BIBLIÁS EMBEREK


(NAZARÉNUSOKRÓL)



IRTA
UJLAKI ANTAL




SZEGED, 1897.
ENGEL LAJOS KIADÁSA

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár
Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-522-3 (online)
MEK-16710



TARTALOM

Tévelygés.
A tévelygő családnál.
Az uj hit terjesztése.
A gyülekezet.
Az áttérés.
Nazarénus katonák.
Házasság
Bibliaolvasás a kórházban.
Eloltott lángok.
Világiak serege közt.
A szentasszony csibéi.
Nazarénus Margit levelei.
Selyem és biblia.






Tévelygés.

Olyanok a bibliás emberek, mintha altatószert vettek volna be. Belefeledkeznek sok évi szakadatlan lelki gyakorlat után a szentirás rejtelmes, csodás világába. Lehajtott fővel ballagnak, kerülve minden zajt és hivságot, beszédjük halk és arczuk borongós. Mintha bánnának, mintha siratnának valamit. Mintha el akarnának aludni, vagy mintha kivánnák a hosszu álmot, abban a reményben, hogy a fölébredéskor egy más, egy jobb, talán regeszerü világot találnak itt. Olyan világot, amelyben az ember bün nélkül való, amelyben a pap, aki szegénységről prédikál, nem gyüjt kincseket; a törvény nem lelketlen gép, amely csak eltipor; a végrehajtó sem ütheti dobra az özvegy holmiját; a biró az itéletet nem a formához, hanem az élet viszonyaihoz szabja; az életéhez, amelynek nyugalmát nem dulja föl ágyudörej és összelövöldözött, zila nézésü emberek jajgatása. Olyan világról ábrándoznak, amely állandó nexusban van az éggel. Olyan világról, amelyben az ember csak testével él a földön, ellenben lelke az égiekkel társalog. Az a világ volna ez, amelyben minden ember szent, minthogy Isten az embert, az irás értelmében, örök szeretetből teremtette és szentté alkotta.

Mese-meskető, azt mondjuk rá. De azért elhallgatjuk a törődött, kopott bölcsészeket, akik a mezőkön, tanyákon, falvakban és városvégeken éldegélnek. Tudvalevő, hogy az uj szekta hivei a Duna-Tisza mentén, főkép a haza déli tájain folyton szaporodnak, de ki törődnék az ilyen igénytelen emberek lelki vivódásaival. A társadalom csak annyit tud róluk, hogy:

1. A bibliából olyan mondásokat, amelyek egyes esetekre vonatkoznak: általánositanak.

2. A felekezetnélküliség törvénybeiktatása óta formaszerüen is elhagyják régi hitüket.

3. Mielőtt az uj hitet fölvennék, hogy lelkileg megtisztuljanak, bevallják büneiket; a kárt megtéritik és rabságot szenvednek.

4. Megtagadják a fegyveres szolgálatot.

Csak most ocsudik föl a sok pap és meghökkenve kérdezi.

- Mi lesz az egyházból, ha elhágy bennünket a nép.

A pap félti az egyházat és bántja, hogy a sok bünös ember épen azután válik istenfélő, józan életü munkássá, miután ott hagyta régi egyházát és papját.

Pedig a nép nem hagyja el az egyházat csak egy kis töredéke. Ugyanaz a töredék ez, amely más-más formában fölüti a fejét minden nemzedék életében, hogy a rajongást vagy a tagadást, képviselje.

A biróság szivesen látja a bünbánó nazarénust. Nincs velök sok dolog. Vallanak, mint a karikacsapás és a vizsgálatot és a bizonyitást is hamar befejezik az ő pörükben. Az itéletet, bármilyen sulyos, megköszönik és elszenvedik a rabságot és a szégyenérzetet is.

Még nagyobb figyelmet érdemelnek a nazarénus katonadrámák, amelyek megdöbbentő módon szaporodnak. A szerencsétlenek uj hitük révén tagadják meg a katonai fegyelmet. De mivel az országot fegyverrel szerezték és fegyverrel tartják fent, aki nem fog fegyvert, rabságba kerül. Az uj hitü nem bánja. Körülötte a kaszárnyában minden ép ember oldalán fegyver csörög, de ez őt nem ingerli. Együgyü arczczal az égre tekint, mert az a hite, hogy minden erő és hatalmasság odafent van és a vasat egészen más czélra kellene fölhasználni. Hiába beszélnek az uj hit rajongójának. Nincs előtte tekintély, vagy okosság. Minden bölcseséget és jót az evangélium képvisel. Az evangélium, amelyet sok év óta olvas nap-nap után és amely, mivel a versszakokat szóról-szóra, betüről-betüre olvassa, annyira megzavarja képzeletét, hogy mennyei deliriumba esik és sötét éjszakákon égi viziói keletkeznek, amikor az együgyü ember magával a szentekkel és az apostolokkal társalog. Mikor fölébred a szegény nazarénus, természetesen másnap aztán félvállról beszél a strázsamesterrel.

Előkerül aztán a kérdés, mi és ki az oka, hogy a felekezetek ismét megszaporodtak egy kisded felekezettel, amely ez idő szerint a rongyosok, az együgyüek és a megjavult bünösök felekezete. A másik kérdés pedig, hogy boldogabbak-e az uj hitben? Az a képzelődésük, hogy boldogabbak. De az uj hit főkép a tulvilági élet boldogságát óhajtja kivivni.

A tulvilágban boldog és első leszel. Olyan csábos igéret ez annak az embernek, aki alacsony sorsban él és a sárban, porban gázol. Azért az elszántság a különben jámbor, alázatos emberekben.

Van, aki vén, beteg, köhögős. Béna karját sem mozgathatja. Mindenéből kipusztult, az egészségéből is. Váz, rom és mégis mennyi hit lakozik benne. Akárhányszor megbámultam az emberi társadalom e roncsát. Fátyolos szemével az égre nézett, mintha azt mondta volna: Ott, ott van az igazság. Odavágyom. Oda vigyetek. De nagy boldogság is barátkozni az éggel. És mosolygott. De mosolyában egy sajátságos vonás a csöndes őrültre emlékeztetett. Gyakran kérdeztem, miért mosolyog. Valami bibliai mondással felelt és csendes, ingó léptekkel tovább vánszorgott. Egy kis kevélységet is fedeztem föl a szerencsétlen ember lényében. Ugy látszik nagyon büszke a véghetetlen nagy égboltozatra és szentül hiszi, hogy odafent már alig várják, ki tudja milyen nagyon várják és ő még mindig itt biczeg a liba-közön. Máskor is megkérdeztem, hogy mit mosolyog. Vörös szélü szemében most határozott kevélység látszott és a vén fejét egyre ingatva, különös hangsulyozással mondta.

- Mosolygom a világiakat, akik egymásnak a szerszámjai, amelyekkel kölcsönösen szétforgácsolják az egymás boldogságát. Maguknál a papok is ellenségeskednek. Még azok sem követik Jézus tanitását.

Gunyos mosoly játszadozott az ajka körül. A beszédéből megértettem, hogy az ő bibliai tudománya mellett elenyésző csekélység előtte minden, amit a társadalom a XIX. század fenséges dolgai közé számit: a tudomány, a müvészet és az épitészetben. Emlegesd előtte a római pápát, fintoritja az orrát, de hozzad szóba a sarki kofát, Buza Juliánna nenőt, mindjárt ellágyul. Buza Juliánna az az asszony, aki egyszer odaállott a birák elé és bevallotta, hogy törvénytelen gyermekét megölte és elszenvedte a büntetést, azután a gyülekezetben tiz évi folytonos imádkozással engesztelte a gyerekek isteni védőjét Jézust, amig elismerték nyilvánosan, hogy hitéről bizonyságot adott.

Mese-meskető, azt mondjuk. És mosolyogjuk a szegény bibliás embereket, mint ahogy mosolygunk a gyermek-mesék fölött. Olyan szép a gyermek-mese; beh kár, hogy nem igaz. Érdekel és szivesen olvassuk, sőt a baba kedvéért a dadától is szivesen elhallgatjuk ideig-óráig. Hiszen a szinházban is végignézzük Jancsi és Juliskát, sőt olykor Hamupipőke, a gyermekek és a karzatnak való szindarab is szórakoztat. Vagy Wagner mesteri zenemüve után, mely tulfesziti az idegeket, milyen jól esik valami egyszerü, édes kis dal. Mert a hatalmas, nagy dolgokkal is eltelünk. A komor, sötét pedig untat. Prevost feltünő szinmüve ingerel, de nem gyönyörködtet. Mert a szinpadon is eljutottunk már a naturalizmus legszélsőbb határáig. Tabarin feleségében már vér folyik a lámpák előtt. A hatás nem marad el, de idegeink kimerülnek és vágyunk az egyszerü dolgok után. Ilyenkor szivesen nézzük a szinpadon a pusztát, az erdőt, a naiv dolgokat. Mert a sok raffinált dolog után jól esik egy kis természetesség, mint ahogy jól esik az absint után egy pohár friss forrás-viz. De jaj volna a direktornak, ha kijelentené, hogy minden este gyermekmesékkel traktál. Mert a Századvégi leányok és Tabarin felesége után csak azért nézzük meg Hamupipőkét és Jancsi és Juliskát, amiért az absint után lehörpintünk egy pohárral a forrás gyöngyöző vizéből. Hütőzni akarjuk fölizgatott idegeinket, hogy fölüdüljünk.

Merithetünk talán az uj hit forrásából is egy pohárral, bizony nem árt meg.

De vajjon ez a forrás mindig szerény bugyborékoló forrás marad-e. Hátha megnő. De előbb az idők szitáján még sokat kell szürődnie.

Talán addig sem kerülünk a pokolba, bár a bibliás emberek nagyon szánakoznak rajtunk. A nazarénus megveti ezt a társadalmat. Azt mondja elveszett lelkek vagyunk. Azt is mondják: Nekünk tisztelt társadalom nem kell a te müveltséged, a te tudományod. Mert mi, akik fát vágunk, köveket hordunk, vetünk, aratunk, mások vagyunk. Mi nem csalunk, nem lopunk, nem ölünk, nem esküdözünk, nem irigykedünk, nem állunk boszut. Mi dolgozunk, szeretünk és imádkozunk. Ugy élünk, amint azt Krisztus kivánta, mert mi vagyunk Krisztus igazi követői.



A tévelygő családnál.

Ünnepi, mellékletes számot akartunk adni, amikor az ujságiró jön-megy és kutat némi szenzáczió után is. A szenzáczió többnyire ugyanaz az ujságnak, ami a fodor a ruhán. A fodor, bár a ruha alján van, de mégis alkalmatos ékesség. Valami katonadrámát szántam ujdonság-utáninak és a részletekért kimentem egy alsóvárosi utcza szélére, egy nazarénus családhoz.

Delet harangoztak, mire a zsindelyes, fehér ház kertes udvarára értem. Konyhai növényzet termett a tisztes udvaron, de érződött némi szegfüillat is. Hátul a galambducz jól festett. A kut körül pedig két önérzetes pulyka viaskodott a tengeri szemeken.

A házból énekszó hallatszott ki. Megálltam a tornácz küszöbén. A korzóról jöttem, ahol a félváros sütkérezik a napfényben és hallgatja a Virágcsata indulóját, melyet a katonabanda muzsikál, nem tudom minek az örömére. Mert ha a tisztelt társadalom örül és mulatni akar, akkor jaj a szegény, sápadt cseh fiu tüdejének.

Körülnéztem a tornáczon. A sarokban nehány szál szalmán fehér nyul aludt. A nap ragyogásából egy fénysugár végigczikázott selymes szőrén. És a nyul aludt csöndesen, boldogan.

Odabent pedig énekeltek. Ártatlan gyermekhangok csengése között egy rekedtes vastag és egy mély hang. A melódia, melyet énekeltek olyan egyszerü volt, mint a reszketős hangjuk és az egész ház. Benyitottam a konyhába. Vigyázva csoszogtam az üvegajtóig, nehogy zajt okozzak. Az ajtó ablakán át beláttam. A tágas szobában, fehére meszelt falak között a legegyszerübb fa-butorzat. Középen gömbölyü asztal, amelyet körül ül a család. Asztalfőnél a gazduram őszbecsavarodott, igen komoly fejjel, mellette a felesége, szintén igen komoly asszonyság és körülöttük csomó ártatlan gyermek. Vidám, egészséges orczával. Valamennyinek kezében zsoltár. Abból énekelnek olyan különösen.

Olyan megkapó volt az ellentét a muzsikaszótól hangos, népes korzó és ez éneklő földmivescsalád között. Odabent észrevették, hogy idegen közelit, egyik-másik föl is nézett a zsoltárról, de azért nem hagyták abba. Csak a serdültebb leány állott fel, kijött értem. Olyan jóságos, olyan szép ifju leány volt, hogy a lélekzetem is majd elállott, mikor ránéztem. Elfogódás nélkül, mintha már régen ismerne, szólt:

- Bejöhet.

Tisztességadással léptem a szobába, de a család egyre csak olvadozott az ájtatosságban és énekelte:

Ő ad iskolákat, hogy bölcseséget
Tanuljunk és isteni érzelmeket;
És igy szól: Ó jőjjetek ti gyermekek.
S én boldog nyugalmat adok tinektek.

A leány az almáriomról előhozta a vendégzsoltárt, - diszesebb volt a többinél, - föllapozta a 269. oldalt, gyermeki dicséret, 165. zsoltár. Az ujjával, - rózsaszinü volt és szerettem volna megcsókolni, - mutatta, hogy a 4. vers következik. Az ajka hallgatott, hanem a szeme, - de édes lett volna mélyebben belenézni, - azt mondta, hogy ne legyek háborgató és énekeljek velök.

És kénytelen-kelletlen belekontárkodtam az énekükbe. Kezdtem lassu tempóban és folytattam még lassubb tempóban, mert ugy trémáztam, mint egy kezdő szinész. Elénekeltük a negyedik verset, de az utolsó szavaknál már kezdett velem himbálózni az egész szoba, minden gyermekfejet duplán láttam, csak azt az őzdereku leányzót láttam egynek... És ugy tetszett, mintha a szelid tekintetével köszönetet sugározna felém, hogy együtt énekelek velök.

A legidősebb fiu fölállott és a zsoltárt odaadta nénjének, aki az almáriomra tette. A fiu leült s fölállott a másik, félfejjel lehetett kisebb, de vastagabb volt, az is odaadta a zsoltárt a nénjének és azután leült. A többi hasonlókép cselekedett. Legutoljára a szülők adták át a zsoltárt. Mielőtt én is odaadtam volna az enyémet, megnéztem az első lapját. A czime Uj Sion hárfa. Szent énekek és isteni dicséretek gyüjteménye, a Krisztusban hivő gyülekezetek számára. 1888-ban nyomtatták a szoczialisták és a nazarénusok városában Hódmezövásárhelyen.

Mikor a gyerekek ujra elhelyezkedtek, a családfő fölállt, összekulcsolta a kezét és szempilláját pedig lehunyva, pillanatnyi szünet után, ünnepélyesen, minden szót külön hangsulyozva mondotta:

- Ezen könyörgésünket áldja meg az Ur!

Most az egész család rám nézett. Várták, hogy elmondom, mi járatban vagyok. De én olyan figyelmesen néztem a családot, hogy nem jutott eszembe, hogy engem illet az első szó. Egy kis csöpp fiu, - kerekképü vastag gyerek, - az asztalvégén, segitett ki a bajból, mert egyszerre csak rámszólt:

- Maga bácsi nem tudja énekelni a gyermeki dicséretet.

- Nem bizony én. Én nem tudok énekelni.

A család összenézett.

Az asszony, - fekete kendő volt a fején, de nehány fehér hajszál lecsuszott a homlokára, - csodálkozva kérdezte:

- Zsoltárt sem énekel.

- Sohasem énekeltem sem operát, sem operettet, sem népdalt, de zsoltárt sem.

- Óh, óh, - sopánkodott az asszony.

Gyenge mosoly huzódott föl egyik-másik gyermek lágy arczára. Nyilván azt hitték, tréfálok. De a családfő köhécselt és a tekintete szurt, mint a tövis. Ugy látszik, azonnal elhitte, hogy sohasem énekeltem zsoltárt és mindjárt következtetett is rólam. De azért némán ült helyén.

- Akkor, hogy dicséri az Urat, - kiváncsiskodott az asszony.

- Ujságiró vagyok. Az ujság nem szokta az Istent dicsérni: az ujság csak a minisztereket és a szinésznőket dicséri.

A családfő kedvetlen arczot vágott, a gyermekek lehorgasztották a fejüket és az a szépséges leányzó is olyan hidegen nézett rám, hogy szerettem volna visszaszivni a nyilatkozatomat. Pedig még sokkal több bolondot mondtam izgatottságomban.

- És nem fél? - kérdezte az asszony.

- Nem.

Emeltebb hangon kérdezte az asszony:

- Az Istentől nem fél?

Kezdtem türelmetlenkedni. Micsoda boszuság. Riport után járok és itt az Istennel fenyegetőznek. Csak vonogattam a vállam és azt feleltem:

- Persze, hogy nem félek.

Csend következett ezután, olyan nyomasztó csend, amelyben az ember vére fázik.

Kezdett a helyzet kényelmetlen lenni. Mi az ördögöt akarnak ezek.

Az asszony most erősebb szemekkel nézett rám, mintha a lelkembe akarna látni.

- Talán már levezekelt.

Mosolyogtam és akkor nem vettem észre, hogy ez a mosoly bántja az egész családot. Az asszony izgatottan nézte gyermekei arczát. Az anya-madárhoz hasonlitott, aki kiterjeszti szárnyait, hogy a veszélyektől megvédje a kicsinyeit.

A családfő a két ujjával kissé leütött az asztalra, mire mindenki szeme ráirányult. Mély, öblös hangon szólalt meg. A hangjában volt valami mélyen meginditó.

- A vendégünk világi, és nem érti a kérdést. Egyenesen kell azt föltenni, hogy megtudjuk, kivel van dolgunk. A feleségem azt szeretné tudni, ült-e már börtönben.

- Még nem.

Egész önérzettel állithattam, bárha tudtam volna, hogy ez éppen nem kelt bennük bizalmat, őszintén bevallom, hogy egyszer vagy három napig lustálkodtam az államfogházban. De még nem sejtettem, hogy az az ember, aki már elszenvedte a börtönélet nehéz iskoláját, kvalifikáltabb előttük, mint más ember fia. Ez a sejtelem csak akkor kezdett agyamban derengeni, mikor föltünt, hogy a család fokozott bizalmatlansággal lát maga körében, a családfő pedig szemrehányó hangon, de azért nem minden részvét nélkül unszolt:

- Hát mért nem tesz vallomást.

- Azért, mert én nem loptam, nem gyilkoltam.

De kezdtem hüledezni, zavarodni. Ördög, adta, ha ezek az emberek tudnának valamit... Ki tudja nem tettem-e olyat valamikor, amiből panasz származott. És ezek az emberek ugy néznek rám, mint valami gonosztevőre. Majd kitörtem, ugy verekedett bennem a türelmetlenség, hogy mit néznek rám olyan vészes arczczal.

Az asszony szépen elsimitotta a homlokára csuszamló hajszálakat és megmagyarázta.

- Azt mondja még nem volt olyas bajban, börtönben. Csak nem született szent, hogy nincsenek bünei?

E közben az urára nézett, hogy nem mond-e bolondot. És mivel az ura nem szólt semmit, bátrabban folytatta:

- Vagy azt hiszi, csak a szegény vétkezik. Igaz, hogy az uri fajta nem törik meg olyan könnyen, más nemü és folyton tagadásban van.

A család szép leánya, mintha szégyelte volna, hogy az anyja vádaskodik, lesütötte a tiszta, kék szemét.

A gazda is szólt valamit, anélkül, hogy felnézett volna.

- Csak a bajoskodó gondol az istenre. Jól mondtad asszony.

Bevallottam, hogy én naponkint három-négy nyomtatott oldalt irok. - Munka közben sok minden forog a fejemben, de istenre nem gondolok.

Szerettem volna már kirukkolni, hogy miért jöttem, de az ember szinte sértődve vágott közbe:

- Sohasem gondolt Istenre.

- Sohasem.

- A legnagyobb bajában sem.

- Akkor sem.

- Mire gondolt a legnagyobb bajában.

- Mikor egy párbajban összekaszaboltak, a világos ruhám csupa merő vér lett. Mig az orvosok vizsgálgatták a sebemet és azon vitatkoztak, vajjon megmenthetnek-e, én busan eltünődtem azon a kérdésen, ha föl találok gyógyulni, mit huzok föl, mert a világos ruha, egyetlen ruhám volt és az merő vér lett... Mert szép dolog, ha az embernek tiszta a becsülete, de csunya, ha szennyes a ruhája.

Az asszony elérzékényült, ellenben az ember hidegen filozofált tovább.

- Jób, -

- A bibliait méltóztatik gondolni.

- Jób, Istennek mindvégig hüséges szolgája rosszabb helyzetben is volt, sőt nem volt már az ő testén egy darab ruha sem, mégis beszélgetett az Urral.

- Az Urral beszélgetett, de ujságiró nem lehetett volna ruha nélkül. Ha én olyan állapotban, mint Jób volt, midőn kifosztották mindenéből, végig mennék az utczán az ég talán nem bánná, de az emberek megköveznének és elszállitanának a tébolydába.

De a nazarénus csak erősködött az ő Jóbjával.

- Jób sohasem párbajozott és ki volt ő nála igazabb... Becsülete is volt.

Persze akkor időben még nem voltak párbajsegédek és tartalékos hadnagyok. A becsületet sem a kiállás döntötte el. Könnyü volt Jóbnak.

Kaczagtam.

- Ha a hitelezőim hallanák, hogy kételkednek a becsületemben, végem volna.

A nazarénus megbotránkozott.

- Nem imádkozik és ellenfelei vannak, akik meg akarják ölni és akiket meg akar ölni. Párbajozik, félti a becsületét és el van adósodva.

És mintha vádolni akarna, olyan hangon vágta szemembe:

- Az ilyen urak nem is kerülnek börtönbe, mert ugyan csiszolják a becsületüket.

Elmondtam jövetelem czélját. A nazarénus, aki láthatóan örült, hogy föltárhatta lelkét, és megismerkedtem családjával, jóindulattal szolgált fölvilágositással a katona dráma dolgában, de előbb megkérdezte, nem ártunk-e vele senkinek.

- Gondolja meg - szólt intő tekintettel.

S szavamra fogadtam, hogy nem ártunk vele senkinek.

Elmesélte a dolgot, amelyet följegyeztem és negyedóra mulva távoztam. A leányuk a tornáczig kisért. Ott meglátta az alvó nyulat, összecsapta a két kezét, a szive is nevetett örömében, amint rámnézett. Láttam, hogy alig tudta türtőztetni, hogy föl ne kiáltson, az ujját az ajkára szoritotta és halkan mondta:

- Az én tengeri nyulacskám...

Kifelé menet a lépcsőn még egyszer megemeltem a kalapom. Ő örült a kis nyulnak és megfeledkezett rólam...

Sokszor jut eszembe az alvó nyul kék szemü kis tulajdonosa, akinek szemei, mint a vizfolyás mellett való galamboknak szemei, melyek tejben mosattak meg, mintha béfoglalták volna... Az ő orczái hasonlatosak a drága füveknek táblájához, a felnevelkedett szép plántákhoz, az ő ajakai a liliomhoz hasonlók, melyekről drága olaj foly...



Az uj hit terjesztése.

Az uj hit leginkább ott terjed, ahol a fü nő. A szellős szabadban: a földeken. A földmivelő, mikor elfáradt a munkában, a tenyerével végig simogatja verejtékező homlokát, rádől kenyérkereső szerszámára, a kasza nyelére és elgondolkozva néz végig az ég szelid kékségén és az anyaföld hatalmas zöld tábláján. A meleg napfény a messzeségből kirajzol nehány vonalat a városból. Egy-egy torony, egy-egy nagy ház kupolája. A város életéből a harangszó is ritkán hallik el. Csak a pusztázók hoznak hirt. Most ilyen-olyan adót kell fizetni. Hozd be a fiad katonának. Gyere be szavazni, választás lesz. Gyere be zászlóval, fáklyával; örülj, éljenezz, ugorj ki a bőrödből, mert ez és ez ilyen, olyan nagy ember. Gyere be törvényre, odabent elintézik a pöröd. Mert odabent minden van. Idekint, pedig nincsen semmi, csak nagy üres föld és egy nagy darab ég, nagyobb mint a városban. Ha a kenyeredből nem telik elég karéjjal a családnak, küld be a leányodat pesztonkának, akiből idővel szobaleány lesz, sőt fölviheti a dajkaságig.

Egy pápaszemes ember jár a földeken. Ormótlan hátáról tarisznya csüng alá. Egyik kezében kampós bot, a másikban biblia. Van vele egy lompos kutya is, annak a szeme az öregségtől olyan, mintha ki volna sirva.

A pápaszemes ember megkérdezi a két kézi munkást, hogy miért busul. Az elmondja neki minden baját. Nyomoruságos a napszámbér. Nincs rosszabb dolga senkinek, mint a zsöllérnek. Teher, teher, lépten nyomon. És minden olyan drága. Az igazság, az egészség. Aztán mikor legmunkabiróbb volna a gyerek: elviszik katonának.

A pápaszemes ember hümmög, nem szól semmit, csak fenyegeti a várost. Másnap visszajön ismét és azt mondja:

- Ne nézzen kend arra...

Nyugat felé mutat. Ott vannak a tornyok. A kupolás házak. Ott van a város. A zsöllér megijed. Félni kezd a várostól. Ott van az adóhivatal. A kaszárnya. A nagy szürke ház, a szuronyos zöld ruhás emberekkel.

A pápaszemes ember szenteskedve mondja:

- Felfelé nézzen kend mindig.

És a bibliát hóna alá fogván, karjára teszi a kampós botot, kezét összekulcsolja és szemforgatások között az égbe tekint.

Az együgyü zsöllér, mint a gyerek utánozza.

Ez vagy két perczig eltart. A zsöllér már majd leejti a fejét.

Most megszólal a pápaszemes ember.

- Nem érez több erőt.

- De kérőm, ügön.

Köröskörül a kinyilt vetések száz szorgalmatos kéz munkáját és a menny kegyelmét hirdetik. A madarak kaczagva, dalolva szálldosnak a tiszta levegőben! És ebben a tavaszi ragyogásban homlokát ránczba szedve, sötét arczczal áll ott a két ember, mint két megjuhászodott vén daczos gyermek. Azzal ingerlik egymást, hogy ime a föld és az ég e nagy gazdaságiból az ő számukra nem jutott semmi.

- A gyerekek egész télen a kuczkóba voltak szorulva, minthogy nem volt gunyájuk, - panaszkodik a kaszás ember.

Aztán még motyog valamit.

- De csak könyér nélkül ne hagyjon bennünket az Isten, mert akkor...

De ha az ég szelid kékségét haragos, fekete felhők váltanák fel. Ha reggelre jég verné el a határt. Annyi tenger vetés, annyi becsületes kéz munkája elpusztulna. Hiába omlott volna annyi verejték, hiány volna az ennivalóban és a két zsalus, kis cserepes ház mezitlábos lakóit elzavarná egymástól a nyomoruság. Mint két év előtt a Tóthkovács gyerököket...

A pápaszemes ember felüti a bibliát és azt mondja:

- Azért csak ebbül mindig odafohászkodjék kend. (És fölnéz az égre.) És mindenben ugy tegyen, a mint az itt elő van irva. Ha e szerint cselekszik, megáldja az Ur, ha nem e szerint cselekszik, akkor ugy járnak, mint Tóthkovácsék...

És megmagyarázza neki:

- Onnan felülről jő a világosság és a sötétség. A magasságból árad a meleg, hull az eső, mely megtermékenyiti a föld talaját. Égtől ered minden csapás és minden áldás. Mert ott lakozik az emberek kormányzója, aki az emberek dolgait igazitja. Azért ne csodáljon az ember mást, mint az odafent lakozó Atyát, aki hü gondviseléssel, örök szeretettel igazgat mindeneket. Az atyaisten mindenütt jelen van. Csak meg kell találni. Erre a biblia tanit ki. Az ember szálljon magába, huzódjék vissza minden hivságtól, távozzék el minden büntől és összekulcsolt kézzel, mély alázatosságban, halkan mormolva könyörögjön.

És olyan dolgokat ver neki a fejébe, hogy minden dolgot visszájáról, a fekete lapjáról lásson. Azt mondja, hogy a városban máskép imádják az Urat. Óriási templomokban, melyek kápráztatóan fölczizomázvák. Tömjénnel, pompával, és ezüsttel, aranynyal czifrázott drágábbnál drágább ruházatban. Ugy hogy ott nem is a gyarlóság, hanem a szegénységnek érzetétől válik alázatossá az ember. Az orgona bug, az apostolok és szentek, akik minden emberek között a legegyszerübbek voltak: drága ékes dolgokban vannak megjelenitve képekben és szobrokban. Ugyan mi forog ilyenkor a szegény ember fejében. Bámulja a sok ékességet, hallgatja az orgonát és talán elandalodik a zenéjénél, megbámulja talán a sok drágaságot szobrokban, képekben és ruházatban, de midőn erőtelen értelme ily külsőségeken kalandozik: eszébe jut-e az a jó, az az örök Isten.

És a pápaszemes öreg, e szavaknál elejtvén kampós botját, két karját fölnyujtja és ég felé rázza a bibliát.

- Nem, nem, folytatja bolygó fényü szemét folyton az égre függesztve, - a világnak czifraságai vannak ott jelen és nincsen jelen Uram, Teremtőm a te nagy egyszerüséged.

- Delet harangoznak. Vége az isteni tiszteletnek. Kijönnek puffos ruhában a dámák. Kesztyüs kezében valamennyinek kis imakönyv, fehér csontból a födele, aranyozott bronzból, vagy tudom is én miből. Most a fiatalság, mint két élő fal odaáll a bejáró két oldalára bámészkodni. Azok az imádkozó uri asszonyságok pedig diadalmasan haladnak végig a sorfal között. Van talán, aki alighogy átlépte a templom küszöbét talán már szeme első villanásával megcsalta az urát, vagy a vőlegényét. Ha bemennél a városba, - de ha elkerülheted jó ember, ne menj be, - figyeld meg, azok a városi emberek már ott a templom kapujában vétkeznek. Vétkeznek a szemükkel és azzal, hogy fitogtatják a ruhájukat és hangosan beszélgetnek. Magának való ember a világi, mindegyik. Azért él, hogy minél nagyobb kényelemben legyen a teste. A lelkével nem törődik. Pedig az történik velök, hogy gyakran meghiznak és mindenképen fölfuvalkodnak, hanem a lelkük összetörik és seregestül futnak be a bolondok házába. Kerüld a várost. Haszont keres ott minden és a haszon eltapossa a szeretetet. Az utczák levegője izgató, nehéz párázattól terhes, mely beárad az ártatlanok otthonába is, és már ágyacskájában megmérgezi a gyermeket, akik olyanná nevekednek, hogy velök az ember mindjobban eltávolodik a természettől és a természetestől. Multkoriban kihoztak Agácsy Gergelyék egy városi gyereket, aki, mikor meglátta a füvet azt kérdezte az anyjától: Ki föstette ezt mind olyan szép zöldre. Honnan vettek annyi temérdek zöld festéket? - Mert az a gyerek mindenben csak az emberi kéz hamis munkáját szemlélte még. Neki mindenen csak az szép, ami emberi miv. Mert ő minden jót csak az emberektől vár.

*

Azt hiszik, hogy csak az ő könyörgésüket hallgatja meg isten, mig a világiak isteni tisztelete csak olyan Kain-áldozat, mely nem hat föl az égig. És azt is tartják, hogy kellő lelki gyakorlatok és a bünök vezeklése után lelkük fölmagasztosul, szentté válik. Erre vall az egyházi utasitásukban, mely németből hibás magyarsággal van forditva, a következő állitás is.

»Annak utánna (t. i. a megtérés után) az uj hivők kezeiket fejekre veték és vőnek szent lelket, amely mindazokban részesülőket a hitben erőssé és értelmessé tette, vagy világ végezetéig az ő hiveinek az által értelmet és erőt nyujt minden jó cselekedet követésére és ilyenképen lelke által leend közöttünk a világon.«

Az a gondolat, hogy megokosodtak az uj hittől lelki kevélyekké is teszi őket. Csakhogy az irás parancsolatja szerint mégis lehajtott fővel, alázatosan szótlanul ballagnak el a más hitüek előtt, akiken minden alázatosságuk mellett is, mint lelki vakok fölött, szánakoznak. De szemökben egy sajátságos fénynek a szikrája bolyong, talán annak a gyermekes hitnek a hevületéből támadt ez a szikra, amely hit betölti lényöket azzal a gondolattal, hogy ők már a Szentlélektől föl vannak világositva. Nincs az a milliomos földesur, aki talpa alatt biztosabbnak érezze a talajt, mint az uj hitü, aki megszilárdul abban a meggyőződésében, hogy régi bünös lelkét sok esztendei könyörgés és igaz élet után sikerült egy szent lélekkel kicserélnie.

Minden jámborságuk mellett nyájas, derült az arczuk, mert ezt az igemagyarázók a vallásalapitók nevében a szivökre kötik. A derült állapot szintén egyik vonása a lélek békés életének, ehhez jogot is éreznek azért is, mivel a megtéréskor hitük szerint ugyis megszabadultak a léleknek minden fájdalmas gondjaitól.

A világ a csöndes kis emberek világa és nem azoké, akik különben akarnak élni embertársaiknál, azért nem érdemes elbámészkodni. Nem néznek tehát sem jobbra, sem balra. Nem kivánnak meglátni semmi olyat, ami fölizgatná a képzelődést. Az uj hitnek különben is egyik czélja, hogy az emberek igényeit a minimumig leszállitsa. Azért nem szabad érdeklődniük oly dolgok iránt, amelyek nincsenek kapcsolatban az ő életsorjukkal. És a társadalom ügyefogyott, jámbor vadjainak olyan jól esik fumigálni a pompázó világot, amelynek örömeiben, diadalaiban és olykor nagyszerü borzalmaiban szellemi és anyagi fogyatékosságuk miatt ugy sem vehetnének részt. Panaszolják egyre, a magán érintkezésben, sőt a gyülekezetben a nyilvános beszédekben is, hogy a világiak társadalma roppant sok munkát és roppant sok pénzt követel tőlük és ők, - ugy mondják, - mindent elkövetnek, nehogy botránkoztatóknak tartsák őket. »Annyira megteszünk mindent a világiak törvényének, hogy a haldoklónak még az orvost is elhivjuk,« - dicsekedett egy nazarénus vezető. És megjegyezte még: Minek az az orvos. Akit az Isten el akar szólitani, balgaság elhinni, hogy az orvos tudománya meggyőzheti Isten akaratát.

Majd a munkáról beszélt. És mondott nehány épületes dolgot.

- Azok az emberek, akik örökösen dolgoznak már félig jó emberek. Ám még ez sem elég a tökéletességhez. Ma ugy van, hogy a szegény ember támogatja a hatalmat. Pedig Jézus igy szólott egyszer:

»Ha tökéletes akarsz lenni, eredj el, add el minden marhádat és osztogasd a szegényeknek és kincsed lészen a mennyországban: és jere és kövess engemet.«

Ebből aztán a jó emberek azt a bolondot magyarázzák ki, hogy mindenki Krisztus tagadó, aki a hatalmát és a gazdaságát nem osztja meg a szegénynyel.

A templomban kincseket halmoznak össze. A papnak párbért kell fizetni, tehát nem kell sem templom, sem pap. A miséért is fizetni kell, holott isten mindenütt jelenlévő és mindenki imádkozhat hozzá, azt vetik föl, minek azért fizetni. És haragosan forgatják a szemüket a papokra, akikben az ő tudatlanságuk nem lát egyebet, mint pénzért imádkozó urakat.

Hazáját minden nép fia fegyverrel védi. Tehát egy sereg embernek meg kell ölni egy másik sereg embert egy darab földért. Igy fogják föl. És igy terjesztik egymás között. Elvetik tehát a fegyvert annál is inkább, mivel Jézus is rákiáltott Péter apostolra, hogy ne kaszaboljon a szablyával. Jézusnak ez odavetett mondását a nazarénusok általánositani akarják és hitczikkelyükben, mint egyik legfontosabb törvényt szerepeltetik. És az az álmuk, ha az emberiség leteszi a fegyvert, amelylyel az egymás vérében gázol, akkor már nagyban közeledtünk ahoz az időhöz, amelyben visszanyerjük az elveszett paradicsomot.

De nemcsak álmodozók, hanem forradalmárok. Mert nem kell nekik az a két fődolog, amely a rendnek legősibb oltalmazója. Nem kell nekik a templom és a kard. Nihilisták ezek, akik bomba nélkül akarják összetörni a társadalmat, hogy a romokon egy uj társadalom falai épüljenek föl. De amig a nihilistákat üldözik, a nazarénusokat beczézgetik.

A gazdák azt kivánják bárcsak minden zsöllér vagy cseléd nazarénus lenne, akkor sohasem károsulnának. Nekik is jutna, a zsöllérnek is. Még a börtönben is kitüntetik őket. A rab-kórházban, mint ápolók, a rab-konyhában és rab-mühelyben, mint felvigyázók szerepelnek.

Pedig szakadárok, csendes békétlenkedők és a végczéljuk az, a mi a nihilistáknak és az anarkistáknak, csakhogy tőr és dinamit helyett kezükben az evangeliommal jelennek meg, oly szeliden, mint isten bárányai, fejöket mellökre hajtva: Jézusnak nevében megtagadják az egyházat és a hazát. Jézus azt mondta: ölni nem szabad. Az is mindegy: bármelyik földi hatalmasság uralkodik egyik-másik földön, mert minden az Ur rendelése, bün volna harczolni ellene. Elvakultságukban minden létező intézményre azt mondják: komédia, amelytől visszavonulnak azon reményben, hogy minden komédia elmulik és visszavezethetik az emberiséget a pásztori egyszerüséghez.

Nem kell más csak engedelmesség, önmegtartóztatás és leomlanak, elpusztulnak a paloták, a szinházak, a kaszárnyák és a templomok az égbenyuló tornyokkal és örökre vége lesz minden ármánynak és politikának, amik csak az emberek között haszontalan versengést és harczot keltenek. (Még elképzelni is mulatságos dolog a külügyminisztereket, nagyköveteket és generálisokat, akik roskadoznak az érdemrendek sulyától, mint nazarénus pásztorokat, amint lecsüggesztett fejjel baktatnak s »áldjon meg az Ur« köszöntéssel üdvözlik egymást).

A nazarénus is, mint az anarkista, azt akarja, hogy a családi és társadalmi rend fölbomoljon. Mind a kettő irtózik a papságtól, a hatóságtól és a katonaságtól. A nazarénus is szegény, rongyos, ábrándozó és rajongó, mint az anarkista, aki boldog, ha elveiért feláldozza magát. Csakhogy, mig az anarkista politizál és dinamittal, gyilokkal támad a társadalomra, a nazarénus visszahuzódik a politikától, külön szektát alkot és azt akarja, hogy azok az érzések és elvek, amelyek megbuktatják ezt a társadalmi formát, a hitrévén szivárogjanak a kétségbeesettebb rongyos emberek szivének redői és agyának rostjai közé.

És nem segit munkálni, védeni a társadalom falait, csak azért, hogy ezek a falak önmaguktól összeomoljanak.

Idegenkedik az adózástól, nem keresztel egyházilag, nem házasodik és nem temet, szóval nem járul az egyház fentartásához.

Idegenkedik minden könyvtől a biblián kivül, tehát gátolni akarja az emberiséget haladásában, amelyben ő romlást lát, mert a haladás versengést kelt és akkor szó szerint magyarázza Máté evangéliomát: »Ha támad egyik nemzetség a másikra, egyik ország a másikra, lésznek éhségek, döghalálok és földindulások minden helyeken.« - Ebből aztán Kropacsekék azt magyarázták ki nagy bölcsen, hogy nem szabad küzdeni, mivel akkor általános romlás következik és vége lesz a világnak. És a józan magyar nép között akadnak emberek, akik ezt elhiszik.

A nép egykor vásott, de javulni akaró tanulatlan, puha lelkü embereiből lesznek, akik mert nagyon sokat nyomorogtak, sirtak életükben, lelki szövetségeseket keresnek egymás között.

Vagy köhögős vének, akik nem akarják fizetni az egyházi adót. Ha keservesen nehány garast adnak is egyházi czélokra, nem jó szemmel nézik, hogy a templomban presbiterek, vagy az előkelők ülnek az első padokban, ők pedig hátra szorulnak. Látják, hogy a vagyon dominál a templomban is. A vagyon, az előkelőség a főhelyeket foglalja el; divatos, sőt drága ruházatban jelen meg, ugy, hogy a bejárónál ácsorgók megcsodálják őket. Akiknek a hiuságát bántja, hogy ők utolsók, könnyen lépre mennek a nazarénus téritőknek.

A részegekre, akik mindenünnen kikopnak, az elzüllés lejtőjén nagy hatással vannak a téritők.

A bukottak, akik önbecsülésüket is elvesztették, kapva kapnak a kecsegtetésen, hogy van még arra mód, hogy megtérhessenek és elkövetkezhetik, hogy az utolsók elsők lesznek.

De hát a lelki változások az élet korai szakán ritkán lépnek föl. A bukott emberre fiatal korában nincsenek nagy hatással az igék. Próbálja sokfélekép a szerencsét. Mert az erkölcs nélkül való ember nem a munka, hanem valamely különös szerencse révén akar boldogulni. Például, ha betör és lop, bizonyára nem minősiti tettét betöréses lopás büntettének, hanem azt mondja, hogy üzte a szerencsét. Persze, az igazságszolgáltatás emberei más véleményben vannak.

Ugy van az, hogy nemcsak az lesz nazarénussá, aki a templomban nem ül elől, a képzelt vagy igazi csalódás, a lelki gyötrelmek, a bün tudata ejtik meg őket. Tulnyomóan nyomorgó népből valók és kevés van közöttük aki rendes viszonyok között meggyőződésből tért át.

Az a nép ez, mely nem ért máshoz, mint a földmiveléshez, de fiatalságában több igénye, mint képessége van az élet iránt. Az összeütközés hamar elkövetkezik. Egy reggel arra ébred, hogy dobra verik az örök földet. A magyar, a szerb, az oláh, mint keleti vér, szereti a hejehuját még ekkor is. A bánatát még nem imádsággal, hanem borral gyógyitja. Amig csak lehet hódol nemzeti szokásainak és a telet vigságban tölti. Legjobb esetben megelégszik azzal, hogy nyáron szánt, vet, arat, a délvidéken pedig megnöveli a kendert, de az áztatást már nem végzi, azt a svábra hagyja. A tiloláshoz pedig nincs türelme. A sváb Magyarországon jövevény lévén mindent elkövet, hogy az idegen fajok között érvényesüljön. Amig a magyar, oláh és szerb lustábbja tönkremegy, ő gyarapodik. Torontálban, Temesben, Bácskában például tejben, zsirban fürdik a sváb. Mert dolgozik télen is: kosarat fon, fúr, farag. Nem kiméli magát; nincsenek uri tempói és a kendert, melyet a magyartól oláhtól és szerbtől megvásárolt, megáztatja megtilolja és tavaszszal eladja nyereségre, vagy utolsó esetben eljár trombitálni dinom-dánomozó magyar, oláh és szerbek mulatságaira. Ime a sváb érvényesül, mint földmivelő, iparos, kereskedő, sőt mint trombitás-zenész is. Pedig a sváb nem valami csodafaj. Még a Schulverein legveszekedettebb tagjai sem állithatják ezt róluk. A kényszerü verseny hangyaszorgalmával dolgoznak. És a munka tisztává, nyugodttá, sőt kedélyessé teszi életüket, mert a sváb nem borongó, hanem kedélyes. Mivel nem mulaszt el igénytelen életében semmit, sőt minden erejével hiven ápolja legkicsinyebb érdekeit is, nem is igen akad közöttük meghasonlott ember, sem pedig nazarénus. Amint módosodnak, persze, szakitanak azokkal, akik lealacsonyultak. És a veszendő embernek már az is lelki sanyaruság, mig a rossz dolgokban elbódult feje alul elárverezik a párnát, a sváb szépen megszedelőzködik, boldogul és vagyont és tisztességet is szerez.

Az inség talajából fakadnak a bün virágai, amelyeknek méreg-illata kinokkal tölti el a lelket. Szabadulni vágy ezektől a kinoktól, menekülni valamelyes módon, de mily uton, ez a kérdés. A magyar a legalacsonyabb sorsban is büszke. Aki jó módban volt, nehezen akaródzik napszámos lenni. Előbb vaczillál. De jő a tél és beáll az inség, borzalmasabb alakban, mint valaha. És ekkor ismét megjelennek a bibliás emberek. A züllött ember bus szemébe nézve kenetesen olvassák az irást, az Apostolok cselekedeteiből a 2-ik rész 38-ik szakaszt:

»Péter (apostol) pedig mondá: Térjetek meg; és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bünöknek bocsánatjokra, és veszitek a Szentléleknek ajándékát.«

Mint mikor harmatok hullnak a nap rekkenő hevétől kiszáradt föld talajára, ugy hat ekkor az élet viharától megtépdesett lélekre az evangéliom, melyet szenteskedő arczu, szemforgató emberek éneklő hangon olvasnak föl előtte.

Könycseppek gördülnek a veszendő ember szeméből és hálásan ragadja meg a téritő jobbját, melytől szabadulást remél. Ilyen helyzetben semmi sincsen nagyobb hatással, mint a szelidség és az igazság.

A veszendő ember mindig azt tartja a legnagyobb igazságnak, hogy meneküljön a sok bajától, amelyben gyakran ugy érzi, mintha ki volna taszitva a társadalomból. Ilyen állapotban szivesen hallgat jó szóra, annál is inkább mert nem igen szokott hozzá. Mert manapság sok papnak nincs arra ideje, hogy szegény gányók ügyes-bajos dolgaival foglalkozzék. Hivatásától gyakran elvonja a politika. Mert Magyarországon politizál boldog, boldogtalan, még a pap is. A pap dolgát a káplán végzi, vagy néhol végezné, de akárhány faluban, a káplánnak egy évre 80 forintocskája van, ennélfogva méltán keseredik el.

A nazarénus apostolnak igy az ország sok részében könnyü dolga van az őrizetlenül hagyott nyájjal. A tévelygő báránynyal csakhamar megérteti, hogy Krisztus a szegény kis emberekért halt meg a kereszten és nem a néppárti képviselőkért.

Az öreg gányó csak ingatja a vén fejét, a melybe gyorsan befészkelődnek az uj tanok. Mert az ember idősebb korában mindig komolyabban veszi az olyan dolgokat, amelyek az igazság erejével hatnak.

És hivatkoznak példákra, hogy ebben és ebben a faluban él egy ember, aki már itt a földön üdvözül. Az utolsó ember volt, feküdt részegen, bevert fejjel az árok szélén és meg kell nézni, hogy micsoda istenes, józan, munkás ember most.

És lépre megy a gányó. Nagy hatással van rá, hogy csupa jámbor emberek közé került, akik szeretettel érdeklődnek egymás iránt. Az urak is összetartanak mondják és tartsunk mi is össze. És minél többet forgolódik a bibliás emberek társaságában, annál komolyabban veszi hitét. Az uj légkörben csupa szeretet minden. Pedig azelőtt csak szivtelen, rosszakaratu embereket ismert, akik kérlelhetetlen szeretetlenséggel törnek a bünösre, a gyöngébbre. Azelőtt csak szitkokat hallott. Az urak, akik finoman, kedvesen érintkeznek egymással, az alacsonyabb rendüekkel durva hangot használnak. Mig a bibliás ember csupa irgalmasság. A nazarenusnak az arcza is más. A folytonos lelki gyakorlatok alatt a Szentlélek nehány ecsetvonással sajátságos szelid kifejezést rajzol az arczára. - A homlokán jámborság és a szemében jóság, mint akinek folyton az égieken révedez a tekintete. És mivel az uj hit megszabja az életrendet, lassankint átalakul az utolsó ember. Mindenesetre megható a bünös ember törekvése, amelylyel meg akarja menteni lelkét az elaljasodástól, és a büneit jóvá akarja tenni és kiirtani életének rémes emlékét. Mennyi dráma játszódik le az egyszerü ember bensejében, amig bevallja bünét, melyre legtöbb esetben a szükség bujtogatta, vagy hozzátartozóinak nyomora korbácsolta. És midőn bünbánattól vonagló lelkének rongyait letépte, egy napon sugárzó arczczal állit be családjához: Nem hoz pénzt, csak egy avult könyvet, a bibliát. És mond nekik egy nagy ujságot.

Másokká leszünk, kicseréljük a lelkünket, hogy ujjá születhessünk. Meggyőzi a családját, hogy ehez nem kell sem lakodalom, sem disznótor, nem kell semmi, csak el kell járni a gyülekezetbe és a többivel együtt énekelni a zsoltárokat. A házból vessenek ki minden czifraságot. Ő maga nem dohányzik, nem iszik többet, a leányok ne viseljenek fodros ruhákat. Az ember ne költsön másra csak ruhára és tüzelésre, hogy meg ne fagyjon a hidegben és ennivalóra. Nem kell más csak türelem és alázatosság. Az alázatost nem bántja senki, sőt mindenki szereti. Éjjelre nyitva maradhatnak a külső és belső ajtók: isten szereti a jó embereket és vigyáz reájuk. Izgalommal néz az uj élet elé az egész család. Eleinte zugolódni szoktak, főkép a gyerekek. De lassankint, bár nehezen ők is megtérnek. A szülők szelidsége nagy hatással van rájuk. Aztán bárha nem vigadoznak, de telik mindenre. Gunyára, kenyérre, tüzelőre, házbérre, sőt takaritanak is valamicskét. Mig a szomszédok örökös gonddal tépelődnek, hogy miből fedezzék a sok kiadást, ők gond nélkül, derült nyugodtságban és szeretetben élnek. Most már elhiszi a megtérülő, hogy megszállta a Szentlélek. No már ezért csak megérdemelnek valamicskét Kropacsek utódai. Ime, a Szentlélek csodát mivelt. Minden rosszat átváltoztatott jóvá. És az atyafi, a pénzt, amelyet sajnált egyházától, most a Kropacsekék markába szórja.

Az uj hivő most már nemcsak hogy rajongó hive az uj vallásnak, de másokat is fanatizál. Először a vénasszonyokat, akiket a gyülekezetben az első padokba ültetnek. Az ily módon megtisztelt asszonyságok aztán agilis szószólói lesznek az uj hitnek.

Azután fanatizálják a gyöngét, az érzékenyt, akinek a szive lágy, mint az irós vaj, az esze sem erős. A népnek abból a jámbor fajtájából való anyag ez, amely, mint a bánya leggyöngébb rétege, könnyen elválik a szilárdabb anyagtól. De aki nem sajnálja a fáradságot e gyönge réteggel foglalkozni, gyurhat belőle bármit. Csinálhat belőle szilárd anyagot, amelyet a legerősebb kalapácscsal sem lehet meglágyitani, mert mintsem hogy meglágyuljon, előbb porrá törik, vagy gyulékony anyagot, mely egyetlen szikrától fölrobban és fanatikus kezekkel maga is beáll rombolni, vagy áhitatos zöld embert, aki zengő angyalkák szárnyverésének suhogását neszeli könyben uszó szemekkel és folyton az örökkévalóságra gondol, vagy vörös embert, aki nyelvét ölti a társadalomra és őrjöngő fanatizmussal követeli, hogy hulljon porba minden, ami eddig szent, nagy és csodált volt.

De a svájczi Frőlich, a nazarénus hit alapitója, Denkel János és Kropacsek János mesterlegények, Frőlich magyar tanitványai azt gondolták, van már elég vörös ember, legyen már zöld ember is. A zöld ember is csak azt akarja, amit a vörös ember, csakhogy mig az egyik fogcsikorgatással tör a czél felé, a másik összekulcsolt kézzel, krisztusi szemforgatások között küzd érte.

Ellenben Denkel János, Kropacsek János, Hencsei Lajos, akik hazánkban 1840-ben kezdték terjeszteni az uj hitet minden politikai czélzatosság nélkül, félig ábránd és félig vallásos meggyőződésből csaptak föl nazarénus apostolnak. Ám az utóbbi időben a vörös szin betolakszik a zöld szin közé. A szoczialista agitátorok mindent felhasználnak, hogy lapjaik és egyesületeik számára minél több hivet toborozzanak. Paktálnak a nazarénusokkal és ráveszik őket, hogy választásoknál vagy az ő jelöltjeikre szavazzanak, vagy maradjanak semlegesek. Igaz, hogy kevés nazarénusnak van választási joga.

Az eszmék köntösében hamis próféták, akik maguknak hasznot akarnak igy kotorászni a társadalom mélyedéseiben.

És az égi ábránd egyre terjed a nyomorultak között és gyakran virágokat is fakaszt a szivekben. Ezeket a virágokat kár volna összetépdesni. Hadd imádkozzanak szegények ott, ahol ez jól esik nekik és ugy, amint a szivök kivánja. Igaz, bolond dolog, hogy azok a szegény pápaszemes emberek és köhögős asszonyok kivonulnak a templomból, mivelhogy ők nem akarnak a többiekkel együtt imádkozni. De mert abban a hitben vonulnak ki, hogy másutt mélyebben elmerülhetnek, jobban magukba szállhatnak és közvetlenebbül imádkozhatnak, szigoru megrovást semmikép nem érdemelnek. Kár őket gunynyal bántani. A hitet bármily alakban jelentkezzék is, nem gunyolni, hanem tisztelni kell.

Más az, ha vitatkoznak a hit némely téves tanai fölött, amelyek érintik a társadalom rendjének biztonságát, a melyek fölháboritják a hazafias érzést. Talán elkövetkezik, hogy az uj hit, mely mint egy uj forrás bugyog föl a társadalom aljából, az idők tisztitó szitáin megrostálódik. Akadnak talán tanult emberek, akik megcsiszolják és beillesztik a lehetőségek kereteibe.



A gyülekezet.

Nagyobb városban rendesen társházuk van egy vezetővel, aki a többinek épületes tanácsosai szolgál, őre a gyülekezet ügyeinek és istenitiszteletnél ő kezdi az éneket. Istenitiszteletek vannak hetenkint kétszer vagy háromszor, az egyháztagoktól meghatározott időben.

A gyülekezet háza rendesen nem az utcza vonalában, hanem valamely tágas telek közepén áll, barnás berena keritéssel. Fehérre meszelt rendes paraszt ház ez; ablakos barnás fáju tornáczczal, melynek ablakfája az ereszig ér.

Amint a hivő nagy tisztesség tudással beállit a kapun, rögtön elkomolyodik és lábait ünnepélyesen emelgetve benyit a tornáczra. A kalapját kint hagyja a lóczán és mély alázattal járul a gyülekezet szine elé és szó nélkül leül a rendes helyére. Fecsegni nem szabad, csak a tekintetükkel köszöntgetik egymást.

Nagy ritkán, ha mégis szólani kell valamiért, mélyen néznek az egymás szemébe és a szavakat alig hallhatóan sugják az illető fülébe:

- Testvérem az Urban. Melyik verset énekelik.

Karatlan lóczák a tágas szoba falai között. Középen kályha. A mestergerendáról görbe fekete drótról lámpa csüng alá. A főfalnál, az egymással szemben lévő öt-öt karatlan lócza között egyenes négylábu fenyő asztal, leboritva szines, durva teritővel, mely ágyteritőhöz hasonlatos. A főfallal, illetve fenyőfa asztallal szemben szintén öt karatlan lócza. Bal oldalon férfiak, a jobbon nők ülnek. A terem tulsó végén ujonczok, hátul a fiatalság, leányok és 30-40 éves viharos arczu emberek. Elől bóbiskolnak a vének. Köhögős nénikék barna ruhában, fekete kendővel a fejökön; többnyire pápaszemmel, csukott szájjal, mozdulatlanul sorakoznak egymás mellett. Szemközt rövidre nyirt haju, nagyszakállu nazarénusok. Egyiknek okuláré fityeg az orra közepén, másiknak a kabátja össze van gombolva a mellényével, harmadik csak a lócza szélén ül, mint a gyerek; van aki a két térdére tenyerel és a nyakát besüppeszti a válla közé és olyan szemmel nézi a petroleumos lámpát, mintha a reménység csillaga volna. Ezeken az arczokon ugy futnak egymásba a ránczok, mint az országut keresztjén a kerékvágások. Mély, görbe, kiszélesedő, vagy hajszálfinom ránczok. Melyik jelenti köztük a hamisságot, a szenteskedést, a lelki üdülés után való sóvárgást, a szeretetet, az irtózatot. Ki tudná megmondani. De a többnyire öreg arczok ránczkoszorujában egész zimankós világ rejlik. Mert ilyen ránczos képpel állit be mindenik. És mindenik örül, hogy magához valók közé került, akikkel megértik egymást és akikkel együvé törekedhetnek.

Forradásos arczu emberek, megöregedett Bogár Imrék és elaggott Cserebogár Jóskák és Gonosz Pisták, tanyai és korcsmai verekedések és vérengzések zivatarai után, sebhelylyel arczukon és homlokukon és talán sebbel a lelkükben, csendesen ülnek a lóczán, nagyon komoly arczczal és ujjaik végét megnyálazva vigyázattal lapozgatnak a bibliában, nehogy a papiros zörrenése valakinek érzékeny fülét megbotránkoztassa.

Egyszer a biblia, máskor a zsoltár mindenki kezében. Van, aki nem tud olvasni, hát csak ül és okul abból, amit a füle hall és a szeme lát. És van gyenge öreg, akinek a biblia kihull reszkető kezéből. Ez is csak ül biblia nélkül. Annyiban résztvesz az istenitiszteleten, hogy amikor kell letérdel. A kinyilatkoztatásoknál pedig folyton a könnyes szemét száritgatja, hogy föl ne tünjék a sirása.

Talán a rendőrségnek és a törvényszéknek valamelyik ismert alakja a könyet hullató öreg, aki most csak azért vigyáz magára és azért fél a haláltól, hogy ideje maradjon teljesen megtérni, a bünökért bocsánatot nyerni, hogy ugy haljon meg, hogy mikor temetik elmondhassák: Igaz ember volt és Jézus oltalmazza meg a lelkét. És a többi alázatos vén is, aki fiatalabb korában olyan rossz volt, hogy ki kellett dobni a társadalomból, most jobbá akar lenni, mint az egész társadalom. De jót már nem tehet, hát folyton zsoltárt kántál és a megvakulásig betüzgeti az evangéliomot.

Egyszer egy hunczutkodó henteslegény meg akarta őket tréfálni. Mikor a gyülekezet javában énekelte, hogy: »Köszönjük isteni bárány, hogy mi nékünk a keresztfán szereztél üdvöt és kegyet,« tiz czigányt hozott az udvarra és elmuzsikáltatta azt a nótát, hogy: »Engem babám ne csalogass...« Az ablakon egy lélek sem nézett ki. Senkisem moczczant helyéről, csak énekelték tovább rajongásuk ittas hevületében, hogy: »Éltetek áldozzátok Jézusnak és Istennek...«

A henteslegény később azt mondta, hogy azért csufolta meg őket, mert a más vallásuak templomáról széltében hirdetik, hogy az kőkoporsó, amelyben Baálnak áldoznak.

A nazarénusok ahelyett, hogy följelentették volna a henteslegényt, mindent elkövettek, hogy megnyerjék az uj hitnek, ugy adták elő a dolgot, hogy ők, mint kegyes jótéteményezők nem akarják rendőri kézbe adni, sőt meg akarják menteni a lelkét, hogy idővel szent állapotban kaphassa vissza.

Ha aztán megcsipnek valakit, mindenféle figyelemben részesitik. Érdeklődnek családi, lelki, egészségi és vagyoni állapota iránt.

Következnek azután a számolások. Mit tett annakelőtte jót, vagy rosszat. Amiért lakolni kell, nehogy elkárhozzék. Az uj életben miképp alakultak viszonyai. Az ujoncz olyasforma helyzetben van, mint a beteg a klinikán. Egy sereg orvos veszi körül, akik valamennyien vizitálgatják a sebét és valamennyien törik a fejöket, hogy miképp gyógyithatnák meg. És ez a betegnek olyan jól, olyan véghetetlenül jól esik. Azt gondolja, hogy azok a gyógyitók nem is emberek, hanem félistenek. Meghatottságában szeretné sirva sorba csókolgatni a kezöket és szeretné a kertek legszebb virágait oda szórni a lábaikhoz. Az ujoncznak, akinek a szigoru szabályok lassankint látszólag vagy igazán átváltoztatják életét, a régi lelkisebei hegedőben vannak, hálás szivvel csügg a lelki vezetőkön, akik minduntalan figyelmeztetik:

- Nem nekünk, hanem istennek tartozol hálával. Mi erőtlenek vagyunk. Mi nem tettünk érted semmit. Mi is az Urnak köszönhetünk mindent, akit folyton imádunk; imádjad őt te is.

A hivő mély elfogódással lép a gyülekezetbe. Minden nazarénus egy-egy szent lelket képvisel. És mindig érdekes, vajjon a Szentlélek ki által nyilatkozik meg.

Mikor először jelentem meg a szegedi gyülekezetben, ott volt Tóth Ferencz, hód-mező-vásárhelyi gőzmalom tulajdonos, a magyarországi Krisztusban hivők társházainak vezetője is. Ritka szép barna magyar ember, olyan ruhában, mint a földmivelő nép ünneplője. Tipikus magyar alak, valóságos Vörösmarthy fej. Mintegy negyvenéves lehet. Az uj hit tudományát már az atyjától örökölte. Erős jellemü, rokonszenves embernek látszik. A főhelyen ült. Mellette Ótott István a szegedi gyülekezet vezetője foglalt helyet.

Csendes ájtatosság után a gyülekezet tagjai vallási bódultságban, mintha a karatlan lóczához volnának bilincselve, ugy ülnek remegő égbetekintések között. Majd könyv után nyul minden kéz. Sion hárfáját veszik elő, szent énekek és isteni dicséretek gyüjteménye a Krisztusban hivők gyülekezete számára. Majd valaki hangot ad. Olyan formátlan hang ez, amilyet falusi temetéseken elégszer hallani. Van benne valami erőltetett szomoruság és kenetes áhitat. Most rákezdi az egész gyülekezet az éneket. Akkor a 103. ének járta a 102. ének melódiája szerint.

1. Ó öröklét, te örömszó;
Engem mindig vigasztaló,
Ó, végnélküli kezdet!
Ó bűnnélküli nagy öröm!
Magam bánattal nem gyötröm:
Nem ismerem mindeztet;
Mert az öröklét fölvidit,
Ha itt valami szomorit.

2. Mennyi a hivők küzdése,
A vértanuk szenvedése,
Kín, kereszt egyetembe!
S ha minden egybe vettetik
És együtt mérlegeltetik,
Csakhamar tünik szembe:
Az öröklét fényéhez
Mind egybevéve kevés lesz.

3. Ah, nézd a kárhozottakat,
Mikép szenvednek kínokat
Borzasztón gyötörtetve;
Halál nélkül mikép halnak,
S a végszükségben jajgatnak,
A tűztől emésztetve:
Óh, mily nagy boldogságot ad,
Ki mindettől lehet szabad!

4. Az üdvözölt egekben él
Mind örökké, az Istennél,
S nem unja, bár nincs vége.
Az angyalokkal vigadnak;
És isteni fényt láthatnak,
Örökségük a béke,
Hol Krisztus mannát ad nekik,
Melylyel az angyal étetik.

5. Ó mennyire sóhajtozom
Utánad égi vigaszom,
Kimondhatatlan élet!
Valjon mikor juthatok el,
Ahová szívem vágyik fel,
Mikor láthatlak Téged?
Én a világot megvetem,
S az öröklétet keresem.

Ime a zsoltár verseket ilyen bolond forditásban énekelik. Minden zene vagy hangszer nélkül. A zsoltár melódiáját csak nehányan ismerik, akik kottát is olvasnak, a többi pedig nyomon énekel, ahogy hallásától és a torkától telik. Mégis meghatott e zagyva ének, bár a kenetesen nyujtott hangok egymásba keverőztek. A sok hang között volt egy nehány tulságosan kenetes is. De ez a pár hamis hang ugy tüntetett fel nehány alakot, mint akinek a szenteskedés csak máz az arczán. Annyi beteg lélek fájdalma buzgott föl az egyszerü éneklésben, hogy nyugtalanul néztem szét, hová jutottam, kik között vagyok. Kétségkivül nehéz az élet, főkép kubikosnak, kapásnak, zsöllérnek, mosónőnek. Kicsi a napszámbér. A vállalkozó néha becsapja az embert. Azért még sem szabadna ilyen keseredetten énekelni. Az első padokban az öreg asszonyok olyan szomoruak, mintha minden pillanatban sirni akarnának. Ezek a Teczák, Verák és Julcsák anyái. A leányaik kora gyermekségüktől a világiakat szolgálják, akik vigan mosogatnak a konyhákban és nem is sejtik, milyen keserüség lakozik a ránczos képü öreg anyjuk szive fenekén. Olyan jó ezt a keserüséget kikiáltani. A fülébe sugni Istennek: Én is itt vagyok: Én özvegy Kispéter Menyhértné, ki vagyok már hatvanötéves és mindig szenvedésekben vagyok.

Ének után rendesen az szónokol, aki a Szentlélek által meglepetik. Zsoltár ének után azért mindig csönd következik és néha perczek mulva emelkedik föl egy alak. Ezuttal Tóth Ferencz uram alakja emelkedett fel. Az asztalhoz lépett, és a lélek legbensőbb hangján, aminél illetődöttebbet csak ritkán hall az ember, megszólal:

- Az Ur Jézus nevében olvassuk szent Máté evangyeliomának harmadik részét.

Fölnyitja az előtte fekvő vaskos bibliát és terjedelmes, de reszketeg hangon olvas. A gyülekezet néma csendben hallgatja. Mikor elolvasta a jelzett részt, folyékonyan elmagyarázta, mit mivelt Keresztelő János, hogy keresztelte meg Krisztust is, kinek az Atya Istentől és a Szentlélektől bizonyság adatik. Az ige magyarázat után igy szól:

- Az Ur Jézus szent nevét, hogy imádjuk, boruljunk le térdeinkre.

Megmozdul az egész gyülekezet és vén asszonyok, vén emberek is térdre kuporodnak. A vének, minthogy nehezen birták a térdeplést, a két karjukkal ráborultak a lóczákra.

Tóth Ferencz görcsösen összekulcsolta két kezét, szemét félig lehunyta és méltóságos nyugodtsággal szónokolni kezdett:

»Szent és rettenetes az Uristen, menny és föld alkotója, ki ott fenn van mérhetetlen égi magasságok fölé helyezett dicsőséges királyi szent székében. Ki él és uralkodik kezdettől és mindörökké való időkig. Királya az égiek seregeinek, a boldog, szent lelkek égi népei nagyságod, erőd és hatalmad hirdetik. Óh, szent és tökéletes Uristen, ha mindenek téged imádnak és dicsőitenek téged és felmagasztalják hatalmadat, akiket arczod mására teremtettél, hogy e földön szolgáljanak neked: Ugy mi is a te szent fiad, Jézus Krisztus által megváltott minden néped, benned bizó fiaid és leányaid - - -«

A szónok néha megállott és huzogatta föl és le a pilláit, nyilván arra várt, mig a Szentlélek ujabb és ujabb gondolatokat sugall, amiket közölhessen a szent gyülekezettel. Majd erősebb hangon folytatta és minden szava csak ugy duzzadozott a hitbe vetett bizalomtól:

»Gyermeki szivünk legbensőbb érzetéből fakadó imánk szárnyalásával keressük meg a te kegyelmes arczodat. Te megjelensz köztünk Krisztus szent gyülekezetében lelked által, mert te mondtad: Valahol egybegyülnek tieid, a Te nevedben, ott leszesz köztük. Mi is a Te nevedben gyülekeztünk egybe és kérünk: nyisd meg anyaszentegyházad ajtaját. Tekintsd meg kérünk, a fogságban igazadért szenvedő kedves hittársainkat, kik el vannak zárva, hogy vallásbizonyságot tegyenek a te igazadról, a tisztviselőknek és fejedelmeknek. Adj nekik erőt a hit harczában, hogy győztesen befuthassák pályafutásukat. És midőn mindannyian bevégezzük a bujdosással teljes életet a siralmak völgyében: adj nekünk boldogságot, hogy a nagy napon kegyelmet és reményt találjunk és a te országodba jutván, dicsőithessünk mindörökké tartó időkig. Hallgass meg kegyelmesen.«

Végül megáldotta a gyülekezetét.

Fölkelt és fölállott valamennyi térdeplő. A harmadik sorban megszólalt egy alacsony, kopasz ember. Megnéztem jól. Harcsa bajusz, sovány arcz, homlokán vágás. Kellemetlen, reszelős hang.

- Kivánom, - szólt - hogy ezen imádságunkat áldja meg az Ur.

- Amen! - hangzott minden oldalról.

Most ismét fölnyitották Sion hárfáját és elénekelték »Krisztus a testben« czimü következő zsoltárt:

1. Hagyjátok el a világot
Hiu ragyogásával!
A Békekirályt hivjátok
A szeretet vágyával!
Alázatosan menjetek
Hozzá, miként a gyermekek,
Mert szerelme tiétek.

2. Hozzánk oly szegényesen jő,
Ki mindenünket adta;
Kemény jászolban szunnyad Ő,
Bár Istentől áldatva.
A szent felölté testünket
És szegény bünös vérünket,
Hogy minket megválthasson.

3. Az Ur jő szolga képében
A bünösnek eléje;
Ugy fénylik szelid szemében
A vigasz, áldás, béke.
Itéletbe nem megy velünk,
Atyját mutatja meg nekünk,
A kegyest s igazságost.

Nehány percz szünet következett az ének után, bizonyára azért, hogy ideje legyen mindenkinek a legcsöndesebb elmélyedésre. És a valamikor verekedő legények és tüzről pattant nyelves menyecskék most ugy hallgattak, mint a tó fenekére merült halak. Vajjon miken tünődhetnek szegények olyan sokáig. Jézuson, a földi nyomoruságon, vagy az égi jutalmon. Én pedig azon évődtem, hogy ez a sok magyar, hogy nem röstel olyan rossz zsoltárforditást énekelni.

A Tóth Ferencz alakja emelkedett föl ismét. Az asztal elé állt és szent Pál apostolnak a Thessalonikabeliekhez irt levelének ötödik részét olvasta lassan, vontatottan, lecsukott szemekkel. Majd magyarázta az evangeliom szavait és erősebben csendült meg a hangja, mikor e két versszakot magyarázta:

»De mi, kik a napnak fijai vagyunk, józanok legyünk, felöltözvén a hitnek és szeretetnek mejvasába, és sisak gyanánt az idvességnek reménységébe.

Mert nem rendelt minket az Isten haragra, hanem az idvességnek elvételére a mi Urunk Jézus Krisztus által.«

A szónok hangja a fejtegetés során el-elbágyadt, a hallgatóság között a sok bús ősz fej is lehanyatlott. Egyik-másik elaludt, a kövérebbje jóizüen hortyogott. Általában értelmesen beszélt, bár olykor egy-egy hosszu mondatot nem tudott eléggé világosan befejezni. Orgánuma feltünően kellemes és rokonszenves. Ha más körülmények közé jut és tanult emberré válik, ünnepelt szónok lehetett volna.

»Az apostolok tanitásai mily sok viszontagságon mentek át, - folytatta emeltebb hangon, - de győzött az Ur szava: Elmulik az ég, el a föld, de az ő beszéde semmi időben el nem mulik. És látjuk, hogy Isten beszéde annyi tömérdek éven át, még a mai napon is méltó és hirdettetik. Beteljesült tehát Krisztus szava, hogy elmulik az ég, föld, de az ő beszéde nem változik meg. Isten megsajnálta az embereket, akik a bün felé hajlottak. Igen szerelmeseink, de látjuk azt és ismerjük hitünkből, birjuk a multakból, hogy daczára, hogy Isten föláldoztatott megváltásunk által, mégis vétekben töltöttünk napokat. Mondatott, hogy elbocsátjuk az ő szent fiát s azt talán meg fogják becsülni. És Keresztelő János jött, hirdetve a népeknek, hogy térjenek meg, mert közelit a mennyeknek országa. Egyengessétek az Ur utját, mert senki sem lehet az isteni kegyelemnek részese, sem az igéretek örököse, ha szivében vétek van és bünt cselekszik, hanem ha szent életet él Isten dicsőségére és embertársai javára. Ott készül Krisztus utja, melyen betér Krisztus a szivébe. Krisztus mondta: ugy tudja meg a világ, ha az én tanitványaim vagytok, ha egymást szeretitek, ha megtartjátok az én tanácsomat. Voltak, akiket nem keresztelhetett meg János, mert szivükben bün lakozott. Azoknak mondta: Térjetek meg, mert Isten az ő haragja és bosszuságában meg fogja itélni a föld népét, összegyüjtvén a négy szelekről. - Azért mondta János: Készitsétek elő sziveteket, hogy teremjetek a megtéréshez illő gyümölcsöket, amely szivek az istentől elfordulva valának, a vétektől megkeményitve vannak. Az isten igéje a fejsze, mely gyümölcstelen fákra, megtérhetetlen emberi szivekre, amelyek találtatnak, kivágatnak, mint gyümölcstelen fákhoz hasonlittatnak Isten igéje által - vettetik a tüzre. Hallottuk szerelmeseink, hogy Keresztelő János igy szólott: Vajjon nem kell-e az nekünk ma, vajjon az emberi szivnek az isteni tiszteletből és félelemből a szent életben és a bün nélkül való életben vajjon különben élnek-e, mint valának akkor, mikor Krisztus szállott a földre. Nem kell szerelmeseink senkit itélnünk, Istennél az itélet. Tekintsük meg a mi szivünket, mikor egyetértünk a szent iratokkal, tekintsük meg életünket, megtartatott az Isten fiának szent szava: Szentek legyetek, mert én szent vagyok. - Krisztus szava szerint boldogok a tiszta szivüek, mert ők az Istent meglátják. Boldogok, akik békességre igyekeznek, mert Isten fiainak mondatnak. Boldogok, akik sirnak, mert ők megvigasztaltatnak. Szent Pál mondta: Akiknél nincs Krisztus lelke, azok nem az övéi. - Krisztus fölvette a tüzkeresztséget a szenvedések és próbákban és meghalt a magas keresztfán, mondta: Bizzatok, én meggyőztem a világot. - Ha megtartotta egy lélek hüségét a sirig, ott fog Krisztus nagy napján megválni, hogy vajjon igazán küzdött és harczolt-e. Krisztust a tüzpróbán szerette-e, fedhetetlen szolgálta-e Urát, aki őt megváltotta és kegyelembe helyezte, mondván: Vigyázzatok, ama nap titeket készületlen ne találjon.«

Az Uj Sion hárfa éneke hangzott ezután a gyülekezet ajkain.

Majd ismét letérdeltek. Egy hórihorgas nazarénus az asztalhoz lépett és ott térdelt le és néhány pillanatig várván a Szentlélek sugallatára, elmondta a következő imát:

»Térjetek meg és keresztelkedjetek meg, mondták az apostolok, mert eljön az ember életének vége és készületlenül találja Krisztus az ő népét. Sok ember, ha eljön a nyomoruság, a halálos ágyon felsóhajt, de olyanok ők már, mint a szüzek, kiknek lámpásaik vannak, de olaj nincs bennük. Mikor eljön a fájdalom, kiáltanak és könyörögnek, de késő akkor. Hirtelen való veszedelem jön rájuk, és nem menekedhetnek meg. Sötétben ne legyetek, hogy ama nap titeket lopóként ne találjon, mert Isten nem rendelt bennünket a haragra, hanem az üdvösségre. Akik megerősitve, felövezve élnek, a vétek és a bün, e világnak lelke - az ördög, nyilaival nem érheti és győztesen küzdi meg a hitnek szent harczát, hogy Krisztussal, az ő országában örökké való örömet és gyönyört élvezhessen. Kivánom, hogy a kegyelmes Isten békét adjon mindnyájunknak és erősitse meg a hitet, hogy e földön Isten dicsőségére szolgálva, ha majd jó végeztek, az üdv és boldogság jutalmát nyerhessék. Amen.«

A gyülekezet a sok térdelésben már-már kimerült. Sokan lehulltak a földre, ugy elfáradtak. Én pedig a két tenyeremmel a padlóra támaszkodtam, mert az inaim már nem birtak. A kályha irányában észrevettem egy térdeplő leányt. Nazarenus Margitot, aki ezelőtt három évvel hazajött Budapestről, ahol boldogtalanul járt. Azóta megtisztult és most a szüzek között ül. Sokáig elnéztem bánatos, halvány arczát. A hátam mögött fenyegető köhögés hallatszott. Oldalvást forditottam a fejem. Egy héj szinü kabáton hosszu, fehér szakáll remegett. Alig vártam, hogy fölkászolódjunk. Együtt énekeltem a zsinattal:

Ime, a megváltott lelkek
Tőle mind csak jókat nyertek,
Hivén, Isten diszére.
Drága tanok, becses igék!
Ó, bár mindnyájan megértnék
Lelkök üdvösségére.



Az áttérés.

Ha már az evangeliom az egyszerü életü ember szivét az isten félelem jámborságával hatotta át, bejelenti a gyülekezetnek, hogy megtér. Először csak megsugja szándékát annak, aki a Szentlélek által már korábban kitanittatott. Az sokáig, mélyen a szemébe néz és ha nem akasztja meg tekintetét semmi különös, ünnepélyesen kérdezi:

- De jól meggondoltad ezt felebarátom?

Az erősiti, hogy már sokszor megvizsgálta a lelkét és tisztának találja minden világi dologtól. Jőnek aztán a bizonyságok vagy a tanuzások.

Itczés Ferencz elmondja, hogy a napokban Csöngölére mentek kocsin a megtérővel: Vas Jánossal. Az ut hosszu és rossz volt és a ló elcsigázva ért a csapszék elé, ahol nehány szekeres ácsorgott. Pénzük nem volt, tehát Vas János odament az egyik szekereshez és igy szólt hozzá:

- Az Ur nevében kérlek, adjál egy kis szénát a szegény lovamnak.

A ficzkó, aki a szekér előtt állott, furcsa képet vágott, hanem azért nem lehetett hajthatatlan, mert a bicskájával odamutatott a saroglyára és azt mondta:

- Vögyék kend.

Vas János vett onnan egy kevés szénát, de amint éppen vinni akarta a lovának, egy deres haju, vállas ember kiszólt a csapszék ablakából:

- Minek pazarolod el másnak a szénát.

A fiu visszaszólt:

- Adtam neki egy keveset, mert azt mondta, hogy az Ur nevében kéri.

Mire a deres haju, vállas ember felfortyant:

- Az Ur nevében. Te kötözni való bolond. Hát parancsol nekünk valaki. Hát ki az az Ur. Te tinó-bornyu. Szijjat hasitok a hátadból.

Vas János megbotránkozott e szidalmakon, egyet gondolt, sarkon fordult és visszatette a szénát a saroglyába, mondván:

- Ha haraggal adják, nem kell.

Ezután azt tette Vas János, hogy a kis pénzéből jól lakatta az elcsigázott lovát, de ő nem evett, nem ivott, hanem lefeküdt az árnyékba és könyörgött az Urhoz.

A gyülekezet vezetője nem szólott semmit, egyre csak bólintott.

De adtak más bizonyságot is.

- Elhozták az irást arról, hogy Vas János bevallotta korábbi bünét. Egyszer lopott egy zsák lisztet, a kárt megtéritette. Ezért nem itélték el, minthogy nem kivánták büntetését. De volt egy másik büne is. Már réges-régen történt, hogy a feketeszélen Zékány Mihályt leteperte a földre, először jól megfojtogatta, ezután az aranynyal behuzott gyürüjét és az egy ezüst forintosát elvette. Már ezért állott törvény előtt egy izben, de akkor mindent tagadott s mivel egyetlen tanu sem volt, bizonyitékok hiányában föl kellett menteni. Évek mulva aztán egy reggel betoppant az ügyészséghez és bevallotta:

- Jelentöm, minthogy mögtértem, a zsákliszttel beszámoltam, azt is kijelentöm, hogy én torkolásztam mög annakelőtte Zékány Mihályt, én vöttem el az aranyhuzatu gyürüjét, a melyikre az volt irva, hogy: Sóstói emlék. Én vöttem el az ezüst tallérját is, amelyikért a Kenyeres Marinak csigabigás skatulyába szerecsikát vittem, a melyikkel az arczát bekenje, minthogy még szebb akart lenni.

A biróságra jól hatott az ember töredelmessége és itéletében a legenyhébb fölfogás dominált. Nem kapott fegyházat, csak börtönt. De amint büntetése háromnegyed részét kitöltötte, mint teljesen javultat föltételes szabadságra bocsátották.

Vas János, minthogy már ötven éves volt és félt a haláltól és a pokoltól, a börtönben kibékült meghasonlott lelkével és a legderültebb arczu rab volt.

Amint kiszabadult sietett a gyülekezetbe:

- Most már ugy-e fölvesztek.

Azt mondták elhiszik, hogy jó és tiszta ember, de még hadd szilárduljon benne a hit, azért csak járjon el szorgalmasan, hallgassa figyelemmel az igét, és ő maga is könyörögjön és énekeljen.

Mikor aztán elhitték neki, hogy már ő is föl van világositva a Szentlélektől az igazságról és az ember és az Isten viszonyáról, két tanuval elküldik annak az egyháznak a lelkészéhez, amelynek a kötelékébe tartozott és ott bejelentik, hogy az egyházat elhagyja.

A pap elcsudálkozik:

- Miért?

- Hát csak azért kéröm, mert mögtértem.

A pap a lelkére beszél. Fenyegeti, szidja, megjósolja neki, hogy majd térden csuszva, megalázkodva tér vissza. A nazarénus pedig olyan kézmozdulattal, mintha el akarná fejéről háritani az átkot, feleli:

- Soha!

És nem is tér vissza. Azt hiszi, mivel a régi egyházban utolsó volt, az uj egyházában pedig tekintély, akit, mint a Szentlélektől megszállott embert tisztelnek, már most bebizonyult rajta az irás jóslata, hogy eljövend az idő, midőn az utolsók elsők lesznek...

Utközben a két tanu előtt, aki elkisérte a paphoz, ócsárolja a régi egyházát:

- A gazdagoknak mindig hizelegtek, a szegényeket pedig mindig szidták, mintha a szegény mind gaz volna. Az asszony is akárhányszor könyhullajtások között jött haza. - Mért sirtál Tekla? Mért? Mert a pap ezt mondta, azt mondta: A mai nép ilyen, olyan rossz. Majd jön a dögvész. Szóltam én: Ejnye Tekla, nem tudtál odakiáltani neki: Hát te különb vagy.

És czitálják Pál apostol 1. leveléből, melyet Timotheushoz irt: Szükség azért a Püspöknek feddhetetlennek lenni, egy feleségü férfiunak, vigyázónak, józannak.

De azt is irja még Pál apostol:

»Nem bor mellett ülőnek, nem verekedőnek, nem nyereség rutul kivánójának, hanem mértékletesnek, idegennek a harczolástól, idegennek a fösvénységtől.«

A két kegyes tanu még izgatja.

- Pedig hogy pénzeltetik magukat.

És felhántorgatják, hogy mindenért fizetni kell a papnak, pedig a kegyelem eszközeit mindenkinek kiszolgáltatták az apostolok és dehogy fogadtak el volna bárkitől is javadalmat.

A gyülekezeteknek nyomtatott blankettájuk van, amelyet minden áttérés alkalmával az áttérő nevével kitöltenek és beszolgáltatnak a polgármesteri hivatalnak. Az ilyen nyomtatott blanketta szövege a következő:

Bizonyitvány.

Mi alólirott Ótott István és Ördög János szegedi lakosok ezennel bizonyitjuk, hogy Vas János szegedi, született 1839. év juli 11. Szegedi, lakik szentháromság-utcza 24. számu lakos a mi együttes jelenlétünkben a Római katholikus Belvárosi egyház lelkésze, Varga Ferencz ur előtt a Római katholikus egyház kebelébőli szabályszerü kilépési szándéka mellett továbbra is megmaradását az 1868. évi 53. t.-cz. 3. §-a, illetve az 1894. évi 43. t.-cz. 23. §-a értelmében mai napon, vagyis az első nyilatkozattételtől számitott 17-ik napon kinyilatkoztatta: és ezen nyilatkozata felől általa kért bizonyitvány kiadását a fent nevezett lelkész megtagadta.

Kelt Szeged, 1896. évi november hó 27.      

Előttünk:                                                       

Palotás Mátyás,                      Ótott István,  
Szekeres Antal.                        Ördög János.

A gyülekezet vezetője bejelenti a gyülekezet előtt, hogy Vas János a világiak egyházát elhagyta. Háromszor jelentkeztek a világi papnál, aki mindannyiszor kemény hangon megdorgálta a hitehagyottat, de arról, hogy az egyházból kilépett, nem akart bizonyitványt adni.

Ám az Ur a megtérőtől nem kérdezi, hoztál-e világiaktól előbb bizonyitványt.

Az áttérésnél csakis nazarénusok lehetnek jelen. Az ujonczokat fölkérik, hogy vonuljanak el.

Még egyszer fölkéretik a hivő, hogy vessen számot magával.

Fölolvassák előtte Péter apostol II. leveléből a II. és a III. részt. A második rész jövendöl a hamis tanitóknak sokaságokról, erkölcsökről, mesterségekről és büntetésekről.

A hivő mély felindulások között hallgatja, hogy milyen ámitások, milyen csalfaságok és hazugságok között élt idáig.

Majd fölolvassák és magyarázzák Péter apostol II. levelének harmadik versét. Megérti ebből, hogy Krisztus eljő és az ő eljövetelére készülni kell az egész életen át.

»Eljő pedig, - igy szól az irás, - mint a lopó éjszakán, az Urnak ama napja, melyen az egek nagy csikorgással elmulnak, az éltető állatok pedig hévség miatt megolvadnak, e föld is és a rajta való alkotványok megégnek.«

- - -

»Uj eget pedig és uj földet várunk az ő igérete szerint, melyekben lakozik az igazság.«

Az áttérő bizonyságot szolgáltat róla, hogy a hit tanait megértette és megfogadja, hogy kész mindenkor az isteni parancsok szerint élni.

A gyülekezet vezetője ezután két kezét a megtérő alázatosan lehajtott fejére teszi, megáldja és megcsókolja.

- Fölvetted az uj hitet, - ugymond Isten kijelentett szolgája. - De Krisztus igaz hivőjévé nem ez áldás és nem e csók avat föl, mert a valódi megtérés csak ugy képzelhető, ha szent életet folytatsz.

Pál apostol leveléből, melyet Timotheushoz irt, a következő sorokat ajánlja figyelmébe:

»Mert aki az ő tulajdon házában nem tud előljárni, miképen birhatja az Isten szentegyházát.«

Majd ismét az evangéliomból idéz neki.

- Eljutottál az igazság esméretére, de nem elég az igazságot esmérni, hanem követni is kell azt.

És hogy még jobban beszivárogjon lelkébe a tanitás, olyan magyarázattal kiséri az evangéliom kijelentéseit, amely sohasem téveszti el hatását.

- A világiak, - ugymond, - ismerik az igazságot többnyire, - de elpalástolják haszonból. Az ő igazságuknak czélja, világositani arról, hogy mily módon kell az együgyüek urává lenni. Látod, hány világi van, aki egész életében csak esméreteket szerez és a népért nem cselekszik semmit. Azért a világi minél járatosabb a tudományban és minden emberi okosságban, annál nagyobb ragadozó, minthogy isteni félelem nem lakozik az ő lelkében.

És fejtegetései során, mintegy következtetésképen idézi az evangéliomból, hogy: »Boldogok az együgyüek, mert övék a mennyeknek országa.«

A megtérő csodálkozik nagyon, hogy a nazarénus, aki épen olyan egyszerü ember, mint ő, hogy tud prédikálni. A szóforgató ember persze ravaszul elhallgatja, hogy tiz-tizenöt év óta betüzgeti az uj szövetséget és minden erőltetés nélkül járatosságot szerezhetett benne, hanem e helyett János evangéliomából idézi Jézust, aki a zsidóknak, mikor kérdezték, mi módon tudja az irásokat, holott nem tanulta, igy felelt:

»Az én tudományom nem enyém, hanem azé, aki engem elbocsátott. Aki akarja annak akaratát cselekedni, megérti a tudományról, ha Istentől vagyon-é: vagy én magamtól szólok?«

A megtérőt azután részeltetik az uri szent vacsorában, mely kovászos kenyér és sötétes szinü bor. Azt ábrázolják: a kovászos kenyér, hogy Krisztus testét megtörték, a sötétes bor pedig, hogy vérét kiontották. (Lukács evangélioma 22. rész, 14-20. vers.)

Az uri szent vacsora után az egész gyülekezet könyörög, hogy Isten áldása legyen azon az emberen, aki e percztől fölavattatott, hogy az Urban testvérük legyen.

Az áttérés, vagy amint ők mondják a keresztelés mindig olyan esemény náluk, amelyet örömünnepnek tartanak, mivel meggyőződésük, hogy minden uj hivővel egy lelket mentettek meg a mennyek országa számára. Igy van; bizonyság erre a következő meginditóan naiv levél, melyet a horgosi vezetők egyik tagja irt egy szegedi nazarénushoz:

Horgosról, 1897. 1 hó 1-jén.

        Szeretett és kedves
        Atyánk fia az

        Urban Palotás Mátyás az Ur Istennek minden jó áldása és szerelme legyen veled és vélünk az örök élet elvételére Amen.

Kedves Atyánk fia erről értesitünk, hogy hozzánk jönnek a munkás testvérek e hó 2-án, azért kérünk téged és a több testvéreket, hogy legyetek szivesek minket meglátogatni, fel vétel lesz nálunk és szeretettel elvárunk Titeket. Kedves

Atyánk fia

és sziv beli szeretettel Köszöntlek téged és az összes testvéreket mint erőtelen atyád fia az Urban

                                                                      Oláh János.

De csakis felnőtt léphet az uj hit kötelékébe, mivel azt tartják, hogy a gyermek még nem tud számot adni elméjéről és szivéről, az ifjut is legfeljebb tanitványnak fogadják el, mert csak a korosabb értheti és követheti Krisztus tudományát.



Nazarénus katonák.

Arról van szó, hogy a magyarok győző seregeinek, a huszároknak ivadékai nem akarnak fegyvert fogni, inkább seregestől vonulnak a börtönbe.

Csaknem naponkint ujságolják a lapok, hogy az ország egyik másik részében tömegesen válnak ki az egyházból magyarok, oláhok és szerbek. Mosolylyal vagy közönynyel fogadjuk e hireket, mert hiszen csak azoktól a rajongóktól félünk, akik gyilokkal és bombával dolgoznak, de a nazarénusokat ügyefogyott, ártalmatlan embereknek tartjuk, akik dehogy rezzentenék meg az emberek szivét. A tanyai pusztázók pedig vállvonogatva mondogatják:

- Nem a pusztázók, hanem a bibliás emberek irtják ki végkép a betyár romantikát.

De az ilyféle nyilatkozat nem nyugtathat meg senkit. Mert gondolatnak is szomoritó, hogy annak a fajnak a szülötte, melyből daliás vitézek, aranyos leventék: Toldi Miklósok és Kinizsi Pálok támadtak, a lóra született huszár fia, aki egyenes, mint a czédrus és a ló ugy röpül alatta, mintha szárnyakat adott volna neki, még érinteni sem akarja a fegyvert, amelylyel az ősök, annyi véres századon át oltalmazták épen Jézus hitét, a kereszténységet és Európa kulturáját.

Azzal érvelnek, hogy az emberölést szigoruan tiltja az Ur és Jézus nem hiába váltotta meg vérével az embereket, a háboru pedig kifejezhetlen nyomoruságok okozója.

És az uj hit áldozata nem akar megtörni a hatalom kényszere előtt sem. Hiába szakitják el családjától. Hiába hurczolják börtönbe. Amint kiszabadul ujra és ujra megtagadja a szolgálati parancsot. A kék mundurt, zsinóros szük nadrágot és a bakancsot még csak felölti, de a fegyver nem kell neki.

Máté evangéliomából erőszakosan magyarázzák ki, hogy hadakozni nem szabad. Az evangéliomnak azon részéből, amelyben Jézus szenvedései vannak ecsetelve. Mikor ugyanis a nép fegyverekkel és fustélyokkal körülrajzotta a szenvedő istenembert, valaki Jézus emberei közül kivonta a szablyáját és fölháborodásában levágta a főpap Malek nevü szolgája fülét, mire Jézus azt mondta:

»Tedd el a te szablyádat helyére: mert valakik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniek.«

Jézus, aki hangsulyozta ártatlanságát, nem akarta, hogy az emberek körülötte gyilkolják egymást, visszautasitott minden segitséget, föltétlenül bizván benne, minél nagyobbak lesznek az ő szenvedései, annál fényesebben győzedelmeskedik az ő igazsága. És az idézett mondásából a szegény nazarénusok általános tanulságot akarnak levonni. Olyan tanulságot, amelynek révén le akarják rázni a fegyverhasználat kötelességét, amely voltakép több a kötelességnél, amely maga az emberi küzdelem örök törvénye. Kimagyarázható ez ugy az ó-, mint az uj-szövetségnek csaknem minden részéből, sőt az evengéliomnak épen a következő részéből, amelyet a nazarénusok olyan nagyon szeretnének általánositani: Máté evangyelioma XXVI. rész »A Krisztus szenvedései előtt lett dolgok« 51. versezet:

»És ime egy azok közül, kik Jézussal valának, kezét kinyujtván, kivoná az ő szablyáját és mikor a főpapnak szolgájához vágott volna, elvágá az egyik fülét.«

Elképzelhető, hogy a szörnyü elkeseredés, mely megszállotta Jézus hü embere szivét, annyira fölingerelte, hogy izmai megrándultak, önkéntelenül a szablyájához kapott és levágta a szolga fülét. Pedig Péter jó és becsületes lélek volt, akit Jézus Jánoson kivül a legjobban szeretett, mert hiszen még az utolsó héten is a közelében aludt, sőt épen mint János, fejét gyakran a mester keblére hajthatta. És mégis föl tudott háborodni és ha veszélyt látott, használta kezét és a fegyverét, mert Jézus sohasem tiltotta, hogy az ember ne védekezhessék. Hiszen épen a természetességre oktatott. Az élet külsőségeit megvetette. De bár óhajtja a békét, hirdeti a szelidséget és az érzelmek mélységére oktat, de mivel azt is mondta: »Boldogok azok, akik szenvednek, mert majd vigaszban részesülnek,« prófétai lelkével belátta, hogy az élet ezer körülménye örökös küzdelemre késztet, bárha a palestinai éghajlat alatt a létért való küzdelem nem volt erős. Mégis volt az emberek között versengés és Jézus nem is a versengés, hanem ennek némely csunya módja ellen szólalt föl, amely a templomcsarnokot sem kimélte. Az ártók ellen maga a szeretet megtestesülése. Jézus is küzdött, mert hiszen az ártókat kiüzte Isten templomából, mondván nekik:

»Meg vagyon irva: Az én házam imádkozás házának mondatik; ti pedig azt latrok barlangjává tettétek.« (Máté evangyélioma.)

A többi apostol e templomi jelenetet igy irja le:

Márk evangyélioma VI. rész 15. versezet:

»Menének azért Jeruzsálembe: és bémenvén Jézus a templomba, kezdé azokat kiverni, akik árulnak és vásárlanak vala a templomban, és a pénzváltóknak asztalait és a galambárosoknak székeit felforgatá.«

Lukács evangyélioma XIX. rész 45. és 46. versezet:

»És bémenvén a templomba, kezdé kiüzni azokat, akik árulnak és vésznek abban.

Mondván nékik: Az én házam imádságnak háza, ti pedig tettétek azt latroknak barlangjokká.«

János evangyéliomában Jézusnak olyan nyilatkozata foglaltatik, hogy az ember eleitől fogva öldöklő volt.

János evangyéliomában nincs is emlitve a templom-jelenet, de Krisztus egy helyütt a X. részben erős szavakat használ a farizeusok ellen.

Ime, tehát az isten-ember sem vonhatta ki magát teljesen a küzdelem örök törvénye alól, mely rákényszeriti az embert, hogy az ártalmassal szemben az erejét vesse latba.

Pál apostolra is hivatkoznak, bár ritkábban, aki Timótheushoz azt irta: »Csendes és nyugodalmas élettel éljünk minden isteni félelemnek és tisztességgel. Mert ez a jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt.«

Ámde Pál apostol ugyancsak Timótheust a korabeli tévedések elleni harczra azzal bátoritja, hogy: »Vitézkedhessetek is ama jó vitézséggel.«

Az evangéliomból tehát elfogadható érvekkel nem magyarázhatják meg a nazarénusok a csökönyösségüket, amelylyel a fegyveres szolgálatot megtagadják. Sőt maga az a körülmény is, hogy az üdvözitő nem igyekezett megszabadulni a kinok halálától, szintén tanusitja, hogy a szent élet egyik legnagyobb föltételének a teljes önzetlenséget tartotta. Tehát Krisztus, akit a nazarénusok követnek, mert hiszen Krisztus hivőknek titulálják magukat, vérét, életét áldozta az emberiség megváltásáért és a nazarénus katona nem akarja vérével és életével megváltani a hazáját, a nemzetét, a faját, a családját, a szülőföldjét. Krisztus az elszenvedett kinokkal fölséges bizonyságát adta véghetetlen szeretetének és a nazarénus csak dolgozni és enni akar, mint az igavonó és mivel sem akar bizonyságot tenni róla, hogy ha kell, kész életét, vérét áldozni nemzete igazságáért.

Hiszen még a rovar is védekezik csápjával, ha megbántják. A legrégibb időben, midőn az emberiség még gyerekkorát élte és a természetes állapotnak legősibb állapotában, ha versengés támadt, az emberek a fogaikkal harczoltak. Ma is mutatkoznak még szemfogak, amelyek a többi fognál kiállóbbak. Az ősi idők fegyvereinek egyetlen maradványai ezek.*

Később, mikor az ember teste fokozatosan egyenesedett, a kezeit és a karjait botokkal és kövekkel és ércznemüvel fegyverezte föl, a fogait már nem viaskodásra, hanem az élet más czéljaira használta, ugy, hogy az álkapcsa és a fogak lassankint megkisebbültek.

Most azt kérdezem nazarénus felebarátaimtól, hol volnának ők, ha az ember törzsszülői nem viaskodtak volna a fogaikkal és az örökös viaskodásban, versengésben nem edzik az izmaikat és nem fejlesztik az erélyességet és ezzel együtt a leleményességet, amelyből kifejlődött a két örök erő, mely az emberiséget élteti, a testi és a szellemi erő. Bizonyára alsóbbrendüek volnánk az állatnál. Mert a viaskodás, a harcz, nemcsak pusztulást, hanem győzelmet, jólétet és dicsőséget is jelent. Az ember kényszerüségből fegyvert fogott. De a fegyver magában még nem volt elég. Bátorság, kitartás és határozott erélylyel használhatta csak fegyverét, melyet hogy méltán használhasson, előbb nemesednie kellett, mert aki aljas ügyért harczol, sohasem győzhet, mivel a fegyver reszket a kezében. Sohasem szabadna eldobni a fegyvert, amely évezredeken át tökéletesitette az embert.

A küzdelem örök törvénye szerint a népek, vagy egyes emberek versengése sohasem szünik meg, csak a versengés, a harcz formája változik. A hit csillagának szelid fénye világit e küzdelemben, nem azért, hogy megszünjék, hanem azért, hogy a küzdők megerősödjenek.

Aki pedig az embertől elveszi a fegyvereket, annyi, mintha el akarná oltani azokat a lángokat, amelyek a népek életét melegitik. A hazaszeretet és a szabadság tüze fokozatosan kihülne.

Mihelyt egy darab földön elszaporodik a nép, mindjárt fegyvert szerez.

Züllött nép az, amelynek nincs fegyvere. Vagy fegyver nélkül elzüllik előbb-utóbb.

Minden időben használta az ember a fegyvert, aki arra törekedett, hogy hajlékát és a földjét hátrahagyhassa az utódaira, hogy azt tovább fejleszthessék és boldogithassák rajta a fajukat.

A nazarénus földmivelő a tanyán, mikor beesteledik, elszabaditja lánczáról a kutyát, hogy vigyázzon a földjére. A szőlőjében madárijesztőt állit és tőrt vet. Másrészről igaz, hogy a lakását éjjelre sem csukja be, mivel az Istenre bizza magát. Holott Jézus is azt mondta: »Mikor valamely erős fegyveres őrzi az ő palotáját, valamije vagyon, békességgel vagyon.« (Lukács 11, 21.)

Az elemek ellen is védekezik, télen bélelt, nyáron vékony ruhával.

Ha az aranyos szárnyu méhecske az orra körül repked, a kezével elriasztja, nehogy megtisztelje a fulánkjával.

Tehát a becses orrukat megvédik a méh fulánkjától és a hazát, a tüzhelyt, a családot, az özvegyet, az árvát, az agg szülőket, a jogot és a rendet nem kell megoltalmazni?

Azt mondják ugyan az ismertetőjükben, hogy nyilt daczra nem vetemülnek és békén türnek mindent.

Igaz, hogy eddig még másokban nem tettek kárt, csak maguk közül nehányat (évenkint az egész ország területén huszat) juttatnak börtönbe függelemsértés miatt és ugyanennyi tartalékos családja sinlődik addig nyomoruságban. Másokban még nem tettek kárt. Mert kevesen vannak, mert gyengék és a gyengék mindig szerénységet mutatnak. De ki tudja, ha megsokasodnak, hogy az evangéliomnak vagy amint ők mondják, az evangyéliomnak, melyik részeit forditanák hasznukra.

Ellenben az evangéliom világosan elrendeli, hogy a felsőbbségnek engedelmeskedni kell, mert »aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene és ő magok büntetést szereznek magoknak.« - Ugyancsak az evangéliom mondja:

»Ha gonoszt cselekszel, félj tőle, mert nem ok nélkül viseli a fegyvert, mert Istent szolgálja s boszujának megállója azon, aki gonoszt cselekszik. Szükség azért engedni nemcsak a boszuállásnak okáért, hanem a jó lelkiismeretért is, kik az isteni tiszteletben foglalatosak. Adjátok meg ezért mindeneknek amivel tartoztok; akinek adóval: adót; akinek vámmal: vámot; akinek félelemmel: félelmet; akinek tisztességgel: tisztességet.«

A nazarénusok többnyire az élet hajótöröttei, akik már ugysem tudnak harczolni. De beteges nézeteik átplántálódhatnak a nép satnyább rétegeibe, beszivároghat a gyáva szivekbe, amelyeket megreszkettet a puskadörej, amelyek már a kenyérharczban is összetörnek, hogy állnák meg tehát helyüket a nemzetek csatáiban. A pulyaságot, a gyönge elméjüséget és a gyávaságot fejlesztik ki ezek az elvek. Ezek a bajok pedig fokozatos fejlesztéssel, amint több és több embert keritenek a hatalmukba, firól-fira szálló szomoru örökségek lesznek. És a tulságosan megszeliditett emberből sohasem lesz galamb, hanem csak majom. Az oroszlánt sem azért szeliditik meg, hogy majommá változzék, csak azért, hogy ok nélkül ne romboljon.

Milyen fogalomzavarban vannak a hadkötelezettségről a nazarénusok, bizonyság erre az ő saját nyilatkozatuk, mely az ismertetőjükből szóról-szóra itt következik:

»Hitfeleink mind a törvényszékek előtt, mind hadsorozott ifjaink az eskütől vissza tartják magokat, de tovább elmellőzhetlennek tartjuk szólni, hadsorozott ifjainkra nézve, midőn ebben többféle esetek merültek föl ellenünk: amennyiben tehát ifjaink, de még egész testületünkre nézve is, mindegyikünk hódolva hajlunk, teljes engedelemmel, Felséges Királyunknak, és országos szentesitett törvényeinknek teljesitésére, mind adó, mind hadkötelezettség, és egyéb nemü teendőkre, kivéve egy, a mi az Ember öldöklést illeti, ezt nekünk tenni nem lehet, mert az előttünk irott uj szövetségben áll, hogy Szeressétek ellenségeiteket, és jót tegyetek azokkal, kik titeket háborgatnak, Máté evan. 5-ik rész 43. 44. versei, ezért a fegyvert elfogadjuk tisztitásra, de gyakorlatra azért nem fogadhatjuk el, holott mikor annak használata fordulna elő. Emberölésre semmiképen fel nem foghatjuk, és akkor fejedelmünk csalatkozna meg bennünk, azért vonakodnak tehát a Krisztust (követő) hadsorozottak a fegyver fogástól és gyakorlástól, különben több helyek vagynak, a hol a nélkül is hiv szolgálatot tehetnénk, mint beteg ápolók, melynél ugyan azon kis kézi fegyvert elfogadjuk más teendőkre, ehez hasonló egyéb szolgálatokat is, melyet hiszszük, hogy részünkre, a mi fölöttünk rendelkező Nagyméltóságu Miniszter Ur bölcs belátása elintézni képes leend, hadkötelezett hittársaink felől pedig óhajtanánk bizonyságot tenni mindannyiszor annak idején, hogy netalán nevünkben, egyebek is annak vallanák magukat lenni, mert ifjaink számok ugy is kevés, azért az eset is kevés lehet.«

Világos ebből az uj hit czélzata. A látszólag gyenge érvek megdöbbentően hatnak a nép elcsenevészedett részének könnyen fanatizálható lelkületére. A hittel, az evangéliommal takarnak el egy politikai czélt, mely nem más, mint megtagadni az államtól a hatalom egyik legfontosabb tényezőjét, a fegyverrel való szolgálatot.

Amire az ismertetőjükben hivatkoznak az evangéliomból, Máté 5. rész 44. és 45. versezete, a következő:

»Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyülölnek; és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak, és kergetnek titeket.«

»Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, ki az ő napját feltámasztja mind a gonoszokra, mind a jókra, és erőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak.«

Kétségkivül, hogy ez igy van. A jó ember nem gyülöl senkit, mert a szive tiszta és erős. De az ellenséggel nem gyülöletből verekszünk meg, hanem egyrészt kényszerből, másrészt véghetetlen szeretetből az anyaföld hivó szózatjára. Megérdemlik azok, akik e gyenge embereket félrevezetik, hogy rájuk olvassák az evangéliomból: »Őrizzétek magatokat a hamis prófétáktól, kik hozzátok jőnek juhoknak ruhájokban, de belől ragadozó farkasok.« De akik ez irányban felülnek a nazarénus hit terjesztőinek, többnyire egy huron pendülnek a bolonditóikkal. Mert nemcsak azért szenvednek martiromságot, hogy bizonyságot tegyenek a hitükről és jogot szerezzenek a mennyeknek országához, hanem az a hiu gondolat táplálja makacsságukat, hogy ők, akik egész életükben semmi jóban és hasznosban nem tudtak érvényesülni, most a csenevészek gyülekezete, sőt nehány tulgyengéd világi előtt is egyéni kiválóságot szereznek. A lapok ugy beszélnek róluk, mint hősökről, pedig már az is izgatja gyenge elméjük képzelődését, hogy ők Mulykosi Pétör, vagy Szita Kis Jóska élnek a világon, hogy kinyomtatják a nevöket és olvasnak róluk, bent a városban mindenfelé és odakint a tanyákon is mindenütt, amörre csak betüértők laknak. A gyülekezetben olyan beszédben dicsérik őket, amelyet állitólag a Szentlélek sugallt. És zsoltárban is kiénekeltetnek:

Az olvasztó edény törik,
S hitünk aranyát jelölik,
Ha a próbát kiállta.
Dicsőségre csak ugy jutnak,
Ha inségben hiven futnak.
Kiket isten választa.

Szenvedés ad erős hitet.
S igaz alázatra vihet,
Inség, ki méltó reád. -
Itt tartnak nyomoruságnak.
De ott fenn oly méltóságnak
Minőt nem mindenki lát.

Bizony ez nagyon szerény ének a vértanuságért. Az egészséges magyar szivet ezer ilyen éneknél is mindenkor jobban áthatja ez az egyszerü három kis szó, hogy: Hi a haza!

De hiába beszélnek a nazarénus katonáknak a humánus hadbirók és a börtönök emberszerető lelkészei. Ahol a butaság megszilárdul, olyanná lesz, mint a kő, amely soha meg nem lágyitható, mivel a kőnek csak csákány való, amivel összetörjék, hogy a szétmállott darabokból, ha még lehet ismét egészet alkothassanak.

A katonai büntető jog béke időben nem mondhatni, hogy tulságos szigort alkalmaz. A 145. szakasz, mely ily esetekre vonatkozik, a következő:

»Aki oly időpontban, midőn valódi szolgálatban áll, vagy azonkivül is, az elöljáró szolgálatra vonatkozó parancsának kötelességszerüen nem engedelmeskedik, stb., függelem sértést követ el.«

»Aki első izben tagadja meg a szolgálati parancsot, ha az káros következménynyel nem jár: 1/2-1 évi börtönnel, aki másodizben tagadja meg 1-5 évi börtönnel, aki harmadizben tagadja meg 5-10 évi börtönnel, sőt, ha az ellenszegülésből nagy hátrány származott, agyonlövéssel is büntethető.«

A honvéd főparancsnokság 1874. tavaszán a nazarénus katonákra vonatkozólag a következő érdekes rendeletet adta ki:

»Tapasztaltatván, hogy azon nazarénus hitfelekezetü honvédek irányában, kik hitelveikből kifolyólag a katonai szolgálat rendes teljesitését egyáltalán vagy legalább a fegyverek hordását, vagy az azokkali bánást megtagadják, nem mindenhol egyforma eljárás követtetik, rendelem, hogy előforduló esetekben:

1. beható intés, az állampolgár kötelességeire való figyelmeztetés; ha ez nem használ:

2. fegyelmi fenyités és ujabb figyelmeztetés alkalmazandó; és ha ez sem használ, vagy ha a szolgálat teljesitésére, illetőleg a fegyverhordásra és fegyverreli bánásra vonatkozó parancs nem teljesitése már első vagy másodizben a függelem nagyobb mérvü megsértésével, tettleges ellenszegüléssel, vagy heveskedő magaviselettel volt összekötve, vagy, ha a parancsnok ezt különös körülményeknél fogva a fegyelem érdekében szükségesnek tartja:

3. az ily szolgálati parancsnak engedelmeskedni vonakodó ellen a hadtörvényszéki vizsgálat megindittassék és a kbtk. szigora alkalmaztassék.

Ha ily egyén a hadtörvényszéki büntetés kiállása után csapatjához visszatérvén, vagy később ujra behivatván a szolgálati parancs elleni kérdéses engedetlenségben ujabb figyelmeztetés daczára megmarad, ellene ujabban hadtörvényszéki vizsgálat inditandó.

Ha ismételt hadtörvényszéki büntetés siker nélkül marad és ezen folytatott engedetlenség valóban vallási rajongás szüleményének látszik, béke idején elhatározás végett esetről-esetre ide (t. i. a honvéd főparancsnoksághoz) jelentés és javaslat teendő.

Mozgósitás, vagy háboru idején, vagy ha a fegyelemtartás érdeke gyors elhatározást igényel, ily - bár vallási rajongásból - ismételt hadtörvényszéki büntetés daczára ujra engedetlenkedők ellen a bünfenyitő eljárás meginditását, a birói felsőbbségi joggal biró parancsnok, kivétel nélkül azonnal rendelje el, és azért ily eset a parancsnoknak mindenkor azonnal feljelentendő.

Azon nazarénus hitfelekezetü honvédek, kik a behivó rendeletnek nem pontosan, vagy épen nem engedelmeskednek, mert a katonai szolgálattól vallási elveiknél fogva irtóznak, ugyanazon elbánás alá esnek, mint azon honvédek, kik más okból a behivó rendeletnek meg nem felelnek.«

*

De sem a »beható intés,« sem a fegyelmi fenyiték, sajnos, a katonai büntető szigor alkalmazása sem használ.

Multkoriban M. alezredes hadbiró elé jóképü tartalékos került. Azt mondták róla nazarénus és nem akart fegyvert fogni. Bibliával jött be a kaszárnyába és mig a többiek a kapuban bucsuztak a hozzátartozóiktól, vagy a kantinban iddogáltak, ő félrevonult a sarokba és visszakapdosva elröppenő sóhajait, suttogva olvasgatott.

A nazarénusnak már egy tartalékos bátyja ült a börtönben. A három esztendőt már régebben leszolgálták és csak később csaptak föl ujhitünek. Mindketten családosak voltak és hozzátartozóik nyomorogtak. Betyár dinasztiából valók voltak és az apjuk, nagyapjuk a fegyházban veszett el. Családjuknak minden tagja a legalacsonyabb sorsban, mindenkitől kerülve, megvetve, kétségbeesés között nőtt föl. És a keserüségnek ebben a fekete talajában az uj hit magvai kivirágoztak.

Az alezredes hadbirónak megtetszett a nyilt arczu, szálas magyar ember. Becsületességet olvasott le az arczárói és meg akarta menteni.

Megparancsolta, hogy a bajonettet kössék az oldalára, a vállára pedig akaszszák oda a puskát.

Két katona teljesitette a parancsot.

De a nazarénus hajthatatlan maradt. Ég felé emelte a két karját és félelem nélkül, de szeliden nézett a hadbiróra, aki nem akarta, hogy mindjárt törvényt üljenek fölötte.

Először apróbb büntetésekkel akarta megtörni és napjában háromszor is fölhivatta és igyekezett a lelkére beszélni. De nem használt neki sem a kurtavas, sem a bőjtöltetés, sem a jó szó. Nem használt semmi.

- Olyan, mint a szikla, nem puhitható, - szólott az alezredes a környezetéhez. De föltette, hogy megkisérti a lehetőt és a megvalósithatlan, téves tanoktól visszahóditja az embert. Beszélt is neki, és olyan kellemes, olyan szivhez szóló volt a beszéde. A nazarénus ugy hallgatta, mint valami szép zenét.

Kifejtette, hogy a röpdöső madár is megvédi a fészkét, a vadállat nemkülönben az ő kölykeit, miért csak az ember maradjon veszteg, mikor isten gondoskodott olyan szerszámokról, amelyekkel megvédheti az ő nemzetségét.

De a rabok ivadéka mocczanás nélkül állott. A tekintetéből itélve inkább a hadbiró kellemes hangja és meginditó jósága érdekelte, semmint beszédének értelme.

- A mindenségben, fiam, örökös harcz folyik; isten akarta igy. A nyugalmas életet csak harcz árán szerezhetjük meg, ha elvégeztük kötelességünket. És mi a kötelesség? Azt mondjátok: a munka és a szeretet. Szép, nagyon szép, de ez még nem elég. E kettővel még nem boldogulhat a világ. Nem érezel kötelességet a föld iránt, amelynek rögei között véreid porladoznak, amelynek rögei között majd te is megpihensz. De ezek a rögök kivetnek téged, ha nem véded meg őket. Vigyázz. Elveszel erre és a más világra nézve. Mindenki számára.

A nazarénus levágta a fejét és a földre nézett, mintha csakugyan gondolkoznék. A hadbiró pedig figyelte az arczát és leste, hogy mi történik azon a széles, erős homlokon. Azzal kezdte magát hitegetni, hogy a beszédének roppant hatása lesz a nazarénusra. No, adta apostolai, majd elbánok én veletek. Megmutatom, hogy amilyen rajongó nazarénus volt - olyan rajongó katona lesz ezután.

- Látom, fiam, hogy gondolkozol. Gondolkozz és jusson eszedbe az apád...

A nazarénus összerezzent. Fölkapta a fejét és e pillanatban mintha arcza vonaglott volna.

- Az apám? - szólott ingerült, fojtott hangon.

- Jusson eszedbe az anyád.

- Az anyám? Nem is emlékszem rá. Bennünket nem nevelhetett föl, mert az urak gyerekeit dajkálta és meghalt nyomoruságban.

- Jusson eszedbe a hugod.

A nazarénus kezével tiltakozó mozdulatot tett.

- Boriska... Azon vagyok, hogy elfelejtsem, mintha nem is született volna. Tetszik tudni, odafent van - Pesten.

A hadbiró most olyan erősen nézett az ember szemébe, mintha csak a szive közepébe akarna czélozni:

- Jusson eszedbe a feleséged, két kicsi cseléded.

És a nazarénus, mintha a mellére ütöttek volna, elsápadt és a két tenyerével hirtelen eltakarta az arczát. A feleséged és a két kis cseléded. Hogy is lehet néhány szóval darabokra törni az egész eget. És a nagy erejü ember széles mellkasából feltámad egy hosszu, mély sóhajtás, talán a szeretetnek és a rajongásnak összefonódó halleluája: és lecsukván szemét, mintha nem állaná ki a hadbiró erős tekintetét, szólt:

- Nagy jó uram. Áldja meg a fölöttünk lakozó isten, de szépen szólott hozzám, majd riva fakadtam, ámbátor, hogy nekünk nem szabad - sirni...

A hadbiró már türelmetlenül birizgálta bajuszát.

- Gyorsan, ki vele fiam, ami a sziveden van.

A nazarénus most bátran fölemelte arczát. Kijózanodásnak egyetlen vonása sem látszott rajta. Sőt a szeme alatt a barázdák a lélek deliriumára következtettek. A hangja is teltebb volt, mint máskor és a szeme is ugy ragyogott, mint a ki az őrülés határain vergődik:

- Nagy jó uram, de szépen tudja forgatni a szókat. Azt mondom, nagy jó uram, és föl is kérem szépen, mivel olyan szépen beszél, álljon közénk. Legyen vezetője mindenkinek, akik Krisztus tudományában élősködnek...

A hadbiró mérgében akkorát toppantott a lábával, hogy az ablakok is megrezzentek.

- Elég. Őrült. Vigyétek.

Vasra verték. Az ember áldást rebegett. A szabályzatuk szerint nyilván arra kérte istent, hogy ne büntesse a hatalom emberét, mert igy bánik vele. A katonáknak, akik végighurczolták a piros téglás, czugos gangon: rajongó lelkének extázisában diadalmasan idézte az irást:

»Az utolsók elsők lésznek, és az elsők: utolsók; mert sokan vágynak a hivatalosak, de kevesen a választottak.«

És olyan átszellemülten lépett a keskeny czellába, mintha legalább is a mennyországba jutott volna.

Az őrmester pedig megbaraczkolta és foghegyről csak ennyit mondott neki:

- Bolond volt a nagyapád is.



Házasság

Az uj hit a szerelemben és a házasságban is föl akarja idézni a bibliai időket. A leány nem olcsó portéka, akit meggondolatlanul a nyakába varrnak a legénynek. A legény előbb kinézi magának a leányt. De nem vallja meg szerelmét, nem is kurizál neki. Nem beszélget vele sem többet, sem kevesebbet, mint a környezetével. A földi boldogság, ugy tartják ők is, jó részben a házasságtól függ, azért küzdeni kell azért a boldogságért és érdemeket kell rá szerezni, hogy könnyelmüen el ne fecsérelődjék. A legény először tanácskozik a gyülekezet véneivel, előadja szive szándékát. A vének aztán meghányják-vetik a dolgot. Két életről, egy jövendő család biztonságáról, boldogságáról van szó. Ha a vének ugy itélik, hogy ugy a legény, mint a leány hitben, erőben és munkaszeretetben elég szilárdak: megengedik a házasságot, ellenkező esetben nem engedik meg s mindenféle bibliai czitátummal igyekeznek őket egymástól szétválasztani, ami nem nehéz dolog, mivel a nazarénus ugy neveli a gyermekét, hogy minden érzések fölött a hit domináljon és ha valamit lehetetlennek mond a gyülekezet, abban felsőbb kinyilatkoztatást lásson, mivel isten azokkal közli szándékát a gyülekezet egyes tagjainak sorsáról, akiket már megszállt a Szentlélek. E szent öregek ellen, akiknek beszéde oly szelid, oly lélekreható, hogy is mernének véteni.

A vének öreg szemekkel mérlegelik a dolgot. A legénynek, leánynak nemcsak a lelkét, a vagyonát, hanem az életrevalóságát is megvizsgálják, ha vajjon megoltalmazhatja-e családját a nyomortól. Ha a fölsorolt föltételek hiányoznak, a házasodni akarókat békés türelemre intik. Ilyen ügyben a hosszu várakozás nehéz kenyér. Az ilyen várakozás bizony sokszor liliom-hervasztás. Ott ülnek a gyülekezetben a fekete kendős vénasszonyok háta mögött a hervadozó liliomok, akiknek várakozniok kell... mert még valami hiányzik a boldogságukhoz, aminek a vének szerint nem szabadna hiányozni és azok a vének nem akarják, hogy a Krisztus hivőktől selejtesebb emberek származzanak, mint a világiaktól. Sőt inkább arra törekszenek, hogy ezen a téren is legyőzzék a világiakat, akik ötletszerüen házasodnak és oly sokszor csupa nyomorultakat hagynak maguk után. Azt akarják, hogy a Krisztus hivők szépek, erősek és olyan módban legyenek, hogy egykönnyen ne kerülhessenek emberpusztitó inségbe. Ez az erőszakos liliomhervasztás föllázitott. Oly jók és tiszták valamennyien, mint isten legtisztább angyalai. A bimbózás korának édes álmai már régen elmosódtak az epedő arczok vonásaiból. A hit igézetes szelidsége sugározza be évről-évre fakuló arczukat. Hisznek az istenben és hisznek az őket környező emberekben.

A legény csak annyit mond:

- Téged akarlak. Felelj. Akarsz engem?

A leány azt mondja: igen, vagy nem.

A leány tekintetét az égre függesztve, suttogja el a választ. És a válasz többnyire igen, mivel a legény már előre tájékozódott.

Bizony sokszor elmulik az ifjuság, amig a szerelemből házasság lesz. Akkor, ha a gyülekezet vezetői megállapitják, hogy a házasság istennek tetsző lehet, mivel az akadályozó árnyékok elmultak és a legénynek van már egy kis földje, a leánynak pedig ennyi és ennyi ruházata, edénye és vánkosa: a legény, mondjuk ifju Förgeteg Pétör a szegedi gajgonyai kapitányságból egy szép napon átballag Szélpál Bálintékhoz, a lányos házhoz, a fehértó szélére. Ennélfogva csak két dülő földet kellett menni, hogy elérje Szélpál Bálint uram fehérre meszelt tanyaházát. Mielőtt beköszöntene, a pitvarban levő gyermeket beküldi a szobába, hogy kérdje meg, szabad-e néki bemenni. Mivel Szélpálék sejtik, hogy mi járatban van a Förgetegék Pétörje, az asszony fölpattan ültőhelyéből és a kötőjével leporol néhány széket, a leány lopva megigazgatja haját, az öreg gazda pedig a mellényzsebéből előkeresi a bicskát, hogy majd vág ő kenyeret és szalonnát a legkedvösebb vendégnek. Pista gyerek azzal az üzenettel fordul vissza a pitvarba, hogy gyüjjön befelé, mivel szivesen látják. Ezek után Pétör pakfongombos mellényén még egyet ránt, a csizmája hegyével megkoppintja az ajtót és belép.

- Áldjon meg benneteket az Ur!

Ezzel köszönt be.

Az asszony és a leány ülve maradnak, csak az ember áll föl, kezet szorit a legénynyel, miközben mindketten igen szeliden néznek az egymás szemébe.

A legény elsőbb szétnéz a szobában. Minden disz nélkül való hajlék ez. A négy fal hófehérre meszelve, nemkülönben a menyezet-gerendák; az ablakfák zöld szinüek. Sehol egy szent kép, egy feszület, vagy szentelt gyertya. Az ablak párkányán nehány cserép virág, illattalanok és egyszerüek. Az almáriom fölött ákáczfából rótt kis kalitka, abban féllábu hamvaskék fülemüle. A kis nyomorék madár a ház leánya, Szélpál Erzsike irgalmából folytatja dalos életét.

Ifju Förgeteg Péter leül és maga elé bámul, a leány a földre néz, és mindenki másfelé néz, valamint eleinte egyébről is beszélnek, mig az öreg emlegetni kezdi a hitet, amely annyira boldogitja az embert, ugy ezen a földön való, mint a tulvilági életében. A hitnek köszönhetjük, hogy akit szeret a mi lelkünk, midőn érezzük, hogy békövetkezett az idő, fölkeressük őt, és elmondjuk neki, mit akarunk, valamint elmondjuk azt nyilvánosan is, a gyülekezet előtt, az emberekkel és istennek való beszélgetéseink közben. Szélpálnénak ezenközben inog a feje, mint a vénülő fa bólogató lombja és a szeretet tekintetével figyeli, ugy az urát, aki kenetesen beszél, mind a leányát, aki vérpiros arczczal, kissé szégyenkezve, de boldogan ül székén.

A legény egyszerre csak föláll, összekulcsolja két kezét és megszólal, remegő, elakadó hangon:

- Az Urnak nevében, igen szépen mögkéröm, hogy egyesüljenek bele.

Majd a leányhoz fordul, ki félig lecsukott szemmel ül, kissé anyjához huzódozva, félénken:

- Valamint te hozzád is szólok, mivelhogy bételjesülhetett, mit én igértem és eljöttem, igen kérlek, légy az én jegyesem és jőjj vélem, amint irva vagyon.

A leány most már egészen lecsüggeszti fejét és okos, beszédes szemét elfátyolozza a köny. Nem szól egy szót sem. Egy kis csend következik, mialatt voltakép már mindnyájan tisztába jutottak egymással, sőt a lelkük talán épen e csöndben egyesült a legnagyobb erővel.

Szól először az ember. Kissé nehezen kel föl, mivel törődött s csak ugy emelkedik talpra, hogy előbb a két tenyerével ránehezül a térdje kalácsára. Öreg, esett ember, a haja fehéres, a szeme szürke, az arczát pedig összerótta az élet sok vihara. Mégis egészben olyan szelid embernek látszik, akiről el sem képzelhető, hogy vicsoritani tudja a fogát.

Szintén remegő, de mély hangon beszél, mint akiben megsürüsödött az érzelem.

- Beleegyezködöm. De mivel az anyja emlőin nevekedött, ne hogy enakaratommal megbotránkoztassam, szólaljon mög ő is.

Ezeket mondván, nagy apai szerelemmel néz gyermekére és ünnepélyesen leül.

Ismét csend következett. Egyszerre ruhasuhogás hallatszik, s az öregasszony alatt megmozdul a szék.

Fölkel és a két kezével gyöngéden megfogja a legény jobb karját.

- Jó ember, erre a karodra teszem le a gyönyörüséges gyerekömet.

- Eggyös vagy hát, kérdezte az öreg Szélpál.

Mire az asszony derültséggel palástolva sirását, erősitette:

- Mivel az Ur igy rendelte, én is beleegyesülök.

Szélpál uram erre ujólag megrázza a legény karját, majd a jegyeseket egymás mellé ültetve, elhozza a Sion hárfáját és buzgón könyörögnek az Istenhez.

A házasság a gyülekezet előtt történik meg. Az igemagyarázó a szószék elé szólitja a jegyes párt és kikérdezi őket viszonyaik felől, s a válaszokból nyilvánosan megállapitja, hogy ifju Förgeteg Pétör és Szélpál Erzsébet isten és ember előtt egyesülnek, mivel mindenek felől megkérdeztetvén, egymáshoz valóknak találtattak. Esküt nem tesznek. E helyett fölolvassák előttük Jakab apostoltól a következő részt:

»Mindenek felett mondom néktek, hogy ne esküdjetek, sem az égre, sem a földre, hanem a ti erősitésetek legyen ugy és ugy, tagadás nem és nem.«

Továbbá Máté evangélioma 5. részének következő 33., 34., 35., 36. és 37. versszakai.

»Ismét hallottátok, hogy megmondatott a Régieknek: A te esküvésedben ne hazudj, hanem amiről megesküdtél az Urnak, azt megteljesitsed.«

»Én pedig ezt mondom néktek, hogy semmiképen ne esküdjetek, se az égre: mert az istennek királyi széke.«

»Se a földre: mert az ő lábainak zsámolya: se Jeruzsálemre: mert nagy királynak városa.«

»Se a te fejedre ne esküdjél: mert nem teremthetsz egy fehér vagy fekete hajszálat.«

»Hanem a ti beszédetek legyen, ugy, ugy, nem, nem: ennek felette valami esik, a gonosztól vagyon.«

Az ifju pár ezután minden egyes kérdésre azzal felel, hogy ugy, ugy és igen, igen. És az egyszerü »igen«, »nem« vagy »ugy« szavaknak hitelt igényelnek, mivel minden uj hitü igazmondónak tartja a másikat, aki inkább az életétől válik meg, mintsem, hogy fogadalmát megszegje.

A házasságot a gyülekezet vezetője megáldja. Majd buzgó könyörgés következik, melyben a gyülekezet isten segedelmét kéri a szerelmes pár részére.



Bibliaolvasás a kórházban.

Történt, hogy Ág Mátyás hektikus lett és a kórházba került. Viszontagságos volt az ő élete, de a multjáról nem igen szeretett beszélni. Egyik-másik beteg mégis megtudott róla annyit, hogy volt már rabságban is és a bilincstől most kék és vörös karperecz van a keze bőrén. Katona is volt valamikor, majd ismét rabságot szenvedett, azután, mikor kiszabadult eltünt néhány évre, lent járt Romániában, ahol jobban fizetik a kubik-munkát. Mikor visszajött, akkor csapott föl bibliás embernek, minthogy értett a bötühöz. A börtönben tanitották ki.

Az alacsony, nedves lakásából a téli hideg kergette a kórházba. Olyan gyenge ember volt már, hogy talán elfujja a szélvész, ha vállán nincs a tarisznyája és abban a menykő nagy bibliája és a kutyabőrös födelü zsoltára. Nagy becsben tartotta ezt a két könyvet, annyira, hogy éjjel magához vette az ágyba és mikor fölébredt, első dolga volt, hogy az ujjaival megtapogatta a födeleit, hogy megvannak-e még.

A betegek összehunyoritották a szemüket és bizonyosan hangosabban is mulattak volna az együgyüségén, ha egyáltalán mulatni tudnának az olyan nyomorult emberek, akiket télviz idején a város végiről, az országutakról és a korcsmákból az inség és a betegséggel gyötrelmes élet korbácsol a kórházba. Dehogy nyultak volna a bibliájához. A beteg ember közeledik az istenhez, azt mondják. Igen, de ezek az emberek olyanok, mint az éhes juhok, melyeket elkergettek a legelőről. Búsan, haraggal, vagy fogcsikorgató kétségbeeséssel és a falánkság elfojtott vágyával gondolt vissza mindenik beteg arra az időre, amidőn ő még valaki volt. Az ifjuságára, az erejére, a szeretőjére, a korcsmára és arra az időre, amikor lakmározott, ivott és berugott és mikoron azzal a szándékkal volt, hogy föl forgatja a világot, fölosztják a vagyont és addig harczolnak, amig minden egyenlő lesz. De hiába való volt minden, elhulltak rakásra, mind a legyek.

Nem kellett nekik a biblia. Nem olvasták, nem érdeklődtek iránta. Azt mondták, ócskaság. Ahelyett folytatásos regényeket és a szocziálista lapokat olvasgatták. A szocziálista lapok egy-egy vezérczikke olykor két három napig izgatta a lelküket, a vérüket. A kőmives olvasta föl rendesen olyan lázas, magas hangon, mely olykor izzott a gyülölettől. Valamennyi vezérczikk a munkások sorsát tárgyalta és örökösen azt az egyet fejtegette, hogy a tőke kisajtolja a munkást, mint a hogy kisajtolják a czitromot. A munkás nem a saját maga embere, hanem szám, amelyet a tőke a saját czéljaira, a saját kényekedve szerint kihasznál. És hallván ezt Vetró Beles János öreg beteg, aki korlátolt elméje és féktelenkedő természete miatt még a katonaságnál sem tarthattak kordában, felfortyant, hogy igaz biz az, miért erősködik ember a másik fölött.

Egy-egy ilyen vezérczikk annyira fölizgatja a betegeket, hogy némelyik beleszédül. A kőmives pedig, torzonborz, vállas ember, a nyáron a vigadó emeletéről bukfenczezett le, kitörte a lábát, mindig a nép nyomoruságát feszegeti és nagyon ingerli, hogy a nazarénust nem tudja fölrázni közönyéből. Ágyában felül s minthogy az ablaknál volt, lekaparta az ujjaival az üvegről az apró jégcsillagokat, hogy kitekinthessen. Odakint vakitó fehér hó mindenen. Ime a tél egyenlőségre tanit, mert a szegények és a gazdagok házait egyforma fehérségü lepedővel boritja be.

Sokáig elnézte az ablakon át a házakat és duruzsolt, hogy a legtöbbjének ő épitette a falait a társaival és most nincs otthona. És kemény hangon rászólt a nazarénusra:

- Hát hol van az Isten, szent emberem?

Az ujhitü szeliden fölnézett a bibliájáról és mély sóhajtás után, csöndesen, szinte esdeklő hangon mondta:

- Könyörögj hozzá és a lelked megsugja a titkot.

A kőmives ugy kaczagott, hogy kipirult az arcza és a betegek is kaczagtak. Olyan furcsa az, hogy ilyen köhögős, göthös ember szenteskedik, mintha bizony fizetnének érte. Ugyan, miért nem lett plébános, legalább most agyonimádkozhatná és agyonihatná magát.

A kötekedésekre a nazarénus mindig szeliden és röviden válaszolt, még a durvaságok sem gerjesztették indulatra. Nem változott el a jóság sohasem a beesett, sápadt arczán és a tekintete is olyan egyformán nyugodt volt.

De különben is fogyott, gyöngült napról-napra. Gyakran szédülés is lepte meg és ilyenkor a biblia kihullott a kezéből, mely a száraz fához hasonlitott. Máskor bár tudatánál volt, mint az élettelen, olyan összeesve ült a karosszékben, csak a szemében volt valami sajátságos pisla fény és az is sovárogva esett a bibliára.

A szoczialista kőmives, aki szerette megmutatni, ha olykor kötekedik is, hogy van szive, elvette a bibliát a nagy betegtől, hogy ne nyomja a sulyával gyönge térdét. És lapozgatott benne, miközben ki-kicsapott belőle az elégedetlenség:

- Kár volt ezzel a könyvvel bolonditani az embereket.

A tulsó oldalon feküdt egy ács-segéd, a feje kendővel átkötve, mivel, hogy korcsmai verekedésben a koponyáját belyukasztották, az állát pedig megbicskázták, a seblázas betegek rekedtes, ingerült hangján felelt vissza:

- Csak arra való az a könyv, hogy a hatalmasok ugy magyarázzák, a hogy nekik tetszik.

Mire a szoczialista kőmives az öklével akkorát vágott a bibliára, hogy a nazarénusnak elfehérült a szeme és fölsziszszent, mintha az az ökölcsapás az ő szivét érte volna.

- Persze, hogy ugy magyarázzák... Vagy miért nem igazulnak belőle. Minek van annyi igazságtalanság. Vagy ki törődik a nép jövőjével. Minden csak arra van berendezve, hogy az urak minél több álláshoz jussanak és minél inkább boldoguljanak. Vagy van ember, aki a népért él. És ha akad egy Kazerió. Tudjátok-e ki volt az a Kazerió. Azt akarta, hogy mindnyájan boldogok legyünk. És föláldozta magát értünk, ugy szeretett bennünket. És mivel jutalmazták. Azzal, hogy levágták a fejét. De először kimagyarázta az uraknak a mi sorunkat.

Volt ott egy vézna öreg zsidó. Viaszos arczáról hosszu szakál hullott a mellére. Szinte kiállhatatlan éles tekintete ingerelte a betegeket. Most gunyosan nézett körül.

- Bah! - felelte, - nincs igaza, senkinek sincs igaza. Az üzletek egyszer rosszul mennek, másszor jól mennek, ez az igazi.

A homlokát dörzsölgette, mint aki gondolkozik. Az ágy szélén ült és rákönyökölt a térdére. Várta, hogy válaszoljanak, de Kazerió mindenkinek szeget ütött a fejébe. Mindenki azon évődött, milyen rosszak az urak. Egy ember fejével váltja meg az igazságot és még az sem inditja meg a szivöket.

Az öreg zsidó ismét belekapott a beszédbe, mintha valakivel hevesen vitatkoznék:

- Én nem mondok igazat, maga nem mond igazat. Mi az igazság. Hol van az igazság. Vagy igazság az, hogy egyszer jó a termés, másszor pedig rossz a termés. De maga ezt nem tudja, maga ehez nem ért. Pedig ugy van. Ha nekem a Bánságban van három hold földem, magának pedig Árvában van három hold földje. Maga erre azt mondja, hogy ez egyenlőség. Én pedig nevetek a markomba. Mert a Bánságban három hold többet ér, mint az egész Árvamegye.

A vitatkozások alatt a nazarénus egészen fölélénkült. Az élet fogyó tüzének talán utolsó szikrái lobogtak föl szemében. Kinozta a lelkét ez az istentelen beszéd és ujjával a bibliára mutatván, igy szólt:

- Dolgozni és imádkozni. Dolgozni már nem tudtok, de imádkozni tudtok. Imádkozzatok.

Hangja elfogyott. Láz kinozta ismét és hol lehunyta, hol felnyitotta szemét.

A kőmives megszánta a lázában vergődőt és fenhangon kezdte olvasni Máté evangeliomából:

»Mikor pedig eljövend az embernek Fija az ő dicsőségével és mind a szent Angyalok ő vele, akkor ül az ő dicsőségének királyi székében.«

»És gyüjtetnek ő eleibe minden népek és elválasztja őket egymástól, mint a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.«

»És állitja a juhokat jobbkeze felől, a kecskéket pedig balkeze felől.«

»Akkor ezt mondja a Király azoknak, kik az ő jobbkeze felől lesznek: Jertek el én Atyámnak áldottai, birjátok az országot, mely megkészittetett néktek e világ fundamentumának felvettetése előtt.«

»Mert éheztem és ennem adtatok; szomjuhoztam és innom adtatok; utonjáró voltam és elfogadtatok engemet.«

»Mezitelen voltam és megruháztatok engemet; beteg voltam és meglátogattatok engemet; fogoly voltam és én hozzám jöttetek.«

Az evangéliom a kőmives öblös hangján, nyugodt előadásában ellágyitotta a sziveket. Még azok a betegek is megfordultak, akik heteken át a fal felé feküsznek, mivel annyira kivánják a nyugalmat, hogy nem akarnak a mások arczába nézni. Bámulva meresztették a szemüket és olyan lett az arczuk, mintha isten angyala égbe mártott ecsettel nehány szelid szint varázsolt volna a durva, fakó bőrükre.

Kigyulladt a hektikus sápadt, merev arcza is. És mig szemével véghetlenül gyöngéden nézett a bibliára, vallásos föllendülésében szinte erő szállta meg és diadalmasan mondta:

- Ugy-e, ez az igazság... Ez az igazság. Engedjetek most engemet...

Oda kellett adni a bibliát, de melle olyan erősen zihált, hogy hangja, minduntalan elfulladt, szeme is olyan homályos volt, hogy alig tudta kibetüzni:

»Akkor felelnek néki az igazak, ezt mondván...«

Nem tudta tovább folytatni, elrekedt. A fölhevüléseket, izgalom és ezt kimerülés és apathia követte.

Végre ismét a kőmives olvasott közkivánatra, külön hangsulyozva minden szót, papos tempóban:

»Akkor felelnek néki az igazak, ezt mondván: Uram! mikor láttuk, hogy éheztél volna, és tápláltunk volna tégedet? vagy, hogy szomjuhoztál volna és innod adtunk volna?«

»Mikor láttuk pedig, hogy utonjáró voltál volna, és házunkba fogadtunk volna tégedet? vagy hogy mezitelen voltál volna és megruháztunk volna?«

»Vagy mikor láttunk téged betegen, vagy tömlöczben, hogy te hozzád mentünk volna?«

»És felelvén a Király, ezt mondja nékik:«

A szoba felső részében egy vizi beteg feje bontakozott ki a takaró alól; vad, lázas fantáziában feküdt állandóan és csak egyes szavakat értett meg. Akadozó hangon kérdezte, miközben folyton a padlóra szegezte meredt szemét.

- Ki mondja néki?

- A kiráj mondja, - hangzott minden oldalról.

A vizi beteg az ujjával megnyomkodta forró halántékát és azt susogta.

- A kiráj. Az isten áldja meg, hogy törődik a szögénynyel.

És mintha a sóhajok szobájában, a nyomasztó levegőben a bizalom, amelyet az evangélista szavai belecsepegtettek a szivekbe, átmentek volna a vérrel az erekbe, mint valami csodásan jótékony orvosság.

A kőmivesben most már kezdett olvadozni a keserüség embere, a legvörösebb szoczialista egész lélekkel csüggött a biblián. Már biztatás nélkül olvasta:

»És felelvén a Király, ezt mondja nékik: Bizony mondom néktek, amit cselekedtetek egygyel ez én kicsiny atyámfiai közül, én magammal cselekedtétek.«

- Mög is áldja az isten, - sugta a higvelejü vizi beteg és kicsurranó könnyeit fölszántotta puffadt ujjaival.

Köröskörül az ágyakon türelmetlenül susogták az ajkak:

- Csak tovább, tovább...

A szoczialista folytatta:

»Akkor szól azoknak is, kik az ő balkeze felől lesznek ilyen módon: Átkozottak, menjetek el tőlem az örök tüzre, mely készittetett az Ördögnek és az ő Angyalinak:«

»Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjuhoztam, és nem adtatok innom.«

»Utonjáró voltam, és nem fogadtatok bé engemet: mezitelen voltam, és meg nem ruháztatok engemet: beteg voltam, tömlöczben voltam, és meg nem látogattatok engemet.«

»Akkor azok is felelnek néki, ezt mondván: Uram! mikor láttunk téged éhezni, vagy szomjuhozni, uton járni, vagy mezitelenen, vagy betegen, vagy tömlöczben és nem szolgáltunk volna néked?«

»Akkor felel nékik, ezt mondván: Bizony mondom néktek, minthogy ezeket nem miveltétek egygyel az én kicsinyeim közül, én velem nem miveltétek.«

»És elmennek ezek az örök gyötrelemre; az igazak pedig az örök életre.«

Lassankint ellágyult a szoczialista. Szive szelid érzéssel telt meg. Az utolsó szavakat már csak susogva mondta: A bibliát behajlitotta, gyöngéden végigsimitgatta a födelét és letette az ágy szélére.

Körülötte a betegek komoly arczczal, némán feküdtek az ágyon. És a kőmives, izgékony ember létére szeretett volna odajárulni minden beteghez, hogy megszoritsa a kezüket és üdvözölje őket. Mert ime az emberek, - ugy gondolta most, - nincsenek elhagyatva, ha egymást nem hagyják el.

A szolga behozta a szoczialista lapokat.

Senkisem nyult utána, csak Lőwenheim Ábrahám, a nagy szakállu, viaszos arczu ember tanulmányozta a menetrendet. Mindig utazni szeretett volna, pedig nem volt sem ereje, sem pénze, de azt tartotta, ha nem ülne egy helyben, hanem körülnézne a világban, jó üzleteket csinálna.



Eloltott lángok.

Azon az estén, mikor a kórházban Máté evangélista, a kafarnaumi volt zsidó vámszedő, legyőzte Marxot, az uj idők zsidóját, az inspekcziós orvos nem tudta mire vélni, hogy miért olyan mélázó, csöndes mindenki a vadak szobájában. Igy nevezte azt a szobát, amelyben azokat ápolják, akikből a nehéz anyagi munka, a sok rossz vágy és nyomoruság kisajtolta az erőt és most egy fél zsemlyéért térdet, fejet hajtanak, miközben a szivök halálos gyülölettel telik el az iránt, aki a fél zsemlyét megvonja tőlük. Máskor minden ajkon panasz és csupa keserüség minden szemen és ajkon. És ma szelid mindenki, mint a kezes bárány, sőt a kőmüves és a pereczes inas, akik folyton csikorgatják a fogaikat, ma olyan jók, mint azok, akikről azt szokás mondani, hogy makula nélkül valók.

És az orvos, aki csak a testek betegségeit fürkészi, el nem tudja képzelni, mi történt a betegek lelkében. Csak az tünik föl neki, hogy történhetett valami, mert olyan szelid fény van mindeniknek a szemében, mintha térdre akarna hullni. Talán valaki ismét italt csempészett közéjük. Italt vagy dohányt és félnek, hogy kitudódik. De nem érez semmi különös szagot.

Már távozóban volt, mikor a dagadt képü pereczes inas alázatosan közeledett; a vászon-köpenye zsebéből kis papirost vont elő és remegve nyujtotta át. Az orvos a lámpánál elolvasta. Ákombákom betükkel, óndarabbal ez a néhány sor volt ráirva:

»Nagysága Orvos Urnak az irán nyujtani Panaszom hogy József, az udvaros töb fát felhozon; mert a nazarénus fázlódik és vacog a foga, hogy nem tuunk alunni és a verebek kik a párkányon melegednek ijedésökben elrepülnek és bepanaszolják Isten ő szent felségének ezen nag nyomoruságot...«

Az orvos bosszusan gyürte zsebre a levelet. Persze azt akarnák, hogy a szoba éjjel is olyan meleg legyen, mint a pokol. És a lábadozó betegek ürügyet keresnek, hogy az éj csöndjében annál nyugodtabban kártyázhassanak, esetleg igyanak és dohányozzanak. Az orvos ur nagy tapasztalatu férfiu, az orosz czár megközelitően sem olyan büszke a jeges, havas országaira, mint ő a tudományára. Szóra sem méltatja a levelet, vissza sem néz a betegekre, egy vigasztaló szava sincs senkihez. Ridegen, fölemelt fővel távozik, mint egy fejedelem.

És a pereczes inas azzal a gyülölettel néz utána, mely a müveletlen szivben oly könnyen szelet vet:

- Nem adtok fát, azt akarjátok, hogy megfaggyon az a jó ember? No hát majd én lopok.

Egyszerre kitervezte, hogy éjjel feltöri a fásszint és tüzelő fát lop. És ha rajtacsipik? Majd odaáll a birák elé és kimagyarázza, hogy a rosszat nem rosszaságból cselekedte.

Alighogy távozott az orvos, a kőmüves és a pereczes inas közös erővel ágyba fektették a nazarénust. A párnát eligazitgatták a feje alatt és gondosan betakargatták. Az elnyult, mint az élettelen, mert este mindig rosszabbodott az állapota. Fázott, didergett és fel-felborzongott az éjszaka csöndességében.

Pedig József most is soványan látta el a kályhát. Nehány rongyos fadarabot vetett belé és az is hamar elégett.

A pereczes inas untalan kibujt a takaró alól, hogy megnézze a nazarénust. A szobában aludt mindenki. Legalább olyan csöndesség volt, mintha mindenki aludnék. A lámpa félig lecsavarva. Künn havazott, és olyan fölségesen bugott a szél, hogy az embernek elszorult a szive.

Az inas fölkelt és a nazarénus ágyához állott. Annak egyre reszketett az álla, mintha dróton mozgatták volna, és a fél karja is ugy csüngött le az ágyról, mintha kicsavarták volna. A fiu elnézte a pusztuló embert, és minél tovább nézte a sápadt, merevedő homlokát, annál inkább megpuhult a szive. Lehajolt, lassan, gyöngéden fölemelte a karját és reszkető ajakkal megcsókolta a kezét. Csak olyan néma, szent csók volt ez, amelynek nincsen csattanása, csak épen ajkával érintette a bőrt. És ekkor könytől homályosultak el a szemei és ment kifelé, ment fát lopni...

Bár óvatosan, csuszszanó léptekkel haladt lefelé a lépcsőn, minden egyes nesz mégis ugy hallatszott a halálos csöndes éjszakában, mintha kisértet járdalna. Ijedten állt meg minden harmadik lépcsőnél. Vissza sem mert nézni, meredten előre nyujtotta a fejét. Lent bokán felül ért a hó. Szél is járt és a kerités mögötti fák zuzmarás ágai, mint megannyi sovány karok és ujjak fenyegetőztek. Meghökkent, amint a fás-szinre nézett. Hiszen az ajtó tárva-nyitva. Talán már járt előtte valaki, vagy nyitva felejtették. Dult arczczal hajolt a fa után és lázasan szedegetett pár darabot a bal karjára.

Néhány percz mulva tüz lobogott a kályhában és kellemes meleg áradt szét a szobában. Most valamennyi beteg elaludt. Csak a pereczes inas feküdt nyitott szemmel, fél karjára könyökölve. És a szocziálista-kőmüves érzett föl. Megdörzsölte a szemét és a mint meglátta a pereczes inas villogó két szemgolyóját, bágyadtan szólt:

- Azt álmodtam, hogy jólétben vagyok.

Majd észrevette, hogy a kályhában ég, elcsudálkozott.

- Hm.

A pereczes inas némi hivalkodással:

- Ühöm.

- No, - szólott a kőmüves, - mégis csak derék ember az a József. Nem tud ugyan bennünket megérteni, mert biztos állapotban van, de derék ember.

Meggyőződéssel beszélt és ez bántotta a pereczes inast.

- Még utoljára megdicséri.

- Azt mondom, kár árulkodni azutáni az ember után.

- Kár?

- Miért.

- Mivel kértük, hogy fütsön be, mert a nazarénus megfagy, és befütött. És látod most ugy alszik mindenki, mintha valamennyi gyáros, vagy földbirtokos volna.

A beszédre fölneszeit a nazarénus is. Megértette hogy a kályhában ég és mégis ugy fázik.

A kőmüves folytatta:

- Azért mondom, ne árulkodj Józsefre.

A pereczes inas most már megsértődött.

- Ugyan ne mondja.

- De mondom én.

- Mondja? Én pedig azt mondom, hogy nem József fütött be. József nem szereti az embereket, József csak a bort, a szivart és a szép nőket szereti, épen, mint az urak. Tudja meg, hogy én fütöttem be.

- Te? Honnan vetted a fát?

- Loptam.

Az öreg szocziálista nagyot nyelt.

- Loptad. Pszt. Az árgyilusát, ne olyan hangosan. Hallja meg csak ezt egy becsületes ember és két évi börtönt kapsz.

A pereczes inas megrökönyödött és visszahuzódott a pokrócz alá, összezsugorodott sün módjára és elaludt.

A nazarénusnak eleinte csak homályos sejtelme volt arról, hogy körülötte bün történik, de amint az agyáról oszlani kezdett a köd, mind jobban tisztábbá vált a tudat, hogy lopott fa tüzénél melegszik. E tudat eleinte csak izgatta, majd bántani, gyötörni kezdte. És az erejének végső maradványával kibontakozott a takaró alól és talpra állt. A párnák mintha utána nyultak volna, mintha hivnák vissza: Maradj itt, te erőtelen ember.

Nem maradt ott, hanem szédülő fejjel elvánszorgott a kályháig és lehullt térdre. Az ajtót kinyitotta és hirtelen megcsapta a meleg. A tekintete belemélyedt a lobogó lángokba.

És mintha valami méla, halk zene zsongott volna fülébe, pedig csak a tüz zizegett. Mintha partos helyen ülne és a széthasadt felhőkből kibukkanó nap hője volna az a meleg, amely dédelgeti hideg testét. És ez a dédelgetés olyan jól esik, mert odakünt téli vihar kergeti a havat és ugy fáj, hogy el kell oltani a tüzet. Pedig el kell oltani, mert minél inkább növekszik, annál inkább nő a bün. És akkor elvesziti jussát isten országához. És nem részesül az egek dicsőségében.

De ha eloltja a tüzet, mi történik vele reggelig. Vergődésében fehér ujjait összekulcsolja és behunyja szemét, hogy ne lássa a pattogó tüzet, melynek lángjai, mint valami kaczagó szép leányok, az életről suttognak neki. Melegben élni Isten nélkül, vagy hidegben elveszni, hogy megmentse az égi fényt.

És ekkor az történt, hogy egy beteg álmában fölkiáltott:

- Uram, irgalmazz.

A nazarénus fölnyitotta a szemét. Zavaros lett az elméje és azt hitte a tüzből kiáltanak. Fölsóhajtott, fölemelte az arczát és a szemét, aztán a pohár után nyult, a mely a széken volt a részére, ha szomjuhoznék, de nem itta ki, hanem a vizet ráöntötte a tüzre. Mintha egy veszendő élet fájdalma sajgott volna a kályhában, a lángok ellobbantak, a tüz kilehelte füstjével minden ragyogását, melegét. Barnás hamvu fekete üszök maradt a rostélyon...

Reggel a pereczes inas könyesen nézett a nazarénus ágyára. A betegek, akik mindnyájan féltek a halottól, összehuzózkodtak a pokróczok alatt. Senki sem mert odamenni. Csak a szoczialista. Megrázogatta a nazarénust:

- Kelj föl hé, elvitték a bibliádat.

Még erre sem nyitotta föl a szemét.

A vizi beteg sirt, hogy nem vethet keresztet, mert nem birja a karját. A viaszos arczu zsidó pedig azt mondta

- Bolond, semmi ember volt, de most olyan halott, mint egy nagy Napóleon.



Világiak serege közt.

Az ujhitünek szabad szórakozni, de módjával. Isten dicsérése után a gyülekezet csoportokra oszolva elmegy valamelyik tehetősebb testvér házához és ott vidáman elbeszélgetnek. Távozáskor esetleg elénekelnek egy-két versszakot a zsoltárból. Inni is szabad valamennyi bort, de nem sokat. Az ilyen találkozások, amelyek czélja, hogy földeritsék egymást, sohasem fajulhatnak dobzódássá. Ha akad mégis, akin olyan tünetek mutatkoznak, mintha szivesen kiugranék a hámból, azt rögvest megintik az öregek, akiknek persze könnyü az illendőség határai között mozogni, mivel az aggság gyöngesége, ha akarják, ha nem, amugy is korlátozza őket.

Ha a vigasságban akad italos, vagy verekedő kedvü, mindjárt előbukkan az irás-magyarázó, aki nagy tekintély példás élete és azon eredmények miatt, melyeket az uj hit által vivott ki. Bibliájával a rosszalkodóhoz áll és fennhangon kezdi olvasni Pálnak a Korinthusbeliekhez irt leveleiből:

»Sem a lopók, sem a fösvények, sem a részegesek, sem a szidalmazok, sem a ragadozók, az Isten országának örökségét nem birják.

Ilyenek voltatok pedig némelyek, de megmosattatok, megszenteltettetek, megigazittatok az Ur Jézusnak nevében és a mi Istenünknek lelke által.«

Az irás szavaival verik vissza a nyers kitöréseket. És a jámbor, aki évek multán talán először kivánta meg a hejehuját, lecsendesül. Azelőtt nem esett meg vigasság fejbeverés nélkül. Ma már vissza sem tudja magát képzelni abba az időbe.

Mikor az igemagyarázó olvasni kezdi az evangéliomot, mindenki elcsendesedik. Az asszonyok összekulcsolt kezükben a gyomrukra szoritják a zsebkendőt és félrebillentik a fejüket, a férfiak pedig leemelik a kalapjukat. De valamennyi asszony is, ember is, a szokottnál mélyebben lehajtja a fejét.

Történt olyan eset is, hogy egy félig-meddig nazarénus, akit a következő héten akartak fölavatni, ilyen csoportos találkozáskor mindenkép el akarta páholni az unokaöcscsét, akit pedig azelőtt igen szeretett ő is, meg a felesége is, mivel kellemes baritonjával olyan szépen énekelte a zsoltárokat, hogy minden este gyönyörüséggel hallgatták. A felesége még folyton szerette a fiut, de az ő érzelme, talán épen ezért megfordult. Amint meglátta, rá akart rohanni. - A nazarénusok lefogták és betuszkolták a szobába.

- Megfujtom! - orditotta lihegve az ember!

- Dehogy fujtod, hiszen meg akarsz térni, mégis bünt követnél el.

A többiek is csititgatták:

- Már a jövő héten fölvesznek, mint olyat, aki Krisztus tudományában él.

A haragos ember sziszegett, mint a megkötött vad.

- Épen azért fujtom mög most, mivel a jövő héten már, mint uj hitü, nem cselekedhetek ilyet.

Ebből következtethető, hogy a nazarénus apostolok azt terjesztik, hogy a más hitüek váltig bünhődhetnek, ugy sincs mit vesziteniök.

Ha valaki az asszonynép irányában viselkednék illetlenül, az előtt is megjelenik a Szentlélek által már régebben felvilágositott öreg, és a vén falusi bucsusvezetőkre emlékeztető éneklő hangon olvassa ugyancsak Pál apostol leveleiből:

»Megirtam néktek levelemben, hogy a paráznákkal ne társalkodjatok.

De nem mindenestől fogva e világnak paráznáival vagy fösvényeivel, vagy ragadozóival, vagy bálványimádóival: mert olyan módon ki kellene a világból mennetek.«

Ha pedig előfordulna visszavonás, vagy hogy az egyik a másikat roszszal vádolná és gyönge perczében embertársával szemben visszaesnék az irigykedésbe, vagy világiak módjára torzsalkodnék vele, az ingadozó elé akkor is odaáll az az ember, aki állitólag »ihletett lelke ösztönéből« jogot érez az irás magyarázására, először félrehivja a hibázót, a szeme közé néz hosszan. Majd megtelt szivének fohászos hangján csendesen olvassa a nazarénusok mélázó állapotából kibontakozni akaró ember előtt Máté evangéliomából:

»Ha pedig vétkezik te ellened a te atyádfia, menj el és dorgáld meg őtet csak te közötted és ő közötte; hogyha szódat fogadta, megnyerted a te atyádfiát.

Ha pedig szódat nem fogadja, végy melléd még egy vagy két embert, hogy két vagy három bizonyságnak szájából az egész dolog bizonyosabb legyen.

Hogyha azoknak sem fogadja szavokat, mondd meg a gyülekezetnek; hogyha a gyülekezetnek sem fogadja szavát, legyen te előtted olyan, mint valamely pogány, vagy fukar.«

Az uj hit ekkoráig már oly nagy mértékben meghóditotta a hibázó ember lelkét, hogy az igemagyarázónak könnyü munkája van, bár a hibázónak küzdenie kell, amig visszavivja meggyöngyült tekintélyét.

Óvakodik attól, hogy visszaessék a hibákba, mert ha kipottyan a felekezetből, egyrészt elvesziti isten országának örökségét, másrészt elvesziti a megszokott szives, szelid kört és ismét egyedül, szeretetlenül és tanácstalanul kell bódorognia az élet utjain. Mert akik azelőtt testvérei voltak jóban és rosszban, nemcsak hogy nem érdeklődnek többé dolgai iránt, de elkerülik. Igaz, hogy ismét és ismét visszakunyorálhatja magát, de hogy a sátánt kiüzzék belőle, sokfélekép megpróbálják. Sokáig az utolsó padban szégyenkeznek, a beszédekben, melyeket állitólag a Szentlélek sugall, gyakran vonatkoznak reájuk, akik a többinél gyarlóbbak és ostorozzák a tévedéseiket. Sok jó bizonyság után évek multán fölkerülhetnek valamelyik oldal első padjába is, ha ugyan van üres hely. Ámde sok ember nehezen törődik az uj viszonyokhoz. Sokszor kirug a hámból, de egy ujabb rázkódtatás ismét visszatériti a nazarénus apostolok karjai közé. És azok ugyan sohasem vágnak haragos képet, de eleinte bizalmatlanok, tartózkodók és nagyon fukarkodnak a jó szóval, mert követniök kell Pál apostol következő tanácsát:

»Ne társalkodjatok azzal, holott, ha valaki Atyafiunak neveztetik, parázna, vagy ragadozó, az ilyenekkel mondom, hogy ingyen sem egyetek.«

De a föld hiába van virággal telehintve, a nazarénus lába is gyakran téved ingoványba. Néha kegyetlen viszonyok között szinültig telik a keserüség pohara és a nazarénus vére is lázong. De alig esik meg, hogy kárt tegyen valakiben, vagy valamiben, bár részeg nazarénust már láttam. Egynek a nevére is emlékezem, Tarisznyás Rókusnak hivták. Kubikos volt és bár váltig kerülte az italosokat, egyszer szombat este, fizetség után közbe kapták és belediktáltak nehány pohár bort, mikor pedig látták, hogy lerészegedett, szekéren elvitték a gyülekezet házához, sőt bevitték az udvarba is. Az este épen gyülekezet volt. Rókus végig támolygott az udvaron. De mikor az ablaknál a gyertyák fényénél meglátta a sok hivő komoly fejét, megrettent. Megszökött és kivánszorgott a mezőre, ott a füben összerogyott és reggelig aludt.

Ennél sokkal érdekesebb Varga Kis Mártonék históriája.

Varga Kis Mártonnal ugyanis az történt, hogy negyven esztendős korában a gyülekezet előtt Jakab apostol tanácsa értelmében megfogadta, hogy amig él, együtt él Szél Ágnessel és senki mással. A tanyaiak gyülekezete előtt történt ez egy kegyetlenül hideg téli napon, amikor mintha egy sereg vad medve üvöltött és tánczolt volna az utakon, a porhó egy pillanat alatt elboritott embert, lovat.

Istenkisértés ez az idő, mondogatták a félős emberek, de Varga Kis Márton azért befogott és a kocsira ültette a feleségét, mert, mint kevélyen állitotta, az ilyen időben ugyan jár a farkas, el is fagyhat az ember, dehát őbenne Szentlélek van, ennélfogva nem fél sem farkastól, sem fagytól, sem pedig hófuvástól. Felült a szekérre az uj asszonyka mellé, aki fejestől, orrostól, lábastól belesülyedt a nagy guba báránybőr bélése közé. Az ember az ostor boldogabb végével szeliden birizgálni kezdte a két keseredett lovat, mire azok, alkalmasint mert nem voltak minden büntől kitisztulva, mint a gazdájuk, alegrató moderato lépésekben nekivágtak a hótengernek.

Történt, hogy négyórai szekér-utazás után az egyik ló elcsuszott a havon és hiába minden ösztökélés, nem akart a lábára állni, ami, mint sok élesztgetés után kiderült, nem is tőle függött, mivel a mulandóság örök törvénye szerint az élettelen már végkép befejezte utját.

Varga Kis Márton ezen nem is csodálkozott. A ló az csak ló. Igy volt elvégezve, hogy a hármas kőlyuknál fölforduljon. Ott hagyta az élettelen párát és egyetlen lóval folytatta tovább az utat, amig folytathatta, mert a város közepén már csak ugy ment az árván maradt ló, hogy egy lépést előre, fél lépést pedig hátra. Nagyobb baj volt ennél, hogy mindkét karja annyira átfázott, hogy már a gyeplőt sem birta, az asszonyka pedig nem adott semmi életjelt. Olyan volt, mint a megfagyott. Behurczolkodott hát a kocsival, lóval a nagy szállóba. A kocsit, lovat elhelyezte a nagy szinbe, a feleségét pedig kihámozta a gubából és ölbekapva, mint a gyermeket, fölvitte a szálló első emeletére. Mire fölért a lépcsőzet legfelső fokára egy szőnyeg-ajtón kellett keresztülbujnia. A nagy teremben tüzes muzsikaszóra eszeveszetten tánczoltak. A folyosón nehány fáradt frakkos gavallér hütőzött. Az egyik megállitotta Varga Kis Mártont.

- Mit emel a vállán?

- Menyecskét.

- Hová viszi?

- Melegedni. Fázik a szegény.

A gavallér a fehér keztyüs ujjával megbökte a homlokát, mintha ötlete támadt volna, aztán karoncsipte az egyik barátját és sugdosódott vele. Ugy látszik valami ötlete volt, mert a barátja harsányan nevetett:

- Odavigyem? - kérdezte az egyik gavallér.

- Vidd, - szólt a másik.

Elkalauzolták egy csigalépcsőn a nagyterem páholyába. Azt mondták neki, ültesse le a menyecskét, ő meg telepedjék mellé, melegedhetnek ott bátran reggelig is.

A gavallérok erre ott hagyták Varga Kis Mártonékat a faképnél, lementek a földszintre és nevetkérezve figyelték, hogy bámul majd a ködmönös, csizsmás pugris nép a soha nem látott, fényes bálon. Ismerőseiket is figyelmeztették az egyik emeleti páholy ritkaságára.

Lent javában forgott a sok tánczos pár, mosolygó vidor élet ragyogott az arany czirádás teremben.

Varga Kis Mártont annyira körülsimogatta a dermesztő hideg, hogy hirtelenében azt sem tudta, mit tegyen. Aztán ez az ellentét, a havas világ után a káprázatos fény. A fagyhalál helyett, mely a feje fölött lebegett, lábai alatt a soha nem látott pompás nagy terem fenekén a kaczagó életnek ez az észbontó pezsgése.

Amint összeszedte valamennyire az eszét, legelőször is kibugyolálta a kisebbik ködmönből a feleségét, bizony még egy háromrétre hajtott téli kendővel is át volt kötve, azt is leoldta, hámozta róla. Lehuzta a vastag felső rokolyát is, ugy hogy csak egyszerü kék otthonkája maradt rajta. Abban az otthonkában olyan szép volt, otthon a - tanyán.

Itt máskép vannak a nők öltözve. Olyan különösen, mintha nem is emberi teremtmények volnának. Olyanok abban a hullámos, susogó selyemben, mint ingó virágszálon a rózsabimbó. Szegény rózsabimbók. Olyan szépek és illatosak, hogy a fagyos sziv is gyengédebb lesz, ha rájuk néz. Mikor egy olyan illatos rózsabimbó ráhajlik a melle közepén fehér, de azontul fekete alak karjára és végiglebeg vele a szállóban, Varga Kis Mártonnak szinte kedve volna lekiáltani: Óvjátok és ne bántsátok őket.

Igy telt el vagy negyedóra, miközben Vera fészkelődni kezdett, azt mondta, hogy ninini, de sok ember és asszony féle. A tenyerével megnyomkodta a homlokát és hol a forgó párokat nézte, hol az előtte igen komolykodó urát. Egy kis félénkség látszott az arczán, de mikor meghallotta, hogy a fekete ruhás urak, amint selyem zsebkendőjüket rázva közelednek a bandához, azt kiabálják, hogy »sohase halunk meg« (de bolondok is, gondolta), elmosolyodott. De csak olyan áprilisi mosolygás volt ez. Mindazonáltal, mert észrevette, hogy nehány ur és hölgy figyeli őket, önkénytelenül simitgatni kezdte a ruhája ránczait, a haját pedig - ma tüzte először kontyba az édes anyja - szintén megigazgatta az ujjaival. És az ujjai ugy remegtek akkor, mint még soha.

De Varga Kis Márton uramnak sehogysem tetszett, hogy némely uras felebarátok ugy kiváncsiskodnak.

- Hogy szemlélkednek - szólt csendesen, talán bizony megbotránkoztatjuk őket.

Az ujdonsült menyecske félt, hogy az ura arra czéloz, hogy jó volna már távozni, boldog fölindulással szólt:

- Istenem, de menyországosan szép itt minden.

Varga Kis Márton közönyösen vonogatta a vállát:

- Szép, szép. De látod, Verám, ezek csak tánczolnak egyre, és annyi idő óta a zsoltárból még egy versszakot sem énekeltek el. Hát jól van az?

Vera elmélyedt a tündéries látványosságba és hallgatott mint az ennivaló kis potyka.

- Kár ezért a szép népért, - vette föl ujra a szót az ember. - Vajjon, ha meghalnak, hová jut a lelkük.

Még csak most ült le. Olyan tempósan, mint egy apostol és tisztességes távolban az uj asszonytól.

A másik páholyban is ült egy pár. A férfi szorongatta a nő kezét és ezen Varga Kis Márton igen megbotránkozott. Még ilyen is történhet egy gyülekezetben. Történhet bizony még ott hajnal felé furcsább dolog is ennél. Valami ittas kis hadnagy pezsgős állapotban megcsókolta egy nagy fejü és középen hordó alaku ur teljesen karcsu nejét. A hordós urnak ez sehogy sem tetszett és folyton azt kiabálta: Hadd lőjjem le. És mivel fegyver nem volt nála a klakkjával fenyegetőzött, mert azoknál a nagyon kövér uraknál, akik ölni akarnak, a tragikus pillanatban rendesen nincsen fegyver.

Varga Kis Márton összekulcsolta a két kezét és amint lenézett a földszintre tekintete azt fejezte ki: No lássuk, mily módon dorgálja meg a világi nép azt az embert, aki nem kevésbé bünös, mint a bálványimádó, vagy épen parázna. Pedig a világiak e gyülekezete gyorsan fátyolt bontott a futólagos kellemetlenségre, a tapintatos rendezőség épen a cotilliont rendezte s az öblös teremfenéken a tánczrendező intésére már fölállottak a párok és a czigányok a vonójukat végighuzták a hurokon. Ki volt adva a jelszó: táncz kivilágos-kivirradtig.

A nazarénus elvesztette a türelmét és odaszólt az ujdonsült asszonykához, ki piros arczczal, csillogó szemekkel nézte mint, forr, pezseg az élet.

- Hunyd le a szömöd, én lelköm és ne nézd azoknak seregét, akik nem az Urnak a seregeiből valók.

Vera szót fogadott. Lehunyta pilláját és olyan volt az illatos sereg fölött, mely eszeveszetten tánczolt, mint az álmodó angyal ég és föld között.

- Aludj, - sugta az ember.

Pillanatra széles tenyerével eltakarta az asszonyka arczát, mintha védeni akarná a mélységből föláramló kábitó illattól.

Majd homlokát nyomkodta tenyerével és félzavarban susogta:

- Ugy, ugy, aludj szivem fehér lilioma.

A Vera gyengéd szive a tilalomra összeszorult. A kiváncsiság bántotta, de még olyan gyermekes, hajlitható volt. Alighogy lehunyta a szemét, ráborult az álom és nemsokára hallatszott lélekzetvétele. Aludt, mint a tej; a feje félrecsuszott a zsölyében és nehány szál haj lekérezkedett a homlokára, mintha csak el akarnák takarni a szemét. Varga Kis Márton ugy szerette volna összecsókolni azt az engedelmes nehány szál hajat.

Ekkor az erős ember felöltöztette az alvó kis asszonyt, mint valami gyermeket. Sorba föladta rá, gyöngéden először a rokolyát, azután a rojtos kendőt ráboritotta vállára, s bepólyázta vele a derekát és hátul összekötötte a két csücskéjét. Igy ni, fehér liliom. Utoljára föladta rá a ködmönt. Mikor ezzel is elkészült ölbe kapta, kivitte a páholyból és lassan, vigyázva, lebotorkált a homályos csigalépcsőn.

A gyermek-asszony két gyenge karja lecsüngött a válláról, az arczával ráborult a mellének épen arra a részére, a hol a szive vert, a két lába pedig lefelé görbedt bárányszerüen.

A folyosón rászóltak a gavallérok:

- Hová viszi azt a szegény teremtést? Künt hóvihar tombol.

- Valóságos lavina.

- Maradjon itt. Pezsgőt adunk a tanyai virágszálnak.

A nazarénus szóra se méltatta őket, most már sietve igyekezett lefelé.

Az egyik gavallér utána kiáltott:

- Mit mond majd az ölbeli szépségnek, ha fölébred és beszél majd a bálról.

Varga Kis Márton összerezzent és meggyorsitotta lépteit. Mit is mond neki, ha fölébred és beszélni fog a bálról. Azt mondja: álmodtál én édes mindönségem. Nem, nem hazudik, hanem a szeme közé néz és megmondja az igazat, hogy látták a poklot, ahol az emberek, mint az arany halak a tóban usznak az örömök árjában, hogy beleuszszanak a pokol ösvényébe.

Künt besüpedt a lába a hóba, de könnyebben lélegzett föl.



A szentasszony csibéi.

Az uj hit általában igen vonzó. Oly véghetetlenül egyszerü, mint maga a mező, a melynek talajából fölfakadt és mint a föld emberei, akiknek életét irányitja.

Tiltja a czeremóniákat, a czifraságokat; eldob minden fölöslegest és a munkát, a józanságot és az egyszerüséget hirdeti.

Az életnek egyetlen diszéül csak a szeretetet hagyja meg, amelynek virágaival megkoszoruzza az embert, akinek lelkét sokszor tépdesik viharok, mig a szive gyakran száz sebtől vérez.

Sokszor ezer fájdalom kinos teherrel nehezedik a lélekre és a vonalgó sziv mégis hányszor beleszalad a vigasságok forgatagába.

Egy kis bor, egy kis pezsgő, egy kis abszint, hejehuja és muzsika hajnalok hajnaláig. Mert az a szokás, hogy akinek bánata van, verje ki a fejéből. A tivornyát, mint alkalmatos szert ajánlják bánatok ellen.

Olyan nevetséges a vig kompániában a félszeg nazarénus csizmadia, aki azt tartja, hogy valamennyien büntársai vagyunk egymásnak. Mert az ő lelkét is mardosta egykoron önvád és sirt ő is keserves könnyeket. És még sem veszekedett meg bujában. Kereste az embereket, de nem hogy segitsenek neki tivornyázni, hanem azért kereste föl őket, hogy vigaszt találjon közöttük.

Azok az evangéliomot olvasták föl neki ujra és ujra. És az evangéliom bátorságot csepegtetett gyenge lelkébe. Nagyokat bólingat, amint ezeket végiggondolja. Ugy van, ugy van, mindenki szenved. De mindenkinél, aki csak élt temérdek ember, vagy él ezután, többet szenvedett Jézus.

A füszagu vallás arra oktatja a nép proletárjait, a rongyos osztály jámborabb részét, a nazarénusokat, hogy csak kényszerü vendégeskedés az élet. Csak előkészület a tulvilághoz. Tehát csak nyitány az örökös élethez, melynek sohasem lesz vége.

És a nazarénusnak mindent el kell követnie, hogy valahogy el ne játsza jussát a mennyországhoz.

Tilos dolgokat ne cselekedjék, hogy ezt az amugy is ideiglenes életet rövid időre látszólag kellemessé tegye. Kegyetlen ámitás volna ez, mert hiszen isten lelkes teremtménye, mig a földön tartózkodik, valamikép ugyis boldogul. Mindig akad egy darab fedél, amely alatt meghuzódjék testével. Egy karéj kenyér mindig jut az éhes szájnak. Akkor is, ha koldus, akkor is, ha rab, vagy épen földönfutó. De az igazi nazarénusnak elviselhetlen gondolat, hogy mi történik vele halála után, ha tilos dolgot mívelt és nem intézte el. Hová jut akkor a lelke.

Nagyon sokszor előkerül az ilyen beszéd is a gyülekezetben és ilyenkor a foltozó csizmadia felesége egész testében reszketve fejére boritja kötényét, nehogy felzokogjon.

Mert Krisztus hivőjének nem szabad sirni, mivel a köny a hit gyöngeségének árulója. Csak ajkát harapdálja nagy félelmében, mivel eszébe ötlik egy régi büne, melyet még fiatalasszony korában követett el, mikor a gyereke nagy betegen feküdt és az orvos reczeptet irt, de hozzá még csibét is rendelt.

Mikor az orvos után becsukódott az ajtó, az asszony nem mert sem a gyerekre, sem a reczeptre nézni, mert egy krajczár pénz sem volt a háznál, hát kibujdosott ő nagy bánatában az udvarra, annak is a végére.

Az embere, a foltozó csizmadia még nem volt Krisztushivő, csak olyan volt, mint a többi ember, aki nem érti az irást és korcsmában ölte az idejét, munka nélkül, de boros üveg mellett. Gondolkozott, mit tegyen.

Ekkor történt, hogy a tört kerités nyilásán, - az alsó deszkaszálat egy nagy hideg télen feltüzelték, - a szomszéd udvarából átbujt két kis csibe. Megállottak a kerités mögött és a tollatlan ujjaikkal vigan kapargáltak a homokban.

Gyakran megtörtént ez, de addig nem jutott eszébe, hogy más jószágához nyuljon. Csak most. Beszaladt a szakasztó kosárért és rávetette előbb az egyik csibére, azután a másikra.

A szegény két kis csibének nagyon izletes volt a husa, hanem azért elfelejtette az egész dolgot és rá sem gondolt. Ugyan a pap is kiprédikálta, hogy lopni nem szabad, de olyan nagyszerüen fejtegette ezt a témát, hogy nem hatott a lelkére. Csak a gyülekezetben támadt föl benne a lelkiismeret szava. Roppant komoly arczczal fejtegették ott, hogy miért is nem szabad lopni. A tizparancsolat ugyan csak annyit mond, hogy: ne lopj! De a gyülekezetben annyifélekép megforgatták ennek a szónak az értelmét és ugy kimagyarázták, hogy isten mikép bünteti meg a tolvajt, hogy a csizmadiánét hideg remegés fogta el, sőt ugy félt mikor eszébe jutott a szomszéd asszony két kis csibéje, hogy egész testében reszketett.

Tördelte a két kezét, csókolgatta a bibliát, alázatosság dolgában tultett mindenkin és nem mert sem az emberek szemébe, sem az égre tekinteni.

Valamennyire akkor szabadult meg a tehertől, amely a lelkét nyomta, mikor egy vasárnapon arról beszéltek a gyülekezetben, hogy aki megtér, nem kárhozik el.

Az igemagyarázó világosan kijelentette, hogy a bünös vallja be bünét és téritse vissza a kárt. Ezen sokáig elévődött. Bevallja a bünét. De hisz akkor biró elé kerül. A biró pedig elitéli, mert nem tud védekezni. Talán leirná az egész történetet. A gyerek feküdt nehéz betegen és az orvos reczeptet irt és csibét rendelt, de nem volt egy krajczár pénz sem a háznál, az ember pedig odakorcsmázott. Azért kellett... Aztán a csibék maguktól jöttek át a kerités alatt. Ki az oka ennek a lopási bünnek. A gyerek betegsége. Az orvos. Az ura. A két csibe, melyek hivatlanul átkerültek.

De nem tudná ezt leirni, ugy, hogy megkönyörüljön rajta a biró. Olyan nagy baj az, ha az ember nem tud sem beszélni, sem irni. És azok a biró urak, akik annyit iskoláztak olyan okos emberek, hogy szemükben csak az okos beszéd és az okos irás enyhitheti a bünt.

Vissza kellene adni a két csibét, de akkor az embernek el kell mondani mindent. Az ember pedig olyan büszke arra, hogy ő vétkezés nélkül való. Mióta Krisztushivők lettek, a szomszéd asszony szentasszonyomnak hivja. És most egyszerre megtudja, hogy a szentasszonyom tolvaj.

A csizmadiáné az öklével ütögette a homlokát.

Ugy szabadult aztán a hinárból, hogy addig-addig kuporgatta a filléreket, mig megvásárolhatta a két csibét, amelyet aztán éjnek idején visszalopott a szomszédasszony ketreczébe.

Csakhogy a szomszédasszony, aki szintén Krisztushivő volt, nem akarta megtartani a két csibét.

Azt mondta igaz, hogy a nyáron elveszett két csibéje, de azoknak rövidebb volt a csőrük, tollazatuk ritkásak és általában vékony husban voltak. Mivel tehát ezek nem az ő csibéjük, nem tarthatja meg őket. Mégis megtartotta.

A csizmadiáné elhitette vele, hogy isten csak próbakép vette el tőle a csibéket, de mivel nem zugolódott a hiányosságért, most jobb állapotban szolgáltatta neki vissza.

A szomszédasszony elhitte ezt, annál is inkább, mivel ő is nagyon szegény asszony volt és a csibéket is szerette.

A csizmadiánét később mégis gyötörte az önvád. Addig bántotta az, hogy mindenki őszintén bevallotta a bünét, csak ő hazudta el a magáét, amig egy éjszaka felköltötte az urát és töredelmesen bevallott mindent.



Nazarénus Margit levelei.

I.

Édös jó anyám!

Azokért az üzenetekért, miket a majsai emberrel küldtek, áldja meg az isten mindnyájukat, édes anyám. Jaj nekem, majd megszakadt a szivem, mikor itt Szegeden megláttam János bácsit. Összecsaptam a két kezemet, szólni nem tudtam, de a két szememből zápormódra hullott a köny. János bácsit se láttam még igy elérzékenyedve, bár enyhén, de az ő két szeme is könyezett.

- Hát csakugyan feljött kend? - szóltam álmélkodással.

- Ugy-e, ugy-e, mondá ő s az öreges szájával kétszer-háromszor is megérintette vállamat és reszkető kezével pedig belekapaszkodott az én kezembe.

- Te legfrissebb lilioma az istennek. - Aszondta.

Átadta mindjárt, amiket édesanyám küldött. Köszönöm, az isten adjon százszor, ezerszer annyit. A nagyságos asszony engedelmével, János bácsi letelepedett a konyhába és mindjárt ettünk. Izlett az alma, megkóstoltuk a földiepret is; jaj de megörültem még a föld porának is, ami a gyümölcs közé vegyült. János bácsitól megtudhattam mindent és elmondta, hogy nagyapám mindig háborog, édes jó anyám pedig mindig aggodalomban él miattam, mivel megtudta, hogy sokat sirok és nem olyan vidám már az orczám. János bácsi kereken megmondta, azért jött, hogy kivallasson.

Édes anyám, édes anyám... nem vagyok én titkolózó rossz leány, megmondok én mindent, amit csak lehet, de hát édes jó anyám, az isten áldja meg, minek is hozott engem ebbe a nagy városba? Elszakitottak engem az én drága szülőföldemtől, idehoztak ebbe a barátságtalan nagy városba, a legzordonabb palotába és itt hagytak, magamra hagytak, hogy majd sok tűpénzt takaritok és boldog lehetek, a komornyik őrizetére biztak, akinek kőből a szive, mert - az urakkal tart.

Kiértettem azt is a János bátyám beszédéből, hogy a majsai leányok sok mindent fundálnak ki én reám, s azt mondták Tüz Péternek, jobb lesz, ha majd koszoru helyett fekete pántlikát tesz a fejemre. Még azt is mondták... mindent mondtak, ami rossz és édes jó anyám azt kivánja, bizonyitsam a kezem irásával, hogy nem igaz, semmi sem igaz; az sem igaz, hogy az urfi itthon van, nem lehet igaz, mert külső országokban utazik. Irja meg édes anyám, ha itthon is van az urfi, következik abból, hogy én már nem az a hüséges, istenfélő, jó gyermeke vagyok, aki voltam? János bácsi is kérdezte tőlem, hogy itthon van-e az urfi. Igy szóltam hozzá.

- Mondja meg az én édes anyámnak, itthon van... de azért ne emészsze magát, aztán olyat ne üzenjen, hogy ha nem megyek haza, hát földhöz veri magát és addig sir, mig az isten meg nem szabaditja a kínoktól.

- Töri, marja a két kezét a te édes anyád, - mondta János bácsi.

- Jaj, minek is hozott akkor ide, ha ez lett belőle? Mert én odaadnám az életemet is az édes anyámért, azt hiszik más lettem. Nem ugy van az, nem ugy van... János bácsi azt mondta, hát mondjam meg, hogy van? Mire én fájással ráborultam a ládámra és ugy sirtam, majd igy szóltam hozzá: Tudja, János bácsi, az ugy van, hogy az ember nem okolható...

János bácsi a fejét rázta.

- Higyje el, higyje el, - mondtam én - óh, ha tudná? menjen el és járja be ezt a nagy, nagy várost, a templomok előtt tömérdek koldus asszony ácsorog, én sokszor beszélgetek velök; ők is voltak fiatalok, őrizetlenül éltek és sokáig vigyáztak, de ha az ember vigyáz kétezerszer és egyszer... mikor isten egy perczre meggyengitette az eszét és az erejét...

János bácsi erre rám nézett. Haraggal, gyülölettel, utálattal. Összetett kézzel, könyörögve szóltam:

- Nem ugy van az, nem ugy van... Az urak nem tudják, mi a szegény ember élete. Lássa János bácsi, én egy hétig őrült voltam, mikor a nagyságos asszony hazajött a fürdőből, az forgott az eszemben, hogy bemegyek, beszélek vele. De sok vendég volt és minden este mulattak. El akartam mondani, hogy az apám negyven esztendeig a földet turta a nagyságos ur birtokán, az édes anyám jószágokat nevelt, a testvérbátyám pedig tehenes volt. Én meg ide jöttem szolgálni és...

Aztán, mikor elmult a két hét, nem mertem biz' én szólni. Hiszen tudja édes anyám, milyen szégyellős voltam mindig. A szakácsné is azt mondta: hallgassak, különben elkergetnek. Az anyámat, a bátyámat és minden pereputtyomat.

- Akkor, mint a pörlekedő kifakadtam, hogy a pap hazudik a templomban, mert nincs igazság ezen a földön. Igen anyám, ezt én mondtam.

- Elhirtelenkedted a dolgot, - mondta a szakácsné.

- Nem én, anyám. Engem nem szedett rá, hiszen velem soha semmit sem tudott elhitetni az az urfi. De minden este itt ült a nyakamon. Hordta az ajándékokat, kecsegtetett, esküdözött, letérdelt és ugy imádkozott hozzám, mint egy bálványhoz. Akárhányszor összekarczoltam; néha kinevettem; azt mondtam, ne csináljon magából figurát. Egyszer revolverrel jött be, megakarta magát ölni, mire mind a ketten sirtunk. Majd arra kértem, menjen innen, álmos vagyok. És ő nem ment, pedig álmos voltam. De két hónapig minden reggel mentem a tomplomba könyörögni istenhez. Szóba álltam a koldusasszonyokkal, akik napestig ácsorognak a bejárónál. Mindent elmondtam nekik.

Bólintgattak a sovány, aszott fejökkel.

- Ugy van, - azt mondták, - mi is igy jártunk.

Tegnap pedig azt mondtam nekik.

- A szakácsnő mindent elmondott a nagyságos asszonynak.

- Most elcsapnak, csufosan elkergetnek, - mondta egy koldusasszony.

Sirva kértem a jó öreg asszonyokat, vigyenek valami hatalmas urhoz, mert oda van az én életem, oda van az anyám öröme, oda van a Tüz Péter boldogsága. És az öreg asszonyok kaczagtak.

Azt mondták, a biró megbünteti azt a nyomorgó embert, aki éhségtől üzetve kenyeret lop, de az ilyen esetre nincs törvény. Aztán az urak hatalmasok.

Azt nem mondtam meg János bácsinak. Sirasson meg engöm, édös, jó anyám...



II.

Édös jó anyám!

Mindnyájuknak jó egészségöt kivánok én Tarhonyás Mihályné, született Tóth Borcsa, az édös anyám fájdalmas tulajdon leánya, ki minekutánna az Ur orczájától fölbátorittatva életbe maradtam, hiradással vagyok. Édös anyám, olvasta kend a bibliát. Mert a parancsolatját, hogy annakokáért, mivelhogy ilyen igéreteink vagynak, szerelmeseim, tisztitsuk meg magunkat a testnek és a léleknek minden tisztátalanságától, hogy a mi szentségünket isteni félelemben vigyük véghez, - én mögtettem, mert a leányok között jegyes voltam, de megtisztultam és mondhatom, hogy az Anyám leánya vagyok, mivel a jegy lement rólam és sem a dologban, sem a vigyázásokban és a könyörgésekben el nem fáradtam. Mert édös anyám! Bánkódott utánam eleget, de ha mondok valamit, olyat, a mi a legjobb, tudom, hogy kegyelmező lesz és megvigasztalódik, és ha erőtelen, megerősödik. Csupor tejet ne igyék előre attól való félelmében, hogy olyat olvas, amihez erősség kell. Szorongatása se legyen, mert én nem vagyok az, aki voltam.

Mert azután az volt, hogy még rosszabb helyre kerültem. Leküldtek a pinczébe mángorolni, a hideg pinczébe. A sok ruhát nagy kosárba kellett fölhordani a nagy emeletes ház padlására. Mikor beteg lettem, nem adtak pénzt patikába és azt mondták éjszaka is vasaljak, mert holnap megy a templomba mind az egész ház. De olyan kegyetlen hideg volt és ugy sirtam lázban. Tudom már, hogy igy kergették halálba az én Juliskámat, drága nénémet. Amig dolgoztam, az álom elhagyott és hajnalba ugy kivántam, hogy irok. Irtam és nem küldtem el. Azt irtam, hogy jaj nektek némely jó anyák. És különösen édös anyámnak irtam, hogy mönjön el a templomba és ugy rogyjon a szent feszület elé, mint a legtöredelmesebbje és sirjon, ahogy csak sirni tud, hogy engem gyermekét szabaditson meg... Mert ugy voltam, hogy nem birtam tovább. Mondtam másnap, nem hitték. Azt mondták, meguntam a helyet és csavarogni akarok. Elhivták a biztost. Adtak neki deczi pálinkát és hosszu szivart és igen sokáig beszélgettek vele. Én is akartam valamit mondani a törvénytevőnek, de rámkiáltott: Te hallgass, fogd be a szád!

- Én, mint Tóth Borcsa, kéröm igen szépen meghallgatni.

De az asszony jött és azt mondta a biztosnak, hogy ne hallgasson rám, mert minden cseléd öt-hat évig elmarad nála, de én rossz vagyok, lusta, munkakerülő.

Bevittek egy nagy szürke házba. Ott egy szemüveges arczu ur megnézdegélt, adott irást és elvittek egy másik szürke házba...

Szerettem én azért, ha szenvedtem is érte és ha megmutathattam volna édes anyámnak, nem kérdezett volna semmit, hanem megcsókolta volna az én szomorodott szivemnek gyümölcsét, de elment a fehér angyalok közé, legfehérebb angyalnak. Sirattam keservesen, hogy a szivem is majd megszakadt. Az az enyém volt. Annyira ki lesz az enyém ezen az egész világon. Tele van ez a világ sok rossz emberrel és az én angyalom itt hagyott. Éjszaka keresem magam körül és siratom. Az a kis lélek, az a kis minden, elszökött, de messzire. Ha utána mehetnék, vagy ha találnék egy égi lajtorjára.

És akkor Tarhonyás Mihály, aki ásott a kertben, vigasztalt, mint tanult házmester, aki mikor nem dolgozik, bibliát olvas. Olyan szép könyv ez, hogy azt, aki mindig olvassa, elvégre megszállja a Szentlélek, fölvilágosittatik. Ő olvasta nekem is, magyarázta, addig-addig, mig a gyülekezetbe is eljártam és miután megértettem, hogy mi az a világi és mi az a hivő, megigazultam és Tarhonyás Mihályné lettem. Édös anyám! A világiak gonoszok. Tudja mit tesznek a szögénynyel. Csak magukat puczczolják mindenben. És a sok mulatozásban megbolondulnak. Kell a szögény becsülete, vére, verejtéke, és taszitsd, szidasd a biztossal, buktasd meg, zárasd le.

Édös anyám, nem vagyok én szidalmazó. Az Isten olyan jó és az ember fia és leánya el ne távolodjék tőle. Hát az a nagy öröm, mikor letettem a bizonyságot és édös anyám kiültettek az utolsó padból a negyedikbe, majd a harmadikba. Aztán mögfogadtam Tarhonyás Mihálynak, hogy, amig élek, kitartok mellette és beültettek a második padba és idővel még az elsőbe is kerülök. Mert édös anyám, ami én bennem rossz volt, azt Tarhonyás Mihálylyal kifohászkodtuk az én testemből és mögujhodtam, mint ahogy csikorgó tél után mögujhodik az almafa.

Most örülök és olyan vidám vagyok, hogy elmultam, mint rossz, és kéröm ujfent édös anyámat, hogy az én szivemet, mint tulajdon gyermekének szivét vegye a szivéhez és mellé a Tarhonyás Mihályét, ha meg nem botránkoztatom.

Ha pedig szükében volna édös anyám valamiben, adjon az isten minden jót bőven. És maradok én, mint gyermeke, kit most már meg ne szégyeljen, ki iránt a haragot szedje ki a szivéből és kit ugy szeressen, mint először.



Selyem és biblia.

Nem igaz a nóta, hogy a falu legszebb leánya nem akar puczczos dáma lenni. Amig a falujában eteti a libákat, talán nem vágyik czifraságok után, de kerüljön csak a városba, a karton ruha egy-két év mulva megfodrosodik és a durva fejrevalót selyem, vagy legalább is saten kendővel cseréli föl. Ép ugy a legény is, vágyó szemekkel néz a kirakatokba és olyiknak éveken át nincs más gondolata, mint egy meggyszinü szivarszopóka, de olyan, amely tajtékból legyen és a mellényre czifra ezüst gombok, a lánczra is nehány ezüst tallér.

Hetivásárokon beözönlik a nép a város kellő közepébe, nézdegélik egymást és nézdegélik a körülöttük levő dolgokat. A kirakatokban egy darab Páris, egy darab Berlin, Bécs, vagy Prága, talán kicsinyben Budapest is iparban, luxus dolgokban, ruházatban, disztárgyakban, amiknek láttára a szegény ember szeme csak ugy csillog-villog.

A nyugoti országok népe együtt nevekedett az ipar vivmányaival, és igy azok népében nem okoz rombolást. De a magyar földmivelő népnek fölbuzditja vágyait. Azok a kirakatok kecsegtetnek, ingerelnek. A fokos, a butykos, a turi süveg, a zsinóros dolmány, a pruszlik lassankint a családi archivumokba kerülnek. A nép egy része fölcseréli olcsó, tartós ruháját, amelynek szövetét többnyire maga fonta, varrta, cziczomás idegen portékával, amely mutatósnak látszik, de drága és romlandó. A nép csinosodik, anélkül, hogy nevelődnék. Pedig van ideje. Hiszen a földmivelő télen nem dolgozik. Sokan azon törik a fejöket, hogy házi iparral foglalják el az alföldi népet. Ajánlják a durvább szövetek készitését, a kosárfonást, az egyszerübb famunkákat. De félő, hogy akkor is csak az éltesebb asszonynép fog dolgozni, aki rá van utalva.

Az alföldi földmivelő nyáron oly megerőltető munkát végez, minőt talán egy nép sem. Nyáron naponkint 19-20 órát sül-fő a földeken és mire betakarit, teljesen »kiállott«. Megunja a munkát és nem érez más iránt kedvet, legfeljebb a torozáshoz, egy kis téli iváshoz, vagy kártyázáshoz.

Nincsen semmi a mi elfoglalja a lelkét. Az alföldi városokban nincsen más, mint tömérdek apró és nagyobb fehér ház, egy sereg kut, amelynél este és reggel a legények megcsiphetik a leányokat és egy sereg korcsma, amelyben ma már többnyire rossz bort árulnak. És a város központjában nehány kirakat, amely fölkelti a vágyakat és irigységet támaszt. Még a porban futosó bogarak is elvesznek napfény és virágok nélkül. A nép egy része, a melynek sem a keze, sem a lelke nem foglalkozik egész télen át, szinte összeütközésekbe bonyolódik. Összeütközik a társadalommal, a törvényekkel és a hittel. Pörlekedők, tolvajok, jobb esetben szoczialisták és nazarénusok támadnak közülök. Nincs mit csodálkozni azon, hogy aztán elzüllik az olyan nép, amely pusztán őstermeléséből élve, a telet évről-évre áttivornyázza, anélkül, hogy szivét nemesitené és a lelkét mivelné. Akárhánynak fogalma sincs a vallásról, vagy nemzete történelméről, de a törvényszéki eljárást már gyakorlatból ismeri. A törvényszéknél szaporitani kell a birákat, mert a pörök évről-évre szaporodnak.

Nem mondhatni, hogy nem járnak a templomokba (főkép a rorátékra), de az istentiszteletet gyakran olyan papok végzik, akik távol állanak az alacsonyabb sorsu emberek szenvedéseitől. Legyen az pap, aki biborban, vagy lilaszinü reverendában végzi az istentiszteletet bármily igaz és ideális: közte és a nép e része között áthidalhatatlan ür tátong. Ez a látszólag áthidalhatatlan különbség, amivel a tudományosan képzett és bölcsészetileg fegyelmezett ember agya elszámol és mint konvenczionális dolgokat megszokott, az egyszerü emberre nézve megoldhatatlan problémává válik.

A rohanó korban csak a vágyai válnak szárnyalóbbá, csak az igényei növekednek, anélkül hogy a jövedelme szaporodnék, vagy a viszonyai javulnának.

Sem ők, sem mások nem oldják meg a problémáikat, amelyekkel naponkint szemben találják magukat.

Pedig az erjesztő anyagok törvénye szerint a problémák megoldatlanul nem maradhatnak. Idők multán felduzzanak és a bajokat ki árasztják az élet szennyes medréből. És ki vehetné rossz néven azoktól a szegény emberektől, akik a nyugtalanságok gyötrelmes éjszakáin dideregve égi melegség után sóvárognak, hogy lelkükkel kibékülve futhassák meg a földi pályát, térdet-fejet hajtva, összekulcsolt kézzel, lecsukott szemmel imádságot mormolva és zsoltárokat énekelve, senkinek sem vétve, munkában, egyszerüségben és szeretetben, amint azt, az ő tudományuk isteni megalkotója, Jézus kivánta.

És a nazarénus, mint a kórház kiszabadult betege, olyan félő gonddal vigyáz, hogy vissza ne essék a gyötrődésekbe és különb legyen a többinél hitben, becsületben és munkában. Ilyenek minden uj vallás terjesztői, amig a hitük nem válik általánossá, megszokottá, amikor ismét támadnak osztályosok, mivel nincsen a világon olyan igazság, amelynek a leple mindeneket megoltalmazhatna a portól, piszoktól. Itt-ott gyürődések támadnak az igazság hófehér leplén és a hézagok mögül vészes arczok, villogó szemek uj igazságért sóvárognak.





JEGYZET


* Darvin: Az ember származása és az ivari kiválás.