LIGETI ERNŐ: BELVEDERE

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-501-8 (online)
MEK-16795

Rigától Prágáig röpitett egy kórházvonat és letett, ütött-kopott katonát a letnai ideggyógyintézetben. Fáradt sugarakkal, gyilkos hidegfürdőkkel, a tussok hideg korbácsával paskolták a testemet és déltájban kiültem a belvederei parkban gyüjtöttem vizes arcomra a napsugarakat, mellre szívtam az augusztusi délelőtt hársfával és füaromákkal elegyes illatait, fáradtan hullott ölembe Jammes verseskönyve, szikráztak sárgás fényben a padok és szikrázott lenn a hegy lábánál a Moldova. Fejem felett arany legyecske szállott. Éltem.

Éltem és lassanként elsülyedt az időben egy muló élet kulisszája. A felgöngyölődő szallagnak csak egy-két színe vibrált fel előttem. Idegen volt a varsói zsidónegyed, a breszki elhamvadt város, az át-megjárt orosz faluk a savanyú szélben, a végtelen mászkálások az éccakában a trénnel, az állásokra ráereszkedő esőfüggöny, melybe elvétve világitórakéta hasitott be és a fényszóró nagy szeme, ha pillantása hegyekből rejtett völgyekbe fordult alá. Itt: zsongott az élet. Kis gyerekek hemperegtek a pázsiton, cipőjükbe becsúszott az aranyos kavics, hajukba belopta magát a hegyes fűszál és katicabogár.

Az életnek nincs se vége, se hossza - pepecseltem el a gondolattal. Mellettem öreg cseh anyóka öltögette a harisnya szemeit egymásba. Elszakadt szálak kapcsolódtak távolba néző szemem előtt fátyollá, élet sokszínü kendeje, beleszövődvén mult napok izes szálai és a levegőben kergetődző ökörnyál, rézsutosan eső napfoltok és remegő levelek zöldje.

Két-három új barátom volt akkortájt. Alacsony, tömött kolozsvári doktor az egyik. Pocakján pettyes fehér mellény, aranylánc, vastag, polgári ékszer. Kurta lábaival vidáman szökdécselt a sétányon. Szerette a nőket szemmel és minden kalandvágya, melyet az otthoni élet és a kisvárosi megszokottság guzsba kötött, most felszabadult és fegyelmezetlenül tombolta ki magát az arany Prága vérforraló nyarában. Mosolygó ábrázattal, óránként megujuló frisseséggel próbálkozott a Belvedere nőinél, ravaszul kacsintva hagyta ott névjegyeit a padokon, a kis, négyszögletü névjegyeket behajtva, rajtuk a felirással: Univ. Prof. dr. Schwartz.

Néha be sem mutatkozott. Észrevétlenül oda simult a nőhöz, belecsipett a karjaiba, ha ültek, megérintette fehér harisnyájukat. Ha a szeme közé vihogtak, boldog volt és már hitte is, hogy nemzeti missziót teljesit, hogy most itt van a csehek között, a lovagias magyar nemzet fegyverbarátságát közvetiti. Leszidták, elfordultak tőle? Fel se vette. Tréfásan megfenyegette ujjával a menekülő fehérnépeket és nyugodtan, mintha semmi kudarc sem történt volna, magyarázgatta nekem:

- Én mondom magának, Prágában minden nő kapható, csak tudni kell velük bánni.

De arról egész Prágában senki sem tudott, hogy dr. Schwartznak egy szeretője is lett volna.

A másik barátom, kivel flangéroztam a parkban, szelid arcu, budapesti technikus volt. Arcán néhány szál szakáll serkent, gyerekes kék szemével áhitatosan és félénken tapogatta a leányokat, kik ringatódzva jöttek át a gyepen, kezükben rakett és mellük ritmikusan domborodott a csipkebluz mögött. Dr. Schwartz vállalta ifju barátunk kitanitását a széptevésben. Soha meg nem történt raffinériákról mesélt órákhosszat, a nők meghóditásának titkáról és különösen neki fejtette ki nagy előszeretettel elméletét, hogy minden nőt meg lehet hódítani.

- Fiatal ember, minden nő a magáé, csak ki kell nyujtania a kezét. Azután megcsipni a gazdag nőt, van itt milliomos leány elég, elvenni, hazahozni Magyarországra. Bizony.

Aladár a technikus talán be is látta ez elmélet helyességét, de elpirult, ha egy nő a szemébe nézett. Félt ilyen acélos nézésektől, amelyek egyszerre mindent megláttak rajta és összefoglaltak. Csak az áhitat élt benne, hogy jó volna kéz a kézben, nézni a kertre leszállingózó estét, de azokat, akik meleg nézéssel fütötték fel arcába a vért és karjuk érintése csendesen izent neki, tovább hagyta lebegni. Megelégedett egy divatárus kisleánnyal a Zizkovból, ártatlan találkákat adott a régi városháza előtt és feketesört fizetett esténként egy mohafedte kültelki pivovarban.

Ezek az emberek fontosak voltak nekem, aminthogy minden fontos, ami az életemmel legkisebb mértékben is összefügg. Kisvárosi ember vagyok, érzékeny család sarja, nagy célok felé nem törtető, kissé passziv, mint minden ember, kinek a szük városi horizont nem engedi meg, hogy kalandorrá nőjje ki magát. Ahogy a pásztorember ismer minden csillagot az égen és tudja a nap járását és tekintettel kiséri a felhők iramát, úgy engem kis eseményeim szemlélővé tettek, megfigyeléseim ha nem is tökéletesek, az csak azért van, mert nem tudok objektiv maradni. A dolgok körülöttem nem sűrűsödnek tapasztalattá, minden gennyesen és véresen a szivem alá türemlik, ott él tovább megbujva, rejtve. Jön valahonnan szeptemberi szél, lekoppan egy érett kék hasu gyümölcs, orromba szökik ismerős illat, körülszálldos régi veretü szó, kibuggyan álmomban elfeledt kacagás hegyi patakja, megszállja torkomat kőszénfüst vagy monostorok felől harangszót kerget ide a szél, mintha petróleummal öntöttek volna le, minden oldalomon égek. Egyszerre világossá válik a sok összefüggés és édes istenem, annyi az összefüggés és minden összefügg egymással. Mint egy megbolondult postahivatalban, egymásba gabalyodnak a távíró szálak, Budapest vonalon beleordítanak a székely havasi kolompcsilingelésbe és ha emlékeim régi versek zöld lankáival korrespendálnak, belesajditnak életem hurjai. Triviálitás és sablon, vannak mozdulatok és mellékzöngék, melyek életem egész zeneszerkezetét zengésbe hozzák. Néha megkisérlem kikapcsolódni életemből. Mint az indiánus a hömpölygő folyamon úgy heverni életem partja mellett, elvétve rátenni a fülemet a bő habokra, hogy hallgathassam és megsejdithessem elkövetkezendő lépések neszét. Ez volna talán az ugynevezett tárgyilagosság, mely egynehány íróknak jellemzetes sajátja. Fiókom tele van hasonló kisérletekkel, melyek a régi recipe szerint egy-egy tőlem látszólag független eseményt nem nagy fáradsággal eltalált pointirozással gyurtak eleven agyaggá, de ma már, ki tudja, fejlődés ez vagy visszafejlődés, számos problémáim helyét csak egy probléma foglalta le, hogy úgy mondjam nagyobbszabásu kérdés, mely a paleolit korszaktól kezdve - vagy talán még régebbről - a szénkészletek teljes kiapadásáig - vagy talán még tovább - minden területet betölt, egyetemes világtörténelem: életem. Épen ezért bátor vagyok szives olvasóim figyelmét felhívni, hogy nincsen módomban úgy előadni a dolgokat, mint vannak. Egy csepp vizbe még Dickens sem szoritott tengert és ha önök mégis azt hiszik, Dickens legkevésbbé hitte volna. Minden író kifelé illuzionista és az úgynevezett tehetségétől függ, hogy mennyire lesz kókler. De befelé valamennyien, kik pennát forgatunk, nagy üstökösök és kis egek álló csillagai, egyformán nem tudjuk magunkat kifejezni, különösen akkor nem, ha felelősségünk tudatában önönmagunkról beszélünk.

Barátaim, akik érző, eleven emberek voltak és külön-külön a firmamentum pályáin, mint a mindenség keringtek, valóban benyultak életembe, de fontosságok nem volt nagyobb, mint ott a Belvederén a pilseni sörnek, lábam alatt sárguló homoknak, a rododendron kerti ágyaknak és egy drótkerítés mögül előkandikáló korhadt száru rózsabokornak. Az emlitettek csak zárai és lakatjai életemnek, csupán arra jók, hogyha közülük akármelyiket látnám, vagy csak emlékezetem pitvarába kerülne, minden eszembe jutna. Alakjukat szándékosan kicsinyeltem le és csak magamat tolom előtérbe, mint Zuluoga spanyoljait és ha magam mellett megtürök hasonló nagyságban és lendületben bárkit is, azt csak magamért, luxusból, ajándékozásból teszem.

Barátaimmal hosszasan nem vitatkoztam. Bevallom, szívesen bocsátkoztam elvi jelentőségű vitába, de mint szemérmetes, vidéki ember, lehetőleg kerültem az alkalmat, hogy magamból is adjak valamit. Több izben megremegtem és vér szökött az arcomba, hogy most elárultam magamat, szerencsére legtöbb embernek megvan a jó tulajdonsága, hogy észrevétlenül megy el fontos és életet reprezentáló dolgok mellett. Minden embernek más és más mult áll a háta mögött és ez teszi lehetővé, hogy még ha el is mondanók egymás titkait, akkor se értenők meg egymást. Nem találok rosszabb felosztást, mely a nyelv külömbözősége szerint osztályoz, hiszen minden ember, akár magyar, akár német, akár cseh, a saját, egyedüli nyelvén beszél, melyet már a szomszéd sem ért meg. Ez a tény indokolja álláspontomat, hogy ha van emberek megkülömböztetésének jogosultsága, ez csak a külön-külön emberi lehet, ami végeredményben egy a nemes értelemben vett kozmopolitizmussal.

Magamnak szavakkal körülbástyázása, gesztusokkal védekezése bizonnyal kényelmi szempont és semmiesetre sem belső szükség. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogyha családi nevelésem magányosságra kárhoztatott is, emberekkel szívesen érintkezem és szükségesnek tartom, hogy fajtám egy-egy sikerültebb emberpéldánya állandóan kezemügyébe essék. Minden plein-air úntat, ha nem látok magam körül élő lényt és bármennyire is sikerült az irodalomnak a maga relativ eszközeivel vér és hús-figurákat újrateremtenie, kell öt érzésünknek az emberi test közelsége, párája, bolondsága és szenvedése.

Prágában magam is részt vettem barátaim hancurozásában. A társaságért sok mindent megtesz, elkövet az ember.

Szivesen emlékezem vissza két leányra, akik testvérek voltak, egészségesek, ápoltak és a fiatalság uri gőgje dagasztotta idomaikat: Nevüket sokáig nem tudtam, de Schwartz, aki a Belvederén mindenkit ismert, mondotta róluk, hogy egy nyugalmazott alezredes leányai. Ez természetesen nem volt igaz, aminthogy dr. Schwartz, mint minden bőbeszédü ember, könnyen túltette magát apróbb kijelentéseken, melyek összefüggés nélkül hirtelen eszébe jutottak. Én kényelmesen engedtem át magamat ez illuziónak, mert emlékeim gyerekszobájában üveg bura alatt pihent két kincstári kisasszony, Steinwänder osztrák őrnagy Lilije és Grätchenie, kikkel pirosan és remegve korcsolyáztam a tornakerti jégpályán és akik egy zárkózott, előkelő és keresztény élet ismeretlen titkait lengették felém. Nevezett prágai hölgyek, ha nem hasonlitottak volna arcuk egy némelyes kifejezésében egymáshoz, két idegen lény érzését keltették volna fel bennem. Az egyik, az idősebb, magasabb volt; szeme nyugodt és acélos járása energikus és lépései fiusak, fölényesség és komolyság mozdulataiban, hangosan nem nevetett soha. A másik: rakoncátlan fiatal gyerek, a kis csikók rugalmasságával, kacér, ragyogó szem, a pisze orr mögött hangja, mint játékos citera csengett, egyik kerti padtól a másikig, érthetetlenül lággyá morzsolta a kemény, német hangzókat és amikor az ugró férfi szemek beletapadtak a nézésükbe, a kisebbik mert visszanézni, de a nagyobbik öntudatosan, fölényesen rugta maga előtt a kavicsokat és tekintete biztosan, könyörtelenül verte vissza a tolakodó pillantását a szembejövőknek és hogy a háta mögött mi történt, arról nem akart tudni semmit.

Dr. Schwartz természetesen bemutatkozott nekik. A nagyobbik keresztbe tett lábakkal ült a padon, a kisebbik egy vörös Engelhorns regénnyel legyezgette magát és felnevetett, amikor Schwartz gömbölyü feje előre hajolt és arannyal tömött fogai tört németségü mondatokat hevenyésztek feléjük. A nagyobbik felállott és egyetlen nézéssel utasitott vissza minden merényletet.

Dr. Schwartz mosolyogva jött vissza padunkhoz, vidáman forgatván botját a levegőben.

- Rendben van fiuk. A nők igent mondottak, csupán arra kérnek bennünket, hogy tekintettel édes apjuknak, az öreg alezredesnek szertartásos érzületére, ne itt a sétatéren mutatkozzunk be, ahol mindenki ismeri őket. A kisebbik egyébként megígérte nekünk, hogy eljön délután a kávéházba.

Bár a siker, melyet dr. Schwartz közbenjárására elértünk, fantasztikusnak látszott, éltünk a gyanuperrel, hogy látva a hölgyek viselkedését, a dologság nem épen úgy volt, ahogy azt dr. Schwartz ékesen előadta.

A továbbiak igazolták is gyanunkat. Másnap a nők szívtelenül elmentek elfordított fejjel mellettünk, még a kisebbik is adta az előkelőt és amikor dr. Schwartz utánuk kiabált, látható megbotránkozással más szerpentin útra tértek el.

- Itt valami baj van - csóválta a fejét dr. Schwartz, amikor mi szemrehányó tekintettel fordultunk felé. Alighanem, maga, fiatal barátom, tapintatlan mérnök úr, rontotta el az egészet.

A technikus élénken tiltakozott, hogy ő nem illetlenkedett, a doktor részéről az csak kifogás. És a nőkkel való megismerkedés ezek után végérvényesen megbukott.

Ilyen szomoru megoldásba nem mehettünk bele. Elhatároztuk, hogy a mérnökjelöltnek másnap oda kell menni a hölgyekhez és nevünkben bocsánatot kell kérni.

Másnap, amikor délelőtt tiz óra tájban a leányok újra megjelentek, a mérnökjelölt oda is ment. A kisebbik csengettyüzve kacagott, a nagyobbik barátunk szeme közé vágta:

- Tőlünk ne kérjen bocsánatot, hagyjon bennünket békében. Nincs szükségünk a maguk barátságára.

Le voltunk forrázva. Hiába szólitottuk meg másnap, harmadnap, iksz alkalommal megint a nők hajthatatlanok maradtak.

Ami engem illet, ez az állhatatosság felette imponált nekem. A leányok mégis csak, minden szemtelenkedésünk dacára is kijöttek a sétatérre. A nagyobbik leány szeme olykor végigsuhant rajtam és ebben a nézésben volt valami, ami arcomba kergette a vért. A pillantás ezeket mondotta: nem neked szól a megvetésem, de nekik. Ők utálatosak, de te nem. Undorodom tőlük, de te tetszel nekem. Miért vagy velük? Miért vagy velük, te, árva, kétcsillagos kis magyar katona, száz másik magyar katonával, önkéntessel, tiszttel, doktorral? Kik neked e betegek, hogy együtt loholsz velük kórházakból kaszárnyákba? Miért vagy velük? Miért közös az életed az övékkel, miért nem vagy egyedül, mint én? Lásd, megvetésemet neked is oda dobom, pedig te különb vagy. Végtére is nem mondhatom neked, hogy szeress, még veled szóba állok! Végtére is nem szólithatlak meg, nem inthetlek magamhoz, amikor velük vagy.

Néhány nap mulva teljesen egyedül maradtam. Barátaimmal nem törődtem. A kezelést áttettem a korai reggeli órákba és utána nyomban ki, a sétatérre. A leányok, frissek és áldottak legyenek ők, már künn voltak. Széles, tenyérnyi foltokban zuhogott a nap heve a padokon. Leültem, újságot vettem a kezembe és azzal a büszkeséggel, melynek forrása öntudatlan védekezés, elnéztem a fejük felett. A nagyobbikat, talán mert én voltam a durcás, elneveztem magamban Trotzkopfnak és csak egy oldalpillantással néztem reá, amint könyvébe és himzésébe mélyedt, kósza levelet simitott el szoknyája szélén vagy kitörült arcából egy odatévedt hajszálat. Olyankor, egy pillanat alatt, beteg az orvossággal, vagy szomjas a vízzel tesz így, e leány minden szépségét fel akartam szürcsölni magamba.

Elvétve pillantásaink összetaláltak. A két nézés összetapadt, két acélos penge verekedett egymással: hohó - mondotta az ő szeme - kellek neked! - Igen, akarlak - szúrtam felé a tekintetemet. - Kis fiu vagy te hozzám - vágott vissza fölényes mosollyal ajka körül. - Mégis akarlak, azért is - és szememet a pupillájába mélyitettem. Ajka tiltakozón elgörbült: - Mit is törődöm veled?! - Könyörgöm, - buktam előre fél testtel - ne utasits el magadtól. - Eh, más dolgom is van - fordított egyet a könyvben... - Kisvártatva felém fordult: mit olvasok? Úgy tartom a könyvet, hogy legalább a cimét láthassa. Megnézi, nem érdekli. - Unalmas vagy barátom te is, a könyved is - kigyózott egyet japán vágású szemöldöke. - Te talán külömbet olvasol? Mutasd a könyved! Megérti, hogy mit akarok és a könyvet azért is az ölébe ejti. Majd feláll, végig megyen mellettem, hogy öt perc mulva visszaforduljon és akkor elém tartja a cimlapot: Jacobsen. Igen, ő Jacobsent olvassa, még nem tudom, talán éppen a Niels Lyhnét. Drága aranyos gyermek, be jó vagy te hozzám... Most talán megfordult volna a végzet, ha Marlitton merengtél volna el, vagy Hahn Hahn Ida grófnőn.

Másnap én is egy Jacobsen kötetet szorongatok a kezembe. Észreveszi, elmosolyodik. Feláll, áthajtja fejét a terraszon és hosszasan elnéz a siklós Moldva és a hidak felett. És valahogy úgy áll ott, mint Jacobsen Grubbe Máriája. Tudja jól, hogy tudom: látom, miattam áll a folyondáros terrasszon. Hogy lássam, körülfonjam a testét. Termete egy siluettbe nyúlik. Leszakit egy virágot. Rám néz. Könnyü mosoly. Nem, még nem szabad.

Kis huga olvas a padon. Nem is tudja, hogy közöttünk már szövődik valami. Eszembe jut, mint egy gyerekdal: Az új háló fog már ágabogaival mind a kettőnket....

Végre kijönnek barátaim; ismeretlen barátnőm hálásan veszi tudomásul, amint elmenekülök előlük, mielőtt hangos aplombbal hozzám csörtetnének. A fiuk leülnek szemközt és folytatják ellenük a szélmalom harcot. A kisebbik nevetve állja az offenzivát. Tetszik neki a játék. De a nagyobbik arca még keményebb lesz, szinte szigoru. Ha akarná, édes apja, az alezredes becsukatná valamennyit az egyesbe, mig meg nem feketednek. Dr. Schwartz kurtavasat kapna és nyolc napig bőjtölne. A nagyobbik megelégszik azzal, hogy durcásan nószogatja hugát a hazamenetelre. Immel-ámmal fölkapaszkodik a padról és lesöpri magáról a galyakat. Hazamennek. Már tudom, hogy melyik irányban laknak. Megkerülik a nagyobbik köröndöt a kioszk mögött és ahol, a barokkútnál megsűrüsödik az ösvény, befordulnak. Lassan utánuk megyek. A nagyobbik szeme megsejditi, hogy a tömött bokorban, tul a parellel futó kerti úton őket kisérem. És én? Reszketve lesem, amint felhőzik fehér ruhája és vékony nyaka becsúszik a zöld levelek közé, mint egy szalag. Járása biztos, öntudatos. És hogy én kisérem őt, muszáj kisérnem, a világ legtermészetesebb dolgának tartja.

De a sétatér bejáratánál, ahol utcasor kezdődik, megállok. Nem kisérem tovább. Úgy érzem, máris sokat engedett meg nekem.

Másnap is ők jönnek ki hamarább. Jacobsen ma otthon marad. Új könyv: Meyrinck. Megbocsátom neki, bizonyára személyes ismerőse, esetleg atyafiság. Rendben van. Leül és a szemjátékot tovább folytatjuk. Marie, a kisebbik, kinek nevét egy halk, egymásközti beszélgetésből jegyeztem meg, ha szemem nem csal, észrevett valamit. Amikor meglát, nyugtalanul rám néz, odasug valamit nénjének, aki egy árnyalattal elpirult. Istenem, talán nem is igaz, csak én szeretném hinni, kezdek nőni a szemében. Ma zárkózottabb, mint tegnap. Fél talán, hogy egy lépéssel közelebb merészelek hozzá. Közben megérkeznek "barátaink", a lányok be sem várják. Trotzkopf kisasszony itt hagy bennünket. - Smlecsno, pocskat mné - kiabálja a doktor izetlenül utánuk, jóllehet, tudja, hogy németek a lányok és nem csehek. Én is eltünök - a bokrok mögött. Körben egy pillantást kapok még, mélységes, belülről jövő szemrehányást! Látod, ilyenek a te barátaid! Magyarok. Hát miért nem védelmezel meg ellenük? Légy lovagias és torkold le őket.

Mély alázattal, én nem tehetem. Az ő kegyelmükből vagyok még a gyógyintézetben, hercegnőm és ha kirugnak a csapathoz, sohasem látlak többet. És máskülönben sem akarom elárulni magamat. Ha tudnád, érzéseimben mily titkolódzó vagyok és mily szemérmetes. Napról-napra fontosabb vagy hercegnőm nekem és napról-napra jobban titkollak.

Mindazonáltal merész vagyok. A sétatér kapujánál megállok, de nem fordulok vissza. Utánuk megyek. Marie észreveszi, ujra sug valamit. Hercegnőm nem vesz észre. Szótalan, egy füszálat harapdál, nem válaszol Marienak. Befordulnak egy utcába, elmélkedek, hogy legalább a házuk előtt kapok utravalóul egy pillantást. De barátnőm ajka szigoru s én jól tudom, hogy kinlódol miattam, de nem szánlak meg. Nem, ma nem veszlek tudomásul.

Öt percig állok házuk előtt, várom, hátha az egyik ablakban meglátom őket. Akaratlanul is a szivemet tartom a kezemmel, hátha mégis. Nem tudok távozni. És később elmegyek, összerágom a cigarettát s elkeseredve egy gázlámpához hajitom.

És ez így megy nap-nap után. Úgy teszünk, mintha a véletlenség hozna össze bennünket a Belvederen, nem a szántszándék. Kerüljük egymást, pillantásainkat összekapcsoljuk, újra visszarántjuk. Az önkinzás játéka ez is, mi hetekig játszunk. Korrespondálunk egymással, fontoskodó és titokzatos morse jeleket váltunk, ismerjük egymást. Megtudom, Helénnek hívják. Nevét, mint egy lopott holmit, gyüröm a szivem alá, lakásomon betünként szedem szét, összerakom, földre ejtem, százszor leírom, elguritom, amforává formásitom és vállaimra emelem. Hangosan mondom, fütyülöm, énekelem, zenét komponálok mellé. Néha azt hiszem: csillag, ki minden időkön fényeskedik. Végig zuhanok a diványon és behunyom szemeimet és hangosan kérdezem magamtól: Csillag, van-e még ilyen csillag a világon? Van... Vékony hegedü... valahonnan a koponyám legmélyéből, zárt ablakok mögül, elrejtett lichthof árnyékából szüremlik át édes mellékzöngéivel az emlék. Erzsinek hívják. Egy név, melyet összeszoritott fogakkal felejteni akartam. Üvegbura alá tettem és behúztam gyászflórral. És most diadalmasan süt ki a sötétből, mint világitó korall a tenger fenekén. Helén nevét suttogom - tudatosan az új nő nevét, ki itt dobol most a szivemen és... és Erzsi hajának bódulatát érzem öntudatlanul. Erzsivel ülök a szobában, vörös, görög frizurája az államat surolja és mégis az álmodozások fantasztikus rododendronkertjéből Helén arca hasit ki fehér villogással. Hajfürtök, szavak, fehér cipők, kis szallagok bazárja, minden együtt. Végig simítom gyors mozdulattal a homlokom táját. Suttogok, lábujjhegyen jár a hangom. Lássuk csak - mondom magamban - hát úgy történt, hogy Erzsi meghalt. És Helén most született... azaz hogy Erzsi nem halt meg, de föltámadt... Halotti ingében mást temettünk el, de él ő és Helén ruhájában rejtőzködik... Lássuk Helént, nógatom magam. Helént akarom. Minden gondolatommal meg akarom fogni az arcát és az emlékek lágy és érzékeny anyagjából eleven szobrát próbálom kigyurni. Némely mozdulata biztosan alakul ki az alaktalanságból. Ringó járás, kék horgolt kabát, nyakba eső, sűrű barna copf, pufók, barokk angyal a kútnál, a Belvedere: igen, ez Helén és a tartománya... De mi ez? Helén borongó szépségére egy gúnyos mosoly sötétlő árnyalata tévedt Szavakat hallok és e szavakat nem Helén mondja el... Hanem Erzsi. Fejemre húzok egy diván-párnát, hogy elhessegessem az arcát. Én most őt akarom. Egyedül őt... Nem megy. Helén szája fölé, mintha egy fényképre egy másikat vetitenének, rajzolódik az Erzsi arca és beleordítom a süket, puha csendbe: Helén, ne engedd el a kezemet. Még nem késő semmi.

Akarj erősebb lenni, Helén kis szivem, mard be magadat tüzesebb vonalakkal az agyamba... Helén... Úgy, úgy. Igen... Visszajöttél, te vagy, egész te vagy. Marieval kéz a kézben méssz, most mögötted összecsapnak a bokrok, maradj meg az éles beállitásban... Kérem, művésznő, ne mozogjon. Nyugodtan menjen előre a színen, valami egész álmatag hangon forduljon félarccal a közönség felé. Ne hanyagolja el a partnerét... Nem jó. Nyugodtan előre megy, azzal a félálmos testtartással, a nézőtér felé, egy pillantás, de most gyorsan a hősre nézzen, igen, igen, a hősre... Több figyelmet művésznő, az Isten szerelméért... Ó, Helén. Egyetlenegy. Most tisztán látlak, bárcsak így maradnál, de úgy félek, hogy szertefoszlik az arcod. Csak egy pillanatra... Hát, hogy is volt csak... Délelőtt 11 órakor hazamentél. Kissé felleges ég alatt. Marie a jobb karjával beléd kapaszkodott és engedte magát, hogy húzzad. Te bólintottál és egyik kezed himbálódzott a könyvvel. A Kolostor-utcán egy öreg urnak köszöntél oda. Jó kedved volt, ballábadat kissé hátrafelé emelted, tovább topogtál, mit tudom, négy negyedes taktus. Én mögötted ötven lépésre. Te nem néztél vissza, de tudtad, mindig tudtad, hogy ott vagyok. A láthatatlan szolga, mert sohasem néztél hátra. Egyszer, emlékszel, visszanéztél, nem is akartad. Én rád néztem, tudom határozottan, egyetlen nézés voltam, a kezem, a hátam, mivel a falnak támaszkodtam megszünt létezni. Minden csak téged nézett.

Balkonodról, zárt ablakok mögül, kiugró kaszkádok között kinéztél. Kihajoltál, kerestél. Hajad a nyakadba esett, bluzod kígombolódzott. Integetni kezdtél a kezeddel. Tarka japáni pongyola volt rajtad, a kis fehér mopszli felkapaszkodott a fekete, bársony karosszékbe, felállottál, az ablakfára hajtottad a fejedet... Istenem, hiszen ez már nem Helén. Elmosódott, az emlék arcát már felitta. Ez Erzsi és Nagyvárad és a Pável-utca... És Helén? Ő nem is integetett nekem, még csak nem is hajlott ki a balkonon... Rettenetes, meg kell bolondulni!

A nyár már a végét járta. Helén ritkábban jelent még a sétatéren. Marie pedig egyáltalában nem jött ki. Heves főfájások gyötörték, melyek talán bizonytalan érzéseimmel voltak összefüggésben. Vagy talán mindez a túlzásba vitt hidegvízkúrának volt az eredménye?! Nem tagadhatom, hogy szemmel-láthatólag soványodtam. Nem is restellem bevallani, - intimus feljegyzéseim előreláthatólag kevesek kezébe kerülnek el, - hogy mód felett hiú vagyok és sokszor, fél órákon keresztül nézem magamat a tükörben. Arcom minden vonását ismerem vagy legalább is ezt hiszem magamról. És rájöttem, hogy épen saját arcunk az, ami számunkra mindig idegen marad. Nem becsülöm túl arcom kifejezési lehetőségeit, de bizonyos rejtett fájdalmakat vettem észre rajta, kik szeszélyes gyűrődésekben, szarkalábakban és hajtásokban bújtak meg. Rendkivüli fiziognomiaí tanulmányaim újra visszavetettek a magányosság tornyába és körülbástyázottabban mint valaha, menekültem titkommal az emberek elől.

Helén pedig, mint mondottam, ritkábban, mind ritkábban járt ki és kósza tekintete néha megkeresett, néha akarata ellenére is elfogott engem. Egy lépést kell csak megtennem - biztattam magamat - hozzá kell menned, most már mindent megvezekeltél, szólj neki, akármit, mindegy, hiszen úgyis csak közömbös szavakra vetemedhetsz, nem fog elútasítani. Láttad, ma reggel is hogy nézett. Mire vársz? - kérdezte árnyas pillantása alól - lassan összeomlik a nyár és a falevelekkel hüvös szél perel.

Helén egyszer kijött Marieval is, együtt, öt percre, augusztus huszonnyolcadikán, feljegyeztem a naptáromban, mert ragaszkodom az emlékekhez és két kézzel rántom őket vissza a tovaszáguldó időből. Előtte való este nagy vihar volt a Belvederen. Kövér eső sárossá mosta a homokot, reggelre nyomorék levelek feküdték meg a sétányt. Helén frissülve járt a fellobbanó új napon és hazamenet elejtette zsebkendőjét. Nem vette észre, sem huga, a zsebkendő földrehullását. De nekem látnom kellett, mert szemem rendeltetésének fogja fel, hogy mindent észrevegyen, ami Helénnel történik. Hiszen ismertem cipőit, szalagjait a hajában és szemének parázsából olvastam ki, hogy nyugodtan telt-e el a napja, vagy a fiatal leányok neuraszteniája gyötörte? Helén elejtette zsebkendőjét és engem, ki mindig száz lépésnyire követtem őt, mintha sziven ütöttek volna. Most, most - kiáltottam ujjongva - most rohanj oda, add át neki, mond el, hogy boldog vagy. Szavak villantak fel agyamban, kész, kis mondatok, kiket álomtalan éccakákon gondoltam végig, felkészülve, hogy mit mondjak neki, ha egyszer majd szemtől szembe kerülök vele.

Csöndesen utánalopództam, lépteimet meggyorsitottam, hogy utólérjem a leejtett zsebkendőt. És akkor megtörtént a katasztrófa. Amint odatartok, a keresztútnál hirtelen befordul egy utcaseprő, ki a lehullott leveleket hordta össze lapátjával garmadába. Meglátta a zsebkendőt és utána nyult.

- De hiszen ez nem a magáé - válaszolt nagy bután, szemeket meresztve - hanem azé a kisasszonyé.

- Mindegy. Én akarom odavinni. Értette?! - A beszédre hirtelen megfordult Helén és én elhallgattam. Az utcaseprő pedig odavitte a zsebkendőt. Helén, Marie pedig hátra sem nézve tovább mentek. Gyökeret vert a lábam, remegni kezdtem és meggörnyedve fordultam vissza.

- Vége mindennek, rettenetes - dadogtam - most már sohasem merek Helén szeme elé kerülni.

Valahogyan máról-holnapra lehült a levegő és szordinót kapott az egész Belvedere. Egy árnyalattal elborultak a prágai templomok zöld kupolái, tornyok, házak, öreg malmok, emberek, hajóhidak fáradtabban könyököltek ki a Moldovára, mint valaha. Helént tiz napja nem láttam, házukat, Belvederét, istenem! Újra összekerültem "barátaimmal". A bólogató fák között jártunk, amikor a kertbe vezető úton megpillantottam Helént. Mély szemrehányás vizesedett szemében, megtört fény mögött ott lappangott egy kis szomoruság. Szeptember első napjai aggatták-e rá szomoruságukat, vagy talán nem is volt szomoru? Bizonyára minden a hangulattól függ, talán én mártottam be fekete tussba a világot és öntöttem a fák koronája közé a csöndes bánat szépia tentáját. A lappangó ősz első heteiben érzékenységem még jobban pattintotta idegeimet. A távoli vonat füttye mélyebben markolt a szivem alá és egy-két elárvult regatta a Moldován jobban fájt mindennél. Helén ott sétált az őszben, mozdulatait táncos levegő dédelgette, közben meg-megállt és távoli felhőkön merengett. A felső vendéglő előtt egy padra ült. Baloldalomon a technikus haladt és mikor előtte vitt el útam, csendesen, nagyon csendesen, de hogy Helén mégis meghallja, jegyeztem meg:

- Igen, barátom, holnap átmegyek Prágába, a pótszázadhoz. Ma vagyok utoljára a Belvederén. Helén szeme - ó jól láttam, tudtam és a vér bibora sikoltva szaladt szét ereimben - félénken riadt reám és szemem röptében fogta el ezt a könyben fürdetett nézést. Felkaptam a villámsugárt, két szemünk egymásba tapadt, de a két pillantás nem verekedett. Fogta egymást, mint két kétségbeesett ember, halálugrás előtt, a sülyedő hajón.

Délután megnéztem még búcsúképpen a házukat. Az alkonyati csöndességben megritkultak a járókelők, tompábban hangzottak a lépések; egy kerítésnél meglapultam, mint egy koldus. Merően szegeztem oda a lefüggönyözött ablakokra nézésemet: Helénnek ki kell jönnie, látnia kell még engem. Alig egy percig tartott minden idegszálam hipnotikus játéka, félrenyilott a függöny és a csukott ablaküvegen keresetül megjelent Helén fájdalmas arca. Köszöntem neki ügyetlenül és mély meghajlással, reszketett közben a kezem. Istenem, mi ez megint! Hiszen ott... Erzsi áll. Már felejtem Helént, elsülyedt az égő alkonyatban. Előre hajlok, mintha nem hinnék a szememnek. Erzsi ott, ott az ablakban, ujjongtam, nem vesztettem el, nem veszett el öt tél és öt nyár, újra ott van, lesz, kikisér, áhit és parancsol a szemével, a sóhaját is hallom, száll, körbe fog, mint az ölelés, ó, Erzsi, Erzsi, egyetlen Erzsi, most rátapasztja homlokát a hideg ablaküvegre, most letörli a befútt üvegen sóhaja páráját, nem szól semmit, végtelen pantomimika ez, de mi mégis beszélünk, szavakat dobunk egymásnak, játszunk velük, mint a labdákkal, kifogjuk, visszadobjuk.

A Kőrös mormol titokzatos scherzókat... És a templom kupoláján fényfoltok ülnek meg zölden. Távolból hallkuló ostorcsertités. Imitt a sétatér és hervatag konfetti gubbaszt a kihűlt délutánon. Körülnézek. Ismerős jeleket keresek; alkonyi házak arabeszkjeit, kik boldogságom tanui voltak. Mi? Micsoda? Hiszen ezek a házak nem azok, a törpe földszint itt emeletnyi magasságba szökkent, a lassanként elmuló kocsizörgés itt villanyos csilingelés, ez Prága és ott a balkonon, fehér színek és eleven hús szövedéke: nem Erzsi. Mi az hát, mi úgy integet felém, mint ismerős a vonat ablakából. Felujjongó?! Diadalmas?... Az érzés. Újra a régi érzés, mely a muló idővel nem változott, egy palettára kever multat és jelent és azt váltja ki belőlem, ami voltam. Lejátszott dallamok futnak ki a szivem alól, friss életerővel, a hangkeverés új csodájával, mert önnönmagamat teremtem újjá. Akkora gyorsasággal vibrálnak most egy csokorban a mult elszakadt szálai, hogy amint végig futnak ujjaimon a gondolatok - gondolat és érzés az mindegy, aminthogy minden már csak: emlékezet - a fizikai fájdalom hasogatásával kinlódom át őket.

Nedves szememet megtörülöm. Tisztán látok. Helén előre hajlik és int nekem. Körül nézek, hátha másnak szól. Lehetséges? Nem, nem tévedhettem! Tekintetét felém küldi, senki sincs az utcán. Helén!! Hónapok passzivitása megteremtette a maga robbantó aktivitását. Könnyekkel mostam alá egy sziklát és sóhajokkal rezegtettem meg egy virágágyat. Helén tehát tudja, hogy mennem kell e városból, de nem ereszt. Lasszókat dob ki a balkonból és hurkot csavar a derekam körül. És mégis rabszolgája vagyok és mégis: győztem. Valami megnyugtat, mintha langyos fürdő emelné lábaimat. Hol van már Erzsi és hogy sülyed el mellettem a világ, hogy fakul el minden, mint egy haldokló orcájáról a pir, hogyan száll minden valóságra egyetlen függöny, hogy megtépázott alakom gyertyává egyenesedjék és égig érő tűzcsóvává s fényeskedjék a végtelen, sötét időre a tátongó, komoly kárpitok között, föl, föl, kapkodó árnyékkal a falán, széttárt karjaim elfutó vonalában: győztem.

Meddig is tartott ez a nézés, melyben a lelki spektrum minden színe összeolvadt?... Öreg asszony jött ki a kapun és felém tartott. Csak most, ahogy karjaim közé szoritom zsibongó fejemet, otthon, az íróasztalomon, néhány hét lehütő távolán át érzem csak, ahogy felém jött és megszólitott. Akkor csak azt hallottam, hogy egy szó testté vált, kitapintható, élő anyaggá, ahogy izent. Jött tőle irdatlan szférákon az izenet és karján vezetett egy öregasszonyt. Az izenet jött és az ordított be a fülembe. Földre sütött szemekkel hallgattam, mint biblikus időben a kinyilatkoztatást a megszállott próféták, ólmot égetett a fülembe, hogy megbolonduljak mindentől és ne halljak semmi mást, csak ezt:

- A kisasszony azt izeni, ne menjen el, Uram! Várja őt meg este hét órakor a sarkon.

Amikor ez a kis jelenet lejátszódott, délután öt óra volt. A nap kifáradt már az égen, mint az öreg asszony szendergő álom előtt a szempillákat, egymásután teregette le alkonyi tülljeit. Helénék ablakán legördült a rolló. Vettem magam, kiültem egy kis kávéház terraszára, a rugdalódzó oleander-bokrok közé, kik fázékonyan bujtak egymáshoz és halkszavu virágnyelven konverzáltak egymással. Figyeltem őket, amint csevegtek szűzi és nagy dolgokról, csendesen belediskuráltam megjegyzéseimmel, mert nekem is közöm volt, hogy mi a véleményük a hervadásról, a tajtékos vörös felhőkről, a lecsüngő esőfüggönyökről. Itt-ott, emeleti ablakokban lámpa villant, parányi, kerek lángok bukkantak elő, kokadt fényük el-meghimbálódzott a sötétben, imbolygó szempillájuk felém pislantott és ultraviolett finomsággal ők is részt kértek a megelevenendő dolgok litániáján. Vigasztalan esőfoltok, tócsák az aszfalton, ezüstös árnyalatokban, tova lebegő súlynélküli árnyékok a falon, utcákon, vértelenül, villanyos kocsik, valahonnan érkezők és ismét elhaladók, melyeket szikrázva fog el kékes fényében az idegfonál, hogy újra elejtsen egy elhalványuló világban. Gondolatok így váltak a kitapintás valóságává; minden dolog így került a közvetlen, az emberi érintkezés közelségébe - ám érces hangon egy torony a félhetet ütötte, szaladj hát szenzációkra szentelt élet a vágy szárnyain, a szomjuság hajóján, a reszketés villamosán utána!

Utána rohantam és vártam őt, azzal a feszültséggel, mely végtelen életemben csak párszor adatott meg. E feszültség állott hirtelen hátam mögé, mint színpadi előadásokon sülyesztők fölött Mírákel, a csodadoktor, vagy amikor kölyök koromban egy második emeleti ablakban, Budapesten jött fagyos acéllal a doktor, hogy megnyisson fülem mögött egy irtóztatóan sűrű és feldagadt kelést. Ez a feszültség, amikor füzesabonyi aranyvetések között, négy szál deszkában az első halottat láttam, a kimuló, elhallgatott embert, szerencsétlen nagyapámat.

És ugyanaz a feszültség, amikor váradi napsütésben két, lelkes karral nyúltam az Erzsi nyakába és meritettem fel szivem végtelen és parttalan és meritetlen kútjából: a csókot.

Helén jött. Fekete pillangó. Karcsú, lágy testén szürke felöltő. Félve jött felém és mégis egyenesen hozzám. Ahogyan magam előtt láttam őt, a sorsot láttam, a hívásomra feltámasztott fátumot, a földre lecsapó zengő vihart. És ahelyett, hogy ujjongtam volna és ezüst kanál csengette volna üveg szivemet, a mellemet ráztam, mint engesztelő napon a gyászoló zsidók. Most, most... Menekülj, mondottam magamnak, boritsd két hideg tenyeredet pápista arcodra, fuss! Fölkeltetted a vizözönt, az ár a nyakadig ér. Erdő szélére kerültél ki, szemben a táguló horizonttal, rohanj vissza az erdőbe, ág-bogas életedbe, a földig torpanó fák, ott gyökerek kulcsolódnak mélyen a föld alá, szeszélyes karok tartanak függönyt a fejed felett és komoly, kifeszitett ponyváján az égnek előre fénylik a csillag.

Helén jött, megfogtam a kezét. Kis, meleg madárkát tartottam az ujjaim között avagy talán kalimpáló szivet. Valamit akartam mondani és csak annyi csordult ki belőlem:

Meddig állottunk ott? Az idő hangosan csattant, a tengeren egy hab fodrozott fel, mi az? Talán egy örökkévalóság volt, talán egy félpillanat, amig a világitó óra mánusa egy másodpercet előre szökött.

- Nem lett volna szabad eljönnöm - felelte Helén -, nem is tudom, hogy hogyan határozhattam el magam erre a lépésre... Talán mert maga elutazik?

- És maga eljött, hogy útravalóval lásson el? Egy percre csak, hogy mindig emlékezzem e percre... Hát ezért?!

- Az ember mindig emlékezik. Semmit sem lehet elfelejteni. Minden ami történik velünk, visszamarad. A folyó lemossa a part homokjait, de viszi magával. Talán a mélybe is lehordja, de az ott marad, annál biztosabban, minél mélyebben.

- Ha elmegy Prágából, meddig emlékezik még reám? Vissza viszi útja Magyarországba, jó, van egy emléke. Én! De mi az magának? Száz emléke volt és ezer emléke lesz. Mi leszek én közöttük, e tarka vásáron, elmos az idő és maga is mosolyogni fog, hogy hetekig állott az ablakom alatt...

Mentünk a Belvedere felé. Nem nézett reám és úgy éreztem, hogy még nagyon messze van tőlem. De mellettem ment, neki megnyitottam a száj zsilipjeit, hogy szavak holdvilággal zúgva fürdessék meg a testét. (Ó, mentem így már, éppen így, Erzsivel, Kőrös partján, szagos kertek mellett, a tikkasztó borus bolt alatt...)

- Mindig fogok magára gondolni és emlékezni, mert én nem felejtek el semmit. Ha száz emlékem lesz, vagy százezer, mind belém kapaszkodik, ki torkomon, ki szivemen. Az idő új fordulatában hanyat fekszem majd az ágyamra, gyömöszölöm magam alatt a derekaljat, oltom és gyújtom magam alatt a villanyt, elázott cigarettavégek áporodott illata a hamutálcán, mind élő kínok a kín miatt. Maga. És télvízben kifordul a hóra lakkos félcipő: maga. És eltévelyeg a zongorán egy gyönge, szakadozott skála: maga. És táncteremben hófehér kar szeli ketté a levegőt: maga. És gyümölcsök között, szupék után valaki zsebkendőjét a keblébe gyüri: maga. És bordó-vörös páholyból, aki vörösebb, mint a kardinális gombja maga. És drámákban meghalnak valakiért és égbomlás között tengerre szállanak északi sarkot keresni: maga és regények és kalandok szépségétől ájultan a kanapéra zuhanni: maga, maga...

Szabadon csapott fel a hang belőlem, én tudtam a fizikai fájást. Gátakat zúzott szét a visszafojtott szenvedély, hogy zuhogjon, mint a megbolondult vízvezeték. Végre.

- Ki maga - kérdezte Helén és ezüst húrok rezegtek a hangjában. - Ki maga és miért mondja ezt nekem és... és... bocsásson meg, hánynak mondotta már ugyanezt?

- Hánynak mondottam, tudni akarja, hát igen...! Ahogyan itt állok, pucéran a vihederben, kapkodva árbócfoszlányok, úszó fadarabok, tönkök és mentőgummik után, hajótörött, kiszolgáltatva a multnak avagy katafalk tetejében, mindezt csak magának mondom. Egyedül magáé áldozati oltáron ez egyenes füst, maga, szirtem, kigőgösödő Ararát.

- Vagy mondottam is másnak soknak, mindenkinek?! Mit tudom én?! Mindegy. Mi köze hozzá?! Hullák szerelmeiből loptam ki a vért és keverem ájult ereimbe. E szavakat végigtáncoltattam a világon, napok és éccakák kötélhintáján, szerelmeket rugtam félre a lábammal, én, én, ki viharvert arcomat hajtottam oda egy lány térdeihez, muzulmán odahajtott bánata a szent sírhoz. És szavakkal korbácsoltam magamat, másokat is, pedig úgy szerettem őket, olyan nagyon.

Helén megállott, rámnézett, csillogó szememben olvasni próbált. Szentek hídján a kőszentek közelebb hajoltak, hogy lássák, mint ég el az ember, lángoló bokra az éccakának.

- És most minden a magáé. Nézze, Helén, szelíd vagyok, penitens, hallgasson meg. Most minden a magáé. Amit valaha nekik adtam, ácsorgásaimat és piruló homlokomat, íme - alázatosan, illedelmesen megtérve hajtom meg maga előtt.

- Olyan ez, mint az irodalom. Amit mond... Nem-de nem színész, egy lányismerősöm, aki ismeri magát, az mondja, maga költő.

- Drága Helén, mondja meg barátnőjének, hogy nem vagyok költő. Nem több, nem kevesebb, mint minden más ember. Ember vagyok a lappangó fantasztikumommal, fájdalmas grimaceimmel, titkossá rejtett szenvedéseimmel, gyökértelen életemmel, holnapba haló elmulásommal. Bocsásson meg nekem... Ember vagyok!

Mentünk tovább szótlanul. Kifelé a városba, a Moldován túl, mögöttünk a mult rekvizituma, százszínű Prága felé.

- Hova megyünk? - eszmélt fel Helén, amikor már a Nemzeti előtt állottunk, villanyosok körtáncában. - Nyolc óra elmult, jöjjön, kisérjen haza... és beszéljen... még, még... magáról.

Beszéltem. Fáradtan, megerőltetések után, hegyre ér az ember, megereszkedett inakkal cammog le a völgybe. (Apámról, édes anyámról beszéltem, néhány észrevétel a fajtámról, védelmeztem "barátaim"-at és rátereltem Helén figyelmét az általános emberi gyöngékre. Rövid impressziók - és meglehetősen felületesek a cseh-német ellentétről - megkérdeztem, hogy milyen könyveket olvas és nyugodt hangon jelentettem ki, hogy hézagpótló olvasmányoknak nem vagyok hive. Helén hugáról beszélt, barátnőről, zongora studiumairól. Megkérdezte, hogy mi vagyok civilben, mert minden kétségen felül áll, hogy nem lehet megélni irodalomból, kijelentettem, hogy úgynevezett ügyvédjelölt vagyok és ha szükség lesz rá, úgynevezett ügyvéd. Harctéri szenvedéseimről beszéltem és hogy fejlődésemben mennyire visszavetett a háború. Helén megismertetett hadbavonult rokonaival és életének hirtelen eszébe ötlő mozzanataival. Mindketten éreztük, hogy e beszélgetés nem az igazi. Csak az: beszélgetés, amihez közvetlenül köze van az embernek. Hogy nekünk más a mondanivalónk, nem az, ami esetleg külön-külön érdekelne bennünket, hanem az, ami tisztán csak a mi kettőnk dolga.)

- Mennem kell. Kitesznek a kórházból. Be kell rukkolnom a póttesthez. Onnan pár nap mulva a hadrakelt sereghez küldenek ki.

- Próbálja meg, csináljon valamit. - Nagy melegséget éreztem ki a Helén hangjából. - Ha csak lehet, maradjon még itt egy pár napig. Isten vele, a viszontlátásig.

Ott vagyok a Belvederén, utána néztem, ki tudja, látom-e még? Furcsa és elemezhetetlen érzés volt ez az első beszélgetés után. Heves fejfájás gyötört, támolyogva mentem haza, útközben többször meg kellett támaszkodnom a barakkoknál. Elgondolkoztam szavak hiábavalóságán, szidtam magam, hogy fegyelmezetlenül viselkedtem, gyermek, végiggondoltam újra beszélgetésünket, mit mondott ő és mit feleltem én és hogy az én szavaim pontosan mit váltottak ki belőle? Idéztem a mellékzöngéket, a hang árnyalatait, eláradt pátoszomra gondoltam és pongyola mondatszerkezeteimre, újból átéltem a szavakat, amik csak profanizálni tudnak és végül utáltam magamat, veszekedtem és hadonásztam nehéz karjaimmal, melyek fájtak, mintha nehéz görcs esett volna beléjük.

- Tizennégy napi szolgálatmentesség és azután bevonul a századhoz - mondotta dr. Schwartz hivatalos komolysággal az ambulancián.

Mily boldogság! Tizennégy napig még enyém volt a Belvedere. Szeptember nyolcadikán újra kijött Helén és Marie. Fáradtan, összegyűrve ültem meg a padot. Helén alakja kiviláglott a sűrű zöldből. Lépése, amikor köszöntöttem, egy pillanatra meglassult. Majd vontatottan ment tovább. Hátha most hozzájuk csatlakoznék és kihasználnám e tétovázás pillanatnyi előnyét? Helén megérezhette, hogy mit gondolok és visszanyerve minden biztonság érzését, előre sietett. Ismeretségünket titkolni akarta huga előtt. Pedig hogy vártam reggel, bár már kijönnének ők és most künn vannak és hozzájuk nem merek lépni.

Helén végigment a sétányon és visszafordult és újra vissza. Hűséges kutya szemeim félénken kisérték. Fel kéne pattanni, oda kéne rohanni hozzá! De hol a bátorság, amikor még szeméremmel van tele a szivünk?! Felvettem egy újságlapot a padról és olvasni kezdtem. És ezeket olvastam ki:

- Nevetséges, hogy hogy állasz itt, hiszen Helénék miattad jöttek ki. Mit félsz tőlük? Egyszer csak muszáj lesz hivatalosan is megismerkedned velük.

Kis csalódásfélét véltem látni a Helén arcán, utánuk szaladtam és meg se várva, hogy a Helén arcába kerüljek, háta mögött suttogni kezdtem néhány dadogó, konvencionális, de fáradtságtól fuldokló szót. Helén és Marie hátrafordultak.

Beszélgettünk. Egyszerre csak egy emberrel tudok beszélni. A társaságokban mindig csodálkozással pillantottam arra a hallatlanul biztos emberre, aki matróz-úszással fúrja magát át a feje felett összecsapó szóáradaton keresztül. Nála a társalgás szimultán sakkjáték, egyszerre többel játszani, lekapcsolni a királynét, önelégülten véget vetni a partinak. Én csak külön-külön tudom közölni a magam mondanivalóját. Kik az én embereim? Elfogni őket az emelkedettség ritka percében, igen. Befútt kávéházi ablakok mögött ülni és mint egy pillangót elkapni a mások akaratlan sóhajait. Vagy titokzatos és felderengős szavakat otthagyni a búcsúzó tenyerében, hogy ott fenn, a magányos hotelszoba árnyán melegedjenek fel pirkadón, mint a hajnalhasadás.

Furcsa volt nekem, hogy beszélnem kellett egy másik leány előtt is, rólam és neki. Mert mit mondhatok a nagy világon Marienak, ami érdekelné őt vagy ami érdekelne engem?

De beszélnünk kellett és én beszéltem. Megkérdeztem tőle, mit csinál az öreg alezredes, mire ők nevetve válaszolták, hogy tévedés van a dologban, mert apjuk egyáltalán nem katonatiszt. Ellenben nyomdai műintézetük van, graphik anstalt - ejtette ki Marie bizonyos öntudattal - és hogy anyjuk egyik nagynénike látogatására néhány nap mulva Königgrätzbe fog utazni. Marie külön érdeklődött a technikus iránt.

- Kedves fiunak látszik - nyilvánitotta, mire felajánlottam, hogy szíves engedelmükkel be fogom mutatni. Tudat alatt arra gondoltam, hogy így tehermentesitem magamat Marietól és magam maradok Helénnel. Ami Helént illeti, boldoggá tette, hogy néhány napig még maradok, de nyugtalanította, hogy szokatlanul sápadt a színem, nem tudta megérteni, miért cigarettázok olyan sokat, végül lelkemre kötötte, hogy délután köpeny nélkül ne menjek ki az utcára. Marienak meg külön meg kellett igérnem, hogy másnap a technikust is magammal hozom.

Helénéket hazakisértem és egy árva szót sem kottyantottam ki, hogy mennyit szenvedek.

Szeptember kilencedikén nem jött ki Helén. Tizedikén délelőtt vártam a Belvederében. Helén megint nem jött ki. Talán mert a hűvös szél összeborzolta a fákat és vörös hold lógott az ég alján. Délután öt óra tájban megállottam a házuk előtt. Házak csupán az utca egyik oldalán voltak, a másik beépitetlen terület, nyárvégi pázsittal, szakadozó drót-kerítéssel, állásfák tömkelegével, de néhány megrakott, gyümölcsös gesztenyefával. Állottam az egyik gesztenyefa alatt, köpenyegemet összehúztam, néztem a lefüggönyözött ablakokra. Mit tudom én, hogy mit akartam? Céltalanul állani. Régi dalfoszlányokat fütyörészni. Kis gondolatokat feldobni a levegőbe, mint papírosból játékkarikákat, aztán kifogni őket egy pálcikán. Várni, mig a negyedórák, a félórák, az órák eltelnek. Fázni. Szenvedni.

Közben, mint a silbak fel és alá járogattam. Mindenkit, aki bement a házba megnéztem és azt is, aki lejött. Ez talán hozzájuk tartozik, villant fel egy-egy arc a kapualjban, rokona, apja, anyja Helénnek? Talán a hordár is hozzájuk megy fel az első emeletre, bekopogtat, valaki üzenetét hozza. Kiét? Ki izen neki? Kivel levelezik? Kinek ír Biedermayer-íróasztalánál keresztbe tett lábakkal ülve ottan, holmi írásokat, azt, hogy... "Kedves barátnőm, kimegyek hozzátok", vagy azt: "egy fiatal magyar ember üldöz reménytelen szerelmével", vagy azt - naplóba: "...Nem tudom, folytassam-e a barátságot, már két napja nem láttam", vagy azt, papírlapra, sebesen, öntudatlanul, feltörekvő energiák hatása képen! "szeretem, szeretem, szeretem..." vagy: "Ernő, Ernő, Ernst, Ernst, Ernst..."

Vagy talán nincs is fenn. A lefüggönyözött ablakok mögött oly tompa fénnyel szürődik a lámpafény, mintha ellenzővel letakarva az éjjeli szekrényen virrasztaná őt... Beteg? Összegyüri a párnákat, sírva harapja ki hegyes fogaival párna csücskéből a tollat? A feje fáj? Láza van? A doktor hőmérőt húz ki a hóna alól, odatartja a lámpáshoz, fejét csóválja: 39? Vagy tán semmi baja sincs a világon, csak kényeskedik és kemény, fius lábaival rugdossa a paplant?

Vannak-e gondolatai? Hoppá, eszem, babonázd meg gondolatai járását, rugaszkodj utánuk. Kisérd, mint megcsalt férj a hazulról menekülő hitvest pályáján, hogy csél-csap gondolatai hova lendülnek ki, mit akarnak, hol ostromolnak? Rajta, kémleljétek ki, mit gondol ő, mit akar és mit tesz most? Pupillák, húzódjatok össze, mereven, vizsgálgassátok az ablakot: mit gondol most Helén? Gondol-e uzsonnákra, sok gyümölcsre, ananászra, gondol-e dörgölődző, hűséges agarakra, ruhafodrokra, angol szavakra, multjának eseményeire? Istenre, hugára, születésre, színekre, szagokra, a hőre, mely kiárad a néma bútorokon, karjára, mit maga előtt tart merengve, ujjaira, zongorára, zongora kisasszonyra? Beethovenre és a művész teremtő munkájára, körmeire, kik szeszélyesen ragyognak, mint a tükördarabok, gyűrűjére, kit a megfeszült kis ujjon ízületekre vonszol, kövekre, zafírra és brilliánsra, sziámi rubinra vagy Ceylonra... Gondolatok, akik biztosan búttok elő a fantázia stellungjaiból s mint köd-katonaság apró hólepelben csúsztok el a drótakadályokig, emlékeztessétek Helént az ellenségre, Oroszországra, Baranovicsire, kötözőhelyre, tábornokokra, vöröskeresztes démonokra, magazinokra, éhes gebékre, vastag őrmesterekre, füttyre, kommandóra, nyerítésre, sóhajra, szuszogásra, horkolásra, sírásra, tüsszentésre, ordításra, vajjon mindezt ismeri-e Helén? És ismerem-e én az ő világát, abban a szövevényben, ahogyan ő éli s vajjon tudja-e Helén, amit én és tudom-e én azt, amit ő tud? Szeretem hinni, hogy ami az én gondolataimat betölti, neki sem lehet idegen, hiszen azt szeretem benne, hogy én: ő vagyok, ő: én, árnyékom, hozzám tartozik, egy gesztus, ami az enyém. Közel van hozzám, úgy fedi testemet, mint hajnali ködben a köpenyeg, úgy melegit befelé a szája, mint a cigaretta.

Helén, egyetlen, nézd itt állok ablakaid előtt, reggeltől estig, esttől éjfélig, éjféltől reggelig. Közben millió kört keringtek a csillagok, százezer mértföldeket rohantak égő üstökösök ismeretlen ürben, elmúlott az idő. Helén, fellegek jöttek az időben és tovanyargaltak, szellők születtek ákáclevelek alatt és elrohantak számumnak a Szaharára, százezer virág hullott le, százezer születés a négy világtájon és hétszázezer halál, millió mozdulatok suhantak végig, millió szó hangzott el pattanva és dacolva a füsttel, visszajöhetlenül minden, de én itt állok, Helén, ablakod előtt, hogy fognám hálónak: lélekzetedet, tengernek: könnyeidet, őszi szélnek: sóhajtásaidat. Helén! Itt állok ablakod előtt, árvíz ér fel ablakodig: himnuszaim. Ököl veri ablakodat: a szavam; tűzvész lángol az éccakádban: a szivem. Ébredj, Helén! Szemem sugára, mint a holdkórost vezessen ágyadtól ablakodig. Nézd, én megdöglöm itt. Nézd, én megdöglöm itt, de neked ezt látnod kell. Neked azt látnod kell, hogy hogyan sistereg fel egy egész világ. Egy egész világ. Helén, nyomd oda arcod az ablaküveghez, kulcsold össze görcsösen ujjaidat, teljes erővel támaszkodj az ablakfához, értsd meg Helén, egy egész világ roskad itt össze, verd magad a padlóra és seperje hajad a földet, mint a végtelen iszalagja, Helén, nagyon mélyről jön a hangom, apokaliptikus döbbenetekből: egy világ hömpölyög ablakod előtt és én megdöglök itt.

Másnap délelőtt benn voltam Prágában és mit tesz Isten, a német színház előtt elfogtam Helént. Kék ruha volt rajta, fedetlen nyak, hátul hajában széles, fiatalos fekete szalag, félre csapott velour kalap, magasszárú cipő a lábán, mely erősebbé tette lépéseit és elvette lábának azt az enyhe, finom képét, amely úgy élt bennem, mint egy hajlékony mozdulat, papucsba rejtődző gyönyörüség, súlynélküli csuda.

- Nem voltam idehaza négy napig. Anyukát kisértem el Königgrätzbe. Hát maga mit csinált? Mondja, nincs kedve jönni velünk a színházba? Hogy mit adnak? Szöktetés a szerájból! Nos hát, előre, váltson három jegyet!

Bementem, megváltottam a jegyeket, közben valahonnan, valamelyik üzletből előkerült Marie is.

- Adja ide a két jegyet, a harmadikat pedig tartsa magánál. Most pedig mesélje el, hogy mit csinált négy nap óta? Nem hiányzottam magának?

- Mit mondjak, eltelt ez a négy nap is. Felkeltem, lefeküdtem. Eltelt. Ha lehetne, mig a háború tart, kitörülni a napokat... átaludni, ágyban feküdni, minden reggel behozná valaki a Prager Tageblatt-ot, megnézni, nincs-e még béke, tovább feküdni.

- És semmit sem dolgozni, csak heverni lustán a dívánon - nevetett Helén. - Maguk magyarok mind ilyenek!

- Hogy mit szeretnénk és hogy mit csinálunk meg, az két nagyon is különböző dolog. Valahogyan ez egész életünk tragédiája. Minden nap minden órájában szeretnők úgy elhelyezni magunkat, ahogy vágyaink jelentkeznek. Ami másképen annyit jelent, hogyha nem sikerül magunkat egészen bevinni valamely nap munkájába, úgy az a nap elveszett. Minden, amihez nincs közöm, ami nem belőlem jön, hidegen hágy. Valahogy úgy hat a testemen, mint egy kegyetlen pánt, ami most, mint öt szoros ujj, kapja össze csuklómat: az, hogy itt állok maga előtt és nem tudom oda adni magamat úgy, amint szeretném. Hogy uniformis van rajtam, hogy a napot akarom nézni, mint verődik vissza a reflex a maga arcán és ehelyett fel-le emelem kezemet tiszteknek, akikhez nincs közöm, mégis kikényszerítenek egy mozdulatot belőlem. Itt lát maga előtt valakit. Én. Mit lát belőlem? Egy önkéntes káplárt, derékszíj nélkül, betegállományban. Vagy beszéljek magának regattáról a Dunán, hogy fedetlen fejjel, megfeszült karokkal, napnak kitárt mellel küzködnek evezőim a mély és örök vizen! Egy önkéntes káplár áll maga előtt, mint egy kép, mely mögött nincs mélység, gyerekrajz egy síkban, kriksz-kraksz, mit lát, mit sejt maga abból? A maga szemében csak egy arc elernyedt passzivitása látszik, én, de hiányzik a távlat készsége, a háttér, a kíséret: a múltam. Hiányzik sokszínű nyakkendőimnek szeszélyes egymásutánja a szekrény ajtón, hiányoznak útazásaim, kis kalandok és az a mindig új arculat, akit a változó idő formál. Behúnyja szemét, akkor is kit lát? Egy káplárt. De többet, ha akarná is, aligha. (Mert úgy-e bár, akarjuk, hogy egymásnak a legtöbbet igérő pózban mutatkozzunk be?) Nem látja angol útazó sapkám szélét, étkezőkocsi sarkában egy globetrotter szivarfüstjét, ki játékosan száll az ablakon percenként újuló mezők felé. Nem látja arcomat kipirultan és szeszektől, esti láztól duzzadtan, a táncterem csillogásában az atropin önfeledtségén keresztül csillogva, a táncteremben, ahol sötét frakk hangsúlyozza a mozdulatokat és felszabadult arc akaratos profilja diadalmaskodik a fehér ingmell felett.

Nem ismeri azt a tekintetet, mely könyvek útvesztőiben pirul ki, a reménykedés bámulatával a villanyfényes íróasztalnál és amikor az én arcom glóriában fürdik, minden a félhomály jelentéktelenségébe halkul. Nem ismeri maga a gyorskorcsolyások röptét, a Caprini-gépre szálló útast, a pódiumon ágálót, ki csak önön szavát hallgatja és rettenetes életösztönnel védekezik ezer szem kereszttüze elől? Mit ismer maga rajtam? Mit tudja azt, hogy ki vagyok? Nem káplár, Helén, higyje el nekem. Nem egy passziv, szenvedő beteg és szerelmes és összetört, vagy mit tudom én?! Adjatok nekem óceánt, keresztülúszom, vezessetek elém megkótyagosodott, véres szemű bikát, lenyűgözöm. Tengerésznek születtem. Helén, a végtelen matrózának, ki egy nagy bámulás a messzi partok csodái felé, matróz, Helén, orromban tizezer méteres viz illatával, kapaszkodva a kötélhágcsón, mig összepaskol hab és jeges szél. De propeller-kapitánynak... Prag, Podol, Kuchelbad... Ó, miért nincsenek szférák, hogy felreppenve lásson, tornyok, hogy elfáradjon a szeme, mig oda felkisér, Helén. Helén, miért vagyok bitófája e furcsa, idegen életnek, kosztümös pojáca, senki, káplár, rohadt szám, akit maga, ha elmasiroznék harmincmagammal, észre sem venne, jobb, bal, jobb, bal, betartani a lépést, vigyázz és pihenj.

- Pihenjen, barátom, pihenjen - szólt Helén, ki nyugodtan hallgatott végig, mint egy koncert darabot, melynek tempo acceleratoja őt is heves izgalomba hozta. Helénben nagy türelem volt, hogy végighallgassa az embert és Istenem, muszáj most visszagondoljak, Erzsiben is. Két áldott testvér, egymásnak adván bűvszereiket, hogy végigsimítsák hallgatásukkal a szememet és én a magam kultuszának boldog révületébe zuhanjak. (Följegyzem magamnak: fontos, hogy egynémely férfit a nők meghallgassanak. Bizonnyal egyedül ez a fontos.)

Marie is kötelességének érezte, hogy hallgasson. Hallgatólagosan tudomásul vette, hogy neki nincs köze az egész játékhoz. Helénnek a testvére is el fog jönni a színházba, én ülök közbül és ők meg körülöttem. Igy beszéltük meg. Marie mindent tudomásul vett, jóakaratú semlegességgel nézte az ügyet, okos, kis feje tudta, hogy csak így illeszkedhetik mellénk, hogy reá különösebb szükség nincs. És mert így érezte, kitörő örömmel szabadította ki magát körünkből, amikor az Elisabeth-Brückénél megpillantotta iskolatársnőjét, akit nyomban hangos hallalival hozzánk csatlakoztatott és ahogy bemutatta, már bele is csimpaszkodott a karjával, előre szaladva, gyors lépéssel, nagy hangon, csacska leány-titkokat sugdosott a fülébe.

A Pulverturmnál feltápászkodtunk a villamosra. Megállottunk a tömött kocsi perronján; Helén egyik kezével belekapaszkodott a fogantyuba. Karja az átlátszó tüll alatt, mint karcsú kigyó kapaszkodott a magasba. Ott, előttem állott, az álló emberek tömkelegében, illatok tömkelegéből diadalmasan kikerülve. Egyetlen illata szerte terjengett, ahogy a leszállók és felszállók odadobták egymásnak és a nagy kavargásban a testét éreztem magamon, akkor vált tudatossá, hogy akarom ezt a nőt, két karom kívánkozásával, a felfővő test meggondolatlanságával. Nem szólottunk egymáshoz sokáig, a közömbösség ráfújja páráját a legcsillogóbb ablaküvegre is, vagy tán a pillanat parancsa dobolt rajtam, hogy átgyúrjam, feldolgozzam magamban, amit e szemek láttak, szavak szétdobáltak és mozgásba hoztak. Hirtelen lepett meg, mint egy nyillalás, hogy mit is akarok én e lánytól? Félénken búvott meg e gondolatok között a szócska, melyet kiejteni csak legritkább esetben szabad, az istenhívők megdöbbenésével, ha tán villámlás és mennydörgés jönne utána, hogy: szeretem...

Tiltakozva hessegettem el, lefölényeskedtem, visszagyürtem, birkóztam e szóval, hiába, mint egy szúnyog csipett a karomba és fullánkjával hol az egyik, hol a másik gondolatomat szurdosta össze. Mérge, mely az öntudatlan érzések kútjából merült fel lassanként, benne volt már a testemben. És ájulását kívántam a múltnak, hogy lefüggönyözött szobában, csukott ajakkal haldokoljak, szeretem, szeretem, szeretem, hallottam tisztán rettenetes pergését, zakatolt a villanyos, szeretem, csengett a csengő sze-re-tem és mint a szerpentin-szalagok, tekerőztek a betűk a rohanó cégtáblákon és a házak falain, nincs menekvés, zuhant agyamon a pöröly. Szemem falta a testét Helénnek. Uram isten, itt állok vele szemtől-szemben, a konok, önmagában bizakodó, a magányos voltával dicsekvő, fájdalmak ápolója, én. Vaskazettában őriztem kincsemet, szentélyben, ápolt fájdalmam frigyládáját és csak azoknak szóltam enmagam hórebi hegyén, kiket kiválasztottam, hogy megmutatnám nekik, de jaj, nem elégszenek meg a nézéssel, kinyujtják kezüket utána, hogy letépnék rólam és gémberedett ujjaimból elrabolnák.

- Nevetséges, egyszerü beképzeltség, nem komoly emberhez méltó. Valóban, téged okosabbnak hittelek. Te és szerelem? Hát komoly ez, mond? Hiszen így a legnagyobb következetlenségekbe esel. Mindig hangsúlyozod, más: felületes, minél közelebb esik hozzád valami, annál inkább: a tiéd. Mi az, hogy szerelem? Oda akarod adni magadat te, szerencsétlen? Hát ki ő? Tedd a kezed a szivedre, hát megért ő téged?! Hihetetlen. Emlékeztetlek: egyszer már megégette a gyertya az ujjadat. Mit sóhajtozol úgy, mit kapkodol egy név után... Nos?... Hát Erzsi, igen, reá gondoltam. Mit értél vele? Mindent odaadtál, kiégett kohó voltál, sikátorok züllött és kósza kutyája, revolvercső hűsítette már a melled. Na látod? Úgy-e, hogy csak egy seb maradt belőle, felfakadó kelés... Mit mondasz? Hogy neked jól esik a szenvedés? Rendben van. Újra meggyőzzelek, hogy a szenvedés megaláz, erőtlenné, férfiatlanná és nevetségessé tesz? A fajtádra figyelmeztetlek, erre a szívós, dolgozó fajtára... Megint előjössz az érveddel, hogy neked kell a fájdalom, mint a mindennapi kenyér. Nyugodt óráidban egy kissé fantasztikusnak találnád magad és ideádat. Van még egy ütőkártyád? - Hogy Erzsi szeretett és együtt égtetek magasra? Ugyan kérlek... Erzsi nyugodtan éli világát, szép és új tavaszokba viharzik, szerelem táplálja erejét, reamstek, égő Refosco, lila dalmát borok, meghízik tőlük... Ellentmondasz. Tévedsz, ha ezzel le tudod tagadni az igazságot. Azért is kimondom, ő, csak tanult rajtad. Ehh... nőknél a szerelem nem hagy oly mély nyomot, mint nálatok férfiaknál. Jött, elment, bárányfelhő. Hogy te mindennap magadra csatolod ezt a gyerek-bánatot, mint az imaszijjat, ez a te gyengeséged. Bizony na, nem értelek. Kacagtató az ellenvetésed: nem érték, de irodalom. Óh, az az irodalom. Mintha férfiasságból nem születtek volna új értékek. Kisvárosi pózok ezek, fölöttük a szűk keretek atmoszférája... Hogy ettől nem tudsz megszabadulni? Mert nem is próbáltad. Mert nyakas vagy, enervált, taknyos. Itt Prágában érezhetnéd meg igazán, hogy friss, új lehetőségek állanak előtted. Csípd nyakon, törd le, gázolj keresztül. Előtted egy leány, főzd puhára, taposs rá, csókolj vért az ajakából, de ne nyavalyogj... Rázod a fejedet, nem tudlak meggyőzni... Ismerlek, nem első eset már ez, így fogsz megrothadni a felhőkarcolók aljában is... De csak egyre kérlek még. Állj meg, ne add magad tovább. Zárd be jól az ajtókat, csak a külső pitvarban találjon szállást a nő. Barátom vagy, egyetlen bizalmasod, kitartok melletted. Nesze, itt sisak, fedd be veled a fejedet. Imitten a lándzsa, szúrd méregbe: Erzsi... Hogy ez nem lovagias fegyver?! Miért nem hivatkozol mindjárt a nemzetközi jogra? Mit törődsz vele, te holdkóros, fő az, hogy épen kerülj ki a küzdelemből.

A villanyos átdübörgött a Moldva hídján. Gyors kanyarulattal befordult a Belvederénél. Helén intett a leányoknak. Leszállottunk...

A villamos megállónál álldogáltak. Dr. Schwartz és a technikus ravaszul mosolyogtak és különösen a doktor lóbálta nagy vigyorgások között panama-kalapját.

- Kik ezek a maga barátai? - kérdezett Helén. E kérdés elől nem volt kitérés, kénytelen voltam foglalkozni velük. Elmondtam, ami bennem élt róluk, két gyorsfénykép, enyveshát. Helén nem volt megelégedve. Még kevésbé Marie, akinek tetszett a technikus.

- Maga önző - duzzogott Helén - mindig csak magáról beszél. Ha másvalakiről kérdezek, félrebiggyeszti a száját, hogy hagyjuk, ez nem érdekli magát. Hát azt hiszi, hogy nincsen meg külön minden embernek a maga érzésvilága?

Csöndesen elmosolyodtam. (Hiszen ez az én tragikumom, minden ember tragédiája, hogy nincs két egymáshoz hasonló levél a földön.) - Úgy-e, hogy ún már, elviselhetetlennek tart? - jajongtam. El akar űzni magától? Hát mit mondjak róluk? Schwartz doktor léha, üres ember, negyvenöt éves, hamis fogsora van, de nagyszerü pacienturája. Prágában jól ismerik, az öreg Thun-Hohenstein hercegnő háziorvosa. Szereti szidni a zsidókat, pedig ő is az. Napszámba udvarol, legcsekélyebb eredmény nélkül, mostanság egy hadbavonult lókupec feleségének csapja a szelet, tudja, annak a hirtelen-szőke asszonynak, akivel a multkor láttuk az uszoda előtt. Tegnap vett neki szilszkín-gallért, de már a szeme másfele kacsint, meg akar ismerkedni egy őrnagy elvált feleségével, de az is fütyül a barátságára, mire egy grabeni divatkereskedő feleségének mutatkozott be, aki abban a reményben, hogy megszökik az urától és a doktorhoz megy, meghívta libamájra. A doktor nem áll a kötélnek, sem Chopinnel, sem fehér pongyolával nem hagyja magát befonni. Havi jövedelme egyébként ötszáz forint, Basedow-kórban szenved és januárig segédszolgálatra van minősítve... Vagy a technikusról akar információkat? Huszonegyéves, nőtlen, izraelita, műegyetemi hallgató, perfekt magyar-német, gyorsírás, gépírás és billiard, adósságai plusz, jövedelme mínusz, frontszolgálatra ezidőszerint alkalmatlan, de őrszolgálatra igen, a hadiesküt letette... Mit akar, drága Helén, elégedjék meg ennyivel! Az információs iroda vagy cseléd-elhelyező, amely ennél többet tud, az csal.

- Elég, elég - vágott közbe Helén kacagva és egy fűszálat tépett szét a fogai között. Mára tökéletesen elég. Marie azonban a szemem közé nézett és csendesen mondotta:

Helén a házuk előtt rövid kézszoritásra nyújtotta a kezét. Hallatlanul jókedve volt, csúfondáros mosoly játszott az ajka körül, Marie meg egyenesen a szemem közé nevetett.

Ballagtam visszafelé a városba. De valami bizonytalan érzés újból kihajtott. Hiányzott valami, aminek nevét nem tudom. Öntudatlanul megállottam a balkon alatt és láttam, hogy Helén elmereng a függönyök mögött. Észrevett és mindketten elpirultunk. Helén kihajolt az ablakon; ledobott egy virágot. Jelt adott. Ujjait mutatta, hogy öt. Nyomban a másik két ujját, a mutató- és a középujját.

A délután nyugodtan telt el. Kettőkor megebédeltem, kettőtől háromig aludtam, háromkor elmentem a Continentalba. Végiglapoztam az összes illusztrált lapokat, még a Neue Rundschaun is keresztül ettem magamat. Kiszíttam néhány dritte Sorte-t, levelezőlapokat írtam, odaültem egy barátomhoz, a nemzeti kérdésről vitatkoztam, hallatlanul nyugodt voltam és nem néztem az órára sem. De úgy öt óra után, amikor a Vencel-téren felkerülve a múzeum háta mögött csatangoltam, újra eszembe jutott Helén. Valahogy elcsitult bennem annak kérdése, hogy azzal maceráljam magamat ki ő és mit akarok tőle? Talán inkább a diadalmas érzés döngette mellemet, az, hogy Helén jön. Biztosan, velem, érettem. A céltalan tapogatódzásokból, a hangot nem lelt kínlódásokból, a nagy bizonytalanságból egy bizonyosság: jön. Egész történetem a nővel végigszaladt bennem. Hetekkel ezelőtt elérhetetlen csoda, tiz napja ismerem, mert ő akart megismerni, ma már ledobván félénkségét, mint egy belépőt a táncteremben, jön. És ahogyan elnéztem magamat, észre kellett vennem: egyenesebb tartásom, lépteimet acélos áram öntözi, ujjaimból villanyos szikrák pattognak ki. Nem tudom megtalálni a helyes szót, talán izgatott voltam. Valahogy úgy éreztem, mintha új ruha lett volna rajtam. Egy mérnök felesége mosolygott reám, fölényesen tovább mentem, mert tudtam, hogy irigyek reám. Ha tudná hogy milyen messze van már tőlem, hogy közöttünk az útat sívó homok temette el, hogy én már a célhoz értem, un homme arrivée. Helén jön.

A színház foyerjában vártam be Helént és Mariet. Adakozó hévvel segitettem le hosszú, iskolás leánykabátját, átnyujtottam a ruhatárosnőnek, dédelgetően simitottam át a prémgallért. Helén és Marie megállottak az álló tükör előtt. Helén a tükörben engem keresett és mosolygott. Tudta, hogy szép és némán leste, hogy miképen szívom be magamba hajának szédült barnaságát. Kényszeritett a magam belső dialógusába: szép vagy Helén. Látom a szemed csillogását. A hajadat tíz percig fésülted, a blúz kék színe jól áll neked, nyakad és vállad fehér, ápolt vagy, irigylésre méltó. A legfőbb jót tetted velem: szivembe adtad a büszkeséget. Megajándékoztál az illúzióval, hogy most hozzád tartozom. Az emberek irigyelnek, mert látniok muszáj, akaratuk ellenére is, hogy mily szép vagy így rajtam keresztül.

- Ó, Helén, - suttogtam, de ő nem akarta meghallani. Nemes főtartással ment végig a folyosón. Egy lépéssel mögötte mentem én, szinte ugyanazon vonalban. Emberek, nézzetek ide, ő most az enyém. Az én védelmem alatt áll, kezemben tarthatom látcsövét és ajkammal foghatom fel lélekzetét. Emberek, ha mondani akar valamit, akkor hozzám szóljatok, csakis hozzám. Hányan vagytok emberek? Ezren, ötezren és akárhányan is vagytok, egyiketeknek sincs köze e remegő, büszke leányhoz, csak nekem.

...A függöny legördül. Szöktetés a szerályból, Mozart muzsika. Az elhomályosított nézőtér felett felzúg a Presto. Helén közelebb buvik mellém, szinte érzem, hogy süt a lába az enyém mellett. "Hier soil ich dich sehen Konstantze, dich, mein Glück..." Helén mereven néz a pulpitus felé s csak koronkint kegyeskedik pillantását szememre fordítani. Talán Helén suttogott valamit, én nem beszéden keresztül korrespondálok. Tekintetek és mozdulatok közvetitik nekem a lényeget, a kvintesszenciát és minden közlendő Ding an sich-jét. A szavaknak is van melegségük, de a gyúlencse, mi összegyűjti a sugarakat: a mozdulat. Gesztus: sűrűsített beszéd. És csak a néma gyermeknek érti édes anya szavát.

Egymásra nézünk, szemünknek van egy furcsa, befelé élő astigmatizmusa; mi csak egymást látjuk. A látásnak egyik törvénye, hogy a recehártyán fordítva rajzolódnak a képek, a mi nézésünk külön törvénye, hogy nem azt látjuk, amit nézünk és látunk anélkül is, hogy néznénk. Helén nem néz reám és mégis lát. De most megborzadok. Mintha valaki kopogtatna az ajtón. Erzsi sem néz ide és mégis lát. Nagy barna szeme lekigyódzik a páholyból és lenn a parketten pörköli a zsakettemet. A hátam mögött van, ó oly biztos vagyok benne és fellángol a félemeleten, mint egy gyertya. Vörös selymeken, páholy bőrszék, bronzvörös haj gőgös magasságban, vörös rózsák ziháló illatában: Erzsi... És nem merek sem előre nézni, sem hátra nézni. Erzsi, Helén: egy szem. És ömleszti e szem vörös hullámait bordó cseppekben, tengernyi patakokban, mint a felmetszett erek az öngyilkos fürdőkádjában. Pattannak az erek, bugyborékol a vér, kegyetlen szúrós taktusra ömlik és Osmin groteszk prestissimojával, az én külön muzsikám, szilaj stakattok és fáradt lentok, új ér felszakadásáig, immár bömböl a teljes orcseszter, ujjongva hull a vér a csillárokból, eszeveszett karneválja a vérnek.

Helén nézi az előadást. Én is nézem. Füleimhez tartom kezemet, mint a hallócsövet, figyelek az úgynevezett szavakra. Mennyire nem érdekelnek a puszta mondatok, de csitt, Belmonte áriájában ott hadonászik karjaival az isteni Mozart. Fagottok, klárinétok, hárfák, hegedük, castagnettek, tamburok diskurálnak egymással, csak ezek mondanak valamit, a szó puszta edény. Mozart a bábjátékos térdére ülteti a bábukat és beszél. Csakis az ő szavát hallom. A szó, ahogy felbömböl benne a zengés, élettelenül hull vissza, de a hang átsugárzik a magasba, szökőkút és cseppenként gyöngyözik vissza a nézőtérre.

Második felvonás. Mint templomi csengő cseng fel a mezzo szoprán, welche Wonne, welche Luft... mi a szó, ha nem volna az élő hang, ki csirázzon a kebeléből és Belmonte tenorjában ölelkezve, mint a rejtély.

A hős most átkarolja a nőt, akit szeret, vinné magával. Mond neki valamit? Miért? Szereti, átkarolja, viszi magával, elég ennyi, én értem. Minek ezt magyarázni? Sokszor mondják a szerelmesek: légy az enyém! Miért mondják egymásnak? Hogy is tudják ezt a szót kiejteni: vallomást sohasem szakad elmondani szájjal. Ha a szemével nem adta tudtára végérvényesen, akkor már késő. Rossz színész. Nem hallom ki a hangjában, hogy életét a sors idáig, e kijelentés megfogalmazásáig hozta volna. A hős a nő háta mögé áll és ezt sugja a nőnek: megyek veled, a világ végéig, szeretlek. Mi ez? Botrányos, hogy hogyan hazudnak mind a ketten. A világ végéig? Hát hol a kezdet és hol a vég? Istenem...

Elfordítom szememet a színpadról - Helént nézem. Legyél az enyém... vajjon ki tudnám-e mondani neki? Ha nem szeretném úgy, akkor igen. De így... Helén, drága, kicsi leány, kedves és egyetlen, tudnád-e utána mondani... Megyek veled, a világ végéig, szeretlek... Hát hova jönnél velem? Hiszen amig a szót kimondanád, már elrohantam melletted, mint a gyorsvonat.

Az orcseszter szakadatlanul harsog és én a zene hullámaiba vetem magam, de jó úszni színpadra nem figyelni, képzeletet instruálni, szépen, csöndesen belül külön darabot megrendezni. A zene hullámaiból ütöm fel a fejemet és Helént nézem. A csipkéit, ahogy megrezzennek a teste felett. Szoknyája homályba vesző fodrait, feszülő harisnyáját, cipője csokrát és kisajátitom magamnak azt a lábat, ki tétován surolja az enyémet. Sejtem a vonalait, ismerni vélem hajlását, ajkamon érzem a színét, ütőeremen a villanyosságát. A dolgozó képzelet szemérmetlen, dobja-veti a ruhadarabokat. Rejtett útak felé vezeti a test mozdulatait... Helén, bocsáss meg nekem! Ha tudnád, hogy mire gondolok...

Együttlétünknek minden részletét nem tudom leírni. Elmondhatnám, hogy jött új felvonásköz, ujjongtak a csillárok, a tömegidegzet felszabadult, hangos szókat keresett, fix pontot, melyen szeliden meglapulhasson. Ez: a felvonásköz. Nem lényeges kelléke az érzés meghatározásának, melyet a tömeg érzett és én az adott aktuális pillanatban a tömegben, a tömeggel és a tömegben külön és a tömeg nélkül feldolgozni kényszerültem, de vannak lényegtelenebb momentumok is: a folyosó arany tükrei, a barokkos ornamentumok, a tiszti ruhák hajtókái és vállszalagai, a fel-feltünedező nők, akik mind külön benyomás, külön testtartás, külön kilépés és én rossz, hibás fülemmel is megéreztem, hogy egyik másképen járkál a hátam mögött, mint a másik. A perc elemzésénél valamennyien mint momentumok bukkantak fel és azt sem mondhatnám, hogy nem fontosak. Hiszen: vannak, sőt megvannak, hiszen eszünkbe jutnak. Mindnyája eszembe jut, hogy meghatározza azt a látszólag tőlem messzeállót, a belőlem kikapcsolódót, akit már, valahogy, kissé zavarosan, úgy sejtem, évek óta akarok kioperálni magamból: Helént. Üszkösödő sebemet, kit Helénnek nevezek el, óvatosan határolnám körül lancettákkal, egyéb hideg csipeszekkel, de a seb: a testem, belőle lett, vérem átömlesztette, egy sejt a többiek között és ha spiritusban látnám magam előtt (úgy, ahogy tudatossá tenni valamit, a spritusszal) akkor is azt mondanám, íme ez: én belőlem van. A fogorvosnál mindig elkértem foghúzás után selyempapírba gyömöszölve azt a kétágu csontocskát, melyen megaludt kevés vérem. Lehet, hogy hiperesztézia, de kihúzott gyermekfogaim ma is fájnak. (E pillanatban az íróasztalnál ülök, félkezemmel a halántékomat szorítom és elkövetem, ami a leglehetetlenebb műtét: emlékeimet rekonstruálni. Elhalt, kiszáradt rostokba vezetem a vért, hogy egészséges pulzusra keringjen és ha nem tudnám azt, hogy öntudatlanul, a nap minden szakában, még az álom sülyedő percében is mindnyájan így cselekszünk, személyesnek és betegesnek tünne számomra a munka. Tiltakozom minden "személyes" ellen, sőt szent meggyőződésem, hogy az agymunka szédületes oktávfogásaíra sohasem lehet a patetikus nagy szót megtalálni.)

Helén az Alia Turca alatt, a zenekar kavargó krescendójában kezembe tette a kezét. Fészkébe bútt a madárka. Talán a vihartól, ki gőzölögve porzott fel a muzsikából, mint a robbanás a földturrások között, vagy tán belülről pattantotta szét a vaskamarát, a magányosságot, lehet: az mindegy és az egy. Biblikusan erős ekrazit az, mely lyukat kergett a magánosságon, ó szívem, fészkébe bújt a madárka, tenyerembe, de hova bujjak én, hol az Isten tenyere, hogy elmenekülhessek hajlásaiban?!

Helén közelebb hozza szivemhez fejét, Mit dem Geliebten sterben ist seliges Entzücken... Ó, Mozart, erősebb lüktetése a kezednek, végtelenbe tévedt taktusod és Helén feje a csillárok alatt odazuhan a mellemre. Már vibrált a perc és a végzet már rugdosta alattunk padlót. De nem. Még nem feküdtünk alá haboknak. Zúgott, harsogott mögöttünk az össze-vissza, partnélküli tenger, állottunk, úgy-ahogy és amikor összecsapott a vizár egymást becéző, simuló hajunk riadtan rebbent széjjel.

Előadás után Helénét megvárta az öreg cseléd. A Dajka, mondottam magamban - átérezve minden találkozás végzetszerüségét, - ki akkor tájt és most újra látom a pillanatot - lerohant az emeletről, kezében Helén szivével, marasztalt, hogy maradjak, Helén vár. Marieval előrementek, én és Helén utánuk. Nem szólottunk - semmit. Remegtünk is a szótól.

Bizonyára Helén is gondolkodik. De mi gonoszak vagyunk. Csak a mi gondolatunk köti le érdeklődésünket. Egész úton magammal voltam elfoglalva. Az motoszkált a fejemben, hogy szerelmes vagyok, alázkodom, küzdelemben veszek részt és végül is győznöm kell. A győzelemért folyik a párbaj. Minden erőlködésem, vigyázz állásom, fegyverzetem ezért van, a győzelemért. E pillanatban azt hiszem, hogy minden a szerelemnek egyetlen lendítő kereke. Minden teher, melyet az elmult hetek öntudatlan pillanatai összehordtak, csupán azért van, hogy föléjük emelődve egy diadalordítással a templom tornyára tüzhessem a zászlót.

A győzelem látszólag útban van és el fog a kétség, hogy mi is a győzelem? Milyen attitűddel közöljem e hadi tényt Helénnel? Mert ha elárulom, hogy szeretem, akkor legyőztek. A szerelem, mint lelki adottság nem megy veszendőbe, de gőgömet, kiről úgy hiszem, több minden szerelemnél és mindennél, mint a friss venyigét töri ketté Helén. Elborzadok a gondolatra, ha vállamat odafektették légyen a porondhoz. Ha pedig elmenekülök, most, most, akkor gyáva vagyok, mert a bizonytalan elől oldottam kereket. Vagy épen a nagy bizonyosság elől?

Úgy döntök, hogy e pillanatban nem szabad elhagynom az arénát. Cél: Helénnek meg kell csókolnia engem. Nem tudom még, hogy szeret. Nekem kell a bizonyosság. Bele pusztulnék abba, ha nem kerekednék felül. Amikor a gőgömet, szemérmemet és magamat féltem, épen a gőgöm akarja, parancsolja, hogy ujjongva minden fölé felülkerekedjék. Mert mi történik? Én szeretem Helént. Ha ő nem szeret viszont, kivert kutya vagyok. És ahogy küzd bennem a sziv e két ellentétes áramlata, újból hevesen dobog a szivem, hátha szeret Helén s akkor mi lesz? Győztem, de cserébe oda kell dobnom önmagamat. Nekem nem szabad Helént szeretnem. Nekem nem szabad egyáltalán szeretni.

Fejem zsibong, egész életem bugybol most, mintha vulkánon törtek volna fel. Szótlanul megyünk a bokrok szilhuettjével haránt, tekintetünk az ezüst Moldovára esik lassan, megyünk fölfelé a szerpentin úton. Helén lépése meglassul egy-egy fordulónál. Megállunk, Helén újból a Moldován hintáztatja szemét. A folyó felett hajók árnyai. Templomok zöld kupolái, zegzúgos tetők, házak nem látszanak, csupán a tetők. Mint különböző kalapok, süvegek és ládák a padlón, egy szintben a kupolák. Mint a barrikádok. A padon jóval előttünk ülnek Marie és az öregasszony. Kacagnak, megvárnak bennünket.

Feljebb megyünk. Helénhez odasimulok, gondolat nélkül, mint egy selyemkendő. Az éccaka sűrűjéből kitapintom a kezét. Egy pillanatig remeg a kis kéz, de tétován átengedi magát. Odaemelem a kart a mellem magasságába, ráhajolok és a hajlásba, mintha forró vasat olvasztottak volna, tapasztom oda a számat. Helén karja visszarándul, arcomat friss és bő vérhullám locsolja keresztül. Megtörtént. Helén lesüti az arcát. Tovább megyünk. Feljebb. A hold csillogóbb ezüsttel sikálja végig a víz tükrét, a horizont kitágul, már látszanak az összes hidak valahol messze, a lassanként emelkedő háztömkelegekben, utca keresztmetszetek között rémlik a múzeum. Feljebb megyünk, feljebb, feljebb. A bokrok árnyai megnyulnak, árnyaink a kavicsos úton egymásba fonódnak, átkulcsolják egymást, inganak-lengenek, mint a hazajáró lelkek. Marie megint előre került, mint egy gyöngyöző forrásvizet, felettem hallom a kacagását.

De mi nem szólunk semmit. Helénnek újra elkapom a karját, reáborulok és mint akit mákonnyal itattak, részegen húzom el ajkamat a karján a vállától le a tenyeréig. Helén megáll. Szédülök és tenyerébe hajtom a fejemet. Feljebb megyünk. Szorosan egymás mellett, testünk egymáshoz tapad, mintha láthatatlan kezek egybeszőtték volna. Öntudatlanul érzem már a teste hajlását is. Fenn kacagás, megszakadó általszüremlő csilingelése a hangnak. Feljebb megyünk. A legfelsőbb sétányon vagyok, az allén, a hegy tetején, ahol először pillantottam meg Helént. Súlynélküliek vagyunk, ellebegtünk a testtől és elszakadtunk a világtól. Lenn korlátlan távlatokba vész az arany Prága, köröttünk a folyó kék, tömör iszalagja. Helén megint megáll, rám néz. Kezünk egymáséban, ujjaink egy szövedék szálai. Hirtelen kirántom a kezemet, magamhoz szorítom Helént, arcát az arcomhoz. Valahogy kifordul a fejünk, Helén orrát a szemem alatt érzem. Küzködünk egymással, tisztán hallom, hogy Helénnek felnyilik a blúza, egy kapocs elpattant. Nedvesen érzem már az ajkát is, aki ferdülten zuhant az enyémre. Felső ajka kimaradt, utána kapok, szűkülő száját fogaimmal présben szoritom össze. Kezem átkarolja a nyakát és ujjaim külön babrálnak a hajában. Minden ujjam külön gyönyört keres. A hüvelykujjam görcsösen nyomja a nyakát, mint doktor kanala a beteg nyelvét. A másik kezem is tétova. Mellén lesiklik, aranyláncocskát tapint. És mit csinál az én mellem? Rajta keresztül hallgatom Helén lélegzetét. És mit csinálnak térdeim? Alázatosan roggyannak összeütődve halkan a Helénéhez. És mit csinál lázas, felszabadult, nyomorult testem és mit csinál lelkesülő agyam, ki fel-le fut az egész testben, útasít, bátorít, kerget, korbácsol, mint bomló csapatok élén, kétségbeesett harcos a rohamban?

Mindez pillanatokig tartott. Bíborosan vált el ajka az enyémtől, lassan vált le róla, mint matrica a papírosról. Sötét alagútban jártunk, hol elsötétedett az út, csak árnyékokat és illatokat éreztünk és hogy kiértünk, újra láttuk a holdat nyargalva és leesőben a felhők között, bukó ballon, nyugodt volt minden és kristály éles, mint alagút után a táj, ha elmultak a kőszénfüstök, kirajzolva leveleken vonal és rezzenet.

Ma éjjel szájon csókoltam egy leányt és most mély vergődésemben magának postázom a szivemet, Erzsi! Maga volt az első négy éven át és négy év óta senkisem jött maga után. Csak egy idegen leányzó érkezett el hozzám, mint valaha gyermekkorában a sétatér végében, a délutánok puha levegőjén egy katonazenekar szaggatott hangja és a langyos lassú szél elszakadt, ismerős hangfoszlányokat sodrott felém. Egy tenger tarajosodik lábam elé és az ágaskodó hullámhegyek hajótörött palackját közelítik felém. Izenet, ákom-bákom életem napsütött messzeségéből, tömören áll előttem a levegő, mint az üveg-fal, ki kéne a kezemet nyújtanom maga után, Erzsi. Ma éjjel véresre csókoltam valakit, kiért szivemet sürgettem a csillagok alatt és nem tudom és nem tudom és nem tudom, kinek a szájaizét érzem az ajkamon, az övét avagy a magáét. Csöndesen megfogtam a kezét, fehér foltocska kandikált ki egy szikla szirt mögül és morzsoltam a verset... aus alten Märchen winkt es, hervor mit weísser Hand... Halántéka érintette az enyémet, forró volt már a halántékom, mintha valaki már régtől ott felejtette volna gyöngyöző sűrü páráját. Hangosan éjfelet vert a szivem és... a hátam mögött kigyúlni láttam egy templomtornyot és a toronyban valaki eszeveszetten kongatta a harangot. A szemébe néztem a pupillák bűvös, merő tekintetéből a maga arca bámult vissza. Mit akar tőlem, Erzsi? Nézd, kis bogaram, mit akarsz tőlem? Egyszer lefelé jöttünk a váradí hegyről, a fák össze-vissza zsongtak a kertekben, fehéren izzott a por, édesen hideg volt a kútvíz, azt hittem én vagyok a legboldogabb... Elengedted a kezem. Ütődve, véres karral és horzsolt combokkal gurultam le a hegyi úton, rongy, kiivott parasztkancsó, zizegő konzervbádog és most, újra kitartott mellel megyek a hegynek, fel, feljebb, a győzelemmel oldalamon, nemde nem kacagva kapdosod el a szivemet, te kegyetlen pillangó űző, mit tegyek, hát nem lehet neked megmagyarázni: hagyj békét! Mit merülsz fel meredve kemény daccal a hátam mögött, egyik kezedet kiáltó számra tartva, másikat kolduló két szememre... Mely nyelven, kinek dialektikájával tudnám magam megértetni, hogy maga csak volt. Most Heléne von Stieber úrileányt szeretem, komolyan, őszintén, tudatosan, az elhatározás merészségével. Értse meg jól, kérem, magának semmi köze e hölgyhöz. Eltekintve bizonyos áthidalhatatlan társadalmi ellentétektől úgy vélem, nevezett úri leány szellemi kvalitások tekintetében is külömb önnél... Hogy mennyiben?... E nő ragyogó fiatalsága, lappangó energiái nekem a megújhodás, a teremtő munka lázát kölcsönzik. Én dolgozni akarok. Kikivánkozom a szűk keretekből, melyekbe maguk belegyömöszöltek, le akarom zárni magukat, nekem terveim vannak az élettel, küldetést érzek e helyen nem vázolható célok elérésére... Mit nevet? Mit lehet ezen oly cinikusan nevetni? Hogy annak idején magának pont ugyanezeket mondottam?!...

Rettenetes! Nem képzeltem volna, hogy évek multán is ily pontosan emlékezzen szavaimra. Bűnbánóan, megtépázva borulok a maga emléke elé. Szerettem. De miért kínoz tovább? Miért nem rugdos el lábaival, kik oly kéjjel gázoltak bokáig a fűben, más világtájakon, hogy elfelejtsen, ne tudjak semmit magáról? Helén, aki bizonyára megvetné a maga manirjait és lehetetlen szeszélyeit és cseppet sem érez hajlandóságot magával még holmi utcai ismeretséget sem tartani, Helén szeret engem. Határozottan tiltakozom úgy a Helén nevében is, hogy maga feltolja magát az ő vagy az én barátnőmnek. Mi a mi dolgainkat már csak elvégezzük ketten. Nem vall társaságbeli viselkedésre, nem ladylike, hogy bennünket állandóan megzavar úgynevezett jóindulatú beavatkozásaival. Ha jól meggondolom a dolgot, négy év óta folyton-folyvást nyomon kisér és érzelmeimben befolyásol. Egyenesen visszatetsző, hogy legbensőbb élményeimet úgy szórja össze-vissza, mint féltékeny feleség ura íróasztalfiókját.

Néha úgy világit ide szemével, mint a tolvajlámpa, ami mellett a betörő safe-ek kincseit feszegeti. Csókjaim, öleléseim, vágyódásaim, könyveim, könyeim, sóhajaim mind fertőzöttek a maga jogtalan beavatkozásától. Ha nem félnék a büntető törvénykönyv paragrafusaitól, leútaznék a maguk ronda kis, provinc városába és megfojtanám magát.

...Erzsi könyörgöm, hagyjon magamra. Csak most az egyszer. Ütött-vert koldus vinnyog a küszöbénél, hogy csak most az egyszer hagyja őt fellélegzeni. Csak most az egyszer, mert ez halálos jó lenne neki.

- Most már úgy-e bár jóbarátok leszünk? - mondottam. Szeretném, ha megismerné könyveimet. Így talán még közelebb jutunk egymáshoz. Mert a csók, az még semmi...

- Az lehetetlen. Kell, hogy tessenek magának. Most már maga fog helyettem is gondolkodni.

- Szóval muszáj - kacagott Helén. - Szóval le akar sülyeszteni vagy fel akar emelni egy fejedelmi mozdulatává. Függelék lennék a maga kezében, egy gesztus, mely jól áll magának. Akárcsak egy cigaretta a pozitura kedvéért. Nagyszerű.

- Nem, nem, ne értsen félre, de azt akarom, hogy az én szememmel lássa a világot.

- A maga szemével a világot fáradtnak, szeszélyesnek, kissé ködösnek és kissé bizonytalannak látnám. Talán jobb volna, ha én kölcsönözném oda a szememet magának? Hogy mindent frissnek, zsengének, harmatosnak, fürdöttnek lásson.

Helén gondolata meglepett és nagy ürességet éreztem a szivem táján. Tudatlanul mindig meg voltam győződve, hogy diadalom nem teljes. Mit ér a győzelem, ha Helén nem egészen az enyém. És most tudatosan látom, hogy nem az enyém, mert nem akar olyanná lenni, mint én. Helén más, mint én. A néma szépségbe ki tudom vetíteni magamat, imaginációm istennőt teremthet belőle, de gondolatokra ráparancsolni nincs hatalmamban. És ez nagyon fájt.

- De maradjunk csak a könyveknél. Milyen élményeket tud nyújtani magának egy könyv? - kérdi Helén.

- Nekem: sokszor többet, mint maga a természet. Mély az élet, de Dosztojevszki írásain még mélyebb. Szép egy elhagyott park, de ahogy Böcklin...

- Nem hiszek a könyvélményekben. A művészet megszépitheti a természetet. De nekem a forrás vize az erdőben kell, nem pedig eredeti házhoz szállított csomagolásban.

- Nemcsak a művészet szépíti meg a természetet. A természet nem szólal meg, ha nincs újjá teremtő fantázia.

- Azt, hogy nekem egy Baedecker és néhány térkép elég az asztalon, hogy szélességében lássam a világot. Az összefüggéseket. Ez itt Párizs és hipp-hopp, én már a Westenden sétálok. Ez itt Madrid, Tajo, Duero, Guadalquivir. És a Pireneusok, Alpesek, Himalaja. Nagasaki és Sztambul. Kairó és Nílus deltája. Szirokkók, tájfunok, bórák. És fehérek és sárgák és göndör feketék és rézvörösek. És torokhangon beszélnek, egy szótagokkal, lágyan csurognak a betük szájukban, mint a datolya. És elnyujtva akcentuálnak és mássalhangzókat torlasztanak egymásba. És a nők meztelenek, nem tudnak a szeméremről. Egyiknek szeme kék, a másik szeme fekete és minden bánat az övék. Olasz leány tengerbe mossa lábait és olajos bőrén a nap csillog. Spanyol nő ferditi legyezőjét, a háttér befelé mélyül mögötte. És a francia nők tangócipőben. Csipkékben tünik el a láb. Amerikai leány Fokk-gépe felhők fölé emelkedik. Zsidó nő; korsó a vállán. Török nő nargoli füstben. Arab nő, elfoly a homokban. Japán nő, mosolyt csöngettyűz. Indus nőnek kigyó a combján és teste táncban, vörös izzásig. Orosz ballett, plain-air színház Flandriában. Wanderbilték lakomája a Fifthy-avenuen. Dokk-munkások döglenek meg Pattersonban, és a szőke Hansok szeme kifordul a lövészárkok mélyén. És mennyi minden a világon, ami csak úgy eszébe jut az embernek! Mennyi ember, mennyi mozgás. A jelen kaleidoszkópja. Megőrült ringlispiel, egektől pokolig szaladó villámvonat. És mind látom. Hallom. Szaglom. Fogom. Kapkodok utánuk görcsösen, tovatünő uszályok, foszlány habok, vattacsomók...

- Hallgasson, nagyon kérem. - Vattacsomók és feléjük szállok, mint a sirálymadár, megpihenek vállukon és újból elszállok. Fantázia. Színes lampion. Égő kukker, közelre hord és távolít. És illúzióim! Keverem őket mint patikus tégelyeit, sok színes üveg, bazárok csecse-becséje. És minden az enyém. Ez én vagyok. Érti Helén? Az egész világ.

- Nekem meg semmit se hagy meg belőle. Hát azt hiszi más nem így van ezzel?! És hogy másnak nincs joga élni? - tette hozzá csöndesen.

- Mit más?! Én vagyok és még sincs senkim. És nincs semmim. Kitagadott, kisemmizett, bélpoklos.

Helén felém hajolt és szótól sebes számat végig öntötte tikkatag párájával.

- Mert mi vagyok én? Magányos koldus vagyok, kopasz fa a keresztútnál, elszabadult bóbita a savanyú szélben. Minden folyik, minden elfolyik, minden elmulik és kétszer nem léphetsz egy folyóba. És nyomodat hiába keresed, nyomodat összefujja a zápor, olyan girhes vagy, olyan rongy és olyan gyalázatos. Hát ki vagyok én - és már önönmagamnak ordítottam, börtöneim között, sötét deszkámon, a vizes téglát tapogattam, nyirkos porát a vakolatnak. És gályarab voltam, hanyattfeküdtem a forró-forró deszkán, két kezem kinyújtom, vízszintes keresztfán, ólmozottan, lábaimban görcsökkel, elkínzott prédikátor. Rettenetes nap heve szárította torkom, ingemet feszítette és kitikkasztotta nyelvem.

- Szeretem magát - suttogta Helén. Ezt a pátoszt, ezt az isteni kétségbeesést szeretem.

Azután elhallgatott. Lesütötte a szemét és ujjaival szétmarcangolt egy feleletet. Végtelen szünet után újból rám emelte a szemét:

Torkom felé új áradat indult, új özönvize a szivnek, de valahol megakadt a hang, mint rohanó autó az országút kavicsában. Megtántorodtam. Csak annyit tudtam mondani:

- És... és mit szeret bennem? - (ma úgy érzem, hogy Helénnek elhalványodott az arca...)

Este tájban kaptam meg e levelet, hazamenet nyomban elnyúltam az ágyon. Fázón, mint a lázbeteg, gubóztam be az éjszaka sötétjébe. Órám a kis asztalon szabályosan vert. Egyetlen fénypont: nyütt szivarom bronzbarna feje volt. Kesernyés ízek a szájpadlásomban. Hanyatt az ágyon, mint a hajótörött, akit a viharok magányos szigetre dobtak ki és csuromvíz gúnyában, csapzott hajjal, tapadó rongyok, tengeri füvek között idézi óceántúli életét.

A levelen tépelődtem, melyről biztos volt, hogy jönnie kellett: a Leszámolás. Hogy is volt csak?... "Mellette leszek egy életen át? Akarja?" Úgy hatnak reám e szavak, mint a friss tűzrakás, melege fölé tartom nedves ruháim, gémberedett szivemet. Szeret, szeret, tikk-takkolt az órám és Helén csókja újból ajkamon égett. A csókját próbáltam elemezni, néhányszor végigsimítottam a homlokom és behúnytam a szememet, mert mindent el akartam felejteni, csak ezt a csókot nem. Hunytátok már be szemeiteket, testvéreim a neureszténiában? Mintha trambolinról vízbe ugranál és érzed, hogy mint nehezülsz lefelé és fejed fölött vastagon csap össze a hullám. Behunytam a szememet. Mit láttok olyankor? Nálam sötét kárpiton csillagok szaladnak mindétig, gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban, mint az eső. Majd sárga, sáfrányszínű koszorúk gyulladnak, körbetáncolnak maguk körül, most újra csillagok, de alulról felfelé záporozók. És aztán sötétség, akkor mintha úsznék, mind mélyebbről magasabbra törném fel magamat és... alulról a víz színe felé apró buborékokban felgyűrűzött egy másik csók. Az Erzsié. Újra tisztán láttam. Csókja a vetések között, csipőig a zizegő kalásztengerben. Csókszédület hajók fedélzetén. És csók és minden. És nem tovább. Aléltan megtántorodni egymás karjában, sohasem akartam többet. És sohasem értem el többet.

Kísérlet, közeledés, vége. Idegen kútba vedret meríteni, de soha nem érni feneket. Mindent csak félig... Egészen nem kellek senkinek. Egészen nem kell nekem senki.

Helénnek van igazsága. Én nagy beteg vagyok. Magányosságban szenvedek. A magányos ember társat keres és amikor már fogja kezét valaki, akkor érzi magát legmagányosabbnak. Ezért maradt a dolog annyiban Erzsivel és ezért érzem magányosságomat legtragikusabbnak nagy emberi közeledések után. Hányszor jutott eszembe e nyavalya, hogy emberek, nincs egymáshoz közünk s éppen akkor, nem amikor a legvadabb ölelésre feszítjük meg karjainkat. Mert mi ez a magányosság? Ott ahol a legfontosabbak, a legmeztelenebbek, isten pucérai vagyunk, sőt Isten, eszmélünk fel, hogy nincs senki, aki meg tudna bennünket érteni. Mások vagyunk, külön anyag, mint a többiek. Mily könnyü Jamesnek, az amerikai filozófusnak? "Mindnyájunkban vannak energiák, melyeket a színtelen nyárspolgári élet egy pillanatra elaltat, amelyek azonban a kivételesnek, a tragikusnak érintésére felébrednek és akkor eljutunk a cselekvés heroikus állapotához. Hiába, ő az akarat filozófusa! De nálam éppen e nagy feleszmélésnek, a clairyence pillanatában omlik össze minden.

Igazsága van Helénnek. Én más vagyok, mint ő és ez létünk tragikuma. Nem is tehetsz te mássá, édes, mert nekem nem te parancsolsz, hanem a mult. Mennyire nem parancsolhatok én sem neked!... Az én multamban benne van Erzsi. Tiédben senki, talán apád és anyád szerelme. Ki tudja, ajkad vonaglásán keresztül kik leveleznek? És vajjon az Erzsi csókjában ki volt benne? Érzéki, húsos száján valaha én gyerekkorok fülleteg erotikáját szívtam magamba. És még tovább! Elkalandoznak a gyökerek anyám csókjáig, a nagyapáméig. Áll mögöttem irdatlan őserdő; a multam. Itt-ott világosan láthatók éles sziluettek és előrebukó ága-boga a sűrűnek. De hogy mi van benn az őserdőben, mit zúg össze-vissza a dzsungel, nem tudom. Csak azt tudom, hogy minden előrehajlásomnál felzúg az orchester. Szeretni valakit, megfosztani valakit. Egészen akarni, elvenni, elrabolni, legyilkolni a multját. Teljesen, egészen kell bírni valakit - zokogtam, párnáimba áztatván keserű könyeimmel az ágyat, mint vigiliáns, ki Krisztus öt sebéért ostorozza magát.

Megcsókoltam Helént. Ez az egész. Ha elgondolom hónapok idegtáncát, a csók után, milyen csalódás. Hátha tudtad, - szólok magamhoz - hogy csak ennyi, miért kínoztad el magadat? Vagy nem tudtad, hogy így lesz? Miért lenne éppen most másképen, amikor mindig így volt? "Maga nem szeret engem." Hát akkor kit szerettél Helénben? Erzsit? És Erzsin? A többi gyerekeken, végig, süldő leányokon, kasszában ülő háremszépségeken, zongoratanitónőkön és cselédeken? Elsápadsz, nem mered elmondani. Gondolod, hogy ütött az utolsó órád. Eszmélni kell, hé! Térdre! Érzed a sors korbácsütéseit válladon! Hogy patakzik a véred és mégis - milyen édes! Nincs bátorságod bevallani? Hóhérok, vigyétek a kínzókamrába. Ez itt a spanyolcsizma, látod? Ez meg itt egy nyakcsigolyaszorító. Amaz meg tüzes vas. Na, édes fiam! Így-így, hajolj a fülemhez. Hát mit szerettél rajtuk? Helénen, Erzsin, valamennyin? Elborzaszt a szó, amit suttogsz. Nyomorult vágyaidat szeretted rajtuk, beteg idegeidet, pusztuló önmagadat.

Az önszerelem, önmagunk hívságos áhitata - ez volt a szó, mely hajnaltájban, tragikus taglócsapással sujtott le rám. Hányszor próbáltam már gondolataimat más, ezüstpapírba beburkolni, most, mint egy üres koponya vigyorog felém e szó, az éjjeli szekrényen. Ezért ölelkezik Helén arca az Erzsiével, mert mind a két arc a te profilod, ember, egyik jobbról, a másik meg balról. Te vetkőztetted le a fátyolos leányságukat és te öltöztetted fel őket e felfokozott szerelem bársonyába. A te titokzatos véred biztatta őket az életen keresztül és íme most te dobod őket a kandallóba, ám ott tüzes csóvákkal és sistergésekkel tovább élnek. Nyomorult vagy bizonnyal, mert csak önmagadat szereted bennük.

De ez nem tragédia. A tragédia az, amikor Helén a szemembe vágja: "Én vak vagyok, azt hiszi, csupán maga él úgynevezett lelki életet?" Ők mind élnek, akarnak, forrongó matériák és dadogva is, de saját illúziójukat vetitik kifelé. Gazember vagyok, hogy leleplezem őket és boncasztalra viszem, amikor csókjuk még a szájamon illatozik. Ez az, mintha drága testüket egy szál ingben tenném ki az utcára. De mentségem, hogy legkomiszabb magammal szemben vagyok. Itt, isten és ember előtt, tévelygéseim elkomoruló szigetjén ordítom: őket csak megalázom, de amit magammal végzek, autodafé, felnégyelés és testemet patkányokkal maratom széjjel.

Szeretnék odamenni mindenkihez és külön-külön megmagyarázni, hogy ez a probléma nem is olyan egyszerű. Igaz, hogy holnap vissza mehetnék Helénhez, mosolya ismét nekem szólna és az ajka, melyet úgy hajóztam hónapokon keresztül, mint a Jóreményfokot, most zöldágként magától hajlana felém. Csak egy szót kéne szólani hozzá, egy kis hazugságot, amit megtesz százezer ember és jönne velem az ismeretlenbe. És családom volna, gyerekeim, sok hüvösen tartott fehérnemüm a szekrényben... Élet. De nem merem megtenni, egy lépést sem tovább, félek önönmagamtól.

Helén, mi egymást sohasem látjuk többet. Közöttünk áll a Hazugság és lábainknál kettéválik a sziklafal. Beteljesülő szerelem, nem kellesz nekem! Eltollak magamtól és ti álmok, ledorongollak benneteket! És ti jók, kik közeledtetek hozzám, verjetek véresre korbácsaitokkal és üldözzetek a hetedik határba!

Belenéztem a tükörbe, megijedtem saját arcomtól. El voltam tökélve, hogy Helénnel többet nem beszélek. Nem, nem, nem beszélek, mondottam magamban és lábam önkénytelenül is a Belvederébe vitt. Mintha egy külön életet élt volna a lábam, független tőlem, nem akaratomból, sőt akaratom ellenére. Az állomás felé indultam és visszaértem a parkba: látni őt. Hogy vágytam arra, hogy elébe boruljak, cipője orrát könnyeimmel megnedvesitsem. Rohant a villanyos a Moldova partján, bukdácsoltam felfelé a hegyi úton, egy perc még és látni fogom őt. - Nem. Már-már fel voltam a hegytetőn és az utolsó fél másodpercben kezem ökölbe szaladt, amint a láthatatlan ellenséggel viaskodtam, a tudatossá vált igazsággal. És - brutális erők dobtak vissza a sötétbe, ahonnan felkivánkoztam.

Kevés pár hetemet kétségbeesett erőfeszitéssel próbáltam elmorzsolni. Csodálkozva néztem a technikusra, aki nap-nap után asszonytest melegével fütötte magát pirosra.

- Megismerkedni egy-kettőre megy. A magyar fiúnak van keletje. Egy félóra mulva a lakásodon van - mondotta a technikus egy estén.

- És soha nem gondoltál arra, mily szép lehet szerelmed, a komoly fák tisztult árnyalatában, a tökéletesség páholyában, mily szép! És mily jó, kezének ujjait egyenként elővenni, egyenként becézni és végigcsókolni, mily jó! Tenyerébe fejet hajtani és ruhái redőjébe sírni. Az ablaka előtt állani, csendben fütyörészni, mig fel nem szalad a függöny. És búcsúzni tőle nehezen és szemünknek két fonala nyúlik velünk, ahogy távolodunk és elzengeni az éjben szíveken keresztül a fájás minden érccsengésével: jó éjszakát....

De ez utolsó sorokat már magamnak mondtam. A technikus diadalordítással szaladt el mellőlem, mert a láthatáron feltünt számára a nő.

Dr. Schwartz még mindig abban kéjelgett, hogy lányoknak obscén szavakat suttogott a fülébe és bár a nők egy biztató kézmozdulatáig sem ért el, boldog volt, belehízott.

A Rudolfinum előtt sétáltunk dr. Schwartzcal. Torzó elméletemet fejtegettem neki, a milói Vénusz szépségeit. A zseni, ki azt márványba gyúrta, megérezte, hogy kar nélkül kell hagyni a szobrot, mert befejezetlenül maga a tökéletesség. Mert a művészet vesse el a régi iskolai felfogást "kerekded, arányos, befejezett", de nyisson meg perspektívákat szántszándékos be nem fejezettségével. Aktivitásra késztetni a szemlélőt, hogy a le nem kötött aktivitásán keresztül megérezze a nagy összefüggéseket és hogy teremtő képzeletével, mely minden polgári lélekben egyformán szunnyad - töltse ki a hézagokat. Szidtam a regényeket, melyek poénra dolgoznak, egy körül nem határolt valami és az élet nem dolgozik csattanóra.

- Semmit be nem fejezni. Amikor a legédesebb, akkor eltolni a poharat. Kell a szenvedés!!

- De hiszen ez bolondság - kacagott dr. Schwartz és hevesen csapdosta újfent tenyerével a combját. Ha a nő tetszik nekem, én neki és amikor megcsókolhatnám, akkor azt mondjam, hohó, nem babám, ezt tiltja a modern műélvezés elmélete, hehehe...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Néha mint siketnéma ődöngtem a Vencel-téren vagy a Grabenen. Mennyi nő, mennyi kacagás, mennyi párosodás, mennyi életerő, Jesszusom! Itt-ott felgyúltak a villanyok magányos alkovok homályán, vélnéd látni a testek állati viaskodását. Hajófedélzetén lementem a Moldova partjai mellett, a habokban feszülve úsztak a nagyszerű férfitestek, ritmikus karmozgásai az izmoknak. Távol feltünt és elsülyedt az alkonyatban a regatta. Kuchelbad zöld pástján kombinék fehérje villant. Kerti lámpák kerek fényében, a vörös abrosz felett a durva cigarettafüstös ajkak egymáshoz értek. Pivovarok gőzében ellankadva kokadt le csaposlegények feje széles-ölű, cseh leány kötényébe. Táncos barokban kigyózva szorultak egymáshoz a térdek. Bordélyokban a vad ösztönök anarchismusával harapták egymást a némberek. Vasárnap délután. Cédán állott az önteltség gőgjében a szerelem nagyvására és én a magam elboruló kis életével legszebb szerelmek ravatalánál. Nem, nem úgy állok e szerelmek ágyufejénél, mint jó pap a füstölőnél, de, mint az apagyilkos.

Nők mentek el mellettem, oldalomhoz riszálták tomporukat. Néha autóban is felvillant egy nő és szeme nyilát biztosra zúditotta felém.... Brrr, cselédleányok és grófnők, undorodok tőletek.

Beszélgettem magammal. Alteregom oda ült a másik szalmazsákra, cigarettát sodort.

- Ne kergesd el az illúziókat, mert ha azok nincsenek, nem él életed egy fabatkát sem. Keresd, hazudd a narkotikumot, mert a valóság undorító, csupán az "égi" mázot lehet elviselni, ami a durva lényeget befoncsorozza. Hazugság nélkül nincs boldogság.

- De ha nincs, miért ébresztettétek fel bennem a hazugságot, a keserü kijózanodást? Miért tartjátok vissza karjaimat, melyek ölelni akarnak? Miért tiltottátok meg, hogy a tavaszt: tavasznak lássam és a csókot: csóknak. Miért?

- Te magad akartad így. A palackot, melyben a kijózanodás szellemóriásai elzárva zsugorodtak, magad nyitottad meg kegyetlen kézzel. Miért? Mert nem vagy normális. Bolond vagy.

- Nem vagyok bolond. Józan vagyok. Azzal a józansággal, ahogy emberek meghalnak az utolsó percben.

- Látod, azt hiszed, hogy most valami okosat mondottál. Honnan tudod, hogy a haldoklók józanok. Hátha átömlenek rózsaszínü álomba és valami nagy mámor, hallatlan extázis hintáztatja tagjaikat. Megint egy illuzió. Megint.

- Lehet, nem vonom kétségbe. Talán, amit én illuziónak tartok, valóban az, és az is az, amit én hideg józanságnak, az operáló kés biztosságának mondok. Mit bánom én? Egyetlen valóság, hogy harcban állok veled, késsel, pikával szurkálom a tükörmásomat, párviadal súlyos bandázzsal, végkimerülésig. Mit bánom én? Ez a valóság.

- Minden kényszerképzet? Csók, mögötte a másik csókkal, szerelem, félig éretten lehulló, önönmagunk keresése, minden? Legyen. De a szenvedésem, az nem illuzió. Ez az Atlasz, tartja világomat. Miért nem akarjátok elhinni, hogy vannak emberek, akik a bánat nélkül nem tudnak örülni?! Hogy életüket azzal emésztik: el akarunk szakadni sok földi salaktól és nem tudunk. Nem ismered azt az érzést, ami elfogja az embert a negyedik emelet ablakában? Két kézzel fogja a párkányt, mert valami arra készteti, hogy ugorjon le a mélységbe? Vannak emberek, akik biztonság érzésüket elveszítik, amikor a dolgok mélyébe akarnak nézni. És így lesz minden mozdulat félszeg, mert hiányzik az önbizalom. Nem tudunk cinikusok lenni, de nem tudunk örülni sem.

- Szóval minden kis örömödben kevéske keserüség mindig van, mint kávé alján a zacc.

- Fenét van úgy. Megint egy illuzió. Próbálj, akarj megváltozni. Ha nem tudsz lenni egészen idealista, légy egészen cinikus. Valami.

- All right. Meg fogom próbálni. Meg fogom próbálni. Igazod van: muszáj. Hátha az öndresszura elvisz odáig, hogy mindent mosolyogva veszek tudomásul. Sőt még az életet is...

(Valljuk be, e platonikus jellegü elbeszélgetések önönmagammal, nem voltak jók arra, hogy megnyugtassanak és hogy Helénnel szerelmi ügyemet újból felelevenítsem. Nem tudom, jól fejtettem ki, miért kellett e szakitásnak megtörténnie? Kétségbe kéne esnem, ha jól. Mert világosan érzem, hogy oda nyultam be, a tudatalatti világ oly szféráiba, ahol csak hiperviolett sugarakkal lehet dolgozni. Ez egy lelki válság, és mit sem érne, ha szavakkal hajszálpontosan körül tudnám bástyázni. A cél előtti meghökkenések, erőszakos visszariadások nem az okfejtő regényírók moziszerüségével bukkannak fel lelki élményeim között. Karsztok hegyi patakja ez, feltűnik és újra elbú. És amit még elmondandó vagyok, csupán azért teszem, mert nem esne jól, ha egynémelyek - kevés nőismerőseim jelesen - szeszélynek avagy póznak tartanák e históriát. Magam részéről, amikor itélőszéket tartottam magam felett, bizonyos bőbeszédűséggel tálaltam fel, hogy úgymondjam e bűncselekmény antiaktáít.

Tek. kir. törvényszék! Igen tisztelt esküdt urak! Tiltakozom az ellen, hogy a fent elmondottakat önök egyszerüen klinikai esetnek könyveljék el. Ha kellő objektivitással tudnék kritikát gyakorolni, azt mondanám, ez normális következménye egy normálisan végiggondolt fiatal életnek. Ez az élet nem passziv, mert passzivnak lenni annyit jelent, mint eltolni minden örömet magunktól. Még csak nem is cinikus, mert bár hiábavalónak tartja önönmagát összilluzióival együtt, sajnálja, hogy az illuziókat elveszítette. Az atéista siratja így a maga elkallódott vallásosságát. Talán a mai, most kibontakozó embertípusnak egy iskolai példája, ez azonban nem jelenti az én értelmezésemben holmi típusok létezését. Főjellemvonás: a be nem fejezettség. A befejezett ember, ahogy ő mondogatja, tisztában van önmagával. Pályaválasztásában: VII. fizetési osztály után VI-ik jön és az V., esetleg itt megáll. Ma tizezer korona vagyona van, holnap húszezer, néhány év múlva 1 millió és itt megáll. Szerelemben: Megkérni, elvenni, gyermekeket nemzeni határozott számban és nemben, nagyapa lenni, esetleg dédnagyapa és itt megáll. Vagy: lecsókolni a nőt, szeretővé avatni, hét hétig mutogatni, kidobni, mely eljárást az ideális lelkületüek végkielégítésnek is hívnak. Érintkezésben: mindenkinek eleget tenni, de mégis bizonyos distanzeot tartani, mindenkit meghallgatni és mindenkinek igazat adni. Művészetben: Első felvonás, második felvonás, stb. költői igazságszolgáltatás stb. A befejezett ember mindig tudja, hogy mit csinál. Nem kalandoz mellékösvényen, nem hazardirozik.

A be nem fejezett embernél a véletlen: törvényszerűség és egész élete a vis majorok labdajátéka. Pályaválasztásában nagyobb fontosságot tulajdonit az esetlegességnek, mint az akaratnak; a csillagképleteknek, mint a szívós munkálkodásnak. Érintkezésben: nem tud elhelyezkedni, minden szociális adottsága ellenére is magányosnak érzi magát. Meg van győződve, hogy az élet nem a születésnél kezdődik és nem a halálnál végződik. Önönmagát egy végtelen szövedék darabkájának tartja, oly picinek és szálai másokba kapaszkodnak és ha a himalájai embertestvérének kitépik a karját, az neki is fáj. A befejezett ember: izolált jelenség, megáll a maga lábán. A be nem fejezett ember: minduntalan az összefüggéseket érzi és így elveszíti a talajt a lába alól. Szerelemben: nem tudja az erotikát elválasztani a gondolati elemtől, még helyesebben, erotikus, mert erotikusnak lenni: az ösztöni életet gondolati elemmel szaturálni. Művészetben elfogadja a milói vénusz elméletét, nagy rajongója a torzónak, szolgája a fantáziának, nála az illuziók elvesztése az Infernónak csak egy szűkebb messzebbre sötétedő körét jelenti. A be nem fejezett ember a Bajazzó és a Don Quijotte keveréke, de ez nem méltatás, mert hamis ideálizmusában mind a két úr önzőbb volt, mint bárki e földön.

Igen tisztelt hölgyeim és uraim! Elvtársak! A belvederei kaland, amint méltóztattak észrevenni, nem nélkülözi a szerelem érzéki és nem érzéki kellékeit. Hősömben egy furcsa szabású fiatal embert ismertek meg önök. A boncasztalon kipreperáltuk egy fiatal ember hulláját, szigorló urak, egy fiatal emberét, aki megalomániában szenvedett, mert azt hitte, hogy csak ő fontos és más senki. A technikus, Dr. Schwartz, Helén és Erzsi kisasszonyok szokatlan módon a háttérbe kerültek és így még most sincs módunkban tudomást szerezni, kik ők, milyen erkölcsi habitust viselnek stb. stb. Pedig ők is egy külön világ, vágyakkal, paroxismussal, függetlenül másoktól mulandóságnak és válásoknak kitéve. ...De hagyjuk ezt!

Az élet konturjai egy cirkusz pompáját vetítik felénk. Egy hölgy a magas iskolát lovagolja, sziporkázó üveg gyöngyök között ugrik át az abroncsokon, mint tündér a légben, ó és - előadás után hazamegy, lemossa a mastixot és ötért szafaládét étkezik. És én... én... A klown, ki a szerelmi cirkusz minden szőnyegének betolásánál ott vagyok, pepecselek velük, mintha nekem volna legtöbb dolgom a világon, közbe orra bukom, harsány kacaj és túss a polgári zenekarban, a befejezett emberek megigazítják a szőnyeget, 11 órára befejezik munkájukat, söröznek és a söntésben megeresztik a nadrágszijjaikat. Ó boldog befejezettek...

E sorokat akkor írom, amikor a végzet kipofoz a Belvedere gyönyörü bokraiból. Hevesen lüktet a szivem, még egyszer látni Helént, még egyszer, egyetlen egyszer, mielőtt, trallalla, elvonul az ezred. Helén nem kap választ és joggal hiheti, hogy nem szeretem. Pedig mindenkinek látnia kell, hogy Helén nagyon nagyon a szivemhez nőtt - a magam módja szerint. Jobb, hogy e kis német leány nem talál rá e naplójegyzetre és így nem tudja meg, hogy miként csókolom én egy életen keresztül örök létre a milói vénusz hiányzó márványkarját. Ringassa őt tovább a Belvedere, fűszerezze új lombsátor, csiklandozza inyét a Junius, én a be nem fejezett szerelem szobrát naponta fogom átgyúrni emlékképek futó homokjából percekig élő szoborképbe, de e pillanatban csak ő él és lángol, mint mártir alatt a máglyarakás.