HENRYK SIENKIEWICZ: A SZERETET RABJA

BUDAPEST, 1907
A MAGYAR KERESKEDELMI KÖZLÖNY HIRLAP-
ÉS KÖNYVKIADÓ-VÁLLALAT KIADÁSA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-176-8 (online)
MEK-17199

Önkéntelenül is igy kiáltott fel a fiatal utas, Svarcz József, mikor a vámház szokott formalitásain átvergődve, Kiev ódon falai, épületei között járkált. Szive hevesen dobogott. Fiatal volt, volt életkedve, tele tüdővel szivta a friss levegőt és vidáman ismételgette:

A kocsi csak lassan haladt előre és minden kiálló kövön nagyot zökkent. Svarczot untatta a lassu haladás, nem akart tovább a vászonernyő alatt guggolni, meghagyta tehát zsidó kocsisának, hogy hajtson a legközelebbi vendéglőbe. Azalatt ő maga gyalog haladt a kocsi mellett. Mint Kievben mindig, most is élénk élet volt az utczákon. Mindenféle formáju járómüvek robogtak fel-alá, a gyalogjárókon óriási tömeg, kereskedők, katonatisztek, közkatonák, koldusok, csuhás barátok siettek minden irányban, kavarogtak az érkező szeme előtt. Épp vásári nap lévén, még fokozottabb volt a város rendes élénksége. Az üzleti élet zugása, összevisszasága elkápráztatta Svarczot.

Életében még sohasem volt Kievben, vagy más nagyobb városban. Összehasonlitani kezdte a kisváros szerény körét a nagyváros tágkörü, zajos életével. Egyszerre azonban egy jól ismert hang ragadta ki elmélkedéséből:

Svarcz hirtelen körültekintett, ránézett az emberre, aki nevén szólitotta, kitárta karját és felkiáltott:

A Gusztávnak szólitott fiatalember huszonkét-huszonhárom éves lehetett; sovány volt és kistermetü. Hosszu, csaknem a nyakáig lelógó gesztenyeszin haja és vöröses, nyirott bajusza azonban idősebbnek tüntették fel, mint a mennyi tényleg volt. Bizonyos felsőbbséggel fogadta ismerősét:

- Igazad van. Nyomoruság az élet, tudás nélkül, - tette hozzá gondolkozva. - Milyen pályára akarsz lépni?

- Gondold meg jól... Én már egy egész éve vagyok itt, körülbelül tisztában vagyok a viszonyokkal. Magam részéről nagyon sajnálom, hogy hirtelen választottam meg a pályámat, de mit tegyek?... Arra, hogy uj pályára lépjek, már késő; hogy előre haladjak, ahhoz pedig, félek, kevés lesz az erőm. Könnyebb a balgaságot elkövetni, mint jóvá tenni. Holnap elvezetlek az egyetemre; addig, ha nincs lakásod, vitesd holmidat az én szállásomra. Kezdetben lakhatol velem, ha nem tudunk megférni, majd keresel más kollégát lakótársnak.

Svarcz elfogadta Gusztáv ajánlatát és rövid idő mulva mindketten a kis diákszobácskában voltak.

Gusztáv elhelyezte Svarcz ládáját és csomagját, közben pedig élénken, de szaggatva beszélt társához:

- Már régen nem láttuk egymást... egy esztendeje, hogy a gimnáziumot bevégeztük. Egy esztendő pedig nagy idő... Mivel foglalkoztál azalatt?

- Sajnos, - mondta Gusztáv köhécselve. - Ez az átkozott asztma! már fél esztendeje kinoz... Te csodálkozol, hogy köhögök?... Te is igy jársz, ha ugy nekifekszel a könyveknek, mint én. Nap-nap után állandó izgalomban, nyugtalanságban élek. Különösen, ha a nyomor is ugy üldöz, mint valami kivert kutyát... Van pénzed?

- Igen. Mindent, ami az apámról rám maradt, pénzzé tettem. Kétezer rubelem van.

- Kétezer rubel!... Az nálunk sok pénz! Én a magam részéről szegény ördög vagyok, amellett pedig az asztma is sanyargat!... Tanulni azonban kell! Alig van annyi időm, hogy szabad lélekzetet vegyek esténként. Nappal előadásokra járok, éjjel dolgozom... Nincs időm aludni. Majd ha megismered az életünket, meglátod, mi az, támogatás nélkül járni az egyetemre és a magad erejéből megélni! Este elviszlek a klubba, helyesebben a korcsmába, ott megismerkedhetel jövendő kollégáiddal.

Gusztáv beszédközben szünet nélkül tett-vett a szobában. Beszédét azonban minduntalan megszakitotta egy-egy köhécselés vagy hosszu, kinos lélekzetvétel. Meggörnyedt alakjáról, beesett arczáról, hosszu hajáról inkább azt lehetett hinni, hogy a vidám éjjeli élet, mint a munka tette őt tönkre. A könyvekkel tele állvány, az asztalon szanaszét heverő teleirt füzetek és papirlapok azonban az ellenkezőről tettek tanuságot. Éppen az ellentéte volt neki Svarcz, aki ép, egészséges tüdővel szitta be a reá nézve idegen diákszoba levegőjét. Gondolataiba mélyedt. Elmélkedett arról, hogy ezeké a negyedik emeleti diákszobácskáké a jövő. Ideálisan gondolkozott, azt hitte, innen indul ki a jövő társadalom megalapitásának munkája.

Gusztáv egy töröttlábu szamovárt vett ki az ágy alól és az egyensuly helyreállitására valami edényfélét tett alá. Közben folyton beszélt:

- Még ma sokat ismersz meg a mieink közül. Egyre azonban figyelmeztetlek: a klub ne riaszszon vissza... Majd teát főzök... Találkozol egy pár hóbortos alakkal, de azokat nem kell komolyan venned. Ha majd megismered az egész diákságot, meggyőződhetsz, hogy ostobákban és szamarakban nincs hiány, de vannak komoly és törekvő fiatalemberek is. Különben majd megláthatsz mindent a saját szemeddel. Az életünk kissé nagyzolt, kissé hóbortos, de haladunk és tanulunk. Vannak eredeti, tehetséges emberek közöttünk, de semmi emberek is, akik nevetséges voltuk és ostobaságuk mellett is felfuvalkodottak. Egyiknek feje világos belülről, másikéban pokoli sötétség uralkodik.

Néhány pillanatig teljes csend honolt a szobában, csak Gusztáv nehéz lélekzetvétele és a szamovár sustorgása hallatszott. Lassan egészen beesteledett; a falakra és a padlóra eső árnyak mindjobban sötétedtek. A szamovár tüze fényes kört vetett maga körül; nagyobbodott vagy kisebbedett abban a mértékben, a mint Gusztáv fujta. Végre a viz forrni, zümmögni kezdett. Gusztáv gyertyát gyujtott és az abbanmaradt beszélgetést folytatta:

- Tessék a teád. Nekem még órát kell adnom; várj meg, vagy ha éppen ugy tetszik, aludj egyet az ágyamon. Ha neked elfogy a pénzed, te is rászorulsz az óraadásra. Unalmas munka, de mit tegyünk? A diákéletnek megvannak a maga árnyoldalai... de minek beszéljek előre! A mi életünk a többi emberekétől egészen különálló. Bennünket a városban nem szeretnek, nem látnak szivesen. Egymás között is sokat veszekszünk. Nehéz egy élet!... Ha megbetegszel és nincsen olyan kollégád, akivel jó barátságban vagy, senki sem nyujtja feléd segitő kezét. Azt hiszem, másoknak nem tetszik, hogy mi nem komédiázunk, hanem mindent a maga nevén nevezünk.

- Hogy sötét-e, vagy nem, később meglátod te is, - jegyezte meg Gusztáv keserüen. - Annyit azonban mondhatok előre is, hogy nem fogsz rózsaágyon aludni... Az ifju életnek megvannak a maga jogai, követelései és mégis kinevetnek, ha azokat érvényesiteni akarod. Találkozol még sok dologgal, ami fáj és éget... Különben majd meglátod... Tölts magadnak teát, azután feküdj le egy órára az ágyamra. Most pedig add ide a sapkámat és isten veled.

Két-három pillanatig még hallatszott Gusztáv lépteinek zaja és köhécselése, amint a lépcsőn lefelé haladt. Svarcz magára maradt. Gusztáv szavai különös hatással voltak reá. Hangja a fülében csengett, keserü hangulatot, félig fájdalmas, félig indulatos kitöréseket vélt benne észrevenni. Nem ilyennek ismerte Gusztávot azelőtt. Akkor teste-lelke egészséges volt, most mozdulatai, beszéde lázas izgatottság bélyegét viselték magukon, olyan emberek lázas izgatottságát, akik életerejüket kimeritették.

- Annyira megviselte volna már az élet? - gondolkozott magában Svarcz... Tehát küzdeni kell, az ár ellen haladni és neki, mint látszik, hiányzik hozzá az ereje... Igaz, Gusztáv nagyon pesszimista és embergyülölő, komor szinben lát mindent. Azonban nem tétovázik, hanem dolgozik. Hátha pesszimizmusa csak külszin, amelylyel önmagát ámitva könnyebben jut előre. Valószinübb azonban, hogy ereje kimerül és ellankad a küzdelemben... Nos akkor én megyek a helyére!...

Csak ebben a pillanatban vette észre, hogy mennyire elmélyedt gondolataiba. Az utolsó elhatározás azonban egészen átjárta és érezve a reá háruló feladat nagyságát, szinte előre gyüjtötte az erejét.

Egy óra mulva megint léptek és köhécselések hallatszottak. Gusztáv jött haza.

- Tehát menjünk! - szólt Svarczhoz... Te most a diákélet kezdetén állsz; ma a derültebb oldalát ismered meg. Hanem ne vesztegessük az időnket.

A beszéd alatt sapkáját forgatta kezében és nyugtalanul tekintgetett szét mindenfelé. Azután az asztalfiókhoz lépett, kivette fésüjét és hosszu gesztenyeszin haját kezdte igazgatni. Végre kiléptek az utczára... Abban az időben még Kievnek voltak igazi diákkorcsmái. A viszonyok olyanok voltak, hogy a diákok a kisvárosi társasággal nem érintkezhettek. A különböző kasztok csak nagyon ritkán fogadtak körükbe olyan fiatal embereket, akiknek még a jövőben kellett társadalmi állásukat kivivni. Egyrészt a fiatalság a maga nyerseségével, hevességével nem akart meghajolni a társadalom ugynevezett formalitásai előtt, másrészt a társaság nem érezte valami nagyon a hiányukat. Igy az egyetem teljesen zárt testületet alkotott, amely nappal könyvei, éjjel a klub körében mozgott és élt. Számos oknál fogva ez a rendszer nagyon jó volt, mert mikor az ifjuság az életbe lépett, ha modortalan volt is, de életre való volt és tettre kész. Nem voltak közöttük blazirtak és életuntak.

A két ismerős gyorsan átment az utcza tulsó oldalára és a teljesen megvilágitott klubhelyiség felé vette az utját. A hold fényesen világitott és világánál Svarcz hatalmas, széles vállát jól meg lehetett különböztetni Gusztáv görnyedt, beteg termetétől. Az utóbbi állandóan elől volt néhány lépéssel és vagy önmagában, vagy Svarczczal beszélgetett. A klubhelyiség előtt megállt, felkapaszkodott az ablak párkányára és a függöny felett benézett a korcsmába. Azután leugrott, leverte a meszet ruhájáról és komoran jegyezte meg:

Megnyomta a kilincset és beléptek a terembe. Meleg, füstös levegő csapta meg őket. Különböző koru és külsejü alakok voltak bent, akik Svarcz előtt legnagyobbrészt idegenek voltak. A füstfelhőkből, amelyek az egész termet betöltötték, zongorahangok hallatszottak ki. Néha valaki a gitár hurjai közé is belecsapott. Magas, sovány, kopaszra nyirott fiatalember volt, arczán erős sebforrással. Hosszu, sovány ujjai szinte önkénytelenül futottak végig a hurokon, mig áttetsző kék szemét folyton a terem pamlagára szögezte. A zongoránál ülő még alig hagyta el a gyermekkort; élénk, üde volt az arczszine és haját egyenesen fölfésülve viselte. Már régen kellett játszania, mert orczái ki voltak pirulva és nagy fáradtságról tanuskodtak. Háttal a lámpavilágnak, a terem közepén a zongora felé fordulva állt néhány szálas, nyulánk fiatal ember. Látható élvezettel hallgatták a zenét, egész lelkükkel odafigyeltek; egy hangot sem akartak elszalasztani. Padokon és székeken fiatal emberek és csekélyebb számban női hallgatók ültek tarka összevisszaságban. Mindenünnen poharak és söröskancsók csengése, zörgése hallatszott. A teremhez csatlakozó, elfüggönyözött helyiségben kártyáztak; látni lehetett néhány játékos arczát is. Az egyik éppen a gyertyánál szivarra gyujtott és a gyertyának majd fellobbanó, majd kisebbedő lángja különös, sárgás világot vetett az arczára.

A kasszánál ülő hölgy, aki már meglehetősen tul volt első virágzásán, a bejegyzési könyvön át tökéletes közönyösséggel nézte a zajos társaságot. A kasszához támaszkodva állva aludt egy pinczérleány, bámulatosan megtartva egyensulyát. A sarokban feküdt egy nagy tarka macska, amely filozófusi közömbösséggel majd behunyta szemét, majd kinyitotta és álmosan tekintgetett körül. Svarcz kiváncsian nézett végig a társaságon.

- Mint klubunk tagját mutatom be őt a tisztelt gyülekezetnek - mondta Gusztáv. - Te pedig jegyezd meg, hogy a mindennapi idejövetel nemcsak kötelezettség, hanem privilégium is.

- Tehát tag vagy?... Annál jobb! Mindjárt hallasz egy beszédet is... Halló, Augusztinovicz, ide!

A játékszobából egy görnyedt tartásu, kopaszra nyirt fiatal ember lépett be. A külseje határozottan nem tett kellemes hatást a nézőre. Sapkáját az asztalra dobta, széket huzott mellé, leült és beszélni kezdett:

- Uraim! Ha nem lesztek csendben, amig beszélek, tudományos dolgokra forditom át a beszédemet. Már pedig én nagyon jól tudom, drágáim, hogy ti semmitől sem irtóztok annyira, mint a tudományos előadástól. Különben pedig, Jupiterre! szokjatok hozzá az alkotmányos élethez... Mit... lármáztok! Csendet! Máskülönben tudományosan beszélek!

A fenyegetés hatott. Egy perczre csend állt be, a szónok pedig diadalmaskodva folytatta:

- Uraim! Ha mi itt összegyülünk, az nem azért történik kizárólag, hogy a pihenésben a kellemetlen pillanatok emlékét elfeledtessük. Naponta idejövök és látom, hogy egyebet nem tesztek. Ha azonban meggyőződtem róla, hogy az én törekvéseim, hogy összejöveteleink elé bizonyos czélt tüzzünk ki, az általános közönyösségen és könnyelmüségen hajótörést szenvednek - jogom van ugyanis, hogy általánosnak nevezzem, - az egységes müködés pedig, nem az általános óhaj, hanem az egyesek ellentétes törekvései folytán szétszilánkolódik és ha a méltánylandó törekvések, az organikus egész formájában szervezendő összejövetel czélja tekintetében csak gondolatban maradnak és nem mennek át a való életbe, akkor én leszek az első, uraim, és kezeskedem, sokan lesznek mellettem, akik a mostani összejöveteleket más eszközök megragadásával is meg fogjuk támadni. A czél felé törekvésre ha nem is mind, de legalább a kiválasztottakat kötelezzük.

- Augusztinovicznak hivják. Nagyon jó czimbora, jelenleg azonban be van csipve és a gondolatok összezavarodnak fejében. Ő különben tudja, hogy mit akar mondani és igaza is van.

- Azt mondja, hogy nekünk nem szabad hiába összeülnünk, hanem komolyabb czélt is kell adni az egyesületnek. A többiek azonban ezen a czélon éppen ugy nevetnek, mint a beszéden. Különben is határoz. A czél olyan korlátlan szabadság és indolenczia mellett, mint amilyen a mi egyesületünkben van, el sem képzelhető.

- Magam részéről is helyesnek tartottam a gondolatát. Hihetőleg, ha ő nem inditványozza, el is fogadták volna.

- Mindenen, amihez csak hozzáér, rajta hagyja a nevetségesség és lealacsonyitás bélyegét. Óvakodj tőle, Svarcz! Te, amennyire ismerlek, legkevésbbé sem hasonlitasz hozzá, káros hatást azonban mindenki gyakorolhat embertársaira...

- Ez az ember sajátságos ellentétekből van összetéve. Minden képzelhető tehetség megvan benne, a legközönségesebb jellembeli fogyatékosságokkal párositva. Gondolatai nemesek, de cselekedete nagyon is köznapiak... énjében örökös az ellentét. Soha sincs meg benne az egyensuly a tervezés és munkaerő között. Ebben az örökös ellentétben tönkremegy maga is.

Közben Svarcz beszélgetni kezdett néhány ismerősével. A pohár mellett a beszéd természetesen általánossá lett. Svarcz az egyetemi viszonyokról kérdezősködött.

- Nem; az lehetetlen, - válaszolta az egyik litvániai. - Mindenütt vannak olyan emberek, akikkel cselekedeteik, vagy szeszélyeik miatt nem lehet megférni.

- Éppen nem. Az együttérzésnek más, nagyobb czéloknál kell megnyilatkoznia. Egységet bevinni az egész diákság társas érintkezésébe lehetetlen. Az erre forditott erő hiába lenne elpazarolva.

- Ott is vannak egyesületek és diákszövetségek, amelyek kizárólag maguknak élnek. Ha különválva vagyunk is, életünknek azonban a való élettel egybehangzónak kell lennie. És mert az szétágazik, szét kell ágaznia a mienknek is.

- Az már más kérdés. Mi igenis egyesülünk azokban a dolgokban, amelyek az egyetemet, vagy valamennyiünket közösen érdekelnek. Én különben azt hiszem, hogy azok az ellentétek, amelyeket te felhozol, éppen azt bizonyitják, hogy mi élünk, érzünk és gondolkodunk. Abban jelentkezik az egységünk is, ami elválaszt, az egyesít is bennünket.

- A munka és a közös szükség. Éppen azért is viseljük a saját nevünket. A parasztok bennünket csak pékinasoknak hivnak.

- Egész egyszerüen. Majd megtanulod a szó jelentését. Valamennyiünk olyan házban iparkodik szállást találni, melyben pék is lakik. Azután megismerkedik vele és iparkodik rávenni, hogy hitelezzen neki. Ez a mi erősségünk: a bizalom. A legnagyobb részünk nem eszik meleget, zsemlyét és kenyeret azonban kapunk hitelre, amennyi tetszik.

- Mindenesetre. A mi egyesületünkön kivül, amelyet különben szorosabb kötelék nem tart össze, vannak még a parasztok. Egyesületüket Antonievicz alapitotta; most Rylsky és Stanzkovszki állanak az élén. Voltaképpen maguk sem tudják, hogy mit akarnak. Kisorosz dialektusban beszélnek és égett bort isznak: ez az egész.

- Határozottan körvonalazott egyesület nem igen van, de van számtalan érdekszövetség. Egyeseket tudományos eszmék rokonsága, másokat társadalmi állásuk közössége hoz egy csoportba. Vannak arisztokraták és demokraták, ultramontánok és liberálisok, az egyes csoportokon kivül semmittevők, csavargók és ha éppen ugy tetszik, egyesek, akik valóságos fanatizmussal tudnak dolgozni.

- Ahogy veszszük. Egyesek azt mondják, hogy Augusztinovicz tud roppant sokat, - hozzáteszem azonban, nem alaposan. Lelkiismeret és pontos tudás, szakszerü ismeretek terén, azt hiszem, Gusztáv a legkiválóbb.

- Csak nagyon sok furcsa dolgot beszélnek róla. Egyesek nem tudják kiállani és azt mondják, hogy lehetetlenség vele megférni. Különben, ha együtt lakol vele, legjobban megitélheted. Ott van az özvegygyel való viszonya... Exaltált ember és semmi egyéb! Más nem tenné igy. Különben azzal az asszonynyal sincs könnyü dolga.

- Gusztáv az elébb beszélt róla. Azt azonban nem tudom, hogy ki és mi ő tulajdonképpen.

- Fiatal, majdnem gyerekasszony, aki azonban már szomoru sorsot élt át. Valamikor egy Potkauski nevü jogászba volt szerelmes, és az is őt állitólag őrülten szerette. Arra az időre nem emlékszem, de Potkauskit személyesen ismertem. Tehetséges, gazdag és szorgalmas fiatalember volt, a maga idejében valóságos bálványa kollégáinak... Hogy és miként ismerkedett meg az özvegygyel, nem tudom; különféleképpen beszélik. Az az egy azonban bizonyos, hogy roppantul szerették egymást. Az asszony akkor még csak tizennyolcz éves volt. Potkauski elhatározta, hogy nőül veszi. Családja minden áron meg akarta akadályozni a házasságot, de Potkauski nem engedett. Körülbelül egy évig éltek együtt. Egyszerre a férj tifuszba esett és meghalt és az asszonyt egy fillér nélkül hagyta hátra. A család nem akart tudni róla. Egy gyermekük volt, aki szintén meghalt. Az asszony magára maradt és ha Gusztáv nem lett volna, ki tudja, hova jut.

- Valósággal csodákat tett. A maga nyomorult anyagi viszonyaiban harczra kelt Potkauskiékkal, a mágnás familiával. A pert azt hiszem, nem nyerte meg, annyit azonban elért, hogy Potkauskiék, hogy a botrányt kikerüljék, az asszonynak haláláig évi járadékot biztositottak.

- Mesés energia és akaraterő van benne. Gondold meg, akkor alig egy esztendeje volt az egyetemen, ismerősök nélkül, egy idegen városban. Annyi eszközei sem voltak... Azonban tanuld meg barátom, a gazdagnak lehet eszközöket szerezni, a szegénynek azonban kell.

- Potkauskinak jó barátja volt. Amellett szerette az asszonyt, mielőtt még Potkauski felesége lett volna, de visszahuzódott. Most azonban már nem titkolja.

- Az asszony?... A szerencsétlenség óta, amely őt érte, tökéletes közömbösségbe sülyedt, ugyszólván csendes őrült. Tökéletesen el van tompulva minden dolog iránt. Különben megláthatod magad is; eljön mindenesetre.

- Mondom, hogy nem egészen épeszü. Azt mondják, hogy Potkauskit először itt látta. Most pedig nem akarja elhinni, hogy meghalt és szüntelenül keresi... Valóban, ha Potkauski feltámadna és nem menne egyenesen hozzá, azt hiszem, legnagyobb valószinüség szerint itt lehetne ráakadni. És ki tudja, nem akad-e egyszer egy másik Potkauskira... annyi fiatal ember fordul meg nálunk?...

- Potkauski soha sem engedte volna meg... Gusztáv azonban nem tilt meg neki semmit.

- Ugy, mint valami székkel, tányérral, vagy czérnagombolyaggal. Egyáltalában nem veszi őt észre! nem kerüli ki, de tökéletes apátiával viseltetik iránta... Gusztáv vonzódik hozzá... az ő dolga... Nézd, éppen itt van!... ott jön be a jobboldali ajtón.

Az özvegy megjelenése kissé elhallgattatta a lármát. Ennek a titokzatos nőnek a megjelenése mindig csendet teremtett. Kissé magasabb volt a középtermetnél, hosszukás, érdekes arcza volt, világos szőke haja és mélyen fekvő, sötét szeme. Az alig észrevehetően hátra hajló márványhomlokról szinte leritt a gyász és szomoruság. Különös szépség nem volt, de acélkék szeme valami sajátos fényben ragyogott.

A ragyogásból azonban hiányzott a melegség, az érzés, a gondolat. Valami megmagyarázhatatlan hidegség áradt róla szét. Révetegen tekintgetett szanaszét; szemhéja majdnem soha sem zárult le és pupillái állandóan a keresésre és kutatásra emlékeztető és mégis mechanikus mozgást végeztek. A többi része is megfelelt e szemnek; az ajak, mint az antik szobroknál, kissé lefelé hajolt, a halvány arczszin a közepe táján barnásba játszott át. Általában nem annyira szép, mint inkább teljesen szabályos arcza volt. E kihalt arczon, az egész alakon volt valami, ami a férfiakat csodálatosan le tudta bilincselni. Szobor, de egyuttal nő is volt a legnagyobb mértékben, aki képes volt vonzani és eltaszitani. Gusztáv érezte ezt legjobban. Bajos dolog lehet egy ilyen élő szoborban igazi életet ébreszteni. Ő szinte nem érzett; a fájdalom elaltatta érdeklődését minden létező iránt. Nem lehetett csodálni; ennek a nőnek a multjában a rövid ideig tartó boldogságot két koporsó pecsételte. Mint leány szeretett, és akit szeretett, meghalt; mint asszony, egy gyermeknek adott életet és gyermekét szintén elragadta a halál. Nem volt többé oka és jogosultsága, hogy éljen. Voltaképpen már nem is élt, csak árnyékként járt-kelt a földön. A sors megrabolta multjától és jövőjétől; ijesztő némasággal meredt eléje a kérdés: miért kellett ennek igy történnie? Választ azonban sehonnan sem kapott; szive tovább sajgott, az idő pedig haladt előre tovább, szokott egyformaságával. A fájdalomban szive megmerevedett, lelkét pedig a téboly fogta el. Lassanként az a hit erősödött meg benne, hogy férje nem halt meg, csak rövid időre távozott el, karján a siró gyermekkel. Képtelen volt minden más gondolatra, azért folyton őt kereste, különös, gépies nézésével. Rendesen eljárt a klubba, mert azt hitte, hogy ott fog ráakadni, ahol először látta. Jó ideig betegen is feküdt, de szerencsétlenségére nem tudta követni férjét és gyermekét. Felfogta, támogatta is egy erős kar, amely ki akarta őt ragadni a tébolyból, akadt egy résztvevő kebelre, amely ujra szeretettel, melegséggel akarta elhalmozni. A fáradtság hiábavaló volt ugyan, de megmentette őt az életnek. Ezt a szerencsétlen asszonyt egyedül a Gusztáv szeretete és gondossága tartotta életben. És itt maradt a földön, de ugyszólván öntudat nélkül, inkább volt élettelen tárgy, semmint gondolkozó és érző lény.

Ilyen volt az özvegy. Belépett a terembe és megállt az ajtó előtt, márványszoborhoz hasonlóan. A klubban a dohányzás sürüvé tette a levegőt, amelyben szinte rezegtek még egy frivol dalocska utolsó akkordjai, midőn belépett. Egyszerre csend lett. Valamennyien tisztelettel viseltettek iránta, ha ő itt volt, még Augusztinovicz is türhetően viselkedett. Nehányan Potkauski emlékét tisztelték benne, mások szerencsétlensége előtt hajoltak meg, voltak olyanok is, akik szépsége előtt emeltek kalapot. Gusztáv eléje ment, székkel kinálta meg, levette sálját, azután visszavonult a szögletbe. Svarcznak, aki mindezt tágranyilt szemmel nézte, halkan odaszólt:

- Ne menj a közelébe. Minden uj arcz uj csalódás reá nézve; folyton a férjét keresi.

- Tanu és násznagy voltam az esküvőjén. Potkauski halála óta naponta látom.

- Ugynevezett nagy urak: farizeusok!... Még nem számoltunk le véglegesen és valamikor keservesen meg fogják bánni ezt az eljárást. Hidd el, Svarcz, ha valamikor abból a családból egy gyerek egy darab kenyeret kérne tőlem, hogy az éhségét csillapitsa, nem adnék neki, hanem inkább odadobnám a kutyának.

- Svarcz, te nem tudod, hogy mennyire bántasz engem ezzel a szóval... szegény ördög vagyok, de hiába nem pazarlom a szavaimat. Mikor Potkauski a kórházban feküdt, kevéssel a halála előtt magához kért. Én éppen ott voltam és ő kérve-kért, hogy vegyem gondjaimba a feleségét. Megigértem. Azután megkért, hogy ne engedjem éhezni és hogyha valaki megbántja, boszuljam meg. Erre megesküdtem. Az eskümet pedig megtartom. Potkauski nyugodtan halt meg... Most már tudsz mindent.

- A többit, azt hiszem, elmondta már Vasszilkievicz. Különben ismételhetem az egészet. Nekem nincs senkim a földön, sem atyám, sem anyám, magam is csak napról-napra kinlódom az élettel és egyedül ő az, aki még ideköt.

Svarcz, akinek még nem volt alkalma tapasztalnia, hogy mi a lángoló szenvedély, csodálkozva bámult most Gusztávra. A beteges, kiaszott, összegörnyedt alak, mintha erőtől duzzadott volna ebben a pillanatban. Nagynak, erősnek tünt fel, haja ugy rázódott a fején, mint a haragvó oroszlán sörénye.

- Nos, uraim, az idő már előrehaladt és néha az alvásra is szüksége van az embernek. Énekeljük még el valamelyik dalunkat és azután jóéjszakát!

A zongoránál ülő lányos arczu fiatal ember ujjaival végig futott a billentyükön és pár pillanat mulva felharsant a régi diák-nóta, a Gaudeamus. Svarcz közelebb ment a zongorához. Rézsut állt az özvegy előtt az árnyékban, de az egyik fali lámpa profilját élesen megvilágitotta. Egyszerre az özvegy tekintete ráesett. Mereven nézett rá; iparkodott az ujonczot saját gondolatainak fonalával összekötni. A következő pillanatban hirtelen felugrott, egészen elhalványodott, kitárta karját és felkiáltott:

Hangjából egyszerre remény, ijedség, öröm, ujjáébredés érzett ki... Halotti csend támadt. Valamennyien Svarczra tekintettek és akik Potkauskit ismerték, csaknem megkövülve álltak meg. A lámpa a tulsó oldalról világitotta meg. Magas, erős alakja, arcza egészen olyan volt, mintha Potkauski szilhuettje állt volt előttük...

- Nem hittem volna, monologizált Gusztáv, mikor reggel felé hazatért... Már tul vagyunk rajta, de lázba esett!... Csakugyan hasonlit hozzá... Ma megint elfogott a köhögésem... Hm, hm.

- Megfogadtam, hogy erőmet nem pazarlom el hiába. Azért gondolkozom ennyit a pályaválasztásomon, - mondta Vasszilkievicznek.

Tény, hogy az egyetem teljes mértékben lebilincselte. Érdekelte a fiatalság, amely a szélrózsa minden irányából sereglett össze. Egyesek üres kézzel jöttek, mások a tudományok tárházával megrakodva távoztak. A tudományt szomjuhozó lelkek összegyültek, ittak a tudás kelyhéből. Befogadták és magukévá tették a tudományt. Előrehaladtak, vagy megálltak; elbuktak, vagy küzdöttek és győztek. Ebben a tengerben fuldokolva, sokan elmerültek, de sokan fenn is tartották magukat a viz szinén. Mozgás, zaj, élet volt mindenütt. Az egyetem olyan, mint a tudás fája, amely minden évben uj gyümölcsöket terem.

Olyan volt, mint a tenger, amely mindig ujabb, meg ujabb hullámbarázdákat vet ki a partra... Svarcz előtt még egész szélességében terült el ez a tenger, amelyen neki át kellett vergődnie. Milyen pályát válaszszon? A különböző fakultások, mint megannyi rév csalogatták. Sokáig gondolkozott, mig végre megállapodásra jutott. Az orvosi pályára lépett.

Svarcz főleg azért nem tudott rögtön választani, mert mint ügyes, értelmes embert az összes tudományok vivmányai érdekelték. Érdekelte az irodalom és a jog, a természettudományokat azonban ugy tekintette, mint az emberi tudás koronáját. Ezt a hitet még a középiskolából hozta magával. Volt egy professzora, aki a kémiát tanitotta és valósággal rajongott tárgyáért. Ez szokta gyakran mondogatni:

- Higyjétek el, fiaim, a természettudományok igazságain kivül minden üres fecsegés ezen a világon.

A prefektus, aki a záróvizsgálatokon elnökölt, kijelentette ugyan, hogy csak a hit igazságaival való foglalkozás adhatja meg az embernek az örök boldogságot, Svarcz azonban, akit a prefektus különben is csak közönséges eretneknek nevezett, ehhez a kijelentéshez olyan képet vágott, hogy egyrészt az összes jelenlevőket hangos kaczajra fakasztotta, másrészt pedig a prefektus részéről magára zuditotta az ég összes villámait. - Egyszóval Svarcz, mint neki legmegfelelőbbet, az orvosi pályát választotta. E tekintetben nagy hatással volt elhatározására Vasszilkievicz is. Vasszilkievicz, aki maga is orvostanhallgató volt, joggal vagy jogtalanul nagy hatást gyakorolt társaira. Különböző dolgok roppant népszerüséget szereztek neki.

Egy alkalommal egy filologus több ügyességgel, mint őszinteséggel arra a következtetésre jutott, hogy akik magukat egészen a tudománynak áldozzák, azok elvesztik maguk elől a boldogságot és csak reflekszei, orgánumai a mindent felemésztő tudásnak.

- Azt mondják, - fejezte be Tetoin, ez volt a neve, dedukczióját - hogy egy izlandi halász egyszer oly merően tekintett bele az északi fénybe és az őt annyira lebilincselte, hogy az örvényt nem vette észre. A hullámok őrült gyorsasággal ragadták a mélység felé és ő még mindig a rejtelmes fényre szögezte tekintetét. Végre a habok összecsaptak a feje fölött. Utolsó pillantásával is azonban csak az északi fényt látta... Igy vagyunk, uraim, mi is a tudománynyal és az élettel. Aki egyszer a tudománynak áldozza magát, az csak azt látja és ha az élet hullámai az örvénybe sodorják is, csak a tudás igéző fényét látja, amely tekintetét a veszedelemtől elforditja.

Akárhányszor vagyunk ugy, hogy olyan elméleteket hallunk, amelyeket egyáltalában nem tudunk a magunkévá tenni, de mégis olyan lebilincselően hatnak reánk, hogy nem merünk megczáfolásukra vállalkozni. Tetoin szavait is általános hallgatás követte, csak Vasszilkievicz morgott magában. Egyszerre kirugta a széket maga alól és hevesen kezdett beszélni:

- Amit hallottunk, csak üres szó volt! Ezek az elméletek német gyomornak valók, de nem nekünk. Én azt hiszem, hogy a tudomány van az emberekért és nem az emberek a tudományért. Ha a német a pergament olvassa, maga is pergamenné válik, de én nem... A halász egyszerüen bolond volt. Ha az evezőhöz kapott volna, láthatta volna az északi fényt és mégis visszatért volna családjához... A nép nyomorog és szenved. Mi nem azért tanulunk, hogy tudásunk ebből a világból kiragadjon, hanem hogy segiteni tudjunk rajta. Tetoin, szavaidnak inkább a jelentését, mint csengését tartsd szem előtt. Te az észt az ostobasággal kevered össze! Ma talán magad is azt hiszed, hogy néhány elsárgult lap kedvéért el tudnád vetni magadtól a boldogságot. Önmagadat ámitod vele. Ha majd a fájdalom lesujt, bekövetkezik a pillanat, mikor magad sóhajtozol szeretet és boldogság után... Az én otthonomban például, Szamogicziában, egy kis kunyhóban élnek a szüleim. Hófehér már mind a kettő és ha hazamegyek, mindig ugy mesélnek nekem, hajdani nyomoruságukról, mint más gyermeknek az arany haju herczegről. Tisztesség lenne-e tőlem, ha könyveim közé bujva, megfeledkeznék róluk?... Ide jöttem, hogy tanuljak, de tanulás közben sem róluk, sem énemről nem feledkezem meg. Tiszteljük a tudományt, de a tudós ne vonuljon vissza az élettől, különben emberi voltát tagadja meg. Tudás, tudás!... mit ér, ha mellényedet nem tudod begombolni, ha feleségedre nem gondolsz, ha gyermekeidet nem tudod felnevelni. Miért ne hozzuk az életet összhangzásba a tudománynyal? Miért ne vigyük át a tudást az életbe, miért ne tegyük a világ közkincsévé?

Ez a gondolkozásmód, ez a praktikus felfogás nyerte meg Svarcz tetszését is. Ezért hallgatott tanácsára, mikor az orvosi pályát ajánlotta.

Akármit mondanak, az ember hajlamokkal jön a világra. Svarcz a realizmusra volt predesztinálva. Inkább a tárgyat látta, mint az eszmét; nem volt barátja a dialektikának. Mindent ugy látott, amint volt, nem szépitve. Az emberi ész gondolatmenete kétféle, a központból kifelé irányuló és a központba ható.

Az első megközeliti a tárgyakat, a külvilágot, uj életre kelti, különös összeköttetéseket, uj dolgokat alkot belőlük. Akikben ez a gondolkozás a tulnyomó, azok a teremtő elmék. Akik ellenben a tárgyakat olyanoknak látják, amilyenek, akik párhuzamokat állitanak fel, vizsgálódnak, részleteznek, rendszereznek, azok a tudományos elmék. Az a viszony áll fenn közöttük, mint a fösvény és tékozló, a belélegzés és kilélegzés között. Nehéz meghatározni, melyik tulajdonság a becsesebb: a teremtés adománya-e, vagy az átalakitás, javitás, reformálás. Mindkettő valódi, igazi erőt tételez fel és ami a kétféle müködést egyenértéküvé teszi, az a zsenialitás.

Svarczban a második tehetség volt meg. Maga is tudta nagyon jól és ez megóvta őt a tulzásoktól; tervei és ereje között mindig megvolt az egyensuly. Sohasem vállalkozott olyanra, aminek véghezvitelére képtelen volt. Mindig számolt az énjével... Inkább szeretett gondolkozni, mint valamibe belevágni. Nem a kitalálás, hanem a kutatás volt az erőssége. Éppen azért sohasem tanult meg valamit félig.

Mint a pók a legyet, ugy fonta körül gondolatának hálójával a tárgyakat, mig ugyszólván kiszitta és magába olvasztotta őket. Gondolatainak amellett megvolt a szükséges ruganyosságuk. Egész valója komoly volt és szinte hiányzottak belőle az ifjuságot jellemző tulajdonságok. Egyáltalában nem hitt az ifjuság általános elvében.

- Élvezzük az életet, amig lehet, mert előbb vagy utóbb, ugyis elvisz az ördög.

Idővel a komoly orvosi tudományok között lassan el szokta veszteni az ember érzéseinek finomságát; a közömbösség brutalitássá szokott változni, a nemes verseny irigységgé, a szerelem szenvedélylyé, a szenvedély állatias érzéssé. A szerelem ugy tünik fel, mint a nap kormozott üvegen át; érzik a melegét, de nem látják a fényét. Svarcz ettől a felfogástól ment maradt. Kizárólag a tudomány alapjára helyezkedett. Az ő tudományában Hypokrates ideje óta minden a tapasztalásra volt épitve. Minden, amihez a tudomány nem tapasztalati uton jut, kétes. Ezen a szemüvegen át nézve, minden föltevés, amely szemhatárunkon kivül esik, még ha igaz is, könnyelmüségnek látszik. Csak tapasztalás utján megállapitott igazságok vannak a világon. Ezt véve alapul, a történelem többé-kevésbbé skandalumok krónikája; a tapasztalatra épitett jog a társadalom megélhetésének modus vivendije; a spekuláczió szellemi betegség.

Svarcz ezekkel a dolgokkal nem törődött, mert haladásában nem gátolták. Komolyan neki feküdt a tanulásnak.

Tiszta őszi este volt, a nap lassan áldozott le Kiev ódon tornyai és a steppék végtelen rónája felett. A padlásszobában, ahol Svarcz és Gusztáv laktak, még világos volt. Mindketten könyvük fölé hajolva tanultak; felhasználták az utolsó napsugarakat. Gusztáv csak röviddel előbb jött haza a városból és többet köhögött, mint rendesen. Arczáról nyugtalanság, keserüség, sőt titkolt fájdalom ritt le. Mélyen beesett szeme szinte lázban égett. Mindketten hallgattak, látni lehetett azonban, hogy Gusztáv meg akarja törni a csendet. Többször kémlelve vette szemügyre Svarczot; láthatólag nehezére esett azonban, hogy az első szót kiejtse; mindig ujra, meg ujra könyvébe mélyedt. Végre nem tudta magát türtőztetni, idegesen a sapkájához kapott és megkérdezte:

- Gusztáv, te magad vittél hozzá az ő kivánságára. De ne beszéljünk róla. Kellemetlen volna mindkettőnknek; értsük meg inkább egymást. Nos tehát én megigérem, hogy sohasem megyek többé hozzá, sem ma, sem holnap, sem máskor... Itt a kezem.

Hallgatva álltak egymással szemben. Svarcz odanyujtotta jobbját. Gusztávot a kényes helyzet zavarba hozta. Végre elfogadta és megragadta az odanyujtott kezet. Láthatólag nehezükre esett mindkettőjüknek, hogy egy szót is mondjanak. Az egyik hiába keresett kifejezést, amelylyel a kéznyujtást kisérje, a másiknak pedig nem jött ajkára szó, amelylyel az áldozatot megköszönje.

Svarcz tehát megigérte Gusztávnak, hogy az özvegyet többé nem keresi fel. Hogy szerette-e vagy nem, az körülbelül mellékes volt, mert egyhangu életében ez volt ugyszólván az egyedüli pont, ahol gondolatai megpihenhettek. Még abban az esetben is, ha érdeklődése tényleg csak a két-három szabad, munkától ment percznek szólt, nagy volt részéről az áldozat. Élete kellemesebb felét dobta el magától. Rövid gondolkozás után, habozás nélkül lemondott. Meghozta az áldozatot.

Mikor azonban Gusztáv eltávozott, kedvetlenség és harag fogta el. Talán sajnálta a történteket és megbánta a pár pillanat előtt hozott áldozatot?... Nem... Csak maga is érezte, hogy kellemetlen a nagylelküséget másra erőszakolni. Érezte, hogy helyzete mindig kellemetlenebbé válik Gusztávval szemben. A nagylelküség mindig a hitelező, elfogadása pedig az adós szerepét játszsza. Ezt a viszonyt akarta volna kikerülni... Gusztáv szintén nem volt megelégedve önmagával.

Mikor kilépett az utczára, összeszoritotta ajkát és keserüen beszélt önmagához:

- Mindig szebben megy a dolog!... Nagylelküség, irgalom! Már azt fogadod el Svarcztól és kénytelen vagy megköszönni neki. Kellemes egy élet!

Elmerült nyomasztó gondolataiba. Valóban azonban mintha megszünt volna gondolkozni, egész lelkére végtelen, fájdalmas sötétség borult, amelyben nem volt egyetlenegy világitó sugár. Mintha bensejében valami megmerevedett volna, minden keserü visszhangképpen pattant le róla. Ész és érzés különvált benne. Az egyik kimerült, nyugalomra vágyott, a másik azonban, amely komor, de még ruganyos volt, ösztönözte, hogy vesse magát bele az élet árjába. Egyikkel még látott maga előtt világosságot, czélt, a másikkal elmerült a sötét éjszakában, a semmiben. Ami ennek a komor, sötét embernek az igazi kegyelemdöfést megadta, a benne lakozó gonosz démon volt, amely tulajdon fájdalmát kigunyolta, amely folyton elébe állitotta egyik oldalon a saját képét halványan, visszataszitóan, összegörnyedve, a másik oldalon pedig az özvegyét rózsaszin felhők között, márványszoborszerü pazar szépségében.

Valami ismeretlen belső harcz viharzott benne. Alvajáróként haladt végig az utczákon; nem látott, nem hallott. Egyszerre jól ismert diákdal csendült meg a háta mögött. Vasszilkievicz és Augusztinovicz voltak.

- Hová?... hm, hová?... Potkanskinéhoz még nem mehetek... Egyelőre benézek a klubba.

- Az egyetemi tanács klubbunkat bezáratta. Valaki feljelentette, hogy ott diákösszejöveteleket tartunk.

- Hallgass, Augusztinovicz!... Miért nem tették ezt este? Akkor a halak is belekerültek volna a hálóba.

- Azt hiszem, inkább a bezárás, mint az elfogatás volt a czéljuk. Ha azonban most valaki véletlenül odamenne, valószinüleg lefülelnék.

- Ugy van, - mondta Vasszilkievicz. - Figyelmeztetnünk kell a többieket. Sietnünk kell. Ha tetszik, jőjj velünk.

Gusztáv vidáman dörzsölte kezét. Egy pillanatig vidám mosoly játszadozott sötét arczán. Örült, hogy a klubot bezárták. Legalább az özvegy, ha megtudja Svarcz elhatározását, nem mehet a klubba, hogy ott találkozzék vele. Félelme nem volt alaptalan. Eszébe jutott, hogy mikor első izben nem bocsátotta Svarczot az özvegyhez, ez az egész napot a klubban akarta tölteni és csak Svarcz megjelenése csillapitotta le némileg. Most nem kellett ilyesmitől félnie. Rövid idő mulva az özvegy lakásán becsengetett.

- Egészséges, de folyton fel-alá járkál a szobában és magában beszélget.

Gusztáv belépett. Az özvegy lakása két kis szobácskából állt, amelyek közül az első szalon-féle volt, a másik pedig hálószoba. Az utóbbiba nyitott be Gusztáv. A szoba ablaka fönt ivalakban végződött; szines üveg volt rajta, amelyen át rózsaszinüen és kékesen szürődött be a világosság. A sarokban kicsiny, bársonynyal bevont mahagóni asztal állt, rajta pedig tartóban két kis fénykép. Az egyik egy fiatalember arczképe volt, magas, nyilt homlokkal, szőke hajjal, szép arisztokratikus vonásokkal. Potkanski képe volt. A másik kép az özvegyet ábrázolta, rózsásarczu, fehérbe öltözött kis leánynyal az ölében. A két kép előtt gyászfátyollal bevont örökzöld koszoru és mirtuszág feküdt.

A szoba másik sarkában két ágy és bölcső állt egymáshoz közel. Most üresen állt a bölcső, valamikor azonban a rózsás arczu kis leány gügyögése, zajongása töltötte be. A szobára ugyszólván csendes, gyászos hangulat nehezedett. Az ablak előtti akáczfák sötétes árnyékot vetettek a szobába, és amint a szél megrezegtette lombjukat, a napfény át-átvillant rajtuk. Az ajtófélfára kis szenteltviztartó volt erősitve, fölötte az engesztelés angyalának bronzszobrocskája, amelyet a levelek közt beszürődő fény mintegy a szeretet, ártatlanság és nyugalom glóriájával vont be.

Amennyire a fájdalom honolt most a szobában, annyira volt valamikor a boldogság tanyája. Milyen öröm volt, ha esténként Potkanski fáradtan hazatért, egyik kezével átölelte feleségét, a másikkal pedig félresimitotta hajfürteit, hogy homlokon csókolja. Aztán egymást átkarolva a bölcső fölé hajoltak, gyönyörködtek a gyermek gügyögésében és kapálódzásában. Most minden üres volt. A bölcsőből többé mozgás, hang nem hallatszott. A borzasztó csapás után, amely érte, az asszony nem egyszer, mikor fölriadt álmából, a bölcsőhöz kapott, abban a hitben, hogy Isten csodát tett vele és visszaadta neki gyermekét. Sokról tanuskodnak ezek a falak, csendes, zavartalan boldogságról és szerelemről, azután könyekről, kétségbeesésről, végre állhatatos, merev, egészen az őrültséggel határos gyászról.

A kis szalon, mint általában az ilyen helyiségek, elegáns volt és üres. Azonban itt is mintha az elenyészett boldogság visszfénye verődött volna le a falakról. Mellette volt a cseléd szobája; sötét, kis alkov, kijárattal a lépcsőre. Azelőtt Potkanski legényszobája volt. Nehéz volt megérteni, hogy az ő halála után honnan telt erre a lakásra. Ez azonban Gusztáv dolga volt és ő tudta, mit csinál.

Valahányszor Gusztáv ebbe a lakásba belépett, mindig bizonyos mértékben összeborzadt. Itt, ahol mindent ő töltött be, ahol minden neki volt rendelve, mindig ugy érezte, mintha egy vasmarok szivét összeszoritotta volna. Ő azonban roppantul szerette ezt a reá nehezedő terhet. Mindig a legellentétesebb érzések viharzottak benne, ha ide belépett. Most is, mikor az asszony eléje lépett, érezte a reá nehezedő tehernek egész sulyát.

Az özvegy halvány volt és mindössze az arcza közepén volt némi pirosság, mintha csak a lenyugodó nap vetette volna oda utolsó sugarát. Fésüt tartott a kezében és egy kis ezüst keretes tükör előtt a haját rendezte. A sürü aranyszinü hajfonatok hullámszerüleg estek le vállára. Mikor Gusztávot meglátta, kezével intett neki és alig észrevehetően elmosolyodott. Merev közönyössége minden iránt, ami körülvette, már megszünt.

Az a hirtelen lélekrázódás, amely Svarcz megpillantásakor elfogta, ugyszólván visszaadta az életnek. Egyet nem tudott mindössze megmagyarázni magának. Gondolataiban Svarcz alakja összeolvadt Potkanskiéval és nem tudott különbséget tenni közöttük. Ez a téboly maradványa volt még. Rövid idő mulva azonban eszmélete egészen visszatért. Kérte Gusztávot, hogy vezesse el hozzá Svarczot. Gusztáv vonakodott ugyan, de beleegyezett. Az özvegy aznap aggódva, türelmetlenül várta az estét, hogy régi boldogságának emléke előtte felujuljon.

Nem Svarczot várta ő, hanem az emlékezetet kereste benne, azért volt reá nézve nélkülözhetetlen. Lassan, alig észrevehetőleg azonban a mult jelenné és az álom valósággá változott át. Svarcz észrevette ezt és azért igérte meg Gusztávnak, hogy többé nem megy hozzá. Gusztáv ezt akarta most Helénának tudomására adni.

Előre lehetett gondolni, hogy milyen hatást fog vele előidézni. Heléne kiejtette a fésüt kezéből és idegesen összerázkódott. Haja szinte zizegve hullott vállára.

- Látnom kell, akár itt, akár másutt. Ő hasonlit Kázmérhez... Istenem! Hiszen csak ebből az emlékezetből élek... Gusztáv!

Gusztáv nem válaszolt. Az özvegy egoizmusa, amely pedig egészen természetes volt, fájdalmasan érintette. Bensejében ujból egész dráma folyt le. Azt kivánták tőle, hogy tönkretegye a saját boldogságát. Nem!... akkor őrültnek kell lennie!... De ő kivánta tőle. Véresre rágta ajkát és még sem tudott szóhoz jutni. Mindaz, ami csak emberi volt benne, kétségbeesetten ösztönözte, hogy tagadja meg a kivánságot. Az özvegy pedig folyton kérte, követelte:

- De Gusztáv, ön intézheti ugy a dolgot, hogy láthassam. Látni akarom!... Miért okoz nekem ekkora fájdalmat.

- Én nem okozok fájdalmat, de... nem akar eljönni - tette hozzá alig hallhatóan.

Sokat nem adott volna érte, ha ezt a perczet elkerülhette volna. Heléna arczát kezébe rejtette és egy karosszékbe rogyott. Megint nyomasztó csend honolt, csak a levelek rezgése hallatszott be az ablakon... bent pedig egy emberi lélek szörnyü küzdésben volt önmagával. Gusztáv tudta, ha Svarczot odavezeti, magát teszi vele tönkre. És mégis a küzdelem rövid ideig tartott. Letérdelt az özvegy előtt, kezét ajkához emelte és szakadozva mondta:

- Megteszek, amit lehet... Majd eljön... Eljön, csak nem tudom biztosan, mikor... magam hozom ide.

A következő percben elhagyta Heléna lakását. Utközben elégületlenül morogta fogai között.

- Igen... eljön, de nem én hozom ide... Eljön egy hónap mulva. Meglehet, akkor én már pihenni fogok.

Egy köhögési roham kizavarta gondolataiból. Még sokáig ődöngött czél nélkül fel-alá a folyton jobban elnéptelenedő utczákon. Mikor hazatért, a toronyórák egymásután kongatták el a kettőt. Svarcz már régen aludt. Rendesen, nyugodtan lélekzett... A lámpafény odavetődött homlokára és fedetlen mellére... Gusztáv lázasan nézte ezt a hatalmas mellkast... Szemében pokoli tüz villogott. Jó egy óra hosszat ült igy, majdnem önkivületi állapotban. Végre hirtelen összerázkódott... Feleszmélt. Egyszerre egészen ellentétes érzés fogta el, amelyet eddig jóformán nem volt ideje észrevenni. Éhes volt. A könyvállványhoz lépett, egy darab kiszáradt fekete kenyeret vett elő és hevesen enni kezdett. Két napja már semmit sem vett a szájába.

Az ősz egészen beállt. A szegényebb diákok szobái hidegek voltak. A legtöbben takaróba burkolózva, sapkával fejükön ültek a könyvnél és ugy tanultak. Azoknak lakásai, akiknek módjukban állt a fütés, állandóan telve voltak melegedő kollégákkal. A klubba nem lehetett eljárni. Egyesek mindenáron uj klubbot akartak alapitani, de a terv hajótörést szenvedett Gusztáv, Svarcz és mások ellenzésén. Svarcz, aki rövid idő alatt meglehetős tekintélyre tett szert a diákság körében, meg volt róla győződve, hogy a klubok tulságos sok időt rabolnak el és egyáltalában nem járnak megfelelő eredménynyel. Minden ellenkező véleménynyel szemben állandóan fenntartotta és védte ezt a meggyőződését, ugy az egyetemen, mint Vasszilkievicz lakásán, ahol szivesebben jöttek össze, mint bárhol.

Vasszilkievicz Karvovskinál lakott, vagy ha ugy tetszik, Karvovski Vasszilkievicznél, mert ámbár Karvovski volt a vagyonosabb és ő fizette a lakásbér nagyobb részét is, a náluk összejött társaságnak lelke és szelleme mégis mindig Vasszilkievicz maradt.

Csodálatos, de őszinte és igaz barátság állt fenn a két fiatalember között. Az egyik gyenge alaku, elkényeztetett, szép, ideális gondolkozásu nagyuri fiu, akit mindenki szeretett és aki gondtalanul, kényelemben haladhatott előre. A másik igazi litvániai, rut, himlőhelyes, rövidre nyirott hajjal, élénk, tüzes szemekkel, alapos tudással, - szinte bátyja, vagy gyámja az előbbinek. Vasszilkievicznek azonkivül igazán jó szive volt és roppantul szerette lakótársát. Mikor Karvovski egyszer veszedelmesen megbetegedett, hetekig alig mozdult el betegágya mellől és szüntelenül bámulatos önfeláldozással ápolta. Vas szervezetének az irtózatos fáradság és kimerülés nem ártott meg és Karvovski felgyógyult. Mikor barátja kilábolt a betegségből, alig tudott mit csinálni örömében. Kollégáik «házaspár»-nak nevezték őket, az öreg ukrainai koldus pedig, aki a legközelebbi utczasarkon szokott kéregetni és akinek rendesen juttattak valamit a magukéból, csak a «jó fiatal urak» néven ismerte őket. Több körülmény játszott közre, amely őket oly szorosan összekötötte. Nyáron a szünidőt rendesen falun töltöttek Karvovski szüleinél. Karvovski testvérei közül már csak egy volt otthon, egy leány. Nem volt szép, amellett gyenge és beteges, de csendes, nyugodt és amellett bámulatos szivóssággal volt felruházva. Valóságos angyal, barna arczbőrrel, kissé esetlen alakban. Karvovskinak ezt a hugát szereti Vasszilkievicz, már a maga módja szerint, mindenesetre azonban igazán és őszintén és szerelmét a leány viszonozta is.

A szülők ugyszólván csak halványan sejtettek valamit, de ha tudták is, ugy sem akartak utjokba állni a fiataloknak. A lány nem volt szép, a fiatal ember ellenben becsületes, törekvő és szerény volt - ilyenformán a társadalmi állás különbsége kiegyenlitődött. A szülők különben fiuktól sem akartak egy olyan társat elvenni, aki reá nézve minden tekintetben csak hasznos lehetett.

Ennek a durva külsejü, de nagyon derék litváni fiunak volt még egy másik nagyon szép tulajdonsága: roppantul szerette szüleit, vagy mint ő nevezte, az öregeket. Az öregek messze bent laktak Szamogicziában, már közel Livlandhoz. Szegények voltak és fiuk támogatta őket. Az «öreg» erdőőr volt. Az erdő közepén állt kunyhójuk. Köröskörül az erdő zugott és a fákon tul a mocsaras tó vize csillogott. Az erdőn tul megint erdő és tó következett, elhagyott része volt a világnak. A környékbeli parasztok hite szerint ott lakott az ördög. Vasszilkievicz szüleinek azonban még sohasem ártott semmiben. Ebben a kunyhóban pillantotta meg a fiu is a napvilágot. Innen indult gyermekkorában mindig halászatra; iparkodott meglesni a vadkacsákat, hogy fészküket kiszedhesse. Egészséges és tevékeny természetü, önálló gyerek volt már kiskorától fogva. A szabad természet dajkálta, a madarak, fák és hullámok voltak első tanitói. A földmohától kezdve a legmagasabb fenyőkig, amelyeknek csucsa a kis gyermek számára elérhetetlen magasságban veszett el, minden nyitott könyv volt előtte, amelynek betüit önmagától tanulta meg olvasni. Ismerte a madarak országának jogait; megleste, mikor a hódok gátat épitettek a folyóban; meg tudta találni a vad méhek tanyáit az odvas tölgyeken; elszedte a borz kölykeit, sőt néha farkaskölykeket is hozott haza élve. Mikor megnőtt, apja ugy, ahogy megtanitotta irni, olvasni, aztán pedig előszedte a láda fenekéről keservesen összekuporgatott vagyonkáját és iskolába küldte. A fiunak tanulnia kellett és - tanult. Sokáig tartana annak az elmondása, hogy mennyi és milyen akadályon törte magát keresztül, míg az egyetemre jutott. Szülői, akik földhöz ragadt szegény emberek voltak, miután kis megtakaritott pénzüket rája költötték, már semmivel sem támogathatták. Csak végtelen szeretetük volt az, amelylyel bőségesen elárasztották. Egymást is kimondhatatlanul szerették. Csendes boldogság honolt állandóan kunyhójukban. Egyike volt ez a kunyhó az igazi boldogság azon tanyáinak, amelyek ritkábbak a földön, mint az oázis a sivatagban. És milyen nagy volt az öröm, ha egy-egy esztendei távollét után fiuk hazakerült. Azt elmondani sem lehet... Vasszilkieviczczel együtt rendesen eljött Karvovski is. A derék öregek Karvovskit is nagyon megszerették, mindenük azonban mégis Jasick maradt, akit egymás között csak a «mienk»-nek neveztek. Gyakran, mikor a fiatal emberek az erdőben való hosszas kószálás után teljesen elfáradva este hazajöttek, az öregek már lefeküdtek és halkan beszélgettek egymással. Karvovski ilyenkor néha a vékony deszkafalon át akaratlanul is hallotta beszélgetésüket.

Valósággal pedig a «mienk» rut volt a szó legszorosabb értelmében, a szülői szeretet szemüvegén át nézve azonban szebb volt, mint az egész világon akárki. Tényleg mi nem annyira a valóság, mint inkább az érzés alapján fogjuk fel az alakokat és szineket.

...Ami a kievi diákéletet illeti, nem csoda, ha olyan házigazdáknál, mint Vasszilkievicz és Karvovski, akiknek még pompás cserépkályhájuk is volt, állandóan ott hemzsegett a diákság egy része. Még az egyetemnek ugynevezett magasabb intelligencziája is megjelent és valóságos irodalmi esték képződtek. Mindenki, aki csak egy kis költői vénát érzett magában, itt olvasta fel alkotásait. Rövid idő alatt a hosszu őszi estéken egész irodalmi egyesület alakult meg, amelynek a két háziur, Gusztáv, Svarcz, főként azonban Augusztinovicz kerültek az élére. Svarcz maga is megkisérlette, hogy valamit alkosson, de nem igen sikerült neki. Nem volt hozzá tehetsége, hogy dolgait a képzelő erő szivárvány szineivel bevonja és hogy azt életre keltse. Az ő tehetsége más irányu volt. Helyesen itélt, amellett elmés volt és élczelni tudott. Ha analizálni és birálni kezdte a gyengébb irodalmi termékeket és birálatát a maga sajátos humorának fényével vonta be, mindenki kénytelen volt nevetni. Ha gunyolt, egyenkint foszladoztak le a sallangok a müvészet oltárára helyezett irodalmi csecsemőkről. Akárhányszor a legszomorubb tárgyaknál fakasztotta a legnagyobb nevetést. Ez a kritizálás tiszteletet szerzett neki. Azok azonban, akik szentimentálizmussal és a holdhoz való sóhajtozással akartak müvészi hatást elérni, ugy féltek tőle, mint a sátántól.

Vasszilkievicz a litvániai tavakat és erdőket szerette beleszőni tárgyaiba. Karvovski költeményeket irogatott, szerelemről, örömről, bánatról. Akárhányszor olyanok voltak, hogy Svarcz kritikája nyomán hangos nevetést keltettek, de máskor szép dolgok is akadtak közöttük. Mindenkit felülmult azonban ilyen tekintetben Augusztinovicz. Akárhányszor teljesen berugva jött el Karvovskihoz, papirjai zsirosak, piszkosak voltak és alig olvashatóan irva. Azonban ha olvasni kezdett, elfeledkeztek mindenről és testtel-lélekkel szavára figyeltek. Sokan irigyelték érte titokban; mások el akarták lesni eszközeit, amelyekkel ilyen hatást tudott elérni. Irtak is némileg értékes dolgokat, de mindennapiak voltak.

Augusztinovicz ellenben, akárhányszor ha eljött, ott a szobában, lárma és zaj közepette tintát és tollat vett elő és irni kezdett. A papirokat azon nedvesen az asztal alá hajigálta és mikor kész volt, összeszedte. Aztán hanyagul leült és olvasott. Alakjai igazán éltek, gondolatai csillogtak és meséinek fonala aranyszálszerüleg huzódott át azon, amit olvasott. Neki igazi teremtő, alkotó tehetsége volt. A szép szavakat és a szebbnél-szebb gondolatokat ugy szórta ki fantáziájának bőségszarujából, mintha önnönmagával összefüggésben sem lettek volna. Virágok voltak, amelyek mocsárból nőttek, egy erős tehetség megnyilatkozásai, amelylyel a morális sülyedés és lealacsonyodás jártak karöltve.

- Augusztinovicz, te kötnivaló, ha tehetségeiden kivül az ördög nem lakoznék benned, mit tudnál te alkotni?

Gusztáv mind ritkábban és ritkábban jött el esténkint. Nem szerette Karvovskit, mindössze azért, mert a többiek mindnyájan szerették őt. Amilyen mértékben nehezedett rá az élet és kevesbedtek reményei Helénánál, ugy keseredett el fokonkint jobban-jobban. Szenvedélyes és szerencsétlen szerelemmel gyakran vele jár az éppen oly heves gyülölet egy másik szerencsésebb halandó irányában.

Ilyen, de személyre még nem irányzott gyülölet forrt Gusztávban. Gyülölt mindent, ami másoknak meg volt, de neki nem volt elérhető. Távol tartotta magát a fiatal emberek támogatásától, ámbár csak ott számithatott részvétre és támogatásra. Ő maga is tudta ezt, - minden gyülölete mellett vonzódott hozzájuk, - de távol tartotta magát tőlük. A részvét megalázta; minden lépésnél érezte, hogy szánakoznak rajta és ettől félt roppantul. Különben azt is tudta mindenki, hogy Svarcz megigérte neki, hogy többé Helénát nem látogatja meg. Nem Svarcz, hanem ő maga beszélte el egy izgatott perczében. Svarcz ezáltal természetesen sokat nyert kollégái előtt. Gusztávnak ez is roszszul esett. Közte és Svarcz között mélység tátongott, amelyet nem lehetett áthidalni.

Az özvegy pedig ez alatt mind jobban nógatta, hogy vigye el hozzá Svarczot. Gusztáv előtt sajátos, de neki keserves látvány tárult fel. Potkanskiné gondolatvilágát egészen Svarcz foglalta el. A hosszu, czéltalan várakozás férje után meggondolatlanul makacscsá tette és most ujra ezzel a meggondolatlan állhatatossággal sóhajtozott Svarcz után. Sóhajtozott, sirt, de rá nézve az uj boldogság korszaka kezdődött, amely Gusztávra azonban a teljes boldogtalanságot jelentette.

- Meddig tartom még igy ki? - kérdezgette önmagától. - Történjék azonban bármi, Svarczot nem hozom el még egyszer.

Gusztáv a munka, a tanulás által akarta magát lecsillapitani. Azonban mindjobban kimerült és csak néha, mikor aludt, voltak igazán boldog perczei. Egyszer azt álmodta, hogy Heléna előtt térdel és csókolgatja a kezét. Ez a fehér kéz különben is folyton előtte lebegett. Azután szenvedélyesen átölelte és ajkai az övét érintették... csaknem szenvedett a nagy boldogság sulya alatt... Azután következett az ébredés és kiábrándulás. Mindennap látta Helénát, oly közel volt hozzá és mégis olyan távol. Napról-napra jobban összeesett, arcza egész fakóra vált, csak a szemében lobogott állandóan a törhetetlen akarat lázas felcsillanása. Ez a láz meritette ki, de ez adott erőt is neki, hogy vonszolni tudja magát.

- Kiváncsi vagyok, mi történik majd... azután? - mormogta néha kiszáradt ajkai között.

A rendkivüli, majdnem a kimerülésig menő gyötrődés közben azonban annál jobban ragyogott Gusztáv tehetsége. Nem volt álmodozó.

Minden fájdalma mellett az életet ugy fogta fel, amint tényleg volt. Megrongált egészsége mellett képes volt dolgozni, sőt még többet dolgozott, mint máskor. A legcsekélyebb megerőltetésébe sem került, hogy az özvegytől hazatérve, egyenesen a munkához üljön. Néhány nagyon képzett fiatalemberrel együtt, mintegy Vaszilkieviczék estéivel szemben egy kört alkottak, amely kizárólag tudományos dolgokkal foglalkozott. Ő és két más egyetemi hallgató nekiültek, hogy megirják a lett nyelvek grammatikáját. Minden czivódása mellett, amelyet munkatársaival folytatott, ő volt ennek a vállalkozásnak a lelke és összes idejét, amely lelkivilágának küzdelmeitől ment maradt, ennek szentelte. Helénát mindennap látta.

Svarcz és Gusztáv viszonya folyton elviselhetetlenebb lett, azonban még mindig együtt laktak. Végre egy nap, mikor Gusztáv hazatért, látta, hogy Svarcz holmija nagyrészben be van csomagolva, ő maga pedig fehérnemüjének és könyveinek összeszedésével foglalkozik. Mindketten hallgattak, mig Svarcz a csomagolással elkészült. Azután Svarcz megszólalt:

Gusztáv szó nélkül kezet nyujtott neki. Teljes hidegséggel váltak el egymástól. Az uton Svarcz találkozott Vasszilkieviczczel.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte megütődve az utóbbi. - Te elköltözöl a lakásodról?

- Te tudod, hogy milyen viszonyban vagyok Gusztávval. Itéld meg magad, hogy lakhatok-e vele tovább.

- Tudom; de hidd el, az én jelenlétem csak még jobban felizgatja. Tudod, hogy mit tettem eddig is, hogy ne legyen oka a neheztelésre... és mégis!...

Svarcz uj lakása egy nagy, háromemeletes házban volt. Két tágas, világos szobából állt. A hazulról hozott pénzen kivül Kievben is akadt jövedelmi forrásokra, amelyek lehetővé tették, hogy tőkéjét kimélje. Most a jövőre való számitással kezdett berendezkedni és lakása bizonyos tekintetben elegáns is volt. Első pillanatra szobája jólétről, sőt kényelemről tanuskodott. Az ágytakaró diszes volt, a padló fényes és esténként a kandallóban barátságos tüz lobogott. Különben az egész háznak előkelő szinezete volt. Az első emeleten lakott egy tábornok két leányával, akik közül egyik csunyább volt a másiknál, a másodikon Svarcz és egy franczia mérnök, akitől a két szobát bérelte, a harmadikon egy elszegényedett gróf. Valamikor roppant gazdag volt, de tönkrement és most leányával és két ukrainai cselédjével egy három- vagy négyszobás lakásban huzódott meg. Svarcz lakásának az volt az egyetlen kellemetlen oldala, hogy nem volt csendes. A mérnök gyerekei egész nap felváltva nyaggatták a zongorát és tánczoltak mellette; a tábornoknál örökké tánczmulatságokat és fogadóestéket tartottak. Egész éjjel ugy dobogtak a padlón, mintha robotoltak volna; a szolgaszemélyzet éjjel-nappal fel-alá nyargalászott a lépcsőkön. Zaj, lárma volt elég. Csak az öreg gróf volt állandóan csendes. Valósággal olyan volt nagy vagyonának roncsain, mint a zsidók a lerombolt Jeruzsálem falain. Svarcz jóformán nem is ismerte őket. Csak néha, estefelé tudta a szobája előtt elhaladó nehéz, kimért lépésekről, hogy a gróf leányával sétálni megy. Azonban mivel különben sem volt a koronáknak és czimeknek barátja, a legcsekélyebb vágyat sem érezte, hogy közelről lássa őket. Egyszer tünt fel mindössze neki valami, ami jobban érdekelte. Egy nap, mikor hazatért, az első és második emelet között megpillantott egy karcsu leányalakot, csinos fejjel, kék szemekkel és sötét hajjal. A leány kezét ellenző formájában szeméhez emelte és kutatva nézett le a homályos lépcsőházba. Mikor Svarcz meggyorsitotta lépéseit, hogy közelebbről meglássa, hirtelen felsietett és eltünt.

A fiatal grófkisasszony érdekelni kezdte. Anélkül, hogy tudta volna, miért, esténkint a kandalló előtt ülve, a növekvő sötétségből tisztán látta kiválni a grófné fehér arczát, sötét haját és szeme fölé ellenzőnek tartott kezét. Néhány nappal később, késő éjjel, mikor a lámpát el akarta oltani és le akart feküdni, egy szomoru olasz dal akkordjait hallotta. A fájdalmas és rokonszenves hang tisztán hallatszott szobájában és minden egyes szót teljesen meg lehetett érteni:

Másnap reggel öltözés közben minden különös ok nélkül ő is egyszerre dudolni kezdte:

Nemsokára azonban abbanhagyta és a grófnő helyett az özvegyre kezdett gondolni.

- Ez az asszony szeret, vagy legalább is rövid idő alatt belém szeretett volna, - gondolta... Csakugyan sajnálom, hogy akkor este meglátott... Különös egy asszony. Hogy szerethette annak idején Potkanskit!... Hanem Gusztáv! Akár elmegyek hozzá, akár nem, tönkremegy. Különben mindenki önönmagának felelős elsősorban. Hanem szeretném tudni, mit szól most Heléna, hogy nem megyek el hozzá?

Sokszor eszébe jutott az a pillanat is, mikor Heléna halotthalványan, karját kitárva, felkiáltott:

Tudta, hogy most kizárólag tőle függ, hogy szeressen és hogy őt szeressék. És ez a tudat elrabolta az álmát. Mint minden fiatal sziv, az övé is érezte, hogy szeretetre és szerelemre van szüksége. Szive néha oly hevesen dobogott, mintha szét akart volna pattanni. Egészen mostanáig az özvegyen kivül más nőt nem ismert. Néhány nap óta fel-felmerült előtte a fiatal grófnő arcza és alakja is, de ez, mint csalóka álom, rögtön szertefoszlott a semmiségben. Sokkal többször gondolt arra a pillanatra, mikor egy alkalommal Helénától el akart menni és az kezét fogva, nem akarta elbocsátani.

Neki kedve lett volna kezet csókolni, de látva Gusztáv boszus és ingerült arczát, nem tette meg. Érezte, hogy nemcsak Gusztáv, hanem némileg ő is féltékeny. Rejtetten nem egyszer felmerült benne a gondolat, hogy nem volt-e oktalanság tőle, hogy oly hirtelen szavát adta. Ilyenkor azonban győzött a jobb érzése és erős elhatározással mondta magában:

Még valami boszantotta őt, ami meglehet, tiszteletreméltó és idősebb egyének előtt paradoxonnak tünik fel: a nyugalmas élet. A tanulás könnyen ment nála, ezen a téren nem volt akadály előtte, ereje még sok munkát elbirt volna. Fiatal és tetterős egyének olyanok, mint az ifju katonák a csata, a harcz, a küzdelem hevében akarnak megaczélozódni. A küzdelemre való vágyakozás, amely később oly dőreségnek tünik fel az ember előtt, valósággal életszükséglete az ifjuságnak. Vannak perczek, mikor némelyik fiatal ember képes volna a keztyüt odahajitani az egész világnak. Fiatal sasok repülni akarnak a felhők között és nem félnek az alattuk tátongó szakadékoktól. Még a legközönségesebb embernek is, mielőtt észrevenné, hogy voltaképpen csiga, vannak pillanatai, mikor sasnak érzi magát.

Ilyen állapotban volt Svarcz is, de nem talált teret, ahol érvényesülhessen. Az egyetemen volt több rokongondolkozásu fiatal ember, akikkel tevékenységük körét gyakran megrajzolták: ez a kör azonban most még távol volt tőlük. Egyszer történt mindössze, mikor saját meggyőződését, akaratát szabadon állithatta szembe mindenkinek ellenkező meggyőződésével.

Augusztinovicz valami olyast követett el, amit kollégái egyhangulag a diákbecsület sulyos megsértésének minősitettek. Elhatározták tehát, hogy az összes diákszövetkezetekből kizárják. Nem első eset volt részéről, de eddig társai mindig iparkodtak a dolgot ugy elsimitani, hogy belőle a korporáczióra szégyen ne háromoljék. Most azonban már nem akarták tovább türni maguk között. A diákok megalakitották a szokásos becsületbiróságot, amelynek itéletével szemben nem volt kifogás és fellebbezés. Amellett ezeket az itéleteket az egyetemi tanács is mindig tekintetbe szokta venni. Ez alkalommal pedig mindenki Augusztinoviczczal szemben foglalt állást, kivéve Svarczot, aki a fél egyetemet megmozgatta megmentése érdekében.

A becsületbiróság ülése nagyon viharos volt. Svarcz csaknem az összes tagokkal volt kénytelen szembeszállni. Hevesen beszélt, szinte tulkiáltotta az általános zsivajt, lármát:

- Ti el akarjátok űzni? Ki akarjátok űzni a körötökből? Azt gondoljátok, hogy ez nem gyalázza meg az egyetem méltóságát? És ő mit csináljon azután? Hova forduljon? Miből éljen?... És ami őt magát illeti, tudjátok-e, mi vitte ennyire?... Nem!... Hát kérdezzétek meg, volt-e ennivalója mindennap?... Egymás között vagyunk. Emeljétek fel akár a jobb, akár a bal lábát és ha egyik czipőjének egész a talpa, üzzétek el. Nekem az a meggyőződésem; és azt hiszem, hogy nem gondolkozik nemesen, aki másként fogja fel a dolgot. Nekünk inkább arra kell törekednünk, hogy valakit megmentsünk, mint hogy magunktól eltaszitsuk. Nyujtsatok neki kezet, adjatok neki kenyeret és én felelősséget vállalok érte.

Lárma és kavarodás támadt a gyülésben. Vasszilkievicz és néhányan Svarcz mellé csatlakoztak; pokoli zaj támadt. Végre Svarcz felugrott egy padra és Augusztinovicz felé fordulva elkiáltotta magát:

- Kár lett volna érted. Különben most senkinek sem tanácsoltam volna, hogy velem összekapjon.

- Svarcz, miért mentettél meg engem tulajdonképpen? - kérdezte Augusztinovicz.

...Körülbelül ugyanezen időben egészen más szinezetü dráma játszódott le Potkanskiné lakásán. Egészben véve különös természetü asszony volt és nem tudott anélkül élni, hogy egy érzelem uralmának ne engedje át magát. Először Potkanski volt mindene és a legszeretőbb feleség és legjobb anya lett mellette. Most ugy érezte, hogy Svarcz pótolhatja csak őt, de a fiatal ember nem került a szeme elé. Ő pedig annál állhatatosabban sóvárgott utána és annál makacsabbul kivánta látni, mennél jobban ellenezte Gusztáv.

Ez este különösen hevesen viselkedett. Könyezve, sirva könyörgött Gusztávnak:

- Ha nem engedi meg, hogy lássam, én magam megyek el, hogy őt fölkeressem. Letérdelek és ugy kérem, Gusztáv, ha akarja! Azt mondja, Kázmér arra kérte magát, hogy segitsen, támogasson engem... Az ő nevére esküszöm!... Istenem, Istenem!... Ön nem tudja, hogy mennyit szenvedek! Gusztáv maga még sohasem szeretett!

Gusztáv ugy érezte, mintha valami hegyes aczélfegyvert egyenesen a keblébe döftek volna. Csendesen, alig hallhatóan válaszolt:

- Én... soha?... Meglehet, igaza van... Hát még semmit sem vett észre; nem látott meg semmit? Igaz, még soha senkit sem szerettem... ha már meg kell mondanom... kivüled!

Heléna lábaihoz borult. Egyszerre halotti csend lett a szobában. Heléna ijedten huzódott hátra az előtte térdelő férfi elől. Gusztáv pár perczig maradt ebben a helyzetben, aztán összeszedte magát és fölemelkedett. Hidegen, halkan, nehéz lélekzetvételek által megszaggatva beszélt:

- Bocsáss meg, Heléna!... Nem kellett volna tennem, de már nagyon régen szenvedtem. Először... három esztendeje a templomban láttalak, mikor a pap a kelyhet nyujtotta neked. Te lehajoltál... Akkor még jártam templomba! Azóta még többször láttalak... Bocsáss meg!... Magam sem tudom, hogy történt! Te aztán hozzá mentél feleségül és én hallgattam... Most sem akartam hozzád közeledni... nem akarlak sérteni... de te mondtad, hogy még sohasem szerettem... Látod, nem volt igaz... Nehéz volt, hogy utolsó reményemről kellett lemondanom!... Bocsáss meg... Még ma eljön hozzád Svarcz... becsületes, derék ember... Szeresd és légy vele boldog... Isten veled!

Lehajolt, fölemelte az özvegy ruhájának szegélyét és mint valami szentséget megcsókolta. Azután eltávozott.

- Mit mondott? - kérdezte önmagától... Azt mondta, hogy ő eljön. Nem álmodok?... Nem... Eljön okvetlenül.

Augusztinovicz beköltözött Svarczhoz. Óriási különbség állt be előbbi életéhez képest. Azelőtt nem volt egy meleg zug, ahol meghuzhatta volna magát, most Svarcz adott neki. Nem volt ágya, ágynemüje, egyetlen tisztességes ruhadarabja, Svarcz ellátta vele. Megosztotta vele ebédjét, vacsoráját és egészen más körülmények közé juttatta.

Tisztességes lakásban, rendes étkezés mellett, jó ruhában, megfésülve, beretvált arczczal, megmosakodva, egészen más emberré lett. Augusztinovicz nagyon gyenge jellemü ember volt, a viszonyok alkották őt és önállóság alig volt benne. Svarcz szigoru keze alatt a felismerhetetlenségig megváltozott. Kezdett élvezetet találni a tisztességes, munkás életmódban. Azelőtt egyáltalában nem volt szégyenérzete, most pedig visszaborzadt mindentől, ami ruhájával és keztyüjével nem volt összhangban. Legnehezebben esett neki, hogy az ivásról leszoktassa magát, nem volt azonban alkalma, hogy előbbi bünébe visszaessék. Svarcz adott neki néha egy-egy pohár pálinkát, de pénzt abszolute nem bocsátott neki rendelkezésére.

Szinte lázas türelmetlenséggel várta Augusztinovicz, ha Svarcz szekrényét kinyitotta, hogy kijusson a pohárka pálinkája. Majdnem rajongott érte, előre érezte a szesz illatát, izét, nyeldeklőjének mozgását és amint utána meleg járta át egész testét. Svarcz különben ugyanakkor majdnem mindig ivott maga is, hogy a pohárka szeszt Augusztinoviczra megszégyenitő voltától megfoszsza.

Lassan-lassan Svarcz enyhébben kezdett Augusztinoviczczal bánni, különösen mikor látta, hogy dolgaiban, az egyetemi ügyekben, gondolatmenetében hozzá alkalmazkodik. Maga Augusztinovicz azonban abban a hitben élt, hogy mindez a változás a saját érdeme. Roppant gyakran ismételgette Svarcz szavait, de rendesen elébe tette:

Nem lehetett ráismerni. Ő, aki azelőtt nem ismert dolgot, amelytől visszariadt volna, most akárhányszor felszólalt kollégáinak összejövetelein:

- Uraim, ne feledjük, hogy a testület méltóságát mindenekelőtt meg kell őriznünk.

A diákok nevettek, Svarcz csendesen mosolygott, de müvével meg volt elégedve. Minthogy ugyanegy fakultáson voltak, minden este együtt mulattak. Ilyenkor Svarcznak elég alkalma nyilt, hogy Augusztinovicz csodálatos képességeit megbámulja. Előtte nem volt különbség könnyü és nehéz között, valami csodálatos feltaláló ösztön pótolta nála az elmélkedést. Amit a munkában, tanulásban elmulasztott, bámulatos emlékező tehetségével pótolta ki.

Gyakori vendége volt Svarcznak és Augusztinovicznak Vasszilkievicz. Eleintén Karvovskival együtt szokott eljönni, utóbb azonban maga jött el mindennap a meghatározott órában. Beszélgetései Svarczczal, amelyek a legfontosabb tudományos és életkérdések körébe vágtak, mind bizalmasabbak lettek. A két fiatal ember kölcsönösen megtanulta becsülni egymás értékét, tudását, erős akaratát. A kölcsönös nagyrabecsülésre épült baráti viszony pedig tartósnak mutatkozott a jövőre nézve is. Mindketten vezető szerepet játszottak az ifjusági életben és most együttesen még nagyobb tekintélyre tettek szert.

- Mondd csak, - kérdezte egy este Svarcz - hogy vélekednek általában az Augusztinoviczczal való dolgomról?

- Egyesek roppant dicsérnek érte - válaszolta Vasszilkievicz, - mások kinevetnek. Egy alkalommal ott voltam egy ellenfelednél a könyvtár ügyében. Nagy társaságot találtam együtt és éppen rólad meg Augusztinoviczról folyt a szó... És tudod, ki védelmezett legjobban?

- Igen és azoknak, akik rajtad gunyolódtak, olyanokat vágott a szemük közé, hogy egyhamar nem felejtik el. Tudod, hogy szokott beszélni!... Majdnem széttépte őket.

- Mert régen nem érintkeztem vele... Szegény nyakig benne van szerencsétlen szerelmében. Derék fiu különben... Nagy kár érte. Te jobban ismered a betegségét... Komolyan félted őt?

Hirtelen lépések hallatszottak a lépcsőn. Az ajtó kinyilt és Gusztáv lépett be. Hihetetlenül el volt változva. Arcza csaknem teljesen szintelen, fakó volt. Homloka sárgás szinbe játszott, mintha viaszból lett volna. Ajkai el voltak fehéredve és fakó arczszine mellett sötét szakálla, bajusza, haja csaknem komoran feketék voltak. Egészben olyan benyomást tett az emberre, mintha csak most épült volna fel valamely nehéz betegségből, amely arczára a tompa rezignáczió bélyegét nyomta. Svarcz meg volt lepődve, kissé zavarba jött, nem tudta, mire vélje a váratlan látogatást. Gusztáv maga segitette ki zavarából.

- Svarcz, - kezdte Gusztáv - nagy kéréssel jövök hozzád. Te egy alkalommal megígérted, hogy többé nem mégy el Potkanskinéhoz. Vondd vissza, kérlek, az igéretedet.

Svarcz csodálkozó tekintettel mérte végig. A beszéd tárgya láthatólag kellemetlenül érintette. Csak kurtán válaszolt:

- Igen... tudom. Azonban itt másról is van szó. Ha én például meg találnék halni, téged nem kötne tovább az igéreted. Én pedig nagyon, de nagyon beteg vagyok. Neki támaszra van szüksége. Én már nem vagyok rá képes... nem vigyázhatok rá tovább. Le kell feküdnöm, ki kell pihennem magamat... ugy érzem, nagyon ki vagyok merülve... Különben megmondhatom a tiszta igazságot is. Ő szeret téged... én utatokban voltam eddig, de most visszalépek. Kényszerből teszem, nem áldozatot akarok hozni nektek...

Nagyon szerettem és volt rá parányi reményem, hogy talán ő is szeret majd engem... De csalódtam... Engem sohasem szeretett senki. Mindig keserü volt az életem... De hogy segitsek rajta? Az utóbbi időben roppant sokat kinlódtam, de hiába! Most már csak azt akarom, hogy ne maradjon egészen magára... Svarcz, te megtehetnéd ezt nekem... Te kitartó vagy, van akaraterőd, gazdag vagy hozzám képest és ő szeret téged. Te nem juthatsz az én sorsomra. Nekem csak nyomoruság volt az életem... De hagyjuk! Még mindig nagyon szeretem és éppen azért nem akarom, hogy miattam legyen boldogtalan... Menj, menj el hozzá! Azelőtt együtt laktam veled; örömet és fájdalmat megosztottunk... most is meg kell tenned ezt a kedvemért. Hidd el, nagyon beteg vagyok és nem tudom, viszontlátlak-e még egyszer.

Vasszilkievicznek köny ragyogott a szemében. Felállt és szinte parancsoló hangon mondta Svarcznak:

- Elmegyek hozzá, - válaszolta Svarcz határozottan. - Elmegyek és támogatni fogom mindenben. Mindkettőtöknek a szavamat adom rá.

Néhány percz mulva Gusztáv és Vasszilkievicz magukra maradtak a lakásban. A litván egy ideig hallgatott, saját magát igyekezett először lecsillapitani, azután pedig igazi részvéttel fordult Gusztávhoz:

Gusztáv nem tudott válaszolni. Néhány nagy lélekzetet vett, fogait összeszoritotta, ajka görcsösen megrándult és hirtelen hangosan zokogni kezdett. Közel volt az ájuláshoz.

Három nappal később Svarcz és Vaszilkievicz Gusztáv szobájában ültek. Gyönyörü este volt, a hold halvány világot terjesztett a szobában. Az ágy fejénél gyertya égett. A beteg eszméleténél volt. Fejét csaknem szépnek lehetett mondani, amint a nyomoruságtól elszintelenedett arczával, magas homlokával félig felemelkedve feküdt a párnákon. Egyik kezét az ágytakarón nyugtatta, a másikat mellére szoritotta. A gyertya halványvöröses fényt vetett az arczára. A szoba másik része egész homályos volt. Gusztáv nagyon gyenge volt, de eszmélete egy pillanatra sem hagyta el.

Valóságos utasításokat adott Svarcznak, hogy miképpen gondoskodjék Potkanskinéről. Azután ritkábban beszélt. Időről-időre szólt egy szót majd Svarczhoz, majd Vasszilkieviczhez, aki az ágy fejénél állt és az izzadságot törölgette homlokáról.

- El ne felejtsd, - mondta Gusztáv - kétezer lengyel forintot küldenek neki évente. Esetleg többet is... A többit magam kuporgattam össze... Tegyétek félre a gyertyát és adjatok innom... Dolgoztam... a számtól vettem el mindent, hogy neki legyen; nem aludtam... Gyakran napokig nem ettem... Emeljetek fel, tegyétek jobban alám a párnát... Nem tudok beszélni... Ott a szekrényben van harmincz rubel számára... Olyan homályos itt minden... Hagyjatok pihenni...

Teljes csend volt a szobában, csak a tulsó sarokban a szekrény alatt rágcsált egy egér valamit. Mintha a halál lehelletét lehetett érezni.

- Szeretném, ha munkám be lenne fejezve... Mondjátok, hogy ne veszekedjenek... Borzadok tőle... Szeretném tudni, van-e menyország vagy pokol!... Sohasem imádkoztam és mégis... mégis...

A beteg már nem tudott szóhoz jutni, de igent intett a fejével. Többé szavát nem is hallottuk. Ezen a csendes, derült nyári estén a két jó barát karjai között költözött el szerencsétlen, sokat szenvedett lelke egy más világba.

Temetése nagy ünnepséggel ment végbe. Koporsójánál képviselve voltak az összes egyetemi testületek. Most ismerték meg csak igazán az elhunyt tudását, energiáját, és áldozatkészségét. A hátrahagyott számadásokból Svarcz megállapitotta, hogy minden évben körülbelül négyezer lengyel forintot keresett. Mindezt az özvegyre forditotta s maga roszszabbul élt a kutyánál. Egész csomó irodalmi és tudományos munkáját találták meg, amelyekben a tehetség és alapos tudása nyilvánult meg. Ráakadtak a naplójára is. Az egész napló rövid volt, de egy keserves küzdelmekkel teli élettörténetet foglalt magában. Elejétől végig végtelen lánczolata volt az álmodott és mégis valódi szenvedéseknek. Egy rendkivüli természet belső élete tárult fel ezekben a sorokban. Szinte ijesztő volt átolvasni ezt a komoran ünnepies könyvet.

Közönséges ember előtt szinte megfoghatatlan volt, ami ezekből a sorokból kiáradt. A naplót, egy szerencsétlen lélek küzdelmeinek emlékkönyvét, Vasszilkievicznél felolvasták. Voltak, akik ki akarták nyomtatni, de a terv nem valósult meg. Augusztinovicz azonban megirta Gusztáv nekrológját. A maga sajátságos, jellemző tollával mutatta be az elhunyt egész életét. Vázolta gyermekéveit, mikor még otthon boldognak érezte magát. Aztán elhagyta a szülei házat... A kép elkomorult, az élet kezdte ide-oda hányni, dobálni, törni, tépni... Egyszerre megjelent az özvegy. Valóságos mennyei fénytől övezve tünt fel előtte... És ő utána rohant...

- A többit ismeritek, - irta Augusztinovicz. - Nyugodjék békével, legyenek szépek álmai. A pacsirta dala hangozzék sirja fölött... Nyugodjék csendesen. A tüz kialudt, a varázslat eltünt - ez volt Gusztáv.

És Svarcz? Nála semmi sem változott, csak mióta az özvegyet ujra meglátogatta, járt némán és szórakozottan. Augusztinovicz is mindjobban beleszokott uj helyzetébe. A tábornoknál folytak a mulatságok, mint azelőtt, a mérnöknél az örökös zongoranyaggatás nem szünt meg és néha a grófné is énekelt esténkint, ugy, mint azelőtt. Gusztáv lakásába egy suszter költözött be feleségével, két beteges gyerekkel és kiséretképpen a nyomorral. Ott, ahol azelőtt egy nagy, de félreismert lélek gondolatai népesitették be a szobát, ahol szavai elhangzottak, most a suszter kalapácsa csattogott és foltok készültek a czipőkre. Heléna nem is tudta meg mindjárt Gusztáv halálát. Svarcz eltitkolta előtte, hogy tulságos felindulást ne okozzon neki. Később azonban csodálattal győződött meg róla, hogy az özvegy, ámbár sajnálkozással, de minden különösebb felindulás nélkül hallgatta a halálhirt... Hisz oly könnyü a holtakról megfeledkezni!

Svarcz a Gusztávnak adott igéret folytán csakugyan elment Helénához és már a második látogatás után egész szerelmesen jött el tőle. Késő este tért haza; az égen fényesen ragyogtak a csillagok.

Az idő pompás volt; a Dnyeper felől friss és hüvös szellő fujdogált a város felé. Kelet felé könnyed párafelhők huzódtak... Ugy érezte, mintha valami melódia hangja töltené be a levegőt, és a mindenséget. Szeretett. Azt hitte, hogy ez a tiszta csillagos ég kizárólag az ő boldogságával van teli. Svarcz még érezte Heléna kis kezecskéjének szoritását és a visszaemlékezés pillanatában a remény még erősebben lángolt fel benne. Szeretett! Megragadva a csendes éj titokzatossága, a sötét égbolton ragyogó csillagok nagyszerüsége által, félredobta minden materializmusát, elragadtatva suttogta magában:

Már maga ez a «ha vagy» nagyon sok volt a Svarcz realizmusának. Boldogságtól eltelve sietett hazafelé. Mikor hazaért, Augusztinovicz már mélyen aludt; az ajtón kihallatszott lassu, ismétlődő horkolása. Svarcz felkeltette, hogy elmondja boldogságát. Augusztinovicz először csodálkozó tekintettel meredt rá. Azután boszusan kiáltott fel:

- Feküdj le, - morgott Augusztinovicz. - Beszéld el holnap, hogy hol voltál. Ma aludni akarok.

Másnap vasárnap volt. Svarcz korán reggel fölkelt és teát főzött. Augusztinovicz még az ágyban feküdt és a padmalyra bámulva pöfékelt hosszuszáru pipájából. Végre is ő törte meg a csendet:

- Elhiszem... Az, hogy az embernek nem érdemes mindjárt az első asszonyba belebolondulni, aki elébe akad. Az életnek ugyis olyan rövid és többet érő dolgok is vannak a világon?

- Egyenesen ebből a pipából. Az ember maga elé képzeli jövőjét, tökéletesen beleéli magát. Egyszerre valami akadály kerül az utjába és mindezekből a légvárakból nem marad meg semmi. Ugy eloszlanak, mint a pipafüst.

Ebben a pillanatban egy óriási füstgomolyag szállt fel a pipából, a menyezetig és ott szétoszlott. A beszélgetés egy perczre ujból megakadt. Azután Augusztinovicz ujra kezdte:

- Hogy voltam-e szerelmes? - kérdezte Svarcz, miközben merően belebámult a szamovár tüzébe... Hogy voltam-e szerelmes? Egyszer emlékszem olyasvalamire; elcsavarta a fejemet. Különben a legkevésbbé sem alterált... Őszintén mondva, még nem szerettem senkit.

Augusztinovicz száránál fogva az égnek tartotta pipáját és ünnepélyesen szavalta:

- Majd megtudod az én emlékirataimból. Ha az őrültségnek minden variáczióján ugy átmentél volna, mint én, majd másként gondolkoznál. Egyszer valaki kedvéért még azt is elhatároztam, hogy tisztességesen fogok élni. Eleget próbáltam, de nem sikerült.

- A legtökéletesebb próza. Leczkéket adtam egy többszörös háziurnál. Két gyereke volt, egy tökéletlen fiu, meg egy felnőtt leány. A fiut tanitottam, a leányt meg szerettem. Egy este könyes szemmel vallottam meg neki, hogy szeretem. Ő először zavartan hallgatott, azután hangosan elnevette magát. Te nem hiszed, milyen gunyosan, visszataszitóan tud egy lány ilyenkor nevetni! Azután a mamájához futott és elbeszélte a dolgot.

- A mama?... Először azt mondta, hogy lump vagyok... Ez ellen nem is tiltakoztam. Azután kijelentette, hogy többet a házukba ne tegyem be a lábamat és kiadta a hátralékos öt rubelemet. Én pedig átvettem a pénzt és ittam egész reggelig.

- Azután ittam estig és harmadnap az egész napon át. A negyedik napon rémitően kisirtam magam és később, mikor ugy éreztem, hogy kissé kikuráltam magam, - ne érts félre, nem az ivásból, hanem a szerelemből, - megkisérlettem, hogy ujra beleszeressek valakibe. Többé azonban már nem sikerült.

- Nincs. Ma már nem becsülöm a nőket. Amennyire becsültem őket, rajongtam azelőtt értük, annyira kiábrándultam belőlük. Ma csak nagyon tetszenek nekem... Értesz? Ez azonban kizárja a szerelmet.

- Erről ne beszéljünk. Azért pipázom most mindig, ha sirnom kellene és azért vagyok most is valósággal irigy...

- A Helénával való viszonyodra. No, ne ránczold ugy össze a homlokod és ne csodálkozz annyira, hogy mindent oly jól tudok... Van itt tapasztalat! Különben mondhatom, hogy valamikor én is bele akartam szeretni Potkanskinéba... Az ilyen asszonyokat még többre becsülöm a többinél... Ámbár másrészről... Különben nem mondom, hátha megharagszol...

- Én féltem attól, hogy Potkanskinéba beleszeressek. Kétségkivül szerencsétlen teremtés, de a próféta szakállára! az nekem nem elég ok... Csak annyit tudok, hogy végrendeletileg kézről-kézre megy és aki közelébe kerül, rövid földi boldogság után, az örökkévaló boldogságban részesül. Ebben a tekintetben pedig én babonás vagyok és ilyen ajándéknak nem akarnék a hagyományosa lenni, még ha legjobb barátomtól kapnám is.

Svarcz letette a teáscsészét, Augusztinoviczhoz fordult és hidegen jegyezte meg:

- Lehet, de mert én vagyok a végrendelet végrehajtója, kérlek, légy szives, beszélj róla több tisztelettel.

- Jó, én azonban egész komolyan beszélek. Én nem azt mondom, hogy ki vagy mi Potkanskiné, hanem, hogy mit kell tenned vele. Minden érdek nélkül beszélek...

- Én ismerlek téged és ismerem őt is. Ő most önmaga veti magát a karjaidba... Hohó, barátom, ilyesminek nem szabad történnie! A szerelemért küzdeni kell. Meglátod egy hónap mulva unod a dolgot és a pokolba kivánod az egészet. Svarcz, én jót kivánok neked... Ha már igy van, vedd feleségül Helénát, még nem késő...

Tényleg azonban eddig a házasságnak még gondolata sem kisértett Svarcz lelkében. Miközben Heléna kezét csókolgatta, egyáltalában nem gondolt ezeknek a kézcsókoknak következményeire. Két-három nap mulva bizonyosan gondolt volna rá, de igy, egy másik személy figyelmeztetése elvette az önálló elhatározás minden gyönyörét és az egész dolgot a kényszerüség látszatával vonta be.

- Az az asszony őrülésig bele van bolondulva. Mit gondolsz, mi következhetik ebből és miféle kötelesség háramlik belőle Svarczra?

Augusztinovicz megfogta Vasszilkievicz karját és láthatólag teljes meggyőződése szerint kezdett beszélni.

- Látod, én nagyon sokat köszönök Svarcznak és igazán szeretném legalább jó tanácscsal meghálálni. Ő most nagyon különös helyzetben van és vannak bizonyos erkölcsi törvények, amelyeket áthágni nem szabad... Értesz engem?... Én pedig nem akarom, hogy akárki is azt mondhassa Svarcznak, hogy nem járt el helyesen. Nyiltan megmondva: én nem akartam beleavatkozni a dologba, neked azonban van rá befolyásod és sokat tehetsz, amit nekem nem lehet.

Vasszilkievicz azonban ahelyett, hogy meggyőzni engedte volna magát, haragba jött.

- Minek ütöd te az orrodat a más dolgaiba?... Különben is csak néhány napja jár hozzá. Ugy veszem észre, hogy te csak alkalmat kerestél, hogy kátói köpenyt vehess magadra és frázisokkal dobálózz. Ne komédiázz, nincs rá szükség. Magad se tudod, hogy komolyan beszélsz-e, vagy hogy nem bolonditod-e önönmagadat. Schvarczot ne féltsd! Mindenkinek azt kivánhatom csak, hogy oly egyenes, korrekt ember legyen, mint ő. Az egész dologhoz neked semmi közöd. A beleavatkozásod csak azt mutatja, hogy nincs egy szikrára való tapintatod.

- Ha ez a bizonytalan helyzet sokáig tart, akkor igenis beleszólok és keresek rá módot, hogy Svarczot a házasságra rávegyem. Hogy azonban most közéjük tolakodjam, azt ostobaságnak tartom.

Augusztinovicz nem válaszolt. Igazságérzete azonban azt sugta, hogy a litvánnak igaza van és hogy az ő bölcsessége csakugyan nem ért tovább az orránál.

Eltelt néhány hónap. A tél elmult, a tavasz is végére járt és a viszony még mindig nem változott. Svarcz szerette Helénát, Heléna őt és a napok teltek anélkül, hogy jövőjükre gondoltak volna. Azonban lassankint egy árnyék férkőzött közéjük, amelyet egy véletlen esemény idézett elő. Egy szép nyári napon Heléna felvette nagy, kékszalagos szalmakalapját, felvette könnyü köpenykéjét és Svarcz karján sétálni indult. A nap erősen sütött, a levegő erősen poros volt, ámbár már délután hat órára járt az idő.

Roppant sokan sétáltak a városban, az ismerősök, kollégák barátságos köszönéssel üdvözölték Svarczot és sokan még idegenek is érdeklődve néztek utánuk. Svarcz, mióta Kievbe került, megerősödött, férfiasabb lett. Erős, vöröses szakálla és arczvonásai is határozottságot, férfiasságot árultak el. Heléna ellenben fiatal jegyeshez hasonlitott. A kék szalagok lobogtak a szélben, amely vissza-visszacsapta a könnyü kalapot és látni engedte szép szabásu arczát. Mióta Svarcz az övé volt, mintha ujra született volna. Könnyedén belekapaszkodva Svarcz karjába, igazán örült a napfénynek, levegőnek, életnek. Svarcz többet nézett rá, mint az egész nyüzsgő tömegre, amely az utczákat, tereket mindenfelé ellepte. Amit beszéltek, azt alig lehet elmondani, mert nem volt egyéb, mint a szerelmeseknek mások előtt érthetetlen susogása.

Egyszerre komoly dologra fordult a beszéd, Heléna megkérte Svarczot, hogy menjenek ki a temetőbe elhunyt férjének sirjához.

- Nyáron, - mondotta - olyan kellemes árnyék van kint a temetőben. Különben már oly régen nem voltam ott. Pedig ha pótolod is őt nekem, nem akarok egészen megfeledkezni róla. Szeretnék egyet imádkozni érette.

Svarcznak mindegy volt, akárkiért akar imádkozni Heléna. Azért hát nyájasan, csaknem mosolyogva válaszolta:

Válasz helyett Heléna Svarcz karját könnyedén megszoritotta és közben, mint egy serdülő leányka, elpirult. Svarcz pedig megfogta kis kezét, amelylyel az ő karjába kapaszkodott és - tökéletesen boldognak érezte magát. Igy mentek a temetőbe. Utközben szembe jött velük Augusztinovicz. Két hölgy, anya és leány társaságában jött és erősen szitta szivarját. Augusztinovicz és a leány szorosan egymás mellett haladtak, a mama valamivel hátrább követte őket. A nagy meleg és kövérsége nem engedték, hogy lépést tartson velük. Augusztinovicz nagyon jókedvü volt és néha a leány is alig tudott hova lenni a nevetéstől.

Mikor közvetlen Svarcz és Heléna mellett haladtak el, Augusztinovicz egyet hunyorgatott a szemével, ami nála minden valószinüség szerint azt akarta jelenteni, hogy jelenleg a világ folyásával és a világrenddel egyaránt meg van elégedve. Svarcz megkérdezte Helénát, hogy ismeri-e Augusztinoviczot. Heléna elgondolkozott és azután révedezve válaszolt:

- Az arcza nagyon ismerős, de a nevét nem tudom. Hosszabb ideig akkor láttam, mikor Kázmér meghalt. A temetésen mellettem állt. Azóta nem találkoztam vele.

- Egyike a legtehetségesebb naplopóknak, akiket csak ismerek. Amellett egyszer téged is szeretett.

- Minden különös ok nélkül. Csak az különös, hogy mint mágnes a vasat, te minden férfi lelket magadhoz vonzasz.

- Hidd el, József, ez az egyetlen ajándék, amelyben a sors engem részesitett. Te nem tudod, milyen szomoruan teltek el az én gyermekéveim... Ugy-e nem ismered az egész történetemet? Nagyon előkelő házban neveltek fel, a háziur ugy bánt velem, mint tulajdon gyermekével... Mikor meghalt, a rokonok nekem támadtak és annyira elkeseritették az életemet, hogy menekülnöm kellett. Ide jöttem Kievbe. Egy nagyon jó öreg ur fogadott örökbe. Vagyonilag azonban tönkrement és a következő esztendőben maga is meghalt. Hátrahagyott ugy, hogy egy napra sem volt a jövőm biztositva... Ekkor ismertem meg Kázmért. Te bizonyára csodálkozol, hogy elmentem a klubba. Hidd el, majd kiégett a szemem, mikor oda először beléptem, de rettenetesen éhes voltam. Két napja nem ettem már semmit és fáztam kimondhatatlanul. Magam sem tudtam, hogy mit teszek és hogy mire vezethet ez. Ekkor jött hozzám Kázmér. Akkor azonban egyáltalán nem tetszett nekem. Nevetett és jókedvü volt, mig nekem minden homályba borult a szemem előtt. Végre megkérdezte, hogy el akarom-e kisérni? Én azt válaszoltam, hogy igen. Utközben, mikor látta, hogy didergek, rám adta bundáját és elvitt a lakására. Csak ott, mikor már nem fáztam és mikor a meleg visszaadta látásomat, láttam csak, hogy mit tettem. Egyedül voltam egy idegen férfi lakásán.

Teljesen hatalmában voltam. Kezdetben sirni kezdtem. Ő először csodálkozott, hogy sirok, aztán mellém ült és mikor feltekintettem, láttam, hogy neki is könyek vannak a szemében. Azután megpróbálta, hogy megnyugtasson. Elbeszéltette velem az egész történetemet. Megigérte, hogy ugy bánik velem, mint testvérével. Oly jó volt hozzám! Ettől a naptól fogva nem ismertem szükséget. Mikor elment, megcsókolta a kezemet. Én is meg akartam tenni neki, de ő nem engedte. Akkor szerettem meg igazán.

Heléna, mig beszélt, a földre sütötte a szemét. Mikor föltekintett, hálakönyek ragyogtak a szemében. Arcza át volt szellemülve, igézően szép arcza volt. Svarcz arcza azonban egészen elkomorodott. Homlokát szinte haragosan ránczolta össze. Az a gondolat, hogy ő egy nyomorult véletlennek, egy ostoba hasonlatosságnak köszönheti ennek az asszonynak a szerelmét, elvette minden kedvét. Potkanski egészen másképpen nyerte meg Heléna vonzalmát. Az összehasonlitás szinte nyomasztólag hatott rá és amellett élénken emlékezetébe idézte Augusztinovicz szavait. Némán haladtak tovább.

Befordultak a temető kapuján. A fák között fehér keresztek, sirdombok, siremlékek tüntek eléjük. Néhány szembejövő csendesen, hallgatagon haladt az utakon. A faágak között egy-egy madárka csattogott. Egyébként csönd uralkodott itt, a halottak birodalmában. Heléna nemsokára ráakadt Potkanski sirjára. Nagy vaskorláttal körülvett sirhely volt, amelynek közepén a sirdomb csaknem elenyészett. Az alatt feküdt Potkanski és Heléna kis gyermeke. A siron meglátszott, hogy gondozzák.

Széle körül volt ültetve rezedával, a közepén virágok voltak. Svarcz oda szólitotta az egyik temetőőrt és kinyittatta a rácsot. Heléna letérdelt és imádkozott.

- Ez a hölgy jött ide azelőtt mindig egy hosszuhaju urral. Ő csináltatta a rácsot és ő fizetett a virágokért is. Most már régóta nem láttam.

- Az az ur már maga is idekint van - jegyezte meg Svarcz. - Egy éve temettük őt.

Heléna befejezte az imádságot és fölkelt. Svarcz ujra karját nyujtotta neki. Azután a nélkül, hogy egy szót szólt is volna, szándékosan, vagy akaratlanul más uton vezette kifelé. Csaknem a kapu előtt egyszerre megállt, az egyik sirdombra mutatott és sajátságos hideg hangon mondotta Helénának:

- Nézd, Heléna, ez az ember életében talán még jobban szeretett, mint férjed és te most nem is gondolsz rája.

A nap már erősen nyugovóban volt. Heléna odatekintett, ahova Svarcz mutatott. A sir fejénél igénytelen kereszt állott és rajta fekete betüvel voltak e szavak olvashatók:

- Menjünk... már sötétedik, - suttogta Heléna s szinte félve simult Svarczhoz.

Mire beérkeztek a városba, már csaknem teljesen bealkonyodott. Az éj azonban nagyon szépnek igérkezett. A hold tányérja csaknem megnagyobbodva, élénk vörös szinben tünt fel a Dnyeper felett. A csendőrök kertjének széles fasoraiban itt-ott léptek hallatszottak. Az egyik szomszédos nyári lakásban zongoráztak, egy kedves női hang Schubert egyik dalát énekelte mellette. A hangok szinte rezegve terjedtek szét a meleg levegőben. Távol, valahol a steppén egy postakocsis tülkölése hallatszott.

Leültek és egymáshoz simulva mindketten gondolataikba mélyedtek. Egyszerre egy élénk, csengő hang riasztotta fel őket álmodozásukból:

- Igazad van, Károly. A legnagyobb boldogság ezen a földön a tiszta női szerelem, ha az a férfilélek visszatükröződése.

A két fiatalember karöltve haladt el a pad előtt, amelyen Heléna és Svarcz ültek.

Vasszilkievicz és Karvovski Károly voltak. Svarcz, mikor elváltak, hosszu csókot nyomott Heléna kezére és erősen felindulva csak késő éjjel érkezett haza.

Másnap reggel, miután jól kialudta magát, Svarcz már sokkal nyugodtabb volt és szinte nevetett az előző nap felmerült aggodalmain.

- Az emberek kelleténél jobban szeretnek a frázisokkal dobálózni, de a boldogságot senki sem veti el szivesen magától, - gondolta. - Gusztáv volt a legigazibb, de szomoru példája is egyuttal, hogy mit jelent a tulságosan heves, de nem viszonzott érzelem. Számitani kell az élettel. A tragikus hősöknek nincs létjogosultságuk. Különben pedig kinek mi köze hozzá, ha én Helénát szeretem?

- Augusztinovicz, hát téged meg tegnap micsoda piros napernyő bolonditott el?... Beszélj!

- Láttad az arczát? - kérdezte Augusztinovicz nagy sóhajtást erőltetve magára.

- Láttam és Jupiterre mondom, feltünően hasonlit egy friss hónapos retekhez... Csak nem lettél belé szerelmes, öreg?

- Képzelj el akkora összeg pénzt, hogy nem lehet megolvasni. Éppen annak a dupláját.

- Nem, az anyja egy pör miatt jött Kievbe. És tudod, kivel perel?... Szomszédunkkal, a gróffal. Néhány ezer forinttal adós neki.

- Dehogy. Tegnap ismerkedtem meg velük véletlenségből. Ismeretlenek voltak Kievben és tőlem kérdezték meg az utat. Hogy hova, már magam sem tudom... Én megkérdeztem, megengedik-e, hogy oda kisérjem őket. Aztán beszélni kezdtem nekik, hogy milyen szép az idő... A mama valóságos cséphadaró volt, ugy, hogy tiz percz mulva már tudtam, hogy kik, hova valók és miért jöttek Kievbe. Aztán megkérdezte, hogy nem ismerem véletlenül a grófot. Azt válaszoltam, hogy mindennapos vendég vagyok nála és majd ráveszem, hogy fizesse meg az adósságát. Aztán elmeséltem nekik, hogy a teológia, orvostudományok és az összes szépmüvészetek doktora vagyok és hogy rettenetesen kiterjedt praxisom van Kievben. A mámi erre a fülembe kezdett sugdosni, hogy mi baja van, hol érez köszvényt, reumát, csuzt. Megigértem, hogy majd megvizsgálom. Irtózatos hálás volt érte.

- Folyton csititotta anyját, hogy ne beszéljen ilyeneket. Az anyja megszidta érte, nekem pedig megigérte, hogy ha kigyógyitom, mindennap három Miatyánkot imádkozik értem... Látod, hogy nyert ügyem van az égieknél.

- Föltétlenül. Remélem, hogy nemsokára együtt fogjuk szerencsekivánatainkat neked meg Helénának kifejezni.

- Jó... de azért nem haragszol, ha azt mondom, hogy Heléna bámulatosan szép.

- Csak egy pillanatra jöttem fel, - mondta. - Károly odalent vár. Ma utazunk a birtokukra. Veled azonban még előbb szerettem volna valamit beszélni. Rövid leszek. Svarcz, én a te magánügyeidbe egyáltalában nem akartam beleavatkozni. Még akkor sem tettem, mikor Augusztinovicz egyenesen felszólitott rá. Most azonban már magam is ugy veszem észre, hogy a dolog tulságos sokáig tart. Beszélj őszintén. Mit akarsz te tulajdonképpen Potkanskinéval?

Svarcz a kezében tartott pipaszárat hirtelen egy sarokba dobta. Azután leült és erősen szemébe nézett Vasszilkievicznek:

Vasszilkievicz összeránczolta homlokát. A válasz láthatólag nem volt kedvére. Mégis nyugodtan folytatta:

- Ugy kérdezlek, mint barát barátot. Heléna nem tartozik az olyan nők közé, akiket az ember ideig-óráig szeret. Különben Potkanski emléke is, amelyet én szentnek tartok, szintén feljogosit ennek a kérdésnek a feltevésére.

- És ha nem adok választ?... Mi történik akkor. Fel van talán valaki jogositva, hogy gyámkodjék Heléna felett?... Szeretném látni, hogy ki mer kettőnk közé állni?

- Hát szép maszk, te azt gondolod, hogy szabadon üzheted a játékaidat azzal a szerencsétlen asszonynyal, anélkül, hogy valaki felelősségre vonhatna érte? Neked velünk szemben felelned kell Potkanskiné becsületéért és ha nem teszed, én felszólitalak reá.

Egy pillanatra farkasszemet néztek egymással, mintha kölcsönösen egymásra akartak volna rohanni. Végre Svarcz összeszedte magát és haragosan ugyan, de mégis türtőztetve magát, beszélni kezdett:

- Tudod, Vasszilkievicz, ha ezt nem te, hanem más valaki merészelte volna mondani, azt egyszerüen kihajitottam volna az ajtón. Az én természetem nem olyan, hogy parancsolni engedjek magamnak. Azt pedig egyáltalában nem értem, hogy avatkozhatnak mások az én ügyeimbe. Mindenesetre sértő rám nézve. Éppen azért neked és mindazoknak, akik ebbe a dologba beleütik az orrukat, azt válaszolom, hogy Heléna becsületéhez egyedül nekem van közöm. Az én eljárásomat, az én tisztességemet bemocskolni pedig senki se merje. Az eljárástok pedig mindenesetre durva, kiméletlet és oktalan. Most egyelőre eltávozom és időt adok neked, hogy gondolkozzál azon, amit tettél.

- Kár volt igy kezdeni. Vele csak szépen lehet beszélni. Kemény koponyája van.

Vasszilkievicz fellépését nem tudta magának megmagyarázni és mégis ugy érezte, hogy ez a beavatkozás, ahelyett, hogy közelebb vitte volna Helénához, bizonyos mértékben még eltávolitotta tőle. Mikor belépett Heléna lakásába, szobájának ajtaját csukva találta és a cseléd nem tudta megmondani, hogy urnője mit csinál. Svarcz csendesen kinyitotta az ajtót. Heléna fejét karosszékének támlájára hajtva aludt. Svarcz állva maradt az ajtóban és sajátságos tekintettel meredt reá.

Heléna nem ébredt fel. Keble a nyugodtan alvók szabályos lélekzetvételével emelkedett fel és szállt alá. Nincs valami édesebb és kedvesebb dolog, mint egy nyugodtan és szabályosan emelkedő női kebel. Az egész regevilág, a képzelet összes képei, amelyekkel a nőt körülvesszük, megnyilatkoznak ebben a semmis életjelenségben. Ilyen gondolatok fogták el Svarczot is. Azután csendesen Heléna mellé állt és lehajolva könnyü, szinte leheletszerü csókot nyomott a kezére.

Heléna összerezzent, felébredt és tágra nyitott szemével nevetve tekintett Svarczra. Első eset volt, hogy Svarcz ilyen kedveskedéssel jött hozzá, rendesen, ha nem is szigoru, de komoly volt. Most azonban azért jött, hogy a Vasszilkieviczczel való összezördülés kellemetlenségeit mellette ne érezze, hogy elfeledje. Egyszerre azonban nem tudott szabadulni a visszaemlékezés hatása alól. Fejét hátravetette, szemébe nézett Potkanskinénak és ugy beszélt:

- Heléna, én azt hiszem, hogy téged nagyon, de nagyon szeretlek. Az emberek ostobasága azonban sarkalja a hiuságomat és nem hagy nyugton. Pedig én belőled, általad is uj erőt akartam meriteni... Bizzál bennem, Heléna!

Svarcz megragadta Heléna kezét és magát türtőztetve ugyan, de mégis izgatva, szakadozottan beszélt:

- Pedig meg kell értened... Hidd el, én éppen ugy szeretlek és ugyanugy dolgozom érted, mint Potkanski tette... És mégis nagy különbség van közöttünk. Ő gazdag, nemes embernek volt a fia, ő rögtön az oltár elé vihetett téged és körülvehetett jóléttel és gazdagsággal. Az én apám szegény mesterember volt, nekem még sokat kell küzdenem és fáradnom a te boldogságodért. Nem akarlak elhagyni, de azt sem akarom, hogy feleségem megismerkedjék a nyomorral, amelyből Potkanski kiszabaditotta. Ehhez azonban őszinte szeretetre volna szükségem. Beszélj, Heléna.

Heléna nem válaszolt, hanem odalépett Svarczhoz, fejét annak mellére hajtotta és gyermekies bizalommal tekintett fel reá.

- Ez volt a legszebb válasz, amit csak adhattál, - mondta. - Meglehet, csak álbüszkeség volt, amit beszéltem... Bocsáss meg érte. Én téged nem küzdés, nem szenvedések árán hóditottalak meg; én eddig éppen semmit sem tettem érted. Eddig a gazdagságnak az a képe és az önfeláldozás, amelylyel Gusztáv körülvett, valóságos válaszfal volt közöttünk. Most ki akarom érdemelni a szerelmedet és mondhatom, nem hiányzik hozzá sem az erőm, sem az akaratom. Meglátod, nem csalatkozol bennem.

Meglehet, Svarcz maga is azt hitte, hogy föltétlenül őszintén beszél. Pedig abban, amit tett, nagy része volt a megsértett önérzetnek. Hisz ha rögtön megkérte volna kezét, életviszonyai egyáltalában nem rosszabbodtak volna. Megszabadult volna Augusztinovicztól és minden rája forditott kiadástól. Az az egy azonban föltétlen bizonyos volt, hogy Gusztávnak adott szavát teljes lelkiismeretességgel megtartotta. A viszonyok két év óta alig változtak, Helénát most is ugy elvehette volna minden perczben, mint akkor. Amit Helénának az álbüszkeségről mondott, csak félig volt igaz; inkább a keztyüt akarta azoknak odavetni, akik ügyeibe beleavatkoztak.

A legigazibb ok azonban, amiért Helénát nem vette el, az a viszony volt, amelylyel kölcsönösen egymás irányában viseltettek; bizalmas viszony két személy között, akik szeretik egymást, anélkül, hogy az eskü köteléke szerepet játszanék benne. Ilyenkor az ember ugy érzi, hogy még több joga van a csókokhoz és egyéb gyöngédségekhez. Az a jog, a melyet a házasság nyujt, megfosztja az embert a tiltott gyümölcs élvezetének örömétől, anélkül, hogy egyebet nyujtana helyette. Augusztinovicznak részben mégis igaza volt, ámbár Svarczról nem lehetett egészen mondani, hogy nem akart viszonyain változtatni, mert a jelenlegiekkel teljesen meg volt elégedve. Hisz szerette Helénát. Máskülönben nem látogatta volna meg naponta, nem csókolta volna kezét, haját, homlokát.

A jegyes, a menyasszony fogalma áttetsző fátyol, amely részben elfedi az asszonyt. Ha az oltárhoz lépünk vele, letépjük róla és eloszlatjuk a varázst, amelyet bennünk keltett. A becsületes természet ilyenkor a hajlam fogalmában keres kielégitést. Ha az nincs, helyébe lép egy sokkal kevésbbé csábitó dolog: a megszokás. Svarcz már félig felfedte a fátyolt. Hogy teljesen megtegye, arra két ut is vezetett. Az egyik volt az oltár, a másik a kevésbbé becsületes ut, a pillanatnyi megfeledkezés önmagáról, a szenvedély győzelme a tisztességen. Minden pillanat alkalmat adott a kisértésre, minden csók sarkantyuzta, hogy megtegye. Az első ut becsületes volt, a második nem.

- Svarcz a válaszuton állott. Moralisták könnyen mondhatják, hogy becsületes embernek nem szabad habozni; az azonban mindig kérdés, hogy cselekednék a legbecsületesebb ember is, ha másik oldalról a szenvedélyt kellene belevetni a mérleg serpenyőjébe.

...Talán igaza volt Augusztinovicznak abban is, mikor azt mondotta, hogy nem érdemes egyetlenegy érzésért az egész életet föláldozni. Az élet árja nagy és széles. Nem ér-e többet, ha az ember inkább eltaszitja hajóját a parttól, ahelyett, hogy horgonyt vetne a nyugodalmas öbölben, hogy ott várja, mit hoz számára a jövő. Ilyenkor el kell csititani érzéseit a gondolatok kedvéért, fel kell esetleg szerencséjét áldoznia a kitartó munkának. De talán ez a jellem aranypróbája. Svarcz is ki volt téve a kisértésnek. Eddig azonban még teljes erejével küzdött ellene.

Hazatérőben Svarcz találkozott az öreg gróffal és leányával, amint lefelé mentek a lépcsőn, még egyszer vizsgálódva tekintett vissza. Svarcz viszont azt tapasztalta, hogy a leány igen szép és valóságos örömmel hallotta, mikor odaszólt apjának:

Tényleg már nem sok hiányzott egyetemi pályájának befejezéséhez és örült, hogy már most doktornak nézik. Mikor belépett lakásába, ott találta a házmesternét, aki neki takaritani szokott. Tőle több apróságot megtudott az öreg grófról és leányáról. A házmesterné a maga részéről nem szerette őket, azt tartotta, hogy rangjukhoz képest nagyon is takarékosak. Másrészről azonban megjegyezte, hogy nagyon rossz anyagi viszonyok között lehetnek, mert egyáltalában nem fizetik pontosan a házbért.

- A kisasszony olyan, - mondotta - mint a nagy urak leányai egytől-egyig. Egész nap nem csinál egyebet, mint zongorázik meg énekel. Nem jár hozzájuk senki, mert nagyon fenhéjázók, a zsebük pedig üres.

- Négy esztendeje. Ő volt a legjobb valamennyiök között, de folyton betegeskedett. Nagyon derék asszony volt. Még az ő életében jöttek ide lakni, hat évvel ezelőtt. Valamikor a gróf nagyon gazdag volt, Odesszában azonban elvesztette a vagyonát. Azt mondják, hogy másokat akart beáztatni és maga maradt a páczban.

Mikor a házmesterné eltávozott, Svarcz az ágyra vetette magát és ugy várta Augusztinoviczot. Végre türelmetlenkedni kezdett, megivott egy csésze teát, lefeküdt és elaludt. Pár órával később felébredt, nem érezte egészen jól magát. Már erősen látszott az esteli szürkület, de Augusztinovicz még mindig nem volt otthon. Végre igen rózsás hangulatban megérkezett. Magyarázni kezdte, hogy már teljesen ismeri az asszonyt és a leányt, akikkel együtt sétált. Mindkettőjüknek orvosi tanácsot adott, az asszonynak lovaglást, a leánynak tánczolást ajánlott. A nevük Witzberg volt. Különben megigérte nekik, hogy még felkeresi őket és hogy Svarczot is bemutatja. Azután a gróffal való ügyét mesélte el.

- Az öreg asszony azt mondta, hogy ajánlatot tett a grófnak, hogy kiegyezzenek, sőt már fel is kereste őket. Csak a kisasszonyt találta azonban otthon, aki rémitően meg volt ijedve, mikor a váratlan látogatás czélját megtudta. Megkérdeztem az asszonytól, hogy miért lót-fut ennyire néhány nyomorult ezres után, mikor valószinüleg Krőzus volt a férje. Azt válaszolta, hogy tévedek, mert az urát nem Krőzusnak, hanem Kleofásnak hivták. Ami az adósságot illeti, ő maga nem is szólna érte, de az leányának a tulajdona. Közben valósággal könyezve csókolta meg a leányát, ugy, hogy én is majd elolvadtam a meghatottságtól. Mikor eltávoztam, kezet csókoltam az asszonynak... A leányt Malinkának hivják. Elég szép név, ámbár nőknél a név mindig mellékes?... De miért vagy oly halvány, Svarcz?

Augusztinovics teát főzött, beleöntötte a csészébe és átnyujtotta. Maga pedig pipára gyujtott és lefeküdt. Svarcz hiába kisérlette meg az alvást. Végre is felkelt, az asztalhoz ült és irni kezdett. Pár pillanat mulva azonban elhajitotta a tollat. A gondolatok összevissza, zavarosan kavarogtak az agyában. Hátradőlt székén és szabad folyást engedett nekik. Összegezte és átgondolta multját, mérlegelte a jelen körülményeit és megkisérlette, hogy képzeletben megépitse jövőjét. Azután az elmult nap eseményei merültek fel emlékezetében és szinte hallani vélte ujból a fiatal grófnő ezüstcsengésü hangját:

Az előlegezett doktori czim végtelenül jól esett neki. Hisz ugyis abban látta az egész jövőjét. Ez a czim jogositotta fel arra, hogy papja legyen a tudománynak, amelyért életében oly sokat küzdött, fáradt. Ezzel akart magának állást kivivni, vagyont, hirt, nevet, mindent megszerezni, a figyelmet magára vonni... Még abban a korban volt, mikor az ember fogékony a hirre, dicsőségre. Azután Heléna jutott eszébe. Most volt rá első eset, hogy tisztán érezte, hogy ujabb érzelmek is előre törnek az énjében. Akárhogy erőltette magát, nem tudott folyton rágondolni. Mindig a fülében csengett:

Első eset volt, hogy arra gondolt, hogy Heléna gátolhatná is őt haladásában. Ezuttal tisztába akart jönni ezzel a gondolattal. Koruk nem képezhetett akadályt. Heléna huszonkét éves volt, ő huszonnégy. Más valami volt, ami elválasztotta őket egymástól. Nem tudta szeretni eléggé. Bensejében óriás tömegben forrongtak az érzések, de azoknak csak nagyon csekély része illette Helénát. Érezte, hogy ez igy van és ez a tudat nem hagyta nyugton. Érezte, hogy diadalmaskodik az akadályokon, de nem volt benne biztos, hogy Heléna megérti-e küzdelmeit és méltó részese lesz-e diadalainak. Kinzó gondolatok gyötörték és ugy tünt fel neki, mintha illuzióit egyszerre sötét felhők takarták volna el.

Közben a lámpa zizegve, serczegve égett. Lassan fogyott az olaj is és a szoba homályosodni kezdett. Ő ülve csaknem álomba merült. Egyszerre erős zörej ébresztette fel, a mely felülről hangzott. Csodálkozott, hogy ott még nem alusznak. Azután ujra elgondolkozott:

- Milyen szépen és nyugodtan alhatik egy olyan leány, mint ő! Csakugyan igaz, hogy a leányok olyanok, mint a madarak... A férfi küzd, dolgozik, gondolkozik és ők... ő... ő olyan, mint egy csinos kis madár... Szeretném egyszer igy nyugodtan alva látni... Hanem már félkettő és én... De mi ez?

Erős, többször ismétlődő csengettyürázás zavarta ki gondolataiból. Az ajtóhoz lépett és magasra emelve a lámpát, kinyitotta. A fiatal grófnő állt előtte. Halotthalvány volt, a jobb kezében gyertyát tartott.

Svarcz válasz nélkül felkapta orvosi müszereit és miután rákiáltott az ébredező Augusztinoviczra, oly gyorsan, ahogy csak tudott, felrohant a lépcsőn. Az első szobában volt a grófnő ágya, amelyet csak az imént hagyott el. Az ágytakaró ledobva a földön hevert. A másik szobában feküdt a gróf. Hangosan lélekzett, jobban mondva hörgött. Eszméletét már elvesztette.

Haja zilált volt és a ruha rendetlenül volt magára hányva. Mindketten a beteggel foglalkoztak és alig vették észre a grófnőt, aki zokogva állott az ágy lábánál. Néha Svarcz és Augusztinovicz önkéntelenül is egymásra pillantottak; jóformán semmi remény sem volt már.

Augusztinovicz elment, ámbár meg volt győződve, hogy mire az orvossal visszatér, a grófot már nem találja életben. Svarcz azalatt minden erejével igyekezett a betegen segiteni, eret vágott rajta és végül látta, hogy állapota javulófélben van. Megmondta a grófnőnek is. Az kezét összekulcsolva kérdezte:

Svarcz tőle telhetőleg nyugodtan magyarázta a beteg állapotát. Közben visszatért Augusztinovicz is Skotniczkivel.

Az orvos megvizsgálta a beteget és szintén mondta, hogy egyelőre tul van a veszedelmen, de hozzátette, hogyha a szélütés ismétlődik, menthetetlenül vége van. Mondotta, hogy állandóan legyen valaki mellette és pillanatig se hagyják magára. Éppen azért Svarcz és Augusztinovicz egész éjjel mellette maradtak. Korán reggel magához tért a beteg és papot kért. Megint Augusztinovicznak kellett elmennie. Körülbelül félóra mulva tért vissza és hozott magával valami sovány barátot vagy káplánt, aki a grófot meggyóntatta, megáldoztatta és ráadta az utolsó kenetet. A nap folyamán a gróf csaknem állandóan eszméleténél volt, beszélt Svarczczal, megáldotta leányát és mindenféléről intézkedett.

Ilyenformán eltelt a nap. Mikor alkonyodni kezdett, Svarcz rá akarta venni a grófnőt, aki az izgalomtól és fáradságtól alig tudott a lábán állni, hogy pihenjen le kissé. A grófnő sokáig vonakodott és csak akkor engedelmeskedett, mikor Svarcz arra határozottan felszólitotta. Távozásánál kezet nyujtott neki és megköszönte fáradozását. Svarcz most vette először szemügyre. Körülbelül husz évesnek látszott. Közepes termetü volt, gyönyörü szép szabásu szájjal és gesztenyeszin hajjal. Egész megjelenése határozottan szimpatikus és kellemes benyomást tett az emberre. A sötét hajjal beárnyékolt magas, fehér homlok, tekintete és minden mozdulata igazi arisztokratikus szépségnek tüntették fel. Feltünően szép fehér kezei voltak.

Körülbelül távozása után egy órával a gróf elaludt. Svarcz és Augusztinovicz mellette ültek és gyakran rátekintettek a lámpaernyő által homályban tartott arczára. Végre Augusztinovicz halkan beszélni kezdett:

A gróf arczára mutatott, aztán behunyta szemét és ujját torkára téve, jelezte, hogy mire gondol.

- Én is éppen arra gondoltam, - válaszolt Svarcz... Meglehet, valami rokon magához veszi.

- Arról majd beszélünk később... Azt tudom, hogy ők nagyon szegények. A házmesterné mondta, hogy a házbért is alig tudják fizetni. Rokonaik vagy legalább ismerőseik azonban lesznek mindenesetre.

- Különben is minden eshetőségre gondoltam már félig-meddig. Eddig még senki sem jött hozzájuk és meglehet, hogy ha az öreg gróf meghal, ezt a szegény leányt nem veszi magához senki. Magára pedig nem maradhat... Mondd csak, milyen asszony Witzbergné?

A beteg ebben a pillanatban megmozdult. Svarcz hirtelen rátekintett, azután suttogva folytatta:

- Csak a lakbérrel nem tudom, hogy leszünk. Különben majd meglátjuk. Talán mégis marad valami utána a halála után.

- A házbér, a házbér!... Hogy el ne aludjunk, majd elbeszélek valamit. Életemben soha sem fizettem még házbért és bámulatos, egyik gazdámat se tudtam még arról meggyőzni, hogy nem is szándékozom fizetni. Mindössze egynél sikerült. Valami hivatalnokfélénél laktam. Öreg ember volt és ostoba, mint Midász király fülei. Egyszer a házához tartozó kertben ültem. Nyári este volt és mert semmi dolgom se volt, számolni kezdtem az égen a csillagokat. Tudod, a csillagos ég hajlandóvá teszi az embert az álmodozásra. Eközben oda jön ez a szamár a maga ostobaságaival és felszólit, hogy fizessem ki, amivel tartozom.

Felkeltem a helyemről és kezemmel nagy ivet huztam végig nyugatról keletnek. Azután ünnepélyes pózba vágtam magam és misztikus hangon kérdeztem tőle:

- Hallgasson! - kiáltottam rá komoly hangon. Azután levettem kalapomat és az égre tekintve, menydörögni kezdtem a megriadt házigazda előtt:

- Pedig ez is semmiség a végtelenséghez képest!... Hasonlitsa össze azzal a maga rongyos tiz rubelét.

Tompa hörgés szakitotta félbe Augusztinovicz beszédét. A gróf elkékült, ujjai görcsösen összerándultak, láthatólag a második roham jött reá, Svarcz hozzáugrott, hihetetlen erővel kiegyenesitette karját és Augusztinoviczra kiáltott:

Aztán csend lett. A lámpa homályosan, serczegve égett. Csak néha hallatszottak Svarcz szavai:

Mindketten lélekzetüket visszafojtva, dolgoztak. Hallani lehetett a lancetta csattanását, mikor éle behatolt az érbe. Vér azonban nem jött ki.

- Vége... Nem lehet már segiteni, - szólt Svarcz, nehéz lélekzetet véve. - Homlokáról nagy izzadságcsöppek gyöngyöztek alá.

- Élt, mig meg nem halt, - mondá Augusztinovicz a világ legközönségesebb hangján... A magunkét megtettük, mehetünk aludni.

A gróf csakugyan meghalt. Két nap mulva temették el szigoru egyházi szertartás szerint. Temetése után Svarcz felkereste Witzbergnét. A fiatal grófnő sorsáról akart vele beszélni. A családtagok közül ugyanis senki sem mutatkozott. A gróf után alig maradt valami hátra és különben is, ha lett volna, a leány nagyon fiatal volt, hogy saját házat tartson. Az asszony istenfélelme és lelkifurdalása mellett Svarcznak nem volt nehéz, hogy a kivánt czélt elérje. Az asszony ugyanis meg volt győződve, hogy a grófot ő ölte meg perével és könnyen elhitte, hogy kötelessége áldozatának gyermekét pártfogásába vennie. Az asszony rettenetesen félt a pokol kinjaitól, amelyeket Augusztinovicz neki élénk szinekkel lefestett és hallgatott Svarczra is, aki azt állitotta, hogy a kiváló müveltségü grófkisasszony társasága Malinkájának nagy hasznára válik. Witzbergné ugyanis nagyon derék és jólelkü asszony volt, de nem dicsekedhetett valami nagy életbölcsességgel. Bizonyitéknak elég volt erre, hogy Augusztinoviczot tartotta az elegánczia, finomság és jó modor mintaképének, mig Svarcz látogatása mindig bizonyos félelmet keltett benne. Őszintén örült azonban, hogy ilyen előkelő, okos fiatal emberek lépik át a küszöbét. Malinka, aki nagyon sok tekintetben anyjára ütött, komolyan bele volt bolondulva Augusztinoviczba. Rábirta anyját, hogy telepedjenek meg állandóan Kievben. Különben maga Witzbergné is részben ilyen szándékkal jött Kievbe. Malinka ugyanis már tizenkilencz éves volt, be akarta mutatni a világnak. Ez alatt a tizenkilencz esztendő alatt ugyanis nem valami sokat látott belőle. Egyszer volt életében Kievben, egyszer Zitomirben, egyébként egész életét otthon, a falun töltötte. Vagyonuk pedig megengedte, hogy a városban telepedjenek meg.

A boldogult Witzberg ur ugyanis vámhivatalnok volt és hivatalnokoskodása alatt körülbelül kilenczszázezer lengyel forintocskát kuporgatott össze. Mikor a pap a gyászbeszédet mondta fölötte, a következő ékes kifejezésekkel akarta őt jellemezni:

- Nyugodjál békén Witzberg Kleofás!... Európa népei még sok évszázadon át fogják becsületességedet és puritán jellemedet mintaképnek tekinteni.

Mindazonáltal hihető, hogy puritán becsületessége daczára is még nagyobb számu lengyel forintokat hagyott volna hátra gyászoló özvegye és leánya számára, ha a kegyetlen párkák oly korán el nem vágják élete fonalát. Az összegyüjtött vagyon azonban jó kezekben maradt, mert az özvegy és a leány egyaránt jószivüek voltak és talán némileg kiengesztelést is szereztek azokért a módozatokért, amelyekkel Witzberg ur vagyonát szaporitotta. Segitették az özvegyeket és árvákat, rendesen fizették cselédeiket, adományokat adtak a templomoknak, egyszóval hiven teljesitették keresztényi kötelességeiket. A fiatal grófnőt is tárt karokkal fogadták, ugy bántak vele, mintha ágszerinti rokonuk lett volna. Különösen Malinka szerette meg első találkozásuk alkalmával roppantul a főrangu árvát. Mindenesetre Svarcz olyan ellátásról gondoskodott számára, amelynél otthon is alig élvezett jobbat. Igaz, hogy a grófnőnek magának is nagy része volt benne, hogy igy fogadták, mert egész megjelenése nagyon alkalmas volt arra, hogy mindenkiben rokonszenvet ébreszszen maga iránt. A csapás, a mely érte, nem tompitotta el annyira, hogy köszönetet ne tudjon mondani azoknak, akik vele jót tettek. Svarcznak könyező szemekkel, kezét nyujtva köszönte meg fáradozását. Még Augusztinoviczot is annyira meghatotta a néma fájdalom, hogy este kijelentette:

- Micsoda szeme van! Majdnem végigfutott rajtam a hideg, mikor ránéztem!... És akármi legyek, ha nem százszor szebb nálam, mikor szomorkodik.

Igy került bele a grófnő alakja hőseink történetének menetébe. Hogy milyen szerepet fog játszani benne, senki sem tudta előre. Az élet olyan, mint egy nyitott tiszta könyv, amelybe azonban senki sem azt irja be, amit akar, hanem amire a sors kényszeriti. Amit az ember előre szokott látni, az rendesen csak hiu képzelődés, álom, illuzió, amely szertefoszlik a valóság lehellete előtt.

Az az egy azonban bizonyos maradt, hogy a gróf halála után Svarcz közeli érintkezésbe jutott a grófnővel. Egy fiatal, csaknem magános leánynyal volt dolga... Van-e ennél költőibb dolog a nap alatt. Valami csodálatos keveréke a vérnek, husnak, virágillatnak, napfénynek, amelyet saját illuzióink még jobban bearanyoznak... Repülj, repülj, aranyos pillangó!

Eddigelé a grófnő élete nagyon egyhangu, sőt majdnem szomoru volt. Atyja életében napok hosszat kellett ülnie a magányos, majdnem szegényes szobákban. Alig hallott egyebet, mint a verebek csipogását az ablak előtt és a cselédek pörlekedését a konyhában. A gróf esténkint a pereivel való foglalkozás, vagy mint mondta, a Danaidák hordójának töltögetése után annyira el volt fáradva, hogy alig lehetett vele beszélni. Megelégedett sohasem volt. Fiatal éveiben nagyon ügyes és tevékeny ember volt és legfőbb büszkesége abban telt, hogy ő szolgáltat majd példát az arisztokrácziának, hogyan kell az iparral és kereskedelemmel foglalkozni. Kisérletezéseinek azonban mindössze az lett az eredménye, hogy összes vagyonát elvesztette. Nem maradt meg neki egyéb, mint sok keserü tapasztalata és családi büszkesége. Sorsa és büszkesége lassankint végtelen keserüséget ébresztettek benne az emberek iránt. Ez a keserüség egészen természetes volt nála. Övéi alig közlekedtek vele, és azok is, akik érintkeztek, oly módon tették, hogy neki mindig önkénytelenül az eszébe jutott a haldokló oroszlán és a szamár meséje. Ha fia lett volna! A fiatal sas uj erővel repült volna fel az ősi fészekből a nap, a hir, a fény, a dicsőség felé... de egy leány! Az öreg gróf nem áltatta magát, tudta, hogy leányának vagy vénkisasszonynak kell maradnia, vagy férjhez kell mennie az elsőhöz, aki kinálkozik, bárki legyen is az. Éppen azért nem is szerette leányát ugy, amint kellett volna. Leánya ellenben annál jobban szerette őt; szerette galambősz fürteit, szerette, mert szerencsétlen volt és szerette, mert senkije sem volt kivüle, akit szeressen. Az öreg gróf csak olyankor melegedett fel leánya irányában egészen, ha látta, hogy milyen figyelmesen hallgatta elbeszéléseit a régmult időkről.

Gyakran szokta megindulástól remegő hangon elbeszélni őseinek tetteit, harczait, küzdelmeit. A grófnő elhallgatta a beszédet és álmodozásaiban maga szőtt hozzá folytatást. Ugy tünt fel néha neki, mintha az esthomály ködéből sajátságos, meseszerü alak emelkednék ki előtte - félig lovag, félig huszár, a litván puszták hatalmas harczosa, szablyával a kezében. Azután látta a harczokat, amelyeket hőse a tatárokkal vivott meg, távol a kéklő tenger mellett, a Krim bérczei alatt... A széles steppéket betöltötték a dalok, amelyek őt, a hőst dicsőitették, aki azután előtte, a grófkisasszony előtt meghajtotta duló csatákban bevérezett kardját. Álom és valóság igy összeolvadtak képzeletében.

Ezek az álmok szinte következésképpen folytak neveléséből. Ha nem is voltak előnyösek, de mindenesetre szépek voltak. Az öreg gróf gyakran, ha elbeszéléseit befejezte és a jelen jutott eszébe, elkeseredett hangon szokta hozzátenni:

Azok az idők azonban nem tértek vissza. Az öreg gróf meghalt, de a háttérből csak nem emelkedett ki a mentő lovag képe. Azon az alakon, amely az előtérbe lépett, semmi sem árulta el a lovagot. Az a szigoru, kutató arcz, a széles homlok, egy modern gondolkozó hideg tekintete, sehogysem illett be a grófnő képzeletének ragyogó, strucztollas, vasvértes alakjai közé. Egészen más volt Svarcznak gondolkozása, érzése, mint azoké a lovagoké, akik hadat vezettek a tatár hordák ellen. Más szempont volt az, ami őt a grófnő szemében érdekessé tette. Keveset beszélt szavaival, de annál többet tetteivel. Rövid idő alatt mindent a kezébe vett, ami a grófnő ügyeihez tartozott és eljárása mindig határozott, tiszta és gyors volt. A grófnő csakhamar belátta, hogy ebben is sok férfiasság van, ha nem is középkori értelemben. Észrevette, hogy a való élet végigküzdéséhez is erős akaratu emberek kellenek.

Visszaemlékezett apjára, akinek sohasem sikerült semmi. Svarcz pedig, mihelyt kezébe vette ügyeit, egy nap alatt többet végzett, mint az öreg gróf tizannyi idő alatt. Belátta, hogy a grófnőnek apróságai fedezésére némi pénzösszegre van szüksége, hogy ne függjön mindenben Witzbergnétől. Erélyesen hozzálátott, hogy a gróf jövedelmeinek egy részét megmentse leánya számára és részben sikerült is neki. Ügyeiben nem járt el ugyan teljesen önállóan, egy jogász barátjának a tanácsát kérte ki mindig, aki fiatal kora daczára képes lett volna rá, hogy az ördögtől a saját bőrét elalkudja. Tanácsadót keresett, az igaz, de miért nem tudta ezt a gróf is megtenni? A grófnő lassankint sajátos felfogással viseltetett iránta. Eddig lehetetlennek tartotta, hogy legyenek emberek, akik keresztül törnek minden akadályon. Most látta, hogy ilyenek is vannak.

Egy alkalommal Svarcz multjáról és gyermekkoráról kérdezősködött. Megkérdezte, hogy ki és mi volt az apja. Svarcz minden tartózkodás nélkül válaszolt:

Valósággal érthetetlennek tünt fel előtte, hogy lehet az ilyesmit ily nyiltan, egyenesen megmondani. Arra számitott, hogy kitérő választ fog hallani, de csalatkozott. Csodálkozva nézett erre a fiatalemberre, aki a legnagyobb hidegvérrel vallotta be alacsony származását. Szinte kereste rajta a bőrkötényt és a felpattogó tüzszikrák nyomait.

Eleintén meg volt győződve, hogy a fejét ékesitő grófi korona az, ami Svarczot és Witzbergnét arra inditja, hogy róla gondoskodjanak. Lassankint észrevette azonban, hogy Svarczra vonatkozólag ebben a tekintetben nagyon csalatkozott. A fiatalember a grófi szót mindig olyan nyugodtan vette a szájára, mintha nemest, czigányt vagy zsidót mondott volna. Nem tudott talán különbséget tenni közöttük?... Olyan intelligenczia mellett, mint a Svarczé volt, ezt fel sem lehetett tenni.

Egyideig a grófnő azt gyanitotta, hogy szándékosan cselekszik igy, utóbb azonban mást vett észre. Svarcz eljárása vele szemben mindig azt mutatta, mintha magasabban állana nála, sőt mintha leereszkednék hozzá. Mindig udvarias és jó volt hozzá, de olyan módon, ahogy az erősebb a gyengébbel szokta tenni. Éreztette, hogy a grófnő nyugodtan alhatik, mert ő ébren van és vigyáz.

Egyszer-kétszer a grófnő megkisérlette, hogy ebben a tekintetben szabaddá tegye, önállósítsa önmagát. Imponálni akart Svarcznak a tudásával. Az egésznek az lett a vége, hogy Svarcz mindig figyelmeztette, hol tévedett és hibáit helyreigazitotta. Meg akarta mutatni tehetségét. Leült a zongorához s valóságos zeneáradattal árasztotta el hallgatóit. Utána odaült Augusztinovicz és kénytelen volt elismerni, hogy mindent eljátszott nála sokkal jobban. Valósággal lesujtva vonult vissza este szobájába. Az a büszkeség, amely a legtöbb nőben megvan, még az őket ért sulyos csapások után is, meg volt törve nála.

A nép egyszerü fia és az arisztokrata leány között néma küzdelem kezdődött, amelyről azonban az előbbinek tudomása sem volt. Svarcz teljesen ugy bánt Lula grófnővel, mint egy kis gyermekkel. Nem gondolt rá, hogy veszélyes dolog a tüzzel játszani. Lassan annyira ment, hogy nem gondolt arra, hogy a grófnőnek hozott nagyszámu szivességekkel kellemetlenséget okozhat Helénának. Ami a grófnőt illeti, minden képzelt megaláztatás mellett sem tudott rája haragudni. Különben is megesik, hogy sértett önérzet inkább vezet szeretetre, mint gyülöletre. Lula egyszerüen meg akarta alázni ezt a makacs demokratát!, azt akarta, hogy előtte térdet hajtson. Természetesen ez a czél nem állt mindjárt tisztán előtte, csak mikor meggyőződött róla, hogy Svarcz okos és szép ember, akivel érdemes foglalkozni. Akárhogyan is, Lulának elég oka volt, hogy állandóan Svarczczal foglalkozzék.

A bizalom, a hála, amelylyel iránta viseltetett, a szimpátia, amely irányában felébredt, mind erre vezették. Igaz ugyan, hogy egyszer mondotta, hogy jól nevelt fiatal leányoknak valakibe beleszeretniök nem szabad. Másik anyja, a természet azonban mást suttogott fülébe. Gyakran megtörténik, hogy ennek a két anyának a tanitása nem vág egybe. Éppen azért a nőknek csak ritkán vannak igazi mély érzéseik, és a legtöbb esetben az, amit ők igazi szerelemnek tartanak, ha még oly heves is, csak képzelődés, csak szeszély...

Lula érezte, hogy Svarcz eszes, nemes jellemü és szép férfi. Hogy melyik oldalát becsülte legjobban, maga sem tudta. Egy este, mikor sokáig beszélgettek együtt, szinte felmerült előtte a kérdés:

Válasz helyett félig levetkőzve a tükör elé állt és szinte csodálta önmagát. Aztán megint kérdezte tulajdon szivét:

Ettől fogva Lula különös változáson ment át. Szórakozott volt, néha csaknem álmodozva járt-kelt czél nélkül. Máskor minden ok nélkül Malinka mellére borult és sóhajtozott. Svarczot naponta látta. Ahogy azonban a napok, hónapok teltek, ő is megváltozott Svarcz előtt. A grófnő, akit eddig csak gyermeknek látott, megnőtt szemében és mint teljes virágában levő nő jelent meg előtte. Svarcz tekintete, ha ránézett, nem volt többé oly nyugodt és tiszta, mint azelőtt. Ha azelőtt teljes nyugodtan merte volna álomba ringatni, most még ránézni is félt, mert attól félt, hogy elragadja a tuláradó érzés.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Akkor, hidd el Lula, igazán, őszintén szeretnék. Nagyobb boldogságot nem is tudok képzelni, mintha valaki szeret és viszontszeretik.

- Azt... azt nem tudom... Én magam nagyon, de nagyon szeretnék... Ki sem tudom mondani.

Azután átkarolta Lula nyakát, magához ölelte és csókok között mondotta:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Vigyen el az ördög, ha ujság, amit mondok. Láttam, öreg, mikor megcsókoltad a Lula fátyolát... Nos, ha már annyira szereted a csókolózást, hát puszizd meg az esernyőmet, vagy a tavalyi télikabátomat. Még egészen jó, csak a bélése van kiszakadozva... Add ide a pipát, ugy könnyebb elviselni az életet... Tudod, öregem, én kitalálom, hogy mit jelent az ilyesmi, ha Witzbergné nem tudja is kitalálni.

Svarcz kezébe temette arczát. Augusztinovicz hallgatva nézte egy ideig. Azután surolni kezdte lábával a padlót az asztal alatt és mikor ennek sem volt hatása, megszólalt:

- Tudod, öreg, javadat akarom. Tanácsot akarok adni, Jupiterre!... Nincs más tennivalód, nősülj meg...

Svarcz felállt. Homlokáról szinte le lehetett olvasni, hogy szilárd elhatározás fogamzott meg benne. Kezet nyujtott Augusztinovicznak:

Azután megtömte pipáját, lefeküdt az ágyra és valóságos gőzerővel fujta az ég felé a pipafüst karikáit.

Heléna nem volt otthon. Svarcz órákhosszat várakozott rá, miközben idegesen járt fel s alá a szobában. Elhatározta, hogy mindenáron véget vet annak a furcsa helyzetnek, amelybe az özvegy és a grófnő között került. Azt azonban érezte, hogy a döntés, a határozás fájdalmat okoz neki. Svarcz azért jött, hogy megkérje Heléna kezét, pedig ugy érezte, hogy ebben a pillanatban már nem szereti. Most érezte igazán, hogy szereti Lulát, amint csak erős akaratu, bár látszólag hideg külsejü emberek valakit szeretni tudnak. Készült, hogy milyen szavakkal fogadja Helénát, mert érezte, hogy a dolog nem megy neki majd könnyen. Nincs visszataszitóbb, mintha az ember egy nőnek mondja, hogy szereti, akit tényleg nem szeret. Valamikor Svarcz talán még igazán szerette Helénát, de szerelme már elenyészett, mielőtt a grófnőt megismerte volna. Mikor világosan tudatára jött helyzetének, habozott egy pillanatig. Érezte, hogy mást szeret, de félt rágondolni, félt azt önmagának bevallani.

Saját bensejével jutott ellenkezésbe. Ez a helyzet természetesen nem tarthatott sokáig. Hogy világosan rájött saját helyzetének tudatára, arra ugyszólván Augusztinovicz kényszeritette a maga czinizmusával, mikor elébe tárta a grófnő iránt érzett szerelmét. Svarcz önmagával jutott ellenkezésbe és a belső tusának az lett a vége, hogy elment Helénához. A vihar azonban, amely benne végbement, erős nyomokat hagyott rajta. Láz égette és nem tudott nyugodtan gondolkozni. Nem tudta helyzetét higgadtan fontolgatni, mint máskor. Néha a lelkiismeret szava szólalt meg benne és kérdezgette önmagát:

- Jogomban van-e, hogy ennek a szerencsétlen nőnek boldogságát egészen szétromboljam?

Ugy érezte, hogy közte és Heléna között áll a kötelesség, mig a grófnővel nem kapcsolja össze semmi. Tudta azonban, hogy számtalan akadály áll elhatározásának utjában. A becsületes szándék érdekében, amelyet feltett, hazudnia kellett és előrelátható volt, hogy hazugság lesz ezentul az egész élete. Érezte, hogy ennek az egyetlen jó tettnek számtalan rossz lesz a következése.

Közben beesteledett, de Heléna még mindig nem jött meg. Svarcz azt hitte, hogy kiment a temetőbe. Anélkül, hogy tudta volna, miért, haragudott. Gyertyát gyujtott és fel-alá kezdett sétálni a szobában. Tekintete véletlenül Potkanski arczképére esett. Svarcz nem ismerte életében és mégis gyülölte ezt az arczot, ámbár az egyetlen oka rá talán az volt, hogy Potkanski főuri családból származott. Ezuttal is a finom, derült arcz valósággal haragra ingerelte.

- Utóvégre is, ha meggondolom, én nem vagyok Heléna szemében egyéb, mint ennek a képnek hitvány másolata - mormogta magában.

Ebben azonban tévedett. Svarcz jellemében tökéletes ellentéte volt Potkanskinak és Heléna őt már magáért szerette. Mégis az ijesztő kép folyton ott lebegett a szeme előtt. Sokat adott volna érte, ha Heléna nem lett volna már azelőtt Potkanski felesége és ha nem lett volna már tőle gyermeke.

- Nekem is lesz talán majd fiam - gondolta magában. - Majd ugy nevelem, hogy erős, jellemes ember legyen belőle... Ha az a gyermek enyém és - Luláé volna!

Lázas borzongás futott végig rajta. Ajkát idegesen szoritotta össze. Homlokán nehéz izzadtságcsöppek gyöngyöztek alá. Egy-egy gondolata a vágyak egész tengerét foglalta magában.

Lassan megunta a járkálást és leült. Körülbelül félóráig kellett még Helénára várakoznia. Végre megjött Heléna. Egész feketébe volt öltözve. Ruhájától élénken elütött halvány arczszine és sötét haja. Mikor Svarczot meglátta, gyengéden mosolyogni próbált. Ebben a mosolyban azonban tengernyi öröm volt elrejtve. Svarcz ugyanis az utóbbi időben elég ritka vendég volt nála. Az a gyöngéd tapintat azonban, amely önkénytelenül is szokott müködni a legtöbb asszonynál, nem engedte meg, hogy örömét akár teljesen mutassa, akár szemrehányásokat tegyen neki. Mikor azonban kezet nyujtott Svarcznak, ugy érezte, hogy kezével együtt lelkét, szivét, mindenét odaadja.

Svarcz ajkához emelte kezét és nyugodt, szinte félelmetesen komoly hangon kezdett beszélni.

- Ülj le, kérlek, Heléna, nagyon komoly beszélni valóm van veled... Már régóta nem voltam nálad és szeretném, ha az a bizalom, amely azelőtt volt közöttünk, megint teljesen helyre állana.

Heléna letette kalapját és fátyolát, kezével hátrasimitotta haját és leült. Tekintete nyugtalanságot és várakozást árult el. Alig tudott Svarcznak válaszolni.

- Tudod, hogy már négy éve, hogy Gusztáv meghalt. Én a lehetőségig teljesitettem neki tett igéretemet és viszonyunk mégsem volt olyan, amilyennek lennie kellett volna. Jövőre ennek másként kell lennie, Heléna...

Nehéz lélekzetet vett, egy pillanatra meg kellett állapodnia. A nagy csendben szinte hallani lehetett Heléna szivének dobogását. Alig hallhatóan ismételte Svarcz utolsó szavait:

Összekulcsolta kezét, mintha imára készült volna és egy pillanatig szinte kábultan, zavaros tekintettel bámult maga elé

- József!... Hát nem gunyolódol? Komolyan beszélsz?... Nem!... Hát boldog leszek!... Ha tudnád, mennyire szeretlek! Milyen boldog vagyok!... Az ember akkor él, ha sir, nevet, gondolkozik és szeret. Látod, én most örömemben sirok, rád gondolok és téged szeretlek. Ez az én életem... Engedd meg, hogy sirjak... Szeretsz te is engem?

Svarcznak szinte nehezére esett, hogy Heléna szavait hallgassa és valóságos megerőltetésébe került, hogy azt az egy szót válaszolja rája. Látta a hazugságok, képmutatások óriás tömegét, amely mindig válaszfalat fog emelni közte és ez asszony között, aki őt oly nagyon szereti, de akit ő oly kevéssé szeretett. Inkább köszönt és eltávozott.

Heléna, mikor magára maradt, láztól égő homlokát odaszoritotta az ablaktáblához és sokáig mozdulatlanul állt ott. Végre kinyitotta az ablakot és sokáig mozdulatlanul bámult ki a csendes, csillagos nyári éjszakába. Néha egy-egy könycsepp csordult ki a szempillájából, haja kibomolva ragyogott a hold ezüstös fényében. Igazi nyári éj volt, oly szép, oly szerelmes, oly bóditó.

Néhány nappal később Svarcz lakásán Augusztinovicz teljesen el volt foglalva az utolsó vizsgálataira való készüléssel. Hogy teljesen zavartalanul dolgozhasson, az ablakfüggönyöket is lebocsátotta és az asztalt a szoba közepére huzta. Ő maga ingujjait könyökéig felgyürve, valami kisérlettel foglalkozott. Az asztal tele volt a legkülönbözőbb formáju üvegedényekkel, vegyiszerekkel telt dobozokkal és mindenféle eszközökkel. Középütt kékes fénynyel égett egy spirituszlámpa, amelynek lángjai nyaldosták a retorta fejét. A munka csak ugy égett Augusztinovicz kezei alatt. Tényleg összes ismerősei között alig volt valaki, aki oly gyorsan tudott volna dolgozni, mint ő. Szinte mosolyogva, jókedvüen dolgozott, közbe-közbe elfütyült egy-egy melódiát, vagy dudolt valamit. Néha maga komponálta sorokat deklamált el a retortáknak és üvegeknek:

- Ha Svarcz itt volna, még gyorsabban menne a dolog... De hát ő most nősül... És ha elgondolom, hogy ennek a szamárságnak én vagyok a közvetlen okozója... Hanem hát kinek mi köze hozzá. Folytassuk a munkát.

Ebben a pillanatban valaki megrántotta a csengetyü-zsinórt. Augusztinovicz poétikusan fordult az ajtó felé:

Az ajtó kinyilt és előkelően öltözött fiatal ember lépett a szobába. Augusztinovicz nem ismerte. Ami legjobban feltünt rajta, a világos nadrág és sötét bársonykabát voltak. A ruhája olyan volt, mintha éppen a skatulyából szedték volna ki és maga is egészen simára volt borotválva, haja ki volt sütve. Arcza semmi különös tulajdonságot nem árult el; nem volt se szép, se csunya; nem látszott se hülyének, se nagyon értelmesnek. Termete közepes volt, arcza, szája, homloka olyan, aminő az átlagembereké. Semmi különös ismertető jele nem volt.

A fiatal ember kezdte türelmét elvesziteni. Augusztinovicz arcza azonban inkább árult el jókedvet, mint rosszindulatot.

- A ház tulajdonosa küldött Svarcz urhoz, - folytatta a fiatal ember, - hogy tőle Lula grófnő lakását és viszonyait megtudjam. Ön is nyujthatna talán fölvilágositást ebben a tekintetben?

- De igenis, arról... Mert ha én azt mondtam volna, hogy rut, mint az éjszaka, bizonyára nem lenne kedve hozzá, hogy vele megismerkedjék?... Ugy-e bár?!

- Egyáltalában nem, ámbár Witzbergné is mindig ezt szokta mondani... Ismeri ön Witzbergnét?... Nagyszerü egy asszony! Van egy leánya is, amellett nagyon gazdag.

- Hallja, valaki jön fölfelé a lépcsőn... Valószinüleg Svarcz... Talán nem... Fogadjunk, hogy Svarcz?... Nos?

Az ajtó kinyilt és belépett Svarcz. Meglepetten nézett a nem várt idegen alakra.

- Van szerencsém az urakat egymásnak bemutatni - szólt Augusztinovicz. - Pelski ur... Svarcz.

Svarcz vizsgálódva nézte az idegent. Pelski aközben előadta jövetelének czélját. Svarcz, ha nem is jókedvvel, de minden vonakodás nélkül közölte Lula czimét.

- Ajánlom magamat, - tette a gróf távozásakor hozzá. - A grófnő valószinüleg nagyon fog örülni, hogy egy unokabátyjával megismerkedhetik. Csak kár, hogy két hónappal előbb egy rokona sem jelentkezett.

Pelski valami érthetetlent morgott a bajusza alatt. Ugy látszott, Svarcz megjelenése imponált neki.

- Minek adtad oda neki Lula czimét? - kérdezte Augusztinovicz Svarczot, mikor az ajtó bezárult.

- Tudod, én nem vagyok se kóbor lovag, se Don Quichote, én inkább elkerülöm a veszélyt és győzök másutt, mint hogy kihivjam és elessem. Ez nem középkori értelemben vett lovagiasság ugyan, de józan gondolkozás.

Svarcz szeme sajátságosan csillogott. Kezét rátette Augusztinovicz karjára.

Azt akarta, hogy a grófnő, akit véletlen elszakitott tőle, tisztán és sértetlenül maradjon meg előtte. Ugy szólván áldozott emlékének.

- Mit mondjak neki, ha rólad kérdezősködik? - kérdezte Augusztinovicz rövid idő mulva.

Svarcz egészen elvörösödött. Érezte, hogy Lula is szereti őt, de igy más szájából hallani mégis váratlan volt. Valami ideges borzongás futott végig ereiben.

- Mindegy... mondd meg Lulának, hogy mást veszek el szerelemből és kötelességből.

- Szabad! - válaszolta Augusztinovicz a legmélyebb meggyőződés hangján. Aztán mig köpenyét levetette és keztyüit lehuzta (rendkivül elegánsan volt öltözve), kérdezősködött.

Belépett Malinkával a szalonba, amely láthatólag valami előkelő vendég fogadására volt rendbehozva. Az asztalon két nagy lámpa égett, a zongora nyitva volt.

- Valószinüleg ezt fogja kérdezni Lula grófnő is... engedje meg, hogy majd az ő kérdésére válaszoljak.

A grófnő nem is váratott sokáig magára. Belépett, egészen feketébe volt öltözve, néhány gyöngyszem volt a hajában.

- Most pedig különösen... De jön valaki... az unokabátyja, grófnő! Nagyszerü fiatal ember.

Pelski belépett a szalonba, utána Witzbergné. A kölcsönös üdvözlések után általános dolgokról beszélgettek. Augusztinovicz alig szólt közbe. Egy karosszékben ült félig behunyt szemmel, miközben a lehető legközönyösebb arczot vágta. Szokása volt, ha valakit meg akart figyelni, félig behunyta szemét. Ilyenkor semmi sem kerülte el a figyelmét. Pelski gróf Lula mellett ült és élénken beszélgetett vele. Ujjaival a monokli zsinórját csavargatta.

- Mielőtt Kievbe jöttem, - mondotta - nem is volt tudomásom arról a nagy csapásról, amely az egész családot érte édesatyjának halálával.

- Nem. Csak azokról a szerencsétlen perekről és egyenetlenkedésekről tudtam, amelyek családunkat oly sokáig kétfelé szakitották. Eddig távol voltam hazámtól, az egész dolgot alig ismertem. Kievi utam éppen a kibékülés czéljából történt.

- Mindez ideig külföldön tartózkodtam, családi viszonyainkkal nem vagyok eléggé ismerős. Ezt a rokonságot sem ismerőseimnek, hanem ugyszólván csak a véletlennek köszönhetem.

- Atyám halála után, mikor magam vettem kezembe jószágaim vezetését, egy alkalommal sokáig kutaszkodtam régi papirok között és akkor rájöttem, hogy családunk nemcsak rokon, hanem még czimerünk is egy és ugyanaz.

Lula maga elé nézett. Kezével köténye sarkát gyürögette. Azután megszólalt:

- Nagyon sokáig kellett fáradoznom, mig rá tudtam a lakására akadni, grófnő. Ez az úr - Pelski szemével Augusztinovicz felé intett - sajátságos felvilágositásokat ad, ha nála kérdezősködnek. Szerencsére jött a lakótársa és ő mindent megmondott.

- Mikor atyám nagyon beteg volt, Svarcz ur ápolta. Ő hozott ide Witzbergékhez is. Nagyon sokat köszönök neki.

Augusztinovicz lezárt szempillái kinyiltak. A gunyos vonás egyszerre eltünt arczáról.

Augusztinovicz ültéből egyszerre felegyenesedett. Gunyos arczczal fordult a grófnőhöz.

- Nem-e?... Kérem, akkor megmondhatom én is. Svarcz Zomogrodban született és az apja ugyanott kovács volt.

- Sajnálom, kedves rokon, hogy a sors arra kényszeritette, hogy más osztálybeli emberekre szoruljon.

Lula felsóhajtott. Nagyon jól tudta, hogy ő ezeknél a nála alacsonyabb rangu embereknél támogatást, otthont, segitséget talált és hogy nekik százszorta többet köszönhet, mint ennek az uj rokonnak, de szégyelte magát és nem mert szólni. Szerencséjére Witzbergné teával kinálta a vendégeket. Lula felhasználta az alkalmat, szobájába futott és ágyára ülve, kezébe temette arczát. Gondolatában Svarcz szobájában képzelte magát:

- Ott ül az asztalnál és tanul, én pedig itt ugy beszélek róla, mint egy teljesen idegen emberről... Minek is kellett Augusztinovicznak megmondani, hogy kovács volt az apja.

A legkülönösebb érzések és gondolatok háborogtak benne. Még akkor is, mikor a szalonba visszatért, nem tudott felocsudni zavarából. Ott ült Pelski mellett, de minden perczben félénken tekintett Augusztinoviczra. Attól félt, hogy megint egy ilyen kellemetlen közbeszólást talál mondani.

- Azt hiszem, te nem érzed magad egészen jól - mondta Witzbergné és a leány forró homlokára tette kezét.

Lula nem válaszolt. Tea után a zongorához ült és Chopin egyik mazurkáját kezdte játszani. Arcza még mindig ideges nyugtalanságot árult el. Augusztinovicz hamar tisztában volt Lula lelki állapotával. Szinte magyarázta önmagának.

- Zavarban van, azért zongorázik. Meg talán azért is, hogy ez az arisztokrata majom hallja a müvészetét.

Hazamenőben tovább és komolyabban gondolkozott Svarczról és a grófnőről, mint azt tőle várni lehetett volna.

Gondolataiba merülve hazaért. Svarcz még nem aludt, hanem könyökére támaszkodva ült az asztal mellett és tanult.

Svarcz arczáról leritt a türelmetlenség és kiváncsiság. Láthatólag szerette volna Augusztinovitzot az est felől kérdezgetni, de büszkesége nem engedte. Ismét könyve fölé hajolt és tanulni kezdett. Egyszerre becsapta a könyvet, felállt és kétszer-háromszor végigsétált a szobában.

Eltelt néhány hét. A viszonyok alig változtak valamit. Svarcz nem járt Witzbergékhez, mig Pelski mindennapos vendéggé vált. Augusztinovicz is mindennap eljárt, ámbár ketten nem tudták egymást kiállani.

- Kifogásom nincs, de mégis semmi ember. Társalog a hölgyekkel, ugy, ahogy tud, uj divatu kabátokat hord, szépen begombolja glaszé keztyüit, szimmetrikusan köti meg nyakkendőjét, a fehérre rámondja, hogy fehér, a feketére, hogy fekete... de semmi eredetiség, egyéni érték nincs benne.

- En gros!... en gros!... Én azt tartom, hogy a szabómérték biztosabban mutatja az emberek mellbőségét, mint a Phidias szobrai.

- Beszélnék, csak tudnám, hogy mit mondjak tulajdonképpen... Véleményem szerint Pelski az átlagemberek közé tartozik, akik a középutat tapossák. Amellett a világ előtt teljesen korrekt és becsületes, mert semmiféle gaztettet nem követett el... Hanem hagyj békét ezekkel a kérdésekkel. Beszéljünk inkább másról, talán a filozófiai rendszerekről. Vagy én elénekelek egy kuplét.

Svarcz megtömte a pipát, maga is czigarettára gyujtott és járkálni kezdett a szobában.

- Én nem akartam neked addig róla beszélni, - kezdte Augusztinovicz - mert nem akartalak vele boszantani. Ha azonban magad kivánod, szivesen a rendelkezésedre állok. A dolog ugy áll, hogy Pelski valami uton-módon megtudta, hogy a grófnak volt egy leánya, aki most teljesen árva lett. Az emberek pedig hiuk és szeretik a gazdag rokon szerepét játszani a szegény rokonnal szemben. Kinek ne tessék ez a szerep?... No de különben is természetes. Ha valaki gazdag, szivesen támogatja a szegény rokont, különösen ha leány, amellett árva és szép. Adja előtte a nagylelküt, elkápráztatja jóságával és igy lassankint valósággal ideállá, a legnemesebb emberré magasodik.

- Nagyon természetesen. Pelski meglátogatta először a grófnőt puszta kiváncsiságból, azután megtetszett neki ez a szerep és nem is hagyta abba. Pelski tuczatember, arisztokrata, egyszóval nulla,... azonban ha a hozományra nem fektet sulyt...

- Már hogy volna lehetetlen? Nem akarod talán magadat elkápráztatni... nem vagy asszony, vagy gyerek. Te tudtad, hogy mit teszel, mikor Heléna kezét kérted meg.

- Mondom, Pelski fiatal és gazdag. A grófnő tetszik neki és a hozomány kérdése valószinüleg mellékes előtte... A fő az, hogy Lula tetszik neki.

- Öreg, mondd meg, mit használ ez a hiábavaló fecsegés? Ma még lehet, hogy nemet mondana, de néhány hónap mulva okvetlenül beleegyezik. Ha te elmennél Witzbergékhez, megbirkózhatnál a gróffal, igy azonban nincs más választása.

- Miből?... Első este, mikor Witzbergéknél Pelskivel találkoztam, hallottam, a mint Pelski kérdezte, hogy ki tulajdonképpen Svarcz és milyen családból való. A grófnő zavarba jött és azt mondta, hogy nem tudja. És mikor én megmondtam, hogy igenis tudnia kell, hogy te egy kovács fia vagy, elvörösödött és haragjában majdnem sirva fakadt. Most már tudod!

- Látod, - folytatta Augusztinovicz - ami Pelskit illeti, ő a saját szempontjából fogja fel a dolgot, egészen helyesen jár el. Minduntalan czimükre, a családi méltóságra, magas összeköttetéseikre emlékezteti a grófnőt. Alapjában maga is nagy arisztokrata, Pelski pedig ügyesen jár el, mikor hiuságát élesztgeti és gőgöt ébreszt benne. Ilyenformán a legbiztosabban távolitja el tőlünk.

A beszéd után leült, hanyatvágta magát és mindenáron azon iparkodott, hogy a pipafüstkarikákon az ujját átdugja. Svarcz egy helyben állt és mereven bámult a padló egyik pontjára. Végre megtörte a csendet:

- Azt mondtam neki, hogy te a vizsgákra készülsz és nem mehetsz el hozzájuk. Válaszszon közted és Pelski között teljesen a saját belátása szerint. A házasságod okvetlen döntene, még pedig a Pelski javára.

Svarcz közelebb lépett Augusztinoviczhoz, megfogta a karját, hogy ujjai szinte belemélyedtek a husába.

Merően egymás szemébe néztek, mintha ellenségek lettek volna. Azután Svarcz elbocsátotta Augusztinovicz karját és elkeseredetten az ágyra vetette magát. Társa egy ideig csaknem gyülölködve nézett rá. Egyszerre arcza szánakozó kifejezést öltött és ő maga szinte bünbánólag lépett az ágyhoz. Megrántotta Svarcz kabátját és békülékeny hangon mondta:

- Ne haragudj, öregem! Ha te leszel a nyertes, őrizd meg emlékedben, mint valami szentet és mondd neki, hogy haladjon ő is a kötelesség utján, amint te megtetted.

Heléna majdnem maga sem hitt boldogságában. Készülődött az esküvőre. Eddigi életének vége szakadt, uj élet előtt állott. Mindazonáltal nagyon is érezte azt az óriási ürt, amely multja és jövője között tátongott. Sokszor majdnem összefüggés nélkül, hirtelen mondta Svarcznak:

És ez az asszony, akit a szerelem tett csaknem őrültté, de akit végtelen szeretete gyógyitott is ki, a maga szempontjából feltétlenül helyesen gondolkozott. Eddigi életének tapasztalataiból jót már alig remélhetett. Élete ugyszólván nem a saját medrében folyt már régóta. Vannak csillagok, amelyek sokáig keringenek magánosan a végtelen ürben, mig egy-egy hatalmasabb bolygó magával ragadja őket és kényszeriti, hogy mellette vándoroljanak. Hasonló volt ehhez a Heléna esete. Heléna pályája találkozott a Svarczéval és szinte öntudatlanul követte őt. Svarcz nyugodt méltóságába helyezte bizalmát. Boldogságáról is csak föltételesen, vele kapcsolatban mert beszélni:

- Ha ő akarja, boldog leszek, - gondolta sokszor, ha magában elmélyedve, jövője jutott eszébe. Bizalma határtalan volt nemcsak Svarcz egyéniségében, hanem hatalmában is.

Miközben igy előre elképzelte magának jövőjét, folyton készült az esküvőre. Mint valami gyermek, ugy örült minden uj dolognak, amely az esküvő közeledését jelentette, özvegy volt már, de azért fehér ruhában akart az oltár elé menni. Ez különben Svarcznak is tetszett. Jó hangulatával együtt lassan egészsége is teljesen visszatért. Tevékeny volt és a legaprólékosabb dolgokról is gondoskodott. Vonásai nemesek lettek és megszépültek a boldogság hatása alatt. Az emberektől irtózó teremtésből, a madárból, amelynek szárnyait megnyirbálták, megint nő lett, aki tudatában volt saját egyéni értékének, ha ez nem is nyilatkozott meg másban, mint hogy szerették. Az esküvő napja pedig folyton közeledett.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Svarcz közel volt már a doktorátus letételéhez. Teljesen el volt foglalva tanulásával, olyannyira, hogy egészsége is megérezte. Álmatlan éjjelek és a szüntelen munka halványnyá tették az arczát. Lesoványodott, szemüregei alatt kékes aláfutások látszottak. Valósággal lázasan tanult és ami fentartotta, tulajdonképpen csak az volt, hogy mindenáron tiszteletreméltó állást akart magának biztositani a társadalomban. Még egy dolog fokozta különösen izgatottságát vizsgái előtt. Az a pénzösszeg, amelyet hazulról hozott magával, mikor az egyetemre jött, teljesen elfogyott. A kiadások nagyobb része és az élet gondjai nagy részben már Augusztinoviczra hárultak. Augusztinovicz teljesen leszokott az ivásról és jóval többet keresett, mint Svarcz. Zeneórái jól jövedelmeztek és mellékfoglalkozásai nem vonták el a folyton felhalmozódó tanulni valóktól, mert tehetségével nagyon könnyen ki tudta pótolni a hiányzó időt és kedvet. Witzbergéket még mindig naponta meglátogatta. Malinka mindig kifutott, hogy ajtót nyisson neki, de kezét el-elkapta előle, mert Augusztinovicznak szokása volt, hogy egymásután ötször-hatszor is megcsókolta. A leány szerette őt. És a fiatal ember komolyan vonzódott-e hozzája? Inkább nem, mint igen, mert multja csaknem minden mélyebb érzést kiölt belőle. Igazi érzés egy fillérre való sem volt benne. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy kitünő pajtás és élvezetes társalgó ne legyen. Ha volt benne még valami rokonérzés, azzal Svarcz irányában viseltetett.

Az összes érzések közül, amelyek az embereknek egymáshoz való viszonyát szabályozzák, a rokon- és ellenszenv volt benne némiképpen kifejlődve. Malinka iránt például szimpátiával viseltett, mig Lula ellenszenves volt neki. Miért volt viszonya ilyen a grófnővel szemben? Különböző, okai voltak reá. Lula mindig hidegen, csaknem méltóságosan fogadta és amellett grófnő volt. Augusztinovicznak rendesen szerencséje volt a nőknél s ezt kiapadhatatlan jó kedélyének, majdnem czinizmusának köszönhette, amelylyel mindenütt otthon érezte magát. Amellett meg volt benne a tehetség, hogy minden társaságban, amelybe belekerült, forogni tudott. Ahol akarta, tudta érvényesiteni ügyességét és szellemét. Gyakran szokta mondani, hogy az a könnyüség, amelylyel mindenütt fel szokott lépni, a megjelenés biztossága örökölt tulajdonság nála. Tényleg azonban szüleit sohasem ismerte, sőt azt sem tudta, hogy kik és mik voltak. Mindamellett azt tartotta róluk, hogy nem lehettek közönséges emberek. Rendesen el szokta mondani azt az ismeretes viczczet, hogy Napóleon nagyanyja és az ő dédanyja - két különböző személy volt. Ilyenformán bebizonyitotta a Bonaparteokkal való rokonságát is.

Minden kiváló tulajdonsága és szellemessége mellett azonban Lula elintén kevésbe vette Augusztinoviczot. Ennél az elasztikus, könnyelmü fiatal embernél sokkal jobban magára vonta a figyelmét Svarcz szilárd jelleme, törhetetlen akaratereje és kitartása. Mikor aztán valóságos vonzalmat kezdett érezni Svarcz iránt, Augusztinovicz egészen a háttérbe szorult. Igy állottak a dolgok, mikor Pelski megjelent. Ettől fogva, különösen mióta Svarcz látogatásai is kimaradtak, Lula teljesen megváltozott. Félni kezdett Augusztinovicztól, mert az rajta mindent ellenszenvének szemüvegén át vett szemügyre. Lula nem tudta vele szemben többé a közönyöst adni; félt. Augusztinovicz nem ritkán olyan dolgokat talált Pelski előtt megjegyezni, amelyek őt kellemetlenül érintették. Eleintén egyet-mást kérdezett tőle Svarcz felől, mikor azonban mindig ugyanazt a választ kapta, hogy tanul, lassankint felhagyott vele. Mégis gyakran, ha Augusztinovicz belépett, aggódva tekintett reá, mintha valami hirt várt volna tőle Svarcz felől. Az aggodalom különben egészen természetes is volt. Mert akár szerette őt Svarcz, akár nem, mégis csodálatos volt, hogy most róla csaknem egészen megfeledkezett. Érezte, hogy Augusztinovicz válaszai nem viselik a teljes őszinteség szinét magukon. Lehetetlen volt, hogy Svarcznak még a legkitartóbb tanulás alatt is csaknem teljes két hónap alatt ne lett volna egyetlenegy szabad percze, hogy legalább akkor hozzá eljöjjön és hogyléte felől kérdezősködjék. Minthogy Pelski megérkezése és Svarcz kimaradása csaknem egy időbe esett, joggal kereshetett összefüggést a két dolog között. Felvilágositást egyedül Augusztinovicz adhatott volna, ő azonban nem tette meg.

Egészben Lula lelkiállapota ez idő alatt nyugtalan, izgatott volt. Pelskinek nem volt nehéz, hogy gondolatban a reá várakozó fényes jövő képét csillogtassa a szeme előtt, ahol minden kényelem, gazdagság, szolgák, fogatok álltak a rendelkezésére. Lula mindezt átélte gondolatban, de ha magára maradt szobácskájában, ismét csak Svarczra gondolt. Miért nem jön?

Svarcz azonban állhatatosan távol maradt, Pelski pedig mind nyiltabban lépett fel, mint vetélytárs. Lula, akit Svarcz közönyössége erősen sértett, már most boszuból is bármely pillanatban odaadta volna kezét Pelskinek. Különben is a hagyomány, a rokonság az ő oldalára vonta. Könnyen előre lehetett látni, hogy ki lesz a győztes. Pelski minden igyekezetével azon volt, hogy azt a kis borut, amely Lula homlokán honolt, eloszlassa. És ez gyakran sikerült is neki. Lula néha teljesen visszanyerte jókedvét, mulatott, nevetett, tréfált a körülötte levőkkel. Egy ilyen alkalommal Augusztinovicz csendesen odaszólt Malinkának:

- Nem, - válaszolta Malinka szomoruan. - Még egyszer emlékeztetni fogom ezekre a szavakra.

Augusztinovicz valószinüleg maga sem mondta volna ezt, ha látta volna, hogy Lula akárhányszor ezen jókedvüen eltöltött esték után az ágyra borult és keservesen zokogott és órákon át alig tudott magához térni. Szegény Lulának senkije sem volt, akinek keserüségeit és a nehéz küzdelmet, amely bensejében folyt, megvallhatta volna. Azelőtt még talán Malinkát átölelve bevallott volna neki mindent, most azonban már Malinka is idegen volt neki, vagy nem állott olyan közel hozzá, mint azelőtt. Malinka a szerelmesek aggódásával Augusztinoviczot féltette tőle és különösnek találta Lulának a Pelskihez való helyzetét. Lula pedig kételkedni kezdett abban, hogy Svarcz szerette-e valaha őt.

Pelski folyton a reá váró kényelmes jövő képeit csillogtatta előtte. Az idő pedig telt és az idő a költő szavai szerint «rossz kertésze a viruló rózsáknak».

Malinka gyakran megkisértette, hogy Augusztinovicztól Svarcz kimaradásának igazi okát megtudja. Augusztinovicz azonban mindig valami kifogással élt, vagy egyszerüen füllentett. Maga részéről Svarcz teljesen meg volt győződve, hogy Lula mindent tud.

Svarcz mérges volt, de nem kérdezősködött tovább. Szégyelte magát, érezte, hogy kérdései gyengeségre vallanak. Majdnem félelemmel tapasztalta, hogy minden törekvése mellett nem tud feledni. Voltak pillanatai, mikor kész lett volna becsületét, kötelességérzetét, mindent elvetni magától, hogy egy pillanatra Lula vállára hajtsa fejét. Nem tudott emlékezéseinek hatása alól szabadulni. Eddig még győztes maradt az önmagával vivott küzdelemben, de most, mióta igy megváltozott, maga sem tudta, hogy mi történik vele a jövőben? Azelőtt gondolkozása nyugodt, higgadt, majdnem flegmatikus volt, most azonban minden forrott, viharzott benne. Tulajdon maga előtt minden értékét elvesztette és gyakran az üres érzelgősség kerekedett benne felül.

Körülbelül két hónappal a Lulával való szakitás után egy éjjel Augusztinovicz felébredt álmából és látta, hogy Svarcz még felöltözve ül az asztalnál és kinyitott könyv hever előtte. Az óra ingája egyhanguan, lassan ketyegett, mutatta a perczeket, a lámpa barátságos világosságot árasztott szét a szobában és sajátságos fényt vetett Svarcz vöröses szakállára és halovány arczára. Svarcz maga lecsukott szemekkel dőlt hátra karosszékében. Azt lehetett hinni, hogy alszik, de észrevehető arcjátéka mást mutatott. Szája szélén mosoly játszadozott, mintha valami édes álomkép lebegett volna előtte. Augusztinovicz egy ideig figyelmesen nézte, azután felült ágyában és valamit mormogott:

- Mire gondolhat most ez a szerelmes bolond?... Akármi legyek, ha nem vágom az egyik párnámat hozzá? A semmire való! Hozzávágom a párnámat mindenesetre, nem bánom, ha leütöm a lámpát!...

Befejezte hadikészületeit, hajitani készült, egyszerre azonban hirtelen a paplan alá bujt. Svarcz felnyitotta a szemeit.

- Kiváncsi vagyok, mi lesz most? - morogta Augusztinovicz, miközben a mélyen alvót tettette.

Csodálkozása pillanatról-pillanatra növekedett. Svarcz gyanakodólag tekintett körül, aztán mint valami gonosztevő, kutatni kezdett az asztalfiókban valami után.

- Csak nem akarja magát főbelőni, vagy megmérgezni, - gondolta Augusztinovicz kissé megijedve.

Jelenleg azonban Svarcz egyáltalában nem gondolt ilyesmire. A tárgy, amelyet előkotort, kicsiny, összegyürött keztyü volt, bizonyára valami emlék.

Ostobaságok tekintetében sokkal állandóbb és kevésbbé eltérő a különböző generácziók gondolkozásmódja, mint okos dolgokban. Svarcz, mint valami középkori lovag, szájához emelte a keztyüt és megcsókolta. Társa azonban már nem tudta türtőztetni magát, hanem hangosan odakiáltott:

Tényleg volt valami megalázó ebben az elérzékenyülésben, amint azt később Svarcz önmaga előtt beismerte.

Másnap Svarcz már korán reggel távozott hazulról, hogy az Augusztinoviczczal való diskurzust, aki komolyan neheztelt rá, elkerülje. Augusztinovicznak csakugyan ugy tünt fel, mintha Svarczban is csalódott volna és nem egyszer mondogatta:

Ez a gondolat azonban mindig azt a kellemetlen érzést keltette benne, amelyet akkor érzünk, ha egy eddig nagyon tisztelt személyt megszününk becsülni. Máskülönben szentül meg volt róla győződve, hogy Svarcz még vissza fog térni Lulához.

- Potkanskiné vagy meghal, vagy megőrül, - vélekedett - ezek pedig egymáséi lesznek... Ha meg kell halnia, hadd haljon meg... Svarcz egész biztosan visszatér Lulához, sőt mint bünbánó fog visszatérni.

Szerette magával elhitetni, hogy ő nőgyülölő és hogy nem törődik velük semmit. Most azonban folyton azon gondolkozott, hogy értesitse-e Lulát Svarcz házasságáról. Végre ismét csak azt határozta, hogy hallgatni fog.

- Helénával keveset törődöm, - gondolta - hiszen Svarcz csak vissza fog térni Lulához. Ha azonban most elmondok mindent, akkor már késő lesz, bizonyára késő. Hallgatok tehát, mert hallgatni arany.

Augusztinovicz Helénát Lula fölé helyezte és őszintén óhajtotta volna, hogy Svarcz őt vegye el. Ez az óhaj azonban inkább a Svarcz iránti vonzalmán alapult. Lulát különösen azért nem akarta elhatározásában Svarcz házassági hire által befolyásolni, mert meg volt győződve, hogy Lula anélkül is Pelskit fogja választani. Számitott rá, hogy akkor megmondhatja Svarcznak:

- Látod, öregem, Lulának én nem szóltam egy szót sem Helénáról, nem tudta, hogy te mást szeretsz és ő mégis elfogadta a Pelski kezét.

Aztán megint más jutott az eszébe. Ha Svarcz nem tér vissza Lulához és ha Lula Pelskihez megy nőül, Lulának fog Svarcz nevében gratulálni.

- Svarcz sok szerencsét kiván méltóságodnak... Crescite et multiplicamini! Ő már régen el van jegyezve, szeret és viszontszeretik.

Az idő mult, de Svarcz nem tért vissza Lulához. Malinka egyszer megjegyezte Augusztinovicz előtt:

- Nem, Ádám, Lula roppant büszke és ha elfogadja Pelskit, azt tisztán sértett önérzetből teszi, mert Látja, hogy Svarcz irányában egészen közönyös. Különben is Pelskin kivül nincsen senkije, ő az egyedüli, aki érdeklődik iránta. Lula nagyon jól tudja, hogy másra nem számithat.

- Igenis, ő számitott Svarczra és csalódott. Ki veheti ezt zokon tőle, ha Svarcz feléje sem néz? Érti, uram.

- Fájdalmasan csalódott, - folytatta Malinka - és csak én tudom igazán, hogy mennyit szenvedett. És noha most már nem oly benső a barátságunk, mint volt, mégis látom kinjait és vergődését. Tegnap, mikor szobájába léptem, könyezve találtam. Kérdeztem, mi baja és ő eltagadta. Azt mondta, hogy migrénje van. Mikor meg akartam ölelni, gyengéden ugyan, de elutasitott. Aztán megmondta, hogy nagyon el van keseredve, azért sirt. Nos, mit szól ehhez?

- Azt, hogy neki nagy áldozatba kerül, hogy Svarczról lemondjon... Hanem mondja meg őszintén, miért nem néz Svarcz már hónapok óta felénk?

- Ő bizonyára tudja, hogy mit akar, - válaszolta Malinka nyomatékkal - hanem azt nem kellene Lula előtt eltitkolnia.

Még aznap meggyőződött azonban róla Malinka, hogy Svarcz nem ül ugy állandóan otthon, mint azt Augusztinovicz mesélte. Délután kint volt ugyanis anyjával a városban és látta Svarczot, amint egy más fiatalember társaságában sétált. Ő nem vette észre Malinkát, a leány azonban megdöbbent sápadt arczszinén és beteges alakján. Ugy vélte, hogy megfejtette a talányt és magyarázatát adta, hogy miért nem akarta Augusztinovicz barátjának távolmaradását megokolni. Kezdte érteni, hogy miért kerülte mindig ezt a kérdést.

- Mindenesetre beteg volt, - gondolta Malinka - és megtiltotta Augusztinovicznak, hogy ezt elárulja, nehogy Lulának aggodalmakat okozzon.

Este, mint rendesen, megjelent náluk Augusztinovicz. Witzbergné, Lula és Malinka a szalonban voltak. Egyszerre Malinka megjegyezte:

Lula szemei felcsillantak, alig tudott uralkodni magán. Izgatottsága azonban elárulta a nagy lelkitusát, amelyen átment.

- Szegény, nagyon beteg lehetett, hisz oly sápadt, mintha a sirból kelt volna ki, - vágott közbe gyorsan Witzbergné.

Lulának elállt a lélekzete és halotthalaványan futott szobájába. Witzbergné követni akarta, de Malinka visszatartotta:

Augusztinovicznak nem volt bátorsága, hogy az igazat megmondja. Hazatérve, Svarcznak nem szólt a történtekről egy szót sem. Lula azalatt szobájába zárkózott.

Feje zugott és rettenetes gondolatok égették agyát. A nagy csendben szinte hallatszott keblének zihálása és szivének dobogása.

Svarcz, Pelski, Augusztinovicz, Malinka mind mintegy sürü ködben körtánczot járó alakok tüntek fel előtte és ebből a gondolatzavarból emelkedett ki, mintha a sirból kelt volna ki Svarcz halvány, beteg alakja.

Szegény Lula egészen másként magyarázta meg magának Svarcz távolmaradását, mint Malinka. Ő azt gondolta, hogy Svarcz önfeláldozásból azért állt félre, hogy akadályt ne képezzen közte és Pelski között. Ezért szenved, ezért beteg. Gondolatai valósággal mardosták, kínozták... Honnan gondolhatta Svarcz, hogy ő Pelskivel boldogabb lesz, mint vele?... Talán nem bizott benne?... Igen, az lehet. Szemrehányta önmagának a perczeket, mikor biztató pillantásokkal, nyájas mosolyokkal és kedveskedő szavakkal tüntette ki Pelskit. Ugy érezte, hogy valósággal bünt követett el, mikor szégyenpirral az arczán el akarta Pelski előtt tagadni, hogy Svarcz egy kovácsnak a fia.

Ezuttal is kezébe temette a szégyentől kipirult arczát. Az a szégyenkezés azonban, a melyet most érzett, egészen másféle volt, mint a multkori. Ugy érezte ebben a pillanatban, hogy ha Svarcz maga is kovács lett volna, akkor is gyönyörüséggel csókolta volna meg bekormozott homlokát és szivesen nyugtatta volna fejét bőrköténynyel fedett mellén.

- Istenem, istenem, minden elhomályosodik előttem... Nem mertem volna hinni, hogy ennyire szeretem, - mondta szinte lázas állapotban magának.

Melle gyorsan emelkedett, szive hevesen dobogott. Leborult a szobájában levő Mária-kép előtt és szinte felkiáltott hozzá:

A következő napokban már Augusztinovicz sem jött el, hanem annál gyakrabban járt el a házhoz Pelski és mint Malinka megjósolta, csakugyan megkérte Lula kezét. Pelski, mikor látta, hogy Lula arcza milyen nyugodt, sőt majdnem mosolygó, egészen biztosnak érezte a sikert. Rettenetesen meg volt lepetve, mikor határozottan tagadó választ kapott.

Pelski tudni akarta, hogy ki az a másik. Lula minden habozás nélkül megmondotta. Azután, mint az ilyen esetekben a regényekben és szindarabokban is történni szokott, barátságáról biztositotta. Pelski azonban távozásánál még a neki nyujtott kezet sem fogadta el.

- Maga nagyon sokat vett el tőlem, Lula, az egész boldogságomat. Adni pedig nagyon keveset ad érte: barátságát.

Szemrehányásáról azonban Lula rögtön eltávozása után megfeledkezett. Egészen más gondolatok foglalkoztatták. A szerelemnek megvan az a rossz oldala, hogy az ember mellette semmi másra nem tud gondolni. Lula ugy érezte, hogy valakinek meg kell gyónnia, amit érez. Benyitott Malinka szalonjába. Malinka az ablaknál ült és a homályban már csak az ablak üvegétől élesen elváló profilját lehetett kivenni. Egyszerre érezte, hogy Lula karjai nyaka köré fonódnak.

- Én vagyok, Malinka, - válaszolt Lula. Odatette a zsámolyt Malinka lábai elé és fejét ölébe hajtva, megkérdezte:

Malinka válaszképpen a haját simogatta és ugy bánt vele, mint valami kis gyermekkel.

- Tudod, én nagyon, de nagyon vétkes voltam, - folytatta Lula. - Most azonban megint ráakadtam a saját szivemre... Oly jól érzem magam itt nálad! Emlékszel, ezelőtt milyen sokáig és milyen bizalmasan beszélgettünk mindig együtt? Tegyünk ma is ugy!... Nem haragszol?

- Ma megtehetjük, de később már nem... Akkor majd eljön valaki, aki téged elvisz és én magamra maradok.

- Eljön, bizonyára. Szegény beteg volt, hiábavaló vágyódásból. Eddig nem tudtam megérteni, hogy mért nem akarta Augusztinovicz megmondani Svarcz távolmaradásának az okát. Most már tudom. Svarcz megtiltotta neki, hogy valahogy téged meg ne ijeszszen.

- Még a kezemet sem akarta elfogadni, mikor eltávozott... Tehettem-e azonban másképp? Tudom, hogy eljárásom vele szemben azelőtt nem volt helyes. De most nem cselekedhettem másként, hiszen nem szerettem!

- Jobb későn, mint soha, Lula. Te a szivedre hallgattál és jól is tetted. Te csak Svarczczal lehetsz boldog.

Lula egészen Malinkához simult és merően nézte az arczát. Közben egészen besötétedett. Kivül-belül tökéletesen csend volt, csak néha hallatszott egy-egy suttogó leányhang. Egyszerre a kapu csengőjét rázta meg valaki.

Azonban nem ő volt. Az előszobából behallatszott Augusztinovicz hangja, amint kérdezte:

- Lula, menj a másik szobába és rejtőzz el, - szólt Malinka hirtelen. - Én elbeszélem neki, hogy te Pelskinek kosarat adtál és megkérem, hogy mondja el Svarcznak. Akkor okvetlenül eljön. Ha akarsz, hallgatózzál.

Augusztinovicz állandóan félt attól, hogy Svarczot a Witzbergéknél történt dolgokról értesitse. Lulára vonatkozólag be kellett vallania, hogy nagyon csalódott. A leánynak minden arisztokratikus hajlamai és Pelski jelenléte mellett szeretnie kellett Svarczot, ha betegségének hire ennyire lesujtotta. Augusztinoviczot, ha erre gondolt, egészen elhagyta humora és szokott könnyelmü gondolkozásmódja. Önkéntelenül is tiszteletet kezdett érezni Lula iránt. Már pedig, hogy ő egy nőt becsüljön, ez annyira idegen volt előtte, hogy szükségképpen normális egyensulyának kellett felfordulnia. Ugy érezte, mintha hazugságon kapták volna rajta. Ez a hazugság pedig éppen a nőkről alkotott eddigi véleménye volt. Egészben a dolog meglehetősen elkedvetlenitette. Svarczot általában kerülte. Félt is tőle, el is akart neki mindent mondani és igy a dolgot mindig másnapra halasztotta. Végre különös viselkedése Svarczot is figyelmessé tette.

Svarcz hallatlan erőfeszitéssel megfékezte indulatait, de beesett arcza egészen elhalaványodott és szeme különös fényben uszott.

- Nos, hát megmondok mindent, ugy, amint van, - folytatta Augusztinovicz. - Ki tilthatja nekem, hogy megmondjam, hogy te nyertél. Vigyen el az ördög, ha nem mondok igazat... Ő szeret téged.

Svarcz kezeit tördelte, ugy hogy ujjai szinte ropogtak a nagy erőfeszitéstől. Augusztinovicz szavai megannyi szurásként érintették. Hogy ő visszatérjen hozzá?... Tudta jól, hogy ha visszatér Lulához, boldog lehet, de megöli vele Helénát és tönkreteszi vele saját becsületét, életének erkölcsi alapját. Mégis a kötelességérzet őrült harczot vivott benne a szenvedélylyel Augusztinovicz néma dühvel nézte barátja szenvedését és dühében képes lett volna önmagát torkon ragadni. Egyszerre Svarcz visszanyerte régi, szigoru tekintetét. Látni lehetett rajta, hogy határozott. Odaszólt barátjának:

- Te rögtön elmégy Witzbergékhez és megmondod Lulának, hogy megnősülök és hogy egy hónap mulva meglesz az esküvőnk. Hozzá pedig nem térek vissza... Soha... megértetted?

Augusztinovicz eltávozott. Witzbergéknél Malinka fogadta, Lula pedig az ajtó mögött hallgatódzott. Malinka, aki már egészen beleringatta magát abba a hitbe, hogy tudja Svarcz távolmaradásának az okát, valóságos lelkendezéssel fogadta Augusztinoviczot:

Egy perczig csend honolt. Augusztinovicz hangja reszketett, mikor ujra megszólalt:

A hir villámcsapásként hatott mindkét leányra. Néhány pillanatig nyomasztó csend honolt. Egyszerre kinyilt a szomszéd szoba ajtaja. Lula belépett a szalonba. Egészen ki volt kelve a képéből, roppantul fel volt izgatva.

- Malinka, elég volt! - kiáltott a belépőkre. - Ne kérdezősködj tovább! Ez az ur megtette kötelességét, meghozta a hirt, további kérdésekkel nem alázhatjuk meg magunkat.

Megragadta Malinka kezét és valósággal kivonszolta a szobából. Augusztinovicz némán utánuk bámult, majd pedig magában morogta:

- A próféta szakállára mondom, hogy igaza van neki! De Svarcznak is igaza van! Addig kell foltozni a ruhát, mig darabokra nem szakad.

Néhány percz mulva már Pelskinél volt és elbeszélte neki az egész esetet.

- Valóságos fátum üldözi önt, gróf ur, - fejezte be beszédét. - De Svarcz nem járhatott el másként... Hát nincs igazam?

- Svarcz ur ugy járt el, amint neki tetszett. De ki bizta meg önt azzal, hogy erről engem tudósitson?

- Ilyen kicsiségekkel én nem szoktam törődni... Még egy kérdést. Hogy járt el Lula önnel szemben, mikor kezét nem fogadta el?

- Teljesen saját tetszésétől függ. Nekem különben az egész dolog nagyon egyre megy. Semmi közöm Lulához. Csak annyit tudok, ha Svarcz visszavonul, önre a legszebb kilátások várnak... Kár...

- Késő, már késő, - tette ő is hozzá... De még egy kérést, gróf ur. Ne szóljon róla senkinek, hogy önnél voltam, vagy hogy egyáltalában találkoztunk. Különösen pedig Witzbergéknek, vagy Svarcznak ne, ha össze talál velük jönni.

- Okaim vannak rá, amelyeket azonban önnek hiába magyaráznék. A viszontlátásra!

Augusztinovicz távozása után Pelski találgatta, hogy miért lehet Augusztinovicznak érdekében, hogy ő ne szóljon senkinek. Végre is nem tudta kitalálni, de belátta, hogy az magára nézve is nagyon jó volna.

- Visszatérhetnék még hozzá és mutathatnám, mintha nem tudnék semmiről, gondolta... Szegény Lula!

Malinka és Lula együtt ültek az utóbbi szobájában. Majdnem kinos csend honolt. Nehéz pillanatok voltak, amelyeket most Lulának át kellett élnie. Mindaz, amit eddig szentnek tartott, még a köznapiasságon is alul sülyedt. Szerelmének ugyszólván énjét feláldozta, elnyomta a bensejében tiltó szavukat hangoztató családi előitéleteket, visszautasitotta egy őt szerető férfiunak a kezét, a nyugodt, kényelmes jövőt, saját függetlenségét, csakhogy azé lehessen, akit szeretett. És mikor mindezt az áldozatot meghozta, akkor válaszul kapta, hogy az illető mást szeret, mást vesz el. Alapjában azonban még többet is veszitett. A kétség és fájdalom megölte benne a lelki nyugalmat, a reményt is. Ha nem is vesztette el a vallásos értelemben vett hitet és reményt, elveszett benne a hitnek és reménynek az anyagi életre való minden értéke. Ugy érezte, hogy a szilárd talaj, ameddig eddig járt, lassankint kisiklik lábai alól. Meg volt alázva, meg volt törve, meg volt rabolva morális alapjától, jövőre való reményétől. Kiszáradt, égő szemeiből már könycseppeket sem tudott kisajtolni. Ideges erőfeszitéssel ölelte a siró Malinkát magához. Lula nem tudott sirni. Talán ha könyei nem apadtak is egészen ki, felszáritotta volna azokat a harag. Malinka különben sirt mindkettőjük helyett.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Ne okozza neki azt a fájdalmat, hogy nem olvassa el, - könyörgött Augusztinovicz. - Meglehet, hogy amit ir...

Könyek tolultak szemébe és a továbbiakat csak nehezen tudta már szótagolni:

- Meglehet, hogy amit ir, már az utolsó szavai... Tegnap bevitték a kórházba, - tette hozzá csendesen.

Lula egészen elhalványodott, közel volt az ájuláshoz. Hiába kisértette meg, hogy hideg külsőt és nyugalmat erőltessen magára, sehogysem sikerült.

A levél átolvasása után a büszkeség és harag teljesen eltünt Lula homlokáról, csendes, fájdalmas hangon szólt Augusztinoviczhoz:

- Ádám ur, kérem, legyen szives neki megmondani, hogy ő ugy cselekedett, amint cselekednie kellett.

- Bocsásson meg nekem is... eddig igaztalan, nagyon igaztalan voltam... De nem tudtam, nem mertem hinni, hogy ilyen angyalok is vannak a földön!...

Witzbergéktől Augusztinovicz egyenesen a kórházba ment, ahol az egész éjet töltötte. Svarcz nagyon rosszul volt. Erős szervezetét megtámadta a tifusz és azzal fenyegette, hogy egészen megsemmisiti. Éjféltájban a beteg önkivületbe esett és makacsul vitatkozott a lélek halhatatlanságáról egy fekete macskával, amelyet az ágy sarkán látott ülni. Félt a haláltól, arczáról néhányszor rettenetes aggodalom tükröződött le. Mindannyiszor összerezzent, ha Augusztinovicz megérintette. Néha népdalokat kezdett énekelni és ismerőseivel beszélgetett. Augusztinoviczot, akit már az előző napok eseményei is kihoztak rendes kerékvágásából, ez rettenetesen felizgatta. Nyugtalanul, türelmetlenül várta a hajnal pirkadását. Minduntalan kitekintett az ablakon a sötét éjszakába, amely nem akart világosodni. Kint komor sötétség uralkodott. Szitáló eső csapkodta az ablakokat, a tetőről aláhulló vizcsöppek monoton, kellemetlen hangja betöltötte a kis kórházi szobát. Már régen nem foglalkoztatták Augusztinoviczot olyan komor gondolatok, mint most. Könyökével térdére támaszkodott, arczát kezeibe temette és az utolsó napok alatt történtekről gondolkozott. Néha felegyenesedett és a betegre tekintett. Ilyenkor mindig azt hitte, hogy már a halál komorsága honol Svarcz zilált vonásain. Elrémült arra a gondolatra, hogy ez az ember, aki néhány napja még oly tevékenyen élt, rövid idő mulva, meglehet, már holt tömeg lesz, amelyet visszaadnak a földnek... Finita la Commedia! Sohasem hitte volna, hogy a mindennapos gondolatok: por, hamu, ennyire tudják őt kinozni?... Hol, melyik csillagzatban talál az ember biztositékot a siron tuli életre? Halhatatlanság!... Meglehet, az emberek millió meg millió tettében jelentkezik az ősök szellemi örökségének egy atómja, de az én, a hatalmas, erőteljes, öntudatos én hova tünik?... Hol vannak ezek a megsemmisült egyéniségek, hol kell őket keresni?

Miközben ezek a keserü gondolatok foglalkoztatták Augusztinoviczot, odakint lassan szürkülni kezdett... A reggel közeledett. A gyertya fénye először sárga lett, azután mindinkább gyengült. A tárgyak kezdtek a homályból kiemelkedni, a folyosókon hallani lehetett a kórházi szolgák lépteit. Egy óra mulva belépett az orvos.

- Rosszul, - válaszolta Augusztinovicz kurtán. Az orvos összeránczolta homlokát és a beteg érütését vizsgálta.

- Hanem én azt hiszem, tanár ur, hogy az orvostudomány még ma is csak komédia, hitvány tapogatódzás... Nos nem ugy van?

A doktor néhányszor fejével bólintott, csillapitó szereket rendelt és távozott. Augusztinovicz kezébe vette a reczeptet, vállat vont és megint az ágy mellé ült. Estefelé még rosszabbra fordult a beteg állapota és éjféltáján majdnem halálán volt. Augusztinovicz sirt, mint egy gyermek és keserüségében fejével szeretett volna a falnak rohanni. Megint az egész éjjelt a beteg mellett töltötte. Reggel felé azt hitte, hogy gyenge javulás állt be, de csalódott. Napközben eljött Witzbergné, de Augusztinovicz nem engedte meg, hogy a betegszobába belépjen. Az asszony rögtön látta, hogy a dolog nagyon válságos lehet.

Néhány óra mulva a kórház káplánja az utolsó kenetet adta fel a betegnek. Augusztinovicznak nem volt annyi ereje, hogy jelen legyen a szertartásnál; elhagyta a kórházat. Gondolatait akarta rendezni, lélekzetet akart venni, másként nem birta volna ki tovább a betegágynál. Maga sem tudta, hova rohan. Néhányszor megállt, rettegett, hogy későn talál visszamenni. Nem tudta maga sem hogyan, Heléna lakása elé került.

Félóra mulva Heléna Svarcz ágya mellett térdelt. Felbomlott haja széles sávokban hullott szét az ágyon; ő maga folyton a beteg arczára szegezte szemét. A betegszobában siri csend honolt, csak a beteg szaggatott, gyors lélekzése hallatszott. Igy telt el megint egy hosszu éj, amelynek mintha minden pillanata utolsó lett volna Svarczra nézve. A tizenharmadik napon beállt a krizis. A beteg állapota határozottan jobbra fordult. Ágya mellett állandóan ott voltak Augusztinovicz és Heléna, aki mellette mindenről megfeledkezett. Ugyszólván ő is Svarczczal együtt tért vissza az életbe. Végre Svarcz öntudata visszatért.

Augusztinovicz éppen távol volt, az első személy, akit megismert, Heléna volt. A beteg egy ideig nézte, aztán mintegy gondolataival iparkodott tisztába jönni. Végre tisztán visszaemlékezett a multakra. Mosolyogni próbált. Erőltetett, nehéz mosoly volt, de Heléna mégis örömkönyeket hullajtott. Visszajövetelekor azonban Augusztinovicz azt tapasztalta, hogy Heléna jelenléte a beteget nyugtalanitja. Svarcz egy pillanatig sem vette le róla szemét. Augusztinovicz folyton figyelemmel kisérte pupilláinak mozgását és nem remélt jót. Este, mint rendesen, növekedett a láz, de a beteg mégis elszunnyadt. Augusztinovicz rá akarta beszélni Helénát, hogy nyugodja ki magát, menjen haza.

- Nem távozom mellőle, egy pillanatra sem, - válaszolta Heléna határozottan.

Augusztinovicz leült és gondolataiba merült. Nemsokára azonban szemei lecsukódtak, feje mellére hanyatlott és elaludt. Rövid idő mulva azonban felébredt.

Néhány pillanat mulva Augusztinovicz megint álomba merült. Ezuttal Heléna ijedt kiáltása ébresztette fel. A betegnek erős lázrohama volt, arcza tüzben égett. Fölegyenesedve ült ágyában és lesoványodott karját Heléna felé nyujtotta.

Heléna válasz helyett karjába kapaszkodott. Érezte, hogy a nő egész testében reszket.

- Ne kinozz, hagyj magamra!... Te ölted meg Gusztávot, meg akarsz ölni engem is... Menj! nem szeretlek!... Hagyj magamra!...

Augusztinovicz Helénát majdnem erőszakkal vitte ki a betegszobából. A folyosón egyideig hevesen beszélgettek, Heléna néhányszor emlitette a grófnő nevét. Végre Augusztinovicz magányosan tért vissza.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Heléna a kétségbeeséstől üzve, hagyta el a kórházat. Svarcz szavai és az Augusztinoviczczal folytatott beszéd hirtelen olyan körülményeket világitottak meg előtte, amelyekről eddig nem tudott. Az a zürzavaros összevisszaság, amely most agyában égett, már nem is volt gondolatnak nevezhető. Az esti órában a város egészen ki volt világitva, a házak ablakaiból is mindenünnen lámpafény sugárzott ki, ő azonban mindebből nem látott semmit. Folyton rohant czél nélkül előre. Néhányan az utczákon járkálók közül csodálkozva néztek utána, egy fiatalember mosolyogva szólitotta meg, de mikor arczába tekintett, ijedten huzódott vissza. Azután elsötétedtek és üresek lettek az utczák.

A munkásnegyedben járt, ahol csak itt-ott égett egy-egy lámpa. Azután kijutott egészen a városból. Nedves, nyugodt éj volt, a sürü köd nyomasztó sulylyal nehezedett a földre. A Dnyeper felől hüvös szellő kezdett fujdogálni. Heléna még mindig rohant előre. A hideg daczára irtózatos forróságot érzett, azt hitte, hogy tüzcseppek hullanak alá az égből. Kendője lecsuszott válláról, kalapját a mindjobban erősödő szél letépte. Néhányszor elesett. Mégis mindig futott előre, mig csak teljes magányban nem találta magát. Nem érzett sem fáradságot, sem fájdalmat, minden gondolata egy pontban egyesült. A szerencsétlen szerelem életének nem egy részét rabolta el, neki ez a szerelem volt egész élete, mindene. Ő már az életben nem találhatott nyugalmat, azt már másutt kellett keresnie. A talaj, a merre futott, mind sikosabb, nedvesebb lett. A távolból hallotta a hullámok morajlását, a habrongyok csalogató párbeszédét. Egyszerre megállt. A vizparton volt. Hirtelen behunyta szemét, kinyujtotta karját és belevetette magát a ragadó hullámokba. A viz összecsapódott feje fölött. Rövid, tompa kiáltás hallatszott. Aztán megint csend lett. Koromsötétség honolt mindenfelé.

«Milyen csodálatos minden ezen a nyomorult világon» mondja egy régi költő. És ugy is van. Az élet kinos, nehéz és gyakran olyan gordiusi csomókat teremt, hogy emberi erő azokat nem tudja megoldani. Ez volt a Svarcz esete is. Még csak pár évvel előbb telve ifjui erővel, önbizalommal lépett ki az életbe, és azt hitte, hogy nemcsak a saját sorsát, hanem másokét is képes intézni. És most tapasztalnia kellett, hogy még a saját sorsának kormányát is elvesztette. Kevés szerencséje volt eddig az életben. Szeretett. A benne tobzódó ifjui erőt a szerelemmel akarta lelánczolni. Kevés volt a nyugodalmas pont multjában, amelyre visszatekinthetett volna és ezt a multat csaknem életével fizette meg. Most a Helénával való jelenet után megint ez a veszély fenyegette. Augusztinovicz visszaesésétől félt. Szerencsére azonban ez az eset nem következett be, hanem a beteg állapota napról-napra javult. Még sejteni sem lehetett, hogy mennyi időt vesz még a teljes felgyógyulás igénybe, de már teljesen biztosnak látszott. Augusztinovicz megtett mindent, amit tehetett, derüssé akarta tenni a beteg óráit, de minden igyekezete mellett régi humora már nem tért vissza. Az utolsó hetek komorrá és szófukarrá tették. Régi szokásai közül sokat egészen elhagyott. Svarcz betegsége alatt egyetlen-egyszer sem volt Witzbergéknél, aki elég gyakran eljött, hogy Svarcz állapotáról kérdezősködjék.

Augusztinovicz egészen megváltozott. Hanem mennyire kellett a történtek után megváltoznia Svarcznak.

Hosszu betegségéből való felépülése után egészen más ember volt. Lénye már nem volt olyan tettekre vágyó, energikus, hajthatatlan. Mozdulatai lassuak voltak, tekintete nehézkes, réveteg.

Augusztinovicz ezt joggal Svarcz gyengeségének tudta be, de csakhamar más, addig idegen jelenségeket is tapasztalt nála. Csodálatos közönyösség, nemtörődömség jellemezte egész valójában. Ujra kezdte a világ megfigyelését, de egészen más szempontokból. Erősebb érzésekre, szenvedélyekre nem volt többé fogékony. Augusztinovicznak fájt, ha Svarczra tekintett, a betegség nemcsak szellemileg, hanem testileg is megváltoztatta. Haja megritkult, arcza beesett, megsoványodott, szeme előbbi fényét elvesztette. Órákon át feküdt mozdulatlanul a pamlagon és szemét a padmaly egy pontjára szegezte. Mások jelenlétével egyáltalában nem törődött. Mindez nagyon nyugtalanította Augusztinoviczot, különösen mikor látta, hogy ereje visszatértével ezek a jelenségek egyáltalában nem szüntek meg. Minden erejével azon iparkodott, hogy a régi Svarczot életre ébreszsze, de sehogysem sikerült.

Egy alkalommal Augusztinovicz Svarcz ágyánál ült és hangosan olvasott fel valamit neki. Svarcz szokása szerint a padmalyt nézte és vagy másra gondolt, vagy egyáltalában nem gondolkozott. Arcza fáradtságot árult el. Augusztinovicz abbanhagyta az olvasást:

- Pihenj, öreg, pihenj. Neked még nem szabad sokat beszélned. Később majd elmondok mindent.

Svarcz a fal felé fordult és hallgatott. Ebben a perczben a kórházi szolga lépett a szobába. Witzbergné kerestette Augusztinoviczot. Augusztinovicz kiment a folyosóra, ahol az asszony várakozott rá.

- Tegnap este. Én már régebben eljöttem volna, mert egy hét óta nem hallottunk már semmit Svarczról, de Malinka olyan beteges és levert volt, hogy nem mertem elhagyni... Lula elutazott!

- Éppen azt akartam elmondani. Körülbelül két hétre rá, hogy Svarczot a kórházba hozták, megint eljött hozzánk Pelski és rövid idő mulva ujra megkérte Lula kezét. Lulának nehezére esett, mert a szegény ember csakugyan őszintén szerette, de mégis visszautasitotta. Azt mondta neki, hogy szerelem nélkül nem tud megházasodni. Nekem ez a Pelski nagyon tetszett... Hanem az nem ide tartozik... Lula rettenetes sokat szenvedett Svarcz betegsége alatt. Különben harag nélkül vált el Pelskitől, sőt Pelski valami állást is szerzett neki Odesszában. Képzelje el, mennyire meg voltam lepetve, mikor néhány napja bejön hozzám Lula és azt mondja, hogy Svarcz betegsége eddig késleltette az elutazását, most azonban, hogy Svarcz állapota javulóban van, nem akar tovább terhemre lenni, hanem maga akarja a kenyerét megkeresni. Istenem!... Mintha ő teher lett volna nekem! Malinkának oly jó volt, hogy volt valaki mellette és én is megszerettem, mint tulajdon gyermekemet.

A jó asszony egészen el volt keseredve. Augusztinovicz elgondolkozott és hosszabb gondolkozás után mondta:

- Nem, asszonyom, én értem Lulát. Mikor apja meghalt, még elkényeztetett, szeszélyes gyermek volt, aki azt hitte, hogy őt azért fogadták magukhoz, mert fején volt a grófi korona... Most már egészen más...

- Hát mondtam én neki egyetlen szemrehányó szót? - vágott közbe Witzbergné.

- Nem arról van szó. Én értem, hogy kegyeteknek nagyon fájdalmasan eshetett a Lulától való megválás és nagyon sajnálom, hogy nem értesítettek róla előbb. Most már nem lett volna Lula és Svarcz között akadály. A nő, akit Svarcznak el kellett volna vennie, már nem él.

- Nem... Másrészt azonban Lula elutazása a sajnálkozáson kivül nem jár semmiféle rossz következményekkel. Svarcz még nem tette le doktori vizsgáját és mindenekelőtt arra kell gondolnia, mert az az ő jövője. Ha majd biztositva lesz a jövője, ő is elmegy Odesszába... de az még időbe kerül. Hogy igy járt el, az az ő szemében csak magasabbra emelheti.

Witzbergné szorongó szivvel távozott. Augusztinovicz egy ideig utána nézett, aztán fejét csóválva, mondta:

- Ő tehát másodszor visszautasitotta Pelski kezét... Maga akarja a kenyerét megkeresni... Ilyen czélért én Svarcz helyében szivesen szenvedtem volna még többet is...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Végre Svarcz elhagyta a kórházat és egy hónapra rá doktorrá avatták. Szép, derült őszi nap volt, mikor a két jó barát a diplomával a zsebében hazatért. Svarczon még meglátszott ugyan, hogy nemrég nagyon beteg volt, de már teljesen kigyógyult. Augusztinovicz karján vezette és séta közben a multról beszélgettek.

- Üljünk ide a padra, - szólt Augusztinovicz, mikor az egyik nyilvános kertbe érkeztek. - Oly szép őszi nap van...

Leültek. Augusztinovicz kényelmesen elterpeszkedett, nagy lélekzetet vett és vidáman mondta:

- Nos, öreg, három hónapja kellett volna már ezeket a rongyos papirdarabokat megkapnunk és csak ma vannak a zsebünkben.

- Igen... Itt van már az ősz is, - jegyezte meg Svarcz és botjával megzörgette az elszáradt avart.

- A fákról hullanak a levelek és a madarak délre költöznek, - tette hozzá Augusztinovicz. Aztán az égre mutatott, ahol egy csapat daru hatalmas V-betüt alkotva repült délfelé.

Svarcz lehajtotta fejét és hallgatott. Mikor fejét fölemelte, arczáról kétségbeesés tükröződött le.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Mi nagyon sok időt vesztegetünk el ifju korunkban a nők szerelme után való hajszában... Később a szerelem szertefoszlik, mint az álom és az élet küzdelmeiben hiányzik az akarat és az elveszett, elpazarolt erő...