Minden író, akinek neve túlnőtt országa határán, két képet hagy maga után az irodalomtörténet lapjain: az egyik világirodalmi jelentőségű, a másik nemzeti érdekű. Mint a nemzeti irodalomtörténet alakja, állandó körvonalú, változatlan arculatú; legfeljebb ha művészeti irányforduláskor ferdül el rajta egy-egy vonal vagy arcvonás. De mint a világirodalom alakja, más és más idegen nemzetnél más és más.

Angliában Shakespeare a nagy renaissance-író: tragédiák, vígjátékok, dramatizált eposzok, rejtelmes és kétes mosolyú szonettek írója; Magyarországon főkép tragédiaszerző, az, akire gondolva mondhatták, hogy "Arany a ballada Shakespeareje"; Franciaországban bizony csak a dicsőség templomának festett díszlete.

Strindberg - hazájában - a legösszetettebb író: regényben, drámában, versben és prózában új és merész utakon lihegő. A németeknek már inkább csak szinházforradalmár; nekünk meg úgyszólván csak önéletrajzíró.

Petőfi itthon az új idők művészeti és politikai harsonása, a közvetlen, a népből fakadt nemzeti költészet ezerhúrú lantosa; a németek borongó filozofálását, a Felhők-et szeretik; a franciák csak a szabadság és ifjuság költőjét látják benne; az angoloknak afféle cowboyköltő, bájos barbár jelenség.

Nos, Puskin, aki az orosz irodalomtörténet olyan jelentőségű alakja, mint a magyarban Kisfaludy Károly, a nemzeties irányú romantizmus megalapítója, a mi olvasóinknak csak a Jevgennij Anyegin szerzője.

...