Tartalom

Előszó

Mióta írásba internált az élet: egyetlenegy művet írok. Ez a mű mindig egész és sohasem lesz befejezve. Ha még írok hozzá: a mű teljesebb arcú, de nem egészebb. Ha csak egy darabját írtam volna meg: a mű nem kevésbbé egész és sohasem torzó.

Ez a mű az emberi sírás. Ez a mű az emberi kacagás. Ez a mű az édesanyám csókja.

Az ő mély csókjában kaptam két ízedet, óh világ. Ez a csók adta belém minden öröm húrját. És elmegyek a tavaszi pipacs mellett s szétmelegszik bennem a termő föld édes öröme. És lelkem jó és puha, mint gyermekszájnak megszakított friss kenyér. Elmegyek a szerelmes pár mellett s bennem tudódik meg örömük mély titka és én leszek életük kilobogó kacagása. Elmegyek a gyermekek mellett. Szemeik tág meséje belém merül, kis szájuk kacagása testem édes csiklandásai. Szívemben piheg apró szívük s apja vagyok minden gyermeknek, a világnak.

Az ő csókja adta belém minden sírás húrját. Oh, ne üssetek gyermekek, ne éheztessetek szegényt, ne raboljatok ki munkáskezet! Mert én fájok, én éhezek, bennem vet lángot a lázadás. Mindenki engem bánt, aki bánt valakit.

Jaj, most fekete záporok verik a világot. Sáros lett a föld és újból elesett az ember. Mit vetsz, te szegény magvető?

Mit vetsz, te szegény magvető, hogy olyan irtózatos a vetés? Véres kalászok, fekete kalászok: mindenképen halált eszel. Oh Ézsau, örök vak óriás, már lencsét sem tesznek táladba az ügyes símakezűek.

Most fekete szőlőben szüretelek, keserű bort mérek. Keserű borodat emberi nyomorúság. Hadd marja az ajkakat és gyűljön meg a szívekben. Hogy legyen egy ablak a remény felé.

Oh, Krisztus, te is ott voltál az édesanyám csókjában. És a te öt sebed most is megvéd tőlem. De te is engedd, hogy elsírjam a másik sírást: éhes az ember és nehéz lett az Isten.

Sötét robogással visznek lovaim. Rohannak a tájak, rohan a világ. Elmarad a láz, a vágy s minden cécója a játékos életnek. Mint szőke lányok daloló csapata, elmaradnak a kacagások. Előttem van az örök tenger.

Előttem a tenger, hátam mögött a temetők. Tenger zúgása, holtak beszéde az én életem. De átüt rajtuk az emberi sírás. És már csak sírás bennem az édesanyám.

Eljönnek hozzám a szegény gyermekek, eljönnek a megütött emberek, az elhagyottak, a kijátszottak, a másoknak termők eljönnek. És szólnak: - Hol van a sírásunk, adj a sírásunkból, mert megszakadunk! Sírd a sírásunkat, hogy jajgatásunk legyen hadsereg s nehéz vértezetű katonák a könnyeink.

Egyedül az éjszakában, vak kietlenségben egyedül sírom a sírásukat. Íme: temető a hárfám, tenger a zongorám. Rajtuk zúgatom fel nehéz zokogásod, megvert emberi szív. Lesz-é pirkadás, hősi szánalom, szent összefogás? Oh, tenger, óh, temető, óh, végtelen emberi nyomorúság!

Soriban, a Liguriai tenger partján, 1925 január 1-én.

Szabó Dezső.