AZ ELSÜLYEDT HARANG
MESEDRÁMA
IRTA
HAUPTMANN
GERHART
FORDITOTTA
LENKEI
HENRIK
ELSŐ FELVONÁS
MÁSODIK FELVONÁS
HARMADIK FELVONÁS
NEGYEDIK FELVONÁS
ÖTÖDIK FELVONÁS
BUDAPEST
LAMPEL R.
KÖNYVKERESKEDÉSE
(WODIANER F. ÉS FIAI) RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1909.
Elektronikus változat:
Budapest:
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-963-417-121-8 (online)
MEK-16667
ALAKOK.
Henrik,
harangöntő. |
A mese színhelye a hegység és egy falu ennek lábánál.
Fenyőkörülzúgta hegyi rét. Balra a fenéken, félig elrejtve a föléje nyúló szikla alatt, egy kis bódé. Elül, jobbra, közel az erdő széléhez, egy ódon szivárványos kút. Káváján ül Aranyvirág.
ARANYVIRÁG (félig gyermek, félig hajadon,
fésüli vastag, aranyvörös haját, elhesseget egy méhet, mert munkája
közben alkalmatlankodik neki).
Te aranyos dongó honnan
jövél?
Mézszürcsölő te, viaszkészítő te! -
Te napmadárka, mit
zavarsz meg engem?
Menj! Hagyj békében! Hadd, hogy
kisimítsam
Néném aranyfésüjével hajam,
Különben megszid, hogyha
hazajön.
Menj, mondom. Hagyj! Mit is keressz te nálam?
Virág
vagyok-e? Bimbó-e az ajkam?
Repülj a gyepre át a patakon:
Ott
krokusz nyit, viola, kankalin:
Ezekbe bújj s igyál
lerészegültig.
Komolyan mondom: takarodj haza!
Tudod, hogy
úgyis kiestél a kegyből:
Anyókám régen gyűlöl tégedet,
Mert
áldozó gyertyákat templomoknak
Te szerzel viaszoddal. Illik
ez?
Hé, te vén kémény ott a háztetőn
Fujj ide füstöt! Kergesd
el a gazt.
Jőjj ide gúnár. Verd le, verd le!
Hosszú csőröddel
nyeld le, nyeld le!
Hess! Végre hát! (A méhe elszáll.)
(Egy pár pillanatig zavartalanul fésülködik, aztán a kút fölé hajlik és lekiált.)
Halló! Vizek királya!
Nem hallja! Ugy
magamnak danolok:
Nem tudom honnan
jövék,
Azt se tudom, hova
mék.
Vagyok-é erdei madárka,
Avvagy
tündérleányka?
A sok virág, mi kikel
itt,
Hogy az erdő illatukkal megtelik
-
Ki fejtené meg
Honnan
jövének!
De néha sóvár vágyam
támad
Ismerni apámat és anyámat -
Ha
nem lehet, hát belenyugszom
Én szép
aranyhajú tündérkisasszony!
(Újra a kútba kiált.)
Hé! Jőjj fel végre vén Vizikirály!
Anyókám
tobozokat szedni ment.
Szörnyen unatkozom! Mesélj nekem!
Tedd
kedvemért! Cserébe mint a nyest
A pataki molnár
tyúkketreczéhez
Lopózom és számodra elcsenek
Egy fekete kakast.
Hé! Végre jön.
Kuruttyol már a vízben s bugyborékol.
Ha most
kiszáll, eltöri hevenyén
A sötét tükröt, melyből
nagyvígan
Magamnak íme visszabókolok.
(Tükörképével kaczérkodik.)
Ej, jó napot, te kedves vizi tündér!
Mi
a neved - hogyan? - Aranyvirág?
Azt hiszed, hogy a lányok szépe
vagy?
Igen? Én én vagyok Aranyvirág.
Miket csacsogsz: ujjaddal
mutatod
Ikeremlőcskéd mintha mondanád -
Nem vagyok-é oly szép,
mint Freya? Fürtöm
Nem tiszta napsugárból van-e szőve,
Úgy,
hogy a vízfenéken odalent
Darab aranyként visszatündököl?
Hajad
tűzhálóját ne teregesd ki
A víz mélyében, mintha halakat
Akarnál
fogni benne, mert imé
Követ dobok belé te balga lány,
És
henczegésed rögtön véget ér...
Olyan vagyok, mint máskor.
Vizkirály hé!
Mulattass már kicsit. No, végre itt van.
Haha.
Szép nem vagy, annyi szent! A hátam
Jobban borsózik valahányszor
látlak.
VIZIKIRÁLY (a víz öregje, sással a
hajában, csurog a víztől, hosszan kifujja magát, mint egy fóka.
Szemével hunyorít, míg hozzászokik a napvilághoz).
Brekeke!
ARANYVIRÁG (utánozva). Brekeke! Úgy-e
csodálkozol,
Hogy tavaszillat van a levegőben?
Pedig már
tudomást vett róla mind:
A legutolsó gőte az odúban,
A
pitypalatty, a pisztráng, a vakondok,
A vidra, meg a légy, meg a
pocok,
Az ölyv a légben, meg a nyúl a fűben.
S te még hírét se
vetted?
VIZIKIRÁLY (dühösen felfújja magát). Brekeke!
ARANYVIRÁG. Aludtál, ugy-e. Se hallasz, se látsz?
VIZIKIRÁLY. Brekeke. Ne légy oly
kotnyeles!
Jól értsd szavam. Te szöcske, szöcske te!
Tojás
sárgája te, bibicz fióka!
Te pöttöm, te barázdabillegető!
Mondom
neked koaksz-koaksz, kvakvak!
ARANYVIRÁG. Ha megharagszik
bácsikám,
Körtánczot magam járok ám!
Bomlik utánam sok dalja
legény
Mert szép fiatal s kedves vagyok én!
(Ujjongva.)
Ej haj! Fiatal s kedves vagyok én!
ERDEI MANÓ (a szín mögött). Csuhujuj!
ARANYVIRÁG. Manócskám jőjj, tánczolj velem!
ERDEI MANÓ (kecskelábbal és szakállal,
szarvakkal, bohókásan a rétre jő).
Tánczolni nem tudok, de
ugrani
A leggyorsabb őzbaknál ügyesebben.
Ha nincs inyedre -
(sóváran) - más ugrást is értek!
Jőjj csak velem tündérkém a
bozótba,
Egy öreg odvas fűzfát tudok ott,
Hová kakasszó még el
nem hatott,
Ott nyesek én néked egy csodasípot,
Melynek szavára
tánczol valahány!
ARANYVIRÁG (menekül előle).
Én -
teveled?
(Csufondárosan.)
Bakugrós! Bozontos!
Velem ne
bolondozz!
Mohaasszonykáidat űzd,
Vidd oda nékik a
kecskebűzt.
Én karcsú vagyok és tiszta!
Menj manónédhoz
vissza,
Ki neked
Naponta szül egy gyereket,
Vasárnap
Meg
hármat.
Ez együttvéve
Kilencz egy hétre.
Kilencz maszatos,
iczipiczi ugrós gödölyécske!
Hahaha!
(Kaczagva el.)
VIZIKIRÁLY. Brekeke. Igazi vadméh ez a
lány.
Terring....!
ERDEI MANÓ (meg akarta fogni a lányt, most
megállva).
Ezt volna aztán jó ölelni!
(Makrapipát vesz elő s meggyujtja kénes gyujtóval, a mit patájához dörzsöl. Szünet.)
VIZIKIRÁLY. Mi ujság otthon?
ERDEI MANÓ. Semmi
különös.
Meleg szag csiklandoz már nálatok.
Minálunk fent
sivít, söpör a szél,
Duzzadt felhők húzódnak a gerinczen
S
maguk alá eresztik a vizük,
Akár kipréselt nedves
szivacsok.
Disznóság!
VIZIKIRÁLY. Hát mi ujság egyebekben?
ERDEI MANÓ. Tegnap az első salátát
ettem,
Ma délelőtt sétának eredtem,
A horhókon leereszkedtem
S
a rengetegbe bejutottam...
Földet ástak, követ törtek
ottan.
Pokolba is! Nem bánt úgy semmi más,
Mint ha kápolna épül
meg templom.
Nyomorú limlom!
Meg az az átkozott harangozás!
VIZIKIRÁLY. Utálatos!
Mint a kenyér, ha
köménymagos!
ERDEI MANÓ. De mit ér a jaj,
káromkodás?
Az örvény szélin emelkedik fel
Ez az új
tákolmány,
Toronynyal, gombbal, ablakívvel,
Már a kereszt ott
fénylik ormán.
Ha nem jöttem vón' hamarost,
Bőgésivel
kínozna most
A harangállat, ez a fene,
S biztos magasban
függene,
Így megfulladva fekszik a tóban!
Valóban
Kakasra
mondom... ez volt azt' a játék...
A magas hegyi fűben
állék,
Sóskaszárat rágva,
Fejem lehajtva egy fenyőágra,
S
épp azon járt az eszem:
Szeretőmet most hol veszem -
Ekkor
alattam
Egy kőre tapadtan,
Vérvörös pillécskét látok,
Kínos
szorongva kapált ott.
Reákiáltok:
Odaszáll kezemre -
Sejtém,
ott egy tündérke benne!
Aztán fecsegett
Nekem eleget:
Hogy
béka a tavakba
Petéit már lerakja,
S egyéb efféle
tücsköt-bogarat,
Mi már eszembe sem maradt.
De a hogy elmesélte
ezt,
Egyszerre csak zokogni kezd.
Lecsittítom pár nyájas
szóval,
Aztán újból megszólal:
Hogy nagy gyűhézve, ostort
csettegetve,
Valamit felczipeltek a hegyre.
Vasból egy
felfordult vajhordót
Vagy ehhez hasonlót.
Rettenetes a
szörnynek képe,
Megborzad tőle a moha népe!
S ezt akarják -
elgondolni sok -
A toronyba tenni a gonoszok,
S kalapácscsal
naponta verni-törni,
A törpe manókat halálra gyötörni. - -
Azt
felelém: ej-ej! ohó!
Aztán a tündike elcsapongott,
Én meg egy
nyájhoz odasompolygok
S leszopom magam, gondolva: hohó!
Három
anyakecske tőgyit hörpintem ki
- Azokból se fej már tejet senki!
-
Aztán odaállok a vörös tutajra,
Figyelve a mind nagyobb
zsivajra
S hogy jöttek, dühömre féket vetettem,
Tüskén-kövön át
utánok eredtem:
Nyolcz gebe ím istrángba görnyed,
Alig
vonszolja előre a szörnyet!
Szűgyük sziszákol, térdük
reszket,
Megállnak, újra nekikezdnek -
Jól láttam: a nagy
társzekér
Nagynehezen ha a hegyre ér.
Így őket - jó
manóka
Móka! -
Ott vitt útjuk az örvény szélén,
További
bajtól megkimélém!
A kereket megfogtam,
Küllője megroppan,
A
harang megingott,
Talpáról lesiklott.
Még egy lökés, még egy
roham
S hanyatthomlok a mélybe zuhan.
Hej, hogy szökdécselt,
S
ugrása közben hogy nyögdécselt!
Sziklákon át
Vaslabda
gyanánt
Hogy bongott-zsongott,
Hogy visszakongott.
A
mélységben a fröcscsenő ár fogadta -
Most ott pihen az istenadta!
(Mialatt az Erdei Manó beszélt, alkonyodni kezdett. Elbeszélése vége felé többször gyenge segélykiáltás hallatszott. Most megjelenik Henrik. Betegen és nagynehezen a bódéhoz vánszorog. Az Erdei Manó eltünik az erdőben, a Vizikirály a kútban.)
HENRIK (harmincz éves. Sápadt, elgyötrött
az ábrázata).
Jó emberek. Nyissátok meg az ajtót!
Eltévedtem.
Segítsetek. Lebuktam.
Segítsetek, tovább már nem birom!
(Nem messze a bódé ajtajától ájultan a fűbe roskad. Bibor alkonysáv a hegyek fölött. A nap leszállt. Hűvös éjjeli szél lengedez a színen át. Agganyó puttonynyal a hátán az erdőből idetotyog. Haja hófehér, kibontott. Arcza inkább férfiéhez hasonlít, mint nőéhez. Szakállpelyhekkel.)
AGGANYÓ (valamely tájszólásban
beszél).
Aranyvirág, gyere, segíts czipelni!
Túlságosan
megraktam vállamat,
A lélekzetem elfogy, hol maradsz?
(Egy bőregérhez, a mint mellette elcsapong.)
Hé, bőregér te, nem hallod szavam?
Még
lesz időd megszedni bögyödet.
Repülj odabe a kis ablakon,
Nézd
meg, hogy ott van-e az a leány.
Gyüjjön ki tüstént. Még vihart
kapunk ma!
(Gyöngén megvillan, az ég felé fenyegetve.)
Te öreg ott fent, ne bomolj nagyon,
Kicsit
tartsd féken kecskebakjaid
S ne csillogtasd vadul vörös szakállad!
(Egy mókushoz, a mint az úton átszökik.)
Mogyorót kapsz tőlem, te kicsi mókus,
Még
fiatal vagy, ugrani jól tudsz,
Fuss odaát a
hajlokomba
Aranyvirágot hídd ide nyomba!
(Lábával Henrikbe botlik.)
Hát ez meg mi? Ki fekszik itt? Hahó.
Mondd
meg hamar, mi dolgod idefenn?
Te ficzkó! Mi? Nem hallod mit
beszélek?
Talán meghaltál? Hé, Aranyvirág?
Odalent úgyis a
sarkomba vannak
A jegyző meg a lelkész... ez hiányzott!
E
nélkül is üldöznek mint kutyát.
Még csak egy hullát ha nálam
találnak,
Utolszor látnám akkor házamat.
Elvennék tőlem
tüzifául. Ej!
Te ficzkó! Nem hall!
(Aranyvirág kilép a bódéból kérdő tekintettel.)
Itt
vagy végre? Nézd csak
Vendéget kaptuk, még pe'g
csöndöset.
Eredj, hozz szalmát, vess ágyat neki!
ARANYVIRÁG. A házban?
AGGANYÓ. Hát
még a patvarba mit?
Mit is keresne a ficzkó szobánkba? (El a
házba.)
(Aranyvirág, mintán egy perczre eltünik a házban, megjelenik egy köteg szalmával. Épen le akar térdelni Henrik mellett, mikor ez felnyitja szemét.)
HENRIK. Mondd, jó leányzó, hol vagyok? Beszélj!
ARANYVIRÁG. Ej, a hegyekben!
HENRIK . A
hegyekben! Úgy!
De mondjad, hogy kerültem ide fel?
ARANYVIRÁG. Ezt nem tudom, te kedves
idegen!
De ne törődj vele, hogy mint esett.
Itt széna, moha!
Hajtsd rá fejedet
S pihend ki magad. Látom, rászorulsz.
HENRIK. Igazad van. Ki kell magam
pihennem!
De gyermekem... nyugalmam messze tünt...
(Nyugtalanul.)
És tudnom kell, mi történt itt velem.
ARANYVIRÁG. Bár sejteném!
HENRIK. Úgy
érzem... gondolom...
Álomnak tetszik, hogy rágondolok.
Bizonynyal
most is álmodom!
ARANYVIRÁG. Nesze.
Tejet
kell innod, hogy erőre kapj!
HENRIK (mohón).
Igen! Innom kell!
Addsza, addsza mind!
(Iszik az edényből, mit odatart neki.)
ARANYVIRÁG (mialatt iszik).
Úgy látom,
nem vagy itthonn a hegyekben:
Az emberektől származol a völgyben
S
ide tévedtél, mint az a vadász,
Ki röpke vad nyomában ide hágott
S
halálra zúzva lebukott a bérczről,
De, úgy hiszem, más fajta férfi
volt...
HENRIK (mintán ivott, mereven, mámoros
csodálattal nézi Aranyvirágot).
Beszélj, beszélj csak. Italod
üdített.
De szavad inkább! (Elgyötrödten.) Más mi fajta
férfi,
Jobb fajta! S ez is elbukik... Beszélj!
ARANYVIRÁG. Mit ér beszédem? Inkább
elmegyek
És friss vizet merek neked a kútból
Por s vér szenyez
be...
HENRIK (könyörögve). Ó maradj, maradj!
(Aranyvirágot könyökénél megfogja, ez habozva áll.)
HENRIK (folytatva).
S tekints reám
talányos szép szemeddel!
Ujúlni látom benne a világot,
Egét,
hegyét és vándorfellegét...
Ez a világ ujonnan élni csábít.
Maradj
leánykám.
ARANYVIRÁG (nyugtalanul). Légyen mint
kivánod,
Hanem...
HENRIK (lázasabban esedezve).
Maradj
velem! Ne menj, ne menj el!
Még nem tudod, nem sejted, hogy te mim
vagy...
Ne ébressz! Megmondom neked leányka...
Lebuktam... ám
inkább csak te beszélj,
Mert égi hangod vágyom hallani!
Szólj!
Mért nem szólsz. Miért nem énekelsz?
Lebuktam. Hogy mint történt,
nem tudom.
Talán a jártam ösvény engedett?
Talán önkényt, talán
önkénytelen.
Elég! Lebuktam, s por, kő, gyep velem.
(Lázasabban.)
Belefogóztam egy cseresznyefába...
Igen
egy vadcseresznye fácska volt.
A sziklarésben volt a gyökere,
De
törzse eltört s én kezembe tartva,
Hogy szertehulltak
rózsaleveli,
A mélybe buktam s meghalék. Halott
Vagyok most.
Mondd, hogy az vagyok, nehogy
Fölkeltsenek.
ARANYVIRÁG (tétován). Úgy gondolom, hogy élsz!
HENRIK. Tudom, tudom. Nem sejtém
azelőtt:
Halál az élet, élet a halál.
Lebuktam. Éltem.
(Összeesik.) Lebukott harangom.
Mindketten buktunk. Ki bukott
elébb?
Előttem ő, vagy én előtte tán?
Ki mondaná meg? Meg nem
tudja senki!
S ha meg is tudná, mindegy már nekem:
Éltembe
történt s most halott vagyok.
(Lágyan.)
Maradj. Kezem még mint a tej fehér
S
ólomnehéz, alig birom emelni.
De hogy rajt' végig árad
hajzatod,
Mintha Bethesda habját érzeném.
Maradj! Maradj! Kezem
szelid s te szent vagy.
Már láttalak. Hol is láthattalak
már?
Éretted küzdtem, szolgáltam soká.
Milyen sokáig? Sohse
sikerült még
Harang érczébe hangodat igéznem,
Hogy a napünnep
aranyába forrjon!
Hány véres könyűt sírtam e miatt.
ARANYVIRÁG. Te sírtál? Véres könyűt? Mit
jelent ez?
Beszédedet felfogni nem tudom.
HENRIK (erőlködik, hogy felkeljen).
Emelj
föl kissé bájos képzetem.
(Aranyvirág megtámasztja.)
Hogy rám hajolsz így, bár
megváltanál
Szerelmes karral a kemény göröngytől,
Hová az óra
mint keresztre lánczol.
Ó válts meg engem. Van hozzá erőd!
S
itt homlokomról... ments meg lágy kacsóddal!
Töviskoszorút fontak
homlokomra,
Nem koronát sóvárgok... csak szerelmet!
(Félig ülő helyzetben, Kimerülve.)
Szerelmet! Így, így! Köszönöm neked!
(Ömlengve.)
Mi szép itt! Mily sajátos susogás!
Mily
titkosan mozgatják a fenyők
Sötétlő karjukat. Mi ünnepélyes
Fejük
ringása. A mese, igen,
A mese lebben a pagonyon át.
Valami búg!
Valami megzörög.
Valami a harasztot emelinti.
És ime, ködlő
hosszú köpenyében
Közelg valaki... karjait kinyújtja,
Fehér
ujjával én felém mutat.
Most megfogott... fülem - nyelvemhez
ért,
Szemem illette... most eltünt... s te itt vagy...
Te vagy
a mese! Csókolj meg mesém!
ARANYVIRÁG (magában).
Furcsán beszélsz.
Szavad nem érteni.
(Hirtelen elhatározással, távozni készül.)
Pihenj hát, szunyadj...
HENRIK (álmában). Csókolj meg, mesém!
ARANYVIRÁG (megütközve rámered. Mindjobban
besötétlett. Hirtelen szorongva, fellobbanva).
Anyókám!
AGGANYÓ (még láthatatlanul a bódé
belsejéből).
Lányom!
ARANYVIRÁG. Jőjj csak ideki!
AGGANYÓ. Gyüjj te be hozzám s gyújtsd alá tüzem!
ARANYVIRÁG. Anyókám!
AGGANYÓ (mint fenn). Gyüjj már! Ne várass
magadra!
Etetni s fejni akarom a kecskét.
ARANYVIRÁG. Anyó segíts! Ha nem jösz, vége van!
AGGANYÓ (megjelenik a bódé küszöbén,
tejeskannát visz baljában és hívogatja a cziczát).
Czicz, gyere
czicz! (Henrikre vonatkozón,
könnyedén.)
Itt
késő a segítség!
Gyarló embernek meg kell halnia.
Hát ne
zavard. Ő maga úgy kivánja!
Czirmos gyere... Itt a tejes
köcsög.
Hol a cziczám?
Gyüjjetek faördögök,
Itt a kanna, a
köcsög.
Gyüjjetek faasszonyok,
Frissen sült czipót hozok.
Van
mit nyalni, van mit falni, nesztek!
Nem kap ilyet se báró, se
herczeg!
(Vagy tiz furcsa faemberke és faasszonyka odatotyog sietősen az erdőből s nekidűl az edénynek.)
Hohó te ottan!
Szépen nyugodtan!
Te
a torzsát,
Te a morzsát!
Kiki a kortyát!
Ej be csunyán
isztok,
Szedte-vedte ficzkók!
Mára elég lesz.
Milyen
csőcselék ez!
Mindent fölfordíttatok.
Csitt! Ma többet nem
adok!
Takarodjatok!
(Famanók, a hogy jöttek, visszamennek az erdőbe. A hold felkel, a bódé feletti sziklán megjelenik az Erdei Manó, kezét kagylóképp szájához tartja, visszhang gyanánt utánozva a segítségkiáltást.)
ERDEI MANÓ. Segítség! Jaj! Segítség!
AGGANYÓ. Miféle lárma?
(Kiáltások a távolból, az erdő mélyéből.)
Henrik!
ERDEI MANÓ (mint fenn). Jaj! Segítség!
AGGANYÓ (odaszól az Erdei Manóhoz).
Hadd
abba, hadd
Tréfáidat!
Mit döntesz porba üvegkosarat?
Mit
uszítsz kutyát, a míg harap?
Vándorlegényt mit csalsz a
lápba,
Hogy ott ragad a feje, lába?
ERDEI MANÓ. Anyóka, söpörj a házad
előtt,
Vendéget kapsz, előkelőt.
Liba hátán vaj ki
nyargal?
Borbély uram a habbal!
Fején a liba kit visel?
A
tanító bácsit tincsivel,
Meg a lelkészt a kereszttel -
Világért
se ereszd el!
Mindhárom gyönyörű legény -
Szivembül irigyellek
én!
(Kiáltások. Közelebb, mint azelőtt.)
Henrik!
ERDEI MANÓ (mint
fenn).
Segítség!
AGGANYÓ. A
mennykőbe is!
Nyakamba uszítja az iskolamestert,
Meg a lelkészt
is tetejébe.
(Fenyegetőn.)
Várj!
Megemlékezzél
róla. Szunyogot
Meg bőgölyt küldök rád... szurkáljanak,
Hogy a
bőrödből szeretnél kibujni!
ERDEI MANÓ (kárörvendőn, eltünőben).
Már
jönnek! (El.)
AGGANYÓ. Ej, mit bánom! Gyüjjenek!
(Aranyvirághoz, a ki még mindig ott áll Henrik nézésébe elmerülten.)
Eredj a házba... fujjad el a
lámpást.
Aludjunk.
ARANYVIRÁG (sötéten,
daczosan).
Nem
akarok.
AGGANYÓ. Nem akarsz?
ARANYVIRÁG. Nem, Agganyókám.
AGGANYÓ. S mért nem?
ARANYVIRÁG. Elviszik.
AGGANYÓ. No s aztán?
ARANYVIRÁG. Én nem engedem.
AGGANYÓ. Gyere!
Leányom
hadd heverni a szegényt,
Hadd tegyenek vele, a mit
akarnak.
Holttal halottak. Meg kell halnia.
Hadd, hogy
meghaljon! Jobb lesz így neki.
Nézd csak, hogyan kínozza őt az
élet:
Szíve vonaglik...
HENRIK (álmában). Eltünik a nap.
AGGANYÓ. Nem látta ő sohasem a
napot.
Gyüjj! Hadd feküdjön. Én javadra mondom!
(El a házba.)
ARANYVIRÁG (egyedül maradt, felüti fejét.
Ujra kiáltják: Henrik! Henrik! Hirtelen leszakít egy virágzó ágat s
kört von vele Henrik körül a földön, e szókkal kiséri):
A galy,
mit kezem letört,
Fonjon ime bűvös kört,
A hogy tanítá anyó
-
Jövevény! Bajtól megó!
Légy enyém! Légy magadé!
Senki sem
lép odabé,
Sem leányzó, sem gyerek,
Sem fiatal, sem öreg!
(Visszavonul a homályba. A lelkész, a borbély, a tanító egymásután megjelenik az erdőből kijövet.)
LELKÉSZ. Világot látok.
TANÍTÓ. Én is.
LELKÉSZ. Hol vagyunk?
BORBÉLY. Tudj' Isten. Ujra kiált
valaki:
«Segítség!»
LELKÉSZ. Ez a mester hangja volt!
TANÍTÓ. Nem hallok semmit.
BORBÉLY. A vad bércz felől szólt!
TANÍTÓ. Az ám, ha ég felé esnék az
ember!
De megfordítva bukunk, úgy tudom:
Hegyről a völgybe s
nem völgyből a hegyre!
A mester - üdvösségem ráteszem! -
Legalább
ötven ölnyi mélybe fekszik.
BORBÉLY. Ej, lánczos adta! Bedugult
fülük?
Ha ez nem Henrik mester hangja volt,
Lenyirom akár a
hegykirály szakállát,
Vagy mesterségemben kontár vagyok!
Ujból
kiált most!
TANÍTÓ. Merről?
LELKÉSZ. Hol
vagyunk itt?
Világosítsanak föl uraim.
Az arczom vérzik! Alig
vonszolom
A lábamat. A talpam hólyagos lett.
Nem mék tovább.
KIÁLTÁS. Segítség!
LELKÉSZ. Uj kiáltás!
BORBÉLY. Szorosan itt szólt. Tíz lépésre sincs.
LELKÉSZ. Kedves barátim. Nem tudok
tovább.
Kerékbe törtek. Hagyjanak magamra.
Ha kékre vernek, sem
vinnének el
E helyről! Haj! Ez a szép ünnepély!
Mi vége lett!
Haj!... édes istenem,
Ki hitte volna! És ez a harang
A jámbor
mester legfőbb remeke...
Kifürkészhetlen az ég szándoka
S
egyúttal különös.
BORBÉLY. Hogy
hol vagyunk itt?
Azt kérdezé lelkész úr, hol vagyunk!
Ej, azt a
jó tanácsot adhatom:
El, el e helyről, a hogy lába birja!
Inkább
darázsfészekbe tölteném
Az éjszakát anyaszűzmeztelen,
Mint e
helyütt. Hisz ez - isten bocsá! -
A nyárfalejtő s száz lépésre
sem
Vagyunk itt Agganyónak kunyhajától!
Veszett boszorkány!
Menjünk! Gyorsan el!
LELKÉSZ. Nem bírok már...
TANÍTÓ. Jőjjön
lelkész uram!
Kisértetektől meg nem ijedek,
S boszorkányságra
nem hederítek.
De ennél rosszabb helyet nem találni!
Tolvaj,
csempész s efféle söpredék
Számára igazi paradicsom!
Zsivány,
orgyilkos akként tombol itt,
Hogy Vas Laczi, ha közébük
kerülne,
Itt megtanulná, mi a borzadály!
BORBÉLY. Az egyszeregyet érti tanító
úr!
De más ügy is van, mint az egyszeregy.
És nem kivánom, hogy
saját magán
Kitapasztalja, mit tud egy boszorkány!
Vityillójában
ott ül a szipirtyó,
Mint rút varangyék gonoszat koholva:
Testére
nyavalyát küld. A baromra
Pestist bocsát. Tehene vért tejel.
Juha
megkergül. Döggé lesz lova.
Szörnyvarkocsot fon gyermeke
hajából
És megveri golyvával, kelevénynyel!
TANÍTÓ. Mind képzelődés! Az éj
rémszülöttje!
Boszorkányt
emlegetnek.
Im!
Nyögést
Hallok. Saját szememmel láttam őt.
LELKÉSZ. Kit?
TANÍTÓ. Henrik mestert, a kit keresünk!
BORBÉLY. Boszorkánytréfa!
LELKÉSZ. Boszorkányvarázslat!
TANÍTÓ. Nem tréfa ez! S kétszer kettő nem
öt,
De mindig négy. S nem létezik boszorkány!
És mesterünk ott
ténfereg a réten!
Esküszöm lelkem üdvösségire!
Tessék csak
nézni... most a hold kisüt...
Imé... urak... kinek volt igaza?
LELKÉSZ. Valóban!
BORBÉLY. Harangöntő mesterünk.
(Mind a bárom odasiet Henrikhez, a bűvös körbe ütköznek és visszahőkölnek.)
LELKÉSZ. Jaj.
BORBÉLY. Jaj.
TANÍTÓ. Jaj, jaj!
ARANYVIRÁG (egy pillanatra láthatóvá lesz,
a mint leugrik egy faágról. Ördögi gúnykaczaj közt
eltünik).
Hahahahahaha.
TANÍTÓ (elhülve). Mi volt ez?
BORBÉLY. Vaj' mi volt ez!
LELKÉSZ. Kaczagás.
TANÍTÓ. Szemem
szikrázott mint az eleven tűz,
Ugy gondolom, lyuk támadt a
fejemben.
Diónyi nagy.
LELKÉSZ. Hallották a kaczajt?
BORBÉLY. Kaczajt hallottam s fogcsikorgatást.
LELKÉSZ. Valaki
kaczagott. Ott a fenyőből
Hangzott, mely a holdfényen
hajladoz,
Ott abból, a hol most szólt a kuvik.
BORBÉLY. Hát
elhiszik most, mit tud a szipirtyó?
Ért máshoz is, mint csak
kenyérsütéshez!
Rendin van-é itt a dolog? Avvagy
Borsózik-é az
önök háta is?
LELKÉSZ (magasra
emeli feszületét s elszántan a bódé felé nyomul).
Akármint áll is.
S ha maga az ördög
Fészkelne ott: előre, rajta gyorsan!
Isten
szavával leküzdjük hatalmát,
Mert ilyen tisztán még sohsem derült
ki
Sátán csele, mint e napon, mikor
Ledönté a harangot
mesterével,
Isten szolgáját s hivatott cselédjét,
Ki az örvény
széléről magasan
Hirdette volna a malaszt igéjét,
A béke s örök
szeretet szavát! - -
Mi itt Istennek harczosi vagyunk.
Én
benyitok.
BORBÉLY. Ne tegye!
LELKÉSZ. Benyitok! (Kopogtat az ajtón.)
AGGANYÓ. Ki jár itt?
LELKÉSZ. Jó keresztény!
AGGANYÓ. Mit
kíván?
Mindegy nekem, keresztény vagy pogány.
LELKÉSZ. Tessék kinyitni!
AGGANYÓ (kinyitja az ajtót, égő lámpással
kezében).
Mi
tetszik? Nohát?
LELKÉSZ. Isten nevében... kit te nő nem ismersz...
AGGANYÓ. Ej... kezdete nagyon épületes!
TANÍTÓ. Te vén Sibilla, hallgass! Fogd be
szád!
Betelt mértéked és időd lejárt.
A sok gonoszság, miket
művelél,
Oly gyülöltté tevé ocsmány személyed
Egész megyénkben,
hogy ha nem fogadsz szót,
Tetődre száll, még mielőtt kivirrad,
A
vörös kakas... és orgazda fészked
Tűz, füst között porhamuvá
leomlik.
BORBÉLY (folyton keresztet vet
magára).
Nem félek attól, hogy megversz szemeddel
Te álnok
macska... bárhogy is mereszted!
Akárhol éri vad
tekinteted,
Kereszt megvédi testem mindenütt,
Hát teljesítsd
parancsunk: add ki őt!
LELKÉSZ. Isten nevében, kit te nő nem
ismersz,
Még egyszer mondom: hagyjad abba már
Bűbájolásod s
járj kezünkre most:
Egy jámbor, jeles férfi fekszik ott,
Annak
a művészetnek mestere,
Mely képesíti, hogy Isten dicsére,
S
minden pokoli faj gyalázatára,
Uralkodjék a lég határi közt.
AGGANYÓ (mintegy védekezve lámpájával,
Henrikhez ment).
Most már elég! Vigyétek a szegény
Emberkét, a
ki ottan ténfereg.
Mit bánom én! Baját nem én okoztam!
Éntőlem
élheti az életét,
A míg ki nem fogy a lélekzete,
Ez persze nem
tart nála már sokáig - -
Ti mesternek mondtátok. No ez a
Mesterség
nem valami nagy dolog.
Tinektek csengenek a vasharangok,
Miket
ez a ficzkó csinált, hiszen
Botfületek van... ám neki magának
Nem
csengenek s nekünk se szólanak.
Ő tudja jól, mindnyának mi a
híja:
Az érczük hitvány és mind meghasadt.
Itt a saroglya!
Vigyétek a ficzkót,
A büszke mestert... Hé te, ébredezz
Te
tejfeles arczú mester! Segíts
Lelkész uramnak prédikálni,
A
tanítónak ütlegelni,
S borbély uramnak habot verni!
(Henriket a hordágyra teszik, a borbély és a tanító felemelik.)
LELKÉSZ. Hallgass te mocskosszájú gonosz
asszony
S térj meg pokoli, bűnös útadon!
AGGANYÓ. Kár a beszédért. Ismerem a
nótát!
Tudom, tudom: az érzékek a bűnök.
A föld koporsó. S a
kék ég fölötte
A födele. A csillagok lyukacskák,
A nap pedig
egy nagy lyuk a szabadba...
S a föld elbukna, ha nem volna
lelkész,
S az Úristen félelmetes mumus...
Bár vesszőt fogna
rátok, ti pulyák,
Ti katuskák! Rég megérdemlitek!
(Becsapja az ajtót.)
LELKÉSZ. Te gaz boszorkány...
BORBÉLY. Csend!
Az istenért!
Ha nekibőszül, pórul járhatunk!
(A lelkész, a tanító és a borbély el Henrikkel az erdőbe. A hold tisztán kél föl s az erdei rét csendesen fekszik. 1., 2., 3. sellő egymásután kioson az erdőből s körtánczukat járják.)
ELSŐ SELLŐ (suttogva). Testvér.
MÁSODIK SELLŐ. Testvér.
ELSŐ
SELLŐ. Haloványon
Süt
a hold a hegyi tájon,
Hüvös alkony, nesztelen,
Lejtőn, hegyen,
völgyeken.
MÁSODIK SELLŐ. Honnan jősz te?
ELSŐ
SELLŐ. Hol
a fény
Megtörik a víz ívén,
S mit beragyog a sugár,
Zúgó
mélybe hull az ár,
Nyirkos éjből jöttem én, hol
Tajtékzó hab
bugyborékol.
Feldagadva átbujám
Szirt csepegő kapuján.
HARMADIK SELLŐ (jön).
Itt ropjátok a
körtánczot?
ELSŐ SELLŐ. Zárd be gyorsan a körlánczot!
MÁSODIK SELLŐ. Honnan jősz?
HARMADIK
SELLŐ. Figyeljetek!
Kört
továbbad lejtsetek!
Sziklák tiszta mélyiben
Szülőföldem úgy
pihen
Mintha sötét gyémánt lenne,
Csillagok tükröznek
benne.
Ott fehér holdvirradatba
Ezüst ruhám
összekapva,
Szirten, szakadékon át
Könnyű szárnyam ideszállt.
NEGYEDIK SELLŐ. Testvéreim!
ELSŐ SELLŐ. Körbe táncz!
MIND. Koszorúsdi lenge láncz!
NEGYEDIK SELLŐ. Luczaasszony
lápkertjéből
Titkosan emelkedém föl.
ELSŐ SELLŐ. Körbe, körbe, tünde táncz!
MIND. Koszorúsdi lenge láncz!
(A villogás mind erősebbé válik. Távoli mennymorajlás.)
ARANYVIRÁG (hirtelen, kezét feje mögé
tartva, ott áll a házajtóban és nézi őket. A hold megvilágítja
őt).
Haj tündérkék!
ELSŐ SELLŐ. Jaj...
Riad!
Ropp! Ruhám! Ketté hasadt!
Takarodj vén fagyökér!
ARANYVIRÁG. Tündérkék!
HARMADIK SELLŐ. Jaj
ideér!
Ide-oda kapva száll
Szürkefarkú rémkirály.
ARANYVIRÁG (a tánczolók közt).
Velem
együtt körbe táncz!
Koszorúsdi lenge láncz!
Ezüstsellő
kedvesem
Nézd ruhám figyelmesen:
Néném
belehímezett
Ezüstszálat, fényeset!
Barna sellő ne
tagadd,
Testem barnább, gazdagabb.
Aranysellő te meg im
Csudáld
arany fürtjeim:
Ha magasba lengenek,
Selyempiros füst lebeg,
Ha
befutják vállamat,
Arany napfényáradat!
MIND. Rajta, rajta, körbe
táncz!
Koszorúsdi lenge láncz!
ARANYVIRÁG. Egy harang a tóba
fult...
Sellők! hol van, merre hullt?
MIND. Rajta, rajta, körbe
táncz!
Koszorúsdi lenge láncz!
Virágok! ne féljetek!
Talpunk
sem ér bennetek.
ERDEI MANÓ (bakugrásokkal odajön. A
mennydörgés mind hangosabbá válik. A következők alatt erős
mennykőcsapás hallatszik és zápor szakad).
Nefelejtset,
gyöngyvirágot
Hevenyében sárba hágok.
Láp kifröcscsen, fű
megroppan:
Hej tündérkém, én úgy szoktam!
Rúgj hát, döfj hát!
Csuhujuj!
Zabszalmába bika fujj!
Svájczi tehén hogyha
lát,
Feléd nyújtja a nyakát.
A csődörnek barna válla
Buja
legyek nyoszolyája,
Szerelmesen a szunyog
A lófark körül
forog.
Hajrá! vén lóvakaró
Friss cseléd neked való!
Istálló
ganéja mar,
Csók lecsittít csakhamar!
Hajrá! Csuhaj! Hejje
hujja!
Itt a tavasz! Itt van újra!
Nem sugunk már jég
alatt,
Forr az élet, pezsg, dagad.
Kandúr, czirmos
összebúg,
Nyúl és szarvas, kakas, tyúk,
Sólyom, veréb, sas,
bagoly,
Zengő hattyú, fürj, fogoly,
Gólya, gém, pacsirta,
pinty,
Moly, bogár és pille mind,
Béka és hal, tetű, gyík
Vigan
szerelmeskedik.
(A sellők egyikét megkapja és berohan vele az erdőbe. A többiek szétrebbennek, Aranyvirág egyedül, révedezve ott marad a rét közepén. A vihar elvonul.)
VIZIKIRÁLY (a kút kávájából
kiemelkedik).
Brekekeke... Brekekeke... Te ott!
Mit állsz
magadban?
ARANYVIRÁG. Kedves Vizkirályom,
Oly
szomorú vagyok! Oly szomorú!
VIZIKIRÁLY (hunczutul).
Brekeke!
Viszket talán egyik szemed?
ARANYVIRÁG (mutatva).
Igenis! A bal.
Nem hiszed nekem?
VIZIKIRÁLY. Már hogyne, hogyne...
ARANYVIRÁG (ujjával a balszemét
megérinti).
Nézd
csak mi ez itt!
VIZIKIRÁLY. Mit nézzek?
ARANYVIRÁG. Hogy mi van itt a szememben.
VIZIKIRÁLY. Mi van szemedben! Hát mutasd ide!
ARANYVIRÁG. Valami forró csöppség hullt le rá.
VIZIKIRÁLY. Ej, ej! Az égből! Jőjj csak ide! Hadd lám!
ARANYVIRÁG (a könycseppet ujján
odatartja).
Egy egész, tiszta, forró csöppike.
Lám nézz ide.
VIZIKIRÁLY. Patvarba
be finom!
Ha tetszik szépen a kezembe vészem
S egy rózsaszín
kagylóba beletészem.
ARANYVIRÁG. Nos! A kút kávájára fektetém.
Hát
Mondd, micsodás ez!
VIZIKIRÁLY. Egy
gyönyörű gyémánt:
E kőbe csillog - pillants bensejébe: -
A
földnek minden üdve, szenvedése!
Köny a neve.
ARANYVIRÁG. Köny? Akkor meglehet,
Most
sírtam el legelső könyemet.
Úgy hát a könyet is már ismerem.
-
Mondj egy mesét.
VIZIKIRÁLY. Jőjj hozzám gyermekem!
ARANYVIRÁG. Nem én! Megleszek így is
valahogy!
A te országod nagyon csatakos
S csak pók van ott,
százlábú... ilyes állat...
Egy szó, mint száz... én rettentőn
utállak!
VIZIKIRÁLY. Brekeke. Ezt még se vártam volna tőled!
ARANYVIRÁG. Még egy ily csöpp...
VIZIKIRÁLY. Hja!
Az idő esős lett!
Thor mester nyílaz a távolba. Húll
A permeteg
szakálla szálirúl.
Párától duzzadt felhők csapatát
Ibolyakék
fátyollal fonja át.
Kiséri a szürkéllő villanatba
Hollóknak
mámorittas szolgahadja,
A vad viharban szárnyuk jól
megázik!
Hallgasd, a föld a vizet hogy nyeli!
Nézd, fű-fa mily
örömmel figyeli,
Mikor az égen a fény megczikázik.
Koaksz.
(Villám.) A völgyben! Mester jól sütéd el!
Önmaga gyújtja tavaszi
tüzét fel.
A hámor ég. Világa messze lobban.
A torony ing. A
harangláb leroggyan.
Füst kél belőle.
ARANYVIRÁG. Ne
tereferélj!
Mi érdekel, olyan dolgot mesélj!
VIZIKIRÁLY. Brekeke. Egy ilyen tökmag,
ilyen ördögadta
Megcsípi, a ki szépen simogatja!
Mulattatom,
hogy víg legyen megint,
S jutalmul érte még nyakon legyint!
Hát
szólj, mi az, mire kiváncsi vagy!
Mit akarsz morczos?
ARANYVIRÁG. Hogy békébe hagyj!
VIZIKIRÁLY. Mondd mit szeretnél?
ARANYVIRÁG. Semmit!
VIZIKIRÁLY (könyörögve). Monddsza meg!
ARANYVIRÁG. Csak el szeretnék menni tőletek!
(Könyes szemmel a távolba mered.)
VIZIKIRÁLY (fájdalmasan szorongva).
Mivel
bántottalak meg? Mit kivánsz?
Az embereknek országába vágysz?
Ne
menj oda, az ember furcsa egy lény:
A vakeset szeszélyiből
születvén,
Felében e világhoz tartozik,
Felében, tudja Isten,
hova szít.
Testvér gyanánt keletkezett belőlünk,
S
ellenségképpen züllött el mitőlünk!
Jaj annak, ki a szabad
hegyvilágból
Ez átkozott fajzathoz odapártol!
Mert bár alapja
gyönge, botorul
A saját gyökerében dúlva-dúl,
S beteg velővel
szaporodik el
Mint burgonya, mely pinczében kikel.
Sóvárgó
karral a fényt öleli
S a napot, anyját, sohsem ismeri!
A
szellő, mely a rügyeket kinyitja,
A beteg ágat könnyen
leszakítja!
Ne távozz kandin! Innen elszakadva
Malomkövet kötsz
balgán a nyakadba!
Ott ködös éjbe szenderítenek,
Sírást tanulsz
meg nevetés helyett!
Ott lelked ódon könyv nyügén hever
S
napanyánk átka téged is lever!
ARANYVIRÁG. Anyóka mondja, hogy bölcs
férfi vagy!
Hát nézd: a sok patak és zuhatag,
Mind-mind a
csermely, minden ér
Az ember országába tér.
VIZIKIRÁLY. Koaksz, brekeke! De te nem
térhetsz!
Halld, mire int egy ezeréves -
E szolgahad ám menjen
odaki
Szennyest kimosni, malmot hajtani,
Öntözni kel-, káposzta
ágyát,
Lenyelni - brrr! - miféle trágyát,
De te tündér
Aranyvirág
Férjül szerezhetsz egy királyt!
Zöld kristályból
koronám van készen,
Aranyos teremben fejedre tészem,
A deszka,
palló tiszta kék kő,
Asztal, szekrény kaláris ékkő!
ARANYVIRÁG. Koronád, ha színszafirból
lenne
Pávázzanak a te lányaid benne!
Aranyhajam én jobban
kedvelem,
Ez a koronám s nem nyomja fejem!
S ha kaláris nálad
az asztal, a láda -
Nem csábít a hal, a béka világa!
Nem kell
nekem se bűz, se kút, se láp,
Maradj magadban s brekekézz tovább!
(Távozni készül.)
VIZIKIRÁLY. Hová akarsz hát?
ARANYVIRÁG (könnyedén, idegenül). Hozzá mi közöd?
VIZIKIRÁLY (fájdalmasan). Nagyon sok! Hajh! Brekeke.
ARANYVIRÁG. A hova tetszik!
VIZIKIRÁLY. A hova tetszik?
ARANYVIRÁG. Ide meg oda!
VIZIKIRÁLY. Ide meg oda?
ARANYVIRÁG (felveti karjait). Meg az emberekhez!
VIZIKIRÁLY (legnagyobb
ijedelemmel).
Koaksz (nyögve) Koaksz (halkabban) Koaksz (fejét
rázva)
Brekeke!
Az első felvonás vége.
Henrik harangöntő háza. Ó-német lakosztály. A fenékfal fele egy mély fülkéből áll, a hol van a nyílt tűzhely, felette a kéménynyel. A kihült szén felett függ az üst. A másik, kijebb eső falrészen ólmos ablak, alatta ágy. Az oldalfalakban egy-egy ajtó, a bal a műhelyhez vezet, a jobb a pitvarba. Elül jobbra egy asztal székekkel. Rajta tejes korsó, poharak és egy czipó kenyér. Nem messze az asztaltól a medencze. Ó-német képek díszítik a tért, mindezek felett Krisztusnak festett fából faragott képe. Henrik két fia vasárnapi ünneplőben ülnek a tejesbögrécskéjük mellett. Magda asszony szintén ünneplőben, jobbról jön a szobába. Kezében egy bokréta mennyországkulcsa. Kora reggel. A világosság növekedik.
MAGDA. Lám, gyerekek, mit hoztam. A
sövénynél
Egy nagy darab rét volt evvel benőve,
Így hát
apuskánk mai ünnepére
Feldíszíthetjük illendőn magunk.
ELSŐ FIÚ. Nekem mamuska...
MÁSODIK FIÚ. Nekem.
MAGDA. Mindenik
Öt-öt
virágot kap közületek,
Mikből már egy is az eget kinyitja!
Igyátok
meg a reggelit. Egyétek
Karéjtokat és aztán indulunk.
Mert a
templomhoz hosszu ám az út.
SZOMSZÉDASSZONY (az ablaknál).
Már
felkelt, szomszédasszony?
MAGDA. Már
hogy is ne!
Szemet se hunytam egész éjszaka!
De mivelhogy nem
gond miatt viraszték,
Oly friss vagyok, miként ha
mormotérként
Pihentem volna. Ma derült napunk lesz!
SZOMSZÉDASSZONY. Az meglehet!
MAGDA. Szomszédasszony
velünk tart?
Ajánlom jőjjön. Jó lesz mivelünk
Baktatni, mert
ezek a piczi lábak
Bizonynyal nem tudnak nagyon sietni.
Bár én,
őszintén szólva, jobb szeretnék
Repülni, minthogy gyalog
bandukoljak,
Úgy hajt a lelkem sürgető örömmel!
SZOMSZÉDASSZONY. Az éjszaka nem tért haza ura?
MAGDA. Mi jut eszébe? Avval már beérem
Ha
biztosan függ tornyán a harang,
Mikor a község máma
összegyűl!
Rövid volt az idő! Sietni kellett,
Hogy kész legyen.
Hálát adok az égnek,
Ha Henrikemnek egy órányi alvás
Jutott ki
és szemét lezárhatá
Erdő gyepén pár percznyi pihenésre.
Nagy
munka volt, de még nagyobb jutalma!
El sem hiszi, mi tisztán,
jámborul,
Csodásan zeng az új harang. Figyeljen
Ha ma először
megereszti hangját:
Olyan mint prédikáczió, imádság,
Mint
angyalének, üdvösség, vigasz!
SZOMSZÉDASSZONY. Jó, jó. Csupán azon
csudálkozom -
Hisz tudja, hogy ajtóm küszöbiről
Láthatni a
hegyen a templomocskát -
Úgy egyeztek meg, hogyha biztosan
Függ
a harang a torony tetejében,
Örömjelül fehér zászló lobog ki
-
Eddig fehér zászlót nem vettem észre.
MAGDA. Csak nézze jól meg. Bizton ott lebeg már!
SZOMSZÉDASSZONY. Nem, nem ha mondom...
MAGDA. S
ha úgy volna is
Semmit se tesz. Ha sejtené, miként én,
Hogy
mennyi fáradtságba van
Ilyesmi mű, hogyan töri fejét
A mester
éjt-nap, hamarost belátná,
Hogy nincs azon mit csodálkoznia,
Ha
nincs helyén az utolsó szögecske
A perczre, hogy előre
kicsinálták!
Tán látja már most lengeni a zászlót?
SZOMSZÉDASSZONY. Nem igen hinném! A faluba
mondják,
Hogy valami nincs rendén odafönn.
Baljósjelek
történtek sokfelé.
Mondják: a hegyi gonosz szellemek
Felbőszültek
az új harang miatt.
Csodálom, hogy nem vette a hírét:
A jegyző
fölment számos emberekkel.
Mondják...
MAGDA. Mondják... A
jegyző odament?
Az istenért!
SZOMSZÉDASSZONY. Nem tudni biztosat
még.
Aggodalomra nincs még semmi ok,
Könyörgök, ne izgassa föl
magát!
Még éppenséggel nincs szó balesetről!
Mondják, csak a
harangszekér törött el
S csak a haranggal történt valami,
Mi
az, nem tudni...
MAGDA. No,
ha nem egyéb -
Csak épkézláb maradjon mesterem:
Bokrétám sem
vetem le a harangért!
De mivelhogy nem tudni biztosat,
Kérem,
gondozza a gyerekeket!
(Kiemeli őket gyorsan az ablakon.)
SZOMSZÉDASSZONY. No persze, persze. Nagyon szívesen!
MAGDA. Hát vegye kérem a házába őket,
Mert
elsietek úgy ahogy tudok,
Segíteni a hogy tőlem telik.
Mert ott
kell lennem (kisiet) a hol mesterem van!
(A szomszédasszony távozik az ablaktól. Hangzsivaj, utána Magda sikolya. A lelkész jön be sietve, felsóhajt és szemét törli. Körültekint fürkészve és gyorsan felbontja az ágyat. Visszafut és az ajtóban találkozik a hordágygyal, a melyen Henrik fekszik, A tanító és a borbély viszi. Alája zöld ágak vannak terítve. Magda követi teljesen megtörve, mereven, majdnem eszelősen. Egy férfi és egy nő vezetik. Megette nép tolong be. Henriket az ágyra fektetik.)
LELKÉSZ (Magdához). Térjen magához
asszonyság! Halottnak
Hittük, mikor a ravatalra tettük.
S
útközben mégis eszméletre tért,
S a doktor, a ki látta,
biztosít,
Hogy van remény még.
MAGDA (felbúgva). Istenem!
Remény!
Egy pillanat csak. Oly boldog valék!
Mi történt vélem?
Mi történik itt?
A gyerekek hol vannak?
LELKÉSZ. Türelem
Asszonyság!
Hit és bizalom az Úrban!
Hisz tudja: hol a veszély
legnagyobb,
Legközelebb ott Isten segedelme!
Ellenben hogyha
úgy határozá,
Hogy e földön már nem gyógyítja meg,
Egyben
találhat biztos vigaszírt:
Hogy férje örök üdvben részesül.
MAGDA. De mit beszél nekem, lelkész
uram
Vigaszról? Nincsen szükségem vigaszra!
Meggyógyul ő! Meg
kell gyógyulnia!
LELKÉSZ. Igen. Reméljük! De ha mégsem úgy
lesz,
Az Úrnak akaratja teljesül,
Így, avvagy úgy - a mester
győzni fog.
Az Ég Uráért készíté harangját,
Az Ég Uráért szállt
föl a hegyekbe,
Hol törhetetlen sötét szellemek,
Örvények,
szirtek Istennel daczolnak!
Ő elbukott az Úr
szolgálatában,
Megküzdve gaz pokoli fajzatokkal,
Kik reszketvén
harangja hangitól,
Kaján testvéri frigyben egyesülten
Reá
lecsaptak. Megbünhődnek érte!
BORBÉLY. Egy javasasszony él itt
valahol,
Mint Krisztus tanítványi egykoron
Imával gyógyít!
LELKÉSZ. Tessék
kikutatni
S ha megtalálta, hozza ide gyorsan!
MAGDA. Mi történt véle? Mit bámultok
itt?
Lóduljatok pogány kiváncsiak!
Ne érintsétek
pillantásotokkal!
Takarjátok be! Még megölik őt!
Vagy legalább
beszennyezik! Ki! Ki!
A kóklereknél tátsátok ki szátok!
Mi
történt véle? Megnémultatok?
TANÍTÓ. Nehéz kitudni, hogy esett a
baj:
Buktába tán megfogta a harangot.
Az bizonyos, ha látná a
helyet, hol
Zuhanni kezdtek, térdire borulna
Az Úr előtt. Mert
igazi csuda
Hogy férje él még...
HENRIK (gyöngén). Adjatok vizet!
MAGDA (villámgyorsan felpattanva). Takarodjatok!
LELKÉSZ. Fogadjátok szavát,
Jó emberek!
(Az emberek el.)
Ha
rám szüksége volna
Asszonyság! tudja, hol talál meg engem!
BORBÉLY. Meg engem is!
TANÍTÓ. Én tán itt maradok!
MAGDA. Nem! Senki, senki!
HENRIK. Adj egy kis vizet!
(A lelkész, tanító és borbély rövid tanácskozás után fejcsóválva és vállatvonva el.)
MAGDA (vízzel Henrikhez siet). Ébren vagy, Henrik?
HENRIK. Szomjazom. Nem értesz?
MAGDA (akaratlanul). Türelmet!
HENRIK. Várj
csak Magda egy kicsit!
Rövid időn belül megtanulok
Türelmet
gyakorolni. (Iszik.) Köszönöm!
MAGDA. Henrik, ne szólj így. Megszorong
szívem
Ha így beszélsz.
HENRIK (lázas indulatban). Te csak ne
ijedezz!
Mert élned kell még nálam nélkül is.
MAGDA. Nem akarok, nem birok nélküled!
HENRIK. Gyerekes a fájdalmad! Ne
kínozz,
Méltatlan hozzád, mert te anya vagy!
Értsd meg e szót s
szedd össze az erőd.
MAGDA. Csak most ne szólj hozzám ily ridegen!
HENRIK (elgyötörve). Ridegnek mondod, a mi
az igazság!
Minden jószágod, életed, szerencséd
A gyermekek
ágyába van letéve!
Fehér párnáin nyugszik mindened,
S ha nem
úgy volna, átok verne meg!
MAGDA (ráveti magát).
Isten segíts!
Téged jobban szeretlek
Mint gyermekinket s önnönmagamat!
HENRIK. Úgy jaj tinektek, ti korai
árvák,
S százszor jaj nékem! arra kárhozott,
Hogy elragadjam
betevő falattok!
De érzem, méreggé lesz nyelvemen.
S ez jól van
így. Mindenképp: ég veled!
Ajánlak annak, kit el nem kerülünk -
-
Sok üdvözölte már derült sugárként
A sír sötétjét. Én is úgy
tekintem.
(Lágyan.)
Add a kezed. Sok bánatot okoztam
Neked.
Úgy tettel, mint szóval gyakorta
Sértem szerelmed. Magda...
megbocsáss most.
Nem úgy akartam s mindig újra kellett.
Ki
hajtott, nem t'om, de mind újra hajtott
Neked okozni
fájdalmat s magamnak.
Bocsáss meg, Magda!
MAGDA. Mit
bocsátanék meg?
Henrik, ha szeretsz, hozzám ne beszélj így,
Mert
megrikatsz, inkább szidj és pirongass,
Tudod, hogy mim vagy
nékem...
HENRIK (elgyötrődve). Nem tudom.
MAGDA. Te elvettél, emberré
fölemeltél...
Tudatlan félelemben éltem addig
Akár örökké
szürke ég alatt:
Örömre csábítottál, elragadtál,
És sohsem
érzem jobban a szerelmed,
Mint hogyha homlokom erős fogással
El
a homálytól, fényhez fordítottad.
S most megbocsássak néked, a
kinek
Éltemmel, mindenemmel tartozom!
HENRIK. Milyen kusza a lelkek szövedéke!
MAGDA (haját simogatva lágyan).
Ha ezt,
amazt tán a kedvedre tettem,
Honn s a műhelyben mulattattalak,
És
vissza nem tetszettem a szemednek,
Gondold meg, Henrik - én, ki
szivesen
Od' adtam volna néked az eget -
Egyebet nem
adhattam teneked.
HENRIK (nyugtalanul).
Hogy meghalok,
helyes! Javunkra van.
Mert élve, Magda... hajolj közelébb!
Mind
a kettőnknek jobb, ha meghalok.
Te azt hiszed, mert szépen
kivirultál,
Hogy virulásra ébresztettelek:
Tévedsz! A nagy
csudatevő akarta,
Ki holnap zordon téli viharával
Szétostorozza
a tavaszi erdő
Százmilliónyi fakadó rügyét!
Mind a kettőnknek
jobb, ha meghalok...
Lám, vén és korhadt voltam... durva
forma!...
Nem bánom, hogy a világ Mestere,
Nem alkotván meg
jobban, félredob most
S midőn saját rossz művemnek
utána
Hatalmasan örvénybe taszított,
Belényugodtam. Mert rossz
volt a munkám.
Mely lebukott a mélybe, a harang
Nem volt való a
hegyek magasára
Visszhangra kelteni a bércztetőket!
MAGDA. Szavaid érthetetlenek
előttem!
Műved oly kiválóan sikerült volt,
Egy hólyagocska sem
maradt a fémben,
«Mint angyalkar szól a mester
harangja!»
Mind igy dicsérte egyértelműen,
Mikor ott kinn
a fák közé akasztva
Megzendíté ünnepi szózatát!
HENRIK (lázasan).
A völgybe szól, de
nem a hegyeken!
MAGDA. Ez nem igaz. Hallottad volna, mint
én,
Mit szólt a lelkész a harangozóhoz:
«Be gyönyörűn
csendül majd a hegyekben.»
HENRIK. A völgybe szól, de nem a
hegyeken!
Ezt én tudom csak. A lelkész nem érti...
Én meghalok
s úgy akarom, fiam.
Mert hogy ha felépülnék valahogy
S borbély
uram szükségből összeférczel,
Hogy eltengődjem nyomorék
gyanánt:
Eképp' az élet forró italát,
Mely sokszor édes,
sokszor keserű,
De mindig erős volt, a hogy megittam,
Izetlen,
poshadt löttyre váltanám -
Igya meg így, kinek rá kedve van!
De
én utálom ezt a kotyvalékot.
Hallgass. Ne szólj. S ha oly orvost
hivatnál,
Kiről hinnéd, hogy meggyógyítni tudna,
Ki
felkelthetné régi örömem
S megaczélozná régi munkakedvem
-
Elveszve volnék Magda akkor is!
MAGDA. Krisztusra kérlek, mondd hát, jó
uram,
Hogyan változhattál meg ennyire?
Ily férfiú, ilyen jeles
tehetség,
Kit magasztalva szeret mindenik!
Művészetének
mestere! Ki száz
Meg száz harangot buzgón készített,
Mik száz
toronyról hirdetik nevét,
Mik a te lelked büszke szellemét
Kelyhek
gyanánt kiontják messze tájra!
Te beleforrtál az est
biborába,
Beléolvadtál a regg aranyába!
Te gazdag, a ki annyit
adhatál,
Te égi hang, ki kéjjel szürcsöléd
Az ajándékozónak
gyönyörét,
Míg koldus kín kegyelemkenyerünk -
Te vagy hálátlan
eddigi művedhez!
Hogyan kergethetsz oly életbe Henrik!
Melyet
te útálsz? Hát nekem mi volna,
Számomra mi lehetne, ha te
is
Fabatkaképpen ellököd magadtól?
HENRIK. Rosszul értettél - úgy csendült
szavad most,
Oly mélyen, tisztán, mint sohsem harangom,
Bármennyit
alkoték is! Köszönöm.
De Magdám! kell, hogy jól fogd fel
beszédem:
Utolsó művem - lásd - nem sikerült.
Szorongó szívvel
ballagék utána,
Mikor gyühézve s káromkodva rútul
A harangot a
hegyre czipelék.
Nos: lebukott talán száz ölnyire
S a
tengerszembe nyugszik most müvem,
Erőm, művészetem végső gyümölcse
-
Nem termett jobbat egész életem
S éltembül jobb nem is
teremhetett.
Hát hadd kövesse kontár művemet!
Ott nyugszik most
a tengerszembe, bár én
Nyomorú végem búsan tengetem.
Akárhogy
is siratom veszteségem,
Az bizonyos: nem térnek vissza többé
Sem
a harangom, sem az életem -
S ha rátapadt tán sóvár epedésem,
Hogy
újra halljak elhalt hangokat -
Jaj nékem! A lét, melyet így
viseltem,
Számomra csak bánattal volt tele,
Meg tévedéssel,
tébolylyal, epével. - -
De így többé nem viselem. A völgyek
Békéje
már nem csillapítja vérem.
Mi bennem él, a hegy felé
törekszik,
Oda sovárg a ködtenger fölé,
Hogy erőt szíva a
derült magasból
Munkára keljen. S mert ezt nem birom
S mert
hogy ha fel is küzdeném magam,
Újból lebuknám, inkább meghalok! -
-
Hogy újra éljek, meg kén' ifjúhodnom,
A hegy bűbájos
mesebimbajából,
Másodbimbóból új gyümölcsöt adnom!
Új erőt kén'
éreznem a szivemben,
Velőt kezemben, vasat izmaimban,
Még sohse
hallott új műalkotáshoz
Vad győzedelmi kedvet:
MAGDA. Henrikem!
Ha
megtalálni tudnám, mire vágysz,
A forrást, mely új ifjúságot ád
-
Véresre futnám érte talpomat,
Még hogyha benne lelném is
halálom,
Csak ajkaidnak hozzon ifjúságot!
HENRIK (elgyötörve, összeesik,
lázálomban).
Te édes, kedvesem... nem, nem kivánom...
Italod
nem kell. A forrásba vér van...
Nem kell, eredj... hagyj... hagyj
meghalni... halni!
(Elalél.)
LELKÉSZ (visszajön). Hogy állunk asszonyság?
MAGDA. Iszonyú
rosszul!
A lelke legmélyében nagybeteg,
Megfoghatatlan kín
mállasztja szét,
Már nem tudom, mit rettegjek, reméljek!
(Magára vesz gyorsan egy kendőt.)
Egy csodatévő asszonyról beszélt...
LELKÉSZ. Helyes, asszonyság! Épp azért
jövék:
Ott lakik... alig egy mértföldnyire...
Hogy is hívják? A
fenyvesben lakik
Túl a határon. Mi is a neve?
MAGDA. Tán Agganyó?
LELKÉSZ. Az
égre? Hova gondol?
Ez gaz boszorkány! Ördög czimborája,
Kit meg
kell ölni! Már fel is vonultak
Furkós botokkal, fáklyákkal,
kövekkel,
Hogy elpusztítsák. Hisz csupán csak őt
Okolják a
megtörtént balesettel! -
A kit én mondok: pásztor özvegye,
Füves
asszonynak hívják, jámbor egy nő,
Egy vén reczeptet hagyott rá
ura,
Melyről sok ember erősítgeti
Hogy csodaszerű gyógyhatása
van.
Keresse fel!
MAGDA. Úgy is oda akartam.
(Aranyvirág, cselédnek öltözve, egy kosár eperrel.)
MAGDA. Ki vagy leányom? Mi járatba vagy?
LELKÉSZ. Annuska ez, Mihályék
kunyhajából,
De ne kérdezze, néma a szegény.
Epret hoz ide. Jó
leány különben.
MAGDA. Jer ide, lányom. De mit is
akartam?
Lám, ott az uram lázbeteg. Ha ébred
Kezére járj!
Megértetted szavam?
Füves asszony - úgy-e ez volt neve?
De nagy
az út, távoznom nem szabad,
Két perczre csak. Tán
szomszédasszonyom
Elmegy helyettem. Mindjárt itt leszek,
Hát ne
felejtsd el... ó be fáj szívem! (El.)
LELKÉSZ. Állj itt kevéssé. Még jobban
teszed
Ha ide ülsz. Légy okos és ügyes
Ha tán, miben itt
hasznodat veszik!
Jót teszel véle, megfizeti Isten - -
Nagyon
megváltozál kedves leányom
Hogy utoljára láttalak. Maradj meg
A
tisztességnek útján, mert az ég
Nagy szépséggel áldott meg
tégedet!
Valóba lányom, hogy így megtekintlek:
Te vagy-e vagy
más... szinte megzavarsz.
Olyannak látszol, mint a
mesebéli
Herczegkisasszony! Sohse gondolám!
Ily hirtelen! -
Hűtsd lázas homlokát!
Értettél? (Henrikhez.) Az Úr adjon
gyógyulást! (El)
ARANYVIRÁG (eddig félénk volt és alázatos,
most teljesen megváltozott és hevesen sürgölődik).
Csillámszikra
a parázsba,
Serczegj éltető fuvásra,
Te piros szél törj
elém,
Mint te pusztán születém!
Sisteregve zümmögj!
(A tűz fellobog.)
Üstöm ide-oda lobban,
Rézfödél, be nagy
súlyod van!
Forrj leveske, ár dagadj,
Balzsamot a sebre
adj!
Sisteregve zümmögj!
(Felemelte a rézüst fedelét és megvizsgálta tartalmát.)
Májusfüvet, frisset, zsengét
Az italba
keverek még,
Legyen édes, hő, erős,
Ki megissza,
vasvelős,
Sisteregve zümmögj!
Most répát hámozok, vizet hozok.
Üres a
kád. Előbb az ablakot ki!
Szép az idő. De szél kel holnapig!
Egy
hosszú felhő órjás hal gyanánt
Pihen a bérczen, holnapig
kiduzzad
S belőle a vad szellemek süvöltve
Zúgnak alá az
embervölgy felé!
Kakuk, kakuk! Itt is szól a kakuk!
S fecskék
czikáznak át a levegőn,
Hol ragyogón nyomul elő a nap.
(Henrik kinyitotta a szemét és Aranyvirágra mered.)
Most répát hámozok, vizet hozok.
Cseléd
vagyok, hát sok dolgom akad -,
Csak te ne hagyd el munkád, jó
tüzem!
HENRIK (mondhatatlan csodálkozással).
Ki?
Szólj, ki vagy?
ARANYVIRÁG (gyorsan, frissen,
elfogulatlanul).
Aranyvirág
vagyok.
HENRIK. Aranyvirág? Sohsem hallám
neved.
De valahol - úgy tetszik - láttalak!
Hol is volt az?
ARANYVIRÁG. Fenn a hegyek között.
HENRIK. Igen, igen. Hol lázasan
hevertem
Ott álmodálak - s újból álmodom most!
Furcsák az
álmok. Nemde? Ez a házam,
Ott ég a láng saját tűzhelyemen,
Ágyban
vagyok halálos betegen.
Ott az ablak... kinn fecske
szálldogál...
A kertbe mind a csalogány dalol...
Jázminillat
csap hozzám s orgona -
Mind érzem, látom legapróbb ízében
Ott
fenn a mennyezetben a csomót...
S mégis csak álom.
ARANYVIRÁG. Ej, miért csak álom?
HENRIK (elragadtatva). Hát mert csak álom!
ARANYVIRÁG. Biztosan tudod?
HENRIK. Igen. Nem. Ej... Ne ébredjek, a
fő!
Biztos vagyok-e benne, kérdezed,
Nem bánom, légyen álom
vagy való,
Azt érzem, látom: Te itt vagy, te élsz!
Te édes...
mindegy, bennem vagy körültem!
S ha önnön lelkem szüleménye
volnál,
Szeretlek így is, úgy is! Csak maradj!
ARANYVIRÁG. A meddig tetszik!
HENRIK. Mégis álmodom!
ARANYVIRÁG. Vigyázz! Most felemelem piczi
lábam,
A piros sarkát látod? Jó. Ez itt
Egy mogyoró. Ezt ime,
megfogom
Hüvelykujjammal és a mutatómmal,
Most sarkom alá...
recscs - ketté törött!
Hát ez is álom?
HENRIK. Isten tudja csak.
ARANYVIRÁG. Figyelj tovább hát. Most
hozzád megyek,
Ágyadra ülök, már itt is vagyok,
Most mogyorómat
vígan lakomázom -
Terhedre vagyok?
HENRIK. Nem,
de magyarázd meg:
Honnan jövél s ki küldött ide téged?
Mi
dolgod nálam, a ki itt letörten
Kínnal tele várom be földi
pályám
Lealkonyultát.
ARANYVIRÁG. Te
tetszel nekem,
Honnan jövék, azt magam sem tudom.
Sem azt, mi
lesz belőlem. Agganyókám
A szirt moháról vett fel egykoron
S
egy szarvasünő volt a szoptatóm.
Hazám az erdő, a hegy és a
puszta.
A szélben, hogyha zúg, sikolt, vonít
S vadmacskaképen
morgolódva nyávog,
Ott lejtem könnyen forgó tánczomat.
Ott
kaczagok, ujjongok szilajan,
Hogy szinte pukkadoz
nevettiben
Sellő, Manó, Vizikirály. De jaj
Annak, ki bosszant,
mert ha megharagszom,
Megharapom s kikaparom szemét.
Nem járnak
jobban, ha békébe hagynak.
Mert jóra, rosszra egyként áll
fejem,
Akként, a hogy kedvem kerekedik.
De tégedet szeretlek.
Te ne félj,
Hogy megkarmollak. Nálad maradok,
Ha tetszik, ámde
sokkal okosabb,
Ha feljösz velem a magas hegyekre!
Meglásd, ott
mily hű szolgálód leszek.
Ha titkos aknák rejtekébe
viszlek,
Gyémántot és karbunkulust találhatsz!
A mit
parancsolsz, megteszem neked.
Ha engedetlen, lusta is vagyok,
Sőt
sokszor durczás és alattomos -
A mit te kívánsz, arczodról
lenézem
S még ki se mondtad - teljesítve lesz.
Úgy véli
Agganyókám...
HENRIK. Mondd,
fiam.
Ki ez az Agganyókád?
ARANYVIRÁG. Agganyókám?
HENRIK. Igen.
ARANYVIRÁG. Hát sohse hallottad a hírét?
HENRIK. Ember vagyok s nem látok!
ARANYVIRÁG. Látni
fogsz!
Mert a kinek szemét én csókolom.
Minden világtáj annak
megnyílik!
HENRIK. Úgy tedd nekem.
ARANYVIRÁG. Nem moczczansz?
HENRIK. Ám kísértsd meg!
ARANYVIRÁG (megcsókolja szemét).
Ti
szemek, nyiljatok ki.
HENRIK. Gyermekem,
Kit
végórámra küldött el a jó sors,
Te bimbózó ág, kit isten keze
Egy
távoli tavaszból tört nekem,
Te szabad sarj! bár az volnék
megint,
Ki egykor ifjan a világba mentem,
Ujjongva szorítnálak
kebelemre!
Vak voltam, im! megteltem fénysugárral,
S a te
világod kezdem sejteni!
S hogy lényed, te talányszerű
teremtmény
Magamba szívom, érzem, újra látok!
ARANYVIRÁG. Ej, nézz meg hát kényed-kedved szerint.
HENRIK. Mi szép! Mi pompás
aranyhajzatod!
Veled, te álmaim legszebbike,
Káron sajkája,
fejedelmi bárkám,
Mely bíborosan, ünnepi menetben
Nappirkadó
kelet felé evez.
Érzed a szellőt? Titkon lesodorta
A déli
tenger lágy hullámiról
A tajtékpermeteget s
légbekapva
Gyémántsziporkát hullat mi reánk.
Mi meg arany,
ezüst közt heverészve
A távolt mérjük boldog bizalommal,
Mely
elválaszt - tudod - a zöld szigettől.
Ösméred-é a nyírfák sűrű
rendjét,
Kik megfürödni lejtenek alá
A ragyogón kéklő habok
szinéhez?
Hallod-e a tavaszi dalnokok
Felharsanó dalát... mind,
mind reánk vár!
ARANYVIRÁG. Igen jól hallom.
HENRIK
(alélva). Úgy
hát kész vagyok.
Ha ébredek, valaki hív magával,
Aztán elalszik
a fény. Valóm lehül.
A látnok meghal vak koldus gyanánt...
De
tégedet megláttalak...
ARANYVIRÁG (Varázsló
mozdulatokkal).
Mester, pihenj meg álom ölén!
Ha ébredsz, légy
örökre enyém!
Azalatt kivánság bűvereje
A gyógyítást fejezze
be!
(A tűzhelynél sürög, közben szaval.)
Elátkozott kincsek fölszínre törnek,
Föld
mélyeiben nem tündökölnek.
Hiába ugatnak izzó ebek -
A merész
művén mind elszepeg.
De dologra készen hódolunk
Annak, ki
megment, mert urunk!
(Henrik felé lóbálva tagjait.)
Egy, kettő, három,
Ujhodásod
várom!
Ujjá születtél,
Szabaddá lettél!
HENRIK. Mi történt vélem? Milyen
csodaálom
Tartott ölében? Mily hajnal sugára
Hat bé szobámba,
kezem aranyozva.
Ó regg fuvalma! Ó nagy istenem,
Ha az erő,
mely bennem forrva zsong,
Szívemnek ez a féktelen heve
Hahogy
jele a te akaratodnak -
Akkor, ha ujra fellábadni tudnék,
Még
egyszer lépnék az életbe ki,
Még egyszer vágynám, hinnék és
remélnék!
S nagyot alkotnék...
(Magda belép.)
Magdám, te vagy itt?
MAGDA. Felébredt?
HENRIK. Igen! Magda, te vagy itt?
MAGDA (örvendező sejtelemmel).
Hogy
vagy?
HENRIK. Nagyon
jól. Ujra éledek.
Igen - úgy érzem - uj életre keltem.
MAGDA (magánkívül).
Él! Él! Ó Henrik,
Henrik, kedvesem!
(Aranyvirág ragyogó szemmel félre áll.)
A második felvonás vége.
Elhagyott üveghuta a hegységben. Jobbra egy természetes sziklából, mely a fal helyét foglalja el, víz csörgedez agyagcsövön át egy természetes kővályuba. Balra: Kovácstűzhely kéménynyel és fujtatóval. A bal fenéken a pajtaszerű nyilt bejáráson át meglátni a bérczvidéket: Ormokat, ingoványokat, fenyveseket, közvetlen közelben meredek lejtőt. A tetőn a huta füstfogója. Jobbra csúcsíves sziklahasadék. Az Erdei Manó, ki a kunyhón kivül láthatólag odahordott egy fenyőbunkót a kint felhalmozott rakásra, habozva lép be és körülnéz. A Vizikirály kiemelkedik csipőig a vályuból.
VIZIKIRÁLY. Csak térj be hozzám! Brekeke!
ERDEI MANÓ. Te vagy?
VIZIKIRÁLY.
Az ám! Pokolba fenyőfüst- s
korommal!
ERDEI MANÓ. Hát kirepültek?
VIZIKIRÁLY. Kicsodák?
ERDEI MANÓ. No ők!
VIZIKIRÁLY. Úgy lesz, különben itt lézengenének!
ERDEI MANÓ. A Frányát láttam fejszével, fürészszel.
VIZIKIRÁLY. Mit szólt?
ERDEI MANÓ. Hogy itt kuruttyolsz valahol.
VIZIKIRÁLY. Hát fogja be fülét a szemtelen!
ERDEI MANÓ. Azt mondta, szörnyű kínosan brekegsz.
VIZIKIRÁLY. A nyakát tekerem ki!
ERDEI MANÓ. Jól teszed.
VIZIKIRÁLY. S a másikat megfojtom!
ERDEI MANÓ
(nevet). Átkos
egy faj
Nyomul be hozzánk. Akadályt lever,
Érczet kiolvaszt,
forraszt, főz, kever,
A Hegyöregjét s a Vizikirályt
Befogja,
hogy elhúzzák kocsiját.
A legszebb tündért kapja kedvesül,
S mi
szívhatjuk fogunkat messzirül.
Ez meg virágom lopja, barna
kvarczom,
Aranyt, borostyánt s ékkövet kisarczol.
Neki szolgál
nappal, mint éjszakán,
Őt csókolgatja, ránk fittyet se hány.
Előle
minden gátat félrehárít -
Hej, hogy ledönti erdőnk büszke
fáit,
Pőrölycsapásin reng a bérczek orma,
Kovácstüzének pírja
beragyogja
Legtávolibb odúmnak belsejét -
Az ördög tudja min
töri fejét!
VIZIKIRÁLY. Brekeke. Mért akkor le nem
taszítottad?
Úgy most már rég a víz mélyébe rothad
Harangöntőd
a harang beste mellett!
S a harang, ha koczkapohárkám
lenne,
Koczkául a csontját ráznám benne!
ERDEI MANÓ. Kakasra mondom, tőled ez kitellett!
VIZIKIRÁLY. Mind e helyett itt vigan
sürgölődik.
Minden csapása elhat a velőmig!
(Siránkozva.)
Számára készül gyűrűcskéje, csatja,
És
gyönge arczát, mellét czirogatja.
ERDEI MANÓ. Pofámra mondom, még nem láttam
ezt!
Ilyen vén ficzkó siránkozni kezd,
Mert foga fájdul egy
tündérleányra -
Hát nem kell néki a Vizek királya!
Legyen
eszed: ha néki már nem kellesz,
Szállj hát alá a kedvezőbb
vizekhez.
Egy sellőt fogj meg! Tombold ki magad!
Török basánál
lehetsz boldogabb!
Végül egész nyugodt marad a véred,
Ha
teelőtted együtt ágyba térnek!
VIZIKIRÁLY. Meggyilkolom.
ERDEI MANÓ. Belehabarodott!
VIZIKIRÁLY. Ketté harapom torkát...
ERDEI
MANÓ. Nem
kapod!
Hát mit tehetsz? Agganyó részin áll,
S tudod, nem bánja,
bárhogy kiabálj!
Ez a párocska csodakegyet élvez -
Jót már
csupán türelmedtől remélhetsz.
VIZIKIRÁLY. Utálatos szó!
ERDEI MANÓ. Az
idő halad...
Emberbe mámor nem soká marad!
ARANYVIRÁG (a szín mögött énekelve jő).
A
fácskán ült egy bogárka...
Zum, zum!
A kabátja
feketesárga...
Zum, zum!
(Megjelenik a színen.)
Ej mily finom vendégek!
Üdvözöllek!
Aranyat mosott-é nékem Vizkirályom?
Gyökeret
hozott-é nékem Kecskelábom?
Ime! Megrakva állok teljesen
Idegen
csodadolgok tömegével,
Mert igazán nagyon szorgoskodom:
Itt
hegyikristály, itt gyémánt, meg itt
Aranyporral telt erszénykét
viszek.
Itt mézes lépet... Ma forró a nap!
VIZIKIRÁLY. Forró napokra forró éjszakák!
ARANYVIRÁG. Lehet. Hideg víz a te
elemed,
Hát bukj bele és hűtsed le magad!
(Erdei Manó eszeveszetten kaczag. Vizikirály szótlanul alámerül és eltünik.)
ARANYVIRÁG.
Addig bosszant, míg végre
megharagszom.
ERDEI MANÓ (még mindig nevetve).
Lovamra
mondom...
ARANYVIRÁG. Nézd!
Térdszallagom
Kevéssé félrecsúszott! Igazítsd meg!
ERDEI MANÓ. Ha akarod, meglazítom neked.
ARANYVIRÁG. Te kellenél csak! Távozz, jó
Manókám,
Mert bűzt hozol be s egész raj legyet,
Felhő gyanánt
röpködnek körülötted.
ERDEI MANÓ. Azért különbek, mint a
pillenépség,
Mely hímes szárnynyal körültámolyog,
Majd
ajkaidra, majd hajadra száll,
S éjjel csípődbe, melledbe fogózik.
ARANYVIRÁG (nevet). Ej! ez ne bántson!
ERDEI
MANÓ. Úgy
hát add nekem
E kereket. Hogyan került ide?
ARANYVIRÁG. Jobban tudod te azt, te utonálló!
ERDEI MANÓ. Ha a harangkocsit el nem
töröm,
Nemes sólymod hálódba nem fogod!
Hálául add nekem ezt a
lomot:
Gyantás kötéllel sűrűn átfogom,
Meggyujtom, aztán lefelé
hajítom
A leglejtősebb meredélyen. Ez lesz
Aztán a tréfa!
ARANYVIRÁG. S tűz a faluban.
ERDEI MANÓ. Úgy ám, piros szél, áldozati tűz!
ARANYVIRÁG. Nem lesz belőle semmi. Takarodj!
ERDEI MANÓ. Oly sietősen. Igazán
elűzöl?
Mondd meg nekem: Mesterkéd mit csinál?
ARANYVIRÁG. Művét munkálja.
ERDEI
MANÓ. Ez
lesz valami!
Láng nappalon, csók éjjelen -
E harangöntést
ismerem.
Hegy völgybe vágy! Völgy vágy hegyet!
S egyszerre kész
a műremek!
Valami korcs, félisten, állat:
Ég csúfja, föld
díszére válhat -
Tündérke bokorba jer velem,
Mit ő tud, én is
művelem,
Az ő szerelme sem dicsőbb:
Nem szülöd az Üdvözitőt!
ARANYVIRÁG. Te zsivány, te szörny!
kikaparom szemed,
Ha e ritka férfit gyalázni mered.
Feloldani
küzd az átok alól,
Mikor éjjelen át kalapácsa szól.
Mert átok
sújt mindent, a mi van,
Alatta nyögünk mindannyian.
Eredj,
hatalmad itten megtörött,
A mester uralg e falak között!
ERDEI MANÓ. Mit bánom én. Urad
tiszteltetem!
Nyomát majd egyszer én is követem!
(Nevetve el.)
ARANYVIRÁG (rövid szünet után).
Mi van
velem? Tikkadt, nehéz a lég!
Odamegyek a közel hómezőhöz,
Ott
hűs a barlang. Kristályjég vizével
Felüdülök majd. Egy kigyóra
léptem...
Egy kékeszöld kövön sütkérezett
A törmelék közt s
felém harapott! -
Szívem szorul, hajh! Hallga. Ki közelg?
LELKÉSZ (hegymászó ruhában, lelkendezve
megjelenik az ajtó előtt).
Csak rajta, borbély uram! Itt!
Utánam!
Nem könnyű út volt. De szilárdan állok.
Különben is
Isten nevébe jöttem.
És fáradságom százszoros jutalma,
Ha
sikerül, mint jó pásztorhoz illik,
Megtévedt birkám
visszamenteni!
Előre bátran (belép). Itt van valaki?
(Észreveszi Aranyvirágot.)
Ej, hát te itt vagy. Mindjárt gondolám!
ARANYVIRÁG (sápadtan, gonoszul).
Mi
dolga itt?
LELKÉSZ. Meglátod
hamarost.
Ist' úgy se'! én megértetem veled,
Csak
egy kicsit hadd fújom ki magam,
Hadd száradjon meg arczom
veritéke!
Először is mondd: egyedül vagy-e?
ARANYVIRÁG. Nincs tőlem semmi kérdeni valója!
LELKÉSZ. Ej, ej. Nem rossz! Valóban!
Ilyeténmód
Kimutatod mindjárt fogad fehérit.
Helyes! Gyorsabban
érem így a czélom!
Te!...
ARANYVIRÁG. Óvd, emberke, nyelved!
LELKÉSZ. Nem
ijesztesz!
Én tiszta szívem nem remeg előtted!
Vén tagjaimmal
ki felbátorított,
Hogy behatoljak a barlangotokba
Megőriz
engem, érzem. Ne kiséreld
Daczod énrajtam, te ördög szülöttje!
Ne
pazarold rám kaczér bájaid!
Te ide csaltad őt hegyormaidra...
ARANYVIRÁG. Kit?
LELKÉSZ. Henrik
mestert. Ki lehetne más!
Varázsszerekkel, pokoli itallal,
Míg
megjuházott mint szelid öleb!
Ily férfiút, ily jó családapát,
A
jámborságnak fényes mintaképét!
Ó istenem! Egy jött-ment
utczalánya
Megkaparintja s úgy becsavarintja
Kötényibe, hogy
elviszi magával
A hova tetszik! Szégyen és gyalázat!
ARANYVIRÁG. Rabló ha volnék - tőled nem raboltam!
LELKÉSZ. Nem tőlem! Ej... te orczátlan
leányzó -
Nem tőlem, nem nejétől, gyermekétől,
De elraboltad az
egész világtól!
ARANYVIRÁG (hirtelen megváltozva,
diadalmasan).
Vigyázz magadra! Nem hallod ki jő?
Nem hallod-é
lépési ütemét?
Nem némul-é el szavad dőre gáncsa?
Nem olvad-é
át örömujjongásba?
Nem érzed-é fényét Balder-szemének?
S miként
ha tested táncz lendítené meg?
A fű örül, ha lába eltiporja
-
Király közelg. Te koldus! Le a porba!
Ihaj! Köszöntlek drága
mesterem!
(Eléje szalad és karjaiba veti magát.)
(Henrik festői munkaruhában, kalapácscsal kezében megjelenik. Aranyvirágot kezénél fogva közeledik és megismeri a lelkészt.)
HENRIK. Üdvözlöm szivem mélyiből.
LELKÉSZ. Viszont,
Én
kedves mesterem! Mi csuda történt!
Erőtől duzzadozva áll
előttem,
Miként egy ifjú karcsú bükksudár,
S nemrég a
betegágyon hánykolódott
Roskadt-sápadtan, szint'
reménytelen!
Valóban úgy tekintem az egészet,
Hogy a nagy Isten
hirtelen kegyelme
Megengedé, hogy ágyát odahagyva,
Dávid
királyként tánczra-dalra keljen,
Dicsőítvén Urunk Üdvözítőnk!
HENRIK. Úgy van, lelkész úr!
LELKÉSZ. Csodaszámba megy!
HENRIK. Ez is igaz. Minden
érzékemet
Pezsdíti e csoda. Menj, kedvesem,
A lelkész úr
izlelje meg borunkat!
LELKÉSZ. Köszönöm. Nem! Nem a mai napon.
HENRIK. Menj! Hozdsza el. Kezeskedem,
kitűnő!
De a hogy tetszik. Foglaljon helyet.
Mióta kórság
nyűgéből kibujtam,
Készültem erre a találkozásra.
Nem is
reméltem, hogy először önt
Fogadhatom majd munkám színterén.
Most
kétszeresen örülök, belátva,
Hogy önt erő és szeretet
vezérli,
Hogy lelkész úr kemény kézzel kibontja
A hivatalnak
gyilkos kötelékét,
Meglelni igaz ura istenét!
LELKÉSZ. No, hál' Isten! Mester uram
a régi!
Hazudnak azok, kik lent azt kiáltják,
Hogy mesterünk
nem az már, a ki volt!
HENRIK. A régi vagyok s mégsem
ugyanaz...
Az ablakot ki... s Isten, fény betér.
LELKÉSZ. Jó mondás.
HENRIK. A legjobb, mit ismerek!
LELKÉSZ. Tán jobbat tudnék, ámde ez se rossz!
HENRIK. Ha úgy akarja, nyujtsa hát kezét
-
Kakas, hattyú s lófejre esküszöm:
Teljes szívemmel fogadom
barátúl
És lelkem tavaszának kapuját
Kitárom lelkész úr előtt.
LELKÉSZ. Csak
rajta!
Sokszor megtette, hisz ösmér eléggé!
HENRIK. Igen. Rég ismerem. De ha
csalódnám,
S ha aljasságot is leplezne el
A jó barátarcz: oly
adakozó
Kedvébe van szívem, hogy aranyát
Be nem mocskolhatná az
áruló
Szenylelke sem!
LELKÉSZ. De
mondja, mesterem,
Vaj' mit jelent előbbi esküvése?
HENRIK. Kakasra és hattyúra?
LELKÉSZ. S ló fejére!
HENRIK. Magam se tudnám, hogy jutott
eszembe -
Tán a falu tornyán a szélkakasról,
Mely legfelűl áll
a napon ragyogva,
A lófejről, szomszédom házaormán,
A
hattyuról, mely a kék menybe száll -
Ez vagy amaz bírt a
kifejezésre -
Hisz egyre megy. Itt hozza már a bort.
Hát most a
szó igaz értelmiben
Mindünk egészségéért ürítem.
LELKÉSZ. Köszönöm, mester! És avval
viszonzom:
Sokáig éljen gyógyult mesterem!
HENRIK (fel, alájár). Meggyógyultam,
ujjászülettem én -
Érzem tüdőmön, mily szélesre tágúl,
S mi
kéjjel szívja a friss levegőt,
Mikéntha a tavasznak ereje
Belém
tódulva szivemet hevítné!
Karomon érzem... milyen vaskemény,
S
a kezemen, mely sasnak karmaképp'
A puszta légbe
szétterpeszkedik
S újból bezárúl türelmetlenül,
Tele
tettvágygyal... Látja ott a szentélyt
Kertembe?
LELKÉSZ. Mit..?
HENRIK. A másik uj csodát?
LELKÉSZ. Semmit se látok!
HENRIK. Azt
a fát se látja?
Olyan mint egy virágzó, esti felhő.
Mert Freya
Isten szállt rá zsendítőn.
Ha törzsinél megáll lelkész uram,
Buja
zsibongás üti meg fülét.
S ott látja rajta méhgyüjtők
raját,
Szürcsölve a bimbók dús illatát.
E fához - érzem -
vagyok most hasonló.
Megszállta lelkem, mint ez ágakat,
Isten
termékenyítő ihlete,
Hogy hirtelen lángolva kivirult -
A
szomjas méhek ám hadd jőjjenek!
LELKÉSZ. Tovább! Szavát örömmel
hallgatom!
E kivirult fa s mester uram is
Elkérkedhetnek - vaj'
gyümölcseik
Megérnek-é, azt Isten tudja csak!
HENRIK. Igaz, barátom... Minden tőle
függ!
Húsz ölnyi mélybe taszított le tegnap,
S ma fölemelt s
ragyogva állok itt!
Bimbó, gyümölcs, mind tőle származik -
De
kérje meg, hogy áldja a nyarat!
Mi bennem rejlik, méltó, hogy
megérjen,
Oly remek ez, milyet nem tervezék:
Harangjáték a
legnemesebb érczből,
Mely önmagától indul s csengve bong.
Ha
kagylóképp' kezem fülemhe' tartom,
És hallgatózom,
hallom a zenéjét.
Szemem behunyva, a nagy alkotás
Minden
formáját tisztán láthatom!
Lám, a mit most ajándokúl
nyerék,
Mondhatlan kínnal, hasztalan kerestem
Mikor boldog
mesternek csúfolának -
Mester se voltam, boldog sem valék -
Most
mind a kettő: mester, boldog is!
LELKÉSZ. Hogy más mesternek nevezi,
helyes!
De furcsállom, hogy maga mondja ezt -
Melyik templomnak
készíti művét?
HENRIK. Egynek sem.
LELKÉSZ. Ej. Hát ki rendelte meg?
HENRIK. A ki ama fenyőt utasítá,
Hogy
örvény szélén ily magasra nőjjön!
Tréfán kívül: A templomocska
fenn,
Minek alapját lelkész úr vetette,
Romban hever egyrészt,
másrészt leégett,
Azért egy új templom számára én
Új alapot
teremtek a magasban.
LELKÉSZ. Ó mester, mester! De most nem
vitázok,
Hisz egymással tisztában nem vagyunk...
Azonban mégis
kereken kimondva,
Mivelhogy műve oly gyönyörű szép...
HENRIK. Igaz!
LELKÉSZ. Hát kérem, ki fizeti művét?
HENRIK. Ó lelkész uram, hogy ki
fizeti!
Jutalom járjon ki a jutalomnak?
Hisz ily harangjátékot
e napig
Nem zárt magába még templomtorony.
Erősebb hangja
tavaszi viharnál,
Mely a mezőkön búgva mennydörög,
S eképp'
a harsonáknak szózatával
Némítsa el a templomok harangját,
S
hirdesse ujjongó riadalommal
Az uj világosság megszületését. -
- -
Nap, ősanyánk te... minden gyermeked,
A kit emlőd tejével
felneveltél
Aképp' ez is, kemény göröngy szülöttje,
Forró
esőnek árján sarjadott!
Mind-mind feléd emelje dicsdalát,
Mert
tűzre gyújtál végre engem is
Miként a szürke végtelent, a
mely
Most lágy pázsittal alattad mosolyg:
Mindent, a mim van,
néked áldozok! - - -
Ó büszke nap, midőn megszólal egykor
Virágos
templomomnak csarnokából
A mennydörgés ébresztő szózata,
S a
felhő, mely a hosszú télen által
Szorongatón súlyosodott
fejünkre,
A messze földre gyöngyesőt leáraszt,
Melyért sovárgva
nyúl milljó merev kéz,
S mintegy varázserőtől lángra
gyúltan
Hazaviszi a kincsét kunyhajába:
Ott megfogják a
selyemlobogókat
Mik - haj! be régen! - várták e napot
S a
napünnephez elzarándokolnak - - -
Lelkész uram, ez ünnep -
ismeri
Az elveszett fiú hasonlatát -
Napanyánk drága ajándéka
lesz,
Mit megtévedt magzatjainak ád:
Zászlók susogó rojtjai
alatt
Vonulnak a seregek templomomhoz.
S megcsöndül im
harangjátékom csodája
Mesésen lágy csábító hangokon,
Hogy kínos
kéjtől sír minden kebel.
Dalt énekel, egy rég elfeledett dalt,
A
szülőföldről, gyermekszerelemről,
Mesebeli kutakból merített
dalt,
Egy ismeretlen ismerős danát...
S a hogy rákezdi
titkosan, epesztőn
- Majd csalogánybú, majd galambkaczaj
-
Megtörik ekkor minden szív jege
S bősz gyűlölet, vad
szenvedély, kemény dacz
Forró, forró, forró könyekbe olvad! - -
S
aztán a feszülethez odalépünk
S könyek között ujjongunk oda fel,
A
hol megváltva a nap erejétől,
Mozdulni kezd a holt Üdvözítő
S
örök ifjúságában tündökölve
Mosolygva száll le az új kikeletbe!
(Mind fokozódó lelkesedéssel, végre extasisban beszélt. Most felindulva jár fel s alá. Aranyvirág mámortól és szerelemtől reszketve, lábaihoz simul és megcsókolja kezét. A lelkész a borzadás mind láthatóbb jeleivel követte beszédét. A végén tartózkodik minden megjegyzéstől. Rövid szünet után erőltetett nyugalommal kezd szólni, de csakhamar elveszti önuralmát.)
LELKÉSZ. Most, kedves mester! meghallám
szavát
S betűről-betűre bebizonyult,
Mit tiszteletreméltó
férfiak
Aggó szívvel beszéltenek nekem.
Még a harangjáték
meséje is -
Sajnálom mindezt mondhatatlanul!
Mellőzve most
ömlengő szavait,
A hogy itt állok a czélból jövék,
Nem mintha
áhitoznám a csudáit,
De hogy bajában támasza legyek!
HENRIK. Bajomban? Ej! Miféle bajba' volnék?
LELKÉSZ. Mester! Ébredjen végre álmiból!
A
legrettentőbb álom tartja fogva,
Miből csak örök kárhozatra
juthat!
Isten szavával ha nem sikerülne
Felkeltenem... úgy
elveszett örökre!
HENRIK. Nem hinném.
LELKÉSZ. Mit
is mond a biblia:
Kit Isten el akar veszejteni,
Vaksággal veri
meg.
HENRIK. Ha
ez a terve,
Lelkész uram nem tartja vissza karját.
De ha magam
most vaknak mondanám,
Midőn fenkölt szellemmel telve el,
Egy
hajnali felhő ágyán pihenve
Megváltott szemmel a mennyekbe
nézek:
Megérdemelném, hogy Isten haragja
Örök sötétséggel
büntetne meg!
LELKÉSZ. Hát, Henrik mester, ez a
szárnyalása
Túlságosan fellengző énnekem.
Én egyszerű
földönszülött vagyok,
Nem értek túlcsigázott dolgokat -
De azt
tudom, mit mest'ram elfelejtett:
Mi jó, mi rossz, mi helyes,
helytelen!
HENRIK. Ádám se tudta a paradicsomban.
LELKÉSZ. Ez mind csak lárifári,
szóbeszéd!
Megromlott lelket nem takar vele!
Nem szívesen
fordítom rá a szót:
Hogy felesége van és gyermeke...
HENRIK. Nos aztán?
LELKÉSZ. Hónapokon
át kerüli
A templomot és önnön háza táját,
Hol felesége várja
férj' urát
S anyjok könyjében áznak gyermeki.
HENRIK (hosszabb hallgatás után,
meghatottan).
Ha letörölhetném e könyeket -
Be örömest
megtenném, jó uram!
Nehéz órákon eltöprengve érzem:
Nőm bánatát
most nem enyhíthetem -
Szerelmi lángban ki ujjászülettem,
Nem
tölthetem meg üres serlegét
Én gazdagságom feleslegiből,
Mert
néki méreg volna most borom!
Vaj', kinek ujj helyett
saskarma nőtt,
Egy gyermek könyes arczát simogassa?
Isten
segítse!
LELKÉSZ. Gonosz
őrület
A mit beszél! Igen, nyiltan kimondtam!
A szíve szörnyű
keménységitől
Egészen megrendülve állok itt!
Jól sikerült itt a
sátáni csíny!
Feneketlen gazságu szándoka
Isten torzképibe
rejtezkedett! -
Nem érzi hát: a mű, mit feldicsért,
Fölér a
legrettentőbb iszonyattal,
Mit valaha pogány agy kieszelt.
Inkább
a kereszténység fejire
Lekönyörögném mind a hét csapást,
Mivel
hajdanta megbüntette Isten
Egyiptomot, mintsemhogy egykoron
Készen
meglássam ezt a templomot,
Bál, Belzebub s Molochnak
alkotását!
Térjen meg, mester! Maradjon keresztény!
Még nincsen
késő! Lökje ki e lányzót,
Ezt a boszorkányt, ezt a
rémlidérczet!
Egyszerre véget ér a bűvarázs
És mester uram
lelke mentve van!
HENRIK. Mikor halálos lázban
ténferegtem,
E lányka jött hozzám s meggyógyított!
LELKÉSZ. Inkább meghalni, mint így talpra állni!
HENRIK. Lelkész úr ekkép'
vélekedhetik,
De én ez új életet elfogadtam,
Igy élem azt s
hálás leszek neki,
Míg a halál feloldja fogadalmam!
LELKÉSZ. Tehát mindennek vége! Haj!
nyakig
Merült be mester uram a gonoszba,
S ez a pokol, a mit
mennynek kifestett,
Rabúl megejté. Már nem folytatom.
Csak
annyit még: Most is virul a máglya
Boszorkány és eretnek
részire!
Vox populi, vox dei! Működése
Soká titokba nem
maradhatott:
Nem csoda, hogy gyülöletet fakasztott -
Lehet,
hogy a nép zúduló haragja
Tovább nem csillapítható s a
község
Megsértve legszentebb érzésiben
Önvédelemre gyűl és
feldühödve
Megostromolja műhelyét!
HENRIK (kisvártatva nyugodtan).
Lehet.
De nem ijeszt meg: Ha a
szomjazó,
Kihez egy korsó hűs borral közelgek,
A bort s a
korsót kiveri kezemből,
Ugy hát eltikkad, ez a végzete!
Nem én,
ő maga okozá a vesztit.
Én nem vagyok már szomjas, mert hisz
ittam,
Ha most azonban úgy fordul a sors,
Hogy a ki önmagát
elámítá,
Én ellenem, a jó pohárnok ellen
Dühöngve lázad és hogy
a sötétség
Iszapja lelkem fénysugárival
Vad harczra kél és
szennyivel befrecscsent. -
Azért én én vagyok s tudom a czélom!
S
ha sok harangformát már összetörtem,
Még egyszer felemelem
kalapácsom,
Hogy a harangot, mit a csőcselék
Sütött gazságból,
dölyfből s száz piszokból
- Tán épp mikor új butaságra hí! -
Egy
mesteri csapással porba zúzzam!
LELKÉSZ. Úgy Isten óvja! Végire jutottam
-
Ember nem képes már kiirtani
A bűnei bolondító virágát!
De
még egy szóval megtoldom beszédem:
Búbánat a neve s megjő a
nap,
Mikor vad álomszüleményi közt,
Nyíl fúrja majd át szive
közepét -
Majd élni nem tud és meghalni sem,
S átkozni fogja
önmagát, az Istent,
A művét és a mindenséget - akkor -
Akkor
gondoljon rám mest' uram!
HENRIK. Ha rémeket akarnék
festeni,
Lelkész uramnál jobban érteném -
Mit összepapolt,
abból semmi sem lesz!
A nyíla ellen vértezett vagyok!
Oly
biztosan még bőrömet se sérti,
Mint a mily bizonyos, hogy a
harang,
A régi, tudja, az örvényre szomjas,
A melyik a tó
fenekére hullott,
Megcsendül újra még valamikor!
LELKÉSZ. Megcsendül, mester! Gondoljon reám.
A harmadik
felvonás vége.
Üveghuta belseje mint a 3-ik felvonásban.
A sziklafalba jobbról kapu van vágva, mely egy hegyi barlangba vezet. A szín bal oldalán nyílt kovácsműhely fujtatóval és kéménynyel. Tűz ég rajta. Nem messze tőle egy üllő. Henrik harapófogóval izzó vasdarabot tart az üllőn. Hat apró törpe van körülötte bányászruhában. Az első együtt tartja Henrikkel a harapófogót. A második a nagy kovácspörölyt forgatja s le-leejti az izzó tűzre. A harmadik a fujtatóval a tüzet szítja. A negyedik legfeszültebb figyelemmel mozdulatlanul nézi a munkát. Az ötödik várakozó állásban bunkót tart készen, hogy lecsapjon vele. A hatodik az emelkedett trónuskán ül csillogó koronával fején. Kovácsolt s öntött darabok hevernek össze-vissza, architektonikus és figurális töredékek.
HENRIK. Csak rajta, rajta, míg karod
kifárad,
Nem hat meg vinnyogásod, naplopó!
Ha kiszabott számod
nem végzed el,
Megpörkölöm szakállad a tüzön.
MÁSODIK TÖRPE (eldobja a
pőrölyt).
Mindjárt gondoltam! Szedte-vette ficzkó!
Ha
fenyegettem, nem tréfára vettem!
(A törpét, a ki ficzkándozik és kiabál, a tűzhely fölé tartja. A fujtatónál álló törpe hevesebben dolgozik.)
ELSŐ TÖRPE. Tovább nem bírom! Mester, roskadok!
HENRIK. Megyek (a második törpéhez). Megemberelted már magad?
(Második törpe buzgón és vidáman int, újra megfogja a pőrölyt és teljes erejéből kalapácsol).
HENRIK. Kakasra és hattyúra! Résen állok!
(Megfogja a harapó fogantyúját.)
Patkókovács se hajthatná vasát meg,
Ha
ily ficzkókkal teketóriázna.
Az ilyen népség az első ütésnél
Azon
örül, hogy másikat nem üt.
A helytt, hogy buzgó bizalomra
kelve
Végezné azt a száz apró kötelmet,
Miket ily munka méltán
megkiván!
Üsd, vágd a vasat addig, míg meleg!
Miket csinálsz?
ELSŐ TÖRPE (túlbuzgalmában a vasat kezével
akarja fölemelni).
Kezemmel
alakítom.
HENRIK. Nem hagyod abba, vakmerő legény
te!
Hamvvá sütöd meg túlbuzgó kezed!
Mitévő lennék, ha te most
kidőlnél?
Te Wieland sarja! Te erőd nekül
Hogy sikerülne büszke
tornyú művem
Saját magában megtámasztani?
Úgy vetni meg
alapját, hogy az égig
Emelje csúcsát a nap közelébe?
ELSŐ TÖRPE. A forma sikerült s a kezem
ép.
Egy kissé lankadt - ennyi az egész!
HENRIK. Hamar a vályuhoz! Vizikirály
Hadd
hűtse zöld moszattal ujjaid.
(Második törpéhez.)
Pihenj hát, lusta! Érdemelt
nyugalmad
Élvezd kevéssé! Addig a mi kész
Gyönyörködtessen
mesteri jutalmul!
(A frissen kovácsolt vasat kezébe veszi, leül és szemléli.)
Jeles valóban! Ernyedetlen
munka
Megkoronázta nékünk ezt az órát.
Úgy látszik nincs
panaszra már okom:
A formátlanból forma született
S a
zürzavarból ím kivált a kincs,
Melynek hasznát veszem e
pillanatban.
Igazságos levén minden irányban
A készülő egészbe
foglalom.
Mit suttogsz?
(A negyedik törpe egy székre áll s valamit Henrik fülébe súg.)
Hagyj
békébe, bányarém!
Mert gúzsba kötöm a kezed s a lábad
S
felpeczkelem a szájad, kotnyeles!
(A törpe elmenekül.)
Mi nem szolgál e részbül az egésznek?
Mi
nincs inyedre? szólj, ha kérdezem!
Sohsem valék oly boldog, mint
ez órán,
Nem egyezett még úgy szivem s kezem.
Mit gáncsolódol?
Én vagyok a mester!
Nálamnál többet értenél, segéd?
Jőjj! Tárd
ki véleményed érthetőn!
(A törpe újra hozzáközeledik. Henrik elsápad, sóhajt, felkel és a kész darabot újra az üllőre fekteti.)
Úgy e művet Sátán fejezze be!
S én
répát ültetek meg burgonyát,
Eszem, iszom, jót alszom s meghalok!
-
(Az ötödik törpe az üllő felé indul.)
Te ne merészelj hozzányúlni most!
Mit
bánom én, hogy elkékül a képed,
Hajad felborzad s vészt szór a
szemed!
Ki teneked meghódol s vaskezével
Nem vet nyakadra
féket, te zsivány!
Végül magát megadni kénytelen
S megvárni
bunkód kegyelemcsapását!
(Ötödik törpe dühösen szétveri a formált darabot az üllőn. Henrik csikorgatja fogait.)
Csak rajta! Most már úgyis itt az est -
Le
a szerszámmal! Törpék menjetek!
Ha majd a reggel új erőket ád
-
Szívből reménylem! - újra idehívlak.
Eredjetek. Kéretlen munka nem
fog!
Te ott a fujtatónál új vasat már
Nem izzíthatsz meg.
Kotródj hát el innen!
(A törpék, kivéve a koronásat, eltünnek a sziklakapun.)
S te koronás, ki csak egyszer
beszélsz,
Mit állsz itt? Mire vársz még? Állj odébb!
Se ma, se
holnap nem ejted ki szód!
Az isten tudja vaj valaha-é!
Vaj
művem kész lesz-é valamikor?
Fáradt vagyok! Téged, te esti óra,
Ki
beékelve a nap s éj közé,
Nem tartozol sem ide, sem oda,
Sohsem
szerettelek. Te kalapácsom
Kicsavarod kezembül s nem adod meg
A
szendert, melynek szól a pihenés.
A türelmetlen sziv jól tudja,
hogy
Csak várnia kell tehetetlenül...
S gyötrődve lesi, mikor
jő a regg - - -
A nap betakarózva biborába,
A mélybe száll s
itt hágy magunkba minket,
Kik megszokván fényét, most borzadunk,
S
erőtlenül ejt foglyaul az éj!
Reggel királyok - este koldusok,
S
ha szunyadunk, csak rongy a paplanunk!
(Végigfekszik a pamlagon s nyitott szemmel álmodik. Fehér köd nyomúl be a nyilt ajtón. Miután szétoszlott, ott látni a Vizikirályt a vályú széle fölött.)
VIZIKIRÁLY. Koax. Brekeke. Most
nyúgoszik
A földi féreg nádtető alatt.
Se lát, se hall. Pupos
kísértetek
Felkúsznak szürke rajban a hegyekre.
Majd szótlanúl
mutatják öklüket,
Majd a kezüket tördelik. Hiába!
Még a fenyő
rikoltását se hallja.
Nem érti ezt a gonosz rémvisongást,
Mitől
megreszket messze a pagony,
Míg ő maga ágával szerte
csapkod
Ijedten, mint tyúkanya szárnyival.
Már-már megborzong -
már a tél fagya
Beléhatol a teste-lelkibe.
De mind folytatja
művét álmiban.
Hagyd abba! Harczod hasztalan, hisz Isten
Az, a
kivel vívsz! Ő szólíta harczra -
S most félredob, mert hitvány,
gyönge vagy!
(Henrik nyögve forgolódik.)
Haszontalan minden áldozatod,
Bűn bűn
marad! Ki nem daczolhatád,
Hogy Isten vétked érdemül betudja
S
hogy bűnhödésed jutalomra váljon.
Tele vagy szennyel! Véres a
ruhád!
A mosónét, ki megtisztítni tudná,
Hiába hívod, sohse jő
elé!
Fekete villik gyűlnek lápon-erdőn,
Vadászni készen.
Falkavonítás
Csendül füledbe meglásd hamarost!
Ködóriások
fellegvárakat
Építenek a tiszta levegőbe
Sötét tornyokkal,
rengeteg falakkal,
Mik lassan hegységedhez zajlanak
És
szétlapítnak a műveddel együtt!
HENRIK. Lidércz gyötör! Segíts, Aranyvirág!
VIZIKIRÁLY. Szavad meghallja, jő, de nem
segíthet!
Ha Freya volna és te maga Balder,
Ha tegzed
napnyilakkal volna telve
S ellőve nem tévesztne egy se
czélt:
Elbuknál mégis! Hallgass a szavamra:
Egy harang a tó
mélyiben
Kavics, iszap között pihen,
Fel a magasba áhitoz
A
menny világosságihoz.
Halak úsznak ki s be karimáján...
De
legifjabb zöldhajú leánykám
Félősen tőle messze fordul -
S
felsír a kínos szánalomtúl.
Mert a harang oly furcsán
gőgicsél,
Minthogyha száját elfutná a vér!
Kibontakozik a víz
alól - - -
Ó jaj, ha hozzád újra szól.
Bim bam!
Isten
segítsen álmaidban!
Bim bam!
Oly bús a hangja,
Akár a halál
vón' a harangba!
Bim bam!
Isten segítsen álmaidban!
(Vizikirály lemerül a kútba.)
HENRIK. Segítség! A lidércz nyom! Jöjjetek!
(Felébred.)
Jaj, hol vagyok?
(Szemét dörzsöli és maga köré bámul)
Ki van a közelemben?
ARANYVIRÁG (megjelenik az ajtóban).
Én,
én. Tán hívtál?
HENRIK. Jöjj,
csak jöjj közel!
Tedd homlokomra a kezedet - így!
Kell, hogy
érezzem szíved-hajadat,
Egész valódat! Jöjj! Erdő zamatja
S
rozmarinillat árad ki belőled!
Csókolj meg, édes!
ARANYVIRÁG. Kedvesem, mi bánt?
HENRIK. Nem! Semmi! Fáztam! Adj egy
takarót!
Itt heverék fáradt-erőtlenül
S gonosz hatalmak
támadtak reám.
Megkínozák a martalékukat.
Már fuldokoltam - de
most éledek.
Hagyd, kedvesem! Most újra talpon állok.
Hadd
jöjjenek!
ARANYVIRÁG. Kik?
HENRIK. Ellenim!
ARANYVIRÁG. Mifélék?
HENRIK. A névtelen ellenség
valahány!
Szilárdan állok, úgy, mint egykoron!
A borzadást
legyűrtem, bár hiéna
Módjára orvul, gyáván meglepett!
ARANYVIRÁG. Te lázas vagy.
HENRIK. Kissé
hűvös van itt -
Nem baj. Ölelj meg. Nyomd ajkamra ajkad!
ARANYVIRÁG. Te édes, édes!
HENRIK. Egyet
mondj, fiam!
Hiszel-e bennem?
ARANYVIRÁG. Balderem!
Te naphős!
Te halovány! Megcsókolom szemöldöd,
Mely tisztakék
szemed beíveli!
(Szünet.)
HENRIK. Az vagyok-é? Balderhez-é
hasonló?
Tedd, hogy elhigyjem. Add tudtomra, édes!
A büszke
mámort ömleszd a szívembe,
Mi nélkül munka sohse sikerül!
Mert
mint a hogy fogóval, kalapácscsal,
Fáradni kell a kéznek
szűntelen,
Márványt hasítni, vésőt igazítni,
S noha semmit el
nem hanyagolunk,
Gyakorta ennek-annak híja van -
Úgy sokszor
eltűn mámor és önérzet,
Mellünk szorong, tekintetünk
elbágyad,
Lelkünknek tiszta mintaképe elvész! -
Nehéz az ég e
szép ajándokát
A köznapi sok bajlódás között
Úgy megőrizni,
hogy homály ne érje,
S ha elveszítjük, véle múl hitünk is!
Mintegy
csalódva, kisértetbe jösz
Lerázni a bevégzés kínjait,
Miket
előtted egykor eltakart
Az ihletésnek égi pillanatja!
De
hagyjuk ezt. Még egyenes irányban
Száll áldozásom füstje menny
felé.
Ha felülről a kéz tán leszorítja,
Ám tegye meg. Úgy papi
öltözékem
Lehull vállamról - magam nem vetém le!
S nekem, ki
oly magasra felkerültem,
Mint senki más, némán,
elszánt-nyugodtan
Kell akkor Hóreb hegyiről leszállnom.
De
fáklyát most! Világosság lobogjon!
Gyakorold bűvös
mesterségedet!
Kinálj borodból! Az üdv röpke perczét
Izleljük
gyorsan mint közemberek!
S töltsük ki jobban kénytelen
nyugalmunk
Élettel, mint ahogy naponta azt
A renyhe csőcselék
pazalni szokta!
Zenét hadd halljak!
ARANYVIRÁG. A
hegyen repültem
Majd pókhálóként a szellőbe szállva,
Majd méh
gyanánt szökellve, majd megint
Pillangóképp' bimbókhoz
támolyogva.
S minden füvet, kökörcsint és mohát,
Csalánt,
cziczkórót és harangvirágot
Szent esküvésre, fogadásra
bírtam:
Hogy soha téged meg nem bántanak!
Igy hát te jó, te
sápadt! sohse félj,
Hogy bősz fekete villi majd lemetszi
A te
szívednek szánt halálnyilát!
HENRIK. Milyen nyilat, milyen halál
nyilát?
Hallottam e kisértetről! Tudom!
Lelkészruhában
sompolygott felém
S fenyegetőn felemelé kezét,
S beszélt egy
nyílról, mely belétalálna
Szívemnek éppen a közepibe!
Vajjon ki
az, ki rám lövelli majd
A nyílat?
ARANYVIRÁG. Senki, senki, kedvesem!
Igézet
óv minden erőszak ellen!
S most ints szemeddel, bólints a
fejeddel
S lágy hangok kelnek duzzadt füst gyanánt.
Körülölelnek
csengő fal gyanánt,
Min sem emberszó, sem harangzúgás,
Sem Lóki
álnoksága nem hat át!
Csak adj jelet s fejünk fölé azonnal
Magas
sziklákból boltív domborul.
Körülsürögnek famanók,
fanőcskék,
Asztalt terítve, a falat diszítve...
De mert
mindjobban törnek ránk kajánok,
Jöjj! meneküljünk a föld
mélyibe,
Hol óriás fagyos lehe nem ér...
Ezer gyertyától
csillog ott a csarnok...
HENRIK. Hagyd abba, gyermek! Mit nekem ily
ünnep,
Míg gyászos némán, romként várja művem
Az órát, melyben
ujjongón maga
Hirdesse az ünnepek ünnepét -
Inkább megyek,
megnézni alkotásom,
Mihez szigorún fűznek vasbilincsek!
Végy
fáklyát és világíts utamon.
Hamar! Előre! Míg ők mozgolódnak
Én
áskálódó ellenségeim
- Hisz ingatag még palotám alapja -
Ne
dőzsöljön, de dolgozzék a mester! -
Mert ha művét tökély
megkoronázza,
Ha kinyilvánul a rejtett csoda,
Ha ércz,
kőkoczka, arany, elefántcsont
Kitárja azt utolsó ízeig -
Örökre
áll ott diadalmasan!
Átok tapad a nem tökéleteshez,
De csúffá
lészen, hogy ha megtörik.
S csúf tárgya légyen!
(Menni akar, megáll az ajtóban.)
Gyermekem,
mit állsz?
Jöjj. Ne habozz. Tán megbántottalak?
ARANYVIRÁG. Nem, nem!
HENRIK. Mi a bajod?
ARANYVIRÁG. Nincs semmi, semmi!
HENRIK. Szegény leány! Tudom, min
évelődöl:
A gyermek tarka pillangókat ejt meg
S a mit szeret,
kaczagva megöli -
De én ilyen pillénél több vagyok!
ARANYVIRÁG. S ilyen gyermeknél nem volnék különb én?
HENRIK. Valóban az vagy! S ha tán
elfeledném,
Nem volna fénye s czélja életemnek!
Jövel! Szemed
harmatja tükrözi
A fájdalmat, mit néked okozék.
Csak ajkam
sérte, én nem úgy akartam.
Szívem irántad csak szerelmet
érez!
Jöjj! Ne zokogj úgy! Új fegyvert te adtál,
Hogy újra
kezdjem harczjátékomat,
S te töltéd meg üres kezem aranynyal,
Hogy
istenekkel is merészkedém
A díjért versenyezni. S még e perczben
is
Magam oly dúsgazdagnak érezem
Titokszerű szépséged
gyönyörétől,
Hogy a mint ezt megérteni akarnám
Olyféle érzés
támad a szívemben,
Mely egyenlően gyötrelem, meg üdv. -
Jerünk!
Világíts!
ERDEI MANÓ (kívülről kiált). Hajrá!
Csuhujuj!
Előre! Fel! Mi patvart tétováztok?
Hamvvá omoljon
Báál temploma!
Lelkész uram. Borbély úr. Rajta! Fel!
Itt van a
szalma, a szurok, a rőzse,
Henrik mester tündérleányt
ölelget,
Mámorban úszik s másra nincs feje!
HENRIK. Tán nadragulyát nyelt ez a
pimasz!
Mit ordítsz ficzkó éjen-ködön át?
Óvd nyelvedet!
ERDEI MANÓ. Előled?
HENRIK. Úgy
bizony!
Megránczigálom, te kamasz, szakállad!
Te fajzatoddal
könnyen bánok el.
S ha megmutattam néked, ki a mester,
Megtörtelek
s megnyirtalak: lefoglak
S munkás segéddé teszlek, búja
bak!
Nyerítsz? Itt az üllő s a kalapács ott
Elég kemény, hogy
hátad megpuhítsam!
ERDEI MANÓ (hátat fordít neki).
A nagy
kecskére mondom... rajta, vágd!
Sok vakbuzgónak éles
fegyvere
Csiklandozott már, míg foszlányra vált.
Ezen az üllőn
agyag a vasad,
S rád visszafröcscsen, mint tehéngané!
HENRIK. Hadd lám, kölyök te, átkozott manó
te!
Ha vén volnál, miként a Veszter erdő
S otromba szádnál az
erőd nagyobb -
Békómra fűzlek, vízhordóm leszel,
Gunyhóm
kisöpröd, tömböt hengerítsz,
S ha lomha vagy, csúnyán
meglazsnakollak!
ARANYVIRÁG. Henrik, hallgass rá, szava intelem!
ERDEI MANÓ. Hajrá, vígan. Bolond egy tréfa
lesz,
Ha borjúképp' téged máglyára visznek,
Ott leszek én
is s tonnaszámra hordom
A ként, a szurkot és az olajat,
Hogy
oly tüzet készítsenek neked,
Mely feketére festi az eget! (El.)
(Kurjogó hangzsivaj a mélyben.)
ARANYVIRÁG. Hallod-e, Henrik? Emberek
rivallnak!
Borzalmas hangok - s mind vesztedre tör!
(Egy kő repül be s Aranyvirágot éri.)
Segíts, Anyókám!
HENRIK. Ej,
hát ez a nyitja!
Álmomban egy vad falka üldözött -
A falkát
hallom - de nem üldöz engem,
Sőt üvöltése épp kapóra jön,
Mert
égnek földre szállott angyala
Szűz liljomával, édes
kérelemmel,
Oly kitartást nem önthetett belém
S nem győzne úgy
meg munkám nagy becséről,
Mint ama hangok undok zsivaja!
Csak
jöjjetek. Megőrzöm javatok
Ha kell, magatok ellenében is!
ARANYVIRÁG (egyedül, buzgón).
Segíts,
Anyókám. Segíts Vizikirály!
(Vizikirály kiszáll.)
Kedves Királyom, könyörgök neked:
Zúdíts
a szírtről zuhatagokat,
Az űző falkát te kergesd haza!
Tedd
meg, tedd meg!
VIZIKIRÁLY. Brekeke. Mit tegyek meg?
ARANYVIRÁG. Örvénybe döntsd le őket árjaiddal!
VIZIKIRÁLY. Nem tehetem!
ARANYVIRÁG. Tedd! Tedd meg kedvemért!
VIZIKIRÁLY. S ha már megtenném - mi
hasznomra volna?
Kiállhatatlan a mesterke nékem,
Mert úr akarna
lenni földön, égen!
Ha ölik egymást s őt agyonverik,
Inyemre
van...
ARANYVIRÁG. Segíts, a míg lehet!
VIZIKIRÁLY. Mit kapok érte?
ARANYVIRÁG. Mondd hát, mit akarsz?
VIZIKIRÁLY. Ej, téged. Oldd le barna
tagjaidról
Piros topánkád, fűződ s haczukádat!
Légy a ki vagy
és szállj le karjaimba...
Ezer mérföldre viszlek innen el!
ARANYVIRÁG. Lám, be ravaszul eszelted ki
ezt...
De egyszersmindenkorra kijelentem:
A nagyzolást kergesd
ki vízfejedből!
Ha háromszorta vénebb is leszel
Mint Agganyókám
és ha ez időn át
Egy osztriga kagylóiba bezárnál,
Meg nem
kerítnél!
VIZIKIRÁLY. Úgy pusztuljon el!
ARANYVIRÁG. Hazudsz! Érzem, hazudsz! Halld
szózatát!
A régi hang ez. Jól ösméred ezt!
Hej, úgy-e tőle
gyáván összerezzensz?
(Vizikirály el.)
(Henrik jő. A harcztól izgatott, vadul, diadalmasan kaczag.)
HENRIK. Nekem támadtak, mint a bősz
ebek,
S tűzcsóvákkal elűztem a kutyákat.
Fejükre sujték
gránittömböket,
Ki el nem hullott, megfutott. Adj innom.
Harcz
edzi mellem! Győzelem hevíti!
Szívem dobog. Vidáman lüktet
vérem,
A harcz nem fáraszt. Tízszeres erőt ád.
Új szeretetre s
gyűlöletre gyújt!
ARANYVIRÁG. Henrik, igyál!
HENRIK. Igen!
add, add ide!
Mert borra, fényre s te rád szomjazom.
(Iszik.)
Reád köszöntöm, játszi tündérszellem!
E
korty veled új frigyben egyesít!
Teremtő szív, ha véled
meghasonlik,
A szomjúságnak rabja lesz, soha
Nem gyűri le a
föld sulyát. Ne törj el!
Te vagy lelkemnek szárnya, gyermekem.
Ne
törj el!
ARANYVIRÁG. Csak te ne törj össze engem!
HENRIK. Ég óvjon attól. Muzsikát szeretnék.
ARANYVIRÁG. Elő, elő, apró sereg!
Elő,
elő a hangszerek!
Szakadékból, zúgból jöjjetek,
Megülni a
győzelemünnepet!
(Zene.)
Hegedűszóra, fuvolahangra
Táncz heve
lábam hadd ragadja,
Gyors lebegés közt bodros
fürtöm,
Fénybogarakkal tele tűzöm,
S benne ha csillog
tűzboglárom,
Freya szalagját sem kívánom!
HENRIK. Hallgass, úgy rémlik...
ARANYVIRÁG. Mi?
HENRIK. Nem hallod-é?
ARANYVIRÁG. Mit halljak?
HENRIK. Semmit.
ARANYVIRÁG. Szólj, mi a bajod?
HENRIK. Magam se tudom. Zenéd
harsogását
Egy hang zavarja...
ARANYVIRÁG. Szólj, miféle hang?
HENRIK. Egy panaszos hang... egy rég sírba
szállt...
De hagyjuk... hagyd... Jöjj kedvesem ölembe,
Nyújtsd
nékem ajkad bíborserlegét,
Miből ki nem fogy a bor sohasem,
A
mámor kelyhét nyújtsd, hogy elenyésszem!
(Csókolóznak, Hosszú, önfeledt szünet. Aztán egymást szorosan átkarolva, a kapu alá lépnek... mindinkább megigézve a hatalmas hegyvidéktől.)
Lám, mily hideg és rengeteg a tér,
Mely
odanyul az emberek lakához!
Ember vagyok. Megérted-é e
szót?
Idegen s otthon vagyok odalent.
Idegen s itthon vagyok
idefent.
Megértettél-e, gyermekem?
ARANYVIRÁG (halkan). Igen!
HENRIK. Mért nézel olyan furcsán?
ARANYVIRÁG. Borzadok!
HENRIK. Mitől?
ARANYVIRÁG. Magam se tudnám.
HENRIK. Jöjj,
fiam,
Pihenni.
(A sziklanyiláshoz vezeti, hirtelen megáll s hátrafordul.)
Csak
ne öntené a hold
Merev szemének hófehér világát
A messzi
földre... és bár ki ne tárná,
Honnan kiemelkedtem, a lapályt!
Mert
mit a szürke ködlepel takar,
Nem szabad látnom...
hallga...
Mit
se hallasz?
ARANYVIRÁG. Semmit se és beszédedet se értem!
HENRIK. Még mind nem hallod?
ARANYVIRÁG. Nem,
semmit se hallok.
Az őszi szél zúg át az avaron,
S fenn a
magasban a sólyom riog.
De te, te ejtesz furcsa szavakat,
Oly
tompa hangon, idegenszerűn!
HENRIK. Ott lenn, amott a hold véres
világa,
Nem látod... ott a vízben tükrözik!
ARANYVIRÁG. Nem látok semmit...
HENRIK. A
te sasszemeddel -
Semmit se látsz? Hát vak vagy? Ott
vonulnak
Lassan vánszorgva...
ARANYVIRÁG. Tiszta képzelődés!
HENRIK. Nem képzelődés! Hallga! Oly
igaz!
Mint a hogy Isten egykor megbocsát...
Ott kúsznak át most
a kerek kövön,
Mely az ösvényt átfekszi...
ARANYVIRÁG. Ó,
ne nézd,
Az ajtót zárom, hogy megmentselek!
HENRIK. Hagyd, mondom, hagyd, kell látnom! Akarom!
ARANYVIRÁG. Nézd, a fehér felhőnek
fátyola
Örvény gyanánt forog a sziklavölgyben...
Te gyenge
vagy, ne lépj be a körébe!
HENRIK. Nem vagyok gyönge! Eltűnt! Vége van!
ARANYVIRÁG. Úgy, úgy! Légy újra urunk,
mesterünk!
Botor agyrémet szórjon szét erőd!
A kalapácsot fogd
és zúzz vele!
HENRIK. Nem látod hát, hogy kúsznak mind fölebb!
ARANYVIRÁG. Hol?
HENRIK. Ott,
a keskeny sziklaösvenyen...
Szálingecskébe...
ARANYVIRÁG. Kik?
HENRIK. Apró
fiúcskák
Mezitláb egy-egy korsócskát czipelnek...
Súlyos
lehet... az egyik... majd a másik
Csupasz térdével tolja mind
tovább.
ARANYVIRÁG. Ó jó anyám, oltalmazd a szegényt!
HENRIK. Dicsfény ragyog fejecskéjük körül...
ARANYVIRÁG. Bolygótűz ámít...!
HENRIK. Nem!
kulcsold kezed!
Most látod: idejöttenek...
(Letérdel, mialatt két gyermek árnyképszerűen a színre czihelődik, vízkorsót tartva a kezében. Száling fedi testüket.)
ELSŐ GYERMEK (elhaló hangon). Atyám!
HENRIK. Igen, fiam.
ELSŐ GYERMEK. Tiszteltet jó anyánk.
HENRIK. Köszönöm, fiam. Jó sora van-é?
ELSŐ GYERMEK (lassan, szomorúan, minden
szót megnyomva).
Jó sora van!
(Haranghangok a mélyből alig hallhatóan.)
HENRIK. Mit hoztatok czipelve?
MÁSODIK GYERMEK. Egy korsócskát...
HENRIK. Nekem?
MÁSODIK GYERMEK. Igen, apuskám.
HENRIK. S mi van a korsócskába', gyerekek?
MÁSODIK GYERMEK. Valami sós!
ELSŐ GYERMEK. Valami keserű!
MÁSODIK GYERMEK. Anyácskánk könyjei.
HENRIK. Szent Istenem!
ARANYVIRÁG. Hová meredsz?
HENRIK. Reájok.
ARANYVIRÁG. Kikre? Szólj!
HENRIK. Hát nincs szemed? Reájok!
Szóljatok!
Hol van anyánk?
ELSŐ GYERMEK. Anyánk?
HENRIK. Igen! Hol, hol van?
MÁSODIK GYERMEK. A vízirózsáknál!
(Erős harangzúgás a mélyből.)
HENRIK. Jaj! A harang!
ARANYVIRÁG. Melyik harang?
HENRIK. A
rég eltemetett
Megcsendült. Ó, ki tette ezt nekem?
Nem, nem
akarom hallani. Segíts hát!
ARANYVIRÁG. Térj, térj magadhoz, Henrik!
HENRIK. Újra
szól!
Szent Istenem, ki tette ezt nekem?
Halld, hogy dübörg a
régen sírba zárt hang...
Most elakadt, most újra zúg dagadva.
(Aranyvirághoz.)
Gyűlöllek. Megutáltalak.
Eredj!
Megütlegellek bűbájos rima!
El! Átkozott! Átok reád s
reám!
Művemre és mindenre! Itt vagyok!
Megyek, megyek! Ég
irgalmazz nekem!
(Összeszedi erejét, leroskad, újra feltápászkodik és elvánszorog.)
ARANYVIRÁG. Eszmélj föl, Henrik. Állj meg! Vége van!
Negyedik felvonás vége.
A hegyirét Agganyó házikójával, mint az első felvonásban. Éjfél után. A kút körül három sellő telepedett le.
ELSŐ SELLŐ. Tüzek lobognak!
MÁSODIK SELLŐ. Pirosló
szelek
Lebegnek a hegyről a völgybe.
HARMADIK
SELLŐ. Sötéten
Fellegzik
a füst a fenyvest sodorván
Le a mélységbe.
ELSŐ SELLŐ. S
odalenn fehér
Ködpára terjeng puha tó gyanánt,
Nyakig merülnek
benne el a barmok
S vonítva bőgnek a karám után.
MÁSODIK SELLŐ. A cserligetben szólt egy
csalogány
S dala oly fájdalmasan reszketett,
Hogy nekidőltem a
nyirkos avarnak
S belézokogtam.
HARMADIK SELLŐ.
Furcsa egy
dolog!
Pihenve, egy pókhálón szenderegtem,
- Haj! pár fűszál
közt volt odafeszítve,
Biborfonálból szőve,
csodalágyan:
Hasonlított királynő nyoszolyához,
Mikor reá
nyugtattam a fejem -
A rét harmatja esti alkonyattal
Csillámló
lobbot vetett én felém
S én meg szemem nehéz pillába
rejtve,
Elalvám boldogan. Mikor imettem,
A fény kihalt a messzi
téreken...
Nyugvóhelyem sivár. Csak keleten
Emelkedett sötét
tűz, míg a hold
A hegygerincz kemény vállára fekve,
Izzott
ormótlan fémdarab gyanánt.
S a véres fénynek ferde sugarától
Úgy
látszott, mintha a rét megmozogna!
És súgást-búgást hallottam,
sóhajtást,
Finom kis hangok panaszolva nyögtek.
Beleborzadtam.
Most megszólíték egy
Zöldfényű lámpást hordó bogarat,
De
elrebbent előlem... s ott feküdtem
Szorongó szívvel, meg nem értve
semmit,
Míg a tündérfiak legkedvesebbje
Szitakötőként oldalomra
szállt.
S midőn megosztva fekhelyünk enyelgtünk,
Csókjaink közé
forró könyje hullt,
S végül zokogva, vadul átkarolva,
Könyzáporral
áztatva keblemet,
Így szóla: Balder elhalálozott!
ELSŐ SELLŐ (felkelve). Tüzek lobognak...
MÁSODIK SELLŐ (szintén felkelt). Balder ég a máglyán.
HARMADIK SELLŐ
(lassan az erdő széléhez ment).
Baldernek vége... fázom... Átok,
átok...
A máglyafüst betölti a világot.
(A réten köd lebben át. Mikorra kitisztul, a sellők eltüntek. Aranyvirág fáradtan, elgyötrődve leszáll a hegyről. Leroskad és újra felkel, a kúthoz megy, Hangja elhaló, bágyadt.)
ARANYVIRÁG . Hová-hová... Násztornál
ültem...
Famanócskák zsongtak ott körültem...
Hoztak nekem egy
serleget,
De vér volt benne bor helyett:
Innom kellett belőle.
S a hogy megittam a nászitalt,
Szívem
egyszerre puszta, kihalt,
Egy vaskéz üszköt dobott belé -
Minden
örömem elperzselé...
Le kell most hűtnöm a szívem!
Koronácska feküdt nászasztalomon
-
Ezüsthal piros kalárisokon -
Kezembe vettem, fejemre tettem,
A
Vizikirály mátkája lettem -
Le kellett hűtnöm a szívem!
Ölembe nászajándokul
Fehér arany s
piros alma hull...
A fehéret megettem és sápadt lettem,
Oszt'
az aranyat s megkincsesedtem,
Végül a rózsapirosat.
Fehér, piros és aranyalma...
Ott ült
egy lány és meg volt halva...
Nyisd fel kapudat most Vizikirály!
Holt
mátkád országodba száll,
Ezüsthal, cseppkő, béka honába
A
mélységes, hűvös homályba...
Haj én kiégett szívem!
(Leszáll a kútba.)
(Az Erdei Manó jön az erdőből s odaáll a kúthoz, belekiáltva.)
Hahó! Jöjj fel békák dicső királya!
Hé!
Halló! Jőjj már lucsokgázoló te!
Süket lettél hát? Alszol-e te
zöldhas?
Mondom neked jőjj! az esetben is,
Ha moszatágyon
melletted feküdnék
A legszebb sellő csiklandván szakállad!
Jőjj!
Hagyd ott. Nem bánod meg! Esküszöm!
Mert a mit most mesélhetek
neked
Tíz vízszerelmi éjjellel fölér!
VIZIKIRÁLY (láthatatlanul a kútban). Brekekeke!
ERDEI MANÓ. Bújj hát ki, mit lötyögsz!
VIZIKIRÁLY (láthatatlanul).
Nincs most
időm. Hagyj békén s fogd be szádat!
Erdei manó. Ej, ej! Időd
nincs? Még hizlalhatod
Egyébkor is koltybékapotrohod!
Hallgass
reám, öreg, egy keveset,
A hogy jósoltam, éppen úgy
esett:
Faképnél hagyta! Légy most eszeden,
S a ritka pillangó
tiéd leszen.
Kissé fakó bár, lábán alig áll -
Mit bánja azt
Manó, Vizikirály?
Mulathatsz véle, öreg eleget,
Tán többet is,
mint jólesik neked!
VIZIKIRÁLY (kidugja fejét, sunyin hunyorít
szemével).
Miket nem mondasz! Hogy faképnél hagyta!
S azt
hiszed, kell nekem az ördögadta!
Eszembe sincs!
ERDEI MANÓ. Hát nem fáj rá fogad mán!
Úgy
a hollétét bárcsak kikutatnám!
VIZIKIRÁLY. Keresd, Manóka!
ERDEI MANÓ. Rég
ütöm nyomát!
Hogy káromkodtam ködön, éjen át!
Felkúsztam, hova
zergebak sem ért,
Kivallaték ott minden mormotért.
De sem ezek,
sem a hegy sólyma, ölyve,
Sem tengelicz nem adott hírt felőle
-
Tűz körül ültek az erdőn favágók...
Kicsentem onnan egy égő
hasábot,
S kormos világán lótottam-futottam,
Míg az elhagyott
műhelyhez jutottam -
Lángolt az is, mint áldozati oltár,
Kéménye,
gerendája elhajolt már,
S az emberkének mesterbüszkesége
Hamvába
omlott! Mindörökre vége!
VIZIKIRÁLY. Minderről van alapos
tudomásom,
Mit zavarod a kútba nyugovásom?
Azt is tudom, hogy a
harang megcsendült,
S hogy nyelve kinek a kezébe lendült.
Azt
láttam ott lenn, mit még sohase:
Egy holt asszonynak jéghideg
keze
A harang után addig tapogat,
Míg végre is a mélyben
ráakad.
Azt' a harang csak mennydörögni kezdett,
Hogy
bőgésébe a föld belereszket.
Úgy zúgott-búgott, mint
nőstényoroszlán
A mesteréért szerteordítozván,
S a megfúlt
asszony búbánatos arczát
Hajfürtjei dicskörként simogatták,
S
ha-hogy a fémet érinté bokája,
Kétszerte jobban zúgott
harsogása!
Öreg vagyok bár s száz látványban edzett,
Mégis
hajam az ég felé meredzett! - -
Ha láttad volna mit én
odalent,
Nem faggatnál, a tündér hova lett -
Hadd elcsapongni
bimbón, levelen -
Már nem nekem való a szerelem!
ERDEI MANÓ. Az égi bakra! Én nem hagyom
el!
Mind azt mívelje, miben kedve tel!
Csak eleven lágy testit
átkaroljam.
Mit bánom én holt asszonyod a tóban!
VIZIKIRÁLY.
Koaksz, brekeke. Lám! Ej!
Ejnye! Hóha!
Tudd meg tehát, ha nem csíp más mi bolha,
Pattintsd
el ezt! Akárhogy kutatod,
Akár tíz évig is hajszolhatod,
Meg
nem keríted! Hja! rám fáj foga!
S nem kell ő néki holmi
bakpofa!
Isten veled! El kell távoznom, érts meg!
Lám, te
szabadon indulsz a fenyérnek,
Míg rabúl ejtve kell legyeznem
itt
Legifjabb asszonykám szeszélyeit!
ERDEI MANÓ (utána kiáltva).
Oly igaz,
minthogy égen nap ragyog,
Oly igaz, minthogy szarvas bak
vagyok,
Oly igaz, minthogy zöldek a fenyők,
Ugy ringatsz egykor
embercsecsemőt!!
Jó mulatást. Csuhuj! Vígan nyugodj hát!
Czo
fel a hegyre! Megölém a bolhát!
(Agganyó jő a kunyhóból s leveszi az ablaktáblákat.)
AGGANYÓ. Itt az idő fölkelni. Már
szagolni
A reggelt. Nagy zaj volt az éjjel!
(Kakasszó hangzik.)
Hát persze. Kukoriku kikeri!
Miattam
kár erőltetned magad
Te áloműző... jól tudjuk, mi
történt,
Minekelőtte szólal a kakas:
A tyúk aranytojást rakott
s hamar
Ott láttam fenn az égbolton ragyogni...
Megvirrad...
Hát te pintyike!
Miért nem fogsz te is hozzá dalodhoz?
Biztosra
vedd... új hajnal pirkadoz!
Mi az körültem? tán csak nem
lidércztűz?
Hja, elfeledtem a karbunkulust!
(Zsebében kotorász s kihúzza a vörösen fénylő követ.)
Már itt is van.
HENRIK HANGJA. Aranyvirág!
AGGANYÓ. No
te
Kiálthatsz váltig, nem hiszem, hogy elgyün!
HENRIK. Aranyvirág. Nem hallod? Itt vagyok!
AGGANYÓ. Alig hiszem, hogy hangod hallaná!
HENRIK (üldözők előtt futva megjelenik a bódé fölötti sziklán, sápadt, züllött. Sziklakövet lóbál jobbjában, készen, hogy hátradobja a mélységbe.)
Csak merjetek feljönni, nyomorultak!
Ha
lelkész, borbély, tanító, szatócs!
Az első ki fel a magasba
lép,
Homokzsákképpen gördül le a mélybe!
Ti löktétek le
hitvesem, nem én!
Ti rongy, szemét nép, koldussöpredék!
Kik
harmincz éjjel nyögnek Miatyánkot
Egy elveszett garasért,
mialatt
Nem restelik - fenékig aljasok -
A hol lehet Isten
szerelmitől
Mást aranyszámra megrabolni! - Czédák!
Képmutatók!
Töltést emeltetek
Kövekből, hogy falat állítsatok
Lapályotok
pokoli pusztasága
S Isten paradicsomi tengerének
Üdvözítő
hullámai között!
Jövel ásó, ki e töltést ledönti!
Én nem valék
az! Nem! Valóba nem!
(Leteszi a követ és fölfelé nyomul.)
AGGANYÓ. Megállj te! ott már nem mehetsz tovább!
HENRIK. Anyóka, mondd, mi ég ott?
AGGANYÓ. Mit
tudom.
Egy ember volt ott, a ki építette,
Félig templom, félig
királyi kastély,
Most, hogy elhagyta, hamuvá leég.
(Henrik kétségbeesetten fel akar hatolni.)
Mondom neked, meredek falhoz érsz
ott:
Szárny kéne ahhoz, hogy oda repülj,
És a te lelked, ember,
szárnyszegett!
HENRIK. Bár szárnyszegetten... fel kell
oda mennem!
Az én müvem, mi ott lángokban áll!
Megérted ezt? Én
vagyok építője
S mindent, mi voltam s mit részül
nyerek,
Belévetettem...
Nem birok... nem birom tovább!
(Szünet.)
AGGANYÓ. Nyugodj kicsit, homályos most az
út,
Ott arr' a padra ülj...
HENRIK. Nyugodni
én?
Selyemágyat kinálhatnál nekem,
Úgy vonzana egy halom tört
cserép!
S rég porladó anyámnak enyhe csókja
Hideg lázas ajkamra
rálehellve
Tehetlen áldás volna és nyugalmat
Úgy adna mint
fulánkja a darázsnak!
AGGANYÓ. No várj kicsinyég. A pinczémbe
van
Egy korty borocska!
HENRIK. Nem, nem! Adj vizet!
(A kúthoz siet s szélére leül.)
AGGANYÓ. Eredj hát, merj belőle és igyál!
HENRIK (odamegy, merít belőle és iszik. Halk, lágy hang szól ki dalolva panaszosan a kútból.)
A HANG. Henrik, te édes szeretőm,
Mért
ülsz a hideg kúttetőn?
Menj tova innen,
Úgy fáj a szívem
-
Isten veled!
(Szünet.)
HENRIK. Anyó, mi volt ez? Adj
feleletet.
Ki szólított ily búsan nevemen?
Henriknek hangzott a
mélyből eredve
S legvégül sóhajtott: Isten veled!
Ki vagy
Anyóka s én hol vagyok itt?
Úgy érzem, mintha ébrednék. A
gunyhó,
A szirt s magad mind ismerős nekem,
És mégis idegen. A
mit megértem
Nem több-e hát mint hang lehellete,
Mely alig
volt, eloszlott már a légben?
Ki vagy Anyóka?
AGGANYÓ. Én? Hát te ki vagy?
HENRIK. Ezt kérdezed. Ki vagyok én
Anyókám?
Be hányszor is kérdeztem ezt az égtől,
Hogy ki volnék
én. Választ nem adott...
Egy bizonyos: akárki is vagyok,
Hős
avvagy hitvány, félisten vagy állat
Vagyok a nap száműzött
gyermeke,
Ki hazavágy s teljes tehetlenül
Megtörve anyjához
kivánkozik.
Ez epedőn nyújt aranykart felém,
De sohsem ér el.
Mit csinálsz te ott?
AGGANYÓ. Megérted azt majd idejébe!
HENRIK. Jó
-
Mutasd nekem lámpád véres világán
Tovább az útat, mely a
hegyre visz.
Ha ott vagyok, hol uralkodva álltam,
Ott egyedül,
remeteképp tanyázom:
Nem úr többé, de szolga sem!
AGGANYÓ. Ne
mondjad!
Egészen más, mit odafenn keressz!
HENRIK. Honnan tudod?
AGGANYÓ. Hja,
egyet-mást tudunk mi!
Ugy-é, veszetten voltak sarkodon?
Ej haj!
Ha élő életet vadásznak,
Az emberek olyak, mint farkasok,
De
hogyha a halállal szembeszállnak,
Olyanok, mint egy birkanyáj,
mibe
Egy farkas ugrott. Ilyen a világ!
Hát még milyen
nyomoruságosak
A pásztoraik! Mind azt kiabálja:
Csülökre!
Fuss... s nem a farkast űzik
Kutyáikkal, de önnön nyájukat
A
farkas nyílt torkába kergetik!
Sokkal különb nem vagy a
többinél!
Te is elűzted a szép életet
S nem vajmi bátran álltad
a halált!
HENRIK. Nézd, jó Anyókám, nem tudom miért,
hogy
Sugárzó életem eltaszítottam
És én, a mester, művem cserbe
hagytam
Süldő inasként s mért hogy földre vert
Saját harangom s
hangja, mit magam
Olték beléje. Annyi szent: dörögve
Zúgott
érczmelle a hegyek felé
S a bérczek visszhangját úgy
felkavarta,
Hogy minden oldalról felém hatolt
Vészkongatása. De
mester maradtam!
Azzal a kézzel, mely megalkotá,
Semhogy magam
roppanjak össze tőle,
Szétdarabolnom kellett a harangom!
AGGANYÓ. Hát a mi elmúlt, elmúlt s vissza
nem jő!
Nem hágsz fel többé a te magasodba -
Azt mondhatom...
derék sudárfa voltál!
Erős, de mégsem eléggé erős!
Hivatott
voltál, de nem kiszemelt -
Jőjj ide s ülj le.
HENRIK. Anyó, ég veled!
AGGANYÓ. Jőjj ide s ülj le. Azt mondom
neked:
Ki él, az látja csak az életet,
Meg nem találod soha
odaát.
HENRIK. Ugy hadd haljak meg ezen a helyen!
AGGANYÓ. Az úgyis meglesz. Ha ki
felrepült
Miként te, a világosság felé
S lebukik aztán, az
halál fia!
HENRIK. Érzem, pályámnak legvégére
értem.
Ám legyen úgy!
AGGANYÓ. Végén vagy.
HENRIK. Mondd
tehát,
Te, ki olyan mindentudónak látszol:
Vaj azt, mit véres
talppal kell keresnem,
Halálom előtt még meglátom-é?
Nem
válaszolsz? Át kell-e szállanom
Sötét éjből a legsötétebb
éjbe
Elvesztett fényem visszsugára nélkül?
Ne lássam többé?
AGGANYÓ. Kit szeretnél látni?
HENRIK. Hát nem tudod kit... őt... ki volna más?
AGGANYÓ. Megengedem, hogy még egyet kivánhass...
HENRIK (gyorsan). Úgy hagyd, hogy egyszer viszontlássam őt!
AGGANYÓ. A mit kívántál, teljesülni fog!
HENRIK. Ó jó anyám, hát ily nagy a
hatalmad?
Nem is tudom, hogy mért nevezlek így.
Egyszer, miként
most, vártam a halált már
S minden lehelletemnél azt epedtem:
Bár
végső volna! Ekkor jött elém ő
S a gyógyulás tavaszi
fuvalomként
Hatotta át fölépült tagjaim...
S most újra oly
könnyű vagyok, miként ha
Ujból magasba tudnék szállani!
AGGANYÓ. Mindennek vége! Túlnehéz a
súly,
Mi lefelé húz, és halottaid
Nagyon erősek, le nem győzöd
őket!
Vigyázz. Ide három kelyhet teszek:
Fehér borral töltöm az
egyiket,
Vörössel ezt, sárgával meg amazt.
Ha az elsőt
megittad, visszatér
Erőd még egyszer. Ha amazt kiittad,
Még
egyszer érzed a világító fényt,
A mely belőled elszállt. Ámde ki
A
két poharat már kiitta, annak
Az utolsót is ki kell innia.
(Házába akar térni, megáll s jelentősen mondja:)
Ki kell, mondottam! Jól megértsd szavam! (El.)
HENRIK (extásisban felugrott, midőn
Agganyó azt mondja: «vége», sápadtan visszahőköl, most
felébred merevségéből s leroskad a padra.)
Mindennek vége! Így
mondotta nékem.
Szívem, ki most már teljesen tudó vagy,
Mit
kérdezel még? Ó sorshirdető te!
Szavad elvágja nyaktiló gyanánt
Az
élet fonalát... hiába... elmúlt!
Mi hátra van még, céltalan
időzés! -
A mélységekből szél fú hidegen.
A nap, mely ott első
fénysugarával
A felhő csíkját gyöngén beragyogja,
Már nem
enyém... olyan sok napot éltem,
És ez az első, mely nem szól
nekem!
(Megfogja az első poharat.)
Jőjj hát te kelyhem... mielőtt
kivirrad!
Sötét egy csöpp izzik fenekeden,
Egy legutolsó... Nem
volt több, Anyókám?
Ám legyen úgy!
(Iszik.)
S
most jőjj te második!
Teérted nyúltam az első után,
S ha te nem
állnál itt, te drága, jó,
Szent mámoroddal s illatoddal, úgy
A
tor, mihez e földre hítt az Isten,
Szegényes volna s úgy érzem, te
hozzád
Dicső gazdánk, aligha érdemes!
De most köszönöm (iszik)
pompás italod!
(Aeolhárfa lehellet suhan át a légen mialatt iszik. Aranyvirág fáradtan s komolyan kiszáll a kútból, szélére ül s fésüli hosszú kibontott hajzatát. Sápadt az arcza s maga elé dalol.)
ARANYVIRÁG (halk hangon).
Mély éjszakán
egyedül magam,
Fésülgetem aranyhajam,
Szépséges Aranyvirág!
A
fecske száll, a köd vonul,
Puszták tüze zsarátba hull...
VIZIKIRÁLY (láthatatlanul a
kútban).
Aranyvirág!
ARANYVIRÁG. Megyek!
VIZIKIRÁLY. Tüstént lejőjj!
ARANYVIRÁG. Úgy fáj a szívem,
Oly szűk
a ruhám!
Én átkozott szegény kis hableány!
VIZIKIRÁLY. Aranyvirág!
ARANYVIRÁG. Megyek!
VIZIKIRÁLY. Tüstént lejöjj!
ARANYVIRÁG. Holdfénybe hajam fésülgetem,
S
eszembe jut egykori kedvesem.
A harangvirágok csengenek,
Mit
csengenek vaj: kínt vagy üdvöt?
Vagy együtt mind a kettőt?
Ki
tudná, mit jelentenek!
Megyek, megyek. Időm lejárt!
Odahagyom
már e határt.
Hogy lent örökre lakjam,
A nyirkos iszalagban!
(Leszállóban.)
Ki szólít halkan?
HENRIK. Én!
ARANYVIRÁG. Ki az?
HENRIK. Nem
ismersz?
Jöjj közelébb és azonnal megismersz!
ARANYVIRÁG. Nem mehetek. Nem ismerek
reád!
Menj, mert meghal, ki vélem szóba állt!
HENRIK. Te meggyötörsz! Jöjj, fogd meg a
kezem
S rám ismersz!
ARANYVIRÁG. Nem ismertelek sohsem!
HENRIK. Nem ismersz?
ARANYVIRÁG. Nem.
HENRIK. Nem láttál soha még?
ARANYVIRÁG. Nem én!
HENRIK. Úgy
hadd pusztítson el az ég! -
Sohsem csókoltam ajkadat sebesre?
ARANYVIRÁG. Soha!
HENRIK. Ölembe sem jövél repesve?
VIZIKIRÁLY (láthatatlanul a
kútban).
Aranyvirág!
ARANYVIRÁG. Megyek!
VIZIKIRÁLY. Siess ide!
HENRIK. Ki hítt?
ARANYVIRÁG. Uram, a kútnak mélyibe!
HENRIK. Kínokba látsz most, görcsös
gyötrelemben,
Nem vívott még ily szörnyű harczot ember!
Ó,
legalább te irgalmazz nekem.
Ó, válts meg engem.
ARANYVIRÁG. De hogyan tegyem?
HENRIK. Jöjj hozzám.
ARANYVIRÁG. Nem mehetek.
HENRIK. És miért nem?
ARANYVIRÁG. Mert körbetánczot tánczolunk a
mélyben...
Bohókás táncz ez... lábam bár nehéz...
Tánczközbe'
könnyű... csodakönnyű lész'...
Isten veled!
HENRIK. Hová mégy... óh ne menj...
ARANYVIRÁG. Örök távolba!
HENRIK. Ott
a serlegem...
Nyujtsd ide, Magda... ó, arczod be sárga...
Ki ad
most enyhet a nagy szomjúságra?
Megáldom érte!
ARANYVIRÁG. Én!
HENRIK. Ó, add meg, add!
ARANYVIRÁG. Adom... s pihenni hagyd a holtakat!
HENRIK. Ó, érzem, érzem égi képedet!
ARANYVIRÁG. Ég óvjon... Nem vagyok már
kedvesed...
Az voltam egykor friss május hevébe -
De vége már
most...
HENRIK. Vége.
ARANYVIRÁG. Vége,
vége!
Ki altatott el este énekével,
Ki ébresztett fel bűbájos
zenével?
HENRIK. Te! Te voltál az!
ARANYVIRÁG. Én?
HENRIK. Aranyvirág!
ARANYVIRÁG. Szűz tagjait ki adta át
neked?
Kút mélyibe a kezed kit vetett?
HENRIK. Te! Te voltál az!
ARANYVIRÁG. Én?
HENRIK. Aranyvirág!
ARANYVIRÁG. Isten veled!
HENRIK. Halkan
vezessetek...
Most jő az éj, a mély, a rettegett!
ARANYVIRÁG (odarohan hozzá, térdeit
átkarolja, ujjongva).
A nap kél!
HENRIK. A nap!
ARANYVIRÁG. Henrik!
HENRIK. Áldalak!
ARANYVIRÁG (átöleli Henriket s ajkait
ajkaira nyomja - aztán a haldoklót lefekteti).
Henrik!
HENRIK. Odafenn
szól a napharang!
A nap... a nap! Hosszú az éj alant!
(Hajnalhasadás.)
Vége.