Paksy Máté
A dialógus vonzásában
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
SOHASEM VOLTUNK POSZTMODERNEK?
I. ÁLLAM, TÁRSADALOM, TERMÉSZETES JOGOK
1. A keresztény politikai filozófiáról általában
2. Reformáció és ellenreformáció
3. Keresztény politikai filozófia a XX. században
4. Jacques Maritain hozzájárulása a keresztény politikai filozófiához és gyakorlathoz
5. Waldstein: A szívébe írva. A természetjog mint az emberi társadalom alapja
6. Advocatus iuris naturalis. Gondolatok Xavier Dijon természetjog tankönyvéről
II. JOGDOGMATOLÓGIA: GYAKORLAT ÉS ELMÉLET DIALEKTIKÁJA
1. A jog mint normatív társadalmi jelenség
2. Széljegyzetek a mesterember-koncepcióhoz
3. A kodifikáció elméletben és gyakorlatban a leibnizi genezistől az egzegézis hanyatlásáig
4. Az európai jogászi ész egysége
5. Perelmani perspektívák
6. Se temetni, se dicsérni... A francia alkotmány elmúlt ötven évéről
III. VIDETE MIRACULUM... TEOLÓGIA, JOG ÉS IRODALOM
1. Így irtok én. Artúr, Yossarian, Kenny - avagy a jog normativitásának paradoxona
2. Videte miraculum... Csodák, paradoxonok és az emberalkotta jog
IRODALOMJEGYZÉK
A KÖTET TANULMÁNYAIRÓL
Előszó
Három évtizeddel a posztmodern-vita után a filozófia ismét szigorú tudomány lett (jelentsen bármit is "tudomány" kifejezés). Már a jogfilozófus sem engedheti meg magának, hogy mellébeszéljen, sejtessen, utaljon, kikacsintson. Egy dolog a stílus, és egy másik a tartalom: a poszt-... tematika (posztszuverenitás, posztnemzeti, posztpozitivista, etc.) szinte mindegyik jogbölcseleti munkában valahogyan jelen van. De mi a posztmodern? Az egyszerűség kedvéért induljunk ki az egyik, annak válságáról beszélő szerző meghatározásából. Eszerint (1) a filozófiai megalapozás lehetetlen; (2) a cselekvést a termelési mód helyett a fogyasztás határozza meg; (3) a történelem-csinálás nem pusztán az emberi akarattól függ.
Ami az (1) állítást illeti, a könyvemben elemzett szerzők közül inkább a kivétel, aki elfogadja. Nem kétséges, hogy - a philosophia est ancilla theologiae elv hiányában - a jog és a filozófia viszonya feszültséggel terhes. (És még bonyolultabbá válik a helyzet, ha ehhez hozzávesszük a jog társtudományait a társadalomtudományok területéről, pl. a szociológiát, történettudományt, klasszika-filológiát vagy a politológiát). Ezzel összefüggésben úgy gondolom, hogy a jog megalapozható, de többféleképpen. Ebből következik az is, hogy a különféle jogbölcseleti hagyományok akár egymás mellé is helyezhetőek. Ezzel az (1) állítás éle el is vész.
A (2) állítás egyetlen vonatkozásban, a jogdogmatika-felfogásomban kerül csak elő. Ezt Pierre Legendre elméletére próbáltam felépíteni. Az általam olvasott szerzők közül talán ő a "legvadabb". Legendre - a lacani felfogás nyomán - pszichoanalitikus elemzését és értelmezését adja a jognak. A szerző gazdag életműve azonban pusztán azon klasszikus tézis alátámasztására szolgál majd jelen esetben, hogy a jogdogmatikának is van valamiféle társadalmi környezete és antropológiai alapja.
A (3) állítás ugyancsak egyetlen vonatkozásban, nevezetesen a Foucault-féle "archeologikus" elbeszélésmóddal összefüggésben kerül elő. Az összehasonlító alkotmányjogot szerintem ugyanis akkor lehet jól művelni, ha nem ragaszkodunk egy "alapszöveg" vagy "alapító" aktus létéhez. Állításom tehát az, hogy az alkotmányosság többször és többféle formában, többféle grand récit-ként született meg és ezeket a születéseket egymáshoz véletlenszerű-történeti jellegű kapcsolat fűzi. Számtalan Fundamentális Textus köti össze a politikai közösség tagjait és ezek szélei ráadásul elvarratlanok. A jogtudós úgy tesz, mintha Egyetlen Alapmítosz lenne minden egyes jogrendben, amit azután különféle fogalmakkal próbál leírni ("forradalom", "hipotetikus alapnorma", "elismerési szabály", "társadalmi szerződés", stb.) Erre minden bizonnyal azért van szükség, mivel narratív egység hiányában a politikai közösség tagjait sem fűzi össze semmi társadalommá.
A természetjogi gondolkodás nem veszített semmit létjogosultságából a posztmodern végén sem. Maritain életműve sem a semmiből bukkant elő. A természetjogtan franciaországi térhódítása a századfordulóra tehető, amikor százéves lett a polgári törvénykönyv, az állam és egyház viszonyára vonatkozó tanok kidolgozásra kerültek, az antipozitivista jogszociológia elterjedt, és - nem utolsó sorban - a Katolikus Egyház társadalmi tanítását alkotó első enciklikák megjelentek.
Ám a francia jogtudósok a kezdetektől fogva ambivalensen viszonyultak a természetjog-tanokhoz. Egy ideig úgy látták, hogy a természetjogi törvényrendszer az univerzum rendjét tükrözi. E nézet legtökéletesebb megfogalmazását Domat-nak a törvényekről szóló értekezésében találjuk. A természetjogászok később azonban elfogadták a voluntarizmust is, hiszen már a XVI. században feltűnő bodini tan is összeegyeztette a racionalista erkölcsfelfogást az imperatív jogi ontológiával. Montesquieu elmélete egyszerre szociológiai szemléletű és természetjogias - azaz a jogi pozitivizmus mint szociológia aligha állhatott erőteljesen a természetjogi gondolkodással szemben. Az eklekticizmus a forradalmárok írásaiban kulminál: így a hívő Leibniz-cel szemben álló ateista Diderot rögzítheti, hogy a "természetjog az, amit az általános akarat megfogalmaz".
A francia természetjog-tanok gyengeségének van egy intézményes oka is. E tan csak kivételesen volt egyetemi diszciplína a francia egyetemeken és a természetjogászok egyike sem fordult nagyon az akkor egyetemen oktatott szerzők műveihez saját munkájának kidolgozása során. A XIX. század vége felé a természetjog-alapú kontraktualizmus ellen hatott a jogfejlődés is. A munkajog területén ugyanis olyan szerződési formák (pl. kollektív szerződés) alakultak ki, amelyek normativitása kihat a nem szerződő felekre is.
Egy jogi karon a természetjogi gondolkodás tanulmányozása megkerülhetetlen: nincsen olyan jogterület, ahol előbb vagy utóbb ne botolnánk bele a társadalmi igazságosság által felvetett valamilyen kérdésbe. Az állam vagy a politikai közösség felől közelítve meg a kérdést úgy látom, hogy a legfontosabb hozzájárulása a természetjognak az emberi társadalom fejlődéséhez a hatalom korlátozásában rejlik. Egy jogbölcseleti munka előszavánál aligha akad jobb hely arra, hogy megemlékezzünk arról a gondolkodóról, akinek művét Horváth Barna méltán nevezhette a "joguralmi elmélet praeludiumának". Salisbury szerint ugyanis a zsarnok és a fejedelem abban különböznek egymástól, hogy míg ez a törvények szerint uralkodik (quod hic legi obtemperat), addig az a jogtalanság állapotát idézi elő azzal, hogy eltörli a törvényt (leges evacuet) és szolgaságba veti a népet (devocet in servitutem). E gondolatok rögvest a jogbölcseleti fúgák egész sorát indítják el.
Hiszen, írja Salisbury, a fejedelem maga a megtestesült jog, így tekintélye is a jog autoritásától függ: ha követi a természet előírásait - olvassuk cicerói gondolatait - akkor az "egészséges fej" ítéletét hozza meg. E test-metafora - amely nyilvánvalóan nem is az első, és nem is a legismertebb a filozófiatörténetben - a konstitucionalizmust körülölelő viták és igazolások visszatérő eleme. Az uralkodó az isteni méltányosság szolgájaként tartja fenn az igazságosságot, de hogy miként, ebben lelkiismerete szerint szabadon dönt. Önmaga tehát mentes ugyan a jog előírásaitól (legibus solutus), ám ez nem azt jelenti, hogy megengedettek lennének számára a jogtalan tettek, hanem csak azt, hogy döntését nem a büntetéstől való félelem, hanem az igazságosság iránti szeretete, a természetjog korlátozza. A méltányosság (természetjog) biztosítja a dolgok összhangját, pártatlanul megadva mindenkinek azt, ami neki jár. A méltányosság és az igazságosság akaratát a törvény teszi közzé, biztosítva ezáltal, hogy az alattvalók cselekedetei összhangban legyenek az isteni aequitasszal. A közügyekben - tanította - az uralkodó akarata a törvény erejével rendelkezik ugyan, ám a törvény nem azért kötelező, mert az uralkodó akarta azt, hanem azért, mert a méltányosság és a közjó késztette meghozatalára.
A felvilágosodás filozófiája és általában a modernitás szekularizációs igényei ugyan háttérbe szorították, a keresztény politikai filozófia sosem szűnt meg, bár olykor periférikussá vált (például a jozefinizmus hatására) és sokszor búvópatakként élt tovább a "hivatalos" államelmélet mellett (mint az egykori szocialista társadalmakban). Ma, jóllehet a világ véglegesen "fel van oldva a varázs alól", még mindig nem meghaladott az állam és a politika kérdéseinek keresztény hittételek fényébe helyezett bölcseleti szintű tárgyalása. Ehhez azonban a XXI. század katolikus politikai filozófusa már hozzáteszi - a II. Vatikáni Zsinat szellemében -, hogy mindig mindenkitől kész tanulni, más szóval, e sajátos tárgyalásmód is figyelemmel van az eltérő népek bölcseletére és bölcsességére. A keresztény politikai filozófia így tisztelettel fordul minden iránt, amit a Szentlélek hozott létre az emberekben, hiszen ott fú, ahol akar.
Egy híján két évtizeddel ezelőtt Jacques Maritain keltette fel érdeklődésemet a francia kultúra, és filozófia, teológia, politikatudomány és jogbölcselet, valamint a természetjogi gondolkodás iránt. Meggyőződésem, hogy Maritainnek és a klasszikusoknak mindig van mondanivalójuk számunkra. Ha jelen mű, mely alapvetően rájuk támaszkodik, a karon folyó kutatásokhoz és az oktatáshoz valamilyen módon hozzá tud járulni, úgy ezzel hivatását már be is töltötte.
...