Egy erkölcsi célzatú szomorújátékokat író angol, Rowe, a tizennyolcadik század pirkadásán (1709) Shakespeare műveinek új, kritikai kiadásával az első követ teszi le a dráma britt óriás-ának Pantheonjához; egész munkásságát a magasabb emberi, keresztény erkölcs szolgálatába állító Tolsztoj a huszadik század hajnalán (1903) szigorú tanulmányban igyekszik lerombolni Shakespeare bitoroltnak bizonyuló hírnevét.

A két évszám közé szinte példátlannak mondható írói népszerűség, sőt kultusz helyezkedik el, amely végeredményben Shakespearet a világ legnagyobb - s így sokszor utánzott, az európai művészet és gondolkodás minden, az emberrel foglalkozó ágán oroszlán-körmű nyomokat hagyó - drámaírójának keni fel megtámadhatatlanul szentté.

Rowe az angolokat bírja erre az egyre jobban kiteljesedő megismerésre. A kontinensre - francia földre - a kis vakmerő, mozgékony eszü Voltaire hozza be 1729-ben. Tőle személyesen veszi át Lessing, valószínüleg monsieur de Voltairenek Nagy Frigyes porosz király udvaránál való tartózkodása idején, Shakespeare hírnevének friss lánggal lobogó fáklyáját, amellyel igazi komoly, nagy áldozati tüzet gyújt a modern tragédia legmagasabb mintájának, a hármas egységbe verses unalommá merevült francia tragédia, ez elhagyott bálvány romjain. Lessingnek e gondolat fűtötte szinikritikái Hamburgische Dramaturgie cím alatt 1768-69-ben jelennek meg. S amikor aztán Schlegel lefordítja Shakespearet németre (1797-1810), ahonnan mint bolgár kertész kútjából száz csatornácskán ömlenek szét nyomban mindenrendű gondolati javak, Európát valósággal átitatja Shakespeare szelleme s a nagyságát csillogtató üde öntözés, amelyet német szorgalom lapátol szerte a XIX. század elejének forradalmi álmokat hozó szürkületében. A magyar például már 48 előtt Shakespeare-imádó s a század vége felé, legnagyobb költőjét a ballada Shakespeareje névvel véli kitüntetni.

Azóta Európa belenyugodott a dráma Arany Jánosának kétségtelen s egyedüli nagyságába, amely, ha őszinték akarunk lenni, a XIX. század múlásával egyre jobban megkopott. Ma már nem olyan eleven kincs, mint teszem akkor, amikor az angol Garricknek, vagy a mi Egressynknek legfőbb dicsősége volt, hogy kitűnő Shakespeare-színész, meg amikor a magyar városokat a leglelkesebb magyar színigazgató, Rakodczay Pál kis vándor Shakespeare-társulat-a zengte be ámuló gyermeki szemem előtt a tarka britt dagállyal.

Tolsztoj alapjában véve csak végső következményeit vonta le e jelenségnek. Kissé szigorúan, de Tolsztoj épp ily, tán még szigorúbb hangon szólt a mai kereszténységről s a ráépült állami intézményekről Shakespeare-tanulmányát az Akadémiák Legfőbb Okosságot Birtokló Tagjai megmosolyogták; a Shakespeare-hívek istenkáromlást emlegettek; az ujságírók Dreyfus-ügynek kezelték; a közönség, mint akit fejbe kólintanak, megtámolyodott.

Tolsztoj a roskadozó bálványnak csak az utolsó lódítást adta meg, hogy ledőljön, - de nem örökre, mint ahogy ő hitte.

Ő nem is hihette másképp. Tolsztoj nemcsak tehetsége lényegében epikus s így a drámaíró Shakespeare egyenes ellentéte - mert eposz és dráma nem két műfaj, de két világszemlélet - hanem ezzel összefüggően elmélkedő s így aztán végül mindent erkölcsi latra vető szellem. Shakespeare lénye gyökerében drámaíró s ezzel összefüggően mindenütt a tetteket néző s így aztán végül csak az eredményeket tekintő szellem.

S nagyok között ellentét, ellenszenv is nagy.

...

LACZKÓ GÉZA