Ha egyszer felszálltál az élet-vonatra, az útja ki van jelölve, halad a sínen, de hogy hol áll meg, azt te jelölöd ki szabad akaratoddal.
Amikor az ember fiatal, még megáll minden állomáson, mert tapasztalni akar. Ahogy haladsz előre a korral, a vonat egyre jobban rohan, egyre kevesebb helyen áll meg, hiszen már ismerős a táj, és az állomáson is ismerős arcok várakoznak. A vonat ablakából kiintegetsz az ismerősöknek, megállapítod:
-
Jé, ez a Mariska! Hogy megöregedett! Az a Pista, hogy megőszült, az a Márta, milyen nehezen jár!
De jön szemben is egy vonat, lehúzott ablakokkal. Abban is utaznak, ki itt száll le, ki ott.
A két mozdonyvezető egymásnak köszöntőül kürtöl, az utasok is egymásnak átintegetnek, némelyek egymásra is mosolyognak.
- Hát te is itt vagy?
S a vonat már zakatol is tovább. Egy perc múlva a két vonat találkozása már csak a múlt, de te itt vagy a jelenben, és a fülkédben ülsz és száguldasz a jövőbe, a jelenen át. Néha elalszol, akkor nem látsz ki az ablakon, fiatalságodról álmodsz, miközben átadod magad a vonat robogásának. Máskor, megérzed a határtalant, amikor könnyű vagy, nem érzed a tested, csak úgy vagy. Egyszerre vagy az utas, a vonat, a táj, az emberek, a szemben jövő vonat, és az azon utazó arcok.
Látod a vonatodat? Az elején a fiatalság tudatlanságának sűrű feketéjét? Egy vagonnal odébb a szürkét, még közelebb a világos szürkét, ahol ülsz, már egészen fehér, és ahogy előre nézel, már fénylő arany.