RUDYARD KIPLING: A HIDÉPITŐK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-188-1 (online)
MEK-17316

A legkevesebb, a mit Findlayson a közmunkaügyi miniszteriumtól elvárhatott, az indiai birodalom érdemkeresztje volt. Álmai az indiai csillag körül jártak. Barátai biztatták, hogy annál is többet érdemelne.

Három esztendeje türte a fagyot, meleget, a csalódásokat, volt el a kényelem legnélkülözhetetlenebb kellékei nélkül, élt veszedelem közepett, lábolt át mindenféle betegségen, nem is szólva a felelősségéről, a mely egy ember vállát agyonnyomorithatta; és közben a Ganges folyamon épülő kashii hid napról-napra nőtt ügyelő és intéző szeme alatt. Sőt, ha minden jól megyen, ő kegyelmessége az alkirály akár három hónap mulva meg is nyithatja, föl is szentelheti majd nagy ünnepiesség közepett a hidat, nagy czeremóniákkal; a melyek között első a czelebráló pap áldása, második az első katonákkal megrakott vonat, mely átrobog a hidon, harmadik stb. az ünnepi beszédek.

Findlayson, a magánmérnök, "hajtány"-án ülve, a mely a főállások egyikére felrakott "repülő" vágányokon futott, - a kővel kirakott óriási molók három mértföldnyi távolságra fénylettek északi irányban is, déli irányban is, a folyó jobb- és balpartján egyaránt - első izben szánta rá magát, hogy képzeletébe idézze az épitésnek közeli befejezését.

Müvének hosszusága hétnegyed mértföld volt; egy vashid volt a szóbanforgó mü, vashid, a melynek vasgerendáit a Findlayson feltalálta szögecsek tartották össze s a melynek egész épitménye huszonkét téglapilléren nyugodott. A pillérek mindenikének huszonnégy láb volt az átmérője, ormukat veres égetett agyagkup koronázta meg; a pillérek lába nyolczvan lábnyi mélységig merült a Ganges futóhomokjába.

Felül a tizenöt láb széles vasut haladt, fölötte pedig a tizennyolcz láb széles kocsiut, a melyet jobb- és balfelől gyalogjáró szegett be.

A hidnak mind a két végén a puskások számára készült lövőrések s a nagy ágyuk elhelyezésére szakitott csorbázatok szakitották meg a falak folytonosságát s a munkások tömege éppen abban fáradt most, hogy a falak aljáig töltse fel a talaj szinvonalát.

A földhányásokon száz meg száz apró szamár nyüzsgött és czipelte hátán a földdel s egyéb anyaggal megrakott szánokat, ugy kapaszkodott a mühegyekre; és hangzott a levegő a faczipők kopogásától, a szamárhajcsárok botütésétől, a lehányt törmelék gördülő zajától; csupa mozgalom, élénkség és zaj volt a forró délutáni levegő.

A folyó vize igen csekély volt, ugy hogy sok helyütt a fehér fövény is előtetszett belőle; meztelenül emelkedtek ki az ideiglenes támasztógerendák, a melyek belül is, kivül is sárosak voltak; hivatásuk az volt, hogy a befejezéséhez közeledő fedélszéket alulról támaszszák.

A mi csekély vizet a szárazság meghagyott, annak fölötte egy emelődaru mozgott ide-oda sinjein s egy lökéssel lóditotta helyükre a vasdarabokat, szuszogva, hortyogva és izzadva, mint egy dolgozó elefánt.

A munkások száz-számra hemzsegtek az állványokon és a vastetőn, a fedélszék alatt elrejtett láthatatlan állványokon, tettek-vettek, szőlőfürtök gyanánt fityegtek le a pillérekről; szénparazsos serpenyőik s a felcsapó lángok, a mik egy-egy kalapács-csapásukra feleltek, sápadt sárga nyelvecskéknek tetszettek csupán a nap káprázatos fényességében. Keletről és nyugatról, északról és délről tehervonatok zakatoltak sipolva, köhögve nagy zajjal s szállitották a barna és fehér követ, a fa- és vasgerendákat s mennydörgő zaj közepette hányták le a deszkákat és vasrészeket.

Findlayson, a magánmérnök visszafordult "trolley"-ján és végignézett azon a területen, azon a hétmértföldnyi kerületü vidéken, a melyet ő forgatott fel gyökerestül. Elnézte azt a zümmögő várost, a melyet az ő ötezer munkása töltött meg élettel, szeme meg-megpihent a mühelyeken, a raktárépületeken, majd elkalandozott müvén, sorra vette az egyes pilléreket a legutolsóig, a mely a párázatban alig volt már megkülönböztethető; nézte a hatalmas őrtornyokat, a melyeknek szilárd voltáról csak ő tudott igazán és a megelégedés felsóhajtásával látta, hogy müve derekas munka. Ott emelkedett előtte az ő hidja a nap sugaraiban, alig néhány heti munkába telik a mü betetőzése s akkor az ő hidja, a mely most még nyers és csuf, mint az eredendő bün, de szilárd és tartós, eléggé tartós arra, hogy megálljon még akkor is, mikor épitőjének emlékét rég bemohozta már az idő s elfeledték az emberek a nagyszerü szögecs feltalálójának nevét is. Egy szó mint száz, derekas egy munka a hid.

Segédje, Hitchcock, vágtatva érkezett meg egy ficzánkoló farku kabull kis ponnyján, amely megszokta, hogy biztatás nélkül is szaporán szedegesse lábát s Hitchcock főbólintással üdvözölte főnökét.

- Gondoltam, - felelte Findlayson. - Nem volt gyerekjáték: két embernek megcsinálni, he?

- Másfél embernek... Istenem, micsoda zöld legény is voltam én, a mikor idejöttem.

Hitchcock ugy érezte, hogy a három esztendő alatt, a mit a hid épitésével töltött, tapasztalat dolgában megvénült, megtanulta, hogyan kell rendelkezni emberekkel s megtanulta, mi az a felelősség!

- Tagadhatatlan, hogy kicsit zöld legény volt még akkor - felelte Findlayson. - Kiváncsi is vagyok reá, hogyan izlik majd megint az irodai munka, ha megleszünk ezzel a hiddal.

- Utálom az irodai munkát! - felelte a fiatalember. (Szemével Findlayson szemét követte s ugy dünnyögte:) Nincs igazam?

- Azt hiszem, előrébb megyünk majd - mondotta Findlayson magában. - Sokkal különb legény vagy te, semhogy másnak hagynálak. Zöld ficzkó voltál, most a segédem vagy. A segédem leszel ezután is, még pedig Simlánál, ha megbecsülik majd ezt a munkámat.

A munka egész terhe csakugyan Findlaysonon meg segédjén, a fiatal Hitchcockon nyugodott, a kit, bár tapasztalatlan volt, azért választott, hogy a keze alá idomithassa. Vagy ötven mindenféle vállalkozó vett részt a munkálatokban - európai szerelők és lakatosok, gépészek és kőmivesek, a kiket vasuti mühelyekből kértek kölcsön, volt azután husz munkavezető, a kik az iparosok százait igazgatták - de jobban, mint Findlayson és Hitchcock, senki sem tudta, mekkora bizalommal ajánlatos az alárendelteket megajándékozni.

Hány hirtelen válságot kellett megérniök s hány lánczszakadást, földomlást, csuszást, a daruk hányszor elromlottak, a folyam dühöngéseiről nem is szólva, - de mind e viszontagságok és élmények közepette nem akadt a sok ember között bár egy olyan is, a kit Findlayson és Hitchcock megtisztelhettek volna azzal, hogy részt juttassanak neki a maguk emberpusztitó keserves munkájából.

Findlayson emlékezetében fölujultak az épitkezés kezdete óta fölmerült bajok: a többhónapi munka eredményét tevő előzetes számitások, a melyek egyszeriben kárbavesztek, mikor India kormányzója az utolsó pillanatban két lábbal toldotta meg a hid szélességét, nyilván abban a hitében, hogy a papiros türelmes. Hónapok munkája lett semmivé egyetlen tollvonással és Hichcock, a ki a csalódások és kiábrándulások dolgában kezdő volt még akkor, kezébe hajtotta fejét és sirva fakadt.

Azután a szerződés megkötésének kétségbeejtő halogatása Angolországban, a tengersok levél, az ajánlatok halmaza, a miket vállalkozók tettek, a háboru, a mely időközben bekövetkezett; a háborut követő obstrukcziója a parlamenti ellenzéknek.

Mindez a késedelem alkalmat adott a fiatal Hitchcocknak, hogy egyik hónapi szabadságát a másikkal toldva meg, még Findlaysontól is kérve vagy tiz napot, az egész esztendei szerény megtakaritott összegének nyakára hágjon Londonban, a hol az ügy eldőltét sürgette; nyakára járt egy nagyhatalmu, befolyásos irónak, a kinek csupán a parlament parancsolhatott. És megmozgatott mindenkit és mindent a hidépités érdekében.

Azután következett a kolera, a mely egyetlen éjszaka alatt tört ki a hidmunkálatok közelében levő falvakban; a kolera után jött pedig a hólyagos himlőjárvány. A láz soha el sem is hagyta a környéket.

Hitchcockot elsőosztályu tisztviselővé léptették elő s Findlaysonnak alkalma volt megfigyelnie, milyen mérséklettel veszi hasznát hatalmának a fiatalember, a fegyelmi jogot, a mely előléptetésével járt, mennyire ki nem aknázta, milyen jól megtanulta, mikor szükséges megbocsátani, mikor büntetni.

Hosszu, nagyon hosszu álom volt az egész; sürün váltogatta benne egymást a vihar, a hirtelen szerencsétlenség, a halál minden fajtája, az épitők ellen felszabadult szenvedélyek, a maguk egész dühösségében; egymást érte szárazság, ragadós betegség, születés, házasság, verekedések a telepen együtt élő husz nemzetiség és faj között, érvelés, sürgetés, akadékoskodás, rábeszélés és a komor kétségbeesés, melynek közepette azzal a vigasztaló tudattal fekszik le az ember, hogy puskája jól el van zárva. És mind e képek mögött a kashii hid fekete silhouette-je emelkedett - lemez lemezen, szögecs szögecsen - és minden pillére Hitchcockot juttatta Findlayson eszébe, Hitchcockot ezt a mindenre kész fiatalembert, a kinek önfeláldozó buzgalmát nap-nap után tapasztalta s a ki elfáradás, bágyadás nélkül állta meg helyét az utolsó perczig, mindmostanáig.

A hid tehát két ember müve volt - ha ugyan közéjük nem veszszük Peroot, mint a hogy Peroo bizonyára közéjük számitotta magát.

Peroo egy laszkár volt, egy bulsari kherva, aki Rockhampton és London között minden kikötőben megfordult s a ki a British India Company hajóin felvitte a serang rangig; de azután belefáradva a hadiszemlékbe, a mozgósitásokba, meg abba, hogy tiszti ruhában járjon, otthagyta állását s az ország belsejébe ment, a hol a magafajta emberek bizonyosak lehettek benne, hogy munkát kapnak.

Minthogy az emelőgépek kezelésében jártas volt, a nehéz sulyokkal való bánásban pedig éppen szakértő, bizvást megérdemelte volna, akármekkora árt kért is szolgálataiért; csakhogy a munkavezetők fizetését a szokás szabályozza s Peroonak azért be kellett érnie a hagyományos bérrel. Sem hirtelen esés, sem nagy magasság nem ijesztette; és exserang-i minőségében respektust tudott tartani.

Nem volt az a még oly hatalmas és még oly alkalmatlan helyen levő vasdarab, a minek elmozditására Peroo valami készüléket ki nem tudott volna eszelni, - elkényszeredett, nyikorgó, fülsértő és szemet bántó készüléket, de a mely kitünően elvégezte a reá bizott munkát. Peroo volt az, a ki a 7-es számu pillér fedélszéket megmentette, mikor az ujdonatuj vaskábel a daru emelőrudjára csavarodott s a rengeteg függő tömeg, rézsut fordulva, már-már lezuhanni készült.

A benszülött munkások fejüket vesztették és jajgatásban törtek ki; Hitchcock jobb karját egy lezuhanó vasdarab összezuzta, mire a fiatalember begombolt kabátjába dugta összoroncsolt karját s elájult, de csakhamar eszméletre tért ismét s teljes négy óra hosszat igazgatta a munkát, egész addig a pillanatig, a mig Peroo lekiáltotta a daruról: ,,Rendben van minden!" - s a mig a megbillent fedélszéket lassan visszacsusztatták helyére.

Senki sem értett ugy a lehorgonyozáshoz, az oldozáshoz és csomózáshoz, az apró gépek kezeléséhez és senki sem tudott kisiklott kis mozdonyt olyan hamarosan talpra, vagyis sinre állitani, mint Peroo serang. Abban is ő volt a mester, a mikor egy-kettőre le kellett hányni a ruhát és lebukni a folyóba, hogy megnézze, ha kellőkép ellenállnak-e a betontömlők a pillérek körül Gunga anyó erőfeszitésének.

Akárhányszor restelkedés nélkül a szavába vágott Findlaysonnak meg Hitchcocknak s ajánlott, tanácsolt egyet vagy mást; minthogy azonban bámulatos angol tudásából, a melybe portugál és maláj szavak meg szólamok vegyültek, nem futotta mükifejezésekre, hát kézzel-lábbal, kisérlettel mutogatta meg szándékát.

Egész csapat ember volt a keze alatt az emelőgépek mellett, - csupa titokzatos atyafi, a kik Kutch Manduiból jöttek, szedett-vedett és gondosan kiselejtezett népség. Ám azért semmiféle családi vagy rokoni tekintet nem befolyásolta Peroot a bérek megszabásában; azért ő épp olyan szilárd karral és bizton tartotta pórázon embereit, mintha csak idegenekkel lett volna dolga:

- Az én becsületem a hid becsülete - mondta, mikor valakit el akart csapni. - Bánom is én a te külön becsületedet? Eredj dolgozni valamelyik steamerre. Egyébre ugy sem vagy jó!

Az a kis kalibacsoport, a melyben embereivel lakott, egy tengeri papnak lyukas falu viskóját fogta körül; - egy tengeri papét, a kit, bár jómaga sohasem tette még lábát a fekete vizre, mégis két tengerész-nemzedék választott lelki atyjának.

A laszkárok papjának nem sok dolga volt hiveivel, de az igazat megvallva, másokkal sem. Megette békésen a templomának szánt áldozati adományokat, aludt, dohányzott, majd ismét aludt, "mert - mint a hogy Peroo mondta - igen nagyon szent ember ő kegyelme. Nem bánja az, hogy eszik-e az ember ökörhust, nem-e, a mi nagyon okos dolog, mert hát ki Sivát, ki Kharvast imádja ezen a földön; de már a tengerhajós társaság hajóin pontosan engedelmeskedünk a burra malnon (első hajómester) parancsainak épp ugy, mint a hogy ezen a hidon meg Findlayson szahibnak".

Findlayson szahib különben épp azon napon adta ki a rendeletet a jobbparti őrtornyot körülvevő állás szétbontására; Peroo már hozzá is látott munkásaival a gerendák és bambuszrudak szétszedéséhez és munkáját olyan pontosan végezte, mintha annak közepette nőtt volna emberré.

Findlayson trolley-jáig elhallotta a serang ezüstfütyülőjének hangját, csakugy, mint a szétoldozott gerendák zaját.

Peroo a torony ormán áll az ő kék dungarree-jában, a mely még előző mestersége révén maradt reá s a mikor Findlayson felintett neki, hogy vigyázzon, mivel életét nem szabad olyan könnyedén koczkára tenni, megragadta az utolsó bambuszrudat és ellenzőszerüen szeme fölé tartva kezét, mint a hogy a matrózok szokták, hosszu panaszos kiáltással felelte:

Esztendők óta nem látott steamert és honvágy bántotta. Abban a pillanatban, a melyben trolleyja átzakatolt a torony alatt, Peroo mint egy majom, olyan fürgén kuszott le egy kötélen és ezt kiáltotta:

- Rendben már a dolog, szahib. A hidunk készen van, vagy legalább is kevés hiján kész. Mit mond majd vajjon Gunga anyó, a mikor vasut fog fölötte átrepülni?

- Szavát nem hallatta eddig. Nem Gunga anyó az, aki valaha feltartóztatott bennünket.

- Megválasztja az mindig a maga idejét; de mégis volt azért késés miatta. Elfeledte már a szahib a tavaly őszi áradást, mikor a köves talpakat ugy elvitte a viz, hogy nem is tudtuk, nem is sejtettük, hova?

- Igaz, igaz, de ebben az órában mégis csak holmi nagy áradás tehetne bennünk kárt. A nyugati kőgátak erősen állnak helyükön.

- Gunga anyó nagy falatokkal él. Mégis elférne több kő is a gátakon. Ezt mondtam én a sóta^[1] szahibának^[2] is (Hitchcockot értette alatta), de hát kinevetett érte.

- Nem baj, Peroo. Lesz még alkalmad rá, hogy magad épits hidat, a magad gusztusa szerint.

- No akkor nem is ilyen hidat épitek a vizbe rakott kőpillérekkel. Én a... a... függő hidakat szeretem, a mik egyik partról átrepülnek a másikra, nagy emelkedéssel. Nincsen az a viz, a mely az ilyen hidat el tudná mosni, vagy le tudná dönteni. Mikor jön el a "lord szahib"^[3], hogy megnyissa a hidat?

- Oh! Oh! Olyan ő is, mint a burra malum. A mig odafenn dolgoznak, ő a hajófenekében alszik. Aztán csak előbujik, felmegy a hidra, bök egyet az ujjával és azt mondja:

- Csakhogy a lord szahib nem szokta előttem a mennydörgős jiboonwallaht emlegetni Peroo!

- Nem is, szahib; de rá sem teszi ám lábát előbb a hidra, a mig készen nincs az egész munka. Szakasztott ugy, mint a Nerbuda "burra maluma"; az is azt mondta egyszer Tuticorinnak...

- Hát nekem! - felelte Peroo zavar nélkül. - Beleülhetek a kis csónakba, hogy végig evezzek a molók mentén?

- Tán a két kezeddel akarod összetartani őket? Ugy gondolom, csak elég erősek tán?

- Nem a', szahib, nem annyiban. A tengeren, a fekete vizen, bő helyünk van rá, hogy kedvünkre járjuk a tánczot s oda se nézzünk a veszedelemnek. De itt semmi helyünk sincsen. Tessék csak megnézni: szekrénybe zártuk a folyamot, két kőfal közé vetettük az ágyat.

- Zablát szoritottunk a szája közé és kantárt vetettünk a nyakába. Nem olyan ám ez, mint a tenger, a hol a viznek van helye bőven, hogy kicsapkodjon a partra... Ez itt, kérem, a Gunga anyó... a vasravert Gunga anyó.

- Peroo, - mondta Findlayson, - sokszor bejártad a világot, láttál belőle többet is, mint én. Mondd meg az igazat, légy őszinte: ha kezedet a szivedre teszed, hiszel-e a te Gunga anyódban?

- Hiszem azt, amit a papunk beszél. London az London, szahib, Sydney az Sydney, Port-Darwin pedig Port-Darwin. Gunga anyó is Gunga anyó és valahányszor visszakerülök hozzája, mindig imádom. Londonban poojah-t^[4] tettem abban a folyóparton épült nagy templomban Isten dicsőségére, aki benne lakik... Hát igy van...

Findlayson megsarkantyuzta lovát és annak a bungalownak ajtajáig vágtatott, a melyben együttlakott adjutánsával. A három esztendő alatt valóságos home-má (otthon) lett számára az a hely. Megsült benne nem is egyszer a forró évadban, izzadt az esőben és nem egyszer rázta a hideg a durva szalmafödeles házban. Az ajtóval szemközt való fal vázlatos rajzokkal, számokkal volt telefirkálva s az a kikopott sáv, a mely köralakban vonult végig a veranda padmalyán, pontosan megmutatta, merre szokott volt egymagában sétálni.

A mérnökember napi munkaideje nem futja ki nyolcz órából s azért csizmásan és sarkantyusan szokta elkölteni Hitchcockkal a vacsorát; szivarukból füstöt eregetve hallgatták a falu zümmögését s nézték a folyam ágyából előbuvó embereket, meg a lassankint kigyuló világosságokat.

- Peroo a molókat ment megvizsgálni az ön csónakján. Két unokaöcsémet is elvitte magával s ugy állt a csónak hátulján, akár egy tengernagy - beszélte Hitchcock.

- Jól van igy. Motoszkál valami a fejében. Nem azt hinné az ember, hogy az a tiz esztendő, a mit a British India hajóin töltött, mindörökre kivetkőztette vallási elveiből?

- Igy is van - felelte Hitchcock nevetve. - Csak a minap értem rajta, a mikor atheista vitába keveredett az ő otromba, vén gürü-ükkel. Peroo tagadta az imádság hatásos voltát s azt ajánlotta a gürü-nek, hogy keljen véle hajóra s éljenek át egy tengeri vihart; ott azután megmutathatná, hogy puszta imádsággal le tudja-e csendesiteni a háborgó vizet.

- Azért csak rabolná el valaki a gürü-jét, majd meglátná, hogy vetné utána magát, akár a sebes nyil. Csak az imént tartott jól szóval s beszélt a Szent Pál-templomról, a melyben akkor fordult meg, mikor Londonban lakott.

- Nekem azt beszélte egyszer, hogy mikor gyermekkorában, először tette lábát egy steamer gépházba, az alacsony nyomásu gőzhengerhez imádkozott.

- No, no azért nem olyan buta ficzkó Peroo. Ez idő szerint tulajdon isteneinek kegyét igyekszik megnyerni s azt akarja kitudni tőlük, vajjon mi a véleménye hidunkról Gunga anyónak?... Ki az?

Árnyék sötétitette el az ajtónyilást s egy táviratot adtak be Hitchcocknak.

- Gunga anyó bizonyára régi szokását követi. Nem tesz semmit. Bizonyára Ralli válasza van ebben a táviratban az uj szögecsekről... Nagy Isten.

- Mi baj? - tudakolta főnöke, azzal átvette tőle a táviratot. - No lám, imhol Gunga anyó véleménye - mondotta olvasás közben; - Nyugalom, ifju ember. Baj, baj, de nincs ok a kétségbeesésre. Lássuk csak: Muir adta föl a táviratot félórával ezelőtt: Ramagunga árad. Résen legyenek. Hadd lám: van időnk, egy, két, tizedfél óránk addig, amig Melipur Ghout-ig ér a viz, Latodiig még hét óra, ami összevéve tizenhetedfelet teszen, azaz tizenöt órai időnk van, minekelőtte a viz hozzánk érne.

- Ördög vitte volna a Ramagunga hóolvadását! Két hónappal előbb következett el, mint várható lett volna, pedig a balparton rajta még minden anyag és szerszám. Legalább két hónappal időnek előtte jött!

- Hát megjött. India folyóvizeit huszonöt esztendeje ismerem csak s azért együgyüség volna azt hinnem, hogy most már ismerem és értem őket. Nini, hiszen még egy távirat van itt. (Findlayson felbontotta a boritékot.) Ezt meg Cockson küldte a Ganges-kanálistól.

Ezt a két utolsó szót bizony meg is takarithatta volna. Nos tehát, többet tudnunk nem is szükséges. A csapatokat rögtön munkába állitjuk és egész éjjel dolgoztatjuk majd, hogy kitakaritsák a folyam ágyát. Ön a keleti partot vállalja magára s ugy igyekszik majd, hogy közepütt találkozzunk. Szedessen össze mindent, ami a viz mentében uszkál a hid körül, elég mindenünk uszik a vizen, számba sem véve a köves talpakat, amiknek nem szabad összezuzódniok a pilléreken. Volna még egyéb dolga is a keleti parton?

- Egy ponton forog ott veszélyben, egy ponton, emelődarustól. A másik daru a kijavitott pontonon van, a huszadik pillértől a huszonharmadikig terjedő kocsiutrész szögecseivel egyetemben. A pilléreket sorsukra kell hagyni.

- Helyes! Szedjen össze mindent, ami kezébe akad. Az emberek ebédidejét megtoldjuk tizenöt perczczel.

A veranda közvetetlen szomszédságában egy hatalmas tam-tam függött, amelynek csupán olyankor szokták hasznát venni, amikor áradás készülődött, vagy tüz tört ki a városban.

Hitchcock pihent lovat kért s már utban is volt vele, a hid kiszemelt pontja felé, amikor Findlayson rongybaburkolt végü botot kezébe fogva, hatalmas csapásokat mért a tam-tam-ra, hogy a fémkorong csak ugy rengett belé fülsiketitően.

Az utolsó mennydörgés el sem halt még, a mikor a falu összes éjjeli tam-tamjai megszólaltak és jelezték a veszedelmet.

Ehhez járult a kis templomok kereplőinek zaja a dobpergés s a gongok^[5] lármája, az európaiak lakta negyedben pedig a harang szólt irgalmatlanul s harsogott a kürt. A gépek, amelyek egymásután fordultak vissza a molón, egyszerre bocsátottak gőzt sipoló készülékükbe s abba nem hagyták addig, amig a tulsó parton is meg nem hallották sipolásukat.

Majd megszólalt a nagy gong, háromszor egymásután, ami azt jelentette, hogy áradás a veszedelem, nem tüzvész; a kereplők, dobok és gőzsipok visszaverték és tovább adták a vészjelet ugy, hogy néhány percz mulva talpon volt az egész telep; az emberek fejüket vesztve, remegve, mezitlábosan rohantak elő.

Mindenesetre az volt a megállapodás, hogy a gyülekezés helye veszedelem esetén a hid környéke, ahol az összegyülekezettek a további rendeleteket megvárni tartoznak. Emberhullámok torlódtak egymásra az alkonyatban; közben meg-megállt egy-egy ember, hogy a lábára csatolja bocskorát, vagy megkösse lecsuszni készülő ruházatát; a munkavezetők parancsokat orditoztak alantasaik felé, ezek pedig lótottak-futottak, vagy megálltak a szerszámos fészerek előtt, hogy kapát, csákányt keritsenek; a mozdonyok sineiken a sokadalom közé csörtettek, emberhalmok nyüzsögtek, tolongtak, dőltek erre-arra, ki a czölöpöknek tartott, ki a folyam fekete ágyából igyekezett kifelé, rajokban tolongtak az emberek a pillérek s szőlőfürtté csoportosulva a daruk körül; azután egyszerre megállt mindenki, moczczanás nélkül, kiki a maga helyén.

A gong vészjelzése ekkor tudtára adta mindeneknek, hogy minden czók-mókot, szerszámot, anyagot, mozdithatót össze kell szedni és olyan helyre vinni, amely magasabb a viz szinénél, még áradás idején is; s a fáklyák százával gyultak ki a folyómederben, a munkások pedig serényen nekikezdtek az éjjeli munkának, amit el kellett végezniök akkorára, mire az áradt viztömeg leérne hozzájuk.

A három középső pillér fedélszéke, azoké a pilléreké, amelyeket keresztgerendákkal megerősitett czölöpök támogattak, nem voltak még ellenállásra teljesen kész állapotban. Lehetőleg sok szögecscsel kellett őket megerősiteni, mivel az ár bizonyára elsöpri a támaszokat s a fémtömeg akkor a kőormokon meg talál billenni, ha végeinél fogva meg nem erősitik őket.

Száz emelőrud feszült egyszerre az ideiglenes vasuti vonal keresztgerendái alá, amelyek sulyukkal terhelték a még el nem készült pilléreket. Részenkint emelték fel őket, majd pedig a lihegő mozdonyok kivontatták a nagy sulyu tömeget a partra, biztos helyre, ahol el nem érhette őket az ár.

A szerszámos fészerek egyszeriben eltüntek a földről az üvöltöző hadsereg támadásai alatt s eltüntek velük az élelmiszereket tartalmazó, egymásra hányt ládák is, el a vaspántos szekrények, el a hatalmas harapófogók, vasvágó gépek, csavarkulcsok, tartalék-szivattyuk és lánczok tömegei.

Utolsónak a nagy daru maradt, mivel ő reá várt az a kötelesség, hogy az összeszedett anyagokat fölemelje a hidra.

A betontömböket, melyek a viz mélyebb helyein szinte fenékig huzták le a talpak flottilláját, kiszórták, hogy megoltalmazzák velük a pilléreket; magukat az üres talpakat ezután a hid alatt állitották föl, még pedig viz ellenében. Itt a hid alatt szólt legélesebben Peroo sipja, mivel a gong első csapására teljes sebességgel fordult vissza a csónak; és Peroo öreg mezitelen embereivel egyetemben izzadt, verejtékezett a becsületért és a jó hirnévért, amely becsesebb az életnél is.

- Tudtam, hogy megszólal! - kiáltotta. - Tudtam magam is jól, a telegráf éppen csak megelőzött hiradásával. Hej kutya fékomadta! Hát mi mirevaló vagyunk, tán arra, hogy ölbe rakjuk a kezünket?

Mac Cartney csapataival a három fedélszék kétes végét erősitgette a kőpillérhez, de ha a viz megnő és akkorára dagad, hogy a talpak fölérnek a fedélszékekig, abból czudar nagy baj támadhat.

- Állitsd őket az őrtorony mellvédje mögé! - kiáltotta le felülről Peroo. - Ott holt viz lesz; forditsd őket viz ellenébe.

- Accha!^[6] Tudom már. Éppen most horgonyozzuk le őket aczélhallal. Nézze csak a sóta szahib-ot. Az dolgozik ám keményen.

A folyam tulsó partjánál hosszan elnyuló sipszó hangzott át, - a mozdonyok messziről hangzó éleshangu sóhajtása volt - s bele-beledörgött ebbe a zajba a görgő, omló kövek hangja.

Hitchcock az utolsó perczben néhány száz kőtömbbel erősitette meg a töltéseket és a gátakat.

- A hid fittyet hány Gunga anyónak, - mondta Peroo nevetve. - Hej, de ha az anyó egyszer megszólal, övé lesz az utolsó szó.

Órák hosszant dolgoztak a mezitelen munkások, kiáltozás és pokoli zürzavar közepett, a fáklyák fényében.

Meleg éjszaka volt, a hold ki sem bujt, de az égbolt azért derült; csak utóbb lepték el felhők, majd hirtelen szélroham söpört végig a folyamon.

- Mozog már! - kiáltotta Peroo, nem sokkal hajnalodás előtt. - Gunga anyó ébredezik! Hallgassátok!

A talpból kihajolva, a vizbe dugta fejét és a hab sóhajtva törött meg a kis akadályon. Egy kis hullám száraz zajt okozva csapódott az egyik pillérhez.

- Hat órával előbb jön, mint számitottam - mondta Findlayson dühösen törülve meg homlokát. - Már most semmire sem számithatunk. Jobb is, ha takarodót fuvunk s az embereket kiszállitjuk a mederből.

A nagy gong ismét megkondult s másodszor is engedelmesen rohant elő szavára a mezitlábasok tömege; a szerszámok zaja elnémult.

A csöndességben az emberek jól hallották a fövényt ellepő viz csobogását.

Egymás után jelentették hangos kiáltással a munkavezetők Findlaysonnak, aki az őrtorony lábánál állt, hogy a rájuk bizott rész a folyammedernek tiszta, mindent eltakaritottak belőle; mikor az utolsó kiáltás is elhangzott, Findlayson nagy léptekkel indult a hidnak; egészen addig, ahol a végleges vasuti sineket tartó vaslemezeket az ideiglenes deszkapadló váltotta föl, mely a hid három középső pillérét összekötötte.

- El mindennel s a keleti csatorna vize már dagad. Számitásainkban teljesen csalódtunk. Mikor ér le az ár?

Findlayson a deszkapadlóra mutatott, a melyen állt. A réseken át jól hallhatták, hogy a mederben a fövény, amely kiszikkadt és bemocskolódott a több hónapi munka során, pattogó és sipoló hangokat adott.

- Vészjelt adni, megszámlálni az embereket, - sarkon fordulni - és imádkozni a hidért. Azt hiszem, ennél többet nem tehetünk. Isten vele, ne koczkáztassa életét azzal, hogy a viz sodrával uszó holmikat kihalászsza.

- Eszemen leszek és óvatos, mint ön!... Szerelmes Isten, hogy dagad a viz! És hogy teljes legyen a mérték, még az eső is megered!

Findlayson ugyanazon az uton, amelyen jött, visszament a partra s előre tuszkolta Mac Cartney csapatának utolsóit.

A csapatok elszéledtek a kővel kirakott partok mentén, oda se nézve a hajnali hideg esőnek, ugy várták az áradást.

Éppen csak Peroo tartotta együtt embereit az őrtorony mögött, ahol a vaskábelekkel és lánczokkal orruknál és faruknál fogva lehorgonyzott talpak állomásoztak.

Átható jajkiáltás futott végig a parton s a jajgatás üvöltéssel végződött, meglepődéssel és rémülettel teli orditással; a folyó felülete a két part kőtöltései között végig megfehéredett s a messzeségben a molók eltüntek a tajtékban.

Gunga anyó egyszerre végig mosta a partokat s egy csokoládészinü vizfal előre jelezte érkezését.

Éles, csillogó hang hallatszott ki a viz harsogásából is: a fedélszékek jajszava volt ez, amelyek lecsusztak a támasztékaikról; közben a hullámok elragadozván a keresztgerendát támasztó czölöpöket, a hid vas-hasa alatt üresség támadt.

Jól hallható volt, amint a talpak nyögtek és sóhajtoztak a forgókban, amik a pillérek körül támadtak, csonka árboczuk egyre magasabbra emelkedett fel a fakószinü égbolt felé.

- Minekelőtte ezek közé a falak közé szoritották, tudtuk, mi mindenre képes. Most hogy igy a nyakára csavarták a hurkot, a jó Isten, ha tudja, mit lesz mivelendő! - mondotta Peroo, aki a viznek dühös forgatagát nézte az őrtorony lábánál.

- Tyuhaj! Hát dolgozz vén szatyor! Sem apád, sem anyád! Igy dolgozik az asszonynép, amikor arra kerül a sor.

Az első rohamra nem következett ujabb vizfal; a folyam egyszerre fölemelkedett, mint a felágaskodó kigyó s röfögve, csapkodva ömlött végig a töltéseken, s akkora erővel ostromolta meg hátulról a pilléreket, hogy Findlayson ösztönszerüleg müve ellenálló erejének fokát kezdte agyában számitgatni.

- Ha meggondolja az ember, hogy még az éjjel olyan volt, mintha város volna a folyó ágyában! - kiáltoztak a munkások egymás felé fordulva s össze-vissza. - No hát nézd meg csak most!

És megint csak meresztették szemüket a vizre és bámészkodtak, nézték a zuhogó habokat, amelyek most már a pillérek tetejét nyaldosták.

A folyam tulsó partját fátyolba takarta az eső, melytől a hid tulsó vége nem látszott; csak a forgók és hullámtörések mutatták a kőgát helyét és a folyam, hogy egyszer kiszabadult szük börtönéből, széjjeláradt, mint a tenger.

A hullámok hátán szédületes gyorsan usztak le ekkor az emberi és állati holttestek összevissza s időközönkint egy-egy szalmatető jelent meg, amely azután pozdorjává zuzódott az egyik pilléren.

De beérte ennyivel s nem kivánkozott nagyobb áradás után. Ennek a megpróbáltatásnak még csak ellentáll a hidja, de nem sokáig; és ha ezer közül egy eshetőség szól amellett, hogy az alapozásban hiba esett, Gunga anyó menthetetlenül elmossa becsületét a tengerbe.

A legrosszabb az volt, hogy nem akadt semmi tennivalója, hogy nyugodtan kellett megvárnia a dolgok fejlését.

Findlayson tehát állt nyugodtan kaucsukköpenyében, mignem kalapja péppé mállott a fején és czipője bokáig elmerült a sárban.

Számon nem tartva az elmult időt, mert a folyam az órákat is csak ugy nyeldeste, Findlayson végig-végigjárta a töltést, hallgatta átázva-fázva, kiéhezve a talpak kinlódását lánczaikon, a pilléreket megtörő viz dördüléseit s a száz egyébfajta zajt, amely az áradás nagy hangzürzavarjába bele szokott vegyülni.

Egy csuronviz szolga ételt hozott neki, de Findlayson nem tudott enni; majd ugy tetszett neki, mintha mozdony-füttyöt hallana a tulsó parton s erre elmosolyodott.

A hid katasztrófája bizonyára mélységesen leverné adjutánsát, de hát Hitchcock fiatalember, életének nagy müve még megtervezésre vár. Holott Findlaysonnak mindenét megsemmisitené az ilyen csapás, - meg mindazt, amiért élni érdemes.

A hivatásbeliek, a kartársak azt mondanák... és eszébe jutott ekkor, mit mondott volt ő maga szánó, résztvevő hangon, mikor a lockharti vizgyüjtő-medenczében rés támadt s a nagy alkotás téglaroncscsá lett, amelyet beiszapolt a sár - és mit mondott, amikor Lockhart, ez az erős, virágját élő ember összetört szivvel belehalt müve bukásába.

Visszaemlékezett rá, milyen szavakkal itélt ő maga, mikor a nagy tengeri cziklon elpusztitotta a sumaoi hidat és jól emlékezett egyszerre, milyen arczkifejezéssel járt a katasztrófa után három héttel a szegény Hartopp.

Az ő hidja kétszer akkora, mint Hartoppé, azután a Findlayson-féle szögecscsel készült s a hidfők is uj találmányuak, Findlayson-szögecscsel vannak megerősitve.

Az ő esetében sem érv, sem mentegetődzés nem érne semmit. A kormány talán csak meghallgatná még, de a hozzáértők, a szakmabeliek a hidja szerint itélnék meg, a szerint, hogy áll-e a hidja, vagy beomlott.

Agyában végigment számitásain, végig lemezről-lemezre, tégláról-téglára, pillérről-pillérre, vastartóról-vastartóra, összehasonlitgatva, becsülgetve és számolva ujra meg ujra, hátha hibát követett el valamerre; és a hosszu órák során, miközben egész számsorok kóvályogtak a fejében, kóvályogtak, tánczot jártak és keringtek, gyakran érzett olyant, hogy jéghideg félelem nyilallik a szivébe.

Annyi bizonyos, hogy az ő számadásában hiba nincsen; de ki ismerhetné Gunga anyó számadásait?

Mikor ő össze-vissza forgatja a számokat és szoroz, összead, kivon, meg eloszt, a folyam talán éppen lyukat ás valamelyik nyolczvan láb mélységig menő pillére alatt, melyek az ő hirnevének hordozói.

Megint egy szolga zavarta meg, aki ételt hozott; de Findlaysonnak csupán az ajka volt száraz, azért csupán inni tudott, azzal visszatért mindjárt számaihoz.

És a folyam egyre dagadt. Peroo egy takaró alá bujva s lába elé kuporodva, hol a gazdája arczát nézte, hol a vizet mustrálta, de nem szólt egyet sem.

Végre azonban fölkelt a laszkár és a falu felé indult, minekelőtte egy embert állitott előbb a csónak őrzésére.

Nemsokára vissza is került, a legtiszteletlenebb módon lökdösve előre a hitebeliek papját, egy pohos öregembert, akinek szürke szakálla épp ugy lobogott a szélben, mint ázott, rongyos köpenye a vállán. Soha ilyen szánalmas gürü-t.

- Mire való a sok áldozat, a kis petroleum-lámpások, meg az érett buza, - kiáltotta Peroo, - ha csak annyi az, ami tőled telik, hogy a sárban tudsz ragadni? Rég ideje, hogy elégedett és jóakaratu istenekkel van dolgod. Most, hogy dühösek, beszélj velük!

- Micsoda a hitvány emberfia az istenek dühe előtt! - nyögte a pap s elforditotta fejét a vad szélroham elől. - Hadd megyek a templomba, majd ott imádkozom.

- Itt imádkozzál, vén disznó, te! Persze, sós hal, száritott hagyma, meg curry kell, mindig jól esik, de cserében nem adsz érte semmit. Könyörögj hangos szóval! Mondd meg Gunga, anyónak hogy elég volt. Kérd, hogy éjjelre legyen csöndes. Imádkozni nem tudok, de én hajón szolgáltam s mikor az emberek nem engedelmeskedtek parancsomnak...

Egy vaskábel szakadt el s a szél kivágta a partra, a mire a pap cserben hagyva tanitványát visszaszökött a faluba.

- Hizott disznó! - dühöngött Peroo. - Azután, hogy annyit tettünk érte! Csak elmuljon az áradás, más gürü-t keresek... No de Findlayson szahib, sötétedik, esteledik, s tegnap óta egy falat sem volt a szájában. Térjen eszére, szahib. Nincs az az ember, a ki üres hassal virrasztani vagy sokáig gondolkodni tudna. Feküdjék le, szahib. A folyam tegyen, amit akar.

- Tán a két karoddal akarod megtartani? - mondta Peroo nevetve; - amig a viz meg nem dagadt, én is nyugtalan voltam a talpak meg a gátak miatt. De most az istenek kezében vagyunk már. A szahib sem eszik, sem alszik? Akkor hát vegyen legalább ebből. Fölér ez a hussal is, a legjobb toddyval is egyidőben: és megöli a fáradtságot, meg ám a lázat is, ami az esőre következik. Én sem ettem még ma egyebet.

Átázott övéből elővett egy kis ónszelenczét, Findlayson kezébe nyomta és igy szólt:

Findlayson a tenyerére szórt kettőt vagy hármat a sötétbarna labdacsok közül s alig tudva, mit mivel, lenyelte őket.

Akármi lesz is, az ópium megvédi majd a láztól, - a láztól, amely a sárból, iszapból felszállva, már is reá támadt, - s volt alkalma meggyőződni, micsoda munkára képes az őszi ködök kábitó levegőjében Peroo, az ónszelencze tartalmának hatása alatt.

- Nemsokára... nemsokára meglátja majd a szahib, milyen uj gondolatai támadnak. Én is...

Beledugta ujját a becses tartalmu szelenczébe, rányomta fejére kalapját, azzal lekuporodott, hogy a csónakot nézze.

Sokkal sötétebb volt azonban, semhogy bár az első pilléren tul is láthatott volna s az éjszaka mintha megfokozta volna a folyam erejét.

Findlayson mellére csüggesztve állát, mélyen elgondolkozva állt. Az egyik pilléren - a hatodikon - maradt még egy tisztázatlan pontja, amelyet teljesen meg nem világitott még.

A számok azonban nem akartak éles körvonaluan kirajzolódni szemében, hanem egyenkint és rengeteg időközök mulva jelentkeztek.

Egyszerre teli és diadalmas hang ütötte meg fülét, a tuba legmélyebb hangjához hasonlatos hang, amely megboszorkányozta s a melyre - ugy tetszett most neki - órák óta várt agya.

Majd Peroo rázta meg könyökénél fogva és kiáltozott a fülébe valamit, holmi elszakadt aczélkötélről meg elszabadult talpakról. Findlayson látta, hogy nyilik meg a kis hajóhid s az elszakadt huzalkötelek elnyuló jajkiáltásai közben hogy terülnek szét a talpak legyező alakban.

- Egy uszó fa ment nekik, most mind elszabadult. A főkötél engedett. Mit tegyünk, szahib?

A villám gyorsaságával merült föl Findlayson agyában egy végtelen bonyolult terv. Látta a talpakat, a mint kötéllel egymáshoz füzve czikkázó vonalban igyekeztek előre. A kisebb kötelek közül kivált a főkötél. Nagyon jól látta. Feltétlenül és matematikailag bizonyos volt benne: ha ezt a kötelet megragadhatná, az egész összezavarodott flottilla rendbe sorakoznék az őrtorony mögötti holt vizben.

De miért kapaszkodik Peroo olyan kétségbeesetten az övébe, a miközben lebocsátkoznak a part felé?

El kellett tolnia a laszkárt, szeliden, harag nélkül, mert meg kellett menteni a talpakat, sőt annál is többet; meg kellett mutatni, alapjában véve milyen könnyü az oly nehéznek és megoldhatatlannak látszó feladat.

És ekkor - de a dolog legkevésbé sem látszott fontosnak - egy vashuzalból sodort kábel horzsolta ujjait, a mitől olyan érzése támadt, mintha megégette volna valami; a magas part eltünt s a parttal lassan elmultak a problémák tényezői is mind.

Findlayson az erős sötétségben egy csónakban ült, amely forgott, mint a bugó csiga. Peroo pedig talpon állt mellette.

- El is feledtem, - mondta halkan a laszkár, - hogy az olyan embernek, aki meg nem szokta és éhomra eszi az ópiumot, rosszabb ez a szer a legerősebb bornál. Aki a Gunga kebelén hal meg, az istenekhez tér. De nekem semmi kedvem, hogy akkora uraságok elé kerüljek. Tud-e a szahib uszni?

- Mi szükség reája? Tud repülni... repülni olyan sebesen, mint a szél - felelte egy kaczagó hang.

- A szahib megbolondult! - dörmögte Peroo. - Ha meggondolom, hogy ugy lökött félre, mint holmi tehéntrágyát! Észre sem veszi, ugy hal meg. A csónak egy óránál tovább fönn nem tartja magát, azt is csak ugy, ha neki nem megy semminek. Rossz dolog is józan szemmel nézni a halálba.

Ismét belenyult az ónszelenczébe, lekuporodott a forgó csónak fenekébe s belémeresztette szemét a ködön át a semmibe, amely a ködön tul következett.

Mély bágyadtság öntötte el Findlaysont, a müvezető mérnököt, akinek kötelessége tiltotta, hogy elmozduljon hidja mellől.

A nehéz esőcseppek csengő-bongó koppanással hullottak reá s szemhéjára ránehezedett az időtlen idők egész sulya. Tökéletesnek és teljesnek érezte biztosságát, mert a viz olyan szilárd halmazállapotu volt, hogy akár gyalogszerrel járhatott volna rajta az ember s a ki megvetette volna rajta a lábát, hogy ki ne lendüljön a sulyegyenből - mivel ez volt a dologban a lényeges - sebesen és fáradtság nélkül a partnak vitte volna a viz.

Akadt azonban ennél különb terve. A léleknek csak az akarat megfeszitésére volt szüksége, hogy kivesse a testet a partra, mint a hogy a szél felkap egy papirosszeletet, hogy partra sodorja. Tegyük föl, - a csónak szédületesen forgott - a szél alákerül a testnek. Vajjon felkapná-e, mint a játéksárkányt s levetné-e azután a messze sivatagba, vagy kormánytalanul repülne vele az örökkévalóságban?

Findlayson belekapaszkodott a csónak párkányába, hogy annál fogva biztosan megülhessen, mert ugy tetszett neki, hogy a repülés mindjárt megkezdődik, pedig el sem készült még a terveivel.

Az ópium erősebben hat a fehér emberre, mint a feketére. Peroo az eseményekkel szemben mindössze közömbösséget és lemondást érzett.

- Nem soká tarthatja fönn magát a talp, - dünnyögte. - Az eresztékei engednek is már. Még ha evezős ladik volna, ki tudnék mászni vele; de az ilyen lyukas teknővel, mit csináljon az ember? Findlayson szahib, merülünk.

Findlayson gondolatban elszabadult már a talpról és körben keringett a levegőben, helyet keresve, a hova letenné lábát. A teste - valósággal üvöltött bamba tehetetlensége miatt - a csónak hátulján maradt, térdig a vizbe merülve.

- Milyen nevetséges dolog! - gondolta: - ez a tehetetlen tömeg Findlayson mérnök, a kashii hid épitője. A szegény flótás mindjárt beleful a vizbe. Belefulladni ilyen közel a parthoz! Én bizony szárazon vagyok már. Mért nem követ ő is?

Mélységes utálattal vette észre, hogy a lélek egybe van nőve a testtel, s hogy a test éppen elmerülni készül és fulladozik a mély vizben. A szenvedés, ami ebből a tapasztalásból származott, kegyetlen volt, de szükséges a küzdésre és a test megmentésére. Kétségbeesetten kapaszkodott a nedves homokba és csodálatosakat bukfenczezett, mint a hogy álmában szokott az ember, mikor azt álmodja, hogy forró vizből kapdossa a lábát; végre azonban sikerült kiszabaditania magát a folyam öleléséből s ingadozva lépett egyet-kettőt, aztán elbukott a nedves földön.

- Még nem kellettünk - kiáltotta fülébe Peroo. - Az istenek ez egyszer megoltalmaztak.

A laszkár óvatosan emelgette lábát, amely minduntalan meg-megbotlott az elszáradt fagyökerekben és tönkökben.

- Valami indigó-szigeten volnánk, - folytatta. - Embert itt ugyan nem találunk; csak jól vigyázzon, szahib; az árviz száz mértföldnyi kerületben kihajtja rejtekeiből a kigyókat. No, hál'istennek, csakhogy villámlott egyet. Most már látunk: de csak óvatosan lépegessen azért.

Findlayson messze, magasan fölötte járt a kigyóktól való félelmének, vagy bármely tisztán emberi izgalomnak is.

Látása, miután kitörölte szeméből a vizet, rendkivül tisztára vált: ugy tetszett neki, mintha gigászi léptekkel, egész világokat áthidaló léptekkel tapodná a fövényt.

Valamerre az idők éjszakájában épitett volt egy hidat - csillogó tengerek végtelen területén egy hidat - ám az özönviz elsöpörte müvét s nem hagyott meg egyebet, mint ezt a szigetet, Findlayson és társa számára, akik egymaguk éltek még az emberi faj képviselői közül.

A szakadatlan villámlás, a czikkázó és kékes fényü villámok fényében lehetséges volt végignézni a kis szigeten, melyet a viz hordott össze: nem volt azon egyéb egy szamártövis-bokornál, meg egy bambusz cserjénél, amely hajladozott, rengett a szélben, végre pedig egy szürke és odvas füzfánál, amely egy kis hinduszentélyre vetett árnyékot, egy kidőlt-bedőlt vörös épületecskére.

A szent férfiu, akinek a nyári tartózkodó helye volt, rég cserben hagyhatta nyaralóját s az időjárás viszontagságai a piros festékkel falra mázolt istenképeket is pocsékká mosták.

A két menekült elnehezedett lábbal és szemhéjjal botorkált a téglából rakott tüzhely hamurakásába s végre levetette magát a gallyak oltalmában a földre; köröttük versenyt orditott az eső a folyammal.

Az indigó gyökerei ropogtak és istállószaggal telt meg a levegő; egy viztől csepegő nagy bramén bika csörtetett a szentély felé. A villám fényében látható lett ágyéka táján Siva jele, a szigony; az állat bután közeledett, szeme foszforos fényben égett, mint a szarvas szeme, homloka ázott százszorszép-füzérrel volt megkoszoruzva.

Mögötte más állatok léptei is hallatszottak, amint a megáradt folyóból partra kapaszkodtak s a bozóton átcsörtettek; a két menekült jól hallotta nehéz lépteik és mély lélekzésük zaját.

- No lám, már mások is vannak itt, nemcsak mi - mondta Findlayson, a fatönknek támasztva fejét s félig lehunyva szeme héját: kellemes érzés fogta el közben.

Peroonak teljesen igaza volt. A szörnyü áradás után ki más élhetett meg a világon, ha nemha az istenek, akik teremtették az áradást és a világot, az istenek, akikhez Peroo fajabeliei egész éjjel imádkoztak, - az istenek, akik minden ember ajkán és utján vannak?

Findlayson nem tudta már fölemelni a fejét, csak egyik ujját tudta mozgatni abban a bódult gyönyörüségben, amely elfogta, Pero pedig mosolygott és nem látta a villámlást.

Egy zöld papagály leverdeste a gallyak közt nedves szárnyáról a vizet s beleremegett a mennydörgésbe; a fa alja ezenközben megtelt mozgó állati árnyékokkal.

Nyomon követte a bikát egy fekete dámszarvas, amilyent Findlayson messzeséges földi életében álmában ha látott csak, - egy királyi dámszarvas, ébenfahátu, ezüstös hasu, fénylő agancsu.

Mellette, fejét a földnek szegezve, zöld szemével, amely olyan volt, mintha parázs égne szeme üregében, farkával csapdosva szakadatlanul a holt füvet, egy nőstény tigris lépegetett.

A bika lefeküdt az oltár mellé s egyetlen szökéssel vált ki a sötétségből egy förtelmes szürke majom, amely mint ahogyan az ember szokta, ugy ült le az összedőlt bálvány helyére; az esőcseppek csillogó drágakövekkel szegték be nyakán és vállán a szőrt.

Más árnyékok is jártak-keltek a fa mögött s volt köztük egy részeg ember is, aki lándzsával, meg egy palaczkkal hadonázott.

- A viz apad már - mondta a hang. - Óráról-órára kisebb lesz a viz és a hidjuk áll még.

- Az én hidam - mondotta Findlayson magában. - Ócska portéka lehet már az. Ugyan mit akarnak az istenek az én hidammal.

Egy nőstény krokodilus, egy lapos orru krokodilus - a Ganges kiaménja - gázolt elő a sárból s kuszott előre egész odáig, ahol a többi állat volt csoportosulva és dühösen lóbálta farkát jobbra-balra.

- Tulságosan szilárdra épitették. Az egész éjjel nem tudtam belőle többet elvinni egy maroknyi deszkánál. A falak erősen tartanak. A tornyok nem engednek. Lánczba verték vizemet, az én folyóm nem szabad már. Oh, halhatatlan istenek, rázzátok le rólam ezt a jármot! Adjátok vissza szabad vizemet! Én vagyok, én, Gunga anyó, én szólok hozzátok. Tegyetek igazságot, ti istenek! Itélkezzetek istenek!

- No, mit mondtam? - dörmögte Peroo. - Az istenek ülnek itt tanácsot. Most már bizonyos, hogy az egész világ odaveszett, csak mi maradtunk meg, a szahib és én.

A papagály rikácsolt és megint csapkodni kezdett a szárnyával, a tigris pedig vadul orditott.

Valamerről az árnyékból nagy ormány meg fénylő agyarak közeledtek és tompa vizlocscsanás szakitotta félbe a csöndességet, amely a nagy zajra következett.

- Itt vagyunk - mondta egy komor hang - itt vagyunk mi, a hatalmasok. Egyek vagyunk csak és mégis többek. Itt van Siva atyám Indrával. Kali beszélt már, Hanuman sorjára vár.

- Kashinak ma este nincsen kotwal-ja - kiáltotta a palaczkos ember s a földre dobta lándzsáját, amire visszhangozni kezdett a sziget a kutyaugatástól. Tegyenek az istenek igazságot!

- Meg sem moczczantatok akkor, mikor a czudarok megszentségtelenitették a vizet! - kiáltotta a nagy krokodilus. - Ujjatokat se mozditottátok, amikor falaikkal tőrbe csalták, körülkeritették a folyamot. A magam erejében bizhattam csak és lám, megtörött az is - Gunga anyó ereje! - Megtörött az ő őrtornyaikkal szemben. Mit tehettem volna? Mindent megkiséreltem. Vége van-e most már a csapásoknak, halhatatlan hatalmak?

- Rájuk küldtem a halált; munkásaik között konyháról-konyhára terjesztettem a hólyagos nyavalyát s ők még sem hagyták abban a munkát.

(Egy hasitott orru, kopott szőrü, sántitó, keresztbe fordult lábu és sebes testü szamár botorkált elő a sötétből.)

Peroo szeretett volna megmozdulni, az ópium okozta fáradtság azonban a földhöz szegezte.

- Ejh! - mondta és nagyot bökött. - Siva ez a maga valóságában; Mata - a hólyagos himlő. Van-e szahibnak zsebkendője, amit az arczára teritsen?

- Nyomoruságos segitség! Egy hónapig tápláltak hullával, emberhussal, amit ugy ragadoztam el tőlük a fövénypartról, de a müvük azért csak gyarapodott, nőtt. Nem emberek azok, ördögök, az ördög fiai! És egymagára hagytátok Gunga anyót az ő tüzes szekereikkel szemben. Az istenek büntető karja sujtson le a hidépitőkre!

- Ha az istenek büntetése mindazokra leszakadna, akik csufot üznek a szent dolgokból, óh, anyám! de hány puszta oltár volna akkor a földön!

- De már ez még sem tréfaság - tört ki a nőstény tigris és előre lépett egyet; kidugott karmu talpával. - Tudod, szahib és tudjátok ti is, halhatatlanok, tudjátok, hogy a hidépitők meggyalázták Gunga anyót. Az ilyen sértésért büntetés jár. Ám itéljen Indra.

- Három esztendeje, már mint az emberek időszámitása szerint - felelte egy vadkan, amely addig a földön lapult meg.

- Gunga anyó halni készül talán, hogy olyan igen türelmetlen, hogy boszuját nem tudja türtőztetni? A mély tenger, ahova vize beleömlik, tegnap még a helyén állott s ott fog állani azon a határon tul is, melyet az emberek az idők végének hisznek. Ki mondhatja meg előre: "Holnap is állni fog még a hid?" - mondta a szarvas.

Hosszu hallgatás támadt és a vihar villódzása közepett, a csepegő fák mögött fölkelt a hold.

- Mondjátok hát ki az itéletet, - hördült fel a folyam a vad gyülölet hangján. - Feltártam gyalázatomat. Az ár apad. Nem birom már tovább.

- Ami engem illet (a templomban ülő nagy majom hangja szólalt meg), nekem meglehetősen kedvem telik abban, amit azok az emberek tesznek; kivált ha meggondolom, hogy hajdan, mikor a világ fiatal volt még, magam is épitettem egy hidat, egy nagy hidat.

- Azt mondják - dörmögte a tigris - hogy az emberek a te sereged maradékainak ivadékai, Hanuman; még kisül rád, hogy czinkostársuk vagy...

- Bizony ugy dolgoznak, mint a seregem dolgozott annak idején Lankában és azt hiszik, hogy munkájuk gyümölcse tartós leszen. Indra tulságos magasan lakik; de te, Siva, te tán tudsz róla, hogy a föld felületét tüzes kocsijaiknak hálózatával abroncsozták meg.

- Hogy az ő isteneik?! Ugyan, ugyan, mit tudnak az ő isteneik? Hiszen csak tegnap születtek s a szüleik teste ki sem hült még! - kiáltott fel a vadkan. - Holnap lesz az isteneik halála napja.

- Oh! - szólalt meg Peroo - Gunga anyó minden szava arany. Ugyanazt mondtam én is annak a szahibnak, aki a Mombassá-n parancsolt, de ő rászólt a burra malum-ra, hogy istenkáromlás miatt verjen vasra.

- Bizonyos, azért teszik csak mindezt, hogy kedvében járjanak isteneiknek - mondta megint a bika.

- Nem egészen ugy van, - mondta az elefánt, lassan tagolva a szókat. - Az én mohazsön-jeim, meghizott uzsorásaim érdekében teszik, akik azzal tisztelnek meg minden esztendőforduláskor, hogy számadási könyvükre rárajzolják fejnek az én ábrázatomat. Ahogy a válluk fölött elnézek, látom, hogy ami név a könyvekben van, mind olyan ember neve, aki messze vidéken lakik, - mert minden várost tüzeskocsi köt össze egymással, a pénz jön, megy s a számadásos könyvek akkora nagy halommá nőnek meg, mint - jó magam. És én, aki a jószerencse Ganeshe vagyok, megáldom népeimet.

- Megváltoztatták képét ennek a földnek, amely az enyém. Megölték régi ábrázatát és uj városokat épitettek, - mondá a vadkan.

- Mindössze egy maroknyi sár cserélt helyet. Ám turjon a sár a sárban, ha ugy tetszik a sárnak, - felelte az elefánt.

- De hát aztán? - kérdezte a tigris. - Látni fogják, hogy Gunga anyó nem képes megtorolni semmiféle bántalmat és elszakadnak tőle, utóbb pedig tőlünk, elpártolnak egymás után. Végtére meg majd egymagunk leszünk üres oltáraink előtt.

A részeg ember inogva fölemelkedett és indulatosan vágta szemükbe az összesereglett isteneknek:

- Kali hazudik! A hugom hazudik. Az én lándzsám a Kashi kotwal-ja is. Ő tartja számon a zarándoklataimat. Amikor eljön Bhairon imádásának ideje, - pedig mindig eljön; - a tüzes szekerek egymás nyomán utnak indulnak és mindenikük ezer zarándokot hoz. A zarándokaim nem gyalog jönnek már, hanem keréken gördülnek, ami csak növeli dicsőségemet.

- Hallod-e, Gunga, láttam az ágyadat Pryagnál, csak ugy feketéllett a sok zarándoktól, - mondta előrehajolva a majom - ha a tüzes szekér nincsen, bizony nem gyültek volna olyan hamarosan és nem is lettek volna annyian, emlékezzél csak vissza.

- Mindig eljönnek hozzám - folytatta vastag hangon Bhairon. - Az én kis népem, a mezők és utak szélén éjjel-nappal imádkozik hozzám. Ki ér fel ma Bhaironnal? Mit beszéltek itt ingadozó hitről? Hiába volna-e botom a Kashi kotwal-ja? A jogarom számol mindenről és azt mondja, hogy soha annyi oltára nem volt, mint most s hogy a tüzes szekér illően szolgál engemet, az tartja ébren bennök a hitet. Bhairon vagyok... A szegény nép Bhaironja és mai nap első a halhatatlanok között. Megmondhatja a dárdám is...

- Hallgass már no! - bődült reá a bika. - Az iskolák az enyimek és ott okos beszéd folyik; azon vitatkoznak, hogy kiokoskodják, egy vagyok-e, vagy több, népemnek kedve telik az ilyesmiben, hanem ti, ti legalább tudjátok, ki vagyok. Te is tudod, hitvesem, Kali.

- Nagyobb vagyok én magánál Gungánál is. Mert hiszen tudjátok, mi inditotta az emberi elmét arra, hogy Gungát minden folyó legszentebbjének nevezik. Aki meghal a Gunga vizében, - hiszen ismeritek az embereknek ezt a babonaságát, - bünhödés, elkárhozás nélkül jut el hozzánk és Gunga tudja, hogy a tüzesszekér huszával szállitotta el hozzá igy a hiveket, akik mind erre a végre áhitoztak és Kali tudja jól, hogy legszebb ünnepnapjait akkor ülte, mikor a tüzes szekér zarándokokat hozott. Vagy ki volt az, aki Pooree-ben^[8], az isten szobra alatt ezer áldozatot ölt meg egy napon és egy éjjelen s a tüzes szekeret ugy megfutamitotta, hogy az ország egyik végétől a másik végéig meg sem állt? Kicsoda, ha nem Kali? Amig a tüzes szekér nem járt, nehezebb volt a munkád. A tüzes szekerek nagy szolgálatodra voltak, óh emberek irtó anyja! De a tulajdon oltáraimra térek, én, aki nem a szegény nép Bhairon-ja vagyok, hanem Siva. Az emberek jönnek-mennek, szavakat gyártanak, idegen istenekről mondanak meséket és én hallgatom őket. Egymást éri a babona népem között és az iskolákban, de én nem haragszom érte; mert mikor a szavak elhangzottak, s az emberek belefáradtak az uj legendákba, végre mégis csak Sivához térnek meg.

- Igazat beszél - dünnyögte Hanuman, - visszatérnek Sivához, meg a többihez, óh anyám! Északon templomból-templomba suhanok, templomokba, ahol egy istent imádnak meg a prófétáját s nemsokára az én képem fog uralkodni a szentélyekben.

- És ennyi az egész? - kérdezte a dámszarvas, lassan megforditva fejét. - Az az isten én vagyok s a prófétája is én.

- Igaz, atyám, - mondta Hanuman. - És ha délnek megyek, én, aki legöregebb vagyok az istenek között, már amennyire az emberi tudás megállapithatta, csak meg kell, hogy érintsem az uj hit oltárait s azonnal tizenkét karunak faragják meg annak az asszonynak képmását, akit ismerünk s akit ők Máriának hivnak.

- Ennyi az egész, bátyám? - kérdezte a tigris. - No hát az az asszony én vagyok.

- Igazad van, hugom, s ha nyugatnak megyek, a tüzes szekerek közé és számtalanféle alakban jelenek meg a hidépitőknek, az én kedvemért hitet cserélnek és ezzel is okosságuknak adják bizonyságát. Óh, óh! Én vagyok a nagy hidépitő, persze hogy én épitem a hidakat, amelyeknek mindenike hozzánk szolgál, belénk torkollik. Csillapodjál azért Gunga. Sem ezeknek az embereknek, sem azoknak, akik utánuk következnek még, nincs eszükben, hogy gunyoljanak téged.

- Egymagamra vagyok hát, halhatatlan hatalmak? Kénytelen vagyok tehát elsimitani hullámaimat, félnem kell attól, hogy szét találom bontani falaikat! Indra ki fogja száritani forrásaimat a hegyek között és kényszeriteni fog tán rá, hogy alázatosan meghunyászkodjam kőgátjaik között? Odajutok, hogy a fövénybe kell sülyednem, nehogy meg találjam sérteni azt a fajzatot?

- És ennyi nagy hühó mindössze amiatt a nyomoruságos vasgerenda miatt, amin a tüzes szekér fog majd végigszáguldani. Gunga anyó igazán mondom, még mindig fiatal! - szólal meg Ganesh, az elefánt. - Nincsen az a gyerek, aki gyerekesebben beszélt velem. Ám turjon a sár a sárban, minekelőtte ismét sárrá lesz. Én csak azt tudom, hogy hiveim meggazdagodnak és magasztalnak érte engemet. Siva azt mondta, hogy az iskolák tanitói nem felejtenek? Bhairon elégedett a szegény néppel, Hanuman pedig nevet.

- Nevetek hát! - mondta a majom. - Az én oltáraimnak száma semmi Ganesh, vagy Bhairon oltáraiéhoz képest, de tüzes szekereik uj imádókat szállitanak hozzám a Fekete-vizen tulról - olyan embereket, akik a munkát tisztelik istenüknek. Elébük megyek, jeleket mutogatok nekik és ők követik Hanumant.

- Miért nem jársz kezemre müvemben? - mondta a folyam. - Épits töltést habjaimon keresztbe és áraszd el hidjukat vizzel. Lankárnál hajdan megmutattad, mit tudsz! óh Hanuman. Hajolj le és emeld föl hát ágyamat.

Ebben a pillanatban valami szerelmi dalnak az ütemei hangzottak fel a vizen, azé a szerelmi dalé, melyet a fiatal emberek szoktak énekelni, amikor tavaszutón, forró délben kinn legeltetik nyájukat a réten.

A papagály nagyot rikkantott örömében, fejét szárnya közé vágta s ide-oda himbálódzott, amiközben az ének szólt; s egy fényes körben, amely olyan fehér volt, mint a hold világa, ott állott délczegen Gopisz kedveltje, a fiatal pásztor, az, akit a szüzek álmukban szólongatnak s az anyák hivnak, mikor gyermekük születik, - ott állott Krishna, az imádott.

Lehajlott, hogy visszavesse átnedvesedett hosszu haját s a papagály azonközben rászállt a vállára.

- Persze tánczolni, énekelni, - énekelni, tánczolni... - dohogta Bhairon - nem csuda, ha későn érkezel a tanácskozásra öcsém.

- Hát aztán? - mondta Krishna nevetve és hetykén hátravetette fejét. - Mit tudtok ti nélkülem, meg Karma nélkül. (Megsimogatta a papagály tollazatát s még erősebben nevetett.) Aztán min töritek a fejeteket? Gunga anyó dörmögését hallottam a sötétben, azért keltem föl s jöttem ide, mert aludtam már egy jó meleg kunyhóban. De hát Karmával mit miveltetek, hogy olyan nagyon átázott s hogy olyan rég ideje hallgat? És Gunga anyó is mi járatban van erre? Tán tele az ég, hogy lejöttök ide a sárban csatangolni, akár az állatok. Mi bajuk, mondsza Karma?

- Gunga boszut, halált kiált a hidépitőkre, Kali meg támogatja. Biztatja Hanumant, hogy szakitsa el a hidat, hogy dicsősége ujra fényességbe boruljon - rikácsolta a papagály. - Vártalak, tudtam, hogy el fogsz jönni, óh, uram!

- És a halhatatlanok hallgattak? Gunga és a büntetések anyja befogták talán a szájukat? Senki szót nem emelt az én népem érdekében?

- Senki, azaz, hogy - felelte Ganesh és restelkedve emelgette a lábait - azt mondtam: A sár mulat, mire való volna szétgázolni érte?

- Nem tagadom, - mondta Hanuman - kedvem telt benne, ahogy munkában láttam őket.

- A szegény emberek Bhaironja vagyok és imhol a dárdám. Én szót emeltem a szegény nép érdekében.

- Nem én vagyok-e nekik az istenek elseje? - felelte Bhairon szégyenkezés nélkül. - A szegény nép érdekében kijelentettem... sok okos dolgot jelentettem ki, csak elfelejtettem már, mit... de imhol a dárdám....

Krishna türelmetlenül fordult el tőle, megpillantotta lába előtt a krokodilust, letérdelt melléje és hideg, érdes nyaka köré öltötte karját.

- Anyó - mondta szeliden - térj vissza folyódba. A dolog nem reád tartozik. Ugyan mi kárt tehetnének tisztességedben és becsületedben azok az élő porszemek! Te fiatalitottad meg földjeiket évről-évre s a te árad adja erejüket. A dolog vége mégis csak az lesz, hogy visszatérnek hozzád. Mi szükség volna most lesujtani reájuk. Légy könyörületes, anyó, ha elfordultak, nem sok időre tették.

- Csak nem képzeled, hogy istenek tán? - felelte Krishna nevetve s belenézve a folyam fénytelen szemébe. - Légy nyugodt s egészen bizonyos, nem sok időre tették. A halhatatlanok meghallgatták kérésedet, nemsokára igazságot tesznek. Eredj hát most anyó, térj vissza hullámaid közé. Emberek, állatok boritják vizedet... a partok bedőlnek... a falvak összedőlnek s mindennek te vagy az oka.

- Vége mindennek! - mondta kelletlenül a tigris. - Nincsen már igazságérzet a halhatatlanokban. Ugy bántál Gungával, mint ahogy a gyerekkel szokás... tisztára nevetség. Nevetség, ha mondom és szégyen.

- A népemről van szó, az én népemről - amely annak a falunak pálmalevél-tetejü házaiban aluszik, - a fiatal lányokról és fiatal legényekről, akik egymásnak énekelnek a sötétben, - a gyermekről, aki ma születik, - arról, aki az éjjel fogant meg - mondta Krishna. - És ha kivánságtok betelnék is, mi hasznotok volna belőle? Akiket ma elpusztitottatok, holnap már ismét folytatnák müvöket. Igen bizony, ha tövig lebontanók is a hidat, ők belefognának ujra. Figyelj reám! Bhairon mindig részeg. Hanuman uj találmányokkal gyötri hiveit.

- Siva füle abban gyönyörködik, amit az iskolákban fecsegnek s amit a szent emberek álmodnak; Ganeshnek egyeben sem jár az esze, mint az ő nagyhasu kalmárain; de én... én együtt élek azokkal, akik a népemet teszik ki, ugy élek velük, hogy bár ajándékot sohasem kérek tőlük, mégis elhalmoznak vele.

- Az enyémek is! az öreg asszonyok rólam álmodnak, amikor ágyukban forgolódnak szendergés közben; a fiatal leányok arczomat kémlelik és lépteimet lesik, amikor korsójukkal a folyóra mennek. Együtt járok-kelek a fiatalemberekkel, akik a küszöböm előtt várnak reám, amikor leszáll az est és hivó szóval szólitom az ősz szakálluakat. Tudjátok ti azt nagyon jól, halhatatlan istenek, hogy mindannyiunk között csupán én bolygok egyesegyedül örökké a földön s amig idelenn egy zöld kóró nő, a magas vetés között alkonyatkor két hang összesuttog, addig én nem járok gyönyörüségért az egekbe. Hiszen kétségtelen, bölcsek vagytok ti halhatatlanok, csakhogy nagyon messze éltek és elfeleditek, honnan jöttetek. Én azonban el nem felejtem. És azt mondjátok, a tüzes szekerek jól tartják hivőkkel templomaitokat? A tüzes szekerek ezerszám szállitják most az embereket azokra a helyekre, ahol ezelőtt csak tiz ember ha megfordult! Ugy van. Ami a mát illeti, igazatok van.

- Csend legyen! - szólalt meg a bika, Hanuman pedig ismét előrehajolt. - Hát holnap, drágám... a holnappal mit csinálsz?

- Hát, hát... mit tudom én azt. Egy uj szót hallottam, amely szájról-szájra szállt a szegénysorsu emberek között - egy szót, amit sem ember, sem Isten föl nem ér észszel, - egy baljóslatu szót, - egy kicsi kis szót, amely hányavetin jár a nép között (senki sem tudja, kinek a száján jött ki először): hogy rátok untak a földön, rátok untak, halhatatlan istenek, a földön.

- És hogy eltitkolják, mennyire rátok untak, hát eleintén - már mint az én népemnek emberei - a szokottnál bővebb áldozatot raknak oltárotokra s a szokottnál népesebb csoportokban gyülnek templomaitok köré, Siva és te Ganesh. De ez a szó belé eszi magát a lelkükbe és végtére is kisebb tisztelettel állanak brahmánjaitok elé és soványabb áldozattal járulnak oltáraitokhoz. Legeslegvégtére pedig egyáltalán megfeledkeznek majd oltáraitokról, de arra olyan soká, olyan lassan kerül a sor, hogy senki sem tudja majd megmondani, hogyan is kezdődött az istenek elfeledése.

- Tudtam... tudtam! Nem ugyanezt mondtam én is? de hát nem akartak rám hederiteni! - kiáltozta a tigris. Ölnünk kellett volna... öldösnünk!

- Már most arra is késő. Eleinte kellett volna az öldöklést megkezdeni, mikor azok a tulsó partról érkezett emberek semmire sem oktatták volt még ki a mieinket. Népem most ámulva látja a jövevények kézmüveit és gondolkodóba esik rajtuk. És az eszük nem csupán az isteneiken jár. A tüzes szekereken jár az eszük, meg azokon az egyéb dolgokon, amiket a hidépitők készitettek és ha a papjaitok alamizsnára nyujtják kezüket, szüken adnak nekik, azt is kelletlenül. Ez ugyan csak a kezdete még, egy-két ember, vagy tán négy-öt van igy vele, mert én, aki sürün járok-kelek népem között, tudom mi lakozik a szivükben.

- Hát a dolgok vége, istenek bohócza? Mi lesz a nóta vége? - kérdezte Ganesh.

- A vége az lesz, ami volt az eleje, óh sulyos fia Sivának! A láng elhal az oltárokon, az ima meg az ajkakon mindaddig, amig ismét apró istenekké vedlettetek vissza - a jungle^[9] isteneivé, afféle vászon istenbábukká, fétisekké, amiket a fák törzséhez szokás szögezni, vagy a kapufélfára, szóval odajuttok, ahonnan elindultatok. Ez lesz a véged, óh Ganesh, meg a tied, óh Bhairon - csőcselék Bhaironja.

- Annyi asszony csókolta már Krishnát... Azok mesélték neki ezt a sok badarságot, hogy a tulajdon szivüket vigasztalják meg véle, mert hogy őszülni kezdett a hajuk; ő meg aztán nekünk adja be meséit - mondotta a bika igen halkan.

- Az isteneik eljöttek ide, de mi kiforgattuk őket mivoltukból. Én a nagyasszonyukat vállaltam és tizenkét karunak faragtattam. Igy forgatjuk majd ki valamennyi istenüket - mondta Hanuman.

- Az isteneik! Hiszen azok mindössze egy, kettő, hárman vannak. Nem az istenekről van szó, hanem a népről. Az istenek azok, akik változnak, nem a hidépitők - jelentette ki Krishna.

- Ám legyen ugy. Egy embert rávettem arra, hogy a mozdulatlan és füstölgő tüzes szekeret imádja: nem is tudta szegény, hogy én voltam az, akit imádott, tulajdon magam. Éppen csak hogy megváltoztatják majd kissé az isteneik nevét. De azért én csak olyan vezetője leszek a hidépitőknek, mint hajdan; Sivát tisztelni fogják az iskolában azok, akik gyanakodva nézik és megvetik az idegen isteneket; Ganeshnek ezután is csak ugy meglesznek a mahazsőnjei, Bhaironnak pedig a szamárhajcsárai, a zarándokai és játékkereskedői. Nem tesznek azok semmi egyebet, minthogy megváltoztatják az istenek nevét, már pedig ilyet értünk mi nem egyszer.

De mintha valami kellemetlen érzés, nyugtalanság-féle bántotta volna az isteneket.

- Ugy van: kiforgatják a neveket. De tesznek ennél egyebet is. Engem, csupán engem nem ölhetnek meg mindaddig, amig akad szüz és ifju, aki egybeölelkezik, amig az esőre tavasz következik.

- Oh istenek! - nem hiába jártam én a földet. Az én népem most még nem tudja, mit teszen; de én, aki vele és közötte élek, tisztán olvasok a szivében. Nagy királyok, megszületett már a végnek eleje. A tüzes szekerek uj isteneknek nevét hordják szét és azok az uj istenek nem az uj név alá bujt régiek. Igyatok és egyetek mohón! Fürösszétek meg arczotokat az oltárok füstjében, minekelőtte kihülnének az oltárok. Emészszétek meg az áldozatokat, amiket tiszteletekre tesznek, szóljon a czimbalom és a dob, óh égi mesterek, szóljon, zengjen, amig himnusz és virág akad. Az emberek számitása szerint messze még a végek vége, de ami számitásunk szerint ez a mai este. Amit megmondtam, megmondtam.

A fiatal isten elhallgatott és testvérei hosszan, csöndesen nézték egymást.

- Világéletemben nem hallottam ezeket dolgokat - sugta Peroo társának fülébe. - És mégis amiközben a Goorkha géptermében a rézcsapokat suroltam, nem egyszer kérdeztem magamtól, ha csakugyan olyan nagyon, nagyon bölcsek-e a mi papjaink?... No de világosodik már szahib. Hajnalhasadáskor eltünnek az istenek.

Sárga világosság ömlött el az égen s mihelyt eltünt a sötétség, más lett a hangja a folyamnak is.

Egyszerre csak nagyot trombitált az elefánt; olyan volt az, mintha emberi tüdő fujt volna harsonába.

- Ám itéljen Indra. Mindenek atyja, beszélj! Mi igaz abból, amit most itt hallottunk? Hazudik-e Krishna? Avagy...

- Hiszen magatok is tudjátok, - mondta a dámszarvas, azzal talpraállt. - Ismeritek az istenek talányát. Mihelyt Brahma fölébred álmából, eltünik az ég, a föld, a pokol. Legyetek nyugodtak, Brahma aluszik még. Az álmok jönnek-mennek s az álmok természete változik, de Brahma egyre aluszik. Krishna a kelleténél többet csavargott a földön; mégis szeretem, mert olyan szép mesét mondott. Az istenek megváltoznak, drágám,... meg ugy-e mind - csak egyetlenegyikük nem!

- Meg valóban, csak egyikük nem, az, aki a szerelmet ojtja az emberek szivébe, - mondta Krishna és felkötötte az övét. - Nem sokáig kell várnotok, hogy megtudjátok, vajjon meghalok-e.

- Igazad van, nem sok idő telik belé - ahogy mondod és megtudunk mindent. Térj vissza csak kunyhóidba, eredj csak játszani fiatalaiddal, mert Brahma alszik még. Eredjetek gyermekeim! Brahma álmodik... s amig föl nem ébred, addig meg nem halnak az istenek.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Hova mentek? - kérdezte a laszkár, aki félt s didergett is kissé a hidegtől.

A folyam és a sziget teljes világosságba jelent most meg s a nedves földön se bocskornak, sem állati lábnak nem látszott nyoma.

Mindössze egy papagály rikácsolt az ágakon és rázogatta szárnyát, hogy lecsurgassa róla az esőcseppeket.

- No most talpra! Ni, hogy megmerevedtünk a hidegben. Vagy tán az ópium tenné? Tudsz-e mozdulni, szahib?

A feje kavargott és kegyetlenül fájt, de az ópium hatása megszünt s miután homlokát egy kis pocsolya vizével felfrissitette volna, a kashii hid főmérnöke azon kezdett tanakodni, hogyan történhetett az, hogy ide vetődött, erre a szigetre, hogyan lesz lehetséges visszatérnie embereihez, legesleginkább pedig: milyen állapotban van a müve.

- Sok mindent elfeledtem, Peroo. Csak annyira emlékszem, hogy az őrtorony aljánál álltam és figyeltem az árt; de hát aztán... Tán az ár kapott volna el kettőnket?

- Nem a'! A talpak horgonykötele elszakadt és (minthogy a szahib az ópiumra sem emlékezett már, Peroo jónak látta, hogy vissza ne idézze emlékezetébe) és a szahib meg akarta menteni őket, vagy legalább ugy látszott - mert hát sötét volt - csak annyit láttam aztán, hogy egy kötél leütötte a szahibot s belesodorta az egyik csónakba.

- Eszembe jutott, hogy mi ketten, no meg Hitchcock szahib épitettük volna, hogy ugymondjam, a hidat, azért hát én is beleugrottam a csónakba, amely azután ennek a szigetnek ment neki, szétzuzódott rajt, minket pedig kivetett a partra. Mikor a csónakot az ár elragadta a parttól, nagyokat kiáltottam, azért hát Hitchcock szahib bizonyára eljön a keresésünkre. Ami a hidat illeti, sokkal több embervérrel épült az, semhogy olyan könnyen összedőlhetne.

A viharra forró napfény következett, a mely a felázott talajból felszitta az erős földszagot s a fényes világosságban az emlékezet nem talált helyet az éjszakának álmai számára.

Findlayson figyelmesen nézett viz ellenében, a mozgó viz lángoló fényességén által a hid felé; nézett, nézett, amig belefáradt a szeme.

- Jó messzire levetődtünk! - mondta Findlayson. - Valóságos csoda, hogy százszor bele nem fultunk a vizbe.

- Még az a legkisebbik csoda azok közül, amikben az éjjel részünk volt, mert senki sem hal meg addig, amig az ideje meg nem jött. Láttam Sydneyt, láttam Londont és még más hires nagy kikötőt (Peroo az átkozott templomromokat nézte), de még soha élő ember nem látta azt, amit mi az éjszaka.

- Csak nem felejtette tán még el a szahib? Vagy tán, csak mi, mi feketebőrüek látjuk az isteneket?

- Lázas voltam. (Findlayson nyugtalankodva kezdte kémlelni a folyam szemhatárát.) Ugy tetszett, mintha a sziget fenevadakkal lett volna tele s embereket is láttam volna, akik beszéltek. De nem emlékszem már jól reá. Azt hiszem, csónakkal ki lehetne most már vergődni innen.

- Oh, oh, tehát mégis igaz. "Ha Bráhma fölébred, az istenek meghalnak." Most már tudom, mit értett rajta. Hallottam én már a gürü-től is valami ilyent, csakhogy akkor nem értettem. Most már tudom is, értem is.

- Hat, hét, tiz musszon^[10]-ja annak, a Rewah-on voltam akkoriban, - az volt a társaság legnagyobb hajója - amikor csak nagy tufan^[11] kerekedett egyszerre; a viz csapkodott, feketére, zöldre vált, én meg kapaszkodtam a korlátba, de a hullámoktól elállt a lélekzetem. Az istenekre gondoltam akkor - azokra, akiket az éjjel láttunk volt.

(Kiváncsian vetette föl a szemét Findlayson felé, csakhogy a fehérbőrü a megdagadt folyamot nézte.)

- Hát mondom: az istenekre, akiket az éjszaka láttunk volt és segitségért kiáltottam hozzájuk. És ahogy imádkoztam, le nem véve azért szemeimet a tengerről, hát egyszerre csak felcsap egy hullám és odasodor a nagy horgony lánczkarikájához; a Rewah emelkedett, egyre emelkedett, amire a viz elvonult s én csak feküdtem ott hasravágódva, belekapaszkodtam a karikába, bele mind a két kezemmel, szemem meg az örvényeket látta nyilni, csukódni. Na, gondoltam, itt a halál. Ha elbocsátod a karikát, véged neked, Peroo, belefulladsz a vizbe és bizony nem fogsz te akkor többé a konyhában rizst nyalakodni, sem a hajón, se Bombayban, se Kalkuttában, de még Londonban sem. Nem ám! "Hát honnan tudjam én azt, ha meghallgatják-e valaha imádságomat az istenek?" A mig ezen a kérdésen rágódtam, hát uram isten, a Rewah lecsapta orrát, mint a kalapács, amikor lezuhan, ránk szakadt az egész tenger és a hullámok végigmosták a fedélzet elején fel a hidig (bukás közben jól odavágtam czombomat a szivattyuhoz), de még sem haltam meg s megláttam szemtül-szembe az isteneket. Az élőket még csak állják, de a halottakat... Maguk mondták. Végig is verek a gürün, csak a [...]sa^[12] jól talányokkal a becsületes embereket. Ha Bráhma fölébred, az istenek eltünnek.

- Nézz csak viz ellenébe. A napfény elkápráztatott. Látsz-e arra füstöt?

- Ez aztán az okos ember, aki gyorsan határoz és tesz-vesz. Hitchcock szahib nem bizta magát holmi evezős csónakra. Kölcsönkérte Rao szahib gőzcsónakját s azon jön most a keresésünkre. Mindig mondtam, hogy a hidmühelyek szolgálatára jó volna gőzcsónakot tartani.

A baraoni Rao birodalmának határa legalább tiz angol mértföldnyire volt a hidtól, és Findlayson is, Hitchcock is, csekély szabad idejüknek jórészét azzal töltötték, hogy billiárdoztak, vagy szarvasra vadásztak, a fiatal herczeggel. A fenség, aki öt vagy hat esztendeig volt tanitványa egy sportot üző angol nevelőnek, ez idő szerint azzal foglalkozott, hogy királyi módon elherdálja azt a jövedelmet, amelyet kiskoruságának idején India kormánya összegyüjtött. Gőzhajója ezüst lemezekkel bevont bordáival, selyem-sátrával és mahagonifából készült hidjaival volt legujabb játékszere, amelyet Findlayson roppant alkalmatlannak és kellemetlennek itélt olyankor, mikor a Rao a hid munkálatait jött rajta megtekinteni.

A kékre és fehérre festett pazar hajókémény mindgyorsabban közeledett a folyón.

A hajó orrán, messzelátóval felfegyverkezve, Hitchcock állott, akinek arcza szokatlanul sápadt volt.

Peroo ekkor kiáltozni kezdett, amire a csónak a sziget felé indult viz mentében.

A Rao szahib, aki vadászruhában és kétszinü turbánjával volt, királyi kezével nyájasan intett, Hitchcock pedig nevén szólitotta barátját. Kérdezősködésre azonban nem volt szüksége, mivel Findlayson első kérdése a hidját illette.

- Nincsen annak semmi baja! Vigyen el az ördög, ha hittem volna, hogy viszontlátom még valaha. Alaposan levitte az ár. Igen, ha mondom, egyetlen kő ki nem mozdult a helyéről; de hát ön hogyan van? Elkértem a Rao szahibtól a hajóját és ő felsége is volt olyan szives eljött velem. Ugorjon át.

- No, Findlayson, hát jól van most már, mi? Csuda egy eset volt az az éjjel, párját nem tudom. A királyi palotám is uszott a vizben és tudom, oda a termése megint az országomnak. No de most inditson el bennünket Hitchcock... Nem... nem értek a gőzgéphez. Átázott? Fázik, ugy-e, Findlayson? No de van itt harapnivaló mindenféle; jó lesz, ha iszik egyet legelsőbb.

- Őszinte, igaz lekötelezettje vagyok, Rao szahib. Azt hiszem, önnek köszönöm az életemet. De hát Hitchcock hogyan...

- Oh! oh! Égnek volt meredve minden hajaszála. Lóhalálában jött nyargalvást éjszakának idején és kizavart Morfeusz karjaiból. Nagyon mulattatott a dolog, Findlayson; olyan nagyon meghatott, hogy nyomban eljöttem.

- A főpapom roppant haragszik. Siessünk vissza, mister Hitchcock. Pont háromnegyed egy órára várnak a földalatti templomba, ahol valami uj bálványt szentelünk föl. Ha oda nem kellene mennem, megkértem volna, hogy töltse velem ezt a napot. Borzasztó nyüg az ilyen vallásos czeremónia. Nem igaz, Findlayson?

Peroo, akit a társaság jól ismert, a kormányrudhoz állt és ügyesen vezette a hajót az áramlat ellenében.

De amiközben a hajót kormányozta, gondolatban hatalmasakat csapkodott egy aczélhuzalból sodort kötéllel s akinek a hátára az ütések lezuhogtak, az senki más nem volt, mint az ő gürü-je.

Szép ez a jelige, csak bajos követni. Koldusnak barátja voltam én nem egyszer, de lehetetlen volt eligazodni, hogy méltó volt-e reá. Fejedelem testvére csak ezután kell, hogy legyek, jóllehet közel kerültem már olyan emberrel, aki nem sokon mult, hogy igazi király lett; sőt ugy is alakulhatott volna a dolog, hogy utódai uralkodni fognak az országon, lesz hadseregük, lesznek törvényszékeik, az adóból jövedelmük, rendőrségük, szóval mindenük, amire szükségük van. De most már félek nagyon, hogy oda az én királyom s ha koronára fáj a fogam, üthetem magam a nyomát.

Pénzügyi állapotomban rések jelentkeztek s ez a körülmény rávett, hogy ne második osztályon utazzam, hanem a harmadikon, az ugynevezett intermediate-n, a mi azután csakugyan átkozott egy hely.

Az intermediate-n ismeretlen fogalom a vánkos, utasai eurázsiaiak, vagy benszülöttek, a kik éjszakára nem éppen kellemes utitársak, vagy pedig csavargók, akik ugyan mulatságos alakok, csakhogy rendszerint részegek.

Az intermediate utasai nem tartoznak a vasuti vendéglők fogyasztó közönsége közé. Keszkenőbe csavarva, csajkában viszik magukkal elemózsiájukat, édességeket az indus czukorkufároktól vásárolnak s viznek az utmenti pocsolya vizét iszszák. Érthető ilyenformán, hogy forró napokon nem egy utas kerül le holtan az intermediate-ról s nemcsak forró, de akármilyen napokon is megérdemlik, hogy lenézze őket az ember.

Az én szakaszom véletlenül egész Naszibarad-ig néptelen volt, ott egy megtermett, ingujjra vetkőzött ember szállott be, aki ugy töltötte el a napot, mint ahogy az intermediate utasai szokták.

Csak olyan csavargó volt ő is, mint én, éppen, hogy jobban szerette, többet is értett a whisky-hez nálam. Elmondta sorra, mit látott, mit mivelt, elbeszélte, merre járt, hol fordult meg, szólt kalandjairól, amelyekben egy kis elemózsiáért életét tette koczkára.

- Ha csupa olyan ember laknék Indiában, mint mi ketten, akik épp oly kevéssé tudják, mikor és hol lesz ebédjük, akár a hollók, nem hetven, hanem kétszázmillió volna jövedelme ennek az országnak.

Mikor ránéztem a szájára és rátekintettem állára, elhittem, amit mondott.

A politika is szóba került, de csak amolyan csavargó-politika, amely visszáját nézi a dolgoknak; beszéltünk postai állapotokról is, mert utitársam táviratot akart küldeni a legközelebbi állomásról Ajmiz-ba, ami elágazási állomás a mhow-bombay-i vonalon nyugat felé.

Társamnak 8 anna^[13] volt az egész vagyona, amiből éppen kifutotta az ebéd; nekem egy garasom sem volt, hiszen emlitettem a rést, a mely pénzügyi helyzetemben jelentkezett. Utam czélja azután egy pusztaság volt, ahol táviró bizonyára nem akadt, jóllehet a kincstárral érintkezésbe kellett lépnem. Ezért hát sehogy sem segithettem rajta.

- Hiszen ráijeszthetnénk valamelyik állomásfőnökre, az azután tovább adná hitelbe a táviratot, - vélte barátom - de ránk vonnánk vele netán a figyelmét, ami pedig nem jó volna most. De, ha nem csalódom, ön visszautazik néhány nap mulva.

- Ha meggondolom, nem is jó dolog a drótra bizni. Mert nézze kérem, barátom huszonharmadikán indul Delhiből Bombay-be. Tehát huszonharmadikán megy át Ajmizen.

- Az a jó! - mondta utitársam - Ha Jodhporeba akar jutni. Marwar-ban át kell szállania, már pedig barátom, éppen huszonnegyedikén utazik át a bombay-i vonattal Marwar-on. Akkorára csak odaérkezik? Kára nem igen lesz belőle, mert pénzt, azt ugyan nem sokat kaparit össze az ember ott Közép-Indiában, még ha mint a Backwoodsman levelezője szerepel is.

- Meghiszem azt! Csakhogy a fejedelmek kisütik az igazat és ugy kihordatják az embert a határra, hogy meg se késelhetjük őket, annyi idő sincs rá. No, de a barátomról akarok szólni. Meg kell, hogy tudja, mi lett velem, különben nem tud hova menni. Nagyon meghálálnám, ha Közép-Indiából idejére visszajöhetne, azt mondhatná neki a marwari állomáson, hogy: Délre ment egy hétre. Tudni fogja majd ő már mit jelent az. Csuda nagy vörös szakállu ember, nagy gavallér. Egy másodosztályu szakaszban hever majd, nyilván a csomagjai között. De ne ijedjen meg azért, bocsássa le az ablakot és csak annyit mondjon neki, hogy: Délre ment egy hétre. Ugy felpattan, majd meglátja, hogy no! Csak két nappal kell előbb hazakerülnie. Hát tegye meg, amire kérem, bárha idegen vagyok is; nyugatra utazom.

- Keletről... Tán ha az édesanyjára gondol, meg az enyémre, átadja az üzenetemet.

Angol ember különben nem igen lágyul meg, ha az édesanyját emlegetik, de voltak rá okaim, - nemsokára ki is derül, mifélék - hogy megigérjem neki.

- Nem tréfáról van ám szó, éppen azért kérem olyan nagyon és most már bizom is benne, hogy megteszi, amire kérem. Marwarban egy másodosztályu szakasz, abban egy vereshaju ember alszik. El nem vétheti. Én kiszállok most a legközelebbi állomáson és el nem mozdulok onnan, amig barátom meg nem jön, vagy el nem jön, vagy el nem küldi, amire szükségem van.

- Ha ráismerek, okvetlenül átadom az üzenetet s az édesanyja meg az enyém kedveért, még egy jó tanácscsal is szolgálok. Ne menjen most Közép-Indiába, mint a Backwoodsman tudósitója. Pórul járhat, mert arra ténfereg mostanában csakugyan valami levelezője a lapnak.

- Köszönöm, - mondta kurtán emberem, - aztán meddig lesz ott az a lókötő? Csak nem pusztulhatok el éhen, mert a dolgomba avatkozik az a másik? A degumberi rájáh-t akartam egy kicsit megszuttyongatni az apja özvegye miatt.

- Méreggel étette meg, azután halálra verte. Én fedeztem fel azt, nincs más ember, a ki be merné tenni lábát abba az országba, hogy pénzeljen ebből a fölfedezésből. Bizonyos, meg akarnak majd ott is mérgezni, csak ugy, mint Kortumnában, amikor arra volt járásom. De hát, ugy-e, megmondja, amit izenek.

Sokszor hallottam olyan emberekről, akik nagy lapok levelezőjének adva ki magukat, leleplezésekkel fenyegetőzve, megkopasztják a kis államokat, de még sohasem láttam csak egyet is közülök. Szomoru életet élnek az ilyenek és rendszerint meglepő hirtelen halál a végük.

Az indiai kis államok csodálatos módon félnek az angol ujságoktól, félnek, hogy rávilágithatnak az ő furcsa kormányzásukra és mindent megpróbálnak azért, hogy halálra pezsgőztessék a levelezőket, vagy holmi négyes fogatokkal kenyerezzék le.

Nem tudják szegények, hogy senki sem törődik a kis indus államok belső dolgaival, mig a zsarnokság és bün ki nem csap határain, s a fejedelmet sem egykönnyen mérgezik, fojtják meg, vagy teszik el az utból akármi más módon. Az indus kis államoknak az a gondviseléstől kapott hivatásuk, hogy festői vidékekkel, tigrisekkel és egyebekkel tartsanak jól bennünket. Megannyi sötét foltja a földnek a sok kis állam, elképzelhetetlen kegyetlenségek érik rajta egymást, egyrészt vasut szeli át, táviró hálózza be, másrészt Harun al Rasid korát éli.

Magam is leszálltam egy állomáson, elvégeztem dolgomat néhány fejedelemmel s egy hét alatt sok mindenfélén mentem át.

Hol frakk feszült rajtam, herczegekkel, politikusokkal volt beszélgetésem, kristálypohárból ittam, ezüsttányérból ettem; hol meg szabad ég alatt háltam, ettem, ami elém került, ittam a patak vizét és takaróm egy pokrócz, hálótársam a szolgám volt. Vele járt ez munkámmal.

Azután, ahogy megigértem, a nagy indus pusztaság felé indultam a kitüzött napon és a vonat éjjel letett a marwari állomáson, ahonnan fura kis helyiérdekü vasut visz Jodhpore felé.

A delhi-bombayi-i vonat is megáll néhány perczre Marwaron. Épp abban a perczben robogott be, amikor az én vonatom, s alig jutott annyi időm, hogy odarohanjak és sorra nézzem a kocsikat.

Egyetlen másodosztályu kocsija volt az egész vonatnak. Lebocsátottam az ablakot és szemem egy lángoló veres szakállra esett, amelyet állig utipokrócz takart el. Az én emberem volt; aludt mélyen; oldalba biztattam kicsit. Dörmögve nyitotta fel szemét és a lámpa fényében megláttam ábrázatát. Nagy, fényes arcza volt.

- Nem, - feleltem - izenettel jövök; délre ment egy hétre... Délre ment egy hétre.

- Nem mondott semmit - feleltem, azzal leugrottam és elnéztem, hogyan tünik el a sötétben a piros jelzőlámpák fénye.

Csunya hideg volt, a puszták felől kegyetlenül fujt a szél. Felugrottam a magam vonatára - most már nem intermediate-n utaztam - s elaludtam.

Ha a hosszu szakállu ember csak egy rupiát adott volna, érdekes emléknek teszem el vala. De igy egész jutalmam a teljesitett kötelesség tudata volt.

Utóbb meggyőződtem róla, hogy jó nem származhatik abból, ha két ilyen gentleman összeáll és laptudósitónak adja ki magát; az ilyen vadászásnak Közép-India és déli Rajputának államaiban könnyen komolyra fordulhat a vége.

Nem sajnáltam tehát a fáradságot, hogy a lehető legalaposabban leirjam külsejüket oly embereknek, akiknek esetleg módjuk van, joguk van elcsipésük iránt érdeklődni: utóbb megtudtam, hogy fáradságom nem hiábavaló, mert a degumberi határról visszatolonczolták a két gentlemant.

Azután tisztességes ember lettem, hivatalba szegődtem, ahol se király, sem egyéb esemény nem zavarta nyugalmamat, csak egy napilap szerkesztése volt a munkám. A szerkesztőség, ugy látszik, nagyon vonzza az embereket, ami nem kis kárára van a fegyelemnek.

Példának okáért nők érkeznek a Zenaua-missziótól és azt akarják a szerkesztőtől, hogy vágjon sutba minden egyebet és irja meg rögtön a dijosztást, amelynek valami hátmögi kis faluban az imént voltak tanui.

Belátogatnak ezredesek, akiket elkerültek az előléptetéskor; leülnek és tiz, tizenkét, huszonnégy vezérczikkre való anyagot mondanak tollba, amelyek mind azt hangsulyozzák, hogy előléptetni csakis a szolgálati idő alapján lehet igazságosan. Jönnek aztán misszionáriusok, akik kiváncsiak, miért nincs nekik megengedve, hogy az ujságirói "mi" oltalma alatt neki mehetnének hittéritő felebarátaiknak.

Vagy tönkrejutott szinész-truppok gyülnek a szerkesztőségbe és magyarázzák, hogy most nem fizethetik ki a hirdetési dijakat, de mihelyt visszakerülnek Uj-Zeelandból vagy Tahitiból, kamatostul törlesztik; punkah-hajtó gépek, eltörhetetlen kardok és kocsitengelyek föltalálói adják egymásnak a kilincset, zsebük tele mindenféle leirással s megmondják, mikor lehet bőven értekezni velük; tea-társaságok képviselői érkeznek és prospektusaikat a szerkesztőség révén irják meg; bál-bizottságok rendezői követelik zajongva, hogy legutóbbi mulatságukról bővebb tudósitást adjunk. Ismeretlen hölgyek suhannak be:

- Kérem, sziveskedjenek 100 női névjegyet nyomatni a nevemmel, de rögtön! - Tiszta sor, hogy ez is a szerkesztő kötelessége.

És minden korhely, kapa-kaszakerülő, a kinek valaha csak dolga akadt a Grand-Trunk Road-on, kötelességének tartja, hogy korrektornak ajánlkozzék.

És ezenközben egyre őrülten csilingel a telefon csengője, királyokat ölnek, királyok halnak a kontinensen, országok bocsátkoznak egymással vitába, Gladstone ur ő kegyelmessége tüzes esőt imádkozik az angol gyarmatokon, a fekete képü kis szedőgyerekek pedig, akár a fáradt méhek, ugy zümmögik:

- Kaa-pi-haj-ha-jeh! (Kéziratot kérek.) - s a lap olyan üres, akár a Modred pajzsa.

Többi részében senki sem nyit be hozzánk és a hőmérő rovásonkint emelkedik fölfelé egész az üveg csucsáig; a szerkesztőség annyira be van sötétitve, hogy olvasni is alig lát benne a szem; a gépek szinte vörös izzók és vagy a hegyvidéki mulatságokról irunk, vagy halálhirekről számolunk be.

A telefon csengője ilyenkor rémmé válik, mert oly férfiak és nőknek hozza halálhirét, a kik közeli ismerőseink voltak s a fulasztó meleg ugy terül reánk, mint valami köpenyeg.

- A khudajauta-khani kerületben ismét terjedt a ragadós betegség. Ugyan már szórványosan lép csak föl s a kerületi főnökök erélyes intézkedései folytán mindinkább gyengülőben van. Mindazonáltal mély fájdalommal adunk hirt a következő halálesetekről...

Nemsokára csakugyan kitör a nyavalya és mennél kevesebb szó esik róla a lapban, annál nyugodtabb a közönség.

De az országok és királyok ezután is csak oly önzően szórakoznak, mint azelőtt és a kiadónak az a nézete, hogy a napilapnak huszonnégy óránkint egyszer meg kell jelennie; és a hegyvidéki emberek panaszkodva mondják mulatozás közben:

- Hogy ezt az ujságot elevenebben meg nem tudják irni. Pedig mennyi minden történik itt nálunk is.

Épp ebben a városban történt, - különösen rossz évad volt - hogy szombat éjjelen megkezdik a legfrissebb szám nyomását; szombat éjjel, ami a londoni lapok szokása szerint jóformán vasárnap reggel. És ez nagy kényelem, mert mire az ujság sajtó alá kerül, a hajnali levegő egy félóra alatt kilenczvenhat fokról csaknem nyolczvannégy fokra mélyeszti a hőmérőt és ebben a hidegben - el nem képzelni, milyen hideg a nyolczvannégy fokos levegő - lefekhetik a halálra fáradt ember, megelőzve a zaklató meleget.

Egy vasárnap reggel reám hárult a kedves kötelesség, hogy egész egyedül csináljam az ujságot.

Valami király, vagy udvari ember, vagy courtisane, vagy ország haldoklott, illetőleg kapott uj alkotmányt, vagy tett olyat, ami a világ tulsó felén fontos eseményszámba megy és a lapot az utolsó pillanatig nem volt szabad lezárni, hogy leadhassuk a fontos kéziratot.

Sötét volt az éjszaka, mint a korom, fülledt, amilyen csak juniusi éjszaka lehet és a loo, az izzó nyugati szél orditva zugott a kiszáradt tölgyek között, azzal biztatva, hogy hatalmas esőt hoz.

Olykor egy-egy, szinte forró nagy csepp koppant le a porra, de az egész kinlódó világ tudta, hogy bolonditás az egész. A mühelyben egy csipetnyivel hüvösebb volt a levegő, mint a szerkesztőségben, én tehát a nyomdában ültem a zörgő gépek között és néztem a szinte egészen mezitelen betüszedőket, akik örökké törülgették homlokukról a verejtéket és minduntalan vizet kértek.

Amire vártunk, akármi lett légyen is, a távirat nem érkezett meg, pedig a loo is elállt, mire az utolsó betü ki volt szedve s megakadt a fulasztó hőségben az egész kerekföld is és ujját ajkára téve várta a hirt.

Én szunnyadoztam és bólogatva tünődtem rajta, ha áldás-e a táviró és hogy az a haldokló ember, vagy küzdelmet vivő nép tudja-e, micsoda alkalmatlanságot okoz késedelmezésével.

A hőségen és a feszült várakozáson tul semmi okát sem tudtam az izgalomnak és mégis majd hangosat kiáltottam, mikor három óra tájt jelentették, hogy minden rendben s a gépek csupán az "indulás" szót várják.

Menni készültem, amikor két fehér ruhás ember állta el utamat. Egyikük igy szólt:

És akkorát nevetett mind a kettő, hogy a gépek zaján áthallatszott; közben a homlokukat szikkasztgatták.

- Láttuk amonnan, hogy erre világosság van - az árokban aludtunk ott la, ott hüvösebb - és mondom barátomnak: nyitva a szerkesztőség, hátha bemennénk és beszélnénk azzal, aki Degumberből visszatolonczoltatott! - mondta a kisebbik.

Az volt, akivel a mhowi vonaton találkoztam, társa pedig a marwari veres szakállas utas. Lehetetlen volt nem emlékeznem egyiknek a szemöldökére, másiknak a szakállára.

Nem volt inyemre a találkozás, mert aludni szerettem volna már, nem csavargókkal trécselni.

- Egy kis félóráig szeretnénk nyugodtan elbeszélgetni! - felelte a vörös szakállu. - Azaz, hogy jól esnék egy kis ital is (ne mereszd ugy a szemedet, Peachey, a fogadalom még nem érvényes), de legszükségesebb a jó tanács volna. Pénzt nem kérünk. Különben még szép, hogy önhöz fordulunk, mert ugyan csunyán bánt el velünk Degumberben.

A gépteremből a szerkesztőségbe vezettem őket, amelynek fala csupa térkép volt; a vörös szakállu ember jókedvüen dörzsölgette kezét.

- Már ez aztán beszéd! - mondotta - Éppen nekünk való hely. És most hadd mutatom be magunkat; ez, kérem, Carnehan Peachey kollegám, jómagam pedig Dravot Dániel vagyok s ami foglalkozásunkat illeti, jobb, ha minél kevesebbet tud arról, mert üztünk mi már mindenféle mesterséget. Voltunk katonák, tengerészek, szedők, fényképirók, korrektorok, vándorpapok és a Backwoodsman levelezői, a mikor megsejtettük, hogy a lapnak képviselőre van szüksége. Carnehan is józan ember, én is az vagyok. Ha reánk néz, meggyőződhetik róla. Akkor legalább nem vág majd a szavamba. Veszünk egy szivart, én is, ő is, igy ni s ahogy rágyujtunk, abból itélhet.

A kisérlet sikerült. Embereim tökéletesen józanok voltak s azért kezet fogtam mind a kettőjükkel.

- No szép! - mondta Carnehan, a nagy bozontos szemöldökü és megtörülte bajuszát. - Most már én beszélnék egy kicsit, Dániel. Végig csavarogtuk egész Indiát, javarészt négykézláb. Voltunk fütők, gépészek, szatócsok, próbáltunk mi mindent és végtére abban maradtunk, hogy szük nekünk India.

Szent bizonyos, hogy a szerkesztőség szük is volt nekik. Ugy tetszett, hogy amint ott a hosszu asztalon ültek, Dravot szakálla a szoba egyik felét, Carnehan válla a másikat tölti be.

- Félig sincsen még kiaknázva ez az ország, mert akik kormányozzák, nem szivlelik hogy hozzá nyuljon az ember. A tengerdrága időt mind kormányzásra fecsérlik; ásót föl nem emelhetsz, követ el nem rughatsz, olajat nem kerithetsz, hogy a kormány rád ne förmedne rögtön: "Maradj nyugton, hagyj minket békén kormányozni!" Azért hát békén is hagyjuk, elmegyünk oda, ahol kevesebb az ember és ahol akad még nekünk valami. Nem vagyunk ijedős emberek, nem félünk mi semmitől, csak az italtól, arra pedig szerződést kötöttünk. Mondom, világgá megyünk, mert királyok akarunk lenni.

- Hm, hm, - mondottam én - soká jártak a napban, forró az éjszaka is, nem jó volna, ha aludnának egyet a tervükre? Holnap aztán megint eljöhetnek.

- Részegek sem vagyunk, napszurást sem kaptunk, - felelte Dravot - Isten tudja, mennyit aludtunk mi már erre a tervre, most könyv és térkép kéne, mert tisztában vagyunk vele már, hogy egy hely van csak, ahol két izmos ember fölvergődhetik valamire. Ugy hiják, hogy Kafirisztán. Ha nem csalódom, Afghanisztán jobbfelől való sarkában van, tán háromszáz mértföldnyire Pesawar-tól. Harminczkét bálványa van annak a népnek, mi leszünk a harminczharmadik. Hegyes, völgyes ország és nagyon szépek az asszonyai.

- De ezt is köti a szerződés, - szól közbe Carnehan, - sem az asszony, sem ital, Dániel!

- Ennyi minden, amit Kafirisztánról tudok, no meg azt is, hogy senki sem járt még benne s hogy harczias nép lakik ott; már pedig ahol harczias nép akad, ott katonai tudományhoz értő ember mindig lehet király. Elmegyünk Kafirisztánba s ha összeakadunk egy királylyal, megkérdjük tőle: "El akarod-e pusztitani ellenségedet?" s arra megtanitjuk, hogyan kell hadsereget szervezni, mert ezt értjük legjobban. Akkor aztán elcsapjuk a királyt, magunk ülünk a trónjára és dinasztiát alapitunk.

- Ötven mértföldnyire se jutnak innen s darabokra konczolják magukat. Hiszen Afganisztánon által visz oda az ut. Csupa hegytaraj, jégmező arra a világ és angol ember még át nem jutott rajta. Ami nép arra lakik, állat az mind és még ha el is jutnának oda, semmire sem mennének velük.

- Az bizony megesik! - mondta Carnehan. - De jobb volna, ha kicsit bolondabbbaknak nézne minket. Azért jöttünk ide, hogy halljunk valamit arról az országról, olvassunk róla és végig menjünk a térképein. Csak nézzen bennünket bolondoknak, de adjon könyveket.

- Az ám, - felelte Dravot nyájasan. - Hadd lám a legnagyobb mappájukat, még ha üres is volna rajta Kafirisztán helye, azután jó lesz akármiféle könyv. Sokat ugyan nem tanultunk, de olvasni tudunk.

Kibontottam Indiának egy hatalmas mappáját, meg két kisebb térképet és fáradságosan levettem az Encyklopaedia Britannica INF - KAN czimszavakat jelölő kötetét és látogatóim elmélyedtek benne.

- Ide nézz! - mutatott Dravot hüvelykujjával a térképre - Jagdallak-ig Peachey is, én is tudjuk az utat. Roberts seregével jártunk arra Jagdallak-nál, aztán jobbra fordulunk a Laghmann-pusztaságon keresztül. Akkor a hegyek közé jutunk, ahol hideg lesz egy kicsit, - tizennégyezer láb, tizenötezer láb - de a térképről ugy látom, nem soká tart.

Leszedtem neki Wood munkáját, melyben az Oxus forrásait ismerteti. Carnehan egészen el volt merülve az Encyklopaediában.

- Kevert népség, - jegyezte meg Dravot elgondolkozva - és semmit sem érünk vele, ha tudjuk is a törzsek nevét. Mennél több a törzs, annál több a háboruskodás és annál jobb lesz a mi dolgunk. Jagdallok-ból Ashang-ba. Hm!

- Csakhogy nyilván nagyon hozzávetőleges ez a földrajzi ismertetés, - szóltam közbe. - Bizonyos, hogy senki sem tud arról az országról. Olvassa csak, mit mond Bellew.

- Vigye ördög Bellew-t! - felelte Carnehan - Istentelen pogány nép az mind, Dravot, de ez a könyv azt mondja, hogy rokonainknak vallják magukat.

Vendégeim Raverty-t, Wood-ot, a fényképeket és az Encyklopaediát tanulmányozták, én pedig szivaroztam azonközben.

- Sose várjon miattunk, - biztatott Dravot udvariasan - az idő most körülbelül négy óra. Hat óra előtt elmegyünk, ha aludni akar és nem lopunk innen semmit. Sose virrasszon miattunk. Jámbor bolondok volnánk, de ha holnap este elnézne a Szeráj-ba, mondanánk önnek egy istenhozzádot.

- Látom, csakugyan bolondok. Vagy visszatolonczolják önöket a határról, vagy darabokra apritják abban a pillanatban, mikor Afganisztánba beteszik lábukat. Pénzre, ajánló levélre van-e szükségük, a jövő hétig segithetek.

- Nem olyan könnyü ám királynak lenni, mint ahogy látszik. Ha valamennyire elrendeztük majd királyságunkat, hiradással leszünk róla s akkor feljöhet; segit majd kormányozni.

- Bolond ember, tudna-e olyan szerződést irni, mint ez ni? - mondta Carnehan büszkén és azzal egy fél árkus zsiros papirost tartott elém, amelyre ez volt ráirva. Kuriózum, volt, nyomban lemásoltam:

- Az utolsó pontra nem is lett volna szükség, - jegyezte meg Carnehan szerényen elvörösödve, - de hát meg akartuk adni a módját. Hiszen ismeri a csavargó-népet, - amig Indiából ki nem kerülünk, azok volnánk, Dani, azok volnánk mink is - és ugyan irnánk-e ilyen szerződést, ha komoly nem volna a szándékunk? Hiszen arról a kettőről mondtunk le, ami nélkül nem élet az élet.

- Már pedig nem soká fognak ennek az életnek örülni, ha le nem tesznek eszeveszett kalandjukról... Aztán valahogy fel ne gyujtsák a szerkesztőséget! Kilencz óra előtt pedig menjenek el - mondottam nekik.

Még csak a térképeket mustrálták egyre, amikor elváltam tőlük, feljegyzéseket firkantottak a "Szerződés" hátára.

A Kumharszen-Szeraj szögletes gyüjtőmedre az emberiségnek; itt rakodnak le és fel az északvidékről érkező tevék és emberek.

Közép-Ázsia minden népe megfordul erre csakugy, mint India legtöbb néptörzse is. Összeakadt itt a bolkhi a bokharaival, a bengáli a bombayival s ki-ki igyekszik rászedni felebarátját. Vásárolhat itt az ember ponny-lovat, türkiszt, perzsa macskát, nyeregtarsolyt, kövérfarku birkát, sőt ingyen is megkap az ember sok mindenfélét.

Ebéd után csakugyan benéztem, hogy lássam, emberek-e szavuknak barátaim, vagy tán részegen fetrengenek valamerre.

Egy apró szalagokkal felcziczomázott rongyos pap került elébem s nagy komoly ábrázattal forgatott egy papircsillagot. Nyomon követte a szolgája, aki egy kosár gyermekjátékot czipelt. Két teve hátára rakták fel holmijukat s a szeráj népe vihogva mulatott rajtuk.

- Bolond ez a pap! - mondotta egy lókupecz. - Kabulba indul, gyermekjátékot viszen az emirnek. Vagy magasra kerül, vagy megkurtul egy fejjel. Reggel került ide s azóta örökké járja a bolondját.

- Isten gondját viseli a bolondoknak! - dünnyögte egy nagy tokáju üzbég, tört hindu nyelven. - Mert hát a jövendőbe látnak...

- Ki hitte volna, hogy karavánomat kifosztják majd Shinwaris-nél, csaknem a hágó előtt!? - dörmögte egy rajputánai kereskedőczég utazója, akinek rakományát épp a határszélen rabolták el haramiák; szerencsétlenségén az egész bazár nagyokat mulatott. - Hej, pap, honnan kerülsz ide és mi járatban vagy?

- Roumból jövök - felelte a pap s megforgatta papirszalagját. - Roumból, - ezer ördög fujt rá a tengerre. Oh, tolvajok, haramiák, hazugok, Pir Khán áldása legyen a disznókon, ebeken és esküszegőkön! Ki lesz pártfogója Isten szolgájának s viszi el északra, hogy büvös szereket áruljon az emirnek? Jó dolga lészen annak, aki befogadja karavánjába: tevéi annak meg nem pókosodnak, gyermekei meg nem betegednek, felesége hü lesz, mig odajár. Ki segit rajtam? Pir Khán oltalmazza javait.

Azzal felhajtotta kaftánja szárnyát és tánczra kezdett a kipányvázott lovak közt.

- Husz nap mulva indul egy karaván Pesavarból Kabulba, - mondta egy eusufzaji kereskedő - azzal mennek az én tevéim is. Állj be te is abba a karavánba, hogy szerencsével járjon.

- De én most akarok menni mindjárt! - üvöltötte a pap. - Iziben elindulok szárnyas tevémen s egy nap sem telik bele, Pesavarban leszek. Hej, Hazar Mir khán! - rivallt szolgájára - kösd ki a tevéket, de hadd ülök fel előbb a magaméra.

- Kisérj hát el egy kicsit, szahib, mutatok én neked olyan büvös szerszámot, amivel Kafirisztán királya válhatik belőled.

Hirtelen világosság gyult fejemben s nyomon követtem a két tevét, mig a szerájból kiértek a szabad utra.

- No, mit szólsz hozzá? - kérdezte angolul. - Carnehan nem ért a nyelvükön, hát szolgámmá szegődtettem. Javából való egy szolga, nem hiába veszkődöm én tizennégy esztendeje ebben az országban. Jól beszéltem, ugy-e: Pesavarban hozzáragadunk egy karavánhoz, ugy megyünk Jagdallakig; ott tevéink árán szamarakat vásárolunk s azokon indulunk Kafirisztánba. Papircsillagot az emirnek! az ám! Nyuljon csak be ide a nyereg alá!

Benyultam s egy Martini-puska agyához, azután másikhoz, harmadikhoz ért kezem.

- Husz darab! - jegyezte meg Dravot pökhendien. - Husz darab s a papircsigák, meg a porczellán bábuk alatt a puskapor.

- Isten vegye irgalmába magukat, ha megfogják ezzel a holmival. A pathanoknak annyit ér egy Martini ezüstben, mint amekkora a sulya.

- Hát megérne ezerötszáz rupiát, - összekoldultuk, lopkodtuk a pénzt - annyink fekszik a két tevében. Nem hagyjuk ám, hogy lefüleljenek. Rendes karavánnal kelünk át a Khaiberen. Már ugyan ki bántana egy bolond papot?

- Még nem, de majd. Adjon valami zálogot testvér, hogy lássuk, szivesen tesz értünk valamit! Annak idején Marwarban, tegnap a szerkesztőségben tett szolgálatot nekem. Királyságom felét önnek adom, mint a mesében szokás.

- Isten vele! - mondta Dravot, óvatosan kezét nyujtva. - Nagy időre utólszor fogom meg angol ember kezét. Rázd meg te is Carnehan! - kiáltotta, mikor a másik teve is hozzám ért.

Azután eltüntek az ut porában a tevék s én csodálkozva maradtam egymagamra. Az álruhának semmi hiját sem tudtam felfedezni. A szeráji jelenet arra volt bizonyság, hogy a benszülötteket is tökéletesen megcsalta hüsége. És most már igazán nem látszott lehetetlennek, hogy Carnehan és Dravot leleplezés nélkül át tudnak majd vergődni Afganisztán határán. De a határon tul halál a sorsuk, kikerülhetetlen nyomorult halál.

Tiz nappal utóbb egy benszülött barátom, aki pesavari hirekkel szokott jól tartani, igy zárta levelét:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Imádkoztam volna értük egy verset, de épp azon éjjel halt meg valami igazi király Európában és nekrológust kellett róla irnom.

Elmult a nyár, el utána a tél is, hogy megjöjjenek s azután eltünjenek ismét.

A napilapom még egyre élt s én még mindig dolgozótársa voltam. A harmadik nyár egyik forró éjszakáján egyszer megint rendkivüli szám volt készülőben és épp oly feszült várakozással lestünk a táviratra, mely a világ tulsó feléről volt érkezendő, mint azelőtt.

A két esztendő folytán, ami elmult, meghalt néhány ember, a gépek nagyobb zajjal müködtek s a szerkesztőség kertjében hosszabbra nyult föl néhány fa.

Átmentem a nyomdába s erre szakasztott olyan jelenet következett, mint amelyet már föntebb leirtam.

Idegeim feszültsége nagyobb volt most a kétév előttinél is, s a hőséget elviselhetetlennek éreztem.

- Nyomjátok a lapot! - s éppen indulóban valék, amikor egy összetört férfi csuszott székemhez.

Sarlóvá görbült, feje válla közé csuszott s ugy vonta a lábát, akár a medve!

Megkülönböztetni alig tudtam, ha lépett-e, vagy vánszorgott tán a rongyokba burkolt pityergő nyomorék. Azt kiáltotta, hogy visszajött s a nevemen szólitott.

- Van-e egy korty pálinkája? - kérdezte nyöszörögve. - Az Isten szent nevében adjon egy kupiczával!

Visszamentünk a szerkesztőségbe, - emberem fájdalmasakat nyögött - azzal felcsavartam a lámpát.

- Nem ismer meg? - lihegte, leroskadva egy székre s azzal a világosság felé forditotta megnyult arczát, amelynek szélét fölül deres haj boritotta.

Alaposan szemügyre vettem; láttam én már valahol ezt a szemöldököt, amely hüvelyknyi széles fekete szalag alakjában vonul el az orr fölött, de hogy hol - meg nem tudtam volna mondani.

- Nem emlékezem! - feleltem, azzal whiskeyvel kináltam. - Mivel lehetek szolgálatára?

- Visszajöttem - ismételte vendégem - Kafirisztán királya voltam, én, meg Dravot... koronás királyok voltunk. Itt főztük ki a dolgot. Az ur akkor itt ült s adott könyvet... Peachey vagyok, Carnehan Taliaferro Peachey... ön pedig szakadatlanul itt kuksolt azóta... Én Istenem!

- Igen bizony! - mondotta, rongyba burkolt lábát dörzsölgetve. - Igaz, mint a szentirás. Királyok voltunk, fejünkön a korona... én, meg Dravot... szegény Dániel, szegény Dániel!... ha meg ugy rimánkodtam is, sose vetett a szavamra.

- No még egy kortyot, - biztattam jó lélekkel, - szedje össze magát. Mondjon el elejétől végig mindent, amire csak emlékezik. Tevén mentek át a határon. Dravot őrült papnak, ön szolgájának öltözött. Emlékszik rá?

- Nem ment még el az eszem, de elmegy nemsokára. Hogy ne emlékezném. Nézzen rám, különben szétszóródnak szavaim és ne szóljon egyet sem.

Egyik kezét az asztalra tette, a másikkal megfogta csuklóját. Görbe volt az, akár a madár ujja s a hátán egy gyémánt formáju, csipkés szélü folt piroslott.

- Ne oda nézzen... a szemem közé! - mondta Carnehan - Rátérek erre is, csak az Isten szerelméért, el ne terelje figyelmemet... Hát elindultunk a Karavánnal s bolondoztunk egyre én, meg Dravot, hogy mulattassuk az embereket. Dravot esténkint, vacsorafőzés közben, ugy megkaczagtatott bennünket... azután meg... hogy is volt azután? Igaz a' apró tüzeket raktak, a szikrák Dravot szakállának ugrottak... ugy kaczagtunk, majd meghaltunk bele. Apró vörös tüzecskék voltak és a Dravot nagy, vörös szakállára pattantak át...

- Jagdallakig mentek a karavánnal, azzal, amelyik azokat a tüzeket gyujtotta - szóltam közbe találomra - Jagdallakig. Ott letértek az utról s ugy igyekeztek Kafirisztánba.

- Dehogy, dehogy! Hova beszél!? Még Jagdallak előtt lefordultunk, mert azt hallottuk, hogy nem jók az utak. Nem is voltak jók azok, a mi két tevénknek, az enyémnek, meg Dánielének... Hogy a karavántól elváltunk volna, Dravot lehányta ruháját, én is a magamét. Azt mondta, leszünk már most pogányok, mert a kafirisztániak mozelmitával szóba nem állanak. Gunyát váltottunk annak rendi-módja szerint. Soha olyan ábrázatot, a minő volt Dravot Dániel nem láttam, nem is fogok látni soha olyant. Fél szakállát lepörzsölte, vállára birgebőrt keritett s a kafirok módjára lenyirta haját. Le az enyémet is és aggatott rám csodatarka rongyokat, hogy pogánynak nézzen mindenki. Merő hegy volt az a vidék, tevéink a sok hegy miatt alig tudtak már lépni. Csupa magas és fekete hegy s a mikor hazakerültem mostanában, láttam, hogyan tülekednek egymással, akár a vadkecskék. Hej, temérdek a kecske Kafirisztánban. És a hegyeknek sincsen nyugtuk, akár csak a kecskéknek... Unos-untalan tülekednek, még éjszakára sem hagyják békén az embert.

- No még egy kupiczával! - biztattam külön meg-megnyomva minden egyes szót - Hát aztán mihez kezdett Dravot Dániel, meg Peachey, mikor a tevék lépni se tudtak már Kafirisztán járhatatlan utain.

- Kiki a maga módja szerint tett. Volt ott egy ember, valami Carnehan Taliaferro Peachey, Dravotnak bajtársa. Beszéljek róla? Hát elpusztult arra messze a kutya hidegben. Hopsza! le a hidról. Ugy kerengett, forgott a levegőben az öreg Peachey, akár a garasos papircsillag, amivel jó vásárt lehetne csapni az emirnél. Dehogy is egy garasért... hármat adtunk két garasért azokból a csillagokból, ha nem tévedek. A tevék - mondom - egy pipadohányt sem értek, azért Peachey biztatta Dravot-t: gyerünk innen az Isten szerelméért, a mig le nem kapják vállunkról a fejünket; azzal megölték ott a hegyek között a tevéket, mert nem volt egy falatjuk sem már, de előbb leszedték hátukról a puskákat és lőszert.

Kis idő multán két ember látszik az uton; négy öszvért hajtottak. Dravot elibük ugrik és nagyot rikolt rájuk:

- Aki vásálni tud, tud a' rabolni is! - de annyi ideje sem volt, hogy késéhez kapjon, már kitekerte a nyakát Dravot. A másik elszelelt. Carnehan ekkor az öszvérekre rakja a tevékről leszedett puskákat s arra neki a fagyos-jeges, hegy-völgyes országnak... ut akkora se látszik sehol, mint akár a tenyerem.

Elhallgatott egy perczre s azonközben megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e még reá, milyen volt az ország, amelyben utaztak.

- Emlékszem én, de már nem olyan jó a fejem, amilyen volt. Szögeket kalapáltak belé, hogy jobban megértsem, hogyan halt meg Dravot. Csupa hegy-zug volt a vidék, az öszvérek csökönyösek s ember alig akadt elénk hébe-korba. Csusztak, másztak hegyen át, völgyön tul s Carnehan untalan kérte Dravot-ot, ne énekeljen, ne fütyüljön olyan hangosan, mert még a nyakukba talál zuhogni valami lavina.

De Dravot váltig azt felelte: ha király létére még nem is nótázhat, nem érdemes akkor királynak lenni. És nagyot huzott az öszvérekre és tiz fagyos napig rá se hederitett semmire.

- Széles, sik völgybe jutottunk, köröskörül csupa merő hegy s mivel az öszvérek végüket járták, megöltük őket, mert nem volt ennivalónk sem az ő, sem a magunk számára. Ráültünk a ládáinkra, azzal játszottunk páros-páratlant a töltényekkel, a mikből kihullott a golyó.

- Akkor tiz ember, tiz nyilas, ijjas ember száguldott le a völgybe és veszett kiáltozással kergetett vagy husz nyilas, ijjas embert. Csupa fehér ember volt a tiz, fehérebb bőrüek, mint ön, vagy én, a hajuk sárga volt, a termetük nagyon szép. Dravot kicsomagolja a puskákat és azt mondja: "Kezdhetjük a munkát!" Azzal a tiz ember mellé állunk, Dravot a másik csapat közé lő kétszer; egy ember fel is bukik, kétszáz jardnyira a sziklától, amelyiken ülünk. A többi nekiiramodott, de Carnehan és Dravot ültükből leszedegették őket lábukról.

- Akkor odamegyünk a tiz emberhez; azok is ott futottak a hóban s ránk lőnek holmi hitvány kis nyilakat. Dravot elsüti puskáját fejük fölött, amire ők egytől-egyig hasra vágódnak. Arra Dravot hozzájuk lép, megrugdossa, majd fölemeli őket és megrázza kezüket barátsága jeléül.

- Elhivja őket azután a holminkhoz, rájuk bizza a ládákat és olyan méltóságosan integet kezével, mintha király volna már. Azok meg vállukra kapják a podgyászt és vezetik őket a völgyön át egy fenyőbenőtte domb tetejére, egy halom vastag kőbálványhoz. Dravot odamegy a legvastagabbikhoz, - Imbrának hivják a ficzkót - egy puskát, meg egy patront rak lábához, összedörgöli vele orrát, megveregeti feje lágyát, azzal tiszteleg. Akkor odafordul az emberekhez, fejét megbólintja s azt mondja:

- Rendben van! Összeismerkedtem velük, az egész vén társaság jó barátom.

Arra feltátja száját, belé mutat és mikor az egyik ember ennivalót hoz, azt feleli: nem! s mikor a másik ember hoz falnivalót, akkor is azt mondja: nem! - de mikor a vén pap, a falu bölcse viszi elé az ételt, azt mondja nagy kényesen: jól van! - azt nyugodtan bekebelezi.

- Igy jutottunk el az első faluba baj nélkül, akárha az égből pottyantunk volna le. Hej bizony egy istenverte bürüről zuhantunk le, ki kivánhatná az ilyen embertől, hogy még jó kedve is legyen.

- No egy kis pálinkát, aztán folytassa! - mondtam biztatóan. - Tehát az első falut elfoglalták. Hát király hogyan lett?

- Nem én voltam a király, - felelte Carnehan - Dravot volt a király és nagyon jól festett fején az aranyos korona. A faluban telepedtünk meg és Dravot minden áldott reggel a vén Imbrához ült, a nép meg odasereglett mind és imádkozott. Mert hát igy parancsolta azt Dravot.

- Akkor egy csapat ember ront megint a völgybe s Dravot meg Carnehan, minekelőtte csak sejtenék is azok, merre vannak, sorra leverik őket golyóikkal. Aztán leszaladnak a völgybe, aztán föl a másik oldalon s egy falura bukkannak, szakasztott ugyanolyanra, mint az első; a nép térdre vágódik előttük és Dravot azt mondja:

A nép egy asszonyra mutat, - épp oly fehér volt az istenadta, mint akár ön vagy én - egy asszonyra, akit elraboltak és Dravot visszaviszi őt az első faluba, megszámlálja a halottakat - nyolczan voltak.

Aztán mindenik halott ember mellé néhány csöpp tejet fröcscsent a földre, meglóbálja karját, akár a szélmalmot, ugy mondja: "Rendben van a dolog!"

Akkor ő is, Carnehan is karonfogják a két falu véneit, lemennek a völgybe és rendre megmutatják, hogyan kell barázdát vonni lándzsával épp a völgy közepén és a barázda mindkét feléről egy-egy hantot ad nekiök.

És leszalad akkor az egész nép, üvölt, mint a sakál és Dravot azt mondta:

Azután rendre kérdezzük, minek mi a neve nyelvükön, hogy hijják bálványaikat, mi a neve kenyérnek, tüznek, viznek, miegymásnak s Dravot mindenik falu papját fölviszi a bálvány elé, lelkére köti, hogy el ne mozduljon onnan, hanem itélkezzék, mert ha rendben nem leszen valami, főbe puffantja.

- Egy hét sem telik benne s olyan szép nyugalmasan mivelik a földet, hogy no; a papok itélkeznek s jelekkel mondják meg Dravotnak, kinek mi baja.

- Szépen indul a dolog, - mondja Dravot - szent bizonyos, azt hiszik, hogy istenek vagyunk.

- Carnehan, meg ő kiválogatnak a javából husz legényt s kitanitják őket, a puskát hogy kell elsütni, négyes sorokba hogyan alakuljanak s előrenyomulni mint kell. A ficzkók hamar beletanulnak.

Akkor Dravot előszedi pipáját, dohányzacskóját, egyiket az első, a másikat a második faluban hagyja, azzal megindulnak a harmadik völgy iránt, hadd lássuk, mi ott a tennivaló. Csupa szikla, közöttük egy kis falu. Mondja Carnehan: "Küldd el őket a másik völgybe s adj nekik holmi gazdátlan földet." Gyatra egy nép voltak. Előbb gidóvérrel kentük meg őket, hogy annál furcsábbnak tessék nekik a dolog, ugy eregettük őket az uj királyságba.

Szép rendben letelepedtek. Carnehan pedig Dravot után vetette magát, aki akkorra a negyedik völgyben járt, a hol egyébre sem akadt hónál, jégnél, sziklánál. Egyetlen szál ember se botlott elénk, a seregből elfogy a lélek, de akkor Dravot agyonlő egy embert és addig nyomul előre, a mig talál végtére egy falut s abban embereket. A hadsereg megmagyarázza nekik, ha jót akarnak, el ne süssék ránk a kanóczos puskáikat, mert azok voltak velük.

Összekomázkodtunk a papokkal, én két emberrel ott maradok és gyakorlatot tartok a néppel. Egyszerre csak egy menykő nagy főnök dobolva, trombitálva baktat át felém a havon, mert hallotta, hogy uj isten támadt erre. Carnehan közibük puffant s egyiküket elküldi a másvilágra. Azután váltig magyarázza a főnöknek, hahogy szereti az életét, kerüljön közelébb, parolázzunk össze, a sereg pedig el ne mozduljon álló helyéből.

A főnök elém is somfordált, összeparolázunk, a mire Carnehan forgatni kezdi kezét, szakasztott azon mód, a hogyan Dravot szokta. A főnök eltátja száját és simogatja szemöldökömet. Carnehan akkor jelekkel kérdi a főnöktől, ha van-e ellensége? - "Van ám" - feleli az.

Carnehan kiválogatja ekkor a legények szinét-javát, a maga két emberével meg fejükbe vereti a gyakorlatokat. Két hét sem mulik el s ugy értettek a dologhoz, akár az önkéntesek. Arra fölmasirozunk a főnökkel egy pogány, nagy lapos hegynek a tetejére, a főnök uczczu neki, leiramodik a faluba, elfoglalja, mi hárman meg, akiknek Martinijük volt, csak ugy fujjuk a sok golyót az ellenség közé. Elfoglaltuk a falut. Akkor én a kabátomból szakitok egy darabra valót a főnöknek és mondom neki az irással:

Lehettem tőle vagy tizennyolcz jardnyira a sereggel, hát egy golyót hullajtok mellé a hóra, hogy el ne felejtené, ki volnék; attól egész népe földre vágja magát. Aztán levelet irok Dravotnak; mondom: tulajdon kezébe, akárhol is legyen, szárazon vagy vizen!

Megkoczkáztattam, hogy kizökkentem a kerékvágásból, de azért mégis közbeszóltam:

- Hogy levelet? Az ám. Levelet. Csak nézzen fel a szemem közé. Madzagból tekert levél volt az. Egy vak koldus tanitott meg a mesterségre Pendsabban.

Magam is emlékszem, egy vak ember nyitott be egyszer a szerkesztőségbe. Valami görbe pálcza meg madzag volt vele. A madzagot a maga módja szerint rátekerte a pálczára s órák meg napok multán is le tudta olvasni a mondatot, a mit rácsavart volt. Tizenegy hangra csökkentette az ábéczét, engem is megtanitott volna reá, csakhogy nem boldogult velem.

- Hát, mondom, elküldtem a levelet Dravotnak s megizentem, hogy jönne vissza, mert a királyság akkora, hogy egymagam el nem igazodok véle; azzal megindultam az első völgy iránt, megnézem, ugy gondoltam, mennyire vannak a papok a munkával. Azt a falut, a melyiket a főnökkel keritettünk meg, Baskajnak, az első falunkat meg Ez-Hebnak hivták. Az ez-hebi papok jól dolgoztak, de a birtokok miatt sokat czivakodtak s olyankor ész kellett, hogy eldöntsem a pert.

Minthogy pedig a szomszéd faluból éjjelenkint nyilakkal támadtak, kimegyek, körülnézek, keresem a falut s ezer jardról addig lődöztem, amig csak el nem fogyott mind a patronom, a mit oldalukba szántam. Akkor vártam Dravotra és békén tartottam népemet.

Egyszer reggel csuda nagy dobolást, kürtölést hallok; hát nem Dravot jön lefelé seregével a dombról, még száz ember is lép a nyomában s a mi legcsudálatosabb volt, aranykorona a fején.

- Csuda nagy dolog ez te, Carnehan, - mondja Dániel - minden a miénk már erre. Én a Nagy Sándor, meg a Semiramis királyasszony fia volnék, te pedig vagy az öcsém, azonfelül pedig Isten! Még ilyent! Hat álló hete masirozok, verekedek a sereggel s tiz napi járóföldön minden kis vaczak falu beadta derekát szép szóra. És a mi első, markomban az üstökük, majd meghidd; neked még koronát is keritettem. Kettőt kovácsoltattam Suban, vagy minek hijják azt a fészket, ahol annyi az arany, mint birkában a fagygyu. Tömérdek arra az arany, a sziklákból türkizt tördöstem le lábammal, a folyók iszapja csupa gránátkő s ehun egy darab borostyánkő, ugy hozta egy ember. Hidd össze a papokat, oszt nesze, nyomd fejedbe a koronát.

Egy ember szétveti a fekete szőrtarisznyát, én meg fejembe csapom a koronát. Szük is volt, nehéz is volt, de csak türtem a dicsőségért. Kovácsolt aranyból készült, öt fontot nyomott s olyan volt, mint az abroncs.

- Hallod-e, Peachey, - mondja Dravot - akár fegyverhez se nyuljunk ezután, Istenemre, kisegit a szabadkőmives-mesterség!

- Szoritsd meg a kezét! - mondja Dravot; én megszoritom s abban a nyomban észreveszem, hogy ő is szabadkőmives. Egyet se szóltam, csak a legényfogást próbáltam ki rajta. Visszaadta, jól van! Megpróbáltam a mesterfogást, de már azt nem tudta.

- Igazi csoda volt! A főnökök és papok ugy el tudtak igazgatni egy legénypáholyt, akárcsak mi; a jeleket a sziklákba vésik, de a harmadik fokozatot nem ismerik, azért jöttek hozzánk. Régen tudtam, hogy az afgánok ismerik a legényi rangot, de erretájt csoda ez. Isten vagyok és nagymester; harmadrendü páholyt nyitok s előléptetjük a papokat, meg a községek fejeit.

- Hej, nem törvényes dolog ez - mondok - páholyt nyitni meghatalmazás nélkül, már pedig mi sohasem voltunk tisztek a páholyban.

- Nagyszerü egy fogás! - mondja Dravot. - Olyan simán karikázik majd vele az ország, akár a négykerekü kocsi a lejtőn. Okoskodásra nincsen most idő, mert könnyen ellenünk támadhatnának. Negyven főnök a szárnysegédem, elő is léptetem őket, már amennyire megérdemlik. Szállásold el az embereket a falukba s igyekezzünk összeeszkábálni valahogyan egy páholyt. Az Imbra-templom jó leszen gyülésteremnek. Az asszonyok meg majd megcsinálják a kötényeket, csak meg kell mutatni nekik, hogyan.

Szinte hanyatt vágódtam, de jutott még annyi eszem, hogy belássam, micsoda nagyszerü fogás lesz ez a páholy dolga. Megmutattam a papok feleségeinek, a rangbeli kötényeket hogyan csinálják, de Dravot kötényét kékkel szegettem be, a jelvényeket türkiz kőből rakattam ki, fehér bőrön, nem vásznon. Mesterszéknek egy nagy, koczkaalaku követ tettünk a templomba, a tisztek számára meg apróbb köveket; a padlót teli festettük fehér négyszögekkel és hát megtettünk minden tőlünk telhetőt.

Az éjjel a dombon tartottuk meg örömtüzek körül a fogadást s ezen Dravot kijelentette, hogy Nagy Sándor fiai vagyunk, azonfelül istenek és volt szabadkőmives nagymesterek s azért jöttünk, hogy Kafirisztánt olyan országgá alakitsuk, a hol minden emberfia békén eheti majd kenyerét, békén ihatja italát; legszükségesebb azonban, hogy engedelmeskedjék nekünk.

A főnökök rendbe elébünk járultak, megrázták kezünket, mindannyian szőkék, fehér bőrüek voltak, akár ha csak régi barátaink kezét rázogattuk volna.

El is kereszteltük őket indiai barátaink neveire, a szerint, hogy ki melyikükre melyik jutott eszünkbe. Az egyik lett Billy Fish, a másik Holly Dilworth, Pikky Kergan, ez az utolsó tulajdonképp főnöke volt egy ruhowi bazárnak, stb.

Következő éjszakán esett a legfurcsábbik csoda a páholyban. Egy öreg pap untalanul rajtunk tartotta a szemét, a mitől igen kellemetlenül éreztem magamat, mert tudtam, hogy magunknak kell kieszelnünk a szertartásokat, azt meg nem tudtam, mennyit értenek ezek hozzá. Az öreg pap idegen volt, Baskaj falun tulról jött.

Dravot felkötötte a mesterkötényt, a mit a leányok készitettek neki. A mi papunk abban a szempillantásban nagyot vakkant s neki igyekszik, hogy felforditsa a követ, a melyiken Dravot ült.

- No most végünk van! - mondom. - Igy nyisson páholyt az ember, engedelem nélkül.

Dravot még akkor se hunyoritott, amikor tiz pap nekiesett a nagymesteri széknek és felboritotta azt, mivelhogy Imbra szent kövének nézték. A pap dörgölni kezdi a kő alját, lekaparja róla a piszkot, azzal mutatja a többi papnak a mesterjegyet, ugyanazt, amelyik Dravot kötőjén is látszik.

Maguk az Imbra-templom papjai se tudták, hogy rajta van. Az öreg pap elvágódik Dravot előtt és csókolja lábát.

- Megint kedvezett a szerencse! - mondja Dravot a páholyon által. - Most már nyugton lehetünk.

- Tekintélyemnél fogva, a melylyel tulajdon jobb kezem, meg Peachey ruházott fel, kijelentem ezennel, hogy én az egész kafirisztáni szabadkőmivességnek s ezen ország anyapáholyának nagymestere vagyok, ezenfelül pedig Peacheyvel együtt Kafirisztán királya.

Azután fejébe nyomja koronáját, én az enyimet - az első pallér én voltam - s megnyitottuk a páholyt.

Csoda volt az! A papok olyan egy-kettőre beletanultak a két első rang dolgaiba, mutogatni sem kellett nekik semmit.

Akkor Peachy, meg Dravot előléptették a főpapokat és távol eső faluk fejeit. Billy Fish volt első a sorban és mondhatom, szeme-szája elállott volna belé. Csak ugy találomra próbáltuk ugyan a szertartást, de czélt nem értünk vele. Csak tiz embert válogattunk ki a legelőkelőbbek közül, azokat tüntettük ki, mert nem akartuk, hogy közönségessé váljék a kitüntetésünk. Pedig ugyan kiáltozott a többi is, hogy előlépne ő is.

- Hat hónap multán megint leszen gyülés, - mondja Dravot - addig meglátjuk hogyan viselkedtek majd.

Azután kérdezi: mi, hogyan van a falukban s kiveszi belőlük, hogy ott szakadatlan a czivakodás és villongás, bár rég ideje belefáradtak már ebbe. És a mikor egymással békén vannak, a mozelmitákkal akad bajuk.

- No azokkal elbánok, csak ide betegyék a lábukat! - mondta Dravot. - A tizedik embert mindenik törzsből küldjétek a határra, ide pedig kétszázat... majd begyakoroljuk őket. A ki becsületesen viselkedik, se főbe nem lőjjük, se lándzsával át nem lyukasztjuk, s hiszem, rá nem szedtek, mert hisz fehér emberek volnátok, Nagy Sándor fiai, nem afféle fekete mohamedánok. Az én népem vagytok és istenucscse - mondja Dravot, angolra forditva a szót - vagy mustrának való népet gyurok belőletek vagy belepusztulok.

Elszámlálni is nehéz volna, a hat hónap alatt mi mindent miveltünk. Dravot annyifélét tett, a minek felét sem értettem, a nyelvüket is ugy megtanulta, hogy én soha ugy.

Rámbizta, hogy segitsek a népnek szántani, hogy néhanapján élére álljak a sereg egy részének és sorra vegyem a többi falut, kötélbürüket verjek a vizmosásokon át, amik keresztül-haránt szántogatják az országot. Dravot jó lélekkel volt hozzám, de mikor a fenyő-erdőben járt föl, le, oszt tépegette mind a két kezével nagy, veres szakállát, tudtam mindjárt, hogy alighanem olyan tervet forgat, amihez én nem tudok. Csak vártam a parancsait.

A nép előtt soha meg nem alázott engem Dravot. Tőlem, meg a seregtől féltek, de Dánielt szerették. Nagyon barátkozott a papokkal és a főnökökkel, de a dombokon akárki átjöhetett panaszával, Dravot mindenkit meghallgatott szépen. Mindjárt összehivott négy papot s megmagyarázta nekik, mit müveljenek. Billy Fish volt rendszerint az egyik Baskajból, a másik Pikky Kergan, Suból a harmadik, meg egy vén főnök, akit mi Kafuzelumnak kereszteltünk el, mert valami olyasféle volt a becsületes neve s tanácsot ültünk velük, ha valamelyik kis falu összeczivódott a másikkal. Ez volt Dániel haditanácsa és a baskaji, sui, madorei, khavaki papok voltak a titkos tanácsosai. Ők határozták el, hogy negyven ember husz puskával és hatvan türkiz-szállitóval, az én vezetésemmel Gorbandba menjen és az emir kabuli mühelyében készült Martini-puskákat vásároljon; a herati ezred türkizért nemcsak a puskáit, a lelke üdvösségét is odaadná.

Egy hónapot töltöttem el Gorbandban; a legszebb türkizdarabokkal a kormányzónak tömtem be a száját, megvesztegettem az ezredest is és kettőjük segitségével száznál több Martini puskát, száz java Kohat Izail-fegyvert hordtam össze, amik hatszáz jardra is elvisznek, azután meg holmi gyatra fölszerelést is, már amennyit negyven ember elbirhatott.

Mikor hazaértünk, szétosztottam a fegyvereket azok közt, kiket a főnökök tanulásra elküldtek hozzám. Dravotnak annyi volt a dolga, hogy ujonczaival veszkelődni nem jutott ideje, de segitett a régi sereg, amelyet elsőnek szerveztünk volt; ötszáz olyan embert állitottunk talpra, aki értett valamit, kétszáz olyat meg, aki a lövéshez is sejtett. Még a kézzel készült puskák is csudaszámba mentek nekik. Dravot örökké lőporgyárakat emlegetett mikor tél küszöbén a fenyvesben sétálgattunk.

- Nem is ország lesz az, - mondja - a mit csinálok, hanem birodalom. Hiszen nem is szerecsenek ezek, hanem angolok. Csak a szemüket nézd, a szájukat. Odahaza széken ülnek. Hacsak a papok meg nem rémülnek tőle, tavaszszal népszámlálást kezdek. Akárhova tegyenek, ha két millió embert össze nem számlálok ezeken a dombokon. És a faluban tenger a gyerek. Két millió lélek. Kétszázötvenezer katona, még pedig angol katona. Éppen csak puskát kell keriteni számukra és kiképezni őket. Kétszázötvenezer ember üt rá oldalt Oroszországra, ha Indiára találja tenni a kezét. Császárok leszünk, fiam Peachey, - mondotta szakállát ránczigálva, - világon uralkodó császárok. Brooke radzsa elbujhat mellettünk. Az alkirály sem lesz nagyobb ur, mint én, irok majd neki, küldene tizenkét jóféle angolt, tizenkét ismerőst, hogy segitsenek a kormányzásban. Például Mackrayt, a segowlii őrmestert... hej, de sok jó ebédet ettem nála s a felesége is adott egyszer egy nadrágot. Meg Donkint, a tunghu dzsájli börtönőrt, de száz ilyen akad Indiában. Miért ne tenné meg az alkirály, ha kérem. Mihelyt tavaszra fordul az idő, menten küldök hozzá egy embert s ugyanezzel kéri majd a nagypáholy jóváhagyását, amiért hogy a nagymestert játszottam. Elszállittatom majd ide a Sniders-puskákat is mind, mihelyt Martini-puskákat kapnak a benszülött csapatok Indiában. Biz azok alighanem ócskák lesznek, de megteszik itt a magukét. Husz angol, százezer Sniders előtt nincs az az emir, aki megálljon a lábán, - huszezer font adóból körülbelül futja majd az esztendő, azzal punktum: megvan a császárság. Mikor aztán megleszek mindennel, térdre vágódom Viktória királyasszony előtt, azzal odanyujtom neki a koronámat, azt, amelyik a fejemen van; ő meg majd azt mondja:

Nagy szó ám ez, teremtucscse nagy szó! De addig, hej, sok még a dolog mindenfelé... Baskajban, Kavakban, Suban, mi egyebütt.

- Már ugyan mi dolog akadna arra? - mondok. - Az őszön csak nem kezdesz katonai gyakorlatokat. Ihol, ezek a fekete felhők. Alighanem havat hoznak.

- Nem erről van szó, - mondta Dániel - azzal nagyot csapott a vállamra, - nem erről van szó és aztán dehogy is akarnám az érdemeidet kurtitani, hiszen nincs az az ember, aki eljött volna velem ide s megtette volna értem, amit te miveltél. Az atyaisten is vezérnek szánt, meg aztán a nép is kedvel; de mennykő nagy ez az ország és bizony nem tudsz ugy a kezem alá járni, Peachey, ahogyan kék.

- Vigyen az ördög bolond papjaidhoz! - kiáltottam rá. Iziben megbántam ezt a kifakadást, de fájt, hogy olyan foghegyről beszél velem most Dániel, holott én oktattam ki az embereket és megtettem hiven, amit meghagyott.

- Sohse zsörtölődjél, Peachey - mondta Dániel - s még csak nem is káromkodott. - Hiszen király volnál te is s az ország fele a tied. De nem éred föl észszel, hogy nagyobb eszü emberek kellenek nekünk, mint amilyenek vagyunk mi - három-négy ember, hogy elküldhessük őket kormányzóknak. Csuda nagy ország e'! Magam se mindig tudom, mit is kék tenni, idő se jut sok mindenre, meg aztán ma-holnap fejünkön a tél.

Szájába kapta szakállát, - éppen olyan veres volt az, akár az arany korona a fején.

- Nem harag vitt a szóra, Dániel - mondom neki - megtettem azt, amit tudtam. Rátanitottam az embereket a munkára, mutattam, hogyan miveljék a földet. Gorbandból is ki hozta ide a puskákat, ha nem én. Hej! Tudom én nagyon, miben fő a fejed.

- Lesz még más is, - mondja Dravot fel-alá járkálva. - Felénk kerül a tél; az emberekkel csak nem akad sok baj, ha igen, se segithetnénk sokat. Egy szó, mint száz, asszony kell nekem.

- Uram isten, hagyd az asszonynépet! Nyakig vagyunk igy is a munkával. Gondolj a szerződésre és kerüld a fehérnépet.

- Csak addig volt jó az a szerződés, amig királyok lettünk, - felelte Dravot komolyan s billegtette a koronáját. - Te is kapsz ám asszonyt, Peachey, helyre, tüzrőlpattant, gömbölyü testü fehérnépet, aki meleget tart majd télen. Szebb ez mind az angol leányoknál s válogathatunk a javából. Jó meleg vizben megfürösztöd őket egyszer-kétszer, oszt olyan szépek lesznek, hogy no!

- Ne vigy a kisértetbe, - mondok. - Nem kell nekem asszony, amig rendbe nem kerülünk mindennel. Két embernek valót dolgoztam össze eddig, te meg háromnak valót. Hát most majd pihenjünk egy verset s megpróbáljuk, majd kerithetnénk egy kis jó dohányt meg pálinkát Afganisztánból. De az asszonynyal hagyj békén.

- Ki mondja, hogy asszony? - kiáltja Dravot. - Aszondom, hogy feleség, királyasszony kell, akitől királyfiunk szülessen. Ha a leghatalmasabbik törzsből választod a királyasszonyt vérrokonuk leszel s ahogy ott fekszik veled, kitudsz belőle mindent, amiket beszél rólad a nép, meg a maga dolgairól. Ez kell nekem!

- Arra a bengáli asszonyra emlékszel-e, akivel akkor éltem együtt a Mogul Szerájban, hogy a vasutnál dolgoztam? Mi hasznát láttam én ott akkor annak az asszonynak! Megtanitott ringy-rongy dolgokra, aztán mit tett? Megszökött a főnök szolgájával és elvitte félhavi béremet. Aztán megtaláltam egyszer Dudur állomáson; már akkor más fattyuval szürte össze a levet és még volt bőr a képén, hogy a feleségemnek merte hivni magát.

- Más lesz ám ez! - mondja Dravot. - Fehérebbek ezek az asszonyok, mint akár én, vagy te, nekem még télire királyasszony kell, ha törik-szakad!

- Jó szóval mondom utoljára, Dániel, hagyd abba. Abból csak baj szakadhat a nyakunkba. A biblia is ugy mondja: ne pocsékolja a király erejét fehérnépre, kivált amikor ujdonat uj országot kell szerezni.

- Már pedig utoljára mondom, ugy lesz, ahogy akarom - felelte Dravot, azzal, akár valami nagy veres ördög, ment a fenyők közé.

A nap rávilágitott koronájára és szakállára s attól csillogott, villogott az, mint a parázs.

De nem volt ám olyan könnyü feleséget keriteni, mint ahogyan Dániel gondolta.

A vének tanácsa elé adta a kivánságát, de senki sem felelt, mignem azután Billy Fish mondta, hogy a lányokat kellene tán megkérdezni.

- Mi a kifogástok ellenem? - kiáltotta Imbra bálványa mögül. - Kutya vagyok tán, vagy hogy nem vagyok elég jó asszonycselédeiteknek? Nem az én szárnyam alatt bujkál itt mindenki? A minap is ki kergette vissza az afgánokat?

Biz' annak én voltam a mestere, de Dravot akkora dühösségbe gurult, hogy megfeledkezett róla.

- Ki állitotta talpra a hidakat? Hát a kőbe faragott jeleknek ki a nagymestere?

- Sose emészd magad, Dániel, - mondom én - kérdezd csakugyan a leányokat. Igy szokás ez odahaza is, már pedig szin-angol ez a nép.

- A király házassága az állam ügye! - orditja Dániel veszett dühösen, mivel alkalmasint érezte, hogy nem viselkedett okosan.

Avval kifordult a tanácsteremből. A többi el nem mozdult ültéből csak nézte némán a földet.

- Billy Fish! - mondtam akkor Baskái főnökének - mondsza, mi a baj a dologban? Igaz barátod vagyok, igy felelj a kérdésre.

- Hiszen tudod azt te ugy is, - feleli Billy Fish. - Minek mondanám, mikor ugy is tudod te mindazt? Már hogyan mehetne ember leány istenhez vagy ördöghöz feleségül? Nem járja az ilyen.

Magam is emlékszem rá, hogy olvastam valami ilyest a bibliában, de ha akkora idő multán isteneknek néztek még bennünket, eszem ment volna el, ha észre téritem őket.

- Isten mindenható - mondok. - A ki leányt ugy szeret a király, azt nem hagyja meghalni.

- Hej, még sem kerüli el sorát, - felelte Billy Fish. - Sok a félisten és ördög itt a hegyek közt, olyankor el-elmegyen egyikükhöz-másikukhoz feleségül némelyik leány, de aztán sohasem látja többé senki. Aztán ti ketten megismeritek a kőbe vésett jelet, pedig azt csak az istenek ösmerik. Mig a mester-jelet föl nem mutattátok, azt hittük, emberek volnátok.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A domboldalon egy kis sötét templomban egész éjszakán tülkölt a kürtszó s kihallottam a leány-sirást; ugy sirt, kesergett, mintha a hóhér elé vinnék. Egyik pap mondta, hogy a lakodalomra készitik ki.

- Nem kedvelem az ilyesféle bolondságot - mondta Dániel. - A szokásaitokat nem háboritom, de majd csak magam igazitom el ezt a dolgot.

- Fél ám a leány - feleli a pap - attól tart, hogy meghal, azért biztatják a templomban.

- Hát aztán csak finoman biztassátok, mert ugy megbizatlak ám benneteket a puskám agyával, hogy beéritek véle mindörökre.

Arra megnyalta a száját Dániel s éjfélig járt fel, le - a leányra gondolt, aki reggel a felesége lészen.

Én sehogy sem leltem helyemet. Tudom, nem okos dolog ilyen országban asszonynyal bajos ügybe keveredni, ha még olyan koronás király is az ember.

Másnap jókor keltem - Dravot aludt még - s észrevettem, hogy a papok is összesugnak-bugnak, a főnökök is összedugják fejüket és csak ugy loppal kacsintgatnak felém.

- Jaj, nehéz azt megmondani. De bizony mondom, örökre megbecsülsz engem is, magadat is, a királyt is, ha lelkére beszélsz, hogy hagyja ezt a bolondságot.

- Hiszen igazad van, - mondok. - De te, Billy Fish, nem hiában verekedtél velünk együtt, bizonyosan épp ugy tudod, mint mi, hogy hát igazában emberek volnánk csak mi is. A legigazabb emberek, akiket az Uristen csak müvelt valaha, de mégis csak emberek.

- Királyom, uram, már akár isten vagy akár ember, veled maradok én ma is. Husz emberem van, azokban megbizhatom. Elmegyünk Baskáiba s meghuzódunk ott, a mig a vihar elült.

Az éjszaka esett egy kis hó és csupa fehérség volt minden, csak azok a nagy, piszkos felhők nem, a mik szakadatlanul jártak-mentek, kóvályogtak észak felé.

Dravot kijött a házból, a fején korona volt, - hadonászott fegyvereivel, nagyokat toppantott s olyan karakán kedve volt, hogy madarat foghatott volna véle akárki.

- Utoljára kérlek, hagyd a bolond gondolatodat, te Dániel - sugtam a fülébe - Billy Fish is ugy érzi, hagyd, lázadás lesz a vége.

- Mi? Lázadás az én országomban? - riad föl Dravot - Bolondokat ne mondj! Megy az eszed Peachey, hogy asszonyt nem keressz inkább te is... Hol az a leány? - üvölti aztán egyszerre, mint a sakál. - Ide a főnökökkel, meg a papokkal; a császár látni akarja, pászol-e hozzá az asszony?

Sose kellett oda csőditeni senkit. Ki a puskájára, ki a lándzsájára támaszkodva, de ott ácsorgott valamennyi a tisztáson.

A papok egy kis küldöttséget választottak, az elment a templomba, hogy felhozza a leányt.

Billy Fish a Dániel háta mögé lopódzkodik. Mögötte ott a husz ember, megannyi puskát szorongat. Hat lábnál alacsonyabb egyikük se volt.

És csak jön a leány. Helyre egy vászoncseléd volt. Csupa ezüst, türkiz fityeg rajta, de képe halovány, akár a halál. Unos-untalan hátrafelé kapja a fejét, a papok iránt.

Azzal öleli is már. A leány behunyja szemét, nagyot sivalkodik s ábrázata belemerül a Dániel veres szakállába.

- Megmart az ebadta! - mondja Dániel s a nyakához kap; a keze piros volt a vértől.

Billy Fish, meg két legénye közrekapja Dánielt, a bajkájok közé hurczolják. A papok azonközben azt abajgatják egyre:

Jó magam azt se tudtam, hol a fejem, mert egy pap felém ütött, a hadsereg pedig sortüzet bocsátott a bajkájokra.

- Vissza! Hátra! - rikoltja Billy Fish - pokol, zendülés ez! Baskájba kell jutnunk, ha tudunk.

Parancsolhattam én a legényeimnek, a hadseregnek, de nem értem vele semmit; hát közébük puffantottam egy Martinival s három lókötő föl is fordult belé.

A völgy szinig tele volt rimánkodó, orditozó emberrel és csak azt kiáltozta mindannyija, hogy:

A bajkájok ugyan cserben nem hagyták Billy Fisht, de kovás puskájuk nem számitott a hadseregéi mellett s el is esett közülük négy ember.

Dániel orditott, mint a bika, mert veszett dühös volt; Billy Fish alig tudta lefogni, hogy a tömegre ne rohanjon.

- Nem birunk velük! - kiáltja Billy Fish. - Előre a völgybe! Fölkelt ellenünk az egész falu.

A kovás-puskások futásnak eredtek és hiába kiáltozott Dániel, csak lerohantunk mi is a völgybe. Dániel szörnyen káromkodott, szitkozódott; erősködött, hogy ő a király.

A papok nagy köveket görditettek le ránk, a hadsereg pokoli tüzelést kezdett ellenünk, ugy, hogy ha Dánielt, meg magamat, meg Billy Fisht kiveszem, tán hat ember került le össze-vissza elevenen a völgybe. Arra félben maradt a puskaszó, de annál inkább sirt a templomukban a kürtszó.

- Iziben. Az isten szerelméért! Iziben! - kiáltja Billy Fish. - Ha a hirt széthordják a falvakban, soha meg nem látjuk akkor Baskájt. Ott meg tudlak oltalmazni titeket, itt nem tehetek semmit.

Ugy gondolom, Dánielnek ettől fogva béborult az esze. Bámult erre-arra, akár a bolond. Azt erősgette, hogy visszamegy s a két kezével megfojtja a papokat; meg is tette volna.

- Császár vagyok, - ismételte untalan - esztendőre meg a királyné lovagja leszek.

- Te vagy a hibás, mert nem tartottad rajt szemedet a hadseregen! Zendülés fenyegette, te meg semmiről se tudtál, te sinrakó, masinakenő, eb fia te!

Ugy fájt a szivem, hogy türtem szótalan, pedig hát az ő bolond esze keritette nyakunkba a veszedelmet.

- Szánom, bánom, Dániel, de ördög tud eligazodni ezeken a kutyákon. Csak Baskájig eljussunk, tán még kivergődünk a bajból.

- Gyerünk hát - kiáltja Dániel - és tekerje ki Isten a nyakamat, ha vissza nem jövök még és olyan tisztára nem puczolom ezt a völgyet, hogy kincsért se találsz benne bár csak egy féregre is.

Egész napon mentünk s Dániel az egész éjszakán taposta a havat, rázta szakállát és mormogott, dünnyögött.

- Nincs rá mód, hogy épkézláb szabaduljunk! - mondta Billy Fish. - Bizonyos, a papok szétkürtölték már mindenfelé, hogy csak emberek vagytok. Mért hogy is nem maradtatok meg már isteneknek, a mig rendbe került volna minden? Már én halott vagyok - nyöszörgi Billy Fish, azzal leterül a kőre és nagyokat fohászkodik isteneihez.

Reggelre aztán istentelen egy országot értünk; hegy nyakán hegy mindenütt, sehol egy tenyérnyi sik föld, ennivaló egy falat se.

A hat bajkáji ember olyan éhes szemmel pislogtatott Billy Fishre, mintha kérni szeretett vón valamit; de azért nem szóltak egyet sem.

Ebéd tájban egy lapos hegyoromra kapaszkodtunk; csupa hó volt a hegy s a mire feljutunk reá, csak azt látjuk egyszerre, hogy a közepe táján egy egész sereg ember vár már ránk.

- Gyors lábuk van a hirhordóiknak! - mondja Billy Fish, azzal elmosolyodik egy kicsit. - Már várnak.

Az ellenség közül néhányan lődözni kezdenek felénk és egy eltévedt golyóbis egyenest Dániel lába bokájának koppant neki. Ettől felébredt Dániel. Végignéz a hósikon és látja, hogy a mi tulajdon puskáinkkal agyarkodik ránk az ellenség.

- Végünk van! - mondja. - Angolok ezek. És az én veszett eszem kergetett ide titeket. Fordulj vissza Billy Fish, vidd magaddal embereidet is; a mi tőled telt, megtetted ugyis, már most nem segithetsz.

- Carnehan, - mondja - adsza a kezedet, eredj te is Billyvel. Tán hozzád nem nyulnak. Majd csak magam állok elibük. Én vagyok felelős mindenért! Én, a király!

- Magad mégy?! Ördögbe mégy, Dániel! Veled leszek. Billy Fish, te mehetsz, mi ketten állunk elibük.

- Én is főnök vagyok, - felelte Billy Fish nyugodtan - maradok én is. Legények, ti mehettek.

Dani, én, meg a Billy Fish odasétáltunk, a hol leghangosabban szólt a dob meg a kürt.

A kulik lefeküdtek. Két lámpa égett a szobában! Arczomról patakzott az izzadság s a verejtékcseppek az itatós-papirra peregtek, a hogyan előrehajoltam.

Carnehant a hideg rázta, ugy, hogy attól tartottam, mindjárt elájul. Végigtörültem arczomat, megszoritottam az összeroncsolt kezet s azt mondtam:

A hogy egy szempillantásra másfelé néztem, nem rá, a szegény ördög elveszitette beszéde fonalát:

Némán fogták le őket. Suttogás sem hallatszott. Pedig a király leütötte az elsőt, a ki hozzányult, Carnehan pedig közéjük lőtte utolsó golyóját.

Egy kukkot se szóltak a gazficzkók. Csak szorosan közrefogtak... hiszi-e, hogy a bundájuk szagát éreztem. Volt egyszer egy ember, Billy Fishnek hitták, jóbarátunk volt mind a kettőnknek és ugy elvágták a nyakát abban a pillanatban, akár valami disznóét. A király nagyot rug a véres hó közé, ugy mondja:

De Peachey, Taliaferro Peachey, már csak megmondom négyszem közt, elveszitette a fejét. Azaz hogy, dehogy is veszitette! Bizony a király veszitette el egy agyafurt kötélből vetélt bürün. Azt a papirvágót kérem egy perczre! Hát igy lebegett az is le! Egy óra hosszat mentünk a hóban a bürüig, alatta omlás, meg a folyó. Tán látott is már olyant. Biztatták, akár az ökröt.

- Vesszetek meg! - orditja a király - Azt hiszitek tán, nem tudok meghalni, ugy, mint egy igazi ur!

- Én hoztalak ide, Peachey. Kihurczoltalak a jó életből, hogy levágjanak most itt Kafirisztánban, a hol fővezére voltál a császár hadseregének. Mondsza, Peachey, megbocsájtasz-e?

És se jobbra, se balra nem kapkodja a fejét, csak megyen egyenest s a mikor közepére ér a tánczoló bürünek, nagyot kiált:

Elmetszik és akkor az öreg Dániel forogva bukik huszezer mértföldnyire, mert elmult bele fél óra, mire locscsant egyet a viz; láttam, a hogy fennakadt a teste egy sziklán s az arany korona mellette hevert.

Hát azt tudja-e, Peacheyvel mi lett? Két fenyőfa közé feszitették föl, jó uram, ma is meglátszik a Peachey két kezén. Faszöget vertek kezébe, lábába, de csak nem halt bele. Lógott és kapálódzott; másnapra aztán levették és csodálkoztak rajta, hogy el nem pusztult. Leakasztották a szegény Peacheyt, a ki soha sem nyult hozzájuk, bár csak egy ujjal is, soha...

És rázta a fejét és sirt keservesen, forradásos kezével szikkasztgatta szemét; vagy tiz perczig ugy nyöszörgött, akár a gyerek.

- Etették, jól tartották a templomban, a mig föl nem gyógyult, mert azt mondták, hogy különb isten a Daninál, a ki csak ember volt. Azután kivetették a hóra, szedelőzködjék haza és Peachey elkotródott s teljes egy esztendeig koldult az utakon. Baja nem esett semerre, mert Dravot Dániel untalan előtte járt és biztatta:

Éjszakánkint tánczra kerekedték a halmok és a Peachey fejére igyekeztek szakadozni, de Dániel feléje tartotta kezét és Peachey akkor meggörbülve kicsuszott mégis. Sem a Dániel kezét, sem a Dániel fejét el nem bocsájtotta. A fejét a templomban adták neki, hogy eszébe jusson mindig és bátor szinarany a korona, Peacheynek egy falat kenyere sem volt, még sem adott tul rajta Peachey soha. Hiszen a jó ur ismerte Dravot-t, Dravot ő felségét. Ehun ni, nézze meg.

Meggörbült derekához nyult s matatott a rongyok között; előkeritett egy ezüstös himzésü fekete lószőr-iszákot s kirázta belőle az asztalra Dravot Dániel száraz, aszott fejét.

A hajnal világossága, a mely régen sápadtra fakitotta már a lámpák fényét, rávillant a veres szakállra, a fekete szemüregekre, meg egy csiszolatlan türkizekkel kirakott nehéz arany-abroncsra is, a mit Carnehan szeretettel, gyengén tett rá a beszakadt halántékokra.

- Imhol a császár, - mondta Carnehan. - Kafirisztán királya, fején a korona. Szegény öreg Dániel, a ki király volt egyszer, régen.

Megborzadtam, mert ámbár nagyon eltorzult a fej, mégis ráismertem benne a marwari ember fejére.

Carnehan fölkészülődött. Tartóztattam, hogy nem jó most odakünn őgyelegni.

- Király voltam valamikor. Elmegyek a kormánybiztoshoz, meginstálom, dugna be a szegények házába, a mig lábra állok...

- Köszönöm... nem... nem... nem várhatok, a mig kocsit hozat. Sürgős a dolgom arra dél felé, Marwar iránt megyek.

A kápráztató forró Mallra vitt utam délben véletlenül; egy görnyedt embert láttam, a mint az ut fehér porában csuszik. Kezében volt kalapja s az angol utczai énekesek módjára keservesen kántált.

Teremtett lélek nem járt a közelében. Jókora puskalövésnyire esett tőle a legközelebbi ház s ő fejét jobbra-balra nyujtogatva dudolgatott orrhangon.

Fölszedtem szegényt a kocsimra s elvittem a legközelebb eső hittéritő-állomásra, hadd szállitsák el onnan a menedékhelyre.

Nem ismert már reám és kétszer is eldudolta a himnuszt. Mikor elváltam tőle, akkor is azt dudolta a hittéritőnek.

- A napszurásosok közé vettük fel. Tegnapelőtt reggel meghalt, - felelte az igazgató. - Igaz volna csakugyan, hogy félórahosszat volt hajadonfővel a déli napfényben?

1 Értelem: kicsiny, ellentéte a burrá-nak (nagy).

2 Szahib: ur.

3 Az alkirály.

4 Imádkoztam.

5 A "gong" a tam-tamhoz hasonló hangszer.

6 Helyes.

7 Helyes.

8 Angol neve: Jaggernauth.

9 Őserdő.

10 Hat, hét, tizszer 6 hónap tengerész időszámitás szerint a musszon-szelekről, amelyek hat-hat hónapig fujnak egy-egy irányból.

11 Typhon.

12 Szöveghiány! (az elektronikus változat szerk.)

13 Csekély értékű aprópénz Kelet-Indiában.