Tartalom

Előszó

Ha valamire, hát leginkább a szónoklatra és ennek szerényebb válfajára, a felköszöntésre áll, amiről azt állitja a közmondás, hogy: "Gyakorlat teszi az embert mesterré." Csakhogy nem mindenkinek van alkalma és pénze, hogy a legkülönbözőbb célokra adott lakomákat végig egye csak azért, hogy a felköszöntések terén némi ismeretekre szert tegyen. De nem is szükséges, mert sokkal gyorsabban, olcsóbban és alaposabban el lehet azt sajátitani könyvekből is. Ezeknek a könyveknek sincsen egyéb céljuk s lehetőleg minden gyakrabban előforduló alkalomra kiterjeszkednek ugyan, mégsem lehet kivánni egy szükebb terjedelmű s ennélfogva olcsó pénzen megszerezhető könyvecskétől, hogy például olyan felköszöntőt tartalmazzon, amely szó szerint ráillik az ő ángya keresztapjának harmadik házasságára.

Ez a könyv legföljebb felköszöntő mintákkal kiván szolgálni a gyakrabban előforduló alkalmakra, főleg pedig egy sor jó gondolatot ad, amelyet bárki tetszése szerint s a megfelelő körülményekhez alkalmazva felhasználhat. Szóval könyvünkben minden művelt ember, aki a felköszöntés terén még ujonc, megbizható utmutatást, vezetőt talál.

Ami az előadás módját illeti, a beszédet halkan kell kezdeni, emelkedett hangon folytatni és még hangosabban befejezni. Ezután a beszélő összeüti poharát annak poharával, akit felköszöntött, s akit utána a jelenlevők is fölkeresnek hasonló célból.

A beszélőnek mindenekelőtt tudnia kell a legalkalmasabb időt megválasztani, hogy beszédével hatást érjen el. A felköszöntőkben bizonyos sorrendet kell szem előtt tartani. Mindig az ünnepeltet vagy az ünnepelteket illeti meg az első felköszöntő, kivéve a politikai személyiség, vagy köztisztviselő tiszteletére rendezett lakomákat, a melyeken rendszerint az uralkodónak szól az első felköszöntő. Nagy tapintatlanság volna, ha például menyegzői lakomán az örömszülőket, vagy éppen a koszoruslányokat, vagy a násznagyokat köszöntenék fel az uj pár helyett először. A hallgatóságnak nem szabad unatkoznia, még kevésbbé szabad a hallgatókat annak a kínos érzésnek kitenni, hogy a beszélő bele talál sülni. Ez pedig könnyen megeshetik azzal, aki egy idegen beszédet szóról szóra bemagolt.

Minthogy a felköszöntésnek célja az ünnepi hangulat emelése, a beszélőnek mindent kerülnie kell, ami lehangoltságot okozhat s az ünnepi hangulatot elrontja. Ily alkalommal tehát mindenekelőtt hagyjuk békében a holtakat. Kerülni kell mindenféle érzelmi sebek érintését, például elhalt családtagokról való megemlékezést.

Fődolog, hogy az ember mindig tisztában legyen azzal, amit mondani akar. Amellett föltétlen szüksége van a beszélőnek a lélekjelenlétre, nehogy egy-egy váratlan közbeszólás vagy váratlan nevetés kihozza sodrából és nyugalmából a szónokot. Ha emlékezőtehetsége cserben hagyja, ügyes fordulattal térjen át az előre megállapitott befejezésre. A hallgatók azt fogják hinni, hogy ugy van rendjén. Hiszen nem tudják, hogy a szónok eredetileg még egyébre is ki akart térni és az ünnepi hangulatban a gondolatugrásokat nem veszik az emberek komolyan. A dadogás és fennakadás azonban mindig feltünik és a hallgatóságban kínos érzést kelt. Ezért hosszabb beszédre csak akkor vállalkozzék az ember, ha gyakori beszéddel az elfogultságot és a bizonytalanság minden érzését lekűzdötte. De bármily gyakorlott szónok legyen is valaki, őrizkedjék beszéde fonalát tulhosszura nyujtani, különben elszakad a hallgatóság türelmének fonala. Szóval a jó felköszöntőnek is az a főkelléke, hogy rövid és velős legyen.