Brandesnek, a nagy dán kritikusnak itt következő tanulmánya elé nem azért vetem e rövid bevezetést, mert Anatole Franceról adott képe hézagos, hanem azért, hogy kielégitsem azoknak az olvasóknak érdeklődését is, akik jobban megértik egy szellem fejlődését, ha élete főbb mozzanatainak jelzőtábláit letűzzük fejlődése mentén.

Brandes tanulmánya nem hézagos, bár a dolog természeténél fogva nem szól a Pingvinek szigeté-ről, a Fehér kövön-ről, a Pártütő angyalok-ról s az Istenek szomjaznak-ról, amelyek Brandes müvének megjelenése után láttak napvilágot. Anélkül, hogy meg akarnók állapitani értéküket - bár nem hallgathatom el, hogy a Sur la pierre blanche kivételével e regények szerény itéletem szerint a hanyatlás termékei, mert a pártember véleményei előtt a háttérbe hanyatlik bennük a müvész - Anatole France ez utóbbi müvei nem mutatnak semmi olyast, ami uj vonást adhatna a Brandes megrajzolta képhez.

Anatole-Francois Thibault-nak élete, aki Párizsban a quai Malaquais 19. számu házában született 1844-ben, - ma az École des Beaux-Arts épülete áll a lebontott ház helyén - sokáig volt a föld gyomrában ismeretlenül tova csobogó patakhoz hasonló.

Anjou-ból származó apjának, akit père Francé néven ismert a könyvbarátok világa, a quai Voltaire 9. számu házában volt könyvesboltja.

Ebben a boltban szerette meg a könyvet, a nyomtatott sorokba temetett multat a kis fiu, akinek vallásos, szelid kedélyü édesanyja szép legendákat szokott volt olvasgatni a békés, meleg, polgári otthon kandallója előtt.

Szórakozott diák volt, akit jobban érdekeltek a görög Anthológia költői, mint az erkölcs-orvosi verses recepteket iró Horatius.

A Collège Stanislas padjait elhagyván sokáig élte az édes-bús magányban könyveket forgató, elvonult komoly fiatalember életét, amelyről egyik legszebb Versét irta.

Az irodalomba a Parnasse kapuján át lépett 1866-ban. Egyelőre még mint hallgató, szerény, "vers-iró"-inas, akinek szabad volt a Lemerre-nél tartott viharos megbeszéléseken jelen lenni, de akitől verset a Parnasse Contemporain-nek csak második kötete (1871) hozott.

Már előbb, 1867-ben jelent meg két politikai mellékizü költeménye a Gazette rimée-ben. Szerencsés és szerencsétlen vállalkozás! III. Napoleon szemfüles rendőrsége e két vers miatt feltünés nélkül elnyomja a lapot a két szatirát közlő hatodik számmal; ebben a társaságban ismeri meg Verlaine-t (a Lys rouge Choulettejét és Gestas-t).

1868-ban közreadja Alfred de Vignyről irt tanulmányát.

1873-ban megjelenik a minden francia prózairóra, ugy látszik, kötelező első - verses! - kötet: a Poèmes dorés.

Közben a jószemü Lemerre, látván, hogy e nagytudásu és szerény igényü ifju irónak jó hasznát veheti, lektorrá teszi kiadóvállalatánál, amelynek szolgálatában pompás előszavakat ir Racine, Molière, La Fontaine müveihez, a Diable boiteux-höz és Paul et Vírginie-hez.

Jó munkás, de nem eléggé hithü parnasszista! Leconte de Lisle, az "elefánt-pásztor" nem is szereti valami nagyon.

A lektorság - a kiadandó kéziratok megbirálása - több ellenséget, mint frankot szerzett neki, ezért örömmel ment át 1874-ben a szenátus könyvtárához hivatalnoknak, ahol főnöke, Leconte de Lisle, olyan alacsonyrendü irnoki munkát bizott rá haragból, hogy kénytelen volt leköszönni.

Visszavonul hát a "könyvek városá"-ba, ahol a tudomány időgépére ül s visszaröpül vele a multba, amelyet a költő elmerengésével s a mindenen tuljutott szkeptikus mosolyával néz; ahonnan körültekint a ma zajgásán, amelyben furcsa tragikumot és könnyfakasztó komikumot lát; ahova visszatolakszik szemlélődő gyermeksége sok álma, megfigyelése; s ahol megteremti korunknak tán egyetlen uj regényhős-tipusát, az önző, de felebarátja iránt elnéző szelidséggel viseltető tudós alakját, Sylvestre Bonnard-t, a Tudományos Akadémia tagját, akinek bünéről irja 1881-ben azt a regényét, amely végre figyelmet kelt iránta.

1886-tól 1891-ig a Temps kritikusa; enemü müveit a Vie littèraire sorozatban adja közre könyvalakban.

1897 december 25-én foglalja el székét a Francia Akadémiában.

Arisztokrata iró, szocialista népszónok. Lakása csöngője egy flórenci ó-bronzdarab; papirnyomója egy parányi torzó; szürke hálókabátban, fején vörös selyemsapkában ül iróasztala mellett...

Az élet csakugyan mosolyogni való összevisszaság, amelybe rendet csak az elmelegedett visszaemlékezés, a bölcs kétely s a zengő szó hoz.

LACZKÓ GÉZA