Mi és miből táplálkozik az a varázs, amely hódoló barátul vonzza a nem zeneértőt is Beethovenhez, akit a flamand eredet ép úgy nem határoz meg, ahogy élete nagyobb felének színhelye, Bécs? Mint zongoravirtuózt a kölni választófejedelem Bonnja indította el, mint zeneszerzőt is a németség követeli magának s míg teszem Kantot filozófiájának egyetemessége mellett is németnek érzi a történelem, addig Beethoven, - akit majdnem úgy keretez Bécs, mint Kantot Königsberg - bármily erős gyökerek is fűzik a népies motívumok, díszítések kényes szálaival, Mozarton és Haydnon épült tehetségével, zenei felfogásának bizonyos német határok közé szorításával, a német zenéhez, Wagner megállapításai ellenére is - legkitűnőbb kifejeződése annak az örök emberi-vel szoros rokonságban levő lélekformának, amelyet "ewig europäisches"-nek lehetne nevezni. Ezt érezte, sőt hangsúlyozta Romain Rolland is, aki az igazán európai Jean-Christophe Krafft dús összetételű alakjának nem hajló gerincét Beethoven külső és belső életének adataiból rakta össze.

Élete külső vázát hiába ácsoljuk egybe, a kérdésre nem kapunk feleletet, a tág meghatározást nem tölti el tartalom. A bonni születés (1770 dec. 16.) ép úgy nem mond semmit, mint a bécsi halál (1827 márc. 26), amelyhez a sedebat et bibebat mord öregsége a bús nyitány. A gyermekvirtuóz németalföldi szereplése 1771-ben, az első megjelent zeneműveit adó 1782 és 1783, a fiatal rajongót Mozart közelébe hozó 1787-es bécsi látogatás, a Londonból hazaigyekvő Haydn látogatása 1792 nyarán Bonnban, ahol már a Breuning-családban meleg baráti körre s gróf Waldstein Ferdinándban melegszívű támogatóra lelt ép akkor tájt, rövid, hivatalos szabadságra való utazása 1792 őszén Bécsbe, ahol aztán végkép ott maradt, tanulmányai Haydn-nál, aztán egy népszerű daljátékszerzőnél s az udvari orgonistánál, báró Van Swieten barátsága, a Lichnowski hercegek szalónja, első nyilvános hangversenye 1795-ben, életének két legnagyobb útja Prágába és Berlinbe (1796), zajos virtuóz sikerei, a már teljesen beethoveni kompozíciók áradata, a rettentő fülbaj (1800), a téli Bécs társasélete, vágyak, könnyű csóksikerek unalma, lángolások, reménytelen szerelmek láthatatlan sugarainak életét leverő, művészetét dús termékenységre késztő rádióaktivivitása, melódiás bécskörnyéki nyarak, karlsbadi gyógyulások, martonvásári mulatozások (1806), a bécsi kongresszus (1814) zenei ünnepségei, amelyeknek ő a középpontja, a méltatlan unokaöccs, aj-baj, öregség, változott zenei közízlés, a Missa Solemnis s a "Kilencedik", aztán utolsó műve, az op. 135., az unokaöccs öngyilkossági kísérlete, a gneixendorfi zord ősz (1826), a novemberi esős nap rázós parasztkocsin, láz és betegágy, amelyből aztán föl sem kel, - mindez alig több adatnál, alkotó, sikeres élet szinte szokványos adatainál.

...

Laczkó Géza