Mandír

Egyszer történt, réges-régen, tán 1008-ban éppen. Egy indiai faluban állt egy mandír.
Odajártak a falubeliek imádkozni. Ez a templom már nagyon régóta ott állt változatlanul. Aprócska volt, alig fért el benne néhány hívő, ha öten bementek, kettőnek ki kellett jönnie. A falakat is már megette az idő vasfoga.
Élt a faluban néhány lelkes ember, akik összefogtak és elhatározták, hogy építenek egy új mandírt. Összerakták amijük volt, kinek pénze, kinek ötlete, kinek ügyes kétkezi munkája.
Elindult az építkezés.
A falu népe megoszlott.
- Mit csinálnak ezek? Minek ez nekünk? Örülünk, ha a falu a kis mandírt fenn tudja tartani.
Másokat pedig elkapott a lelkesedés, megérezték azt a szeretetet és odaadást, amivel az új templom készült.
Eljött a nap, amikor Isten háza készen állt. A szentélyt, Isten simogató arany fénye ragyogta be.
Az emberek először kíváncsian álltak a kapuban, de az Isteni fény egyre beljebb csalogatta őket.
Egyre többen és többen jöttek. Érezték, hogy itt lelki békére találhatnak.
Telt-múlt az idő, a nagy mandír fenntartása egyre nehezebb lett. Már az a veszély fenyegetett, hogy be kell zárni és visszatérni a kicsibe.
A templom létrehozói nem akartak kéregetni. Az oda járó hívők viszont nem tudták a működés körülményeit.
Egy szép napon a jó Isten álmot küldött az egyik hívőnek. Világossá vált számára, hogy templomukat csak az összefogás ereje mentheti meg. Szeretettel felkereste hívő társait és felvilágosította őket, mi a templom megmentésének módja. A sarukészítő naponta egy saruval többet készített, a szári anyagfestő egy szárival többet festett, a gyöngyfűző egy gyöngysorral többet fűzött, a kókuszdió ültetvényes egy kocsi kókuszt ajánlott fel, a cukornád ültetvényes egy zsák cukrot és a faluból mindenki valamit, amiből módja volt. Azt elvitték a piacra, és amit érte kaptak, felajánlották a templom fenntartására.
Azóta az odajárók saját otthonuknak érzik, és Isten fénye ott lobog szívükben.


Vissza a tartalomjegyzékhez