---

Tartalom

ELSŐ RÉSZ.

ELSŐ KÖNYV. Egy igaz ember
MÁSODIK KÖNYV. A bukás
HARMADIK KÖNYV. 1817-ben
NEGYEDIK KÖNYV. Bízni néha annyi, mint kiszolgáltatni
ÖTÖDIK KÖNYV. A lejtőn
HATODIK KÖNYV. Javert
HETEDIK KÖNYV. A Champmathieu-ügy
NYOLCZAD1K KÖNYV. Ellenhatás

MÁSODIK RÉSZ. - COSETTE

ELSŐ KÖNYV. Waterloo
MÁSODIK KÖNYV. Orion hajó
HARMADIK KÖNYV. A halottnak tett igéret teljesítése
NEGYEDIK KÖNYV. A Gorbeau-ház
ÖTÖDIK KÖNYV. Titkos vadászathoz néma falka kell
HATODIK KÖNYV. A kis Picpus
HETEDIK KÖNYV. Zárjelben
NYOLCZADIK KÖNYV. A temető azt fogadja be, a mit kap

HARMADIK RÉSZ. - MARIUS

ELSŐ KÖNYV. Páris egy atomban
MÁSODIK KÖNYV. Az előkelő polgár
HARMADIK KÖNYV. A nagyapa és unokája
NEGYEDIK KÖNYV. Az Abc. barátai
ÖTÖDIK KÖNYV. A balsors haszna
HATODIK KÖNYV. Két csillag összetalálkozása
HETEDIK KÖNYV. Patron-Minette
NYOLCZADIK KÖNYV. A rossz szegény.

NEGYEDIK RÉSZ. - A PLUMET-UTCZAI IDYLL ÉS A SAINT-DENIS-UTCZAI HŐSKÖLTEMÉNY

ELSŐ KÖNYV. Néhány lap történelem
MÁSODIK KÖNYV. Éponine
HARMADIK KÖNYV. A Plumet-utczai ház.
NEGYEDIK KÖNYV. A lentről jövő segítség égi segély is lehet
ÖTÖDIK KÖNYV. Más a vége, mint az eleje
HATODIK KÖNYV. A kis Gavroche
HETEDIK KÖNYV. A tolvajnyelv
NYOLCZADIK KÖNYV. Elragadtatás és kétségbeesés
KILENCZEDIK KÖNYV. Hova mennek?
TIZEDIK KÖNYV. 1832 junius 5.
TIZENEGYEDIK KÖNYV. Az atom barátkozik a viharral
TIZENKETTEDIK KÖNYV. Corinthe
TIZENHARMADIK KÖNYV. Marius a homályba tér
TIZENNEGYEDIK KÖNYV. A kétségbeesés nagyszerűségei
TIZENÖTÖDIK KÖNYV. A L'Homme-Arme utcza

ÖTÖDIK RÉSZ. - VALJEAN JÁNOS

ELSŐ KÖNYV. Harcz négy fal között
MÁSODIK KÖNYV. A Leviathan belseje
HARMADIK KÖNYV. Szenny és lélek
NEGYEDIK KÖNYV. Javert kisiklása
ÖTÖDIK KÖNYV. Az unoka és a nagyapa
HATODIK KÖNYV. Az álmatlan éjszaka
HETEDIK KÖNYV. A kehely utolsó cseppje
NYOLCZADIK KÖNYV. Estszürkület
KILENCZEDIK KÖNYV. Végső alkony, végső virradás

---

Előszó

Midőn ezt a regényt kezébe veszi az olvasó, úgy érezheti magát, mint a ki egy zavarba ejtőn hatalmas méretü épületnek lépi át küszöbét. Bizonyára szívesen fogadja tehát ez előszó íróját ciceronéul, ki őt a rengeteg útvesztőben kalauzolja...

A nyomorultak Hugo Victornak egyik leghíresebb regénye. Vagyis e művet a franczia, sőt az egész újkori irodalomnak egyik legnagyobb tehetsége írta, még pedig annyira önmagához méltón, hogy a legfeltűnőbb jelenségek közé tartozik az nemcsak a franczia, hanem az európai regényirodalom történetében.

Korántsem azt akarjuk ezzel mondani, hogy Hugo Victor mint regényíró is a legelsőkkel áll egy sorban. Hiszen hol van Hugonál a Balzac páratlan realista művészete, mely az élet prózáját fokozott intesitással tükrözted vissza, a társadalmi osztályokat átható éles világításban állítva elénk, mindenekfelett pedig az egyéneknek megdöbbentőn pathologiai színezetű szenvedélyeit könyörtelen logikával fejlesztve végig?

Egyáltalán nem akarjuk azt állítni, hogy a regény terén éri el tetőpontját Hugo lángelméje. Ebbe a műfajba tartozó alkotásai mindent összevéve sem versenyezhetnek legnagyobb remekeivel, melyek kötött beszédben vannak írva. Nem érik utól a Századok Mondaköre czímű epos-cyclust, miként nem az örökszép lyrai költemények hosszú sorozatát, a képzelet üdeségére és erejére, a hangulatok közvetlenségére és változatosságára, valamint nem mindarra nézve, a mi egy költői alkotást belső és külső forma tekintetében a művészi tökéletesség színvonalára emel, így főleg szerkezet és stíl tekintetében.

De kétségtelen, hogy Hugo különösen értett a regényíró feladatához, ha a regény nemcsak a valónak concentrált realismusu festéséből meg az indulatoknak hatalmas elemzéséből áll, mely balzaci elemek elvégre Hugonál is föl-fölbukkannak olykor, több-kevesebb szerencsével; hanem egyszersmind és főként összefüggő kalandok érdekfeszítő elbeszélése a valóság illusiójának nyujtásával, nagyobbszabású conceptio keretében és esetleg valamely jelentős eszmének szolgálatában.

Valamint kétségtelen az is, hogy Hugo költői egyéniségének ha nem is legértékesebb, de minden esetre legsajátosabb jellemvonásai fojtottan vagy legalább is mérsékelten észlelhetők másnemű alkotásaiban, ahhoz képest, a hogyan regényeiben találhatók azok. Igaz, hogy Hugonak philosophiai poémáiban is rettentőn zúdul a chaotikus szóáradat, - igaz, hogy színdarabjai is képtelenségig bizarr alakok szerepeltetésével és hajmeresztőn hatásvadászó helyzetekkel dolgozzák meg idegeinket. Mindazonáltal csak az tudja, minő féktelenségekre volt képes vetemedni a franczia romantikának észvesztően tobzódó szertelensége, a ki olvasta Hugo regényeit, melyek mindama szabadságokkal és szabadosságokkal élnek és visszaélnek, miket az elbeszélő forma lehetőkké tesz az írónak, - annál is inkább, mert a versforma száműzésével az utolsó gyeplő is odadobva a megvadult pegazus nyakába, hadd száguldozzék minél őrületesebben.

...

---