---

Tartalom

BEVEZETÉS. AZ ÍRÁSBELI MŰVELTSÉG ELŐZMÉNYEI

ELSŐ KÖNYV. LATIN NYELVŰ LITTERATURA MEGINDULÁSA
I. Az írásbeliség kezdetei
II. A középkor első fele. Theologia. Jogtudomány, Legendák. Gesták. A tatárjárás történetirodalma
III. A középkor második fele. Theologia. Jogtudomány. Történetirodalom. Tudatosság kérdése. Írótípusok

MÁSODIK KÖNYV. MAGYAR NYELVŰ IRODALOM KIVÁLÁSA
I. Magyar nyelv és írásbeliség
II. A XIII. és XIV. század szövegemlékei
III. A XV. század
IV. A kolostori irodalom fellendülése. Szerzetesrendi reformok. Kezdeményező egyéniségek. A kolostori irodalom tűzhelyei
V. Típus-jellege és életformái. Kéziratos irodalom. Fordítás-irodalom. Magyar szerzők, fordítók, másolók, kódex-tulajdonosok. Magányos olvasás, felolvasás, kórusban olvasás
VI. Műfajai, szövegtípusai. Előírások: regula, ordinarium, naptár. Leckék: breviariumi olvasmányok, imádságok. Szabadolvasmányok: prédikáció és értekezés; passio, siralom, legenda, példa, látomás
VII. Kódex-egységei. Ferencrendi, domonkosrendi kódexek. Más szerzetesrendek kódexei. A Karthauzi Névtelen
VIII. Nyelve és versformái

KITEKINTÉS
JEGYZETEK
TÁRGYMUTATÓ

---

Bevezetés

Irodalom nincs írott szövegek nélkül; története a legrégebbről fennmaradt írott szövegek vallomásával kezdődik. Pogánykori magyar szövegekről semmi nyom, semmi emlékezet: "pogánykori magyar irodalomról" ennélfogva nem beszélhetünk. Irodalmunk története csak a keresztyénség felvételével, a XI. században kezdődik; azért már, ott, mert hiszen a latin nyelvű emlékek is a mieink.

Az irodalom a műveltségnek magasabbrendű, írásbelileg közvetítő formái közé tartozik. A műveltség, sőt szövegközvetítésben primitívebb elődje a szóbeli hagyományozás s előzményei is, amennyiben lehetnek ilyenek, abban keresendők. Az irodalomelőtti műveltség tényei és formái azonban nehezen deríthetők fel s épen azon elemei vesztek el, melyek az irodalmi műveltség legrokonabb előkészítői voltak: a nemzedékeken át csak emlékezetben őrzött, szóban vagy énekben állandósult s továbbhagyományozott szövegek. Nemhogy egy mondai szerkesztmény, pogány szertartási formula, vagy énekszöveg, de még csak egy mondat sem maradt reánk e homályos időkből.

Maga a nyelv azonban, mindezek egykori anyaga s eszköze, változva bár, folytonosan él, és emlékezik az elenyészett múltra. Él a nyelv, e csudálatos hangjelenség, e röpke tünemény, mit múló légrezdület zendít, némít ezrek ajkán s fülében untalan. Por és hamu mind, kik egykoron beszélték: ő él s tud a halottakról; időben, térben millióknak volt alkalmi, résztulajdona: s időben-térben, változva, osztva, egy és ugyanaz maradt; kiszolgált minden egyéni gondolatot, érzést és szándékot, de a maga rejtett törvényeivel folyvást lelki közösség megteremtésén munkált s jelképe lett annak. Eszköze volt a primitív, a szóbelileg közvetítő műveltségi kornak s eszköze máig az írásbelileg közvetítő fejlettebbnek, az irodalomnak.

A nyelv valóban hiteles tanúja történetelőtti időknek is, de csak kollektív műveltségi tényekről képes vallani: nyelvrokonaival közös szókészlete az ősi egység primitív műveltségi állapotáról tanúskodik, jövevény-szókészlete pedig idegen műveltségekkel való érintkezésekről s köztük a legnagyobb arányúról, a bolgártörökség műveltségi hatásáról. Ez alapvető tényekből kiindulva lehet ugyan kísérletet tenni (s tettek is) oly részletek kiderítésére, melyek már az irodalmi műveltség formaelőzményei voltak, de ily kísérletek többnyire csak feltevésekig jutnak el.

...

Természetes, hogy e búvár-törekvés, mely a szóbeli hagyományozás őskorából legalább némi gyöngy-törmeléket szeretne felhozni a már jól látható felszínre, hol az irodalmiság kezdődik: mohón ragad meg minden, bármily fogyatékos értesítést, mit egykorú kútfőkben az irodalmilag még néma magyarságnak nyelvi műveltség-formáiról feljegyezve talál. Sajnos, ezek az értesítések sem gazdagítják kielégítőleg ismereteinket, holott aránylag már közel korokra vonatkoznak. Előkerül néhány szó-emlék, köztük legelsőül (IX. századi arab kútfőkből) népnevünk: a magyar; előkerül egy "együgyü fráter" közlésén alapuló értesítés a híres sanktgalleni esetről (926), a bortól felhevült magyarok "kiáltozásairól" isteneikhez: de ezt énekre magyarázni, mint felületesen szokták, merő önkény volna; végül már hazai krónikák szólnak a honfoglaló magyarok énekeseiről s arról, hogy a hét kapitány énekeket szerzett önmagáról, meg hogy az augsburgi hét elítélt utódai házról-házra jártak énekelni, de mindez csak visszavetített adat a (már keresztyénkori) krónikás saját korából s részben félreértett hagyományok összezavarása.

A Szent István előtti századokból nincs tehát hiteles adatunk, mely a magyarság irodalomelőtti és irodalmat előkészítő nyelvbeli műveltségének akár tartalmi, akár formai elemeiről sejtelemnél többet közölhetne.

Pedig a nyelv nem egyszerre emelkedik irodalmivá. Gyakorlati és irodalmi használata között van egy fokozat, mely irodalmivá emelkedését még az ősi szóbeliség korában előkészíti. Mindaz, ami kisebb-nagyobb közösség számára, vagy részvételével megszerkesztett, emlékezetben és hagyományban megrögzített szöveg, ha egyébbel nem, formai megkötöttségével már felülemelkedik a hétköznapok gyakorlati nyelvén s ha szertartások függvénye, a profánon is.

A mi nyelvünknek is megvolt kétségkívül még a pogány korban ily felemelkedése, voltak rendeltetésüknél, szerkezetüknél, alakjuknál, sőt szókincsüknél fogva magasabbrendű szöveghagyományai, mintegy közösségi szellemi kincsei. Semmi nyoma azonban annak, hogy megtette volna a következő lépést, ily szövegek írásbeli megrögzítését. Újabb vizsgálatok után alig tagadható ugyan, hogy a pogány magyarság (vagy legalább valamely törzse) ismert betűt, írást, de nem tehetni fel, hogy olvasmány-rendeltetésű szövegek megrögzítésére s közlésére is felhasználta volna.

Nem az ősi pogány, hanem az új, idegen, keresztyén műveltség hozta létre a magyar irodalmat, helyesebben mondva: származtatta át a keresztyén latin irodalmat a magyarság tulajdonába is. A magyar irodalom létesülése Szent István nagy művének, népe megtérítésének közvetlen folyománya volt.

A magyar nyelvnek imént említett önerejű emelkedése az irodalmiság felé: nem teljesedhetett ki a pogány korban. Mielőtt az bekövetkezhetett volna, idegen, már kész irodalmi nyelv, a latin foglalta el a kínálkozó magasabb polcot s valamint az új szellem tabula rasát akart csinálni a pogány műveltség helyén, úgy képviselője -, a betelepedni kezdő latin nyelvű litteratura mellett legott műveletlenségnek minősült a régi pogány műveltségnek egész szóbeli hagyomány-kincse; magának a magyar nyelvnek irodalmivá emelkedése pedig immár csak az új műveltséggel való megtelése után volt várható. A válság elmúltáig "népi" alsórendűségben lappangva, irodalomalatti megvetettségbe alászorulva tengődött s pusztult az ősi hagyomány, míg végre öröklött formáinak legalább egy részét, a legszívósabbakat, nem sikerült átmentenie az ősi nyelvvel együtt a jövevény litteraturába. Akkorára az új műveltség leszivároghatott a magyar nép lelkébe s újnemű erkölcsi egységbe foglalta össze az immár műveltségileg is végképen helyhezkötött népfajt.

Ez volt a magyar műveltség történetében az első irodalmi szempontú rétegeződés, egy irodalmi, meg egy irodalomalatti rétegre hasadás, mely annál teljesebb, mert nemcsak az írni-olvasni tudás tekintetében, hanem nyelvileg is elkülönülést jelent. A közműveltség írásbeli és szóbeli területei azonban soha sincsenek teljesen elszigetelve egymástól. Az írásbeliség terjedésével több-több személy vonatik be a felső rétegbe, másrészt pedig az irodalom termékei különféle közvetítéssel (szószék, tanítás, énekmondás útján) leszivároghatnak a szóbeliségre utaltak körébe is.

Latin nyelvű magyar litteratura megindulása; irodalmi szempontú műveltségi rétegeződés; a latin nyelvűből apránként egy magyarnyelvű litteratura kiválása: a kéziratos irodalom korának, a magyar középkornak legfontosabb irodalomtörténeti tényei.

---