Az örök szerelem virága

Élt egyszer egy királylány, akinek egy olyan különleges gyűrű volt balkezének gyűrűs ujján, aminek párja nem volt kerek e világon. Egybe vibrált az ég kékje és a tenger mélykékje, fénylő csillagként sugarat szórt gyönyörű ujján.
Aki meglátta, többet nem tudta levenni róla pillantását, oly kápráztató volt. Fénysugár ragyogta be a királylány finom kezét, az éj sötétjében lámpásként világított.
Sokan csodálták és irigyelték ezt a káprázatos ékszert.
A királylány soha nem vette le ujjáról, annyira hozzá tartozott lényéhez.
Messze földről érkeztek érdeklődők, akik értékesebbnél értékesebb kincseket ígértek cserébe, még egy országot is felajánlottak érte, de a gyűrű semmi pénzért, kincsért nem volt eladó.
Lassacskán eloldalogtak a sóvárgók, míg nem egy szép napon kérők hada özönlött a királyi udvarba. Nincs is ebben semmi csoda, hiszen a királylány eladó sorba került, és kerek e Földön nem volt olyan hely, ahová hírül ne ment volna a leány szépsége. Bizony, még az ujján lévő gyűrű fénye is elhomályosult a lány páratlan sugárzása mellett. Aki ránézett, nem győzött vele betelni, egyszerre volt gyönyörű, csillogó szemű, lágy és erős, szerény és öntudatos, védendő és gondoskodó, segítőkész, megfontolt és bölcs.
Az ifjak lélegzete elállt, ha a lány közelébe kerültek, extatikus szerelem lángja lobbant szívükben. A lány isteni lénye mindegyik fiúból a legtökéletesebb jellemvonásokat hozta felszínre, ezért a királylány nehéz választás elé került Mindegyik kérő kifogástalan volt, úgy küllemre, mint jellemben, hogy legszívesebben mindegyiket férjül fogadta volna. Éjszakánként forgolódott selyem paplanos ágyában, hol az egyik, hol a másik ifjat idézte meg, de bizony szépségben és jellemben egyik sem maradt a másik mögött. Mindegyik egytől- egyig lehozná érte a csillagokat, de azt kell valahogy megtudnia, hogy melyikük érzései örökéletűek.
Futárt küldött a kérők lakosztályába, aki mindegyiküknek egy levelet adott át, a királylány kézírásával:

Drága Férjjelöltem!

Már nincsen messze a döntéshozatalom napja. Teliholdkor várlak a virágos kertben. Mielőtt lemegy a nap, válasszál egy virágot, melyet átadsz nekem találkozásunkkor, szerelmed zálogaként.

A dali legények izgatottan keresgéltek a gyönyörűbbnél gyönyörűbb virágok tengerében, előkerültek a gyöngyház foglalatú zsebkések, amivel lemetszették a kiszemelt példányokat. Ugyan a királylány egy virágot kért, a kérők nem akartak alul maradni, így mindegyikük parádés csokrot gyűjtött, annyit, hogy el sem fért a lakosztályukban. Szaladtak is a szolgálók, behordták a palota összes porcelán vázáját, mégis mire feljött a Hold és elérkezett a találka ideje, a vágott virágok veszítettek üdeségükből.
A kérők akkora csokrokkal érkeztek, hogy a királylány nem is láthatta őket, úgy eltűntek a csokor-bokor mögött. Amint nézte az izgatott gavallérokat, feltűnt neki, hogy egy kérő hiányzik. Amint megtörtént eme felfedezése, a kert kővel burkolt kis gyalogösvényén határozott léptekkel közelített a sötétből a hiányzó jelölt. Az ő kezében nem volt egyetlen szál virág sem. A királylány elé lépett, és egy kis bársony zsákocskát nyújtott át a lánynak. A szépség a gyűrűs kezében tartotta, majd két kezébe kulcsolta és a szívéhez szorította.
Elképedve bámultak a kérők, mikor a zsákocskából egy virághagyma került elő.
- Az én virágom újra és újra kihajt, mint ahogy a szerelmem sem múlik el soha. - nézett a lány szemébe a Napkirályfi.
Megölelték, megcsókolták egymást.
Szerelmük záloga, a virághagyma jó földbe került, és minden évben egyre szebb virágként pompázik.


Vissza a tartalomjegyzékhez