1884-ik évben, talán épen Szent-Iván napján, midőn ragyogóan tűzött le a nap a Lemantóra, Ouchy meg Lausanne ezüstfehér fátyollal takart hegyeire, - találkozott Strindberg Ágost, a zordon szavu és éles tollu svéd költő egy fiatal svéd művésszel Verner von Heidenstammal, aki szintén a mindíg mosolygó Svájcban kereste a szépet és a nyugalmat. Az alig huszonöt éves[1], bátor arcu és ragyogó szemü svédre, aki még nem élte át nyugtalan lelkének legnagyobb viharait, frissítő hatással volt a már hírneves, de most hazájától - ahol első könyvei miatt börtönnel fenyegették meg - messze bujdosó honfitárs. A két ellentétes lélek mintha önkéntelenül is egymáshoz vonzódott volna; barátságot kötöttek, együtt utazták be Svájcot és Itáliát, együtt tervezték a svéd irodalom renaissance-át, amit meg is valósítottak, de ellentétes utakon. A két svéd költő barátsága önkéntelenül Arany és Petőfi barátságára emlékeztet. A szelíd lelkű mesélő és a kiméletlenül harcoló heves forradalmár! Ilyen nagy volt az ellentét Strindberg és Heidenstam között is. Az előbbi büszkén nevezte magát "a cseléd fiának", és anyagi gondokkal küzdött már ifjú korában, amikor a nagy város sötét, szűk utcáin koraéretten ismerte meg a nyomort és a bűnt, és lelkében hamarosan forradalmi lángok gyulladtak ki a korhadó mult ellen; - addig Heidenstam régi nemesi udvarházban nevelkedett a gazdag szülők féltő gondozása mellett, fogékony lelke megtelt a mult szines meséivel, és úgy indult el az élet kényelmes vándorútján a kiváltságosak számára fenntartott sima virágos pázsiton. A származás, a nevelés nagy lelki különbségét az egy cél felé való törekvés nem egyenlíthette ki, s a nehány évig tartó rajongó barátság után a két északi költő útja merészen elkanyarodott egymástól. Strindberget a szocializmushoz ragadja forradalmi lelke, rombol, hogy újat teremtsen, a való élet problémái befolyásolják s ezek kedvéért gyakran a művészi célról is megfeledkezik, - addig Heidenstam a költészetben ép úgy mint az emberi életben, a szépet, a nagyszerűt keresi, ezért lelkesedik, ezt írja meg, ezt énekli meg.

Midőn Heidenstam Svájcban letelepedett, már gazdag tapasztalatokat szerzett. Mint alig fölserdült ifjú több évet töltött Egyiptomban és Görögországban. Festő akart lenni, és hét évig szorgalmas tanítványa volt az École des Beaux-Arts-nak. De itt is Keletről álmodozott, a karcsu francia grisettek helyett régi emlékeit, barna testű arablányokat vetett a papirra. Igazi költővé a svájci havasok fönséges csöndjében lett. Innen küldi el első költeménykötetét kéziratban a svéd irodalom nesztorának, a Helsingforsban élő Zacharias Topeliusnak. Haza a svéd kövek közé, a svéd mult emlékei közé még most sem vágyódik, csak haldokló apja hívó szavának enged. De későn érkezik, apját már a ravatalon találja, és reá csak az a szomorú feladat háramlik, hogy a végrendelet szerint a holttestet elégesse, és a hamvakat a Vettertó hullámai közé szórja. Heidenstam most ott maradt az ősi birtokon és innen küldte első verskötetét (Vallfart och Vandringsor) a nyilvánosság elé. Az ismeretlen előkelő ifjú gyorsan haladt fölfelé a költői pályán. Úgy a prózájában mint verses műveiben a nemes mérséklet jellemzi; az emberi vágyakat rajzolja a legszivesebben, az emberi léleknek belső küzdelmeit, melyeket gyakran hideg csöndes külső takar el.

Írói pályájának zenitjét két monumentális műve jelzi: Hans Alienus és Karolinerna. Az előbbinek hőse a kereső ember, - Hans Alienus, a minden időknek és országoknak fáradhatatlan vándora, a költő testet öltött lelke, amely nyugtalanságában fölkeresi a régi Babylont, Athént, Rómát, de mindenütt idegen marad. Szomjuhozó lelke nem új utakra, nem új küzdelmek után vágyódik mint Madách embere, hanem az élet főkivánságát a szépségben találja meg. A Karolinerna prózában írt nagyszerű eposz a svédek hódító, de tragikus véget ért hadvezér királyáról XII. Károlyról. A svéd nép bámulatos küzdelmét rajzolja meg Heidenstam ezekben az elbeszélésekben; azt a büszkeséget és kötelességtudást, azt a hősiességet és nélkülözést, mely a legnehezebb években eggyé forrasztotta a svéd népet korán megőszült ifjú fejedelmével. A küzdelem jogossága, melyet Heidenstam erősen hangsúlyoz, adja meg XII. Károlynak az erkölcsi alapot, hogy utolsó lehelletéig harcoljon. Ezen művével egyszerre igazi svéd nemzeti költővé emelkedett, egy sorba Stol zászlótartó és a Fritjof monda költőivel.

Heidenstam művei még nem jutottak el a magyar közönséghez. Az első regényét, "Endymion"-t most kapja fordításban. Keletről, az alvó Damaszkusról szól ez a könyv. A csodás multú arab város még egyszer fölriad halálos álmából, ébren akar maradni, de már nincs ereje hozzá. A kölcsön pénzen uraskodó kis szerb konzul, az ügyes sarlatán, sétapálcájával veri szét a lázadozókat és az európai álkultúra, melyet a sárgára festett francia postakocsi hozott be, már annyira megmételyezte a bennszülötteket, hogy ők sem fegyverrel gondolják visszavívhatni elrabolt jogaikat, hanem arannyal. A lázadozók feje Emin ibn el-Arabi ugyan tüzes szavú arab költő, de gyenge szabadsághős és végül mint rablógyilkos kerül a börtönbe. Az álmodozó amerikai leány, Nelly Harven, keserű csalódással hagyja el az ismét mély álomba merült Damaszkust, a próféta áldott városát. Csodálatos könyv ez, melyet egy haldokló világ utolsó föllobbanó ragyogása aranyoz be. Nelly Harven és Emin személyében Nyugat és Kelet vált itt szerelmes csókokat, szerelmük álomképeit azonban a valóság durva kézzel szakítja ketté.

Heidenstam most Strindberg halála után Svédország legnagyobb élő költője. A bizonytalanul kereső ifjúkorból erős lendülettel emelkedett föl arra a magaslatra, ahonnan biztos művészi szemmel látja meg a szépet és annak gondosan rajzolt képeiben és kellemesen választékos szavaiban biztos művészi kifejezést tud adni. Épen mint a szépség keresője és annak ihletett költője nyerte el Verner von Heidenstam 1916-ban az irodalmi Nobel-dijat.

Az irodalomban is a nemes művészetet és az emelkedett szórakozást kereső magyar olvasó szívesen fog megismerkedni a nagy északi költővel, akit méltán helyezhetünk a hatalmas skandináv költő-egyéniségek mellé.

LEFFLER BÉLA