Jean Christophe barátaihoz!

Évek óta annyira megszoktam a lelki beszélgetést, távoli, ismerős és ismeretlen barátaimmal, hogy szükségét érzem annak, hogy ezuttal fennhangon tegyem ezt Különben is hálátlan volnék, ha meg nem köszönném mindazt, amivel nekik tartozom. Mióta elkezdtem irni Jean-Christophe-nak ezt a hosszu történetét, velük, érettük irok. Ők bátoritottak, ők figyeltek rám türelmesen, ők melengettek rokonszenvükkel. Ha egyikkel-másikkal közülök jót tettem, ők még sokkal több jót tettek énvelem. Munkám egyesitett gondolatainknak a gyümölcse.

Bevallom, hogy mikor a nyilvánosság elé léptem, nem mertem remélni, hegy egy maroknyi barátnál többen leszünk: becsvágyam Szokratesz házán tul nem terjedt. De évről-évre mind jobban éreztem, mily sokan vagyunk testvérek, akik ugyanazokat a dolgokat szeretjük, ugyanazon dolgok miatt szenvedünk, a vidéken ugy, mint Párisban, Franciaországon kivül ugy, mint Franciaországban. Nemrégiben ujra megbizonyosodtam erről, mikor megjelent müvem utolsó kötete, az, amelyben Christophe lelkiismerete - mely az enyém is - kiönti megvetését a Piaci Vásár iránt. Könyveim közül egyik se keltett ily gyorsan megszólaló viszhangot. Mert, igazat szólva, nemcsak az én hangom volt, hanem a barátaimé is. Jól tudják ők, hogy Christophe épp annyira az övék, mint az enyém. Sokat öntöttünk beléje közös lelkünkből.

*

Mivel Christophe az övék, azoknak, kik müvemet olvassák, tartozom néhány róla szóló magyarázattal. Félek, hogy e kötet, melyet ma átnyujtok nekik, nem fogja kielégiteni várakozásukat. Épp oly kevéssé fognak ebben regényes kalandokat átélni, mint a Piaci Vásár-ban s ezenfelül azt kell látniok, hogy a hős élete itt mintha félbeszakadt volna. Itt nem annyira róla van szó, mint inkább arról a társadalomról, amely körülveszi.

Elő kell adnom azokat a feltételeket, amelyek közt belefogtam ezeknek a munkáknak az összességébe.

Elszigetelten éltem. Mint oly sokan mások Franciaországban, én is fulladoztam egy ellenséges erkölcsi világ közepette: küzdeni akartam egy egészségtelen civilizáció, egy oly világnézet ellen, melyet egy talmi elité megfertőzött; meg akartam mondani ennek az élite-nek: «Hazudsz, te nem képviseled Franciaországot».

Ehhez tisztaszemü és tisztaszivü hős kellett nekem, kinek lelke elég érintetlen s tiszta ahhoz, hogy joga legyen beszélni s hangja elég erős, hogy meghallják. Ezt a hőst türelmesen épitettem meg. Mielőtt rászántam magam, hogy leirom a munka első lapját, éveken át hordoztam őt magamban; Christophe csak akkor indult el utjára, mikor már tisztában voltam azzal, hogy véges-végig mely uton fog haladni; s a Piaci Vásár egyes fejezetei, Jean Christophe végének egyes kötetei, melyek csak ezután jelennek meg, előbb készültek el, vagy ugyanabban az időben, mint a Virradat. Franciaországnak az a reviziója, mely Christophe-ban és Olivier-ban tükrözik, előre meghatározott helyet kapott a könyvben, mindjárt kezdettől fogva. Ezt tehát nem kell ugy tekinteni, mint elkanyarodást a mütől, hanem mint számitásba vett megállást az ut folyamán, mint egyikét az élet azon nagy terraszainak, ahonnan áttekintjük a völgyet, amelyen átvágtunk s a távoli szemhatárt, amely felé ujra megindulunk.

Világos, hogy sohase volt szándékom regényt irni, ezekben az utolsó kötetekben (A piaci vásár és Egy párisi ház) épp oly kevéssé, mint munkám többi részében. Mi hát ez a mü? Költemény? - Mi szükségetek van névre? Ha egy embert láttok, vajjon kérdezitek-e tőle, hogy regény-e, vagy költemény? Egy embert teremtettem. Egy ember életét nem lehet egy irodalmi forma kereteibe beleszoritani. Törvénye önmagában van; és minden életnek megvan a maga törvénye. Életszabályai ugyanazok, mint egy természeti erőé. Vannak emberi életek, melyek csöndes tavak, mások nagy, tiszta égboltozatok, melyeken felhők usznak, mások termékeny mezőségek s ismét mások szakadékos hegyormok. Jean Christophe mindig ugy tünt föl nekem, mint egy folyó; már az első lapokon mondtam ezt. A folyók pályáján vannak zónák, amelyeken elnyulnak, ugy látszik, mintha aludnának, a környező vidéket és az eget tükrözve. Azért élnek és változnak; és néha e látszólagos mozdulatlanság alatt a viz rohamos sodra rejtőzik, mely csak később, az első akadálynál, mutatja hirtelen nagy erejét. Ilyen Jean Christophe két uj kötetének a képe. Most, hogy magába fogadva mind a két partnak gondolatait, huzamos időn át meggyülemlett, ujra tovább hömpölyög a tenger felé, - ahova megyünk mindannyian.

*

Van egy barátom!... Oh, mily édes, találni egy lelket, ahol megbujhat az ember, ha kin gyötri, egy gyengéd és biztos menedéket, ahol végre lélekzethez jut s megvárhatja, mig pihegő szive dobogása lecsillapodik! Nem lenni egyedül, nem állni örökösen állig fegyverben, soha le nem csukódó, a virrasztástól égő, kimart szemekkel, amig csak a fáradtság az ellenség kezére nem juttat! Birni egy kedves társat, akinek a kezébe letettük egész lényünket, - aki egész lényét a mi kezünkbe tette le. Élvezni végre a nyugalmat, aludni, mialatt ő virraszt, virrasztani, mialatt ő alszik. Ismerni azt az örömet, hogy oltalmazzuk azt, akit szeretünk s aki ránk bizza magát, mint egy kis gyermek. Ismerni azt a még nagyobb örömet, hogy egészen átengedjük neki magunkat, hogy ismeri lelkünk valamennyi titkát, hogy rendelkezik velünk. Ujraszületni, fiatalon és felfrissülve - miután az életnek oly sok éven át cipelt terhe megvénitett, elnyütt, kimeritett bennünket - a jó barát testében, látni az ő szemeivel a megujhodott világot, átölelni érzékeinkkel a szép, tünékeny dolgokat, élvezni az ő szivével azt a felséges gyönyört, hogy élünk... Még szenvedni is ővele... Ah! még a szenvedés is öröm, csak együtt lehessünk!

Van egy barátom! Távol tőlem, közel hozzám, mindig bennem. Ő az enyém, én az övé vagyok. Barátom szeret engem. Barátom bir engem. A szeretet birja egy lélekbe összevegyült lelkeinket.