---

Tartalom

Bevezetés
  A levél a középkorban (Mezey László)
  Levélírás Magyarországon az Árpádok és Anjouk korában (Makkai László)
I. fejezet. Johannes Lemovicensis: Könyvecske a dictamenről, azaz fogalmazásáról
II. fejezet. Diplomáciai levelezés a XI-XII. században
III. fejezet. Az első magánlevelek
IV. fejezet. Az Aranybulla korának politikai levelezése (1196-1235)
V. fejezet. IV. Bélának és kortársainak politikai levelezése
VI. fejezet. A XIII. századi magánlevelek
VII. fejezet. Politikai levelezés a feudális oligarchia uralmának és leveretésének korszakában (1271-1342)
VIII. fejezet. A XIV. század magánlevelezése
IX. fejezet. I. Lajosnak és kortársainak politikai levelezése
X. fejezet. A városok levelezése
Függelék
Jegyzetek
Történelmi bibliográfia
Szépirodalmi bibliográfia
Képzőművészeti bibliográfia
Pecséttani bibliográfia
Rövidítésjegyzék
Tárgymutató
A kötetben közölt illusztrációk

---

Bevezetés

"A levél - mondja a XI. század végén a monte-cassinói Alberik - a mondanivaló megfelelő elrendezése, hogy küldője szándékának kifejezésére alkalmas legyen." És ugyancsak ő: a "levél: beszéd (oratio), melyet megállapított részekből, megfelelően és áttekinthetően (congrue et distincte) szerkesztettek, és küldőjének érzelmeit teljes mértékben kifejezésre juttatja". A középkori levél, mint az ezekben az évszázadokban minden emberi tevékenység, pontos szabályokhoz igazodott. Mesterségbeli fegyelmezettség, szigorú szabályosságú technika - ez volt az "Ars" - határozta meg a levélírás módját. "Alkalmasan és áttekinthetően" megszerkesztett beszéd volt a középkori levél - szónoki alkotás inkább. Így különbözött a későbbi korok egyéni hangú érzelmes közvetlenségű levelezési gyakorlatától: a mi leveleinktől.

A levél "beszéd" volt. Ez a középkor szemében annyira igaz, hogy szerkesztési szabályait a szónoki alkotásokéval azonosaknak vette. Lényegében ez azt jelentette, hogy a levelezést abban az iskolában kellett megtanulni, hol az ékes szó, a beszéd művészetét is elsajátították. A mester is egy volt. Az iskola az antik rétorok részben továbbélő hagyománya volt, a mester pedig Cicero, vagy ahogyan előnevével nevezték - Tullius. A legnagyobb római szónok szerint azonban a beszéd tudománya vagy művészete a közügyek intézésében való jártasságot jelenti; a középkorban pedig az állami életet inkább a személyes kapcsolatok, a feudális függőség viszonylataiban megvalósító társadalom ügyeivel stb. való foglalkozás tudományának tekintik. Az állam dolgainak tudománya ("civilis ratio", "civilis scientia"), sok és nagy dologból áll. "Ezek között - mondja még mindig Cicero - nagy és tekintélyes helyet foglal el" a "mesterségszerű" , tehát szabályos, hozzáértő ékesenszólás, amit retorikának nevezünk. A középkor, mely Cicerótól és Quintilianustól, meg az utolsó rétorok egyikétől, Augustinustól tanulta a szónoklást, az ékesszólásnak a maga társadalma szükségletei szerint vette hasznát. Ez a társadalom azonban nem ismerte a római állam szigorú, a maga módján logikus rendjét, áttekinthetőségét, és - legalább az uralkodó osztály élvezte - biztonságát, a "római biztonságot" (a securitas Romana-t). A középkor társadalma a magánjogi jellegű, személyes kapcsolatok bonyolult, sokszor - túlzás nélkül - kúszált szövevénye volt. Ezeknek a szinte áttekinthetetlen kapcsolatoknak valaminő rendezése volt a középkor egyik fő gondja. Ennek a rendezésnek szolgálatába állították a magánérintkezésnek, az emberek közvetlen érintkezésének régi eszközét, a levelet.

Cicero beszélt először arról a kapcsolatról, ami - a latin szójátékkal élve - Ratio és Oratio között, az elme, a gondolat, s megszólaltatása: a beszéd, a szónoklás között van. A művelt, fegyelmezett gondolkodás nyilatkozik meg a világos, meggyőző, jól hangzó, célját elérő beszédben a rendezett gondolatok előadása, emberek viszonyainak rendezése érdekében. Amikor a feudális zűrzavar első keserves századainak végén, az ezredik év után, a társadalom erőteljes mozgása követeli az értelmesebb rendezést, ismét előtérbe kerül a retorika. Ezért lesz a római rétorok középkori utódjainak, a közügyek intézőinek, a kancellároknak és embereiknek fő tevékenysége is a szónoklás levél segítségével, az "epistolaris sermo". Az antik retorika valóban egyértelmű volt az élőszó művészetének elméletével és gyakorlatával, a középkor retorikája szinte kizárólagosan a levélírás rendszerezett ismeretét jelentette. E társadalom számára az ékesszólás tudománya nem az élő beszéd elmélete és technikailag biztos kezelése volt, hanem a pergamen és a tinta némaságába zárt levél írása.

A retorika antik és középkori értelemben egyaránt harmadik volt az emberi tudás hét ágazata közül. A "hét szabad művészet" sorában foglalt helyet az a mesterség, művészet, tudomány (ez a középkorban majdnem egyet jelent), mely a szónoklásra vagy a levélfogalmazásra tanította az Artes művelőit. Az Artes a középkor számára a nevelésnek, a művelődésnek legalapvetőbb elrendezését jelentette. Ismerete nélkül a középkori műveltség alig érthető a mi számunkra, akik a tudományos és technikai ismereteket még a szellemi munkában is élesen el szoktuk különíteni színvonal és módszer dolgában egyaránt. A középkorban azonban az ismeretek szerzése és rendszerezése határozott, előre megállapított formák szerint ment végbe, az emberi alkotásnak minden területén egyformán kötelező volt bizonyos mesterségbeli ismereteknek megszerzése, és szabályosságoknak tiszteletbentartása.

A fegyelmezett és módszeres gondolkodás volt az alapkövetelmény nemcsak a szoros értelemben vett elméleti, tudományos tevékenységben, hanem a művészi alkotásban, költészetben és a kézművesség később már szerényebben értékelt dolgaiban is. A módszeres, jól megtanult szabályok szerint végbemenő alkotás volt az Ars. Ez, mint említettük, a tudomány, a művészet és a kézműves mesterség értelmében egyaránt helyesen használható, mert mind a háromra egyaránt kiterjedt, s az emberi tevékenység e hármas vonatkozásával ismerősöket valamiképpen egybefűzte.

...

A levélírás, amelyik technikailag annyira tökéletes volt, a kor társadalma számára pedig nélkülözhetetlen, s amely a magánlevelezés formáit és szabályait át tudta vinni a közhitelű, a jogokat alkotó, viszonyokat rendező írásbeliség területére is, egy bizonyos időn túl mégis veszít jelentőségéből. Lassanként visszaszorul tulajdonképpeni területére, a szigorúan vett magánérintkezés, az emberek közötti kölcsönös kapcsolat vonatkozásaira. A magánlevél-írás középkori felvirágzása nem következett be, mert úgy látszik, túlságosan is nagy terheket kellett elviselni ennek a lényege szerint finom és érzékeny gondolatközlő eszköznek. Amint említettük, a magánlevél és a hivatalos, állami levelezés, meg a közhitelű levélfogalmazás, az oklevéladás nem különült el teljesen, hanem az átmeneti formák egész sora kapcsolta össze az ünnepélyes formájú királyi oklevelet a legjelentéktelenebb személyi ügyekről tárgyaló missilisszel. Ez az állandósult kapcsolat inkább az oklevéladásnak vált hasznára, mert az oklevéladó elé kerülő ügyek sokféleségében az élet rendkívüli változékonyságát nyomon követni tudó segítő eszközt jelentett a levélforma. A magánlevelezés azonban az objektív és konvencionális formák megmerevedésével végeredményben a magánjellegű levelezésnek legvonzóbb sajátosságát, az őszinte, természetes, bensőséges gondolatkifejezést volt kénytelen nélkülözni.

Cicero Oratora a méltóságteljesen és súlyosan hömpölygő fórumi szónoklásra adta meg az útbaigazítást és a példákat. A középkori retorika, mint már láttuk, e komoly és valóban súlyos - gravis - szerkesztési formákat minden további nélkül vitte át a magánlevelezés lényege szerint könnyedebb, mert nem tekintéllyel, tudományos érvekkel, hanem az érzelmekkel argumentáló praxisára. (Vö. a fentebb elmondottakkal.) Ezért történt az, hogy a középkori levelezési gyakorlat, melynek bemutatását magyarországi példákon e könyvben végeztük el, egy bizonyos ponton túl továbbfejlődésre képtelen lett. Mert mindaz, ami benne életszerű lehetett, közvetlen és emberi, csak arra volt elég, hogy a levelezés másik ágának, az állami és hivatalos levelezésnek különleges középkori velejárójává legyen. A középkor levélírói művészete végül is nem a levélben, hanem az oklevélben érte el a hasznosság és a "tekintély" legmagasabb csúcsait.

Hogy a középkori levelezés hazai vonatkozású ismertetését mégse ezzel a reménytelen képpel fejezzük be, e leveleskönyv számos darabja siet segítségünkre. A nádor, az országbíró, vagy más országzászlós úgy címezi levelét a hazai írásbeliség különleges letéteményeseihez, a hiteleshelyekhez, hogy a káptalant vagy a konventet "tisztelendő barátainak" szólítja. S amikor a hiteleshely a kereső vagy parancslevélre válaszát megküldi, "kész barátságát" jelenti a nádornak, "tiszteletével együtt". A magyarországi hivatalos levelezés gyakorlata ilyen vonatkozásban a középkori levélírás művészetének egészen különös és az előzőkben nem érintett vonatkozásait tárja fel. Bizonyára nem véletlen, hogy az Ars dictaminis egyik legnagyobb tekintélye Pierre de Blois, a levélírás művészete mellett a barátság teoretikusa is volt. A barátság, és ennek írásbeli nyilvánítása, a levelezés volt bizonyára az a közös élmény, mely a középkori ember számára a levél megírását, akár magánlevélről, akár hivatalos levélről volt szó, a konvencionális formák felhasználásán túl személyes kapcsolat és érdeklődés megnyilatkozásává is tette. Van egy, a dictamen-írók által gyakran használt szójáték, mely csupán egy betű különbségével írt két latin szót: "affectus" és "effectus" (érzelem és eredmény), szükségszerű kapcsolatba hozott egymással. Az érzelem foka határozta meg az eredményesség fokát is, az az ügyben kívánt eredmény elérésének a lehetőségét. Az érzelem azonban, mely szívességet kérhet, s a teljesítés esetén viszonzást ígér, sőt azt kötelezően megkívánja, a középkor szemében a barátság volt.

Bizonyára nem véletlen, hogy a levélírás művészete, mely a gondos megformáláson keresztül a címzettnek kijáró tiszteletet, de a legtöbb esetben ennél többet, a baráti érzelmeket is kifejezésre juttatta, nem nélkülözhette a barátság lényegével és a társadalom igényei szerinti megvalósításával való közelebbi ismerkedést. Pierre de Blois már említett példája ezt bizonyítja, de bizonyítja Buoncompagno, a már idézett bolognai dictamen-író levélírás-elmélete is, melyben a levélszerkesztés szabályai mellett a barátságra vonatkozó eszmefuttatást is közöl, és nem kevesebb, mint huszonhat fajtáját különbözteti meg a barátságnak és a barátoknak. A barátoknak e sokféle fajtája azonban egy tekintetben azonos értékelést nyer: valamennyien egyenlők egymással. Legalábbis nagy társadalmi különbségek nem választják el őket A barát lényegében olyan valaki, akitől lehet valamit kérni. De még többről is szó van, a barátság megadja a jogot ahhoz, hogy valakitől valamit követeljünk. Az egyenlő állásúak között a kölcsönös szolgálatok kötelezettségét jelenti. Az ország nagy bírái és a szolgálatukra álló hiteleshelyek között nagyjából ezt a kapcsolatot, a barátságnak ilyen értelmezését kell feltételeznünk, és az üdvözlési formulában az amicitia, a barátság emlegetése több, mint egyszerű udvariassági konvenció.

"A hívséget hagyja elveszni az, ki amennyire teheti, urának vagy barátjának szükségében segítségére nem siet ..." A barátság elméleti vonatkozásokból így kerül át a gyakorlatba, éspedig olyan társadalmi összefüggésekben, amelyek a barátnak nyújtandó segítséget egyenértékűvé teszik azzal, amivel ki-ki urának tartozik. Ez a "barátságon" épülő társadalom, az ágostoni "societas amicalis", így száll le az elvontan magas etikai követelmények trónusáról a mindennap egyszerűbb és érdekekkel átszőtt valóságának talajára. Ez a valóság azonban a kor társadalmának valósága. A társadalom a feudális társadalom, és ebben az összefüggésben a barátság itt valójában csak a hűbéri kötelmeknek egy moralizálóbb, érzelmileg jobban megalapozott kifejezési formája. A "baráti kapcsolat" valójában a feudális társadalomban egymással súlyos érdekekkel összekapcsolt embereknek egymáshoz való viszonya. Így a levélírás és a barátság elmélete, gyakorlata megint csak kiszakad a szubjektív, az érzelmi aláfestésű levélírás művészetének elképzeléseiből, és nagyon is gyakorlati, objektív, s társadalmi, kötelező erejű konvencióval alátámasztott kapcsolatnak írásos kifejezésévé válik.

Így jutottunk el oda, honnét kiindultunk. A levélírás műfajának e futólagos bemutatása a kezdeti megállapítások helyességét bizonyítja, ez utolsónak kifejtett vonatkozásban is. A levélírás művészete azért tudott akkora fontosságra szert tenni, azért lehetett annyira általános, az élet legkülönbözőbb viszonylataiban egyaránt jól használható gondolatközlő eszközzé lenni, mert megfelelt a történeti valóság követelményeinek, mert a társadalom szükséglete volt. Az íródeák tollát mindig ez a valóság és ez a társadalom mozgatta.

Mezey László

---