VILÁGVÁROSI REGÉNYEK



A BESTIA



REGÉNY



IRTA
NAGY KÁROLY





A VILÁGVÁROSI REGÉNYEK KIADÓVÁLLALATA

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-78-1 (online)
MEK-16688






Mondják, hogy ha az ember el akar beszélni egy történetet, legjobb, ha az elején kezdi. Én azonban visszás helyzetben vagyok, mert nem tudom pontosan, hol kezdődik az én történetem, illetve az ő... szóval a mi történetünk.

- Igen, ez nikotinmérgezés - mondta az orvos, mikor kikopogtatott és meghallgatta a szívműködésemet és tudomásul vette a szimptómákat és felvette a honoráriumot.

- Súlyos?

- Nem. Egy-két nap alatt rendbejön, de az idegei...

- Igen, az idegeim... tudom.

- Legjobb lesz, ha elutazik.

- Hová utazzam?

- Olyan helyre, ahol sokat lehet levegőn, sportolhat, szórakozhat. Menjen St. Moritzba.

- St. Moritz. Helyes.

- Biztosítom, hogy rendbejön egy-kettőre. Egy kicsit megártott önnek a cigaretta és a szerelem.

Mosolyog. Én is mosolyogtam.

- És ha nem utaznék el?

- Azt nem ajánlanám. Most még nem túlságosan súlyos a helyzet, de nem szabad továbbra is elhanyagolni.

- Végzetessé válhat?

- Hát, ami az idegeit illeti...

- Nagyon gyengék?

- Nagyon.

- Akkor megyek. Még ma.

- Hát akkor jó utat. Viszontlátásra.

- Viszontlátásra.

Elment. Beszólítottam az inasomat.

- Jóska, csomagolj be, hozz rendbe mindent. Holnap délelőtt elutazom.

- Igenis - felelte szolgálatkészen - hosszabb időre tetszik?...

- Lehet... még nem tudom... lehet, hogy három-négy hétre...

Az ajtóban megfordult és bizonytalan hangon kérdezte:

- Kérem, a női holmit, a pizsamákat, meg a...

Közbevágtam.

- Nem, - mondtam élénken és talán kissé türelmetlenül is - egyedül utazom.

Persze, Giziről meg is feledkeztem. Ez mértékadó jelenség. Ha egy férfi utazni készül és maximum a második gondolata nem a szeretője, akkor már vége a szerelemnek. Ezt csak úgy általánosságban mondtam, mert hisz köztünk nem is volt soha szerelem, a szó nemesebb értelmében... Gizi szép volt és annakidején nagyon tetszett nekem, kedves és kicsi hiján szerény is tudott lenni, de alapjában véve nem volt fontos és mostanában úntam is már egy kicsit.

Nem, sohasem voltam szerelmes Gizibe. Kis színésznő volt, abból a fajtából, akik inkább nők, mint színészek, nagyon fekete hajjal és egy kicsit kreolos bőrrel, dicséretére pedig felhozom, hogy míg a szóbanforgó többiek főleg a színpadon szeretők és az ágyban színészek, addig ő kedves és természetes volt, jókedvű és tehetséges, egészen addig, míg a színpadra nem lépett.

Hallottam, amint Jóska odabenn zörög és kattog a bőröndökkel. Én valami könyvet vettem elő és ledőltem egy kicsit. Aztán csengetést hallottam. Itt van Gizi...

Jóska kiment, hogy ajtót nyisson. Gizit azon a szobán keresztül vezette be, amelyikben csomagolt. Suttogva váltottak néhány szót, aztán Gizi belépett.

- Szervusz - mondta és megcsókolt.

Felkeltem, lesegítettem a kabátját és megkértem, hogy üljön le.

- Elutazol? - kérdezte és nem ült le.

- Elutazom - feleltem és leültem.

- Hová?

- St.-Moritzba.

- Miért ilyen hirtelen?

- Tudod, hogy én a gyors elhatározások embere vagyok.

- De valami oka csak van, hogy... tegnap még egy szót sem szóltál a dologról!

- Beteg vagyok. Kezeltetni kell magam. Levegő és környezetváltozásra van szükségem. Két óra múlva utazom.

- Egyedül?

- Egyedül.

- És én?

- Nézd Gizi, az orvos azt mondta, hogy az idegeim... és különben is, már régen akartam mondani, hogy...

Közbevágott. Éppen idejében. Mégsem olyan buta, mint gondoltam.

- Na, ez a legjobbkor jön! Igy legalább nem okozok nagy fájdalmat neked... Ugyanis van valaki... színigazgató... kell, hogy megértsd... nekem a karrierem függ tőle...

Helyben vagyunk! Sokkal jobb így és sokkal szebb. Uriember mindig adja meg a nőnek azt a látszatot, mintha az szakítana. Még ez sem legyen meg nekik, ha már elhagyjuk őket? Folytasd drágám, egyenesen örömet okozol nekem, hogy ilyen fölényes vagy. Egész jó kedvem kerekedett. Hazudj csak nyugodtan tovább...

- Szóval? - mondtam hangosan és igyekeztem, hogy a hangomba bizonyos megilletődött árnyalat vegyüljön.

- Szóval, szívem, mi szép csendesen elbúcsúzunk egymástól. Nem, ne mondj ellent, ennek így kell lenni. Szedd össze magad. Légy férfi.

Elmosolyodtam.

- Legyek férfi? Pont most? Ne nehezítsd meg nekem a válást.

Lemondóan legyintett.

- Komisz fráter vagy, de én szerettelek. Így, ilyen komiszan és cinikusan, amilyen mindig voltál.

Odaléptem hozzá és két kezembe fogtam az arcát.

- Gizi - mondtam, - aznap, mikor enyém lettél, elhelyeztem a bankban a nevedre egy összeget. Időnkint még tettem is hozzá valamit. Itt van a betétkönyv és a csekkfüzet. Fogadd el tőlem.

Kezébe vette a könyvet, de nem nyitotta ki. Könnyes volt a szeme.

- Elfogadom, mert megszoktam melletted, hogy jól éljek. Nehéz volna most egyszerre lemondani róla.

Felállt és a kabátja után nyúlt. Kicsit meghatódtam.

- Köszönöm, hogy kedves voltál hozzám és ne haragudj rám - mondtam.

Hozzámhajolt és megcsókolta a számat.

- Jó utat és mielőbbi gyógyulást - felelte. - Vigyázz magadra. Ne cigarettáz sokat és azt a fejfájás elleni port ne felejtsd itthon. Ott van, a toalettasztalon a baloldali fiókban.

Kikísértem az előszobába és megcsókoltam a kezét.

Kisétált az életemből, egyszerűen és komplikációk nélkül, éppen úgy, ahogy jött.

*

Tulajdonképpen kicsit valószínűtlennek tűnhet, hogy ezeket a dolgokat, így le tudom írni, most és ebben az állapotban, de vannak helyzetek, mikor az életünk egyes jelenetei fokozott és határozott kontúrokban rajzolódnak elénk és olyasmi is eszünkbe jut, amit már régen elfelejtettünk.

*

Már felmagasodtak oldalt a svájci hegyek. Valahol messze ott sejtettem a Jungfraut, a hegyek királynőjét. Északon néhány hófelhő füstszínűre festette az eget.

A Grand Hotelben szálltam meg. Nem tudom, miért, de először életemben ragaszkodtam az élethez. Követni akartam az orvos utasításait. Kiegyeztem a kényelemszeretetemmel, ebéd után nem feküdtem le, hanem felcsatoltam a korcsolyámat és kimentem a jégre.

Négy napig éltem így. Korcsolyáztam és sítalpakon nagy túrákat tettem. Éreztem, hogy az egészségem rohamosan javul.

A negyedik nap este lementem a hallba, hogy megírjak néhány levelezőlapot, mely műveletet feleslegesnek, sőt helytelennek tartottam. Miért szükséges, hogy az ismerőseimnek keserű szájízt csináljak? «A fene egye meg, míg mi itthon robotolunk, ő...»

Rágyujtottam egy cigarettára és megcímeztem az egyik kártyát. Aztán eszembe jutott valami és hátradőltem a karosszékben. Ebben a pillanatban hallottam, amint megperdül az előcsarnok forgóajtaja. Rövid és heves párbeszéd; a portás recsegő baritonjába ingerült lejtésű, de szokatlanul puha női hang vegyül. Aztán súroló lépések a szőnyegen. Valaki bejött a hallba. Nem láttam, kicsoda, mert háttal ültem a bejáratnak.

Most kinyílt jobboldalt az iroda ajtaja és a hoteltitkár lépett ki a hallba. Egyenesen a hátam mögött álló, vagy ülő valakihez sietett és hangosan üdvözölte.

- Isten hozta, Madame!

- Mondja kérem, mi történik itt, micsoda dolog ez, - felelte köszönés helyett az előbbi női hang.

- Bocsánat, Madame... a portás az imént telefonált nekem, kétségbe vagyok esve, de tévedés történt...

- Hogy lehet itt tévedni? Önök nagyon jól tudják, hogy minden filmem után ide jövök pihenni.

(Szóval filmszínésznő.)

- Igen, asszonyom, de minket félrevezettek... a lapok azt írták, hogy a felvételek még legalább egy hónapig eltartanak. Hiszen ön is olvashatta... így történt, hogy nem számítottunk rá... hiszen ha ön írt volna...

- Ugyan, titkár úr, már megmondtam önnek, hogy nekem az ilyesmihez nincs sem időm, sem türelmem. Igazán nem olyan nagy dolog figyelemmel kísérni a munkámat Akkor nem lehet tévedés. Egyszóval én ragaszkodom az apartemente-omhoz. Nem vagyok hajlandó új szobákkal kísérletezni. Engem ez idegesít. Új szobában aludni sem tudok.

(Hisztériás kis dög.)

- Kérem asszonyom, kivételesen foglaljon el más szobákat. Mondjuk a kék apartemente-t. Gyönyörű kilátás a...

- Nem vagyok kiváncsi a kilátásra. Ki foglalta el a szobáimat?

- Egy úr Budapestről.

- Magyar?

- Igen.

(Hogy is mondják a külföldiek? A magyar nagyon lovagias nép. Ez képes és elkéri a szobámat.)

- Biztosan valami lókereskedő - mondja őnagysága dühösen.

- Lókereskedő? Miért gondolja?

- Mert úgy tudom, a magyarok főleg lótenyésztéssel foglalkoznak.

(Na, megállj, te bestia! Oda akartam adni a szobát, de már most nem adom. Ha megpukkadsz, akkor sem. Szóval még mindig itt tartunk? Lótenyésztés, gullasch, tschikkosch, fokkosch? Nem adom a szobát.)

- Nagyságos asszonyom, túloz. Ez nagyon előkelő úr.

- Szóval nem valami vadember?

- Szó sincs róla.

- Nos, én úgy hallottam, hogy a magyar nagyon udvarias nép. Talán kérje meg nevemben, hogy cseréljen velem.

(Nna, helyben vagyunk.)

Megmozdultam a bő fotőjben és láthatóvá tettem magam. A titkár észrevett.

- Oh pardon, hiszen épp itt van Monsieur Csák...

Odasietett hozzám.

- Monsieur Csák, nagy szívességre kérném, ha nem venné rossz néven.

- Parancsoljon.

- Ugyanis... hm... ugyanis megérkezett egy régi vendégünk, Madame Gloria Blondi, a nagy filmdíszlettervezőnő.

(Szóval nem filmszínésznő. Mindegy, a szobát akkor sem adom.)

- Tehát?...

- Tehát arra kérném, legyen olyan kegyes és adja át neki a szobáit.

- A szobáimat? Ön tréfál titkár úr.

A titkár selyemzsebkendője után nyult és megtörölte a homlokát.

- Nem tréfálok, kérem. Hogyan is merészelnék, de arról van szó, hogy Madame Blondi rendszerint azt az appartemente-t kapja és most elszámítottuk magunkat. Önnek adtuk és...

(Hagyjam még dadogni szegényt? Nem hagyom. A szobát úgy sem adom a lótenyésztés óta.)

Hallottam, hogy Gloria Blondi a hátam mögött néhány lépést közeledik, várva a választ.

- Szóval, hogy adjam át... úgy-úgy... apropos, milyen nemzetiségű a művésznő?

A titkár csodálkozva nézett rám.

- Német.

- Német? Érdekes.

- Micsoda, kérem?

- Hogy filmdíszlettervező.

- Még pedig világhírű, kérem. Hiszen valószínűleg hallott már róla egyet-mást, Monsieur Csák...

- Hallottam, de akkor is meg vagyok lepve.

- Miért, kérem?

- Én ugyanis eddig azt hittem, hogy a németek főleg sörgyártással foglalkoznak.

Valami halkan reccsent a hátam mögött és olyasféle zajt hallottam, mint mikor valaki a fogát csikorgatja. A következő pillanatban elémlépett az asszony.

- Kérem - mondta a titkárnak - mutassa be nekem ezt az urat.

- Igen... bocsánat... Monsieur Csák.

- Én Gloria Blondi vagyok.

Felemelkedtem és lusta korrektséggel meghajoltam.

Gloria a titkárhoz fordult.

- Köszönöm monsieur Rapin. A többit majd én intézem el.

- Amint parancsolja.

Elment. Örült, hogy elmehet.

Gloria Blondi leült velem szemben. Magas, nagyon karcsu nő... huszonhétéves lehet. A haja csodálatos. Barnásvörös, olyan sötét rozsdaszínű. Vörös bestia. Szép bőre van.

- A... sörgyártás a lótenyésztésért volt?

- Igen.

- Gondoltam. Haragszik?

- Igen. Haragszom.

- És hajlandó lakást cserélni velem?

- Nem.

- Nem?

- Nem, drága művésznő. Be akarom bizonyítani, hogy a magyar nem is olyan lovagias nép, mint önök gondolják. Vagy legalább is nem erről vagyunk híresek. Én tudom, hogy illene átadnom a szobákat, de nem adom, hogy lássa, mennyire nem vagyok lovagias. Ezzel szemben az önök studióiban rengeteg filmet forgattak, amelyet magyar ember írt, vagy rendezett, vagy játszott... nem beszélve arról, hogy volt egy Liszt Ferencünk, egy Petőfink, egy Ady Endrénk.

- Igen... hiszen én ezt tudom... - felelte halkan. - Kicsit dühös voltam erre a lehetetlen alakra és...

Most hirtelen valami sárga fény villant a szemében. Igaz, el is felejtettem mondani, hogy zöld szeme van.

- Hát rendben van. Ha nem cserél, nem cserél. Elfoglalom, amit a titkár kínál. Hanem...

- Nos?

- Nézze, én pihenni jöttem ide. Pihenni és szórakozni. Az itt előfordulható ismerőseimet unom. A munkám nagyon kimerített és társaságra van szükségem. Vacsorázzék ma este velem.

- Nagyon szívesen.

- Helyes. Legyen kilenckor az étteremben.

Felállt, intett az egyik boynak és pár pillanat mulva eltünt a liftben.

Elgondolkozva néztem utána. Vajjon mit jelent ez? Mit akarhat? Mindegy. Fölényes nő. Okosnak látszik. Mindenesetre jó vacsorapartner lesz. Esetleg...

*

- Szeretem a pisztrángot - mondta.

Kitünő gasztronómus. Ragyogóan válogatta össze az ételeket. Sokat és sokfélét evett.

Egyébként a filmjeiről beszélt. Új díszletterveiről. A berlini filmgyártás lehetőségeiről, neubabelsbergi kulisszatitkokat árult el. Pletykált, de nem ízléstelenül. És szép a haja.

- Hát maga mit csinál tulajdonképpen?

Kicsit szégyenkezve vontam vállat.

- Semmit.

- Miből él?

- Nagy vagyonom van. Birtokaim.

- Sok?

- Sok. Ötezer hold.

- Szép. És mondja, nem unatkozik?

- Néha.

- Én nem tudnék így élni. Az ilyen improduktiv életmód cinikussá teszi az embert.

- Lehet, hogy igaza van. Néha én is terhesnek érzem a semmittevést.

Azt hiszem, felesleges volna tovább részletezni a dolgot. A beszélgetés hasonló mederben folyt tovább.

Hogy a keze nagyon szép, hosszú, keskeny, ideges ujjak, óriási brilliáns-solitaire, ezt csak akkor vettem észre, mikor az asztal fölött hozzáért az enyémhez.

Felkisértem a lépcsőn. Mikor a szobám előtt haladtunk el, idegesen felkapta a fejét és megállt. Felém fordult. Nagy, zöld szemét karikára nyitotta, ahogy a szemembe nézett. Most megint láttam a sárga lángot.

- Csókoljon meg! - mondta hirtelen.

Pillanatig meglepődve álltam.

- Itt? - mondtam és körülnéztem a folyosón.

- Igaza van. Menjünk be.

Kinyitottam az ajtót és beléptünk a szobába.

A hangulatámpolna vörös fénye biborszínűre festette csodálatosan fehér bőrét. Valószínűtlenül karcsú dereka után nyúltam és megcsókoltam félignyilt száját.

A teste úgy vonaglott a karjaimban, mint egy furulyával transzba hozott kígyó. Belemarkolt a hajamba és megharapta a számat. Kíméletlen mozdulattal szakítottam le róla a fekete selyem ruhát. Megfürösztöttem ujjaimat a bronzszínű fürtökben. A csókja úgy égette a számat, mint a szaharai vándorét a háromnapos szomjuság.

Gloria Blondi nem ellenkezett. Ájult erővel szorította a vállam és soha nem érzett tűzzel csókolt meg. A szenvedély mindent elsöprő tüzével ragadott magával, míg bennem is felgyúlt az olthatatlan tűz. Ilyen csókokat nem kaptam és nem adtam soha.

Az állólámpa vörös fénye pedig úgy ragyogott mögöttünk, mint a vesztaszűzek kezei nyomán az örök tűz...

*

Így lett az enyém először Gloria Blondi, a világ legnagyobb filmdíszlettervezője. Még nem tudtam, mi történik velem? Éreztem, hogy valami lángragyúl bennem, éreztem, hogy ez a láng terjed, magasan, pirosan és olthatatlanul, mint egy kigyulladt naftaforrás, amelyben el kell égni.

Furcsa érzés ez most nekem. Nekem, aki borzongva ülök az íróasztalomnál és írok és emlékezem és lenézek időnként a lábamnál fekvő halálbadermedt asszonyra, akinek márványmerevvé fagyott vonalai puha simogatásra hívják a kezem és én nem merek hozzányúlni, mert tudom, hogy olyan hideg érintésű lenne a teste, mintha kétezeréves nővérét, a milói asszony szobrát simogatnám meg.

*

A kábult éjszaka után, józanul ébredtünk. A reggelinél, amit felhozattam a szobámba, közömbös dolgokról beszélgettünk. Gloria zöldfényű szemei hidegen csillogtak elő szokatlanul magas homloka alól, mint valami alabástrom-szobor arckeretébe foglalt két mélytűzű smaragd. Én magam jókedvű voltam és felületes, mint mikor a férfi következményektől mit sem tartva együtt van a nővel, akivel a véletlen egy kis kalandra összehozta.

Hatalmas étvággyal ette a teából, paradicsomos sonkából, angol szalonnából és worchesteres beefsteakből álló reggelit. Nem fogyókúrázott, mint a sok szerencsétlen, csont és bőr nő, akik az egész életüket megkeserítik a keserű teával és a száraz kétszersülttel, csak azért, hogy ne hízzanak pár dekát, mert hiszen az életük célja csak az, hogy tessenek a férfiaknak.

Itt van ez az asszony. Nagyszerű kisportolt testén egészséges izmok feszülnek, a barnásárnyalatú bőr alatt. Nem fogyókúrázik, de nincs is szüksége rá.

Mikor befejezte a bőséges reggelit, hátradőlt a székén, cigarettára gyújtott és egyik szemöldökét felvonva, furcsa mosollyal nézett rám.

- Gloria - mondtam és felálltam - behozok a szobájából egy pongyolát. Így azért még sem mehet a folyosóra.

- Helyes. Épp kérni akartam, ha nem terhelem...

Behoztam a pongyolát és felsegítettem rá.

- Köszönöm - mondta, aztán a díványhoz sétált és leült. Hosszú, selyemharisnyás lábát maga alá húzta és megint mosolygott.

- Mondja csak, Tommy - fordult hirtelen felém -, mit gondol maga, miért lettem én alig néhány órai ismeretség után a magáé?

- Nem tudom - feleltem. - Talán így hozta magával a hangulata. Talán van valami bennem, amit másban nem talált. Talán megtetszettem, vagy...

- Vagy? - kérdezte érdeklődve.

- Vagy talán egyszerűen nem birt a vérével...

No igen... ezt nem lett volna szabad mondanom. Ezt az utóbbit. Akkor talán nem győzött volna le már az első napon. Ez kemény volt és kíméletlen. Durva és felesleges. Láttam, hogy összeszedi magát és döntő csapásra készül.

Egy pillanatig csend volt.

- Gondolkoztam rajta, hogy megmondjam e magának könnyü győzelme végső okát - felelte. - Hát most megmondom. Jól figyeljen kérem: Én az az asszony vagyok, aki a célját minden módon és mindig eléri. Az akaratát keresztülviszi mindenképpen. És nem válogat az eszközökben. Mindenáron, érti, mindenáron eléri, amit akar... Nos, én a régi, megszokott szobámban akartam aludni... Ezért... érti?... kizárólag ezért történt...

Diadalmasan és fölényes, kihívó mosollyal nézett rám és a tegnap megfigyelt sárga láng, megint ott táncolt egy pillanatig szemei irisze körül.

*

Még most is összeborzongok attól a hideg, sárga fénytől. Azóta sokszor láttam. Néha csak világított, mint az északi fény egy kis ellopott sugara, néha lobogott, mint egy fáklya a kincskereső Borgiák kezében, néha pedig lángolt, magas, mindent elnyelő lángokkal, mint Savonarola máglyája.

De csak később jöttem rá, hogy nekem is el kell égnem benne.

*

Ez a beszélgetés az első reggelen nem váltott ki belőlem dührohamot. Véresre korbácsolt férfihiuságomon nagy erővel uralkodtam. Körülbelül úgy viselkedtem, mint a vívó, aki ravaszul kiszámított tusst kapott.

Meghajtottam a fejem és mosolyogva mondtam.

- Ha valaki annyira ragaszkodik egy megszokott lakáshoz, hogy ilyen áldozattól sem riad vissza, az megérdemli, hogy az ellenfél beadja a derekát. Azonnal intézkedem, hogy a holmiját áthozzák és az enyémet elvigyék innen.

Nem vártam választ. Bólintottam és kimentem a szobából. Elfoglaltam a kék appartemente-t, közben azonban arra gondoltam, nem volna-e helyes, ha sürgősen elutaznék. Később azonban elvetettem ezt a gondolatot. Nem, nem szabad megfutamodnom.

Három napig ügyesen elkerültem, hogy találkozzam vele. Bevallom, kicsit nehezemre esett a dolog, mert különösen esténként mind sürübben jutott eszembe Gloria. Megtörtént, hogy egy könyv olvasása közben elmosódtak a betűk és megjelent helyettük az asszony két, hidegzöld szeme. Mikor lefeküdtem és eloltottam a lámpát, kirajzolódott előttem finomvonalú selyemharisnyás lába, valószínűtlenül karcsú dereka, bársonyérintésű bőre. Olyan intenzíven, hogy ki kellett nyujtanom utána a kezem. És ez a kéz ökölbeszorult, mikor a levegőt markolta meg és ökölbeszorulva zuhant vissza a paplanra.

A negyedik napon sielés közben találkoztam vele. Senki nem volt a közelben és oly hirtelen bukkant elő egy emelkedés mögül, hogy csak akkor ismertem fel, mikor mesteri krisztiániát csinált előttem.

- Hogy kerül maga ide? - kérdeztem meglepődve.

- Most azt is mondhatnám, hogy véletlenül, - felelte, - de nem vagyok olyan gyenge, hogy hazugságokhoz kelljen folyamodnom. Maga után jöttem. Van cigarettája?

- Parancsoljon.

Rágyujtottunk és az enyhe lejtőn csendesen siklottunk lefelé.

- Gondolom, nem azért jött utánam, mert otthon felejtette a cigarettatárcáját.

- Nem. Beszélni akartam magával.

- Nagyon megtisztel. Tessék.

- Miért nem mutatkozik? Miért kerüli a találkozást?

Cigarettám kéken kígyózó füstjét néztem a hideg levegőben.

- Maga igazán különös asszony, Gloria. Miért akarja magát primitív áldémonnak, vagy falusi libának feltüntetni? Hát elképzelheti józan ésszel, hogy azok után, amiket akkor a szemembevágott, én még előfordulhatok az életében?

- El - felelte nyugodtan.

Ez az indolens nyugalom felbőszített.

- Lehet, - mondtam összeszorított foggal - ez azonban cseppet sem kölcsönös. Én nem tudom elképzelni, hogy maga még számottevő szerepet játsszék nálam.

Mosolygott.

- Annyira megbántottam?

- Ne akarjon tőlem diákos sértődöttséget kiprovokálni, amin aztán kedvére mulathat. Csak annyira bántott meg, amennyire akart. De az is lehet, hogy túlbecsülte egyéni varázsát. Mindent feltett egy lapra és vesztett.

- Gondolja, hogy vesztettem?

- Tudom.

- Figyeljen ide! Ma este szeretnék magával vacsorázni. Nálam, a szobámban. Ott majd megmagyarázok mindent. Feljön?

- Nem. Most megint túlbecsülte az erejét. Értse meg végre, hogy nem egy húszesztendős ifjúval van dolga, akit megőrjíthet a pompás testével. Aki aztán nem lát és nem hall és nem gondol egyébre, mint a maga rozsdaszínü hajára és akinek ennélfogva fát vághat a hátán. Aki, ha elővesz egy könyvet, elmosódnak a betűk a szeme előtt és megjelenik helyettük a maga hidegzöld szeme. Aki ha lefekszik, süti a testét az ágy és a maga finomvonalú selyemharisnyás lábára gondol és valószinűtlenül karcsú derekára. Nem. Én ezen már túl vagyok és van erőm, hogy ellent tudjak állni.

- Ezt nem mondja komolyan.

- Egész komolyan mondom. Efelől nyugodt lehet.

- Én nem vagyok az az asszony, akit egy éjszakai kalandra meg lehet kapni. Vagy olyannak tart?

- Nem tartom olyannak. Én nem gondoltam, hogy a mi dolgunk egy éjszakára szól, de maga nagy hibát követett el és most mindketten viseljük a hiba következményeit. A mi dolgunk befejeződött. Nincs folytatása.

Felvonta a szemöldökét és bizonytalan hangon kérdezte:

- Nem kellek?

- Nem! - mondtam.

Megrebbent a szája, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégis hallgatott. Hirtelen belenyomta sibotjait a hóba és nagy ugrással, köszönés nélkül eliramodott.

Megkönnyebbülten lélekzettem fel. Büszkének és erősnek éreztem magam és erőmet még hatványozottabbnak tekinthettem, hiszen valóban nagyon kívántam. Ez az asszony jobban nyugtalanított, mint bármilyen más nő azelőtt.

Most azonban úgy éreztem magam, mint a fiatal leány, aki ellenállt egy nagy kisértésnek és megőrizte a tisztaságát. Új cigarettára gyujtottam és jókedvűen dudorászva indultam a szálló felé.

Persze estére egy kicsit alább hagyott a «vagyok olyan legény, mint te» hangulatom és nagyon meg kellett erőltetni magam, hogy ellent tudják állni annak a kis ördögnek, amely az érzékeimen uralkodik. Ötpercenként kellett erélyesen rendreutasítanom, mert nagyon nyugtalankodott. A hotelemtől jó messzire eső étterembe mentem vacsorázni, hogy a kísértésnek elejét vegyem. Átböngésztem az összes képeslapokat, amelyeket csak megkaphattam, de a kis ördög csak nem hagyott békét.

«Susanne Lenglen, a tenniszvilágbajnoknő szervál» - olvastam egy fénykép alatt.

- Te egy marha vagy öcsém! - suttogta kihívó hanghordozással a kis ördög. - Most nála lehetnél és...

«MacDonald angol miniszterelnök nagy beszéde Genfben.»

- Olyan a teste, mint a selyembársony...

"Einstein előadást tart a Michigan-egyetemen."

- Most a bronzhajában turkálhatnál ujjaiddal és megcsókolhatnád a száját...

"Marlene Dietrich és rendezője, Joseph v. Sternberg."

- Emlékszel a két telt, fehér karjára, amely?...

«Max Baer, az amerikai boxvilágbajnok training közben."

- És a csípője...

- Elhallgass, te szemérmetlen fickó - üvöltöttem magamban, érzékeim hübérurára - mégis hallatlan gazság, hogy nem hagysz békét, mikor tudod, hogy ebben a küzdelemben nem szabad alulmaradnom. Én férfi vagyok tetőtől talpig és...

- Te egy marha vagy, ezt már azelőtt is mondtam, - vágott közbe ellentmondást nem tűrő hangon. - Ha olyan jól tudsz legénykedni, akkor mit nyavalyogsz esténkint? Akkor miért veszel be Veronált, ha el akarsz aludni, mint valami üresfejű, férjdöglesztő hisztérika, a Váci-utcából?

- Nem érted, te őrült, hogy nem alázhatom meg magam?

- Én csak azt értem, hogy olyan a teste, mint a tüzes láva s hogy az ujjaiból, melyek végigsimítanak, mintha szikrák pattannának elő. Szamár vagy fiam, vén szamár. Tudod?

- Fogd be a szád! Nem vagyok kíváncsi a véleményedre.

Felugrottam, fizettem és elindultam hazafelé. A friss hideg levegő lehűtötte égő homlokom és kijózanított egy kicsit. Majdnem jól éreztem magam, mikor felvettem a pizsamámat és végigdűltem a diványon, hogy elolvassam az új Werfel-regény utolsó fejezetét.

Elégedetten állapítottam meg, hogy jól megy az olvasás. Érdeklődve vágtam át magam Werfel hosszú körmondatain és helyenkint terjengős elemzésein.

Mintegy félóra mulva, hirtelen megmagyarázhatatlan izgalom fogott el. A következő percben kopogtak az ajtón.

Gloria állt a küszöbön.

Aranysárkányos, fekete japán kimonót viselt, melyet összefogott a mellén. Könnyű léptekkel suhant oda a diványhoz és kivette a kezemből a könyvet.

- Itt vagyok - mondta halkan.

- Mit akar?

- Ne gorombáskodjék, azzal nem megy semmire. Hogy itt vagyok, azt jelenti, hogy maga jobban érdekel, mint gondoltam. Hogy pedig én ne kelljek magának, ez a legkevésbbé sem valószínű.

- Nagyon biztos a dolgában. Maga nagyon sokra tartja magát.

Nyugodt mozdulattal nyúlt a cigarettadoboz felé.

- Csak annyira, amennyit érek. Na, kár a vitáért. Én kellek neked!

- Nem kell. Azt akárhol megkaphatom. Akárkitől. Csak pénzkérdés...

- Faragatlan fickó! Nem fogok megsértődni! Azért sem!

- Dehát voltaképpen mit akar tőlem? Mik a tervei? Mi a célja?...

Leverte a hamut cigarettájáról és mosolyogva kérdezte.

- Mi ez? Intervju? Olyan nehéz elképzelni velem egy viszonyt? Olyan borzasztó lenne? Mondd Tommy...

Hirtelen felegyenesedtem és elkaptam a vállát.

- Igenis borzasztó lenne, te cinikus bestia! Már megmutattad egyszer, mennyire ura vagy minden helyzetnek. De gyönyörű is lenne... igen... már azt is megmutattad egyszer... - tettem hozzá halkan.

- Kellek végre?!

- Nem kellesz.

- Őrült vagy. Hát volt már az életedben olyan asszony, mint én? Kaptál te valakitől olyan csókokat, mint tőlem? Nem érzed, hogy olyan szerelmet, amilyent én adhatok neked, csak egyszer az életben kaphat egy férfi?

- Nem érzem. Ne gondold, hogy akit egyszer megcsókolsz, örökre kiszolgáltatta magát neked. El fogok utazni innen. Mindenütt kaphatok olyan asszonyt, mint te vagy. Mit gondolsz te, milyen tüzes a spanyol leányok csókja? Mit tudod te, micsoda érzés egy férfinak lángragyújtani valamelyik hideg norvég szépséget? Mit hallottál te már az arab nők szerelméről?

Szó nélkül kiegyenesedett. Szétnyitotta a japán kimonót.

- Ez a test neked nem kell?

Éreztem, hogy elhomályosul a szemem és remeg a kezem, ahogy végigsimítok a homlokomon. Egyszerre bizonytalanná vált a hangom.

- Nem... nem kell - mondtam kínlódva.

- Hazudsz! Gyáva kis sakál vagy, kellek!

- Igen, kellesz! Kellesz! Csak te!...

És odarántottam magam mellé.

Néha a legfelzaklatottabb állapotban is van egy-két logikus, tiszta pillanatom. Ez egy kicsit kiábrándító. Például emlékszem, hogy ott, akkor, abban a robbanó pillanatban átfutott az agyamon, hogy most vajjon ki győzött kettőnk közül? Én, a diadalmas férfi, vagy ő, a szerelmet kolduló asszony?...

*

Ó, nem panaszkodhatom. Az a négy hét, ami ezután következett, felért az egész élettel. Pedig ez nem volt szerelem, melyet ideális mértékkel mérnek. Az érzékeink tomboló, néha szinte gyűlölködő, veszett csatája volt. Néha valami megmagyarázhatatlan vágyat éreztem, hogy egy csókkal belefojtsam a lélekzetet örökre.

Ez azonban rendesen csak egy percig tartott.

És még valamit! A józanság óráiban is kívánatos tudott maradni. Pedig ez ritka tudomány. Kevés nő érti. Feltünő intelligenciával és kulturával beszélt nekem, művészetről és irodalomról, versről, regényről és szoborról, Michelangeloról és Josephine Baker-ről és közben volt egy-egy gesztusa, arcjátéka vagy mozdulata, amely a fejembe kergette a vért. Ahogy felemelte a karját, hogy a haját megigazítsa és közben felcsúszott rajta a pongyola bő ujja, ahogy keresztberakta selyemharisnyás lábát és egy pillanatra, szinte csak sejtelmesen megvillant egy szemernyi fehérség ott, ahol bevégződik a harisnya, ahogy előrehajolt, mikor a teát betöltötte és én reflexszerűen odakaptam a szemem nagyszerű dekoltázsára... És mindez természetes volt. Nem volt egyetlen csinált momentuma. Igen, ő volt az a százszázalékos asszony, akiről az írók írnak, de írás közben is meg vannak győződve róla, hogy ilyen asszony egyáltalán nincs, csak ők találták ki. És büszkék rá.

Pedig Gloria ilyen asszony volt.

Egy hét múlva mozdultunk ki először a házból, hogy egy nagy sítúrát tegyünk. Egész nap éreztük a sport csodálatos, mindennel kibékítő nagyszerűségét. Estefelé egy magányos kis menedékházat találtunk és elhatároztuk, hogy ott töltjük az éjszakát.

Gloria boldogan tapsolt.

- Nagyszerű lesz Tommy! Én fogok főzni. Kibontjuk a konzerveket, csinálok teát és olyan vacsorát csapunk, amilyet nem kapunk a világon sehol. És én fogok ágyazni. Te! Tudod, hogy én még soha életemben nem ágyaztam.

- Na, - mondtam - akkor az az ágy is jól fog festeni. Már látom, hogy nem fogok aludni egy szikrát sem.

Sértődötten nézett rám.

- Hallod, ez aztán szemtelenség! Te abban az ágyban, amit én csinálok neked, aludni akarsz?

Ezen aztán mind a ketten nevettünk. Felkaptam az ölembe és szertartásosan körüljártam vele a menedékházat. És újra nevettünk. Boldogan és egészségesen.

Aztán nekigyűrkőztem és tüzet raktam. Felbontottam a konzervdobozokat, ő pedig főzött és énekelt és nevetett, időnkint hozzámlépett és megcsókolt, azt mondta, hogy ez a nászutunk, a szeméből végkép eltünt a sárga láng és én abban a pillanatban sehogy sem tudtam megérteni, hogy miért akartam ez elől az asszony elől elmenekülni.

Egész este olyan volt, mint egy szerelmes, fiatal leány. Minden tréfámon nevetett, minden alkalmat kihasznált, hogy megcsókolhasson, minden becézőnevet rámrakott, ami csak eszébejutott és én nagyon boldog voltam. Tisztának éreztem őt is, magamat is és tisztának, csodálatosan szépnek ezt a szerelmet. A mi szerelmünket.

- Jó volna most meghalni... - gondoltam - ilyen tisztán és boldogan. Ilyen perc csak egyszer jön az életben.

Mintha megérezte volna, mire gondolok, így szólt:

- Úgy-e, milyen gyönyörű az élet, Tommy? Úgy-e, milyen jó dolog élni.

- Igen - feleltem - gyönyörű az élet, olyan gyönyörű, mint te vagy.

Hatalmas vacsorát csaptunk. Nem emlékeztem rá, hogy nekem valaha is ilyen jól esett a vacsora. Aztán kevés szakértelemmel és nagy igyekezettel ágyat készített és én a két karomra emelve vittem az ágyhoz...

*

Reggel arra ébredtünk, hogy recseg-ropog az egész épület. Kint óriási hóvihar tombolt, az ablakok keservesen zörögtek, szóval olyan idő volt, amilyenre az állatbarátok azt mondják: a kutyámat se ereszteném ki...

Kiugrottam az ágyból és az ablakhoz siettem. A hópihék vakítóan cikáztak a levegőben, egy pár törpefenyő pedig keserves hajlongással jajgatott.

- Na öcsém - mondtam - innen ugyan nem mozdulunk ki!

- Hát nem mozdulunk - felelte Gloria. - Éleszd fel a tüzet, én csinálok reggelit! Úgy ni! Most feküdj le, amíg elkészülök.

Pár perc mulva hozta a párolgó teát, vajat és kétszersültet, meg egy kis darab sonkát, ami estéről maradt. Megreggeliztünk és átcigarettáztuk, átbeszélgettük a délelőttöt.

Délre járt már az idő és a vihar úgy tombolt, mintha soha nem akarna alábbhagyni.

- Te, talán mégis fel kellene már kelni - mondtam hosszas megfontolás után. - Nem gondolod, hogy...

Gloria hirtelen a kezem után kapott.

- Hallgass csak!

- Mi az?

- Valami hangot hallottam.

Most már együtt hallgatóztunk.

- Semmi, - mondtam - nyugodj meg.

- Nem, nem! Egészen biztos, valaki segítségért kiáltott. Azonnal felkelünk és megnézzük.

Magunkra kapkodtuk a ruháinkat.

- Te itt maradsz - mondtam - én majd megnézem, mi az? Elég, ha én megyek...

- Nem elég. Hátha többen vannak. Mindenesetre kimegyek veled.

- Ahogy akarod.

Nagy üggyel-bajjal kinyitottam az ajtót, amely elé széles hóréteg rakódott. A szél arcunkba, szemünkbe vágta a havat és mi pár pillanatig megvakulva, tehetetlenül álltunk.

Ekkor újra felhangzott a segélykiáltás. Tompán, alig hallhatóan, de nekünk ez is elég volt, hogy megadja az irányt.

- Várj egy pillanatig, - mondta Gloria és visszament a házba.

Egy perc múlva kijött, hóna alatt a sílécekkel és botokkal. Felcsatoltunk és elindultunk a hang irányába.

Kimeresztett, könnyező szemekkel vágtuk magunkat előre a hóban. Bár a szél metszően hideg volt, arcunkról mégis csurgott a verejték.

Talán száz méternyire lehettünk a menedékháztól, mikor Gloria felkiáltott.

- Ott van!

Akkorra már én is megláttam a hóban fekvő sötét tömeget. Itt kicsit lejtős volt az út és könnyedén siklottunk melléje.

Egy férfi feküdt ájultan előttünk. Barnabőrű fiatalember volt, hosszú, fekete haja csapzottan lógott az arcába, egyik síléce kettétört, homlokán pedig nagy vörös daganat éktelenkedett.

- Na, emeld fel - mondta Gloria. - Bevisszük.

Szíjakat erősítettünk rá és a nyakunkba akasztottuk, aztán megindultunk visszafelé.

Az út természetesen most még nehezebb volt és mikor megérkeztünk, Gloria térdreesett a fáradtságtól, de nekem is reszkettek a lábaim.

Nagy erőfeszítéssel cipeltem be mind a kettőjüket. Gloria csakhamar összeszedte magát és együttes erővel láttunk hozzá, hogy a fiút magához térítsük. Ledobtuk a kabátunkat és lehúztuk az övét is. Gloria lemosta a dagadt, felrepedezett homlokot, én pedig hóval dörzsöltem a mellét.

Csakhamar magához tért és mondott valamit, de én nem értettem.

- Olaszul beszél - mondta Gloria. - A lábára panaszkodik.

Rögtön hozzáfogtam, hogy kifűzzem a cipőjét. A bokája hatalmasan megdagadt.

- Ennek kificamodott a lába - mondtam.

Vizesruhát csavartam rá és bebugyoláltam egy flanelltakaróba. Ekkorra teljesen magához tért.

- Jobban van? - kérdeztem?

- O grazie, Signore, már sokkal jobban - felelte, aztán franciául folytatta. - Utközben meglepett a vihar. Egy rossz bukásnál eltörött a sílécem és megbicsaklott a lábam. A fejem bevertem valamibe. Ó igen... köszönöm Madame... ez a borogatás rendkívül jól esik...

- Nem éhes? - kérdezte Gloria.

- Nem, egyáltalán nem, csak fáradt vagyok egy kicsit. Azt hiszem, jó lenne aludni.

- Azonnal felforr a víz. Kap egy teát, aztán alhat.

- Köszönöm. Egyébként Antonio Torelli a nevem.

A tea láthatóan jólesett neki.

- Óhajt még valamit? - kérdeztem - egy kis kétszersültet talán?

- Nem, köszönöm, csak egy cigarettát... - Rágyujtott, de nem szívta végig. Alig hogy megitta a teát, a cigaretta kihullt ujjai közül és a következő pillanatban már aludt is.

*

- Szóval nem jön a jéghokki meccsre?

- Nem. Be akarok csomagolni egyet-mást, aztán lemegyek és bevásárolok. Tudja, hogy mennyire kifogytam mindenből.

Ez egészen elfogadható kifogás volt és így valóban egyedül mentem le, hogy megnézzem Kanada és Svájc jéghokki válogatottjainak mérkőzését.

Svájc természetesen alulmaradt a küzdelemben. Ezek a kanadai hokkisták valóságos ördögök. Mint a szél, úgy suhannak végig a pályán. Úgy cikáznak ide-oda, hogy szinte látni sem lehet a korongot, ahogy ütőjük nyomán a rendeltetési helyre suhan. A kipirult arcú, izgatott közönség megtapsolhatta Kanada 14:2 arányú győzelmét.

Félhat lehetett, mikor visszajöttem. Lassan ballagtam fel a második emeletre és a lépcső tetején megálltam egy kicsit.

Az ablakból lenéztem a szemben lévő jégbárra, ahol frakkos pincérek korcsolyával a lábukon, könnyedén siklottak egyik asztaltól a másikig, óriási tálcákon, óriási csészékben forró teát és égő puncsot szolgálva fel a kipirult arcú, beszélgető, nevetgélő, flörtölő, hangos és csendes, fiatal és öreg temperamentumos és nyugodt nemzetközi vendégeknek.

A távolság és az üvegablak letompitotta a jazz idáig szűrődő hangját. Ahogy ott hallgattam pár pillanatig, nekitámaszkodva az ablakpárkánynak, megvillant bennem a kongóvidéki néger este, mikor a törzs öregjei tenyerüket összecsapkodva biztatták a fiatalokat, akik komoly arccal ütötték ki tamtamjukat, az óriási üstdobokon. Rövid, bőrbevont, kis botokkal csattogtak valami bádoglemezen és egy-két odavetődő afrikakutató szánakozó mosollyal hallgatta ezt az értelmetlen zenebonát. A parafasisakos, fehérruhás kutatók, koncerttermekre gondoltak és hatalmasan zengő orgonákra, hegedűszólókra és zongorahangversenyekre, amelyek után dübörögve zúg fel a taps. Aztán egyszerre ágyúk dördültek és torpedók robbantak a világ szárazföldi és tengeri csataterein és bömbölésükbe belefulladt a hegedűk pizzicatója, a zongora forteja, az orgona búgása és a közönség tapsvihara. És mikor elült a gránát- és bombamennydörgéses vérzivatar, mintha egy haragos, de lenyűgöző erejű viziszörny bukkant volna fel a tengerből, amint átúszta az óceánokat és megérkezett Európába a jazz. A jazz itt volt és diadalmaskodott és benne diadalmaskodott a messzi Kongó, öreg törzsfőnökeivel és pirosra, meg kékremázolt harcosaival, tamtamjával, melyben négertragédiák és levegőben suhanó harci gerelyek tompa és szisszenő hangja hallatszott. És diadalt ült a néger szakszofónos, puzonos és ukulelés, amint ott ágáltak a jégbárban. Már régen lemosták magukról a piros és kék festéket és remekbeszabott szmókingot vettek helyette széles vállaikra. A negyedik néger vad dsigget jár lakkcipős lábával, szmókingja alól kivillan a vastag, fehér pullóver, szélesen vigyorog és vadul rázza a rumbatököt. Az akkori fehérruhás és parafasisakos afrikakutatók pedig valószinűleg itt ülnek most fehér hajjal és borotvált képpel, elfelejtették már a koncerttermeket, meg Beethoven IX. szimfóniáját és ütemesen verik a taktust az összevisszahasogatott jégparketten, a pódiumon hancúrozó, kimeríthetetlen temperamentumú black-boyok ördögi technikájú zenekara nyomán.

Mondom, mindez csak pár pillanatra villant meg bennem, aztán minden átmenet nélkül Gloria jutott eszembe és elindultam a szobám felé. Ahogy néhány lépést mentem, kinyílt a folyosón egy ajtó, Antonio Torelli szobájának ajtaja és Gloria suhant ki rajta. Meghallotta lépteimet, hátranézett és hirtelen megállt. Ruhája rendetlen volt és a haja kócos. Ahogy két sietős lépéssel előtte termettem, megláttam szemében a sárga lángot. Egy kicsit gyorsabban lélegzett a szokottnál és hosszú, ideges ujjaival végigsimított homlokán. Az első mozdulatomra, hirtelen elhatározással belépett a szobámba és be akarta húzni az ajtót. Ekkorra már feltajtékzott bennem a düh, amelyet eddig a meglepetés értelmetlensége tartott vissza. Vad erővel rántottam fel az ajtót és beugrottam utána. Egy pillanatig égő szemekkel néztük egymást, aztán rövid, gyors mozdulattal pofonvágtam.

- Te rongy! - kiáltottam és éreztem, hogy a hangom rekedt, szinte rikácsolva cseng.

Csend volt.

Mindkét kezével arcához kapott és ijedt meglepetéssel nézett rám. Ekkor újra megütöttem.

- Te szemét! - sziszegtem, - négy hét alatt jóllaktál velem? Változatosság kell? Egy férfi kevés neked egyszerre? Ne szóljak talán a néger jazz-zenekarnak?

Végre szóhoz jutott, ahogy meglepetését legyűrte.

- Megütöttél? Meg mertél ütni? Engem?

- Téged! Ki vagy te? Utolsó, rongy vagy! Aljas nőstény vagy...

- Hallgass! Meg mertél ütni... miért?... hogy jössz te ahhoz, hogy hűséget követelj tőlem? Igértem neked valamit? Mondtam, hogy nem foglak megcsalni?...

- Nem szégyeled magad?

- Nem. Szabad ember vagyok. Azt teszem, amit akarok. Nem vonhatsz felelősségre.

- Piszkos kis állat vagy, akinek mindegy, hogy kicsoda, csak férfi legyen.

- Hallgass. Nem tűröm, hogy...

- Mit nem tűrsz? Hogy sértegetlek? Hát lehet téged megsérteni? Hogy merted ezt? Miért tetted?

- Mert jól esik?

- Meguntál.

- Meguntalak.

- Miért nem mondtad meg. Máskép is elintézhettük volna. Nem volt okvetlenül szükséges...

- Persze, a hiúságodat sebeztem meg. Csak az fáj!

- Nem szeretsz már?

- Sohasem szerettelek.

- Hazudsz.

- Nem hazudok. Nem szerettelek. Csak kellettél.

- Mikor faképnél hagytalak, bejöttél hozzám! Utánam jöttél, erőszakoskodtál...

- Hát aztán! Akkor te kellettél, most az olasz kellett. Semmi közöd hozzá! Nekem nem lehet korlátokat állítani. Engem nem lehet terrorizálni. Azt teszek, ami jólesik... Balkáni vadállat!...

Akkorát löktem rajta, hogy végigesett a díványon. Egy pillanatig felágaskodott bennem, hogy megfojtom, kiszorítom belőle a szuszt, de aztán ránéztem...

Haja, ez a nagyszerű, rozsdaszínű bronzzuhatag arcábahúllt és szétomlott a japánmintás díványpárna sokszínű selymén. Arca lángolt, keskeny, ideges dereka meggörbült és szeme tüzében férfisorsok égtek.

Olyan szép volt, hogy nekem lehanyatlott gyilkolásranyujtott karom és eltakarva a szemem, kirohantam a szobából.

*

A többire már csak zavartan emlékszem. Felkavart eszméletem pókhálós ködén át látom, amint a szobapincérek rémült hada kiszabadítja kezem közül a véresrevert Antonio Torellit. Aztán lázasan csomagolok és utazom. Hová? Mindegy. Párizs, Berlin, Madrid. Párizsban többször beszélgettem Geraldyval, ezzel a bámulatos költővel, aki a világon a legszebben tud szerelemről írni. Berlinben nagy pezsgőzés Paul Wegenerrel. Madrid? Madridban meglátogattam Blasco Ibanez sírját.

És nők, nők mindenütt, kis kalandok, melyek soha nem értek el a szerelemig, még csak a megszokásig sem. Vadul hajszoltam magam egyik női karból, a másikba, hogy pár nap, maximum pár hét mulva szkeptikus legyintéssel és fanyar mosollyal bocsássam útjára az éppen soronlévőt.

És egy ilyen rossz-szájízű reggelen rádöbbentem a tragikus valóságra. Nem tudom elfelejteni azt az asszonyt. Nem tudok élni nélküle. Nem tudom pótolni.

Energikusan igyekeztem agyonverni magamban ezt az érzést és hirtelen elhatározással hazautaztam Budapestre. Régi ismerőseim és barátaim és különösen Gizi, - aki természetesen rögtön meglátogatott és aztán már ott is maradt, - kis időre elfeledtették velem Gloriát.

Már-már azt hittem, hogy végkép rendbejövök, amikor egy dunaparti étteremben összetalálkoztam egy francia úrral, akit St.-Moritz-ban ismertem meg. Egy darabig küzdöttem magammal, de aztán nem tudtam megállni, hogy ne kérdezősködjem Gloria után.

- Találkoztam vele Berlinben - mondta. - Lehet talán két hete. Londonban volt.

- Igen, ezt tudom, - feleltem. - Díszleteket csinált a Stuart Mária-filmhez. Olvastam a lapokban annakidején.

- Önök, ha jól tudom, összevesztek. Bocsássa meg, ha indiszkrét vagyok.

- Nem, erről szó sincs, hiszen én hoztam szóba... Egyebet... hm... nem tud róla?

- De igen. Az az olasz fiatalember, aki... tudja kiről beszélek?

- Igen, igen, csak folytassa, kérem.

- Nos, együtt mentek Londonba. Nekem is volt ott dolgom és találkoztam velük egy ízben a Pitagorasz klubban. Egyébként megérkezésük után Antonio Torelli nemsokára öngyilkos lett.

- Micsoda?

- Igen. Agyonlőtte magát.

- Miért?

- Valami egészen zavaros és valószínűtlen históriát meséltek a dologról. Nem tudom, van-e benne valami igazság? Azt mondta egy közös ismerősünk, hogy Gloria Blondi és Torelli kártyáztak egyszer. Chemint játszottak és az olasz minden pénzét elveszítette.

- Nos?... aztán?...

- Most jön a dolog valószínűtlen része. Torelli kijelentette, hogy nincs több pénze. Felteszi az arany cigarettatárcáját. Gloria nevetett és azt mondta rendben van. Pár perc mulva a cigarettatárca is elveszett.

- Most mit tesz fel? - kérdezte az asszony.

Erre Torelli nevette el magát.

- Az életemet! - felelte.

- Rendben van, - mondta nyugodtan Gloria és osztott.

- Nyolc! - vágta ki diadalmasan Torelli.

- Kilenc! - felelte csendesen az asszony. - Az élete az enyém.

- Nem nyert vele. Az életem eddig is a magáé volt.

- De most jogosan az enyém. Adja írásban.

Torelli kiállított egy kötelezvényt és átadta Gloriának. Két hét mulva öngyilkos lett. Az illető, akitől ezt a históriát hallottam, azt állítja, hogy Torelli maga beszélte el neki a dolgot. Attól a naptól kezdve pokollá vált az élete. Ez a szegény fiú nem volt egészen normális, azt hiszem. Naivan és becsületesen kitartott az asszony mellett, mert kötelezte magát rá. Gloria pedig úgy bánt vele, mint egy kutyával. Kínozta és úgyszólván, a szeme láttára csalta. Két hétig birta a fiú, úgylátszik a szerelem adott neki erőt hozzá, aztán agyonlőtte magát. De mondom, lehet, hogy az egész dolog csak mese.

Én tudtam, hogy nem mese. Ráismertem Gloriára, ebben a misztikus históriában. És mikor hazafelé mentem, szinte jókedvű voltam. Szabadon, mindenféle gátlás nélkül gyűlölhettem ezt az asszonyt, ezt a tetőtől talpig romlott, hidegszívű és forrótestű gyilkos asszonyt és...

...És mikor hazaértem, hosszú levelet írtam neki és könyörögtem, hogy jöjjön vissza hozzám, mert nem tudok nélküle élni.

*

Igen, tudom, hogy ez gyávaság volt. Több: férfiatlanság. Azt az érzést azonban, ami Gloriához fűzött, nem lehet közönséges mértékkel mérni. Azt is tudom, hogy ez nagyon gyenge védekezés és nem menti a tehetetlenségemet. Én mindenesetre levonom a konzekvenciákat saját eljárásomból és meghalok.

Furcsa: mindössze ennyi az élet. Egy St. Moritz felé vezető síút, vagy egy véletlenül másnak adott hotel-lakosztály. Egy ember, akit megmentünk a hóvihartól. Egy caro-kilences a kártyaasztalon. Egy vonat, amely Berlinből Budapest felé rohan és hozza magával az asszonyt, aki végzetes. Aki után nem jöhet másik. Ennyi az élet.

*

Érdekes. A régebbi dolgokra sokkal könnyebben tudtam visszaemlékezni, mint arra, ami csak a napokban történt. Zavarosan és összekuszáltan keringenek előttem a képek, melyeket szemem írisz-lencséje agyamba fotografált. Olyan, mint egy bizarr kaleidoszkop.

Mikor Gizinek megmondtam, hogy ismét el kell mennie, bólintott és csendesen mondta:

- Gondoltam.

- Gondoltad? Miből?

- Nem volt nehéz kitalálni. Mióta visszajöttem hozzád, tapasztaltam, hogy nem vagy a régi. Azelőtt kedves voltál, udvarias, jókedvű, ez most mind nincs. Hetek óta várom, hogy mikor mondod, hogy... hát most kimondtad.

- Haragszol?

- Nem haragszom, Tamás, csak sajnállak.

- Miért sajnálsz?

- Mert az az asszony tönkretesz téged!

- Micsoda asszony?

- Gloria Blondi. Azt hitted, nem tudom? Nagyon rossz lány lennék, ha nem törődnék a dolgaiddal. Mindent tudok.

- Lehet, hogy igazad van, de...

- De gyenge vagy. Férfi vagy. Sajnállak.

- Ne sajnálj. Nem érdemlem meg.

- Azt megtilthatod, hogy ne szeresselek, de azt nem, hogy ne sajnáljalak. Visszatérsz te még egyszer hozzám.

- Nem térek vissza, Gizi.

- Hagyd, ezt én jobban tudom.

Egy pillanatra nagy csend zuhant közénk. Ha ez a csend csak egy kicsit tovább tart, talán visszatartom Gizit és elküldöm azt a másikat, akit olyan reszkető fájdalommal várok. A csendbe azonban hirtelen belecsendült az állóóra tompa bronzhangú kongása, mintha az életem lélekharangja csendült volna meg. Legyintettem és éreztem, hogy úgyis mindegy. Senki nem térhet ki a végzete elől.

- Gizi, - mondtam, - én nem érdemeltelek meg téged. Nyomorult gazember vagyok.

- Nem vagy az. Miattam ne legyen lelkiismeretfurdalásod. Tudod, hogy én nem okozok komplikációkat az életedben.

Igen, ez volt Gizi. Olyan asszony volt, aki mindig a kellő pillanatban jött és mindig simán, zavartalanul, szinte gyöngéden ment el. Ugynevezett stílusos nő volt és én szeretem a stílusos nőket. Csak hálás lehetek neki és az az érzésem, hogy cseppet sem túloztam, amikor rokonság híján - (én vagyok az utolsó alsóvári Csák) - ráhagytam örökségül a vagyonomat.

Mikor összecsomagolt mindent, hozzámlépett és megcsókolt. Lassan az ajtóhoz ment és ott mégegyszer visszafordult.

Ha akkor visszahívtam volna... Éreztem, hogy vissza kellene hívnom, de nem birtam. A fülembe már ott zakatolt a berlini gyors kerekeinek csattogása. A vonat jött, vágtatva felém a térből, zúgott, sistergett, éles reflektorfényétől elvakult szememet lehunytam és mikor újra kinyitottam, már egyedül voltam a szobában.

*

Tegnapelőtt megérkezett Gloria. Olyan természetesen, mintha csak egy napig lettünk volna távol egymástól. Az első éjszakán megfeledkeztem mindenről, arról, hogy megsértett, hogy megcsalt és hogy közben megölt egy embert. Egy férfitársamat.

Figyeltem, amint aludt. Nyugodtan, egyenletesen lélegzett. Én azonban nyugtalan voltam. Víziók suhantak el a szemem előtt. A néger jazz-zenekar rumbát és bigint játszott a st.-moritzi jégbárban, az Atlanti-óceán mélyéből kiemeltek egy háborúban elsüllyedt tengeralattjárót, a kanadai hokkicsapat csodacentere szédületes gyorsasággal vágtat a svájciak kapuja felé és zúgva vágja be a korongot a kapuba, egy londoni hotelszobában főbelövi magát Antonio Torelli. Gizi csomagol és elmegy. Gloria megérkezik, diadalmasan mosolyog és én lassan felemelem a revolvert, felemelem és elsütöm. Gloria megtántorodik, véresen zuhan végig a földön és én boldogan felsóhajtok.

Magamra eszméltem és most úgy néztem ezt az asszonyt, mintha még sosem láttam volna. Ez a gondolat, hogy megölöm, most villant meg bennem másodszor. Először akkor, mikor megcsalt. Most azonban élesen hasitott bele az agyamba, szinte ellenállhatatlanul. Megölöm! Igen, igen, megölöm! Erős leszek...

- Te nem alszol, Tommy?

Felébredt és mosolyogva hajolt hozzám.

- Min gondolkozol, öreg?

- Én... hm... hát mindenfélén... hogy mondjam csak? Most épp Antonio Torelli jutott eszembe.

Egy pillanatig elgondolkozva nézett el a fejem felett, aztán felbiggyesztette a száját.

- Tonio meghalt. Gyenge volt. Nem erre a világra való szegény. Ne bántsuk a halottakat. Az élet a mienk. Csókolj meg.

Feje közeledik a fejemhez. El akarom tolni magamtól, de nem sikerül. Aztán már nem is nagyon akarom. Megint vereséget szenvedtem.

Még azt meri mondani, hogy Tonio volt a gyenge. Nem igaz! Én vagyok a gyenge. Alávalóan tehetetlen vagyok, aki nem tudom legyőzni ezt a piszkos gyönyörüséget, ezt a veszett vágyat. Tonio különb volt, mint én. Neki volt ereje meghalni...

*

Másnap aztán beszámoltam önmagamnak. Csalhatatlanul megállapítottam a tényt, amelyet mindig is sejtettem, hogy ez után az asszony után nem jöhet másik. Nem találhatok olyat, aki pótolja. Mi lesz, ha elhagy? Ha végképp elhagy. Mit csinálok akkor?

Ez a gondolat csaknem megőrjitett. Igen, a tébolytól sokszor féltem már. A családom hajlamos volt rá. Nem! Mindent inkább, mint megőrülni!

A fürdőszobában vidáman csobog a víz. Gloria fürdik. Jókedvűen lubickol, én pedig lerogyok egy székre, megtámasztom könyökömet az asztalban és kínlódva suttogom magam elé:

- Ezt az asszonyt meg kell ölni! Meg kell ölni! Meg kell ölni!...

- Tommy, ki kell mennem a filmgyárba. Nem kisérsz el?

- A filmgyárba? Mi dolgod van ott?

- Itt van Budapesten Beer, a berlini rendező. Az új Hans Albers-film pesti jeleneteit csinálja. Beszélnem kell vele. Jössz, vagy nem?

- Kijöhetek.

Házikabátomat utcaival cserélem fel, lementünk és beültünk az autóba. Gloria jókedvű volt, folyton beszélt és élvezte a rohanást, én pedig idegenül bámultam az arcába. Hiába nevetett, hiába csillant meg a napfényben rozsdaszínű haja, csinos, kicsit szabálytalan, de kifejezésteljes, értelmes arca helyén a halál csontvázkoponyája vigyorgott rám.

Az autó megállt a filmstudió előtt. Gloria Beer után érdeklődött. Bent voltunk a studióban. Egy csomó díszlet mögül előbukkant a műterem. Elvakultam a reflektorok sokezer gyertyás fényétől. Gloria eltünt mellőlem. Kicsit kábult voltam, a nagy hangzavartól. Valaki harsány hangon vezényelt, zenekar hangolt, ügyelő szitkozódott, a munkások káromkodtak, a zongora mellett egy magas, vékony fiatalember kottákat kapott fel és dobott el, nyilvánvalóan zeneszerző volt, mert nagyban magyarázott valamit a karmesternek. Valaki megérintette a vállamat. Megfordultam.

- Gizi!

- Igen. Mit csinálsz itt?

- Gloriát kísértem ki.

- Mikor érkezett?

- Tegnap.

- Most... most boldog vagy?

- Nem.

- Miért?

- Nem tudom.

- Már nem szereted?

- Mondok neked valamit: azt hiszem, sohasem szerettem.

- Hát akkor mi ez?

- Szenvedély.

- Ez borzasztó.

- Igen, borzasztó. Olyan vagyok mint egy ámokfutó.

- Nem tudod elhagyni?

- Nem.

- És ő?

- Őt nem ismerem. Nem tudom, mi lakik benne?

- Rossz színben vagy, Tamás. Tehát Gloria sem használ.

- Nem. Nem használ, ne beszéljünk róla. Te mit csinálsz itt, Gizi?

- Kaptam egy kis szerepet. Nem sok, de kedves. Meg vagyok vele elégedve. Remélem, megnézel majd. Szeptemberben mutatják be a filmet.

Arra gondoltam, hogy én már szeptemberben nagyon messze leszek, de azért szilárd hangon mondtam.

- Persze, hogy megnézlek, drágám. Okvetlenül.

Éles hang sivított bele a nagy zsivajba.

- Mindenki a helyére! Felvétel jön!

Gizi megszorította a karomat és elsietett. Cigarettára gyújtottam, mire hozzámlépett egy tűzoltó.

- Kérem, itt szigorúan tilos a dohányzás.

Kisétáltam a szabadba. Úgy éreztem, hogy lassan eltompul bennem minden. Már nem tudtam gondolkozni sem. Az elhatározott gyilkosság kiölt belőlem minden izgalmat.

- Ma este! - mondtam és hosszú idő óta először mosolyogtam.

Mosolyogtam még akkor is, mikor Gloria kijött utánam.

- Mehetünk, Tommy, végeztem.

*

- Hogy jutott eszedbe pont idejönni vacsorázni?

- Nem tetszik neked ez a hely?

- Hogy tetszene, mikor egészen egyedül vagyunk.

- Én szeretem ezt a kis budai kocsmát. Sokat voltam itt diákkoromban. Nekem ez a hely kedves. Azért hívtalak ide.

Gloria felvonta a vállát és hallgatott. Megrendeltem a második liter bort.

- Itt, itt fogom megölni - gondoltam és megmarkoltam a zsebemben a revolver agyát. Jó csendes kis hely. Egyenesen gyilkosságra való... de most még nem...

Odaintettem a cigányt.

- Húzd azt, hogy ,,Ha meguntál édes rózsám szeretni!..."

A barnaképű legény odaillegette magát az asztalhoz és rákezdte. Gloria csodálkozva nézett rám. Egyszerre elszégyeltem magam és dühbejöttem. Ráordítottam a primásra.

- Eredj a fenébe! Romantikus marha vagyok, érted?

- Igenis értem, nagyságos úr.

- Akkor kotródj!

Adtam neki tíz pengőt és elzavartam.

- Miért küldted el? - kérdezte Gloria - egész kedves volt.

- Lehet, de nekem nem kell. Ahhoz nem fontos a zene.

- Mihez?

- Ahhoz, hogy én... illetve... na igen, ahhoz, hogy én veled jól érezzem magam.

- Ejnye, mióta mondasz te bókokat az asszonyoknak?

- Előfordul az is.

Újra megmarkoltam a revolver agyát és gyorsan kiittam két, három, négy pohár bort.

- Mi az, be akarsz rúgni?

- Sosem voltam még ilyen józan - mondtam és az asztal alatt kivettem a revolvert.

Gloria is ivott és együtt dúdolt a cigánnyal.

- Na most! - gondoltam.

- Jaj! - kiáltott fel az asszony.

- Mi az? Mi történt?

- Szegény kis lepke, beleesett a boromba. Ezt meg kell menteni.

Kést vett a kezébe és kikaparta a pohárból a lepkét. Óvatosan tette az abroszra és figyelmesen vizsgálta.

- Na, nincs ennek semmi baja, legfeljebb berúgott egy kicsit - mondta és nevetett.

A lepke kicsit imbolyogva mászkált az asztalon, aztán meglendítette néhányszor a szárnyát és elrepült.

Zavartan tettem vissza a revolvert a zsebembe.

- Mi ez? - gondoltam. - Ez az asszony erre is képes? Megment egy kis éjjeli lepkét. Hiszen ehhez jónak és gyöngédnek kell lenni. Talán én tévedtem? Talán nem is olyan romlott?

- De most már menjünk - állt fel Gloria. - Menjünk valami rendes helyre.

Fizettem és indultunk. Örültem, hogy mehetünk. Ilyen banális kis diákkocsmában nem lehet ölni. Menjünk valami zajos helyre. Oda, ahol a revolverdörrenést talán meg sem hallják a pezsgősdugók durrogásától.

Fél óra mulva elegáns lokálban voltunk és a fanyar újbor után jóleső kortyokban ittuk a francia pezsgőt.

- Úgy van - gondoltam. - Asszonyt ölni csak itt stilusos. Ehhez harsogó jazz kell, táncban összeölelkezett párok és francia pezsgő.

A zenekar biguint játszott.

Csendesen kihúztam a revolvert az asztal alatt és mosolyogva, kényelmesen hátradőltem a karszékben. Éreztem, hogy most sikerülni fog. Hogy a lepkét nem hagyta elpusztulni a borban, ez csak szeszély volt. Tehát...

Ekkor a térde hirtelen a térdemhez ért. Mintha villanyáram futott volna keresztül rajtam. Egészen megbénultam. A revolver megint visszavándorolt a zsebembe.

- Mi van ma veled, hogy olyan szótlan vagy?

- Semmi, Gloria.

- De igen. Történt valami?

- Nem történt semmi. De még történhet.

- Mi történhet?

- Nem tudom. Hiszen ha az ember azt előre tudhatná.

- Ideges vagy?

- Igen. Valami furcsa előérzetem van. Félek, hogy el foglak veszíteni.

- Nevetséges. Miért gondolsz ilyesmire. Ne törődj a holnappal. Gyere táncolni.

- Nem, most nem tudok táncolni. Nem mennénk?

- Én még maradnék egy kicsit.

Nem, hát itt sem lehet. Nem tudom... nem bírom. A térde még most is ott van a térdem mellett...

- Menjünk, Gloria!

- Hát ha mindenáron akarod...

Elindultunk.

- Nem volna kedved egy kicsit sétálni a Dunaparton?

- De igen - mondta -, szívesen.

Hazaküldtem az autót és elindultunk.

Igen, ez lesz a legjobb. Egy óvatlan pillanatban letaszítom a vízbe. A Lánchíd mellett sok örvény van. Simán fog menni. Nevetséges. Hogy is gondolhattam arra, hogy egy ilyen exponált helyen... ahol vérforralóan szól a zene. Nem is lett volna hozzá erőm.

Csendesen sétáltunk. Gloria elragadtatva nézte az éjszakai Dunapartot. Lementünk a lépcsőkön a rakodóra. Itt... itt könnyen megy majd. Senki sem jár erre. Ott ugyan van egy rendőr, aki azonban egyre távolodik. Senki sem hallja majd a halálsikoltását.

- Gyere ide egészen a szélére - mondta.

Lám, még a kezemre jár. Nem fog nehézségbe ütközni.

Lenéztem a kőfalról, mely talán másfélméter magasan lehetett a víz felett. Itt biztosan elég mély a víz, hiszen ezek a hajók...

Felemeltem a karom, de abban a pillanatban odébb lépett, mozdulatom így rövidre sikerült.

- Jaj! - kiáltotta. - Vigyázz, most majdnem beestem.

- Megcsúsztam kissé - mondtam. - Reflexmozdulat volt, ahogy utánadkaptam. Ne haragudj.

Ellépett a veszedelmes helyről és nyujtózott egy kicsit, magábaszíva a friss éjszakai levegőt.

- Gyönyörű ez - mondta - a víz, a lámpák, Buda. Örülök, hogy idejöttünk. Szép az élet, Tommy! Csókolj meg!

Abban az elkeseredett, vad, végtelen csókban ott perzselt az életem tragédiája. Gloria egész fölénye. Ellenállhatatlan, nagy, asszonyi ereje.

Mikor kibontakoztam az öleléséből, nagyon elgyengültem.

- Menjünk haza, Gloria! - mondtam.

Persze, ezt máshol nem is intézhetem el, csak otthon. Nevetséges gondolat volt, hogy itt... Csak azon a helyen lehet, ahol megfogamzott bennem a gondolat...

Vagy talán még ott sem. Először éreztem teljes nagyságában a gyengeségemet. Hogy semmi módon nem birok vele. Sírni tudtam volna a tehetetlenségtől.

Mikor azonban hazaértünk, valami jelentéktelenség miatt hirtelen ingerült lett. Pedig akkor már azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy talán nem is muszáj okvetlenül...

Élesen, szinte harsányan csendült a hangja.

- Csak ne fölényeskedj, fiam. Nagyon könnyen tudok segíteni a dolgon. Ha most itt hagylak, mit csinálsz? Megint vissza fogsz könyörögni. De én nem fogok jönni.

Ez a pár szó pontosan azt tartalmazta, amire én állandóan gondoltam. Ami a végzetem volt...

Lassan kinyujtottam a kezem, az íróasztalon fekvő kés után. Éreztem, hogy halálsápadt vagyok. Meglátta a mozdulatomat és mosolyogva mondta.

- Tedd le azt a kést, barátom. Megvágod vele a kezed.

Szemem előtt vérszínű karikák ugráltak. Ez a nő valóban tehetetlen gyereknek néz. Hát én megmutatom neki, hogy nem vagyok tehetetlen és nem vagyok gyerek. Megvetően fordított hátat. Akkor már tudtam, hogy meghal és meghalok én is.

Most már nehéz egy kicsit rekonstruálni a dolgokat. Ennél a pontnál zavarossá válik minden. De ha már eddig leírtam, ami történt, becsületesen le akarom írni a továbbiakat is...

*

...A késem markolatig szaladt a hátába. Pedig jó hosszú kés volt... Vadászkés. Gyergyai Palitól kaptam, mikor hazajött Afrikából, ahol oroszlánokra vadászott. Persze nem vadászkéssel, hanem puskával. Duplacsövű puskával... Azt hiszem robbanógolyóval vadásszák az oroszlánokat, de lehet, hogy tévedek. Mikor beledöftem a kést, még pár pillanatig állt, szokatlanul egyenes, kemény tartással. Kicsit felém fordult és tágranyitotta a szemét. Zöld szeme volt. Capri szigetén helyenkint épp ilyen zöld a tenger. Egyszer voltam Caprin. Gizivel. Nagy, húsos gyümölcsöket ettünk. Csodálatos vérbélű narancsokat. Mikor beleharapott egy gerezdbe, kifreccsent belőle a lé és nagy cseppekben gyöngyözött a szája szélén. Éppúgy mint most Gloriának. Egyenesen állt, kicsit felémfordulva és nézett, nézett évpillanatokig caprizöld szemeivel, félignyilt ajkán pedig pár csepp vérgyöngy csillogott.

Belekapaszkodott az asztalba és minden erejét összeszedve megszólalt.

- Tommy... ezt tudtad tenni? Hát neked ennyi erőd volt?... Nem hittem volna... Látod... most... először érzem, hogy... férfi vagy... erősebb, mint én... Most tudnálak szeretni...

Az arca nagyon sápadt volt. Mintha csak az a pár csepp vér lett volna az ereiben, ami a szája szélére jött. Aztán előrebukott, hangtalanul. Itt feküdt előttem, a mélysüppedésű perzsaszőnyegen és a válla kicsit mereven felhúzódott. Furcsán tartja a vállát. Mindig ilyen furcsán tartotta. Nem tudom, miért, de valami nagy, macskaszerű vadállatra emlékeztetett ez a lomha testtartás. Többnyire háttal ült nekem, mikor beszéltem hozzá és a válla fölött nézett rám vissza. A járása is lomha volt és mégis ruganyos. Mint a tigrisé. Gyergyai Pali tigrisre is vadászott. Duplapuskával. Most én is tigrist öltem... vadászkéssel...

Meghalt. Rögtön meghalt és én megkönnyebbülve lélegzettem fel, mintha lidércnyomásos álomból ébredtem volna. Meghalt, nincs többé...

Nem. Nem vagyok elvetemült gazember. Ennek így kellett történni. Ezt a problémát nem lehetett máskép megoldani. Ezt a csomót nem lehetett kibogozni. Ezt vágni kellett. Sőt!... Szúrni... Vadászkéssel... Senki más asszonynak nem volt ilyen szép háta, mint neki. Egyszer lefényképeztette a hátát. Derékig meztelenül. Még most is megvan nekem valahol a kép... majd előkeresem...

Valószínűleg sokáig álltam ott és néztem. Olyan volt, mint egy benaresi bálvány előtt arcraborult hindu papnő. Nem papnő, átokkirálynő, aki meghalt...

Kicsit kábult lehettem, ahogy ott álltam és a homlokom verejtékes volt. Kis idő mulva magamhoz tértem és lehajoltam hozzá. Kihúztam a hátából a kést.

Aztán megcsókoltam a késen a vérét...

Ma megöltem Gloriát. Itt fekszik előttem a szőnyegen és én már alig látom. Mint materia megszünt számomra létezni... nem, nem fogok most megőrülni, hiszen ezt az egész izét... egész dolgot azért csináltam, mert el akartam kerülni, hogy megőrüljek. Egyszer voltam az őrültekházában. Egy barátomat látogattam meg, aki szintén nagyon szerette az asszonyokat. Azóta már jobban lett és kikerült onnan és az egyik ápolónőnek gyermeke van tőle...

Őszintén bevallom, nem tudnám pontosan meghatározni, miért írtam most le ezt az egész históriát. Soha nem voltak írói ambicióim... Nem is lehettek. Világéletemben gazdag ember voltam és amellett, az Alkotás és Cselekvés misztikumai sohasem sarkantyúzták a fantáziámat. Még levélírónak is rossz voltam.

De úgy érzem, most le kellett írni mindent, ami történt... kell... én soha nem ismertem azt a szót, hogy «kell». Azt ismertem, hogy "talán", azt is, hogy "ugyanbánomisén", azt is, hogy "mittörődömvele", de azt, hogy kell, csak akkor, mikor rájöttem, hogy Gloria nekem a nő és a vágy paroxizmusát jelenti és hogy nélküle...

Tehát én most leírtam ezt mind, ahogy így zavartalanul kettesben vagyunk, én meg a halott szeretőm... Gloria, a halott szeretőm, akit én öltem meg.

Leírtam, mert maradandó dokumentumot akarok hagyni, az életünkről, mert nem akarom, hogy nyomtalanul tünjünk el az árnyékvilágból, mi ketten, akik a szerelemben találtattunk bűnösnek és halálra ítéltettünk...

...és én most sírkövet akarok állítani az asszonynak, aki után nem jöhet másik, tollal építek neki betűmauzoleumot, mert az írás megmarad és megtisztítja és imádságosan széppé, kiengesztelően áldottá teszi elátkozott, vétkes életünket.

Igen, kicsit nehéz volt most írni, persze zavaros a fejem és kapkodok egyik mondatból a másikba, de mégis írok, mert kell... mert úgy érzem, hogy csak ezzel fejezhetem be méltóan ezt a dolgot és most kell, most kell, amíg itt fekszik mellettem az asszony karcsú, hosszú teste, mint egy kidöntött, fiatal libanoni cédrus... aztán meg fogok halni...

*

"Munkatársunk meglátogatta az elborult elméjű Csák Tamást, az idegszanatóriumban!" (Az Esti Hírek eredeti riportja.)

Csendesen és nyugodtan viselkedik. Nem látszik rajta semmi. A pupillája kicsit mintha merev volna. A főorvos bemutat neki.

Udvariasan kezet nyújt, de nem akar beszélni. Ha néha-néha megszólal, csak ennyit mond: Az Átokkirálynő meghalt... Ez így van rendjén..

A főorvos, kérdéseimre elmondja, hogy tegnap még dühöngött. Mindenáron öngyilkos akart lenni. Kényszerzubbonyt húztak rá, ma azonban már nyugodt. A gyilkosságról nem beszél semmit.

Az előcsarnokban találkoztam egy hölggyel. Rajna Gizi színésznővel, aki azelőtt Csák Tamás barátnője volt. A művésznő valósággal belebetegedett a tragédiába.

Mikor indulni készülök, nagy meglepetés ér bennünket. Már mint a főorvost és engem. Csák Tamás kimondja az első aránylag értelmes és összefüggő mondatot.

- Mit gondol szerkesztő úr, van pokol?

- Van - felelem.

- Én oda akarok jutni - mondja. - Gloria is biztosan ott van. Együtt fogunk égni. Milyen forró lehet egy kétezer fokra felhevített kemencében Gloria csókja...

*

...a bíróság a tanuvallomásokból és a vádlott feljegyzéseiből, valamint az orvosi szakvéleményekből megállapította, hogy a vádlott hónapokon keresztül túlfeszített idegállapotban élt és ez az idegfeszültség sok tekintetben meghaladta a józan ítélőképesség határát...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Miután az ügyész úr nem fellebbezett, a vádlott szabadlábrahelyezésének semmi akadálya nincs...

*

- Tudod, Gizi, Párizsba csak azért jöttünk, mert mikor szakítás után, a vele való szakítás után bolyongtam a világban, ide is eljöttem. Geraldyval, a költővel beszélgettem sokat a szerelemről.

- Szeretnél most is találkozni vele?

- Nem. Geraldyt én ma nem érteném. Az ő finomságain én túl vagyok. Eldurvultam hozzá. Odabent, a nagy sárga házban... tudod, mikor még beteg voltam... sokat gondolkoztam a dolgon. Akkor változtam meg.

A nagy városon keresztül való mezei futás finisét néztük. Az atléták sárosan, izzadtan, lihegve, kipirulva, de derülten, jókedvűen, boldogan értek a célba. Kicsit szomorú mosollyal néztem őket, de éreztem, hogy nekik van igazuk.

*

Berlinbe is ellátogattunk az emlékezések körútján. Berlinben annakidején Paul Wegenerrel, a filmbölénnyel, a robusztus, téglaszínarcú misztikussal pezsgőztem és arról a művészetről beszélgettem, ami már rég a multé.

Most, a nagy versenypálya egyik páholyában ültem, Gizi kezét fogtam és néztük a hatnapos kerékpárversenyt, a sechstagerennen-t. A versenyzők ájult erőlködéssel, eszméletlenül taposták a pedálokat. Ha egy kidőlt, rögtön jött a társa, felpattant a gépre, taposott tovább és az ájultat kivitték.

Négy napja tartott már a verseny. Még két napig ki kell nekik bírni.

Kibírják. Az ember sok mindent kibír.

*

Madrid. Mikor még beteg voltam, odabent a sárga házban, sokat gondoltam Madridra. Külföldi bolyongásom utolsó stációjára, mikor azzal töltöttem az időmet, hogy órákig sétáltam a nagy spanyol író, Blasco Ibanez sírja körül. De rég volt.

Most ismét itt vagyunk. Gizi is ki akar menni a temetőbe, de én nem állok kötélnek. Hol vagyok én már ettől a gyengeségtől? Azon töröm a fejem, hogy bikaviadalra menjünk-e, vagy autóversenyre?

Az autóverseny mellett maradtunk.

Az autók három-négyszázkilométeres sebességgel száguldanak előttünk. A közönség tombol. A huszadik század él, lüktet és túlfűtötten remeg a sportpályákon és az emberek idegeiben.

Mi ma élünk!

Az egyik versenyautó felcsuszik a falig. Három szaltót is csinál, amíg odazúzódik a földhöz. Láng csap fel. Kis recsegés, egy kiáltás. A pályaszolgák rendet csinálnak. A vöröskeresztes autó jön, felszívja az új táplálékot és megy. A vért feltörlik és a verseny tovább folyik.

Mi ma élünk! Ma élünk!! Ma élünk!!!


(VÉGE.)