Mezey László
Paleográfia
TARTALOM, BEVEZETÉS
Tartalom
Bevezetés
A paleográfia története
Bibliográfia
A latin paleográfia kézikönyvei, összefoglalásai
Paleográfiai hasonmásgyűjtemények
Paleográfiai alapfogalmak
A római íráskorszak
Unciális írás
A római (használati) folyóírás. Cursiva Romana
A semiuncialis
A partikuláris íráskorszak
Az insularis írás
Beneventán írás
Vizigót írás
Meroving, vagy francogall írás
A karoling minuscula írás
A karoling írásreform előzményei
A magyarországi írástörténet kezdetei
A gótikus írás
A humanista írás
Rövidítések
A római írás rövidítései
A középkor írásainak rövidítései
Központozási és helyesírási szabályok és jelek
I. függelék. Hangjegyírás
II. függelék. A magyar rovásírás
Bevezetés
A paleográfia a régi írásokkal foglalkozik. Megtanít ezek olvasására, átírására, jellegzetességeik megállapítására, használatuk koráról, történeti fejlődésükről és földrajzi elterjedettségükről szól.
A "régi írások" fogalma alá esik - ilyen vonatkozásban - általában minden írott emlék a legrégibb kortól kezdve a középkor végéig, helyesebben a könyvnyomtatás felfedezéséig, mégpedig minden helyen és nyelven. De különösképpen az olyan írások, melyeket íróvesszővel, "calamussal" vagy "pennával" viaszos táblákra, papiruszra, tekercs, vagy könyvalakú könyvekre, pergamenre, vagy papírra írtak.
A kőbe, ércbe, vagy más szilárd anyagba vésett írásokkal külön az epigráfia foglalkozik, érmék és pénzek feliratainak (legenda) olvasásával a numizmatika, a pecsétek felírásainak olvasásával viszont a szfragisztika (pecséttan) vagy a szigillográfia.
A latin írás fejlődéstörténetének, a paleográfiának legrégibb korszakában nehéz választóvonalat húzni a paleográfia és az epigráfia között. Így Pompéi és a régi Róma graffitói (fali feliratai) mind az egyik, mind a másik tudomány körébe tartozhatnak.
Az oklevelek hitelességének vizsgálata a diplomatika feladata. Ez a tudomány szolgáltatja azokat az elemeket, melyek értékelésükhöz szükségesek. Más szóval, hogy megállapítsák: eredetiek, hitelesek, hamisak, vagy interpoláltak-e?
A paleográfia és a diplomatika, jóllehet egymással szoros kapcsolatban vannak, ma már egymástól teljesen független tudományként szerepelnek. Ez az elkülönülés azonban csak a XIX. század elején következett be, míg azt megelőzőleg a paleográfiát a diplomatika egy részének tekintették. Tisztán írástörténeti szempontból viszont éppen ellenkezőleg: a diplomatika lett a paleográfia részévé. Könnyen érthető ez, hiszen a kettő között igen-igen szoros a kapcsolat. A paleográfia érdeklődése az okleveles emlékekre csakúgy kiterjed, mint a könyvírásos emlékekre, másrészt meg a diplomatikus - mint ez nagyon is természetes - munkáját az írások elolvasásával kezdi meg szükségképpen és véleményét a grafikai, írásos jellegzetességek vizsgálatával kezdi megformálni.
A paleográfia a külső, vagy helyesebben általános ismertető jegyek vizsgálatával foglalkozik, melyek mindenféle írás (könyv, levél, oklevél) számára közösek. Az írásoknak, kézírásoknak és kéziratoknak ezek a külső ismertető jegyei: maga az írás, rövidítések, központozás, helyesírás, íróanyag, nyelv, stílus, titkos írások, diplomáciai rejtjelek, számjegy. Az oklevéltan az ún. belső kritériumokat teszi vizsgálata tárgyává, azaz az oklevél szerkezeti sajátosságait.
Az írott emlékek szövegük jellege két nagy csoportra oszthatók, a) kódexekre vagy könyvekre, b) oklevelekre és levelekre (missilisekre). Az első csoportot irodalmi, történeti, tudományos, vallásos tárgyú művek alkotják és ezek alkotják túlnyomórészt a könyvtárak és múzeumok őrzési anyagát. A második csoportban köz- és magánokleveleket találunk és ezek őrzési helyei a levéltárak.
Annyiféle paleográfiáról beszélhetünk, ahányféle írást használtak a világon. Ezért tekinthetjük paleográfiai feladatnak is a régi itáliai, a szemita, az iráni ábécék vizsgálatát, az ékírás, vagy a hieroglifák megfejtését. Mindezek között azonban csupán a görög és a latin paleográfia lett teljesen önálló tudomány, elsősorban e két nyelven Írott emlékek páratlan gazdasága miatt. De még e kettő közül is a latin paleográfia az, amelyik nagyobb kutatási területére tekintettel, több művelőre talált, általánosabb jelentőségű, mint a görög. Hiszen köztudomású, hogy a latin ábécét Európa legtöbb népe elfogadta, meg azután a középkor folyamán és részben az újkor elején is, a latin nyelv használata messze felülmúlta a görögét. Figyelmünket tehát a latin paleográfiára kell fordítanunk. Ezt parancsolja hazai irodalmunk és művelődésünk, történelmünk nagy része forrásainak általában latinbetűs, és jórészben latinnyelvű volta is.
De nemcsak a magyar, hanem az egyetemes tudomány művelésének érdekei is elsősorban ezt kívánják. Igen nagy jelentőségű a klasszikus ókor tanulmányozása szempontjából is a paleográfia. Elengedhetetlen segítsége nélkül történeti ismereteink fogyatékosak lennének, hiszen a közvetlen forrásokhoz, az ókor és a középkor történetíróinak és krónikásainak műveihez nem tudnánk hozzáférni, így érthető, hogy a paleográfia fejlődése tette lehetővé csaknem kizárólag a filológiai és történeti forráskritika fejlődését is.
A latin paleográfia a latin írás különböző formáinak tanulmányozására terjeszkedik ki. Különösképpen pedig a már kialakult latin írás változásait vizsgálja a középkor egész folyamán. A könyv-paleográfia pedig még inkább szűkítve kutatási területét, Európa latinbetűs kódexeinek írását teszi vizsgálata tárgyává a könyvnyomtatás felfedezéséig, illetőleg országonként a kéziratosság korának befejeződéséig. A latin paleográfia, mint erre már röviden utaltunk, a középkorban nagyobb kutatási területen érvényesülhet, mint maga a középlatin filológia, de még az új latin nyelvészet is. Ez a kutatási terület kiterjeszkedik nem csupán az újlatin nyelveket beszélő országok írásos emlékeire, hanem messze ezeken túl a germán népek országainak egészére, a nyugati és részben a déli szláv népek országaira és természetesen hazánkra és Finnországra is. Eléggé ismeretes, és később részletesebben bizonyítani is fogjuk, hogy ahol a latinság befolyása kimutatható és megerősödött, ott megmaradt a latin írás is. Annyira, hogy Európa történetének legzavarosabb századaiban, a korai feudalizmus zűrzavaros viszonyai között élő új országokban használt úgynevezett "nemzeti írások" sem mások, mint a római írásnak, az akkor is már ősi latin ábécének, a helyi viszonyok között kialakult változatai.