Habib 12 éves beduin fiú volt. Szüleivel és testvéreivel a sivatagban éltek egy sátorban. Volt egy tevéjük, az ő segítségével szállították a vizet messze földről.
Habib kíváncsi fiú volt, mindig izgatta, mi lehet a sivatagon túl.
Képzelete messze kalandozott.
Egyszer, aztán elhatározta, felfedezi a világot. Becsomagolt egy nagy adag datolyát és egy tevebőrből készült vízhordót tele vízzel, felkötözött a teve hátára.
Éjszaka, amikor családja édes álmát aludta, kiosont a sátorból. Ment, ment az éj leple alatt, napkeltéig meg sem állt. Nem látott egyebet, amerre a szeme ellátott, csak homokot. Megállapította a nap állásából, hogy merre van kelet.
Boldognak és határtalanul szabadnak érezte magát. A nap egyre tüzesebben izzott. Elővette a vízhordót és nagyot húzott belőle.
-
Már nem lehet messze a cél! - gondolta, de az órák csak teltek és mindig csak homok és homok...
A nap aranykorongja ismét lebukott az égről. Habib testét hűvös szél borzongatta. Evett egy marék datolyát és álomra hajtotta fejét.
Ez így ment, nap, mint nap. Fogyott a datolya és már víz is alig volt. A teve púpja is teljesen lapos lett, hiszen szegény jószág már jó ideje egyáltalán nem ivott.
A nap tűzrózsája egyre élénkebben perzselt, a szomjúság egyre jobban követelőzött. S még mindig csak homok, amerre a szem ellát.
Habib szájára vastag bőrcserép száradt, már jártányi ereje is alig volt. Hűséges barátja, a teve csüggedten hevert a porban. A vízhordóban már csak két korty víz volt. Hősünk kétségbeesetten nyúlt utána, mint utolsó reménységhez. Éppen a szájához emelte, mikor meglátta, tevéje nem bírja tovább víz nélkül, lelke a Nirvánába készül. Elemelte saját szájától a vizet, széthúzta barátja óriás fogsorát, és a szájába öntötte az utolsó csepp vizet.
Ekkor az égből simogató eső érkezett a földre. Habib égnek emelte elcsigázott arcát, kitátotta száját, úgy itta a kövér esőcseppeket. Az éltető víztől új erőre kapott, Istenhez imádkozott, megköszönte gondviselését.
Megmászott egy újabb homokdombot. Szemei nagyra kerekedtek:
- Ott a város!