Egyszer volt, hol nem volt, volt egy király, kinek birodalma az Igazság volt. Itt a nép nagyon-nagy szeretetben, békességben és megelégedésben élt. Tisztelték, és szerették királyukat.
Mikor népe előtt megjelent, mindig egy fehér palástot viselt, melyre aranybetűkkel volt ráhímezve: IGAZSÁG. A szomszéd birodalomban is élt egy király. Országában viszály és háborúk dúltak. Rettegtek tőle és kegyetlen seregétől. Amikor megjelent, még a kutyák is elbújtak. Igazságtalan törvényeivel gyötörte népét, életük félelemmel telt. A király tudta, hogy népe gyűlölettel viseltet iránta. Semmire sem áhított jobban, mint hogy elfogadják és szeressék őt. Nagyon irigyelte Igazság királyát. Elhatározta, hogy megszerzi a palástját. Agyafúrt cselt eszelt ki. Megbízta egyik emberét, hogy amikor Igazság király szolgálólánya a palástot mosni viszi a patakhoz, lopja el. A bájos fiatal lány dalolva sulykolta a palástot, majd kitette száradni a ragyogó napsütésre. Amíg a fenséges ruha száradt, színes csokrot kötött a mező virágaiból. Ezt az alkalmat használta ki a cselszövő király szolgája. Előugrott a bokorból, és elemelte a palástot. Ahogy megrántotta, beleakadt egy faágba és az IGAZSÁG I betűje leszakadt róla. A csaló király nagyon örült a zsákmánynak, gyorsan magára is öltötte. Rohant ki a népe elé.
- Most már engem is úgy fognak szeretni, mint a szomszéd királyt! - gondolta.
Peckesen forgolódott, hogy minél jobban látszódjon rajta a ruha.
- Mily fenséges, mintha rám öntötték volna!
Sebhelyes arcán széles vigyorral, széttárt karokkal állt a pulpituson. Az emberek döbbenten meredtek a látványra, úgy olvasták uralkodójuk ruháján a feliratot: GAZSÁG. Szemöldöküket összehúzva, vészjósló tekintettel fordítottak hátat és hagyták ott királyukat. Gazság királyra ráfagyott a mosoly, nem értette, mi történt. Úgy gondolta, ő mindent megtett.
Így érvényesült hát az IGAZSÁG.