Tartalom

Bevezető

Az élet áradó teljessége Európa nemzetei közül kettőnek adatott meg eddig: a normannak és a flamandnak. Az elsőnek az értelemé, a léleké; a másiknak az ösztöné, a testé. A latin ész s a görög szellem sosem élt ilyen erővel s éppen ezért tovább élt. A normann nem tudott mások felett uralkodóvá lenni, mint a latin, de alakuló államok és nemzetek kovásza volt; a flamand sosem volt ura még magamagának sem, nemhogy nemzeteket alakított volna szelleme képére, mint a görög. Mert e két, élettől duzzadó fajból hiányzott az önzés és a mérséklet, minden maradandó alkotás két sarokköve. A messze északi hazájából csónakrajokban lebocsátkozó normannt csak a gondolatok szervező játéka; a dús mezein dús tápláléktól hízó, vérmesedő flamandot csak a széna-illatú, tejszagú, zsíros fogású, húsban és kéjben széttúró kezű tenyészetes élet érdekelte.

A normann leigázza a francia tengerpart népét s mire száz év mulva mint hódító kel át a Csatornán a Fehérszigetre, francia nyelvű már s nyelvét rákényszeríti a kelta szigetlakókra; Nápolyban királyságot teremt s felszívódik az őslakosságba; ő veti meg az orosz fejedelemség alapjait s az ország alapítók vérét beszívja a messze sík, hogy emléke sem marad. Mindegy! Élt, alkotott, eltűnt, ez volt a normann hivatása.

A flamand életnek nincs története. Története, sőt rendeltetése van a flamand csóknak, kortynak, ebédnek és izomnak. Nincs sem flamand ország, sem vallás, sem sors, csak flamand éhes egészség van. Embermagasságú buja fű, ezer ágba áradó patak, nagy súlyos gulya, csak elhízva szép flamand nő, egészben sült ökör, fél akós kancsó, cuppanó csók, csonttörő ölelés, kicsapongás és kermessz, bő-vér és "rut", ahogy Verhaeren mondja franciául a Flamandság dicséretére írott ujjongó verseiben.

Ennek a dús egészségnek költője Rubens, aki így a legnemzetibb flamand festő.

Ó, igen, vannak gyötrődő flamand lelkek is, mint Rembrandt, akik nem azért ilyenek, mert flamandok, hanem, mivel flamandok, gyötrődésük még gyötrőbb; mert minden nemzet termel magából európai egyéniségeket: a lapos angol a káprázatoson színes Shakespearet, az érzelgő és okoskodó német az érző és okos Beethovent, a könnyű csilingelő olasz a fetrengő lelkű Michelangelót, a lassú, akadozó, kis képzeletű magyar a száguldó, telt hangú, szertelen fantáziájú Petőfit; ezeket az igazi nagyokat, ezeket az egyedül izgató problémákat, akikben a nemzeti mag az ellentét sudarán szökken európai lombozattá.

Ellenükre és igazolásukkal áll szülő fajuk lelki formája; Rembrandt mellett Rubens.

A boldog ember.
Az előkelő diplomata.
A gazdag polgár.
A nagy festő.

Rubens ecsetje alól a flamand egészség dús, kiáltó színharmóniában, modernül nyugtalan vonal-megoldásokban árad. Ő az a festő, akinek műveit vagy eredetiben kell látni vagy sehogy, mert perzselő vöröse, szédítő kékje, édes-buján folyó ibolyaszíne nélkül képei lélektelenek, szétbomló vagy rideg akadémikusságba merevedő vonaluak. Rubens lelke: a szín. Ezért nagy festő.

A vagyonos Rubens, mint művész is, a gazdag ember szemével néz. A világban észrevehető dolgok és jelenségek csak bizonyos csoportjai élnek számára s a gazdag művész, akár Rostand, akár Oscar Wilde, akár Molnár Ferenc, lehet csillogó, szellemes, dús, kedves, szentimentális, minden, de nagy érzést, - a szív tengerrengéseit - sosem fog tudni ábrázolni. A gazdag ember nem ássa tíz körmét a szívébe, a gazdag ember magamagát is kívülről nézi. S Rubens hozzá még polgár is, azaz kicsinyes és felfuvalkodottan nagyravágyó.

A diplomata Rubens, aki után felterjesztések, memorandumok, összefoglalások, javaslatok kéziratos tömege maradt, mint művész, istenek, szentek, királyok, fejedelmek között éli le életét. Erő, szépség, merev báj és udvarias kellem suhan, sőt ásít le alakjairól, akik a legtragikusabb helyzetekben is bosszantóan nyugodtak, kövérek és vas-egészségesek s csak ott nem unalmasok, ahol Rubens egyetlen problémájával van érintkezésük: a női testtel.

A boldog Rubens tudniillik a női test, a jó izmos, kövér, anyaföldszerűen szomjas és termékeny női test által az. Csodálatos ember! A szerelmi telt kielégülés tisztára mossa lelkét minden folttól: nem fél, nem gyötrődik, nem bántja honvágy vagy messze-vágyás, kozmikus gond és transzcendentális kétely.

Nem a legnagyobbak közül való, mert az igazi nagyok mind Krisztus-lelkűek és Krisztus-sorsúak, de a festés mesterségbeli részében még a nagy olaszok mellett is a legnagyobb s az igazi művészi életképességnek legmeglepőbb csodája a polgári gazdagság, előkelő diplomataság, kielégült testiségből szétterpedő boldogság hármas botlató akadályán az ecsetkezelés legmagasabb csúcsára hágó Rubens.

LACZKÓ GÉZA