Párizs XI. kerületének anyakönyvvezetője előtt 1821 április 11.-én megjelent Joseph François Baudelaire, a főrendiház volt irodafőnöke, egy hatvan esztendős finom öreg úr és bejelentette, hogy fia született ifjú feleségétől, Caroline Dufays-től. A születési okmányt az öreg Ramey szobrász s az agg Naigeon festő írták alá tanukul.

Charles Baudelairet el is kíséri végig életén a női test fiatal szépsége, a halál elé korhadás, a finom előkelőség, amelyekből égő, nyugtalan színek világában izzó rideg márványszobrokká faragja verseit.

Verseit, amelyekért a császári törvény keze reásújtott, amelyeket Faguet, az örök Polonius, jó-másodrendűeknek bélyegez; amelyektől megvadul a pugris; amelyeket örömig fokozódó sötét kétségbeeséssel és művészi kielégüléssel olvas a beavatott; amelyek, a Fleurs du mai egyetlen kötete, a XX. század sorsfordulása elé rothadó Európa minden utánnajövő irodalmi áramlatának kútfeje s szellemi képének tükre.

Művészete zárókő és hajnalderengés egyszersmind. A világzüllés előtti Európa a civilizáció bábeli tornyán, az éghez közel, a földi örömekért, finomakért és állatiasakért, nyerített s ha sarkantyújával vesén vágta az elkülönödött kultúrák örök lovasa, a minden bajszos nyakán láthatatlanul ott ülő atra cura, feledésért újra a földi gyönyörhöz, a még finomabban állatiashoz omlott alá.

Ennek a finom köntösben bűzös féreg-nyüzsgéssé oszló testnek lelkében beteg és betegítő virágok fakadnak; gyönyöre és kínja majdnem egy s azon hangon üvölt; a lélek a testet hajkurázza új s egyre izgatóbb benyomások felé; a test a lelket gyötri ocsmányságai fölé újabb és újabb szivárványfátylat teregetni.

Baudelaire mocsárnak látja azt az Európát, amelyet az anyagiasságon csüngök, a gyarmatosítók, a világkiállítás- rendezők a haladás aranykorszakának tekintenek. S valóban; mentül több Kutyabagosra futott be a telefonvezeték, mentül több gép idomult a munkás kezéhez, antul mélyebbre és messzebbre terjedt a lelkek mocsara: a förtelem.

Ebből a förtelemből apró, finom tanagrákat, rodin-i nyugtalan torzókat faragott a türelmes művész vésője. A sötét gond meg kicsiny repedéseket, zord hasításokat tépett rajta.

S ott álltak alkotásai a világ-európaiság lelki sivatagának végtelenjén ... Távoli hajnalderengés simított végig szobrain, amelyek a halló fülnek megzendültek, mint Memnoné.

Panasz zeng bennük a rosszért, amely osztályrésze s halk vágyódás a - néki soha el nem érhető - jobb után.

Innen van az, hogy a világkiállításos európaiság és társadalmának oszlopai csak a versgyúrót látták Baudelaireben s elég tehetségesnek találták ... valahogy úgy, mint nálunk Adyt. A Törvény érzékeny mérlege rögtön megbillent, ahogy beléje dobták ezt a súlyt, amely a Törvény anyja, "a kis Napoleon" társadalma szégyenét hordta magán jelzésül. A pugrisok megvadultak, mert lelkük mocsarába világított be ez a merész tolvaj-lámpa. A beavatottak előtt tudatossá vált a lelki züllés, amelyben kortársaikkal együtt fetrengtek ők is s mély hála forrott szét szívükben, hogy rejtegetett nyomoruk ily művészi megnyilatkozásra lelt.

Baudelaire panaszának és vágyódásának hajnalderengése hideg, tisztavonalú, világos, meleg-hirdető reggellé fényesedett Romain Rolland-ban s méltóságosan enyhe-forró déllé érett Rabindranath Tagore-ban.

Hanyatló század futó kézszorítása ő, amely a fellépőt köszönti.

Ez a fontos.

Az, hogy a modern erotika fájdalmas vonása, itt-ott groteszk finomsága belőle sarjad;

Az, hogy Verlaine vívódása, Rimbaud perverzitása, Jean Moréas úri-őszi bánata, Mallarmé és Ady szimbolizmusa s a modern irodalmi dekadencia az övének ifjabb testvére;

Az, hogy nincs talán két sora, költői képe, érzés-megfogása, gondolata, hangulata, amely ne forogna verssé teljesítve, novellává széthúzva, regénnyé nyúlósítva, színdarabbá kibontogatva mindnyájunk kezén sok- sok alakban;

Az, hogy az ő összetett, bonyolult művészete a kapocs a zavarost mímelő, de, Istenem! oly áttetsző romantizmus s a mi bonyolult művészetünk között;

Mindez igazán csak a gondolatok helyett cédulákat rendezgető frakkos Akadémiák előtt a fontosabb.

...

LACZKÓ GÉZA.