---

Tartalom

Előszó
1. A hagyományos zsidó oktatás (1780 előtt)
2. A zsidó felvilágosodás eszméi és gyakorlati tevékenysége
3. Nyilvános zsidó iskolák II. József korában
4. Nyilvános zsidó oktatás 1790-1840
5. Az oktatás belső megújulása
6. Az 1840-es évek - magyarosodás és szakképzés
7. Az ortodox válasz
8. Felekezeti kereteken kívüli iskoláztatás

A tankönyvek - a modernizáció egyes tartalmi kérdései
  A. Tankönyvként használt szövegkiadások
  B. Olvasókönyvek
  C. Héber nyelvtanítás
  D. Vallás- és erkölcstan
  E. Biblische Geschichte/Toldot Jiszraél - bibliai történet és zsidó történelem

Melléklet: Tankönyvek gyűjteménye
A tankönyvszerzők fontosabb életrajzi adatai
Kitekintés
Bibliográfia
Függelék: Idegen nyelvű idézetek eredeti nyelven
Táblázatok, térképek és képek jegyzéke

---

Előszó

A hazai zsidó oktatásügy történetének kutatásában ez idáig a 19. század közepétől a II. világháborúig terjedő időszak kapott elsősorban figyelmet, az ezt megelőző korszak lényegesen elhanyagoltabb. Mindmáig nem született az általam választott korszakra vonatkozó átfogó, összegző munka, és teljességgel feldolgozatlannak mondható a kérdéskör számos részterülete.

Más-más ideológiai alapon a történész utókor az általam vizsgált korszak magyarországi zsidó oktatásügyéből két területet emelt ki, tartott vizsgálatra érdemesnek. Egyfelől ortodox kötődésű szerzők törekedtek a jesivák (elsősorban is R. Moses Schreiber pozsonyi jesivájának) történetét feltárni, a hazai ortodoxia történeti súlyát, intellektuális erejét bemutatni. Másfelől a neológ zsidó történetírás a nyilvános, állami felügyeletű iskolázás kezdeteit mint a zsidóság társadalmi integrációjának korai bizonyítékait igyekezett bemutatni. A neológ zsidó történetírásnak ezt az irányát vette át az általános oktatástörténet is. Így, míg a protestáns felekezeteknél az összefoglaló oktatástörténeti munkák elismerik, figyelembe veszik (a jogilag is garantált) iskolai autonómiát, addig a zsidóságnál csak az állami - időnként egyenesen katolikus egyházi - felügyelet alatt álló iskolákat tekintik elfogadhatónak, minden egyebet az elmaradottság jelének tartva. A "zugiskola"- besorolásnak valóban van jogi (történeti) alapja, de ezt a kategorizálást oktatás történeti szempontból kritikátlanul értékítéletté tenni, valójában a zsidóságot sújtó jogi diszkrimináció kiterjesztése, mondhatjuk úgy is: éltetése.

Teljes hiány mutatkozik a szakirodalomban a tanulólétszám túlnyomó többségét alapfokú oktatással ellátó iskoláztatási formák (héder, talmud-tóra, házitanító) szórványos adatokon túlmutató történeti feldolgozása tekintetében. Pedig a vizsgált korszak egészében - egészen az 1850-es években a Habsburg neoabszolutizmus által kikényszerített váltásig - domináltak ezek a formák a nyilvános oktatással szemben. Sőt, a kelet- magyarországi ortodox népességnél még a század második felében is a hagyományos intézmények voltak túlsúlyban. Munkám egyik legfontosabb újdonságának épp ezt tekintem, hogy néhány feltárt forrás alapján sikerült némileg árnyalni a nem nyilvános formák bemutatását.

A 19-20. század fordulója és a 20. század kezdete neves zsidó tudósainak - Büchler Sándor, Mandl Bernát, Venetianer Lajos, Groszmann Zsigmond stb. - 80-100 éves munkái ma is megkerülhetetlen szakirodalomnak számítanak. Szűkebben vett oktatástörténeti vonatkozásban Mandl alapvető tanulmányaira épít, abból merít minden oktatástörténeti, magyar zsidó történeti, illetve zsidó oktatástörténeti munka azóta is. Anélkül, hogy munkásságának meghatározó jellegét kétségbe vonnám - hisz magam is kiindulási alapként használtam írásait -, le kell szögeznünk, hogy bizonyos megállapításai helyesbítésre szorulnak. Például a tőle minduntalan idézett, II. József-kori nyilvános zsidó iskolákra vonatkozó számadatot (22 iskola) maga Mandl is korrigálta későbbi munkáiban, de ezt már nem szokás tekintetbe venni.

A holokauszt óta Magyarországon alapfokú zsidó oktatással jobbára csak judaisztikai háttér nélküli történészek, oktatástörténészek vagy helytörténetírók foglalkoztak, érthetően szűk és némileg egyszerűsítő oktatástörténeti megközelítéssel. Sajnos, az újabb hitközségtörténeteket író neológ rabbik sem vizsgálták alaposabban. Végezetül a nemzetközi szakirodalomban, amely nem szűkölködik az oktatásügy terén sem új utakon járó tanulmányokban, sem alapos összefoglalásokban: a magyarországi zsidóság története, helyzete marginális a nagy központokhoz, Németországhoz vagy a kelet-európai térséghez (Lengyelország, Litvánia, Oroszország) képest. Ezek a munkák tehát - elsősorban izraeli kutatók publikációi - módszertani bázisként, illetve összehasonlítás alapjául szolgálhatnak, de magyarországi adatot csak ritkán tartalmaznak.

Bőségesen áll ellenben rendelkezésünkre az elmúlt másfél-két évtizedben megjelent, könnyen hozzáférhető irodalom mind a zsidó felvilágosodás eszmetörténeti hátteréhez, mind a magyarországi zsidóság történeti (jogi, társadalom- és gazdaságtörténeti) elhelyezéséhez. Ez tette lehetővé számomra, hogy a munka kereteit már szétfeszítő háttérismereteket elhagyjam, csupán a mondandó szempontjából legfontosabb mozzanatokra utaljak, minden egyéb kérdésben a - részben a jegyzetapparátusban is hivatkozott - szakirodalomhoz irányítsam az olvasót.

A vizsgálat kezdőpontja: 1780, vagyis II. József időszakának kezdete. Elvben az az időpillanat, amikor a történetírás a hagyományosnak nevezett és általában mozdulatlannak bemutatott zsidó oktatási rendszert a maga "érintetlenségében" utoljára megfigyelheti. A kutatás másik végpontja a reformkor vége, illetve a gyökeresen új helyzetet teremtő neoabszolutizmus kezdete: 1850. Ez az időpont azonban nem jelöli a modernizációs folyamat végét. Még a későbbi neológ zsidóságon belül is majd csak ezután teljesedett ki az állami felügyeletű iskolahálózat, jöttek létre a modern oktatási szisztéma olyan alappillérei, mint az Országos Izraelita Tanítóképző Intézet (1857), illetve a középfokú oktatás egyéb intézményei.

...

---