Tartalom

Bevezető

"Qui est près de moi?" - kérdi a haldokló Chopin. Aztán lehajol hogy megcsókolja a kedves tanítványnak, sir felé senyvedő napjai legbizalmasabb barátjának kezét s e csókban kileheli lelkét.

Ebben a mozdulatban benne van az egész ember, az, akinek műveiből ismertük meg őt; az a lágylelkü férfi, aki nem szégyenli szive puha voltát, mert az igazi férfi elsősorban egyenes, őszinte jellem; az, akinek élete, művészete csupa emlék és csupa szeretet; az, aki művészi pályáján alig tesz egyebet, mint hogy hol harcra dübörgő lendületben, hol finom, büszke kacérkodással, hol tartózkodó, mély epedéssel az elhagyott édes és méltatlan, drága és eszétvesztett, áldott, ezerszeresen áldott lengyel haza nemzetköziségbe foszló ősi lelkét támogatja föl a zene örökkévalóságába; az, akit Lengyelországból Londonba mentében egy pillanatra - egy egész életre - Párisban fog a feléje ölelő kart táró szeretet; az, aki mindennél többre becsüli a szivet szivhez kapcsoló vonzalmat, még akkor is, ha a lelkét ronggyá tépi vele; az, aki a kétes emberi és művészi értékü George Sand iránt csak hálát tud érezni, mert szerelmének gyanus hullámverésü, keserü tengerébe egyszer Circe-kezével egy messzely mézet öntött; az, aki a szerelemnek, az emlékezésnek, a hálának, a gyöngédszivüségnek, a finom tartózkodásnak, a félszavakban, de egész szivvel beszélő előkelőségnek s - mondjuk ki! - a régi lengyel uri léleknek egyetlen zenei megszólaltatója volt.

Liszt Ferenc, aki ugyanabban a testben volt az agy, amelyben Chopin a sziv, a mindent kiszámitó, elrendező agy a szeszélyes dobogásu sziv fölött, barátjának, művészi nézeteiben osztályosának emlékezetére francia prózában egy hatalmas szimfóniát szerzett, amelyben vegyesen kavarognak esztétikai, nyelvészeti, történelmi, divat-történeti, zenetudományi értekezés-foszlányok, személyes visszaemlékezések, méltatások, arckép-töredékek, lélek-búvárlás, egyszóval, az egész romantikus fönséges ószer.

Bátrak voltunk ebből a két vagy három zenekarra irt, egészében emészthetetlen műből olyan zongora-kivonatot készittetni, amely a csinnadrattás szimfónia hanghatását közelebb hozza Chopin szelleméhez úgy, hogy az eredeti szépségei sehol se vesszenek el.

Mert, ha csak sziv tudja megérteni a szivet, viszont csak az agy tudja mással is megértetni, mi volt e sziv.

Ez a sziv, Chopin szive, egy kimuló világ legjobb, legszebb érzelmi értékeit fogta körül, mint arany-kehely az ó tokaji bort.

Hova-tovább két táborra, egymással örökkön farkasszemet néző táborra szakad az emberiség tevékeny része: az üvöltözőkére s az ábrándozókéra. Az egyik a jobbért harcol, a másik a jobb után eseng. Az egyik türelmetlen lábbal tapos a korhadó mára, a másik fülemilepanasszal ringatja el magát.

A ma zenéje is kettős: az egyik tábor wagneri prédikációkat zeng a mult köntösében a jövő felé; a másik Debussyvel pityereg az anacapri-i dombokon.

Nekünk, sokaknak, a szegény, igazán élvező nagy közönségnek, ha el is ragad itt-ott a germán prédikáció, ha meg is bizseregteti szivünket a francia, lágy, önmagával tehetetlen dekadencia, jól esik visszatérnünk a férfias férfi, Beethoven szelidre egyensulyozott zordságához, komor élelmességéhez s a nőies férfi, Chopin mosolyos fájdalmu, csipkés zsebkendőbe rejtett zokogásu lágyságához.

Igen! Chopinhez, az arisztokrata lélek - s van-e arisztokratább népfaj a lengyelnél? - egyetlen és utolérhetetlen zenei megtestesítőjéhez, aki haldokló ajakkal csókban leheli elszálló lelkét a névtelenségbe süllyedt tanítvány kezére.

LACZKÓ GÉZA