5.

Tizenharmadik kazetta

Kutyát és Icut hiába fúrják, bejön a rekord, amely egy másodperccel jobb mint az addigi országos legjobb eredmény, de a lényeg az, hogy beérkezése után Icu fütyülni tud, amit a laikusok észre sem vesznek, pedig ebben a fütyülésben további rekorddöntési képesség is lakozik. Hősünk megdicsőül, és megnyílik előttünk a pénztárablak, valamint a Hollandiába vezető út, ahol kiderül Mihaela Mihainál sokkal szebb a nyolcszáz méteres rekordernő, pláne ha újra újabb országos rekordot ér el, amitől és a nem várt ajándéktól meghatódik a holland textilgyáros, a román lányokat tejbe-vajba fürdeti, aztán pénz is kerül, hogy bevásárláskor megfeledkezzenek a bársonyon múló percekről. Furcsa következésképpen Kutyát szamárnak kiáltják ki, ami beigazolódik és az egész román sportküldöttségre kiterjed, amikor fogságba kerülnek a kaukázusi télben, Sztálin elvtárs szerencsére soha meg nem ért kilencvenedik szülinapja idején, amikor a céklaleves és örmény bor után nyolccsillagos konyak dukál, és olyan üzenet, amelyet senki sem ad át a román nép hőnszeretett fiának. Moszkvában hősünk a "plusz pjáty" -ért felháborodást vált ki egy katonás gyevucskából, mások is hülyének nézik a mínusz huszonhat fokon csonttá fagyott göndör hajú edzőt. A dolgok fárasztó sora és a pénztelenség miatt is bonyolódó utazás meglepetései Antalyában oldódnak, de a három romániai magyar sportolóból álló színromán küldöttség minden igyekezete ellenére sem tudja kienni a törököket kifogyhatatlan narancs-, és mandarinligetükből. Kiderül, hogy fátyoltánc helyett, amely "savanyú szőlő", és különben is ötszáz lírás kiadással járna, jobb a homokzsákos izzadás az erdei fenyvesben, miután olyan mély az éjszakai álmuk, hogy még az otthoni csirkepaprikás álomillata sem éri el az Ali babák között Mexikóba készülő erdélyieket.

Tizennegyedik kazetta

a mesélő jóvoltából cikcakkozás az időben. És micsoda idők?! Antalya, Athén, Budapest, Berlin és természetesen Mexikóváros a történések színhelye. Közben az olvasó megtudja, hogy alakult a román sportolók csempészetben kitüntetettjeinek toplistája, miként "megy meg" egy "öreg fiú", akiről főként a vezetők tudják, hogy doppingol, és hogy a török kutyák vendégszeretetében nem érdemes bízni, gazdáik átejtésére viszont akármikor számítani kell. Hősünk Berlinben megpróbálja kienni a németeket ananászkészletükből, ettől vagy ennek ellenére tátva marad a szája, Icu pedig úgy megy mint egy óra, ezt még a vak is látja, a polgármestertől kapott arany Shaffhausen is ezt mutatja. Egyébként ez a fejezet is tele van szaladással, mégpedig Mexikó felé, de az Égett-kő magaslatot egyesek elkerülik, mert Kutya megmutatja a homlokán, hogy hova lőjenek, de a golyó elmarad, egy híres magasugró pártfogásába veszi a bátor kuvaszt, aki aztán olyan számot ír vállalásába, hogy az atléták felelőse elámul, és miután Icu hajszálpontosan a leírt időt futja, az álla is leesik: most már valóban nyitva áll az út Mexikóba, ahol egy Icunál mellesebb nő tűnik az egyedüli ellenfélnek, végül nem a melleken múlik kié az aranyérem, hanem az idegek harcán. Ez a harc rég elkezdődött, és az olimpián csak folytatódott azzal, hogy egy renegát nem akart, de mégis kapott pofont, amit konyakkal kellett leöblíteni, és hősünkkel kapcsolatban felvetődik, hogy hármas koporsóban tér haza, esetleg Acapulcóba megy. Nyilván az utóbbit választja, és sok-sok élvezetben van része, mert a mexikói lányok önként nekidőlnek a mérsékelt méretű díszpiramisoknak, de ő idegességében Icut nevezi ringyónak, és a vécében sír, tanítványa pedig a pályakanyarban zokog, hogy az ezüst plecsni után következzék a happy end, és az ünnepi fogadáson muskotályillatú csók is csattan.

Tizenötödik kazetta

Végre egy értelmes "távirat". Őrjöngés a vulkáni hamuban. "Hóstáti fejes" a Csendes-óceánban. Kirobbanó örömök montreáli puliszkával. Bankett a Băneasa-erdőben. Jutalmazás átveréssel, Kincses városi dínomdánom. A "fúrás" kezdete. A "Disznófejű Nagy Úr" árnyékában. Egy kis dopping sosem árt... "Éljen a Rumosabb Kómaista Párt!" Versenyek, versenyzők, melléfogások és kifogások. Örökösen piszkos valutaügyek. Egy jókora bőrönd Rómába megy gazdája nélkül. Ezer dollár válltömésben. A féltékeny feleség esete. Kutya, az olasz lovak barátja. Szekusok kapják a Gerovitált. Az ezredes "hálája" sírig tart. Icu végre lakást kap, de habozik. Hősünk bemutatja, hogy ezután mit kapnak a sportvezetők ajándékba. A majdnem felpofozott "tehén" és egy elszúrt európabajnoki cím rövid története. Majdnem sikerült áskálódás, Júdás csókkal. Csúnya nők hosszú távra. Piros és makk ász kiosztva. Bacchus karjaiban: görög borban tetőtől talpig. A parancsnokot nem érdemes, de mégis izélgetik. Nincs szerelem erőszakkal! Egy angol távfutó példája. Itt nincs mese! - mondta Iglói, de nem a férfias nőkre gondolt. Nemek és keresztnevek cseréje. A férfiak nőiességét senki sem firtatja. A királynő továbbra is csodálatos, és szeplősen is gyönyörű marad.

Tizenhatodik kazetta

Ha nem sikerül a mellbedobás, rögtön fáradtságról panaszkodik minden nő, de az olvasó aztán megtudja, hogy hol van (lesz) a Kutya elásva, miért és meddig aggódnak a sportvezetők az Icu egészségéért, és hogyan marad aztán a saját lábán a már többször is kikívánkozó országos rekord, később pedig Münchenben, ahol a márkák a megszokott módon tűnnek el a román sportolók elől, megmegy a világrekord kísérlet is, mert balkáni feledékenységből, illetőleg ultrahazafias irigységből a kísérlet lehetőségét is megfúrják az érdekeltek. Kiderül, hogy az ingyen bibliákat nem lehet áruba bocsátani, mert az Isten nem ver bottal, hanem pártállammal és kitenyésztett fullajtárokkal, akiknek még akkor is jól megy soruk, ha büntetik őket. Pillanatra újra a kételkedés sárga pillangója röpköd a Pali fejében, mert Kutya a nagy nyilvánosság előtt elszólja magát, az ilyen nyelvbotlás jól jön az atyáskodó vezetők kedélyállapotának karbantartásakor, de Svájcban "koldusként" is kiheverhető a legtöbb bánat, és álmodozni is lehet, a nők mellbimbójára került Ciaó! felirat értelmén. Ebben a fejezetben is röpködnek a rekordok, a mazsolák és a kilométerek a kölcsönpénzből vásárolt ócska kocsi alól, amely kapcsolószekrényében olaj nélkül is hazahozza a romániai kivételezetteket. Amikor pedig "nem fut a csikó", még Mátyás király eredetéről is a vezetők véleménye a döntő, ezért a Kutya-fejekben is napnál világosabban rögződött, hogy erdélyi magyarnak egyszer sem szabad alkalmat adnia. Erről számos példát mond a mesélő, de azt, hogy miért nem maradt Svédországban, sohasem fogja tudni megmagyarázni, mert a nyájas olvasó nehezen hiszi el, még ha gyakorolja is: sírni a lej láttán, a lejért is lehet... Időnként a futócipők a szegre akasztást kívánják, csakhogy a válás mindig, de mindig nagyon nehéz.

Tizenhetedik kazetta

Megismerszik a magyar... a fúrásáról. Tabletták a láthatáron. Híres László lovat nem lop, hanem vásárol, és javasolja, hogy a román címerből vágják ki az olajfúrótornyot. (Azóta sok víz lecsordogált a Dunán, Dráván, Száván, Olton, Maroson és Szamoson, és íme, az istenadta nép kivágta az egész címert az ország lobogójából.) Icu Németországba megy. És ott is marad. Utána megy a férje, az anyósa, a gyereke, és később egy kitűnő vágtázó is, aki kolozsváribb, mint Moina és gyorsabb is, mert egy másodperccel megjavította a nagy titán száz méteres rekordját, edzőnek sem akárki, de kényelmessége legendás hírű. Következik egy olyan atléta, akinek sikerei az édesanyja meggyőzésével kezdődnek, és folytatódnak jókora frásszal. Mindkettő várakozásunk ellenére szépre sikerült, szebbet miért is várnánk a középkorú Kutyától, akiről kiderül, büszke arra, hogy nem hívják Birăunak, hanem csak Bírónak, mert a kettő közötti minőségi különbséget olykor-olykor az utóbbi hétpróbás becsülete mutatja. Radu sír. Aztán újra meghízik, liheg, cigarettázik, italozik és nőzik, közben persze katonáskodás helyett sportolgat. Kiderül, hogy az atlétikában így még véletlenül sem születik valamire való eredmény, és Zsdanovnak is igaza lesz, miszerint: Az elvek győznek, de nem békülnek! Kutya elvágja a gordiuszi csomót. Radu abbahagyja a versenyzést, de hűséges edzője testnevelő tanárt farag belőle, amiért dicséret jár: 1. A tanítvány bevallja, hogy mesterétől tanulta az edzés tudományát! 2. A tanítvány tanítványának a tanítványa világrekordot fut! Végül szóba kerül Ionica, akinek gyorsan szalad a keze, a lába pedig aranyat ér, amíg el nem csúszik a vizesárok linóleumán, és kisebb-nagyobb szerencsék és szerencsétlenségek között sport pályafutására azzal teszi föl a koronát, hogy német földre fut állkapcsát fájlalón, és másokhoz hasonlóan időnap előtt kigyógyul heveny hazaszeretetéből.

Tizennyolcadik kazetta

Szenzációk szép sorban és halkan elbeszélve. Rahitikus és sérves gyerekből is lehet Balkán-bajnok, ha megfogadja a jóságos edző tanácsát, megeszi a rahátot, és időnként házibajnokságokon csokoládékupát nyer, részt vesz a cukrászdában tartott ingyen banketteken, tanul, küzd és bízva bízik, gyarapodik mindenféle tudásban és akaratban. Ebben a fejezetben pofok is csattannak. Feltűnik egy focicsapat nagyságú család, ahol minden étkezésen elfogy a négy-kilós verthajú kenyér és némi bor. Ebből a családból sok jó sportoló kikerült és kerülhetett volna, ha... Le van írva, hogy e kötőszó után mennyi mindent produkál az élet. A lányokkal megint baj van, többen is úgy maradnak... Ezért egyiknek utóbb a tengerentúlra kell repülnie, a másiknak előbb megtiltják, hogy a szálloda erkélyén bugyi nélkül napozzon, a sokadiknak pedig el kell számolnia az "ólompecsétekkel", melyeket nedves zsebkendőn át fenekükre harapott a hóhér. Amikor a pofon nem használ, ortopéd orvossal fenyegetőzik az edző. Kiderül, miként lehet egyből felfutni a Feleki tetőre, és ugyanakkor megvédeni az anya becsületét. Az atléták közül nemcsak a férgese hull ki a csapatból, hanem a sors által vertek többsége is. Példák sorakoznak. Esetek, amelyekből sok mindent megértünk. Miért hagyta el annyi kiváló sportoló az országot? Miért kerüli el a jövőben is az, aki ismételten megjárta itt a sportpályán, vendéglőben, közéletben, munkában és szabadidőben? Szenzációs még egy romantikus regény vázlata, és az, hogy az edző egyre kevesebbet fut, de szoktatja magát az elmerengésre, emlékezésre, bölcselkedésre: ül és gondolkozik. Később megelégszik e kettő közül az egyikkel, mivel ebben a korban másoknak is fáj már "az utazás".

Tizenkilencedik kazetta

Ahány ember, annyi történés. És hányféle a tolvaj? Előbb csak mesterséget, idővel aztán mindent lopunk. Az is muris, amikor magunkat lopjuk. A példákból kiderül, hogy Szabó Dénes majdnem megütötte a bokáját, ennek ellenére már akkor székelyesen megmondta, hogy "Lesz kötél!" És több került, mint kellene. A "szerzés" dicsőség, az enyves kezűnek mennie kell. Az óratolvajnak hősünk pillanatnyi felindultságában - vagy tíz percig tartott! - átrendezte a képét. De nem folyt a piros hiába, a békeszerződés a mai napig titkos. Ezért hiányzanak a nevek. Kisregény a rendőrség iratmegőrzőjében, kézjeggyel, amely ma is dollárokat ér. Zatopek elpirult Kolozsváron, később kiparancsolták egy fűrészüzembe. Hősünk találkozik Owensszel, gyerekkori bálványával, aki rádióriporterként gratulál neki, és a temesvári származású Tarzán mellett ül a lelátón. Az is kiderül, hogy nemcsak a magyarok beszélnek magyarul. Megengedhetik maguknak, mert ez egy kicsit segítségükre van abban, hogy bajnokok. Egy óriási ugrás története. Pattanások a királynő arcán. Lábtenisz világszinten. Balczó-Bíró páros az olimpián! Jobb a flekkenezés, mint a kokszolás. Lia Manoliu könnyeit felszárítja a nagy vetélytárs. Nemcsak az énekesnők kopaszok. Emberek az ecetgyárban: fordulat a nemileg nem, de némileg igen kényes kérdések felé.

Huszadik kazetta

Körbejárjuk KUTYA szobrát, és még ugrabugrálunk egy kicsit. Emlékezés a Munkás Sportklub aranykorára. Visszaütnek a csehszlovákok, kicsiben ugyanaz történik, akár az Európa-Balkán folytatásos meccsen. Bánk bán idézet a vonaton. Három magyar leforrázva, és a negyedik, aki ez alkalommal most már a fajtájától is ugyanazt kapta, amit otthon a betolakodóktól. Újságcikkel és badacsonyi kéknyelűvel igazolt csapat a határátkelőnél. Aki fél a fogorvostól, nem lehet atléta. Minden versenyzőnek maga felé áll az esze, de az edző kivétel. Ki tudja, kikből élnek az aktivisták? A családi élet titka: pénz, pénz, pénz... Egy gyerek, akit fogóval segítettek a világra; szomjazik, az apja, hogy segítsen, nem tölti a gallérja mellé a nedűt, és igennel felel egy kényes kérdésre! A Napra lehet nézni, a csecsemőre, akinek a láza a Napot utánozza - alig. A fiú megmenekül, a nagymama elmegy egy puliszkás napon. A magyar szót kitiltják a stadionból, de nem mindegyik tiltót üti meg a guta. Kutya utolsó versenyfutása. Az utolsót maga sem veszi komolyan, így aztán Moszkó is kifaszol, és másfél évtized elteltével együtt szalad a célba egy népi futóverseny legfiatalabb női versenyzőjével, aki biztos, hogy akkor még lány volt. Pattogások is történnek, meg pattogtatásokkal is próbálkoznak egyesek, de a kettősök rendületlenül vallják, hogy szarból nem lehet ostort fonni! KUTYA körbeszaladta a földet és utána járni tanul, befejezi gyerekekkel és folytatja a futballbírókkal. Néha a bírók, olykor a Bíró kap ruhát! Kiderül, hogy hálából jobb a ruha, mint indulattal. Régi induló, régi refrén, új befejezéssel: Inni kell, és nincs tovább! Szópárbaj a temetőben. Nyugdíjaznak egy hazaáruló nevelőt. Egy iromány elpárolgása, másik születése. Közhelyes gondolatok. "Csak az a vég! - Csak azt tudnám feledni..." Végszó és kívánság: "Öregeim! Ti csak terceljetek!"

A 1987-es kórterem

Amikor a délelőtti viziten a napsugár mosolyú asszisztensnő mindenféle csillogó és drága orvosi szerelékekkel tele tolókocsija előtt, felemelt kezekkel belépett a szalonba a doktor, a betegek, akik addig az ágyat és a szöveget nyomták, meghibásodott álljfeljancsiként váratlanul tartósan felegyenesedtek a kivénhedt kórházi ágyon, a mozgásképesek úgy tettek, mintha el akarnának repülni, képzeletbeli szárnyaik alá az örökké sóvárgott délibábos boldogság színes luftballonjaiból kaptak egyet-egyet ajándékba, vértelen szájuk szélesre húzódott az emelkedettség hirtelen beálló, általános közérzetet javító légkörében, mert az orvosdoktor a szigorú emberek azon fajtájából való, akik apró lelkicsavarodásaikkal közvetlenkednek a betegekkel, mivel bizonyára maga is volt már legalább egyszer ágynak esett, fájdalmaiktól elkenődött állapotban, amikor a kis félelmek által és a nagy mindenhova hasogató, azon nyomban megválaszolhatatlan kérdések következtében, a mindennapok jótékony lármájától elrekesztett ember lelkivilágában, szégyenlős vágyaiban idegrángatta, sűrűn pislogó szemében felcsillant a mielőbbi gyógyulás reménye. És a hollófekete hajú doktor, magasra tartott kézzel éppen olyan volt, mint a világháborúkban eltévedt, magukat akárkinek megadni kész, sokszor legyőzött katonák, és az égbe emelt karokkal fohászkodó bemosakodott sebészek, akik műtét előtt fokhagymaszagúra dörzsölik karjukat könyökig, és a folyékony szappantól a céltalan életű centis szőrszálak jajongva összefogóznak félelmükben, inkább menekülnének a dühösen habzó, kíméletlen körömkefe útjából és a fehércsempés fürdőből, ahol minden olyan kegyetlenül fényes, és tudálékos, mint a szike éle, amikor kéjesen belesiklik a pocakos beteg bőr alatti hájrétegébe. Közben szerény szolgálatos napsugarunk, aki olyan lapos sarkú fehér csizmában jár az ágyak között, amilyenben csak a nehéz dolgú tehenészlányok szoktak, és még így is az elképzelhető megengedettnél mindig picivel szebb és anyásabb a kórházi nővérek sokévi átlagánál, simán felülmúlja őket abban is, ahogyan a színtelenül is súlyos, szérumtól már hasas fecskendőt észrevétlen átpasszolja a kezelőorvosnak. A betegek látják, hogy az acélhideg injekciós tű hegyén, mint szomorú könnycsepp, kibuggyan a titokzatos lé, a bájos nővér bólint, hogy minden primául funkcionál, az orvos magasra tartott karral a beteg felé fordul, megadja magát neki is, jelentőségteljesen ránéz, karja, mint lelőtt madár ernyedt szárnya, lehanyatlik, függöny omlik így össze nagy tragédiák harmadik felvonása után, fuvallatnyi csalódás söpör végig a doktor kifogástalanul borotvált arcán, a beteg - sízés közben szerencsétlenül landolt fiatalember - hasán fekszik, meggyötört alfele félig kitakarva, feje féloldalra fordulva, vörös pacni a folyamatosan fehérnek igyekvő szürke párnán, gyerekesen hunyt szemmel bizsergő gerincébe várja az arasznyi tűt, és roppant tehetségesen a miskolci kocsonyát utánozza. A pisszenéstelen csöndben félelem és elégedetlenség keveredik a betegek némi sajnálatával: az orvosnak nem smakkol a beteg láztalan didergése. Félni tetszik?, kérdezi alig érezhető gúnnyal. Beismerő, halovány nyögés a válasz, a fiatalember ilyenformán azt is elárulta, hogy agronómus létére a borjazó tehenek világa cseppet sem idegen tőle. Nincs semmi baj, nyugtatja betegét a doktor, az emberi megértés ráérősen, kicsi székre kiül az arcára, ő maga pedig vereségmentes visszavonulást rendel el, a leszerelést a nővérke hajtja végre mosolytalanul, az orvos zsebre vágja mindkét kezét, az időközben üdítően nőies vonalaira kitartóan vigyázó orvosnővel gyarapodott fehérköpenyeges csapat, a "harci szekér" enyhe zörgése közepette megkezdi látványos kivonulását. Aztán, mint minden nagy igazság, az is kitudódik, hogy a szépreményű agrármérnök nem vette be az aznapi nyugtatót, bizony, ilyen apró feledékenységekkel tele a jobbsorsra érdemes világ. Nincs semmi baj, ismétli hidegvérrel az orvos, majd holnap! Mert holnap is lesz nap, ígéri meggyőződéssel, az idő méltóságteljes, akár a nagy folyók, amelyek látszatra mozdulatlan, mélységüket nem fitogtatják, ki lehet velük jönni, közben az ember mindenre felkészülhet, jóra, rosszra, testileg és lelkileg is. A főiskolás tehenész másnapra ígéri mindezt. Első a beteg, szavalja a hollófekete hajú doktor, második a kitűnő közérzet, ha lehet... Ha lehet, persze, itt ugyebár nem gépjavítás történik futószalagon, hanem hús-vér emberek, érző és talán gondolkodni is próbálkozó lények gyógyítása. A páciens nélkül a lelkiismeretes orvos is csupán félkarú óriás, márpedig a legegyszerűbb injekciózáshoz is legalább két, sokat tudó kéz szükséges, a kézben pedig erő, biztonság, az orvosemberben szív, a betegben pedig nagylelkűen előlegezett bizalom és halálra is elszánt bátorság, meg mindenféle együttműködési hajlandóság kell hogy funkcionáljon. És a páciens másnap vagy harmadnap úgy bekapta a nyilvánvalóan veszélyes injekciót, hogy meg se nyekkent, csak bányabéka seggének megfelelő színvonalon tartósított önbizalommal pislogott, és aztán még kapott jó néhányat, hogy lábra álljon, mert közben az is kiderült, hogy nem sízni, hanem az állami gazdaság téli fagyok után mocorgó szőlősébe kell neki visszamenni, ahonnan a szolgálati terepjárón kóstoló is érkezett, a legjobb tudása szerint muskotályos szőlőket, szürkebarát- és leánykaféle borokat lelkiismeretesen megtekintő-felügyelő-vezető-gondozó-mérnök felépülését valamiképpen többoldalúan is elősegítendő. És egy másik szép napon, mert minden kórházban megért napnak illik valamiképpen vagy csak úgy önmagában is valamiért szépnek lennie, újra ott állt a hollófekete hajú doktor felemelt kezekkel, gyógyító szándékú jobbját hosszú acéltűvel hosszabbította, és az injekciós tű hegyéből úgy, olyan élvezettel szökellt magasba a varázserejű folyadék, mint fiatal férfi anyaméhet sóvárgó szilaj ondója, és amikor a fiatal orvos szemébe néztem, leplezhetetlen fáradtságot láttam benne, baljósan sárga fények verődtek vissza onnan, túladagolt mennyiségű levegővel dúsított gáztűzhelyünk lángja ilyen, nem fűt, éppen csak világít skatulyányi otthonunkban. Mi a helyzet, kérdezte jobb napokról maradt érdeklődésével a doktor, homlokán verejtékgolyócskák híztak, gömbölyödtek, mintha máris a 989-es kórteremben állna vagy valamely kovács-műhelyben, ahol a szikrázó fényben izzó életünk fölött sunyin villan kezében az önálló életet örökké remélő ráverő. Az orvos is lehet beteg?, kérdeztem inkább csak magamtól, mert olykor az ilyen naiv dolgot magammal is megszoktam tárgyalni. Talán, mondta barátságosan, és megszokott gyakorlattal belém verte a fényes szépet, rám vert a "nagykalapáccsal" olyanformán, hogy haladéktalanul hozzákezdtem a gyógyuláshoz. Semmiség, szólt az orvos többértelműen, persze, rám férne már egy kis pihenés, mondta pihegve, ahogyan érzéki nők kommunikálnak párjukkal szex közben és után, és a hosszú csöves tűvel együtt kihúzta belőlem a fájdalmak öreganyját, a világfájdalom, az élet hiábavalóságának fájdalma és azok az egyéb nyilallások, látást nehezítő, döfésszerű, bensőmet érintő késforgatások maradéka semmiség már, és csak vonult az orvos tovább a "szekér" előtt, néztem utána zsibbadtan, azt láttam jóhiszeműen, hogy kiment a szalonból egy ember, aki orvos, és egy emelettel fennebb vagy lennebb talán betér, inkább beszédeleg valamelyik kollégájához, aki egyetlen barátságosan szigorú pillantással megfosztja orvosi rangjától, egyszerűen lefokozza, és bizonyára lemeztelenítve is úgy áll majd ott, mint egy közönséges beteg, akinek orvosságokat lehet felírni, akit ágyba parancsolhatnak, mint egy kisgyereket, és időnként injekciós tűt csapnak az alfelébe, a karjába, a gerincébe, a szeme köré, és azt mondják neki, hogy mindent megtesznek érte, amit emberileg lehet, ahogyan másoknak is ezt mondják, és éppen csak nem nézik ki belőle a hálapénzt, mint a többi betegből ebben a csaknem új, tízemeletes kórházban, ahol az ablakok hajnaltól késő délutánig csillognak a politikailag semleges napfényben, és a völgyben elterülő ájult város fölött átellenben látható Fellegvár magasságában töprengve a beteg könnyen elhiheti, hogy ez a kórház is fellegekbe emelt vára a gyógyításnak, itt mindenki visszanyeri elvesztett, elfecsérelt, elkótyavetyélt, elorzott, ellopott, elparancsolt egészségét, és annyi életerőt nyer, hogy elképzelheti a még jobb vagy a legeslegeslegjobb holnapot, amikor kissé megszeppenten, óvodás gyermekek fegyelmezettségével elhagyhatja a korszerű kórtermek, a csillogó laboratóriumok, az elviselhető rendelők vidékét, a nehezen kiismerhető folyosókkal és kerengőkkel összekötött különféle, elektromos, mágneses és jótékony sugaras betegjavító műhelyek sorát, az ételgőzöktől párolgó konyhákat, ebédlőket, a papírokkal tömött irodákat, a sanyargatott élőnövényekkel cicomázott előcsarnokokat, ahova percenként belibeg valamely el nem térített lift, és még a telefon is működik az épületben. És miközben a földszinti moziba igyekeztek a mankóikra és egymásra támaszkodó, pizsamás, hálóinges, hálókabátos divatnak hódoló polgárok, egy mozgás- és más korlátozásoktól szenvedő vasesztergályos, hangosan kimondta, amit mások csak hébe-hóba gondolnak itt-ott töltött napjainkról: igen, a beteg is ember! És a mi doktorunkat gyógyulni parancsolták, a szalonokon végigfutott a hír, hogy ő milyen rendes ember, nem mint az az állandóan ideges főorvos, aki mögött ki tudja ki állhat, mert felpofozta a neki ellentmondó beosztottat, de az sem akárki, mert most minisztériumi bizottság érkezett, a mindentudó nagydarab takarítónő hozta a hírt, ő már a kora reggeli órákban tudta, mert elsőnek érkezik a kórházba, miután otthon a disznókat és az unokáit ellátja, neki is megvan a maga baja, falun jobb volt a dolga, a hízók miatt sem piszkálták, de aztán a javát olcsón be kellett adnia, és sohasem tudott, nem tudhatott mindent, itt a kórházban viszont tudja hova és mennyit, a főorvost pedig áthelyezik, ez mindenkinek jó, csak neki nem, mert addig naponta kétszer is fel kell mosnia a linóleumpadlót minden szalonban és a folyosókon, mert a bizottság nagyon-nagyon szigorú, de legszigorúbb a takarító-nőkkel, akiknek a száma minden leépítéskor fogy, pedig a bizottságok szigorúságát csakis az enyhítheti, ha valahonnan valakik szólnak nekik, és természetesen a kifogástalan rend és tisztaság mindenhol és minden időkben. És akkor a ragyogóan tiszta szalonba bejött a bájos doktornő, a köpenye ropogott, mint a frissen fagyott hó a kiismerhetetlen természet sejtelmes domborulatain, divatosan túlméretezett szemüvege mögött minden betegre pillantva érzékien szétpattantak festékben sem szűkölködő szempillái, hogy belülről seperjék-sepregessék fél-dioptriáit, így csak igazán boldog nők tudnak nézni, de mi már kora reggeltől tudtuk, amit a mázsányi termetétől véglegesen nyugodt takarítónő a partvis patinás nyelére támaszkodva szigorúan bizalmasan elmondott, miszerint a doktornő vegetáriánus, és csak nemrég ment férjhez, de nem issza forrón a kávét, mert attól otromba ráncok képződhetnek az arcán, a ráncos ember pedig már nem éppen olyan szép, ez lehet, hogy nem ízlés dolga, hanem a könyörtelenül kíméletlen időé, amitől, ha örökösen nem vigyáz magára az ember, bizony mélyülő szarkalábak, kiszámíthatatlan ákombákomok és kényelmetlen repedések kerülnek mindenfelé az arcunkra, a szemünk, gondolataink, vágyaink és maradandónak képzelt hitünk környékére, fogyasszuk hát langyosan a dolgokat, a kávét is, ha van, a betegek mindig tudják hol kell a szükséges mennyiséget beszerezni, minél betegebb az ember, annál jobban tudja ezt, és a szép orvosnő, aki langyosan issza mindennapi kávéját, az akaratlanul sokat grimaszkodó szilágysági sofőrt mégiscsak meggyógyította, pedig ez az akaratos ember az orvosok tudta nélkül, messziről jött csomagból szerzett injekciókkal traktáltatta magát, naponta csupán egyetlen egy injekcióra futotta neki, amikor több napos gondolkozás után végre rászánta magát és deszkával bélelt ágyából összeszorított foggal, talán nem éppen huncutságból kifordult szemmel kelt sziszegve és nyögve, hogy hasba rúgott kancákhoz hasonlóan talpra állva, majd belefogózva az itt-ott még fehér vaságyba, keze mint az albínó kaméleon bőre gyorsan egyszínűvé váljék a környezetével. Fiatal vagyok, mondta a szilágysági sofőr, szeretnék még sokat dolgozni, és a betegek tudták, hogy soktonnás tehergépkocsiján milliókat érő árut, főként kettőbe vágott sertést, hízott borjút, búzát, bort és szilágysági szilvóriumot fuvarozott át az országon, mert elszállítandó árukból sohasem volt hiány ebben az országban, és a sofőr mindig gazdagabb lett a munkában, amíg azon a jeges téli reggelen a motorházfedél, akár a házsártos budiajtó a viharos szélben, rá nem csapódott a derekára, kénytelen volt turkálni a motorban, mert a nagy hidegben a motor és az ember lelke is befagy, és a telek, mintha direkt ki lenne csinálva, egyre komiszabbak, az egy főre eső meleg pedig leheletpára könnyű, ha válogatni lehetne, bizonyára az emberiség nagy része örökös nyárban élne, olyan langymelegben, amilyenhez hasonló csak igazán korszerű kórházak kórtermeiben is ritkán van. De a betegség nem válogat, sóhajtotta a csudaszép orvosnő, aki önszántából lemondott a húsevésről, és többször is kijelentette, hogy mindenek ellenére kitűnően érzi magát, a nővérke pedig az akaratot emlegette, amikor rendre mindenki farába belenyomta a napi adagot, és a szilágysági sofőr meg sem nyikkant, pedig akkor is szólhatott volna a véletlenről, mert ő is tudta, hogy sorsunk hozza a bajt, és a filmterjesztő kicsit odébb tolva a sárga függönyt, minden kommentár nélkül, mondhatni bölcsen kitekintett az ablakon. Ma is vágnak disznót, szólt örömkeresően, és kimutatott az egyik lőtávolba eső családi ház udvarának összevisszaságába, és kisvártatva csakugyan felsivított egy ennivalóan helyes hízó, a filmterjesztő akkor már hanyatt feküdt, és vénába kapta a folyékony krumplicukrot, amelybe ínyenceknek való mindenféle vitaminokat is kevertek. Az ágya melletti állványon függő literes üvegből verejtékes cseppenként egyhangúan csöpögött az erősítő nedű, akár egy megfordíthatatlan homokórából a szemcsékkel együtt a lepergett idő, és amikor később lábra állhatott a filmterjesztő, az elmúlt szépre emlékeztette őt minden az állványról az ablakba állított glukózás literes üveggel mérhető és most az ott szerényen kuksoló, palack formában sem megfogható idő, és a filmterjesztőből órákig ömlött ezután a vicces jókedv és a nehezen elviselhető orvosságszag, de fiatalemberünket ez nem zavarta, őt a saját reumatikus fájdalmai kínozták, és még inkább a közelgő vizsgaszesszió, amiért saját bevallása szerint délutánonként, amikor varázslatosan elfárad a nyüzsgés a kórházban, rossz lábán az egyetemre somfordál, hogy lépést tarthasson a műszaki dolgokban nekirugaszkodott számítógépgyárral, ahol dolgozik, és rögtön az első napon, amikor befeküdt közénk, bejött hozzá egy szőke lány, akinek nem számított, hogy éppen semmiféle látogatási idő nem volt, mert ez a búzakalász hajú lány a legbetegebb férfit is rögtön megtudná gyógyítani, ha erre kedve kerekedne, de ilyen kedvet nekünk nem mutatott, könyveket és egyetemi jegyzeteket hozott mosolyogva, amelyek bizonyára tele voltak szebbnél szebb matematikai levezetésekkel és olyan gyönyörű és bódító számításokkal, amelyek a legérzékenyebb lelkületű fiatalembereket is képesek kilendíteni hétköznapi józanságukból, és belehabarodva mindenféle matematikai képletekbe, értelmükkel az egyik végét fogva a jó eredményig gombolyítják ezeket a számításokat, és enyhe szédültségük közepette maguk elé mosolyognak, mint a század elején élt kisasszonykák, akik titkolt szerelmes levelekre gondolnak, amelyeket kerülő utakon, romantikusan szerelmes kedvesüktől várnak epedőn. És tovább rohan tőlünk, előlünk, velünk a hiába kérlelt idő, a nővérke máris hozza a jótékony nyugtatót, kinek az altatót, a fiatalembernek jó erőset. Tessék máskorra eltenni ezeket a gyönyörű levezetéseket, mondja szigorúan a nővér, tudálékosan magyarázza nekünk, hogy a beteg dolga a gyógyulás, amelyet lehetőleg minden erőnkkel akarnunk kell, mással nem is szabad foglalkoznunk, csak emelettel lennebb szabad a szakállas földrajztanárnak dolgozatokat javítgatnia, mert már nagyon várják azokat a tanulók, és a padlón térdepelve, nyögve javítja ezeket az a tanár, mert másként nem képes erre a gerinc-sérvétől, amely nem akarja békén hagyni, pedig istenem, milyen fiatal a tanár, nemrég fejezte be az egyetemet, és nem tudhatja, mert mostanában senki sem tudhatja, hogy hol és mikor meg miért, hát csak meghűlt, felhűlt és áthűlt valahol egyszer-többször, és a kulturáltan is gyönyörű orvosnőnek be kellett írnia a beteg tanár kórlapjára, hogy az illető térben és időben megfelelően orientált, ez biztosan jó jel, reménykedhet, hogy hamarosan gyógyul, főleg, ha tudatosan segíti az orvosokat abban, hogy bajától megszabadítsák, ha nyögve javítgatja azokat a nagyon fontos dolgozatokat, és sziszegve vonszolja magát minden kezelésre, amikor nem jön, mert valahol ácsorog és képzelt meghibásodásban beteg a lift, nem röpít senkit a mindenféle heverők felé, ahol például különféle fehér és ártalmatlannak tűnő karikákba kell bújni a betegnek. Tessék hanyatt feküdni, parancsolja a fehér köpenyes szőke, barna vagy éppen csudaszép lány, bekapcsolom és egyáltalán semmit sem tetszik érezni, de a mágneses erők szépen dolgoznak, és csak heverünk a hófehér ágyakon, nem számítva a diszkrécióra a jótékony mágneses erők részéről, a másik szobában pedig gyorsan vizes törülközőt terítenek a beteg ember hátára, derekára, nyakára, térdkalácsára, kinek hova, aszerint, ahogyan ezt előírta a gondolkozni is szépen képes orvosnő, és a vizes rongydarabra valami fémlemezdarabka kerül, amelybe dróton gyógyító áramot vezetnek, hogy tűszúrásos bizsergéssel javítson a beteg állapotán, aki aztán mehet tornászni a bordásfal aljába, ahol amerikai cigarettacsomagot meg svájci csokoládét illik dugdosni a tanárnő köpenyegzsebébe, de mehet a beteg a víz alá is, a lóhere alakú állott vizes medencébe, aztán a kötelezően nagy nyomású vízsugarak alá, amit a nyakig fehér köpenyeges asszisztensnő unottan és körkörösen sétáltat a fájós ízületek fölött, és mindenütt fehér köpönyeges szőke, barna és nem akármilyen szép lányok jönnek-mennek reggel héttől estig, két váltásban mint egy valóságos gyárban a dolgozók, miközben olykor még kemény rock is szól a rejtett hangszórókból, az ember csaknem elfelejti, hogy hol van. Tessék mondani, ebben a kórházban miért nincs kórházszag? (Igen, olyan szúrós húgyszaggal kevert orvosságillat egyveleg, amitől egyből elsápad az ember és betegesen illendően várja a dolgok végét, amelynek sötét futára rendre minden szalon ajtaján kopogtat, hogy beengedjék, persze senki sem állja útját, mert ahhoz minden időkben nagy mellény és dagadt erszény kell, és itt csak kopottas pizsamákba öltözöttek a páciensek, mert manapság nem divat a flancolás.) Ha nem muszáj, miért legyen itt kórházszag?, vonja fel a szemöldökét beszerzési gondoktól barázdált homlokára az adminisztratív igazgató, aki nem holmi ideges tisztviselő, hanem - egyáltalán nem mellesleg - gyakorló orvos, betegei nem aláírásáért járnak hozzá, mint sok más gyógyítónak képzelt doktorhoz, hanem hasznos tanácsokért, amelyekből hiányzó orvosságok helyett is ajánl, és ezért a folyosók végén dohányzó betegek halkabbra fogják a röhögést, amikor éppen arra jár az aligazgató, és ezt őrködéssel megbízott füstölgő társuk jelzi, pedig szolgálata idején nem élvezheti saját cigarettája füstjét és dohányos társai vicceit sem. És akkor jön az előadótanár, óvatosan tapogatja lábával a lépcsőt, kapaszkodik a karfába, a sztetoszkóp kerek dobozkája ájultan lóg a mellén, minden lépcsőfoknál csóválja karikás műanyag fejét, ha valaki az előadótanár mellére nyomná, és lehallgatná vele az idős férfi szívzörejét, sürgősen mentőt hívna, mert az osztályvezető orvos is lehet beteg, és pont úgy lábadozhat az előadótanár is, mint akármelyik halandó. Betegebb vagyok, mint ti, közvetlenkedik az idős ember, de nem hagyom magam, de titeket sem hagylak, meg a diákjaimat sem az egyetemen, ez az én munkám, és csak még betegebb lennék, ha nem dolgozhatnék. A takarítónő pedig időnként megjegyzi, hogy jó ember a professzor, nem hiába állnak csomagostól rendelőjének ajtaja előtt az ország minden részéből jött betegek, akik makacsul élni szeretnének még egy kicsit, aztán még és még, ha lehet. Közben egy emelettel fennebb, az éjszaka meghalt egy orvosnő, altatót vett be vagy micsodát, bizonytalankodik a különben magabiztos takarítónő, és vége lett az orvosnőnek, merthogy összeveszett a férjével, mert ilyenek negyvenen túl a valamiért hervadásnak indult nők, és idegesek mértéken felül, tegnap vasárnap volt, és az orvosnő bizonyára még idegesebben mint máskor, bejött szolgálaton kívül, mint beinternált beteg befeküdt abba a kórterembe, és biztosan elkeseredett, sírt, és vége lett, a takarítóasszony pedig magas vérnyomására hivatkozva elhárította, hogy az orvosnő kihűlt tetemével bajlódjon, és akkor jött a liftes ember, egy talpraesett férfiú, aki mindent elintézett, amit ilyenkor el kell intézni, ő tudta, mit kell tennie, ki tudja honnan tudta, hiszen ebben a kórházban eddig még nem halt meg senki. (?!) Aztán valaki nagy titokban kávét főzött az emeletünkön. Békebeli illat csavarodott szerteszét a folyosón, belopózott a kórtermekbe és nagy kérdőjel alakjában befészkelte magát a beteg agyakba: honnan a kávé? Mintha valaki azt kérdezte volna: honnan a levegő, honnan a fűszál a mezőkön, honnan a mosoly az emberi ábrázatokon?, miközben figyelmen kívül hagyja napjaink általános légszomját, a letarolt mezőket és a megkeseredett arcokat. Kezitcsókolom, mondta madár röptű, sziporkázó örömében a szőke asszisztensnő a beteg férfinak, aki kávéval kínálta, és hálából elcsicseregte, annyi minden történik ebben a kórházban, hogy meg kell bolondulni, ha szívére veszi az ember, idegileg időnap előtt kikészül, mert a harmadik asszisztensnőt nemrég felhívta egy régi férfiismerőse, aki éppen átutazóban van városunkon, és kiderült, hogy egykor mekkora nagy szerelem volt köztük, amely most újra fellángolt, hiába sodorta őket egymástól messzire a könyörtelen sors, bizony ilyen komisz az élet, és most a magas szőke asszisztensnő bennmaradt a kicsi barna asszisztensnő helyett, aki elrohant egykori szeretője utazástól és kegyetlen sorstól fáradt karjaiba, a szőke asszisztensnőnek pedig meg kell bolondulnia, mert így jár az ember, ha átérzi a mások szerelmét, és a betegek bánatát is, az egyik éppen most mesélte, egyedül csakis rábízva személyes titkát, hogy egy kisvárosi kórházba kellett szállítania az anyját szélütéssel, és az öregasszony mozdulatlanul feküdt a kopott hordágyon, és a szeme zárva, lélegzete gunnyasztó galambéhoz hasonlatos, szívverése szaggatott, mint romantikus szerenádok tovasuhanó, halk staccatissimoja. Hány éves az anyja?, kérdezte hűvös tárgyilagossággal a tanulékony fiatal orvos. Hetvenkettő, felelte a beteg, betegebb édesanyjára szegezett tekintettel. Mit akar?, tette fel a költőinek szánt kérdést a mostani gyakorlattal tökéletesen tisztában lévő fiatal orvos, de a szülőanyjáért aggódó beteg komolyan vette: Szeretném, ha életben maradna az édesanyám, jelentette ki határozottan, és a fiatal orvos elvette az orra elé dugott borítékot. Mindent megteszünk a betegért, szólt biztatóan mosolyogva a doktor, és sietve elhagyta a kórtermet, de nem azért, mert ott minden koszos volt, hanem, mert ilyen a sok dolgot magára vállaló emberek szokása, aztán három napig nem látták abban a nyomorúságos kórteremben, és akkor az ottani jóságos arcú takarítónő azt tanácsolta a betegnek, hogy vigye haza nagyon beteg édesanyját, hiszen minden bizonnyal otthon szeretne meghalni. És az a közlékeny beteg még sokáig magyarázta volna a nagyon szőke és jószívű asszisztensnőnek, hogy neki miért kell megbolondulni, de az asszisztensnő is csak ember, és elfáradt, látszott rajta, hogy festett szőke, de másnap átutaló papírokat hozott annak a betegnek, s miközben ő a finom kávét szürcsölte, a beteg megtanulta, hogy a közeli kórházban kisasszonynak szólítsa a kenyere javát már elfogyasztott orvosnőt, hogy annak örökösen látható szigorát valamiként enyhítse ebben a különleges kórházban, amelyet már nagyon régen "zöldfedelűnek" mondanak a páciensek, akik valamiért mind zöldfülűek és nem egészen komplettek, fájdalmaikat arckifejezésük, de leginkább zavarosodó tekintetük mutatja, a hangoskodókat külön épületbe gyűjtik, és ha még van mivel és miért, itt mindenkinek rengeteg ideje van gondolkozni, betegünk is ezt gyakorolja, miközben rájön, hogy a léleksebész kisasszony doktor szigorúsága jóindulatú határozottság, célja vele az, hogy a betegek lenyeljék azokat a sokféle pirulákat, amelyek bambává teszik őket, hogy így legyenek egészségesek, és azok, akiknek már a különféle tabletták sem használnak, háromszínű placebót kapnak rendszeresen, olyan különleges labdacsot, amitől aztán minden beteg bebeszélhet magának annyi nyugodtságot, amennyivel a környezetükben levőket nem zavarva, úgymond normálisan élhetne, akár az a harmadéves jogász, aki megbetegedéséig távírdászként kereste mindennapi kenyerét, amit főként azért fogyasztott, hogy az esti egyetemen jogot tanulhasson, aztán egy vagy több, se nem szép, se nem rút napon kiderült, hogy nem a kenyérből, hanem a magára vállaltakból kapott a kelleténél többet, ezért durcásan szedi a placebót, tudja, hogy ez a neve ezeknek a színes micsodáknak, melyekben semmiféle hatóanyag sincs, mert már semmi nem segítheti, csak a színes tabletták lenyelése után várható magára erőszakolt nyugalom, és talán az, amikor társai előtt sokadikszor is kijelenti, hogy ő nem beteg, csupán valami véletlenül összegubancolódott az agyában, és ha aludni tudna, még többet is magolhatna a matraca alá dugott jegyzetekből, hogy a közeledő szesszióban vizsgáit kitűnően letehesse, szobatársai bizony csak bólogatnak, és befelé mosolyognak, akár a tapasztalatoktól bölcs, épeszű emberek. Ez semmi, szól fennhangon, megszokottan harsányan az idős szobatárs, amikor a vasúti műhelyekben inaskodtam, már akkor bekapcsolódtam mindenbe, úgyhogy mindenkit ismerek, és engem is nagyon ismerhetnek azok, akiknek mindent ismerniük kell, csakhogy engem idő előtt nyugdíjaztak, na vajon miért? Hát nemsokára kiengednek, és hazamegyek, mert sok a dolgom, na vajon miért? Remek, állapítja meg a harminckét éves lakatos, és dühösen asztalra dobja kártyáit, körbe tekint, hogy üldözőjét, rosszakaróját végre megpillanthassa. Nincs valakinek egy fölösleges altatója?, kérdi némileg kijózanodva, és elrohan választ nem várva, mert amíg Japánban járt, hogy a gyújtógyertyák előállításához megfelelően bővítse szakmai tudását, feleségét elcsábította és ellene fordította egy okoskodó gyülekezet, és altatókkal sem tudja megérteni, hogy miért és hogyan, az orvoskisasszony pedig hideg-szigorúan néz reá minden áldatlan reggel, ropogósan fehér köpenye kicsit szűk vállban, és a tudatukkal betegeskedő betegei tudják, hogy az új beutalttól sem vette el a kávét - ki tudja honnan kapja ő a mindennapi kávéját? -, hanem durván kidobta rendelőjéből, innen is látszik, hogy a többi jó elmegyógyászhoz hasonlóan ő sem komplett, hanem hasadt vagy legalábbis repedezett tudatú, de a takarítónő, aki az egyik közeli faluból ingázik minden számára áldott napon, tudja, hogy a kisasszony még nem vénkisasszony, és szeretné, ha betegei olyan embernek tekintenék, aki segíthet rajtuk, talán még azon a szerencsétlen csenevész fiatalemberen is, aki béna fél lábát a levegőben himbálva, cirkuszi bohóc-harsányan gesztikulálva mindegyre bemutatja miként fogta le a vágóhídon azt a bikát a két szarvánál megragadva, hogyan csavarta ki játszi könnyedséggel a vad állat nyakát, akár egy kiscsirkének, és mint kicsavart mosogatórongyot dobta a gyáva és remegő lábú mészároshad elé, Nesztek faszok! Szabdaljátok fel gyorsan, isteni levest főzhettek belőle... Ötödéves orvostanhallgatók kérdezgetik, faggatják ezt az egymeséjű Góliátot, cseppet sem nevetnek rajta, ez a fiú egyikük vizsgatétele, és a jövendőbeli orvost a helyes diagnózis megállapíthatóságának reménye fűti, otthonról kapott hét esztendei jólneveltsége, öt keserves egyetemi év alatt összeszedett tudása van segítségére, meg általános műveltségre való hajlandósága, némi hagyományosság, amely mindenféle főiskolást tekintve az orvostan-hallgatók körében érik rokonszenves emberi tulajdonságok egyvelegévé, erről is csevegnek éppen eleget hajnalban az állomásról kigördülő ingázó vonat fiatal orvosai idősebb kollégáikkal, akik a falujukba hazatérő gyári munkásoktól elkülönülve, legfentebb az ingázó tanárok, a tanítók és a tisztviselők, de leginkább a saját szakmabeliek szagát képesek az utazás másfél órányi idejében eltűrni, miközben a nők kötnek, amint egy kis idejük akad, mindjárt muszáj nekik kötni valamiféle pulóvert, amit éppen azelőtt szoktak nagy hirtelenséggel elbontani, mielőtt teljesen elkészül, mert az új modellnél mindig jobb a legújabb modell, mintája is előnyösebb, és ilyenformán mindig van miért mozogjon a kezük és járjon a szájuk, persze, csak úgy mellesleg az ingázók vonatán, ahol kibeszélhetik, hogy egyik kollégájuknak levált a szemlencséje a sok olvasástól az örökösen mozgó vonaton, mivel évekig nem tudta abbahagyni az olvasást és az ingázást, most pedig akármilyen hosszan mesélhet olvasmány-élményeiről, és így az együtt utazók kora reggeli utazása már nem is annyira fárasztó robot, hanem kicsit kényszerű kikapcsolódás, lehetőség a világ dolgainak áttekintésére, egyféle tájékozódási lehetőség a zord életben, amely a neurózisok megelőzése szempontjából bizonyára nagyon fontos, ha már más lehetőség nincs a dolgok változtatására, pedig egyeseknek direkt orvosi receptre elő kellene írni a napi ingázás mellé a pihentető csevegést, és szigorúan betartva, hónapokon, s ha kell éveken át folytatni, mert minden komoly dologhoz immár évekre van és lesz szükségünk, lám a most már önkéntelenül is hihiző fiatal orvosnőnek nem kevesebb, mint nyolc szűk esztendeig kellett tanulnia, amíg révbe juthatott az egyik kisvárosi klinika laboratóriumában, ahol sokadmagával különféle rendkívül fontos analízist végez, amelyek nélkül az orvostudomány manapság semmilyen apró lépést sem tehet a gyógyítás rögös útján, és csak olyan féllábú és félkarú óriás volna, aki erőtlenül, többnyire bambán figyelné az orvosolatlan és tisztázhatatlanul tisztátlan, súlyosan beteg világot. A mindig kitűnő tanuló, mindig mindent bámulatosan beszajkózó fiatal doktornő öt kerek esztendeig tanulta a gyógyítás általános tudnivalóit, de amikor megállt a beteg ágya mellett, elsápadt az együttérzéstől és a felelősségtől. Hogy van?, kérdezte a megváltásra várakozó beteget, Köszönöm, rosszul, nyögte ki nagy nehezen a szerencsétlen, és az orvosnő hirtelen mindent elfelejtett, amit öt nehéz esztendő alatt bemagolt, nem tudta mit kérdezzen, mit tudakoljon, mihez kezdjen a helyes diagnózis megállapítása végett, jegyzeteiben kotorászva aztán, ráakadt néhány előre elkészített sablonkérdésre, kollégái segítségével beírhatta a kórlapra a megközelítőleg helyes kórismét, de az adandó első alkalommal olyan továbbképzésre iratkozott, ahol emberekkel nem kell foglalkoznia, hálószobáját ismét telerakta szakkönyvekkel és újra kitűnőket vizsgázott, már azt hitte sohasem fejezi be a tanulást, s hite most is tovább erősödik, mert valójában sohasem szabad abbahagynia a mindenünnen áradó tapasztalatok elsajátítását, és miközben naponta százával végzi a különféle vérvizsgálatokat, folyton csak erre gondol, fél szeme a mikroszkópon a mikrokozmoszba kalandozik, fél szájjal már diktálja az asszisztensnőnek, hogy most éppen mi a helyzet a parányok világában, abban a csepp vérben, húgyban, bélsárban és egyéb látleletnek való dolgokban, és felrémlik előtte, hogy már iskolás korában szerette a vegytant és a gyerekeket, két szép gyereket szült vizsgák szünetében, és az orvosi vegyészetben otthonosan mozog. Melyiket hagyjam abba?, kérdezi önmagától, és már el is döntötte, hiszen van szeme, van esze ahhoz, hogy ma és holnap mit enged meg a valamilyen irányba mindig gyorsuló élet. Mikor megy a vonatod?, kérdezi kora délutánokon mindig piszmogó kolléganője, aki vegyész és biológus és örökké hasonlókat szokott kérdezni, mert ezen a vadonatúj klinikán minden korszerű, mindenféle szakember dolgozik itt, segítik és kiegészítik egymást a folyamatosan fejlődő egészségvédelem érdekében, mindnyájan hófehér köpenyeget hordanak, a szívük pedig kinek be-, kinek kitakarva, a páciens pedig türelmesen várja a diagnózist, megszeppenve, megtorpanva ácsorog a lótás-futásos, számára is egyetlen életecskében. Jaj istenem, most mi lesz? Kihez forduljak? Mit kell vinnem a laboratóriumi eredményeken és magamon kívül? A doktornőt a beteg sohasem látja. Csak a beteg vére, vizelete, köpete jut el az orvosnőhöz, olykor köbcentinyi tüdőre szállott víz, térdkalácsban összegyűlt folyadék, némi vattavéges pálcikára törölt váladék képében jelenik meg a páciens a fiatal doktornő előtt, és mindezeket festeni, érlelni és megfelelően elő kell készíteni, hogy a mikroszkóp alatt látni, megfigyelni lehessen tulajdonságaikat és a kórokozókat, megszámolni valamit bennük, ami nagyon fontos lehet a betegre nézve, kezelését elkezdeni alapos laboratóriumi vizsgálat nélkül nem igen érdemes, látni kell olykor a láthatatlant is, csak a legfiatalabb orvosnőt nem szabad megtekinteni, a pácienseket a laboratórium főnöke fogadja irodájában, neki szokás hálálkodni, borítékolni és a többi, és ha nem jönnek a betegek, bizony idegeskedik az elmaradt hálálkodások miatt a koros főnök, akinek nemsokára nyugdíjba kell vonulnia, hogy azután csak keveseknek legyen doktor, többnyire csak kertész vagy unokáját felügyelő nagyapa lesz, akivel ráérősen beszélgethetünk valamely távoli falucskáról, ha valakit egyáltalában érdekelni fog az a távoli kis helység, ahonnan a laboratórium főnöke származott. És a fiatal doktornő politikailag érettebb kolléganője dicséretét is bírja, hiszen helyette is dolgozik, amíg az rendkívül fontos gyűlésekre jár, amelyek pont olyan fontosak, mint a betegek, akikről mindenütt beszélni szoktak, és jelentésekbe is bekerülnek mutatós számok formájában, amelyek hűen mutatják mikor, hány laboratóriumi vizsgálatot sikerült a lelkes munkaközösségnek megfelelően elvégezni a klinikán, és miként állnak a környékbeliek vörös vérsejtjeik számát illetően és veseműködésüket tekintve, ami pedig a rákos megbetegedéseket illeti, ezeket a vizsgálatokat kétszer is megismétli a fiatal orvosnő, mert akár a beteg hozzátartozói, először ő sem hisz a szemének, neki fáj minden pozitív eredmény, ami lényegében nagyon is negatív a beteg további élettartama szempontjából, a doktornő pedig még rutintalan, még szenved az ilyen eredményektől, és nem akar beleegyezni abba, hogy a véletlenek dézsmálják meg az emberek életét, az élet amúgy is tele van kellemetlen meglepetésekkel, megszokásokkal és nem éppen testhezálló feladatokkal, mindent, de mindent be és el kell osztani, átmenteni és továbbéltetni, megérteni, és megtagadni tudni a nyilvánvaló rosszat, türelmesen várni a jót, a jobbat, amely eljön egyszer, vagy elhozzák - legalábbis ígérik - a sors által kiválasztott szolgálatosok. És a fiatal doktornő időnként felnevet és trillázva kacag, mint egy csitri lány, így örül az életnek, őszintén mondja, hogy maga sem tudja, miként főz, mos, varr gyerekeire, miután fáradtan hazatér az ingázás utáni bevásárlásból, a sorozatos sorbaállásokból, gyurakodásokból, lökdösődésekből, és néha pillanatra megáll szűkre szabott birodalmában, a teherliftnyi szűk konyhában, ahol életszintjük pontosan lemérhetően egyirányú, és a gyerekei jópofa, merészen színes akvarelljei kacagnak le a falról, és ilyenkor azt mondja magában, hogy vannak, akik náluk nehezebben élnek, az a községbe ingázó körzeti orvos kolléganője például, aki most ki sem látszik a statisztikákból, örökké csak a gyerekeket és a várandós anyákat számolja, mindegyikre úgy kell ügyelnie, mint a rendőrségnek a maga szeme fényére, közben két szép kék szemével látja, hogy a község egészségügyi helyzete számokban is egészen pontosan kimutatható és továbbítható valahová, ahol összesítve az egész ország egészségügyi helyzetét alakítják ki ezekből a számokból, miközben az egészséges és a beteg emberek időnként át- és visszasétálnak különféle rubrikákba, aszerint, hogy mi történik velük az életben és azon is túl, ahol mindenkinek meg kell nyugodnia a nyilvántartás szerint, és ezt nevezik az egészségügyben állandó küzdelemnek, amit az ország az orvosok segítségével vív, mert az emberek magukra nem sokra mennek, hiszen csak fekszenek az ágyban, nyitva a szemük, mintha nem láttak volna mindenből éppen eleget napközben. És besüt értelmünkbe a csend, álmodozások kergetőznek és furcsa álmok szisszennek a fejünkben, és néha amikor a fáradtság leteper, és elszenderedünk, kilépnek agyunkból féltett álmaink, hogy a kórteremben mások féltett álmaival találkozzanak, hogy nagy, sohasem látott egyetértésben egyesüljenek, mint a kizsigerelt proletárok, és kikíváncsiskodjanak a folyosókra, a tágasnak mondott külvilágra, hogy visszatérjenek hirtelen ólomsúlyosan, ráfeküdjenek a mellünkre a válogatott gondok, és kipréseljék belőlünk a segélykérő kiáltást. Forduljon a másik felére, T. úr, szól a szomszéd ágyból valaki, és maga is nyög egyet együtt érzően, sóhajt és szellent, mert ilyen az élet, miközben arról gondolkozik hangosan, hogy a másik kórházban a szőke kontyos orvosnő bezzeg elvette betegétől a kávét, pedig már tudta, hogy az az öregasszony, akit gondjára bíztak, reménytelen eset, és ha nem veszi el a kávét, akkor is reménytelen, és miközben ezt megmondta a hozzátartozóknak, sajnálkozás ült az orvosnő szép szemében, és egyáltalán nem hasonlított egyetlen női Hippokratészhoz sem. És amikor egyszer éppen egy ismerős orvosnál ültem a konyhában, mondta a szomszéd ágyból a beteg, csak úgy beszélgettünk egy kicsit, és kopogtak, nyomban nyílott az ajtó, és bejött egy fél bárány, nyúzottan állt az ajtóban, micisapkáját tördelte. Itt lakik a doktor úr?, kérdezte sápadtan és halkan, akár egy elemista. Tegye csak oda a sarokba, szólt egykedvűen az orvos, és folytattuk a beszélgetést, már nem is tudom miről beszélgettünk, elég az hozzá, hogy gyorsan telt-múlt az idő, megint kopogtattak, hát bejött egy falusi korsó, és odakerült az is a bárány mellé. Nem tudom, kik küldték, szólt az orvos, csak úgy mellékesen, mint amikor unalmas kártyaparti közben odavet valamely megjegyzést az ember. Ezek a szegény emberek azt hiszik, így nem feledkezem meg róluk, s a lehetségesnél is többet teszek majd értük. Hát hagyjuk meg őket a hitükben, folytatta kicsit elgondolkozva a tőle telhetően bölcs orvos, és mi tudjuk, hogy igaza volt, mert a kórházi ágyon fekvőkhöz rendre eljön ijesztő és megnyugtató arcával a halál, és ekkor cselekedni kell valamit a szokások szerint, segítségért nincs kihez esedezni, mindenért fizetni kell, adunk hát az orvosoknak, a nővéreknek, az utunkat elállóknak és a felügyelőknek, mindenkinek, aki elsegít a sírig, hiszen Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, ugye, így van T. úr?, a halál gondolatát látjuk mindnyájunk arcán végigsuhanni, ha úgy teszünk is, mintha nem láttuk volna, mert azt hisszük, ha nem beszélünk róla, akkor nincs halál, és nem a mi halálunk, anyám ilyen esetben a struccok természetét emlegette, az ostobák viselkedése ez, ami abból ered, hogy nem akarjuk a halált, nem beszélünk róla, nem készülünk fel rá, elfogadjuk tabuként, egyre több már a tabu az életünkben, és mind kellemetlen, ilyen az élet vége is, mintha az, ami előtte volt, mindenben olyan nagyszerű lett volna. Tudom, hogy még nem alszik, ezért még azt is elmondom, amit az egyik közeli ismerősömtől hallottam. Jaj, nem tudom, mi van velem, úgy fáradok mostanában, panaszkodott a lányának a néni, és állítólag pontosan úgy pihegett, mint réges-régi operettekben szoktak az öregedő bárónők, és elvitték szép sorjában, ahogyan ez most szokás az orvosokhoz, és végül beutalták a szívkórházba, akkor már olyan lassacskán vert a pulzusa, ahogyan század eleji álmos faliórák ingája szokta ütni az egész órákat, és a főorvos jópofáskodva azt mondta neki: Nézze mama, pár rongyos tízezresért kap tőlünk egy testhezálló szívstimulátort, szépen befaragjuk a bőre alá, észre sem veszi, aztán újból olyan fürge lesz, mint kislány korában... Jaj istenkém, honnan vegyek én pár tízezrest, ájuldozott a néni, miközben a gyorsan távolodó főorvos és eszmélete után tekintett, jószívű emberek gépre kapcsolták pislákoló szívverését, a néni férje, fia, lánya és rokonsága már beleszokott a hüledezésbe, amikor harmadnap a főorvos újból megállt a beteg néni ágya előtt és folytatta a megkezdett mondatot: Néni, maga nyugdíjas, fizet egy ezrest, a többit pótoljuk központi alapból, és a néni aláírta a papírt, amelyben körmönfont fogalmazásban le kellett mondjon az életéről, és a sebész máris nyúlt a szikéje után, a néni pedig sírt, amikor hazaengedték a sikeres műtét után, mert nem hitte, hogy már semmi baja, és hogy van új a bőr alatt, búcsúzott tizennégy éves szobatársától, egy sápadt kislánytól, akinek nem akadt látogatója és vigasztalója, éppen ezért nem sírt, nem bölcsködött, nem sóhajtozott, csak nézett nagy, kerek szemekkel, elhamarkodott következtetésekkel sem untatta környezetét, miszerint ilyen és olyan az élet, mert ő még nem is élt, jövőjéről pedig okosan és kitartóan hallgattak az orvosok, s amíg a néni ott szöszmötölt a szomszéd kórtermeket is bejárva, két fiatal fehér köpenyeges legény lepedővel hirtelen beborított hordágyat vitt sietve le a lépcsőn, a töpörödött test ide-oda hánykolódott a hordágyon, merthogy már nem volt benne élet, a fiúk meg valami új viccen heherésztek, valószínűtlenül könnyű volt a hordágy, talán éppen ezen vidultak, ennyi maradt a kislányból, aki lehetett volna valaki, ennyi maradt belőle, és belőlünk sem marad sokkal több, nem is fájdalmas az, ha valamiféle csekély űrt hagyunk magunk után, úgy van az kicsinálva, hogy ezt alig lehet észrevenni, a gyep is gyep marad, ha hiányzik belőle egy fűszál... Kívánjunk magunknak szebb álmokat, sóhajtotta a lelki egyensúlyát kereső közlékenységétől is szenvedő betegtárs, a reggelt repedő élet a cselekvés fehér zászlóit lengetve reménysugarat is küldött, Maguk, mutatott ujjal a meglett emberekre a katonás szerepben tetszelgő nővér, igen maga is angyalképű jófiú, csak semmi bámulkozás, semmi téblábolás, hanem egykettőre iszkiri, szóval maguk ma elmennek szemfenék vizsgálatra, és egy valamennyire normálisra két boldogtalan jutott, akik juhcsendesen, nagy engedelmességet mutatva követték a kórházakat elválasztó néhány utcán vezetőiket, és nő úgy még nem nézett férfiszembe, ahogyan a szemészeten az a hervatagon is megnyugtatóan szép orvosnő tette, persze, hogy egészen mást olvasott a férfiszemekben, mint amit olvasnia kellett volna boldogságuk érdekében. És visszamentek csöndesen a boldogtalan és kevésbé boldog férfiak az ágyukba, éppen beszállítottak valakit a zöldfedelűnek elnevezett kórházba, erről beszélgettek a betegek kissé izgatottan, mert az új beteg ripityára törte saját lakását, csupasz kézzel, rámástól verte szét az ablakokat, a poharakat, de még a fürdőszoba-tükröt sem kímélte, akkor fogták le, amikor pillanatra megpihenve csodálkozva szemlélte csataterét, Napóleon-pillantása volt és gőgje sem kisebb. Nem tudom, ki járt itt, mondta és vérző kezével körbe mutatott, és vérző arcát pirosra törölte, mintha egy furcsa novella címét idézte volna a segítségére későn sietők eszébe: Látod, jól vagyok, piros az arcom, és valaki mindjárt telefonálni akart a legnagyobb főnöknek, amitől a magát győztesnek képzelt vesztes hadvezér az ajtónak rontott, és a fejét sem kímélte, agyonmosott, hosszú ujjú inget kellett ráadni, amit hátul szoktak begombolni, összekötni, amitől egyszeribe szomorú lesz a környéken minden beteg. Hollá, galambocskáim, toppant be a teltkarcsúként is molett nővérke, mintha a kukoricaszemre térdepeltetett, vidéki Zsebszínház balett-táncosnőjét utánozta volna a betiltott új előadás csak azért is főpróbáján a polgárpukkasztónak szánt jelenetben, és eperajka annyira rúzsos és olyan piros volt, mint szédítően szőke búzatengerben a forradalomba vágyó pipacs szirma, amely kitűnően illett az elnemzetlenített túrókockákhoz, amelyet kedves betegeinek hozott, farba való erősítőkkel, nyugtatókkal, altatókkal és szimbolikusan köptetőkkel együtt, hogy még sok-sok mindent kibírjanak - Caragiale után, szabadon - a saját highlife-ukban, és mindezekhez a nővérke műhamvas és pufi arcocskájáról kellemességet hintett a beteg fiúk áporodott magányába, hogyha valaki kicsit is akarja, sugárzó derűjébe tolakodva rögtön elhiggye, hogy bizony ezután is végletekig bolondosan jó ez az egész világ... És az öreg, aki tulajdonképpen szeszfölöslegétől kívánt megszabadulni, és ideiglenesen fekete monokliját makacsul egy véletlenül elszabadult seprűnyéltől származtatta, órákig orvos fiáról áradozott, aki évekig kitartóan gyomorbetegeket kezelt a szentgyörgyfürdői szanatóriumban, mégpedig olyanformán, hogy minden betegének tüzetesen ellenőrizte a beutalón feltüntetett diagnózisát, amiért aztán reggeltől estig dolgozott a rendelőjében, és a kiigazított diagnózisok alapján kezelve betegeit, azok nem győztek csodálkozni állapotuk gyors javulásán, tehát nyilvánvalóan minden lehetőséget és alkalmat felhasználva áldották csodatételeiért a fiatal orvost, amíg az a városba kerülésért hagyta a gyomorbetegeket másra, szakorvosi vizsgával röntgenorvossá lett, és elfoglalta az előre kinézett állást szülőhelyén, rávetette magát a visszérkezelésre, amely területen eddig elfelejtettek tolakodni az orvosok, és csodálkozást kiváltó eredményességgel jó hírnévre tett szert, legújabb tudományos dolgozatával, amelynek lényege abban áll, hogy különféle anyagok befecskendezésével némely daganatokat zsugorítani lehet, minek következtében műtéti eltávolításuk az eddigieknél sokkal, de sokkal könnyebb, hát egy ilyen fiúval hogyne dicsekedne az ember, és ez a sikert sikerre halmozó fiatal titán, akit nyilván még alig ismernek, nemhogy elismerjenek, eljött a mi kórtermünkbe meglátogatni az apját, mondott egy sor viccet, a szigorú orvoskisasszony is nevetett, Ilyen még nem volt, mondták a régi betegek, akik ezután azért is értetlenkedtek, miért iszik az, akinek ilyen nagyszerű orvos fia van?!, valaki ezt másnap a szeszkazán szemébe mondta, és az öreg nem szólt, de vasárnap sem ment haza, pedig könnyű betegként bármikor hazamehetett volna, elkotyogta, hogy fáj a szíve az unokájáért, akinek vasárnaponként palacsintát szokott sütni, mert a gyermek nemcsak a nyugdíjas nagypapáját, hanem az ínyenc édes falatokat is fölöttébb kedveli. Hát persze, a dolgok hajlamosak arra, hogy a maguk medrében haladjanak a reményteljesség felé, de mit tehet az ember, ha prosztatája van?, villant lassítottan a saját szájszögletében mosolytermőt a meghibásodott értelmű jogászjelölt agya, mert a hivatalos nyelven kettéválasztva a szót, ez buta apát jelent, a keresztkérdést jó órával később küldte a fiatal orvos után, és a kórteremben mindenki tudta, hogy ez a betegség nem a fiatalokhoz, hanem inkább a fiatalabbak apjához illik, és a városi klinika rendelőjében messze híres vizsgálóorvos máris készítette a gumikesztyűjét, miközben a rendelő ajtaja előtt hosszú sorban álltak a várakozók. Régi harcos vagyok, biztatta magát a kelleténél hangosabban a soron következő koros beteg, akiről akkor még nem látszott, hogy évekkel később inkább reformátusnak mondja magát, és izgalmában majd ismételten bőrhajába kapkod. Nem baj, szólt az orvos hidegvérrel, miközben sárga vazelint kent a gumikesztyűre. Nálam sokféle ember megfordult már, rangját, múltját mindegyik ajtón kívül hagyta... Legyen szíves, oldja meg a gatyáját és nyugodtan dőljön mélyen előre, szólt az orvos duruzsoló hangon, mintha csak a páciens mesterségéről érdeklődne, aztán a beteg alfelébe nyúlt kesztyűs kézzel. Ohó!, bődült egyet meglepetten a nagyapa. Van itt valami, mondta inkább magának, mint a jelenlevő kis közönségnek az orvos, Na, de nem veszélyes, a vizeletvizsgálat eredménye is ezt mutatja. Nyugalom, tata... Nem tudtam pisilni. Most, hogy ott azt bügyürgetni tetszik, nagyon kell, mondta parlagi egyszerűséggel beismerően az öreg. Fog az menni, ne búsuljon, biztatta az orvos betegétől és kesztyűjétől szabadultan, és a páciens csak később, a hosszú folyosó végében baktatva eszmélt rá, egy ilyenfajta vizsgálat többek között arra is jó, hogy kitanítsák a halandót egyenlőségből, szerénységből, és a kivagyiskodás hiábavalóságáról. Hogy is hívják ezt az orvost?, jó lenne észben tartani a nevét, hiszen vele három nyelven társalogva sem érez félelmet az ember. Persze, nyolcvanon felül mitől félne a polgár, önmagával is régen megbékélt már. Hogy s mint vagy? kérdi réges-régi barátját az utcán a beteg. Hát én? Hát te még élsz?! Na, de ilyet!, csodálkoznak egymáson huncut örömmel az emberek. Az élet ugyebár szép? Persze, hát persze... Igen, no igen... Köszönöm, megvagyunk. És mindnyájan megvagyunk, talán megleszünk valahogy ezután is, arra a kis időre, lám három kórház portása nekem már előre köszön, sorstársaimmal együtt ki-be járhatok előttük, ők mit tehetnek, néznek megértően, mint a nagycsaládos emberek, akik sokat láttak, sokat loholtak, s loholnak most is betevő falatok után, miközben reményt fröcskölő tekintetükkel figyelik, feszülten szemlélik az egészségesekre és betegekre fel nem osztható önmagában is folyton kavargó-nyüzsgő várt változásokkal csordultig telt világot.

Altatódal

Műhelyünkben olyan régiek az asztalok, hogy talán még a nagyapám idejében készülhettek, rég elfeledett mesterek szorgos kezemunkájaként, olyan régen, amikor a kisvárosi utcáknak még pacsuli szaga volt, az emberek feje tele volt romantikával és európaisággal, a különféle bútorlakkok tartósak voltak mint a csöndes szerelmek, és Kovács úr, a belvárosi hentes, bizakodva tízdekánként mérte a leheletvékonyra szeletelt sokféle szalámit csupa fehércsempés hentesboltjában, ahol kitűnően látható helyen, éppen Kovács úr bajuszkás és fehérsapkás feje fölött, éjfeketére lakkozott fatáblácskán cikornyás hófehér betűkkel állt az akkoriban megfellebbezhetetlen, öröknek gondolt igazság:

MEGHALT A HITEL!

És mi minden áldott reggel bemegyünk a műhelybe, az ócska íróasztalokhoz, magunk alá húzunk egy nyikorgó széket, papírt csúsztatunk az írógépbe, és a fülünk mögül gondterheltséget mutató ráncokat engedünk az ábrázatunkra, majd könnyed és felületes sóhajtással nekikezdünk a szövegírásnak, ahogyan azt zakatoló, öreg írógépeink egykori gazdái tették, amikor a kiadók minden értelmes szöveget soronként fizettek, és tántoríthatatlanul hittek abban, hogy minden sorunkat folytonosan áhítozva várják az unalomtól és a keménygallértól örökké idegeskedő, ennek ellenére ápolt külsejű és lelkületű többnyire bajuszkás olvasók, migréntől gyakorta szenvedő tudálékos özvegyasszonyok, és olyan magányos hajadonok, akik néha nem átallják belemártani magukat a napi politika szivarfüstös levegőjébe és az izzadság-szagú közéleti intrikákba. Többnyire Continental, Olympia és Erika márkájú gépeket csattogtatunk műhelyünkben, ezek csodával határos módon átvészeltek minden háborút és kötelező beszolgáltatást, minden sorvégre érve halljuk miként csilingel figyelmeztetően a csengő, akár a régi pénztárgépek jelzését hallanánk, melyekről gyermekkorunkban azt hittük, a különféle billentyűk nyomkodásával pénzgyártásra is használhatják őket, és a kápráztató csengettyűszó közben kipattanó pénztárfiók mutatja, hogy ez mikor milyen szerencsével sikerül. Éppen az idén lesz harmincvalahány éve annak, hogy szöveggyártással kezdtem el foglalkozni. Kettő, mondja a brigádvezető. Másfél, kérlelem én, közben magam sem tudom, miből lesz az a másfél, amire vállalkoztam. Hja, még nem is olyan régen ez is másként volt. Másfél, szólt a brigádvezető. Három, siránkoztam, ahogyan a reményteljes századelőn, minden csütörtökön kimenős, büszke cselédlánynak esedezett a legalább korzózni vágyó, lányba bolondult legény. Ülök a műhelyben gondolatfinomító gyalupadomnál, kerek szivacsból készült ülőke a fenekem alatt, puha párnán trónolva jobban jön a gondolat, mondják kedves kollégáim, akik soha, semmilyen körülmények között nem ismerik be, hogy a fenekünkkel gondolkozunk, ez nagy bűn lenne, valami olyasmihez hasonló, amit felforrósodott pillanataikban a most már nyugdíj előtt álló, hervatag kolléganőink műveltek egykor, virágzásuk idején mindig rámenős férfi elődeinkkel délutánonként a sivár műhely valamelyik hirtelen lesöpört vagy tetszés szerint kéziratokkal teleszórt íróasztalán. Néha azt hisszük, az alkotás ilyen: gyötör, fáj, felemészt, de ugyanakkor mérhetetlen gyönyörűség is, gépírómichelangelók vagyunk, akik örökké csak a saját fájdalmukat faragják, heroikus elvonultságban, a világi dolgok robajló zenéjére fülelve szüljük senkinek sem ártó, olykor megválaszolhatatlan kérdéseinket. Minden gondolatunk kisded hipotézis, amelyről már a nagy Darwin világosan megmondta, ha rossz is, többet árt, mint a feltételezés hiánya, amely ugyan semerre sem visz, munkára nem ösztönöz, és aztán a végén majd megnézhetjük magunk, mint városunkban a közismert Ladó jelenései után mi, a műhely ártatlan dolgozói, akik odaadó csodálkozással vegyes tisztelettel figyeltünk a nagy Ladóra, amikor rendszerint ócska olasz napilapokkal a hóna alatt belépett a kávézóba, az egykor kemény és fehérbóbitásra cicomázott formás lábú kiszolgálólányok elnehezedett testtel és pillantással, trombózisveszélyesre dagadt lábakkal, fényvesztett tekintettel összenéztek, és miközben az isteni Ladó valamelyik örök életű operettből ellesett világi pózban megállt az asztalunk előtt, kuncogtak is, és Ladó révedező tekintete savanyú képükön pásztázott, és hirtelen visszatántorodhatott a múltba, amikor anno dacumnál barátaival ült ugyanazon cukrászdai asztalnál, és a gyűszűnyi törökkávé mellé kérés nélkül is francia konyakot kapott, és az akkor szolgálatos Ladó, akit ki tudja, hogy hívtak, német, angol, francia és olasz nyelvű agyonolvasott napilapokkal a hóna alatt, némi aprópénzt kunyerált némán, de nem kapott, mert a tulajdonképpeni és igazibb Ladó és barátai ki nem állhatták a hanyagul öltözötteket, nem tudták, hogy az elrongyosodás a korral jár, és majd eljön mindenkinek az ideje, amikor ruhájával együtt napilapjai is megrongyosodnak, hiába szorongatja őket ott a hóna alatt, és szakadozott gondolatokkal járja az ismerős utcákat a környéken, ahol egykori önmagát keresi mindhiába, és Ladó hirtelen összeszedte az asztalra feltűnés nélkül csúsztatott, sehogyan sem csengő alumíniumpénzeket és magát, hiszen maradt benne még némi magaviselet és keménység, talán annyi mint egy lágy tojás burkában, és hogy valamiképpen elviselje az élet rámért csapásait és a sors packázásait, mellét ilyenkor hadapródőrmester keményre feszítette, felszegte melankóliában gyötrődő ezüstös fejét, haja színe mint olajos szardíniáé, tincsei parókamereven fedték bohókás gondolatainak egykor fortyogó üstjét, megrázta magát és kozmikus érzelmeinek jelképes központjára, beteg és bús szívére tette valamikor bizonyára rendszeresen manikűrözött kezét, a láthatatlan zászló előtt széles gesztussal meghajolt, és ezt dörögte: Ne nézd a gúnyámat, bébi! És szalutált mint egy katonatiszt, vagy csak biccentett, ahogyan ezt régen elfelejtett illemkönyvekben írták, nem is tudom már, hogy mikor, mert mi akkor inkább magunkat néztük, és talán egyikünk sem tudta miért, szégyelltük magunk. Ilyenkor, de máskor is leforrázva tértünk vissza a műhelybe, miután brigádvezetőnk egyszer-négyszer utánunk küldte Lajost, akire valamikor, nem is tudjuk milyen régen, meggondolatlanul a gyorsfutár munkakörét bízták a műhelyben. Lajos pillanatra megtorpant a cukrászda üvegezett ajtajában, két kézzel szorította kerékpárja kormányát, és küzdelmes múltból örökölt beteges imbolygásával a körülötte párolgó szeszgőzben, az élettel küszködve, csöndes szemrehányással élő lelkiismeretünk képében nézett hol fel, hol le reánk. Sajnos, jó tanács formájú mentőöveink, melyeket munkakezdésünk reggeli ráérős részében könyöradományainkkal dobtuk felé, elkerülhetetlenül és maradéktalanul mind a fejébe szálltak, így aztán a mi kedves Lajosunk lassan, de biztosan, szeszbe fúlt. Ki tudta, ki hitte, ki gondolta, hogy ez ilyen furcsán és megfellebbezhetetlenül durván történik, pedig hát éppen elég cifra történetet hallottunk már addig is egykor józan és közmegbecsülésnek örvendő polgárokról, akik mint a végzetükbe rohanó éjszakai vonatok, valami csekélységtől, aprócska félreértésből kisiklottak, és miután ezek a polgárok szomorú vagy erőltetetten vidám képpel napestig allascht ittak rummal, szemükbe apránként bú rakódott, és aztán már a járás is fájt nekik, nyikorogva mozdultak néha, mint a bús őszi szélben az üres fáskamra egykor jobb időket látott, néha megkönnyezni is érdemes, rozzant ajtaja.

Amikor sápadt fiatalemberként a műhelybe kerültem, nagy elszánással, remegő lélekkel támaszkodtam a számomra kijelölt írópadra, még sokáig nem jutott nekem írógép, de a mester biztatására tűzhányóként, addig ismeretlen furcsa erők hánykolódtak bennem, és úgy éreztem magam, mint egykor Flórián bácsi, akinek bajuszkás hadnagya Isonzónál egyszer, ki tudja miért, eszeveszett hirtelen kiugrott a lövészárokból, szikrázó és dühös karlendítéssel az ellenség állásai felé mutatott: Fiúk!, ordította torkaszakadtából, előttünk az olaszok! Vagyis: a franciák! Egykutya! A szaruk éppen olyan büdös, mint a tiétek! Nahát! Előre! Fiaim, csak utánam! Elképzeltem, hogy egyszer csak nagy elszánással, kitörő lelkesedéssel magam is kiugrom valahonnan, talán az íróasztal mellől, és vetem magam életre-halálra menő küzdelembe, valami régen fakult újságköteget szegezve előre, rohanok az értelemködbe burkolt ellenség állásai felé, már nem figyelek a körülöttem rohanók szuszogására, nyálas lihegésére, jól irányzott fényes lövedékként mindjárt berobbanok az ellenfeleinkkel telegyömöszölt futóárokba, de aztán furcsán kihalt vidékre, patinás romok közé jutok, a patkányok visítva menekülnek kincstári haragom és ormótlan bakancsom vak kalimpálása elől, egy friss földhányás mögött, ideiglenes tűzhely mellett csajkában gőzölgő, étvágygerjesztő illatú ételmaradékot látok, az ellenség sehol, de érzem, hogy valahol a közelben dühös emberek lapítanak, sejtem, engem figyelnek, arckifejezésemből próbálják kitalálni jó halált vagy annál rosszabbat hoztam rájuk, velük maradok vagy tovább loholok győzelemittasan, dicsőségkeresőn, a kietlen vidéket aprólékosan, egyre idegesebben feltérképezve, pattanásig feszült tüdővel, kimaradozó lélegzettel, mindent letiporva, veszélyt elhárítva, nyugtalanságomból nyugtalanságot építve mindhalálig. Mindig emberek után futkostam, őket kerestem szívdobogva, ezt végletekig lehet művelni, csinálni, mint a szövetkezeti szerszámműhelyben az indigókékbe játszó spirálfúrókat, amelyek aztán olyan gyorsan kopnak és törnek, hogy a lakatosok alig győzik kivárni, amíg a fúrós fiútól új fúrókat kapnak, és akkor az a felelősképű, egyébként tejfölös szájú fiatalember, aki egymaga szabta a fúróknak való huzalt, hogy hosszanti irányban két spirális árkot marjon bele idő előtt rozsda marta szerszámgépén, és a gyümölcsös láda nagyságú villanykemencében kékre edzte valamennyit, csiszolta és szalmasárgára visszaeresztette egy gázláng fölé helyezett fémlapon, nos, a fiú az egyik dolgos-szürkére sikerült napon, úgy déltájban hirtelen becsavarodott, dühösen csapkodta a majdnem kész fúrókat, miközben egyre csak azt hajtogatta, hogy szerinte a barokkba hajló reneszánsz az igazán igazi, és csupáncsak ez a stílus illik az ő választékosan kialakított egyéniségéhez. Ami a magam egyéniségét illeti, réges-rég keresem, kutatok utána, mint nyerő lottószelvénye után a fiókok mélyét hánytorgató feledékeny ember. Anyám szerint, a mi vidékünkön, közvetlen környezetünkben egyedül Anti bácsinak, a magántaxisnak volt egyénisége, vasárnaponként családostul nálunk ebédelt, tányérja mellé helyezte kopottan is fényes gyümölcsoltó bicskáját, aztán harsány vidámsággal, vásári kikiáltókat utánozva felordított: Hát, lesz itt már valami harapnivaló! A társaság illedelmesen mosolygott, mint amikor valaki ócska viccet mond, a legalább három méter hosszú asztal rogyásig tömve volt mindenféle előétellel, a piros csíkos porcelántálban ajak-puhára főtt, különféle porcogókat és levükben mártózott, szopogatni érdemes csontocskákat rejtő, ígéretes húsok gőzölögtek, menekülni vágytak a rájuk váró, sötét gyomorvilág elől, és arról árulkodtak, hogy a konyhában szinte forrásponton aranypöttyös húsleves mocorog, benne frissen kaszált harmatos füvekhez hasonlóan oldalra dőlve hosszúlaska-rend nyújtózik, hogy a kíméletlen merítőkanalat mindvégig hiába kerülve sorsa beteljesedjék, a párolgó csontvelős tálban pedig didergő mennyei falatok a pirított kenyérszelet melegét várták mielőtt a mohó szájakban elolvadnak, hogy só-, paprika- és borszápor legyen a szemfedőjük, és Gyula bácsi miután evett az olajbogyós és hagymás halakból, a bőséges majonézben ünnepi külsőben mutatkozó böfsalátából, széles szájú cserépcsuporban kapta a csontvelő maradékot, amelyből kiadós, forró kortyokat nyelt, és miközben jégen hűtött, habzó sört vedelt, hogy bámulatra méltó egyéniségét kissé eleresztve magától értődően mérsékelten böföghessen, és már az előételeknél szemet gyönyörködően a boldogság szivárvány színes mezejére lépjen, kormánykerékhez szokott finom keze a sültes- és a főzelékes tálak között kószáljon tétován, később dupla adag garnírungot követelve a nagyevőknek kijáró bizakodottsággal az én rajongástól tüzes arcú Anyámtól. Aztán jött a háború, és bús tangószele elsöpörte a vasárnapi ebédeket, hangulatuk többé nem szállt mindenre éhes fejembe, egyéniségem kifejlesztését el kellett halasztanom a reánk szakadt nyomorúságban, pedig szerencsésnek mondhattam magam, hiszen régi, mesés hangulatú vásárokból maradt pogácsák prézlijével ízesített puliszkát ettünk, és bödönök alján maradt mézzel édesített teát szürcsöltünk minden jobb reményű hajnalon, délután és ijesztő estéken is olyan erőlködéssel, mintha készakarva Bodokánt, a sarki fuvarost akartuk volna utánozni, aki Szibériából csontos hadilóval tért haza, és csak akkor fogta ki szekere elől a szerencsétlen állatot, amikor bőrét lenyúzta, és Bodokán könnyezve, hüppögve nyúzta a lovát, mert ilyenkor erősen büdös pálinkát ivott, és azt mondta, fáj neki, hogy az ő bőrét gazdagok nyúzzák, aztán akaratosan új lovat kerített, de ezzel sem járt jobban, és így ment ez egy darabig, fájdalmas lónyúzásai már-már egyéniségéhez tartoztak, de el nem csüggedt soha, később felcsapott péknek, amikor a Prezenszky sütődében, a hagyományokat kényszeredetten felrúgva, nagy merészen, orosz mintára, tégla alakú fekete kenyeret sütöttek, ha volt miből. Akkor már javában írtam a szövegeimet. Fél?!, kurjantott katonás indulatú brigádvezetőm, Nem én, mondtam büszkén és a körülményekhez képest határozottan, és akkor még komolyan hittem abban, hogy sohasem lesz mitől félnem, mert az igazságot az új szentek közül is az elsőnek tudtam, s az állhatatosság, melyet iránta éreztem, akár a többi, lényegesnek mondott, de megfoghatatlan dolog jótékony tűzként lobogott bennem, alakuló erkölcsöm nemesfémeit ötvöztem magamban, amitől egyszer majd szakíthatatlan szilárdságúvá kell majd válnom, acélhíd-szerkezetté, repülő csodává, égígérő toronyházzá, gyémántkemény fix ponttá, ahonnan kimozdítható tespedtségéből a világ. Aztán egyszer csak azt mondták, sajátos feladatokat kaptunk, amelyeket a műfajnak megfelelően sajátos eszközökkel kell megoldanunk, és a jólelkű Teréz nagynénémnek végre összegyűlt annyi merészsége, hogy a háború végén kertjébe ültetett Hermes Babyét, személyes és fontoskodó útmutatásai alapján kiáshattam a földből, levakartam róla a nehéz évek alatt rászáradt gépzsírt, és naponta halmozódó szorgalommal, mennyei élvezeteket próbálva, pötyögtetni kezdtem vele a csinos betűket, amelyeket egy alapvetően fontosnak gondolt filozófiai kézikönyv "A balsiker akarásának oka" című fejezetéből tekintélyes szavakba formáltan kölcsönöztem, ugyanis gyarapodó műveltségem kezdeti forrása volt ez a csinos kis könyv, egy bomba-telitalálatos ház furcsán felszaggatott padlóján leltem, ellenséges gerjedelmű üvegszilánkok között feküdt kiterítve, ahogyan hevenyészett ravatalokon szoktak az életüket hányavetien élő, felületes emberek, jeges áramlat táncolt a hátamon, amikor tornacipős lábammal világfájdalmat próbáló sajnálattal belelapoztam ebbe a könyvbe, és már első olvasásra megtudtam belőle, hogy Franklin szerint az emberiség felületes és gyáva, Freud pedig jó dolgában, amelybe beleszületett, idegsokkos katonákat analizált, kettőnek az álmából őszinte halálvágyat olvasott ki, valamint a balsiker akarásának megalapozott szükségességét, amely bizonyos, hogy minden idők élő valósága. Továbbgondolva a valamiért ripityára rombolt ház nyitott könyvéből felcsípett okosságot, elsuhant évek vagy pillanatok elteltével arra a nyilvánvaló következtetésre jutottam, hogy a balsiker elérése sem éppen egyszerű dolog, rengeteg izzadsággal jár, töméntelen energiát kell kifejtenünk ehhez is, tehát a balsiker nem lehet a siker egyszerű ellentéte, mert ha semmit sem akarunk, akkor is történik velünk valami jó, és éppen elég rossz is, de ezeket valahogyan képtelenek vagyunk szétválasztani egymástól, mert vagy nincs erre elegendő időnk, vagy akaratunk és kedvünk hiányzik, mint Bözsi néninek, a hirtelen önhibáján kívül megözvegyült segédgyógyszerésznének, aki tavaszi langyos estéken, mint ismerősei állították, minden nyomós ok nélkül, de egyre gyakrabban rohangálni szeretett a külvárosi patak mentén, és két idegtépő visítás között arról ordibálni, hogy meg akar halni, bizony és tényleg, meg mindenképpen, de ezt a nyilvánosság elé meglehetős sietséggel tárt óhajtását mindannyiszor sikerült neki elfelejtenie, amikor utána szalajtott fiától azokat a patak mentén csúfosan felcsattanó gyógyító pofonokat megkapta, és mi, akik szájtátva figyeltük a mindannyiunk számára egyetlen életet, aztán éppen eleget törhettük a fejünk azon, hogy most már mi a rossz és mi a jó, s miből mikor és mennyit juttat nekünk áldottnak sem mindig nevezhető szerencsénk. Miért akar valaki meghalni, amikor alig él, ez a kérdés is sok fejtörést okozott nekem, évtizedekig motoszkált bennem, amíg aztán egyszer csaknem sikerült megfejtenem az özvegy gyógyszerészné titkát, mert magam is meg akartam halni, de ez sem sikerült, és ez sem megy megfelelő könyvek nélkül, erre szerencsémre idejekorán rájöttem, és sikerült rengeteg vaskos és külalakjában is tetszetős kötetet összegyűjtenem, kunyeráltam, kölcsönöztem és vásároltam a könyveket, amikor vásárolni lehetett még a régi könyveket, amelyeket könyvetlen emberek a háború után dühös nekifeszüléssel tűzre, szemétbe vagy legjobb esetben nedves pincékbe, poros padlásokra dobtak nem titkolt megvetéssel, amikor az örökké latyakos ócskapiacon is titkolták a régi könyveket, földre terített újságpapír alá rejtették, hogy a hivatalos emberek és hivatásos besúgók lehetőleg ne akadjanak bele, ne kobozzák el ellentmondást nem tűrve, és olykor, miután felfedeztem a nekem való régi könyveket, régi gazdájukkal összekacsintva potom áron megvásároltam, valamennyit megvettem, kopott aktatáskámban sokkal többet sikerült rendre hazacipelnem, mint amennyit elolvashattam, nagy kupacokat raktam belőlük szobámban, hegyeket, amelyeket körüljárhattam és megmászhattam, és amelyek oldalában bányászni lehetett szerszámok nélkül, puszta kézzel turkálni a könyvek között, amelyek érintése mindig gyönyörűséggel jár, a nők púderezett bőrének érintése olyan mint az érett könyvek poros borítójának fogdosása, átforrósodik érintésétől az ember ujjbegye, és gondolatok áramolnak a szívéig hatóan, mert az érzékeny ujjbegyek a Braille-írás hét pontjából eredő nyilallásokból is töméntelen, sírnivalón szép gondolatot tudnak felsimogatni, a könyvek érintése olyan, mint az Interneten küldött, digitálisan indított simogatás, messzi világokat köt össze, amikor a címzetthez ér, és elkülönít, ha érzéketlenek útjába kerül, így aztán különböző színű téglák a könyveim, amelyekből falakat raktam a falak mentén, a polcok előtt és az ágyam körül, csaknem befalaztam magam, és amikor kormos éjszakáimon felriadok, merthogy az ágyban sem lelem az élet értelmét, kibújok rám tekeredett emlékképeim takarója alól, és a sötétben kitapogatom azt a könyvet, amelyből valamiért, azt hiszem, vigasztalást nyerek, felütöm a harminchetedik oldalon, és már a megbizonyosodás okáért sem kell felkattintanom a villanyt, folytatom az olvasást: ne feledjük, hogy a tevékenységek csak látszólag céltalanok, látom ezt akár fehéren a feketét, és tudom, hogy újra a Wake up and live című művet tartom a kezemben, amelyet egy Dorottya nevű nőszemély írt születésem évében, aki szerint a legkézenfekvőbb szándékunk abban nyilvánul meg, amikor a világgal el akarjuk hitetni, hogy képességeink legmagasabb fokát elértük, ezt újra és újra elolvasom, aztán megnyugodva alszom tovább, vagy csupán azt hiszem, hogy alszom, és félálomban, persze csukott szemmel, mert éjfél után már sért a puha csöndben különösen szúrós villanyfény, élvezettel kitapogatok egy vastagabb és mindenképpen súlyosabb könyvet, amelynek fedőlapján cirádás díszek pompáznak, és amelyben, úgy a közepe táján, van valahol egy szép mondat arról, hogy a tulajdonképpeni életcélokkal összefüggésben semmiképpen sem hozható tevékenységtől eltiltott emberek élete olyan, mint a halál, mert az esztétikai ténykedés eredete egy organikus szükségletben találtatik, az pedig olyan, mint az éhség vagy a fajfenntartás ösztöne, ha ez hiányzik, oda minden örömünk, és ki tudja mi történhet velünk, mert Jászi Oszkár szerint megérteni sohasem fogjuk, hogy miért nem egyenlő az esztétikai tevékenység a többi hétköznapiasnak tudott dolgunkkal, mivel, ha valaki megkísérelné csupáncsak a munkára szorítani az embert, biztosítva számára ugyan némi álmot és természetesen bőséges táplálkozást, de megvonva tőle a játék, a dal, a tánc, a mese, az orgonaszó áhítatát, a focit, a lányok hajába font színes pántlikák lobogásának élvezetét és a vásári és egyéb komédiák szépségét, bizony mondom, nem tudhatjuk, mivé lenne az ember élete. Ilyenkor újból és újból megnyugodva csúsztatom helyére ezt a szép és súlyos könyvet, amely itt-ott bársonyos tapintású a foszladozó famentes papírlapok kopott sarkainál, és hedonikusan állapítom meg, hogy a születés és a halál között porciónyi vegyes saláta csupán az életünk, és ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy szobám ablakát és ajtaját minél előbb könyveimmel zárjam el a külvilágtól, mészhabarcsba raknám legolvasottabb könyveimet, és Könyves Kelemenként, mint legféltettebb kincsem-aranyom-galambom-asszonyom, a nekem legkedvesebbet is, hogy magas Déva várához hasonlóan tartósan álljon az ezután megszületők emlékezetében a mindenütt rakható, mindenféle színű könyvekből emelhető fal, amely a szövegelők védelmére a magasságos egekbe magasodik, megnyugvást hozva valamennyicske időre a gondolatokra éhes emberek zaklatott világában. Úgy befalaznám magam könyveim közé, ahogyan ezt 1668-ban a tekintélyes pocakú, tonzúrás, tokás tisztelendő Pápai János káptalan uram tette, amikor a tatárok elől, nem is magának, inkább a könyveinek keresett menedéket a fehérvári vártemplom kicsiny sekrestyéjében. De hát milyen az iparos?, hosszú az éjszaka, reggelig gondolatvándorlásos és izzadásos minden percem, forgolódom, nyögök, sóhajtozom, olykor macskakölykökkel álmodom, és megfeledkezem a fel és alá randalírozó tatárokról, hirtelen ébredek, lecsap reám a kötelesség, mint kutyakölyökre a szigorú gazda pillantása, a kérlelhetetlen idő kerget, rohanok a műhelybe szöveget gyártani, és mint például a jól nevelt szövőgyári dolgozó, akármit is kér tőlem a mester, felelősségteljesen, mesterségem legjobb hagyományaihoz hűen mindig megpróbálom magamat felülmúlni, néha néhány soros szövegbe is belekomponálom a szívem, belecsempészek könyveimből kölcsönzött gondolatokat és a saját eredetinek vélt szövegeimből is valamennyit, akármilyen picit is, mert ezek ezer szállal interferálódva kavarodnak, fullasztva áramolnak és áradoznak bennem, ha akarnám sem tudnám ezeket különválasztani a másokétól, nem tudhatom, hogy egyik-másik igazságból mennyi az enyém, mi és mennyi az, amit útközben kapirgáló-szemelgető majorságként begyembe gyűjtögettem, mi az, amit könyvek betűtengeréből válogattam, hogy egykor ösztönös ráérzéssel időszerűnek vélve, sohasem látott, sohasem hallott dolgokat közöljek a világgal, ez az amiért a világra jöttem, ha ezt sikerülne elhitetnem magammal, volna egy szép percem, órám, napom, az életem nem volna hiábavaló, ahogyan ezt érzem, látom, tudom, mert legalább ennyire mentem kutakodásommal, hogy parányiságomat megpróbálom elviselni, hasonlatos vagyok immár a papago indiánok bölcséhez, aki magát találóan odaadó semminek nevezte, és ha ügyes vagyok és mértéktartó, a mester sem talál kivetnivalót a munkámban, ilyenkor magam is elhiszem, hogy szövegeimben marad valami belőlem, tovább ne firtassuk, minek kell ez nekem, ezt valami jóleső érzés légüres tere kívánja bennem, ahova betódulnak apró győzelmeim, a lelkem pedig forró levegővel folyamatosan töltött léggömb, mely arra való, hogy számolatlan hétköznapjaim unalmas garmadáiból olykor az ünneplés fénypírosába emeljen, ha ritkán is, de van ilyen, és ez jólesik, mint Lajosnak a pohár tüzes víz, erőt kapok belőle könyveim további gyűjtéséhez, ami persze, nem megy e nélkül, mert ez sem egyszerű, egyre bonyolódik, hiszen mindinkább válogatósabbá válok, alaposabban megnézem mit vásárolok, és az is előfordul, hogy a könyvek lapogatását is unom, nincs hozzá elég erőm, nincs hangulatom, titokban jönnek rám az ünnepi hangulatok, de ezt is titkolnom kell, mert irigyek az emberek, ezért aztán magam elől is eltitkolok jót és gyönyört, lopva, titokban olvasgatok, a piszkálódók miatt, akik kutya fejű tatárok módjára, riasztóbbnál riasztóbb álarcot öltve keringenek körülöttünk, jól tudta ezt a bocskorképű öreg Ricsi, amikor ráncgyűjteményes arcára szorított hegedűje mellől mentori hangján leszólt hozzám: Fiam! A könyveket titkolni kell, és titkolt könnyekről nyöszörgött cigarettafüstben avasodott zsíros alvilági énekeshangján, s ha ez réges-régen volt, akkor is lehet benne valami, mert a régi igazságok lám újra és újra fel vannak találva, azt mondjuk nincs új a nap alatt, hahaha, és az is igaz, hogy már minden csupa hányásos közhely, olyan mint a rokonok nyálas csókja, képmutatásficam, kiéhezettek sikamlós nedvtúltermelése az elképzelt zabálás előtt, az élet értelmét tehát az igazságokon túl kell keresnünk a transzcendentális örökzöld mezőkön, Kant tudatalattijában, még akkor is, ha egyszer valamikor az ígéret földjén minden kiderül, és mámoros túlviláginak képzelt fényességben feltárul előttünk a dolgok és a szövegek valóságos értelme, amint azt egyes brigádvezetők közkívánatra vagy profetikus perceikben makacsul újra és újra megjövendölték. Ám legyen, én mindenesetre konyakot, kávét, teát és vizet iszom, mást nem prédikálok, ez a sorrend tőlem függetlenül alakult így, mégpedig a saját időm rendjében, amelyben kapkodva élek a biztos halál tudatában, és mert a véget nem feledhetem, többnyire furcsa kaparászást érzek a torkomban, már csak ásványvizet iszom, azt hiszem ezt kívánja az egészségem, igyekszem elfojtani magamban a kikívánkozó prédikációkat, ha a vashiányom nem ellenkezne, beérném fémjelzett gondolatokkal, közben csendesen végzem a munkám, morzsolgatom egyre kevésbé kitágíthatónak képzelt napjaim, már évtizedek, emberöltők teltek el azóta, hogy szófosásos gyalupadom mellé ültem, főnökeim úgy tesznek, mintha munkámmal elégedettek lennének, hallgatok, magamat be nem árulhatom, ha egyetlen pillanatig valami hasonlót éreznék, belehalnék a gyönyörűségbe, mit tehetnék, kitartással hiszem, hogy egyszer majd egész bensőmet átjárja az a titokzatos jóérzés, hasonlatos leszek a fákhoz, amelyek kérgük mögött rejtett csatornákban zöldselyem leveleket görgetnek a bimbózó kijáratok felé, és akkor aztán lehet, hogy kiderül, nem hiába dolgoztam a műhelyben, ebben az ócska kócerájban, ahonnan éppen most semerre sincs kilátás, egyetlen ablakunk sincs, be vagyunk kerítve betonszürke falakkal, a kékes fénycsővilágításban hamuszínű az arcunk, csupán gyomrunk jelzi, hogy szédületes magasságban vagy mélységben dolgozunk, a patkányok is lihegve érkeznek hozzánk a kanálisok szövevényes csövezetén, talán a nyolcvan- vagy kilencven-valahányadik emeleten van a műhelyünk, fölöttünk kőművesek dolgoznak, kényelmesen rakják a következő emeletet, mindig is lesz munkájuk, mert ez az épület befejezhetetlen, és mi nyomban követjük őket, amikor egy-egy szinttel fennebb költöznek, fölöttünk az ismeretlenség, alattunk a csak jobb napokon látható, felhőkkel, ködökkel, zűrzavaros történelmi levegővel takart talaj, amiből valamilyen sugallatra hallgatva épületestől kinőttünk, leginkább csak korlátainkat látjuk, amely az erkélyen körbefutja a toronytetőt, vörös szemű varjak tanyáznak ott, az erkélyre nyíló ajtó résén át látom, micsoda ádáz küzdelmet vívnak ott egymással a hatalomért, egy-egy jól irányzott csőrvágással vágják ki egymás szemét, vörös üregek tátongnak mindegyik fején, farkasszemet néznek velünk és egymással rekedt károgással nyugtázzák döbbenetünk, a vakok többé nem hagyhatják el a tornyot, robotolnak éjjel-nappal, a szolgálatos toronyőr időnként mérgezett lencsét szór elébük, ezt is válogatják, és csak végső kétségbeesésükben nyelnek le egyet-kettőt, hogy megszabaduljanak kilátástalan életüktől és másokat engedjenek helyükbe, akikre ugyanazon sors vár, megannyi gyászvitéz, kormos Hamupipőke, levegővel leláncolt gályarab, akiket arra kényszerítenek, hogy szövegeinket betűkre szedjék, kiszemeljék belőlük a gondolat csíráit, hogy végül egyforma lencse alakúakra formálják mindet, a maradékot sietve átdobálják az erkély cifra korlátján, és gondolatfoszlányaink kavalkádja pergő pernyeként szétterül az alattunk húzódó, elfelejtett tájon, lassan lerakódik, kövesedik mint a guanó. Igen. Harmincnál több esztendeje látom, figyelem, csodálom ezt a sziszifuszi munkát, és már üresnek érzem a fejem, soraimban, melyeket könnyedén papírra vetek, semmi sincs súlyosabb dolgainkból, amikor erre rádöbbentem, nagy elszánással régi könyvtárak nyikorgó bútorokkal teli zárt osztályait jártam használható gondolatokat guberálni, fenékhoroggal felhúzható ólomnehéz okosságokra vágytam, tengermély igazságokra, amelyek eligazítanak minket, hogy ott fönn a toronytetőn merre nézzünk, mire figyeljünk, amikor kilophattuk magunk a lesunyított fejűség kötelességéből és a fölfelé indított hódolatból, és később is, miután munkámért indokolatlanul egyre több pénzt kaptam, és bőröndszámra cipelhettem haza a sok vásárolt könyvet elajándékozott bútoraim helyére, hogy nagyszerű piramisokat rakosgassak belőlük a szobámban, mindinkább megszokva az egyedüllétet, mint azt annak idején, derék Pápai uram is tette, akivel reggeli félálmomban arról szoktunk beszélgetni, hagy mi a teendőnk ezen a magunkra egyszerűsített világban, ahova az összes általunk fellelhető gondolatok közé befalaztattuk magunk, és mindenféle kitalációkra hivatkozunk, mi nem jut az eszünkbe védekezés közben, ijedt kecske-gidák vagyunk, képzelt szakállunkba mekegünk, mint tegnap hajnalban Pápai János tette, amikor Bethlen Gáborra hivatkozott, káptalan fejjel idézve a nagyságos fejedelmet: a betűimre vigyázzatok, szólt parancsolatja, és ugyancsak a lelkére kötötte, hogy minden akarata szerint legyen halála után is, a szükséges dolgok bevégeztetése végett, amikhez tartania magát könnyebb volt, mint egy zsíros ebédről lemondani, mert maga sem kívánt mást az eszes dolgok szolgálatánál, tehát másként nem tehetvén a káptalan a befalazást elrendelte, magát a jónak akart sorsra, de kényszeredetten mások kegyelmére is bízva, menteni kívánva a menthetőt, de önmagát ebből végül valamiképpen mégis kifelejtvén, mert ilyen az ember, Ferenc bátyám is éppen így mondta ezt, amikor lefekvés előtt reánk bízta a csillagos eget, s mindjárt akadt valaki, aki ott helyben katonáskodott: Igenis, Király elvtárs!, csattogott komolykodva, és hogy nagybátyám elejét vegye a félreértésnek, csöndesen, bajusza alól mosolyogva szólt reánk, nevezzük őt egyszerűen bátyámnak, így mondta, mert a háború utáni meglódult világban egyre nehezebben tűrte, hogy ugyebár ország-világ előtt uralkodói címet hordozó nevén szólítsák. Hát, rendben van, magának, most az egyszer még megbocsátok, mondtam kellő tisztelettel Pápai Jánosnak, aki sírva bánta, hogy hagyta magát a tatár által lovak után futtatni a Váradig húzódó poros úton, ahova megérkezvén, másként nem tehetett, lelkét visszaadva teremtőjének, kiszenvedett olyanformán, hogy meggyőződései között utolsó leheletéig kitörölhetetlenül világolt annak tudata, a szenvedőké a mennyeknek országa, de én már azt is tudom, hogy nem könyveink közé kell befalaztatnunk magunk, hanem inkább a könyveket kell minden igyekezetünkkel önmagunkba befalaznunk idejekorán és a lehető legnagyobb mennyiségben, hogy felprédálásukkal, amit minden időkben az életünkbe betolakodó barbárok újra és újra megismételnek, a minket ért kárt kicsinyítsük és apránként összegyűjtött gondolatainkat a tatárok és varjak töméntelen seregeitől, jobb napokra várva a romlástól óvjuk és megőrizzük. Ennél jobb sem kell!, kurjantott a királyi elgondolásra Első Bátyám, fenséges őseim örökké jókedvű sarja, és bajuszt penderített csak úgy suszter módra, mert születésemkor nemhiába hivatalból elnyerte a NAGY jelzőt, amit én gügyögős koromtól gyakran kihangsúlyoztam, aztán aláhúztam, amikor a sokféle csatából győztesként kikerülve mindnyájunkat magával ragadó vidámsággal, minden Királyok háztáji örömére hazatért.

Ülök a nyolcvan-valahányadik vagy talán már a kétezredik emeleti magasságban, tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy milyen magasról rugdossuk alá a pernyét ablak nélküli szobánkból, mondják, hogy tűrhetően végzem a munkám, könnyű a fejem, Fél?, kérdi a brigádvezetőnk, Igenis!, felelek katonásan, Tudod mit? Legyen négy!, mondja a mester. Legyen!, hagyom rá okosan, mert nekem már a négy is nyolc, hány ide vagy oda, hány fél, előtte vagy utána, most már nem számolom, harminc-nem-tudom-hány éve nyomogatom a billentyűket, és a betűk mindig egykedvűen, naiv szeretettel indulnak valamiképpen hasznos gondolatokat alakítani, értelmet hordozó mondatokká válni, szegények nem sejtik, milyen szomorú sors vár rájuk ott kinn az idők szelétől örökké huzatos erkélyen. Nyomd meg a gombot, kapsz egy libacombot!, hallom az idők távolából óvodás korú szerelmem szexis hangját, jó tanítóm volt, tőle tudom, hogy mit kell a lányokkal csinálni, ha engedik, és akkor is, ha úgy tesznek, mintha nem akarózna nekik kicsikét széttenni a lábukat, és aztán, mikor valamely sorvégre érve apró bolondságainknak csilingelünk boldogan, hogy minden befejezett dolgunknak jópofa vége legyen, örömmorzsákkal felcicomázott perceinkre gondolok, melyek mint a vajkrémből kinyomogatott csillogó sokszínű rózsácskák a tompán fénylő csokoládétorta szegélyén ajak-puhák és oly édesek, hogy az ember kétszer is meggondolja, kapjon be vagy ne kapjon be egyet-kettőt belőlük, zabálja vagy ne zabálja meg az összest, esetleg próbálja meg eltenni emlékbe, tartsa meg valamely kedves gyereknek, aki mindenki másnál is jobban örül majd az ilyen nyalánkságnak, esetleg sokáig határozatlankodva addig bámulja ezeket a vajvirágokat, amíg forró tekintetétől tövisestől összeolvadnak, lángtalanul elégnek az összes csokoládé-díszekkel együtt, mint lányos házaknál egykor a halaszthatatlan jövendőmondás idején a tűzre vetett békés ólomkatonák. Olyan régen írtam itt a műhelyben a szövegeket, ha összeszámolnám, másfélmillió sornál több lehet eddig, tonnányi festéket elhasználtam, papírt sok vagonnal, csebernyi gondolatot, könyvsorozatra valót, betűimet felsorakoztatva, szövegeim sora többször körülérné a földet, holdig érő vezetéket rakosgathattam volna belőlük, de nem akartam bekerülni a hülyéskedők nagykönyvébe, most is a lehetetlent kísérlem, az emberek közötti űrt, a világ kezdetétől tátongó szomorúságmély szakadékokból szeretnék betölteni valamennyit, nem pernyével, hanem élő, eleven betűkkel, használható gondolatokkal akarom őket egymásba kapcsolni a forró szerelmek gyönyörökben gazdag tökéletes szorosságával, olyan módon megteremteni az áhított nagy eggyé válást, ahogyan ezt az emberiség csakis egy totális ejtőernyőugrásban fogja egyszer majd megvalósítani, amikor hét vagy ennél is több milliárdan fogunk a világűrbe ugrani, hogy egymásba fogózva vadonatúj bolygót alkotva megkezdjük keringésünket valamelyik naprendszerben, ahol egy még munkás Isten tökéletesít bennünket, javít rajtunk valami lényegeset, hogy a továbbélésre érdemesek legyünk, erre az ugrásra készülve, szórom féltve őrzött gondolataimat az emberek közé, hogy alkalmasak legyenek a nagy pillanatra, amelyet a legjobb esetben hétmilliárdnál is több próbának kell megelőznie, és ebben nem segít rajtunk az imádságos Isten, hiszen Kondrád úrtól hallottam, az egyik kerti mulatságán mondta, hogy az öreg nem ítélkezik, csak az emberek ítélkeznek, és az elmúlt században óvatosan élő tudósok előtt sem volt titok, hogy a mi Istenünk, ha létezik, akkor minden bizonnyal munkanélküli, és segítségünkkel kell tengetnie a következő évezredben is nem éppen irigylésre méltóan csöndes, csupáncsak szemlélődésben gazdag életét, míg mi in memoriam Bibó, a szabadság kis köreinek kialakításával pepecselünk és erkölcseink romlását bambán bámulva, Rousseau figyelmeztetését is elfelejtjük, hogy összefogózás helyett, a mindenki mindenki elleni küzdelemben túltéve a hobbesi negatív utópián a mások rovására rohangáljunk gondolatszegénységtől sivár érdekeink után, és messze elkerüljük a Sínai-hegyet, Mózest Móriczkává kicsinyítjük, hogy nagyokat röhögjünk immár folyamatos Tízparancsolat-lapszusunkat tapasztalva, a két összetört kőtáblát a társadalmi lét sarába taposva törvénytelenül éljünk az emberiség felhalmozott gondolathegyeinek könnyed séta-utakkal elképzelt, halálunkig lankás oldalán, hát nem furcsa, hogy magam sem érzek pirulásnyi szégyent az emberiség megélt vagy vetélt történelméért, nem mondhatnak rólam semmi rosszat, a munkában megállom a helyem, igyekszem szép, hosszú mondatokban kifejezni magam, papírra tornyosuló szövegem öntörvényű, valamennyi önmagától összetett, kiokádott mondatomban a jelenről írok, mai bonyolultságainkat célzom, de akaratlanul vissza-visszahajlok az ismeretlenségtől tudásommal gyarapodó tudatlanságom zűrzavarába, a szövevényes és kideríthetetlen múltba, amelyet emberöltőként újra és újra átírnak tetszésük szerint tudóskodó uralkodók, akik sohasem tanulni, hanem örökösen parancsolni kívánnak a maguk teremtette múlttal példálózva, és ilyenkor a mélybe mutatok, akár az óriás fák beláthatatlanul terebélyesedő gyökerei, vagy ahogyan a különféle divatok teszik ezt általában, hogy a spirálosan fejlődő végeláthatatlan filozófiákról most ne szóljak, és a néhai Daidaloszt sem említsem, akinek néha-néha érzem magam, miután jövőmnek hitt egyetlen fiam értelmetlen halála után Minósz üldöztetését is szenvedem, nem sejtve, hogy üldözőimet, mint a malacokat, mikor küldik majd forró zuhannyal halálba a művészetekből egyet s mást még ma is pártoló szicíliai lányok, pedig egyelőre én még csak sűrűn ismételt hideg zuhanyokkal küszködöm, és nem azért, mert talán hitetetlen magasságba emelkedvén viaszba merevített szárnyaimat félteném, hanem, mert, akármennyire is valószerűtlen, úgy érzem, munkám hevít megengedhetetlenül magas hőfokra, olykor beteges láz borít, még a tököm is izzad, hogy aztán erőlködve kerülnöm kelljen a didergést, leghasznosabbnak vélt gyógymódom a fokozatosan, de kíméletlen elszántsággal alkalmazott frigóterápia, nem akarok többé fogvacogva félve élni, éppen most próbálkozom minden erőmmel a jelenből a mindig szebbnek képzelt jövőbe csavarodó mondatok szülésével, ki szeretnék törni a régi dolgok hínárjából, valamiért mindig fáj a szívem, az izgalomtól akadozva lélegzem, a verejték kapribogyó nagyságú csöppekben hull seggig érő homlokomról, pontosan úgy, mint amikor egyszer padlót keféltem és az alkalom adta hirtelen felindulásban a tükörfényes padlón szép lánnyal keféltem nagy gyönyörűséggel, mert fiatal voltam és nem sokat gondolkozva habzsoltam az élvezeteket, lám, mekkorát fordult velem az élet, múltba nézésem, úgy tűnik most előbbre visz, értelmetlenségeimet tisztán látom, s ha nem is bánom, a levonható tanulsággal több vagyok, biztos ebben csak akkor lehetnék, ha tudnám merre van, ami még hátra van, de néha minden képzelt bölcsességem ellenére olyan üres a fejem, azt sem tudom, mi vagyok, fiú vagy lány, lihegve kapkodok, hajtom magam, sietek fellapozni a régi kollekciókat, hogy fiatalkori szövegeimből erőt merítsek, üde gondolathajtásokra vágyom, melyeket talán kibonthatnék duzzadó rügyek mentén, nyugalmat adó nagy levelekké formálnám egykori tetszetős bölcsességeimet, hiszen úgy érzem, lüktet bennük még annyi erő, hogy ma is hasznát láthatnánk, de sajnos, a kollekciókat a főmester parancsára tegnap mind ledobáltuk a kukákhoz vezető bűzös csöveken, és riadtan figyeltük amint otromba puffanással értek a céltalanságba, az ezer-nem-tudom-hányadik emeletről a kezdeteink kezdetétől éhesen tátongó szemétgyűjtőbe, halálraítélt gondolataink kápolnájába, ahová az őrülten szirénázó terepszínű mentőautókból kiugráló egyenköpenyes emberek éppen csak bepillantottak, s máris siettek visszaparancsolni a hordágyasokat, hogy ne fáradjanak, nem életet menteni kell, hanem temetni az oszladozó múltat, hogy a fertőzés el ne harapózzon köreinkben, mint éhenkórász rühes kutyák az üresen bűzlő vágóhidak környékén. Így aztán, mit tehetnék mást, óvatosan lelépek a toronyból, eloldalogva távolodom, aztán eszeveszetten rohanok haza, hogy hű könyveimből csipegessek egy-egy gondolatot, s feltört vérhólyagos agytekervényeimmel rágódjam például azon, hogy miként lehet valamely gondolat végtelen, hiszen valahol az űrlila messzeségben a sínpárok is összeérnek, láttam ilyent magam is, miközben gondolataim végtelenül felaprózódtak, mint a tegnapokról maradt morzsává silányult savanyú kenyér, vagy az akasztott ember halál szagú kötele, amit drága ritkaságként árulnak a sors kegyelméből kiválasztott kegyetlenül gondolatmentes és éppen ezért pénzéhes emberek, és amikor valamely delejes erő hatására képtelenek vagyunk befejezni tetszetősnek ígérkező mondatainkat, gondolkodásunkban a sáros utakhoz hasonlóan rejtett kátyúk keletkeznek, zökkenők, amelyek gyomrunkat feltolják az agyunkig, hihetetlen emberi mélységek nyílnak meg előttünk és az egész emberiség előtt, kikászálódni belőlük egyre nehezebb évek multával, a lehetetlennel határos effélét cselekedni, olyan ez, mint amikor valaki a szépkiskenyerűszűzmártonfalva felé vezető utakról akar visszafordulni, időnként magam is arra tévedek, miközben ványadt testemet és kihasználatlanul heverő kocsimat a rozsdásodástól óva óvatosan megmozgatni akarom, gyér forgalomra vágyva, a békés tájban előrehaladva, gondolatban mindig magammal cipelt, eszemben hordott barátaimat bensőséges társalgásra kényszerítsem a lét értelméről Marcus Aurelianus módján, s aztán vidámnak akart hancúrozásaink végén kicsit okosodva, gyenge fizikumom ellenére az érvényesülés felé induljak, hagyjam magam sodortatni divatos áramlatokkal, hátha lesz belőlem valami, és kibírom a mester újabb kategorikus utasításait és mérhetetlen önteltségét, amivel a toronyban méltán kiérdemelte a Miki Lauda nevet, annak ellenére, hogy nem vezet gépkocsit és semmi köze a valamikor híres autóversenyzőhöz, és fiatalabb korában egyszerűen Hiki Mikinek csúfolták, mert nyakkendő nélkül a budiig sem merészkedett, és azok közé a nélkülözhetetlen polgárok közé tartozott, akik mindig szerették a hasukat, abból kiindulva ítélték meg a világ összes dolgait, és a munkásmozgalmi ünnepélyes megemlékezéseken a legszívesebben az elnökségnek és operettrészleteknek tapsoltak, kissé elérzékenyültek ilyenkor, valósággal ellágyultak, amikor Pityu gróf szerelmet vallott a nagyhercegnőnek, és Petrov, a fess moszkvai testőrtiszt határtalan boldogsággal magához ölelte Szibillt, ó, édes istenem Szibill, sóhajtotta ilyenkor minden sokoldalúan művelt funkcionárius, és természetesen nem a feleségére, nem a titkárnőjére, hanem a vezetőségbe legutóbb kooptált mutatós női káderre gondolt, akit természetesen először maga az első titkár szándékozott mindenoldalúan megnevelni. A nagymenők között ismert belső szabályok előírásai szerinti rotáció sem hozott végső megdicsőülést Miki Laudának, őt egyre kifelé sodorta a helyezkedők sűrű kavarodásának legbensőbb szele, de toronyőrnek mégis megfelelt, lelkesedése nem szűnt, emlékszem, az egyik kitűnőre sikerült díszelőadás és díszvacsora után már kora reggel kijelentette, hogy műveltség nélkül semmire sem megyünk ebben a gyönyörű életben, és megint eszébe jutottak azok a pozitív példának jó művészi mozgósító csoportok, amelyek olyan kiválóan tálalják az igazságot, és ugyanakkor valóságosan magas operettszinten szórakoztatnak. És akkor Miki Lauda elrendelte, hogy írjunk, és még írjunk, és megint szépeket írjunk mindenféle csasztuskázókról, és lelkesedett terven felül előttünk, a végén pedig, amikor már kifogyott a szóból, úgy nézett reánk ott a műhelyben, mint aki feltalálta a szebb jövőt.

Hát mit tehetek, csak gubbasztok otthon az ágyon, és időnként minden előzetes bejelentés nélkül megjelenik előttem a nagy Marcus Aurelianus, amint éppen valahol Bécs alatt, talán a Garam partján ül sátrában és jegyzeteit félrelökve ír, a görögöktől szopta a filozófiát, hogy aztán a védekező harcok szüneteiben ügyes sorokba rendezze a saját mondanivalóját, amíg mások, mint például a különlegesen pihentagyúak, fürjviadalokból próbáltak jövőt jósolni, ő az, eljövendő sztoikusoknak agyalt ki megrágni való dolgokat, pedig ezt senki sem kérte tőle, és nem kellett neki semmiféle tervet teljesítenie, csak úgy élvezetből törte az agyát, arra sem volt szüksége, hogy az életéhez szükséges okosságokat külföldről beszerezve feldolgozza, és mindenféle lerágott maradékkal etesse katonáit, mert ő maga volt a császár, hatalma megtartásához nem is kellett használnia rengeteg nagy tudását, nem volt nehéz rájönnie erre a pofonegyszerű dologra, és ha kikezdte is birodalmát a betolakodó sok barbár nép és a pestis, eredményesen védte császárságát, miközben magamagát leigázhatta, kordában tarthatta, kemény, fejet fájdító munkára foghatta, hogy egyszerű köntösbe bújtatott eszméit lélegzetelállító, exportképes mondatokba csomagolja, az ember most is csodálkozhat azon, hogy micsoda kereslete van Marcus Aurelianusnak az azóta százezrek által próbált világpiacon. Milyen igaz, hogy már réges-rég mindent megírtak, nincs új a nap alatt, és mégis, nekem is fáj, hogy nincs szükség a gondolatainkra, ha volnának eredetinek tűnő, mutatós gondolataim, akkor sem kellenének a kutyának sem, mert úgy tűnik, évezredek óta a gondolkozásról leszoktatni akarják a népet, és aki, mint a nyájtól elcsámborgott, szelíden elhúzódó állat, külön utat próbál, fenyegető ordításokkal, korbáccsal, kutyákkal, temérdek erőszakkal terelik vissza a robotolásba, a semmittevésbe, így lesz a jó polgárból egész életét kitöltve lusta állat, újat próbálni rest, mások utánzásában kimerült átlagember, amilyen magam vagyok, ha összegyűjtött könyveimből időnként nem meríthetnék, hogy a jó gazdaasszonyt utánozva, az örökké éhes, folyton szemet keresők, az állhatatos csipegetők elé szórjak valamennyit az általam nyert okosságokból, a gazdaasszony kézmozdulata csupán az enyém, és talán még az az érzés, amit a sok fényes, erőtől duzzadó, szépséges magok iránt érzek, szeretem a legaprócskábbat is, mintha magam teremtettem volna őket, isteninek érzem ilyenkor magam, az alkotó élet pillanataihoz hasonlatosak ezek az elbódulások, pedig kijózanodva tudva tudom, hogy üresen tátongó kalász, összeszáradt, magában penészedett csutka vagyok, annyiszor ismételt önkiértékelésem miatt már nem szégyenlem, hogy az egyre hitványodó idő felbontott, és értelmetlenül kipergette magvaimat az ismeretlenségbe, lényem kvintesszenciáját, képességeim rügyeit vesztettem a gondolkodásban való célirányos előrehaladást erőltetve, amely a dülledt szemű Descartes szerint a kételkedések folyamatából áll, és az állítólagosan pofonegyszerű önmegismerésből, mindez darab méhviasszal bizonyítható, nekem ebből csupán a méhviasz virágillata érdekes, ez izgat és az, hogy ki miért gyúrja, gyúrogatja a maga tulajdonának képzelt méhviaszdarabját, pedig hát ez nem tartozik rám, ez mindenkinek a saját baja, s az is, hogy milyen formát akar a maga méhviaszának, hát legyen ez kinek-kinek a tetszése szerint, az illatokat, a gyúrás és gyúródás közben elhullatott illatokat viszont azt hiszem érdemes volna összegyűjtenünk, könnyed elillanásuk az életünkhöz hasonlatos, és mint ilyen, titkos titkoknak tárháza lehet, mert ha valamely titkot egyszer sikerül majd megfejtenünk, bizony, ha tört pillanatokig is, de magunk vagyunk az Isten, mert magunk vagyunk a Változtató, és akkor már a világ nem olyan, amilyen, hanem csak olyan, amilyennek gondoljuk, és én tudom, hogy az ember ahhoz, hogy a jövőbe lásson örökösen a múltjára gondol, innen lépne tovább, ha mersze és ideje engedné, de mert időnk mindegyre lejár, apám is már csak a múltján kérődzik, ehhez és ágyához kötötten téblábol nyakig emlékeiben, addig merül el benne, míg óvatlan pillanatban majd összecsap feje felett minden megtörtént és újra és újra másként megálmodott, másként elmesélt életdarab, moslékos cseber minden élet, a szomszédok ételmaradékait beleloccsantva is csak disznóknak való tartalma, egy soha meg nem írt történelmet hizlaló bűzös keverék, de apám saját meséitől meghatódva és kipirulva, második életébe kezdve a mosolygós Kanthoz hasonlatos, hiszen épp olyan kék szemű, egykor maga is mindig gondosan öltözött, és megtalálta a hosszú élet titkát, már senki sem kérdi tőle, hogy miért él, és azt sem, hogy miért élt, mert az, hogy még él és előrehaladott kora ellenére oxigént zabál és szén dioxidot fúj ki magából, akár a megrögzött dohányosok a dohányfüstöt, nos, ez az egész egyszerűen bölcsesség és a teljes megnyugvás kezdete, mégpedig a keleten termett, újból divatos megvilágosodás nélküli, a nyughatatlan, minden lében kanál ember semmittevő istenné változásának bevehetetlen kaptatóján, ami miatt aztán már nekem kell spekulálnom a rám hagyott üres boltban, hogy a hatalom által zsugorított agyammal megértsem Platón ideáit, fölfogjam Arisztotelész istenségét, bekebelezzem Spinoza szubsztanciáját és ráadásul kellő figyelmet szenteljek Démokritosznak, Aquinói Szent Tamásnak, Schopenhauernek, Descartes-nak, Kantnak, Hegelnek, Marxnak, Nietzschének, Janus Pannoniusnak, Senecának, Dávid Ferencnek, Bethlen Gábornak, Szenczi Molnár Albertnek, Köteles Sámuelnek, Einsteinek, Wittgensteinek, Lukács Györgynek, Bretter Gyurkának, Hamvas Bélának, Konrád Györgynek, Mészöly Miklósnak, de Király Ferenc nagybátyámnak és más hozzá hasonló nyugdíjas susztereknek is, akik gondolataikkal nálam tolakodnak, feneketlen kutat ásnak bennem, hogy a nyugtatóan friss, hűs, tiszta vizet igyam, a magam vizét, amit begyűjtöttem és ezer apró próbakövön átszűrtem, kimeríthetetlen kútból valónak képzeltem, és valóban az, mert már a második emberöltőnyi ideje, hagyom és irányítom mélységébe a föld alatti kristályforrásokat, a zavarosan hömpölygő folyókat is, melyek hatalmas tudástengerekkel tartanak kapcsolatot, tudatalatti vizeimből iszom végeláthatatlan hajózásaim alatt, és itatnám az egész szomjúhozónak képzelt világot, másként miképpen őrizhetném kutam vizének frissességét, sajátos zamatát, tisztaságát, üdítő erejét, csak vigyék, csak használják, padkameleg anyák bársonyos melléből csordogáló tej kínálja így magát, amikor már a potyások is light colával veszik be a napi fogalmazás-fogamzásgátlót, nehogy felmenjen a vércukruk a még el sem kezdett töprengéstől. Nagy zűrzavaromban kutam fix pont, ahonnan kimozdítanám a jelent, de kötnek a bölcsességek, primum vivere deinde philosophari ismételgetik a gondolkodók, és ha ezt komolyan veszem, akkor is csak sírok és nevetek, és apránként kiiktatom hétköznapjaimból a spinozai megértés vágyát, megfeledkezem a tartalomról, hiszen mindenfelé csupa üresen tátongó kereteket látok magam körül, a sablont felkenték minden dolgok királyának, miközben azért a történtek ellenére minden áldott és áldatlan reggel felkel a nap a püspökzord lilahideg hegyek mögül, ha nem látjuk is, hisszük, és az elmaradott országok háztartásának megfelelően dél felé megkapjuk a napilapot, amelyben azt mondják minden meg van írva, és csak bámulom az újságot, miközben hangyaseregként szertesietnek gondolataim, az első, kicsi ügyes, fényes-fekete szorgalommag valahonnan halványkék, frissnek kikiáltott, valójában tartósított kakukktojást cipeli, benne Mr. I. B. Watson úgy vélem direkt nekem címzett üzenetével: állítom, hogy nem gondolkodunk, csak beszélünk! Van gondom elég, vitám végtelen akár a bánatom, amelyet a nem igazán lét apró szüneteiben érzéstelenítés nélkül, hideg ecetes ollóval szoktam kioperálni magamból, mert engem nem fogadnak be semmiféle tisztítóba, olyan nemes anyagból vagyok, amely nem bírja a közönséges maró anyagokat, a lúgos légkört, minden rám erőltetett kavargástól szédülök, lúdbőrözik a hátam és hányingerem van, miközben kivasalnak, jó gyapjúhoz hasonlóan összeugrom, és otthonról kapott büszke dacosságom is éppen elég ahhoz, hogy ne tartsam a forró vassal belém erőltetett élvonalat, tompa fájdalommal, fájdalmas nyögések nélkül, mindhalálig összeszorított ajakkal szétszakadnék a különféle erőszak miatt, és valamely enyhe fuvallatban könnyű, színtelen porként feloldódnék vagy kocsonyás péppé válnék miként a tudománytalanul fantasztikus filmekben szereplő, messziről jött idegen, aki egy jobbegyenestől kirepült a repülő csészealj nyitott ajtaján, otrombán puffant az európai porban, amellyel elkeveredve ezüstös hamuvá vált, beteljesült rajta a mi emberi sorsunk, látjátok feleim, ha gondolkozunk is, isa por és chomuv vogymuk, ez a hittel hitt végünk, beszélünk-e eleget erről?, bizony, nem eleget, szövegeink örökké másról, mindig egészen másról szólnak, és nekem úgy tűnik, hogy évezredek óta hiába gondolkozunk és hiába mellébeszélünk, csakis a port kavarjuk és a sok-éves ködöket, az erőltetett eszmezáporokat, melyek után por, köd és fölöslegesen indukált villamos erőmaradékok ülepednek az agyunkban, így aztán egyre szürkébb szürkeállományunkkal nincs mit dicsekednünk, mész és ész keverékét többnyire feleslegesen kivagyiskodva hordozzuk fénybe, elismerésbe fürdetve-mártva, kiskacsák megmosolyogtató bukdácsolásával a lét fodros mélységei fölött fölöslegesen lebegtetve a százszor és milliószor kérődzött, alapigazságnak kikiáltott fantazmagóriáinkat az egy és igaz törvényt ismételve a dolgok megfoghatóságának igézetében, isa és nöm iggy ember mulchotja ez vermöt, hiába kerülgetjük, végleg el nem kerülhetjük, talán csak azért élünk, hogy félelmünkkel küszködjünk, gyönyörű küzdelmeket vívjunk önmagunkkal, nagyszerű és tökéletes tragédiánkat megpróbáljuk az utánunk következőkre örökíteni, beleírni az arisztotelészi hagyatékba apró katarzisaink sorát, akinek pedig elég esze van ahhoz, hogy legyőzze magában az örökösen felhorgadó végtelenségbe vágyódást, olyan nagy hirtelen megy el, a szemét is elfelejti lehunyni, befelé nézését is megszünteti, és az arcára van írva a csodálkozás, mert minden félelme, amelytől egész életén át olykor hangtalanul is vinnyogva szenvedett, szempillantás alatt szertefoszlott, halálunk másokban okozhat sistergő fájdalmat, ha nem másért, talán azért érdemes élnünk, hogy az ismeretlen túlvilágtól való félelmünk alaptalanságáról legalább egyetlen egyszer, bizonyára az utolsó lehetséges alkalommal megbizonyosodjunk. Műveljük a magunk kertjét, hirdette egykor az ifjabb Arouet, a király pedig, még ha Ferenc nagybátyámról van is szó, maradjon a kaptafánál, különben Nem mi tapossuk szét a gyalázatost, hanem a gyalázatos tapos szét bennünket, korán reggel ez igazán jól hangzik, de hangosan nem mondom ki, magamban érlelem, inkább csak kimosolygom a világba, így is lehet kommunikálni a bölcsesség magasabb fokán, nem jó az, ha akárki belénk láthat, néha a kutyám előtt is titkolnom kell okos könyveimből összekapart gondolataimat, amelyek aztán mintha képzeletbeli videokazettáim valamelyikéről peregnének elő az agyam belseje felé fordított titkos képernyőre, hogy könnyed egymásutánban kötődjenek képnyelven írható feszes mondatokká valamely ismeretlen rendező szeszélyes utasításai szerint, és sok gyönyörűséges órán át lekössék szabadságtól megrészegült figyelmemet, a kitartó magamra figyelés rabjává tegyenek, lassanként minden álmom belengjék, és az erre figyelés nehéz terhét örökösen rajtam hagyva arra késztessenek, hogy további titkok után kutatva izzadjam, akár ott a toronyban azok a furcsa, örökmozgó fekete madarak, amikor szavakra és jelekre szétszedik szövegeinket, amelyeket néha a génjeimben rejtőző makacsságból újra és újra sikerül összeszerelnem használható gondolatokká, jóleső érzés tölt el, úgy érzem, magam is szülhetnék a világban szerteszét heverő diribdarabkákból valami használható új csekélységet, egyik-másik nagy gondolatot kiegészítő vagy kiteljesítő apróságot, útmutató részigazságot, kicsi pallókat holmi értelemkupacok között, fénynyalábokat, amelyek a tudás sötét zugait nemhiába pásztázzák, hogy az odafigyelők hirtelen felkiálthassanak, mint vakságuktól szabadult szerencsétlenek, az éjszakából életre katapultált fecskék, a megvilágosodásuk pillanatát megért szentek, amelyekhez hasonlónak érzem ilyenkor magam, hiszem, hogy része vagyok a reggelnek, a meggátolhatatlan derengéseknek, melyet megtoldhatok álomkönnyű mosolygásom alig érzékelhető rezdületeivel, és Oszkár létörömtől vidáman gyorsuló farkcsóválással, feszült mereven figyel engem, szemhéjam álmoslassú mozdulatára pacsit adó mellső lábával tétova, simogató mozdulattal közelít felém, krónikus kialvatlanságom ellenére pillanatokig derűs minden körülöttem, barátságos puha fények villannak környékemen, a levegő telides-teli van kankalinsárga fénytócsával, a fehér izzás előtt másodpercekig ilyen a sziporkázó csillagszórók fénye, a magnéziumvillanásban felajzott, a családi emlékképhez beállított társaság tört pillanatát idézi, amikor lélegzet fojtva még a fényképezőgép lencséjébe néznek, és a színes gyertyák szétszórt olajos fényfoltjai újra emberibbé mossák az arcokat, az erőltetett örömre feszült ábrázatok a valóságost közelítik, a pillanatnyi csönd képzeleten felül kitágul, szférák édesbús zenéje zeng, a régóta epedve vágyott, mindent feledtető, szórakoztató szerenád, ilyenképpen, ehhez hasonló hangulatban születhetett valamikor a mi világunk, és minden tiszta reggelen így születhetne újra, ha a kinti idegen és akarnok gondolatok nem tolakodnának agyunkba, ha tudatunkig jutna isteni képességünk kipróbálhatóságának gondolata, ha nem hessegetnénk el mindegyre a teremtés kényszerét a génjeinkbe iktatott parancsok, Kelj fel és járj! Indulj! Siess! Gondolkozz! Mozogj! Tedd, amit tenned illik! És félj!, hiszen máris elkéstél, lemaradtál, félre léptél, eltékozoltad időd és életed, a nagy leszámolás ideje a következő pillanat, amikor nyüszítve bánod, hogy az időt haszontalanul töltötted és másokkal együtt barmok gyanánt, dicsőség nélkül fogsz az életből kimúlni; és a hű eb felelősségedet feledtető vidám farkcsóválással emeli lábát, simogatni, az emberségesnél is mélyebb érzésből megérinteni akar, pillantása tele felemelő bizalommal és reménnyel, hogy gazdájában megértésre talál, értelmes lény vagyok, érzelemmilliárdos lélek, harsogja őseinktől örökölt metanyelvén, és engem magyaráz százféleképpen, lehetnél unalmas útszélen bárgyú burján, focipályán örökösen visszanyírt közönséges fűszál, ritka erdőben megszámlált fa, elcsapott gondolat, elhallgatott keserűség, élet és halál közötti meg nem hallott sikoltás, világűrbe kicsapott üzenet, ő tudja, hogy még lehetnék akárki, mindennél többnek hisz, talán istennek is, aki úr mindenek és maga fölött, oldalra hajtott fejjel, jóságosan néz rám, bizalma bizsergető, hiszem, hogy élek és vagyok mint minden ember fenség, Oszi visszaszorított ultramagas hangján szól hozzám, cipőpaszta-fekete nedves gomb orra finoman megremeg, ötkilós igyekezet megfeszült teste, hogy megértesse magát, és mi valóban értjük egymást. Mozdulj, kérlek, régóta egyedül vagyok, magamban küzdöttem át az éjszakát, a szekrény fenyegetően magaslott felém, könyveid egykedvűen hallgattak, unom az esti csontot és egyre ijesztőbbek a kintről beszűrődő hangok, a fény és az értelem már újra nappali, szaladnom kell, hogy lássam, valóban határtalan-e a világ, pisilnem kell, fák törzsén, bokrok alján, házak sarkán, rozsdásodó kocsik álomszuszék kerekein apró spriccelésekkel kell felülbélyegeznem függetlenségemet fenyegető, a területemre betolakodók szagos jelzéseit, beleszagolnom kell a világba mindenféle tájékozódás végett, ugorj, pattanj, gyere velem, a hajnal óta harmatos fűben felgyorsul lélegzeted, a messziről eléd siető folyóban meglátod majd az arcod, fák közötti szűrt levegőben vár reád egy elviselhető gondolat, egy tűrhető mondat, egy valóban szép szó, amivel talán kezdeni tudsz valamit, és azon kapom magam, hogy újra hiszek a kutyámnak, mozdulok, reménykedve kelek, sietősen öltözöm, papucsban nekivágok a százszor kiismert világnak: kiben higgyek?!

Bög Viola Társaság

Reggel nagyon kell a kávé Katika és a fél konyak. Ők repesztik szét az emberben az álmosságot, nélkülük még jó darabig beláthatatlanul mélyek sötétek és sivárak lennének a dolgok.

Lajos meg én korán kelők vagyunk. Nyolc után néhány perccel már ott ülünk helyünkön a kávézóban. A kávézónak Akvárium a neve, mert földig üveg minden fal és talán mert a pacákok úszkálnak a füstben, főleg úgy dél felé. Különben egy L alakú terem, s könyökében bár van és természetesen presszó. Mi rendszerint a bár melletti asztalhoz telepszünk, nem dumálunk, csak figyeljük, miként szuszog a presszógép, s várjuk, hogy kávé illatot leheljen reánk.

Katika mosolyogva hozza a kávét és mellé a szódát. A kávé erős, Katika friss sokszor az az érzésem, hogy nemcsak hófehér köténye, hanem a bőre is ropogós.

Mi kell még a kezdéshez? Ja, hát a konyak. Ezért persze mindig külön kell szólni. Ha kérjük, akkor Katika már tudja, hogy valamilyen cikkdíjat kapott, reggel ez ritkán fordul elő, dél felé hozza a kerékpáros postás. Na, nem sokat, de hát kit érdekel az összeg, amikor örömet kap vele az ember. Mert mit lehet azt tudni? Talán az éppen akkor megjelent írás fogja megváltoztatni a világot, ez nem kicsi dolog, erre inni kell. Katika ezt is tudja.

Lajos sóhajt egy még ilyet, és a szomorúság kikönyököl az arcára. Ki tudja, miért sóhajtozik ez a jófiú? Én tudom. Lajos a konyhakért, Katikáért és a tegnapi rovatvezetői megbeszélésért sóhajtozik. Ő már ilyen sokoldalú.

- Lekapott - úgy mondja, hogy ez már nekem is fáj. Pedig én is voltam fiatal.

- Hagyd - vigasztalom és kínálom cigarettával. Lajos patetikusan fújja a füstöt és a fájdalmat, aztán még kesereg egy kicsit. Nem bántom. Ilyen korán reggel nem héklizem. Amíg Iksz meg nem érkezik. Akkor kezdem.

- Hallottad, átszervezték Lajost? - Iksz érti a keresztkérdést, és különben is mestersége a mellébeszélés.

- Éppen ideje - mondja nem várt határozottsággal, amit kora reggeli tisztánlátásának tulajdonítok, és gyorsan megissza a szódavizünket.

- Igen - bólint szomorúan Lajos, pedig általában nem szoktam sajnálni a szódavizet. - Kérlek szépen, ezentúl az apróhirdetéseket és a reklámot csinálom.

- Na, és mi ebben az átszervezés? - naivkodik Iksz, aki éppen úgy tudja, mint jómagam, hogy Lajos immár két esztendeje ezt csinálja a lapnál.

- A legújabb szempontok szerint kell dolgoznom. Hát ez van - vallja a be férfiasan Lajos, olyan fájdalmas képpel, hogy Katikának meg kell sajnálnia.

- Hozzak egy konyakot? - kérdi, de biztos vagyok benne, hogy nemcsak én, de mindannyian galambturbékolást hallunk.

- Várjuk meg a költőt, kislány - legyint búcsúfelhőket vágva a fölénk nehezedő füstbe, és inkább csak magának, mind a hallgatóság mondja: - A verseket majdnem olyan jól fizetik, mint a reklámokat...

A Költő fél kilencre jön, mert tegnap találkozott olvasóival. Köszönés helyett bejelenti, hogy a vendégünk: - Nincs egy vasam se... Aztán nekifog lelkesedni.

- Ne izgulj - mondom ennek az örökké szemébenhaj fiúnak -, világprobléma a nincstelenség. Nézzünk csak széjjel...

Ez általában órákba telik. Ma beérjük tíz perccel. Közben a Költőre rájön a hadarás:

- Mit szóltok a hippikhez? A nyáron találkoztam egy jópofa alakkal, egyedül ült egy erdei tisztáson, és csak bámult, csak bámult a semmibe, és nem akart sehova se menni, csak bámult, és azt mondta, nagyon jól érzi ott magát a természet lágy ölén, és...

A Költő ontja a szöveget. Aki tud, odafigyel. De nem muszáj. És ez így igaz: semmire sem muszáj odafigyelni.

Jön Trágyász. Észrevétlenül mellém húz egy széket. Mondja, hogy tisztafej volt és nagyon álmos, de így fáradtan is összehozott egy flekknyi írást egy nőbizottsági titkárnőről, olvassam el. Trágyászról tudni kell, hogy csupa szív bors-ember és az "ellentétek vonzzák egymást" alapon imádja a nyolcvan kilón felüli egészséges nőket. Nem tehetek róla, a telt keblű nő nem esetem, belenézek a kéziratba, de nem tudom végigolvasni.

- Ez irodalom - mondom. - Biztosan jó lesz haférnek. - Ettől félárbocra lombozódik a lelkesedése, de semmi vész, Trágyász azért trágyász, mert alapjába véve optimista. Zsebre vágja a cikket, fellélegzünk.

- Valami érdekeset kéne csinálni - nyilatkoztatja ki a sokoldalúhajtást Iksz, mint mindig félórás hallgatás után.

- Találjunk ki már valamit - könyörög Trágyász - betakarítási cikkért kell mennem Bőségfalvára.

- Na, már most! - pöcköli le utolérhetetlen eleganciával cigarettája hamuját Iksz, és nikotinos ujja fenyegetően megáll a levegőben.

- Hát akkor ebben maradunk - lököm elébük a sablonfordulathoz illő befejezést. De Iksznek tényleg van mondanivalója. És ez óriási. Mert erre oda kell figyelni. Iksz nálunk a "néma" fiú, Rodin róla mintázhatta volna gondolkodójához a gondolatot, testét inkább a költőről, aki civilben úszóbajnok, Kelet-Európa legkisportoltabb újságírója.

- El fogunk rugaszkodni a valóságtól - vágja ki Iksz a férfias gondolatot, mint legidőszerűbb teendőt.

- Egy kicsit. Ha lehet... - mondja Lajos a sokat látott ember bölcsességével. De fenntartását elsodorjuk fiatalos lelkesedésünkkel: megtapsoljuk Ikszet. Persze, feltűnőbb lett volna, a vállunkra emeljük és körülhordozzuk az Akváriumban, de ezt az életveszélyes cigarettafüstre gondolva meg sem próbáljuk. A szomszéd asztalnál így is azt hitték, hogy valamelyikünk születésnapját ünnepeljük. Átküldtek fejenként fél konyakot. Istenem, jó érzés volt, vannak még igazi úriemberek. És így tényleg születésnapot ünnepelünk.

Trágyász megtáltosodott. Friss írását lobogtatta, úgy érezhette, itt az alkalom, elsütheti.

- Violáról írjunk! - zengtek begerjedve.

- Probléma kell, édesapám - intette le Lajos, kiengesztelhetetlen szomorúsággal.

Iksz az embert tisztelte. Általában. Az aggódó embert: különösen.

- Rendben. Legyen egy problémás Viola. Mondjuk B ö g Viola.

Hiába, na - gondoltam -, Iksz egy fej.

- A többi szervezés dolga mondta Iksz, és visszavonult jól megérdemelt magányába.

A Költő vette át a vezetést, és engem problémafelemeléssel megválasztottak elnöknek. Erre, azt hiszem, meghatódtam. Mert a felelősség ezzel jár. Naponta egy oldalnyi kéziratot kellett kicsikarnom a társaság minden tagjától, mégpedig úgy, hogy előzőleg elolvastattam velük az utolsó folytatást. Így naponta öt oldalas sebességgel haladtunk. Mindenik ott hagyta abba, ahol betelt a lap. Ezért amikor Lajos azt írta az utolsó sorba Violáról, hogy "a hóna alól barna", akkor a következő oldalon a Költő így folytatta: "bás" így kicsivel mert ez jellemző arra az emberre, akit férjének mondhatott. Pedig Barnabásnak nem csak az volt a hibája, hogy pöttöm kis ember volt, és hogy falábat hordott és elnézett akkor problémái felett, hanem legfőképpen az, hogy nem ismerte a Közismert K. "Mit csinálsz, ha tétován suhint rád a szerelem" kezdetű, gondolatokban gazdag, árnyalatokban mélyen szántó versét. Mert ha olvasta volna, egészen másként viszonyulna Violához...

Iksz a következő feladatot adta fel az utána következő Trágyásznak: "A hósipkás hegyek felől közönyös szél jött, bele kapott a lányok szoknyájába, és szénaillatot permetezett alájuk. Nem kímélte Violát sem. De a szép Viola szétvetette a lá..."

Félórás gondolkodás után Trágyász kiizzadta a folytatást: "... nyok által emelt irigység falát. Bebizonyította, ha szépasszony is, megdolgozik érte."

Később engedve a fejlődés törvényeinek, Viola városra kerüli. Valamelyikünk autóbusz-ellenőrré képeztette ki, és munka közben kívánta bemutatni.

"Kérem a jegyeket - üvöltötte Viola anyás szigorral, és tűrte, csak tűrte, hogy az emberek beledörgölőzzenek. Mindaddig, amíg valaki akarva, vagy akaratlan a tyúkszemére lépett. Szikrá..."

Itt befejeződött be az oldal. A túlsó oldalon, a következő szerző elképzelése szerint, Viola megvadult: "nyit sem gondolkodott, a maga megszokott nyugodtságával szempillantás alatt kiürítette a busz. Az embereket szép rakásra rakta a megállóban, mint méterfát szokta egykori őse. Mert Viola a rend híve. Mert ő nem az az ember, akinek a bögjére lehet hágni. Amikor végre tovább indulhatott a busz, Bögné a zokogó jegykezelőt utasította rendre:

- Barnabás! Légy férfi! - mondta fojtottan, és telt kebleit magasra pöckölte a saját öntudat."

A továbbiak Viola életcéljává vált a rendezés. Üzletvezetői minőségben a sort, tömbház felelős mivoltában a játszóteret rendezte. A színpadon, mint műkedvelő, az iskolába szülőként, otthon, mint feleség, a politikában, mint járatlan intézkedett. Kalandjai rövidre (30 sor) sikerültek, de élete beláthatatlanul változatosan hömpölygött oldalról oldalra, akár maga az élet, amelynek minduntalan helyet kellett szorítanunk az írásban. Két hét alatt Bög Viola csinos ki regénnyé nőtte ki magát. Olyan volt, mint egy igazán jó nő, akit lánynak is nézhetett az ember, ugyanis mindene volt nekije, el kellett tehát adni.

- Folytatásokban, természetesen - mondtam elnöki hangomon, és ez nem kellett bővebben megmagyaráznom.

- Legyen - hagyta rám Iksz, mert nem szerette dajkálni a gyerekeket.

- Nem megy az, édesapám! Cím nélkül nem megy - sóhajtott kétértelműen Lajos reggelenként. Ez mindnyájunknak fájt.

Egy reggel, amikor Katika különös tehetséggel hintette reánk kora reggeli mosolyát, ráírtam a kéziratcsomóra: Az élet jó olvasmányt ígér - Bévété Katalin kisregénye.

- Menős cím ez - nyugtattam meg a közvéleményt, és Bög Violát átadtam a melléklet szerkesztőjének. A várakozás nehéz napjai következtek. És ez alatt beláttuk, hogy végzetesen tévedtünk: a szerkesztő, akire a kéziratot bíztuk, nem az Akváriumban, hanem a Lilában fogyasztottad napi agytisztító italát. Ezek után természetesen nem gondolhattunk Bög Viola gyors megjelentetésére.

Erre is egy kora reggel jöttünk rá. Néhány perccel nyolc után, amikor a kávé és Katika újra szétrepesztette bennünk az álmosságot.

- Ma sem ma nem lesz konyak - mondta Lajos. Súlyosan hullottak tudatom küszöbére ezek a szigorú szavak. Lajosnak ez alkalommal igaza volt.

A következő pillanatban felpattant az Akvárium lengőajtaja, és egy ember formájú vörös paprika rontott az asztalunkhoz.

- Nem tűrhetem! - jelentette ki erélyesen, de tovább már nem vörösödött. Hellyel kínáltuk. Nem fogadta el, mert el volt foglalva azzal, hogy a fél lábát felrakja az asztalunkra. Miután ez csak szódavizes poharam felborításával sikeredett neki, kijelentette:

- Bög Barnabás vagyok. De nem érdekel, mit firkálták össze a feleségemről, ugyanis válófélben vagyunk. Azt viszont nem tűrhetem, hogy meghamisítsák a színtiszta igazságot. Mert kérem - és itt igazán élményszerűen, felemelte a hangját. És egy kicsit vörösödött még:

- Íme! Az én lábam nem faláb!

Kényszerített, hogy belecsípjünk a lábába, és hogy megcibáljuk rajta a szőrt. Ezután lehuppant egy székre, és saját fejére hivatkozva kétszer két deci konyakot rendelt. Katika reánk való tekintettel rögtön hozta. És akkor újra csalódnunk kellett.

- Ne nyúljanak a pohárhoz, mindjárt itt lesz Viola! - figyelmeztetett, és egy hajtásra felszívta a maga italát.

- Mindjárt visszajövök - mondta nagyon szomorúan Lajos, és csendben elhagyta az Akváriumot.

- Semmi vész - motyogtam, és igazat adtam Iksznek. - Máskor jobban el kell rugaszkodnunk a valóságtól.

- Rugaszkodjunk - veregettem meg Bög Barnabás házasságban edzett vállát. Miközben ő izgalmában a második konyakot nyakalta, magam is a távozás aszfaltos mezejére léptem.

Hű kerékpárom a cukrászda előtti parkolóról egyenesen a nyomdába vitt. Engem ugyanis ott már nagyon vártak. Tudniillik a lapnál én vagyok a legstabilabb ember. Én vagyok a kurír.

Gyanú

Első beszélgetés

- Kapcsold be!

- Bekapcsoltam...

- A kamerát is. Nem látlak! Hallod?

- Látlak.

- Kapcsold be! Klikkelj rá!

- A francba... Nem találom.

- Ott, alól... Keresd a videóhívás gombot.

- Keresem. Hol van?

- Halló! Másfelé kattintott, most kezdheti elölről... Halló!

- Más gombra kattintottam, kezdem elölről.

- Hallom. Hallod?... Miután feketéről zöldre vált a keret alapszíne, megjelenik a kép. Nálam éppen most zöld. Na, mit mondtam! Látlak! Látom kezed és füstölgő cigarettád. Mondtam ugye, hogy jó ez a skype, úgy beszélgethetünk, mintha szemben ülnénk egymással...

- Rég volt az már.

- Én már csak a mostra figyelek. Megöregedtem.

- Látom. Rajtam is látszik. Láthatod...

- Kopaszodsz te is.

- Állítsd magadra a kamerát. Élesítsd. Most jó!

- Előre hajoltam. Amikor hátradőlök ebben a kényelmes karosszékben, csak a kezem látszik.

- És bal oldalodon a fal, amely tele van festményekkel.

- Igen. Azok nagyon régi képek. Van egy kis családi gyűjteményem. Nyugdíjazásom óta rendezgetem. Semmi haszna, de van elfoglaltságom. Szívesen látlak, nézz be hozzám.

- Persze, mi az a kétezer kilométer?

- Kellett neked olyan messzire menned?

- Nem volt más választásom, te is tudod. Otthon már senkim sincs, itt unokám hasznára lehetek, legalább is ezzel áltatom magam. Vittem-hoztam óvodás korában, elkísérem az iskolába, ráerőltetem a magyar szót, a nagyapáknak is lehet némi haszna.

- Mikor mentél ki? Van vagy húsz esztendeje?

- Majdnem. Tulajdonképpen a változás után öt esztendővel...

- Hű, hogy repül az idő! Ezek szerint jó húsz esztendővel ezelőtt találkoztunk utoljára?

- Úgy van. Akkor láttalak, amikor visszatértél Bécsből. Bejöttél hozzám, az irodába. Emlékszel? Emlékszel mit kérdeztem tőled akkor?

- Mit kérdeztél?

- Nem emlékszel? Azt nem lehet elfelejteni...

- Azt kérdezted, hogy visszajöttem?

- És mit feleltél?

- Azt feleltem, hogy igen.

- Így van. Azt beszélték rólad, hogy az anyaországból átléptél Bécsbe. Láttak a menekült-táborban. És aztán hazatértél.

- Hazatértem, persze.

- Akkor nem kérdezhettem tőled egyebet. Az iroda is tele volt poloskákkal.

- Az meglehet, másokat is lehallgattak.

- Nem kérdeztem tőled egyebet, mert nem kérdezhettem. De sejthetted, mit gondoltam rólad. Mit gondolhattam valakiről, aki jelentkezik a bécsi menekülttáborban, ott forgolódik néhány napig, aztán, mintha mi sem történt volna, visszatér az átkos rendszer igája alá. Van ilyen? A karámból szabadult állat megjárja magát a szabad réteken, aztán visszaballag a szúrós szöges-drótkerítés mögé? Azért sem kérdeztem többet, mert barátaink és közös ismerőseink kérdésére sem tudtam mit felelni? Milyen ember ez a Béla? kérdezték tőlem. Igaz lelkedre, Anti, mondd milyen ember az ilyen? Így kérdeztek. S azt, hogy miért mentél a bécsi táborba? Mit és kiket kerestél ott? Ki küldött? Ilyeneket kérdeztek fojtott hangon, és kérdéseikben benne volt az ítélet. Hallgattam. Mert a kétségek úgy égették egész bensőmet, mint gyomorfekélyest a savtúltengés. Nem segít ilyenkor a szódabikarbóna, nem enyhíti fájdalmunkat semmilyen por, mert erre nincs orvosság.

- Hazatértem.

- Nem hittem el, hogy ott jártál. Rákérdeztem. A többit akkor nem kellett magyarázni.

- Nem magyarázhattam akkor magam sem, mert nem volt mit. Minden magyarázatom újabb kétségeket borzolt volna az érdeklődőkben.

- Érthető.

- Hazatértem én egyszer Amerikából is. Az egyik fogadáson, már ittunk eleget, odalép elém egy idősebb, jóvágású úriember, s nem teketóriázott, hanem keményen rám szólt: Uram, beszédem van magával! Jöjjön velem! Letettem a pezsgős poharat és követtem. Beültetett egy garzonlakásnyi méretű automobilba, s elkocsikáztunk a város villanegyedébe. Kétszintes, fürdőmedencés, teniszpályás, bútorozott épületben végigvezetet a szobákon, a visszaúton kezembe nyomta a ház kulcsait. Ez a magáé! És mondta, hogy havi hány dollár kereshetek, ha elvállalom fémipari vállalatának műszaki irányítását. Másnap, amikor felkeresett a szállodában, elébe tettem családi fotóimat. Az egyiken anyám Nádaspatak-menti házunk udvarán áll a nyári konyha előtt, és a vasárnapi csirkepaprikásnak valót kopasztja a tavaszi zendülésben. Szerény ember vagyok, és az is maradok, mondtam az úriembernek, ezért öreg szülőházunkat nem cserélhetem el az úszómedencés-teniszpályás villával, mert csak szülőhelyemen érzem magam otthon. Hallgattunk egy sort. Kézfogásából éreztem, hogy erősen igyekezett az épeszűek csoportjába tartózónak minősíteni engem.

- De a bécsi kirándulásnak bizonyára más indoka volt.

- Így igaz. A fiamat akartam menteni. Sorra vehetjük az összes nagymenőket, neves embereinket, elöljáróinkat, mind hasonló cipőben jártak. És ki-ki ismeretségi körének megfelelően mentette családját. Anyaországi kapcsolataiknak köszönhetően írók, művészek, közemberek fiai, lányai jutottak megfelelő pályakezdéshez, megélhetéshez, álláshoz, lakáshoz az anyaországban. Nekem nem voltak ilyen kapcsolataim, nyugatabbra kellett keresnem lehetőséget. Ezért jelentkeztem a menekültek bécsi táborában. Ehhez persze, előbb útlevelet kellett kapnom. Az egyik hétvégén, özvegy édesanyámnál jártam, hogy a városi ellátás útvesztőinek ismeretével, és mindenféle baráti segítséggel, csúszópénzzel és cserekereskedelemmel, feketén szerzett élelmiszerekből számára is jutassak valamennyit. A kocsmában hallottam, hogy a szomszédfaluban, rokonait látogatja János bátyánk, akinek fekete kocsija és fegyveres kísérője is mutatta, hogy nem akárki. Segítségével jutottam - s ez abban az időben, tudod magad is, nagy szó volt - Trabanthoz. Gondoltam egyet, s karton-jaguáromon átviharzottam a szomszédfaluba. Nem volt nehéz megtalálni a fekete Mercedest. Mondom János bátyánk fegyveres sofőrjének, hogy fontos közlendőm van távoli rokonom számára. Az nem úgy van, hogy akárki csak úgy megzavarja a minisztert fontos teendői közepette. Mivel ezzel egyetértettem és a zavarás tényét is sikerrel elhárítottam, a szelíd gorilla, nagylelkűen szabad utat engedett. Hátul van a sertésólnál, intett a fényes kocsit nagy igyekezettel fényesítő emberem, s csakugyan ott találtam János bátyánkat, amint a süldőmalacok szemrevételezésével szakított magának bokros teendői közepette örömteli pillanatokat. Illendően köszöntöttem, és szóltam magamról is, hogy tudja hova, rokonságának melyik ágába helyezett a sors, aztán, amúgy rögtön és nyíltan a közepébe vágva, útlevél ügyben segítségét kértem. A malacokról reám fordította emberi tekintetét, biztatásként dörmögött valamit, aztán e zavaró körülményeket tüstént elhessegetve, szépen elbeszélgettünk a disznóhízlalás nehézségeiről, s bizonyos gonddal kitenyésztett fajták előnyei fölött is egyezséget kötöttünk. A következő héten már kezembe volt az útlevél. Mentem-jártam mindenféle anyaországi ismerősöknél, a kisemberek sokféle gondjától akkor együttesen sem láttuk tisztán a jövőt. Gondoltam egy merészet és átruccantam, mert akkor éppen lehetett, Bécsbe. A menekültek táborában leadtam az útlevelemet, s egyéb nálam lévő irataimat, kérdezősködtem, latolgattam másokkal együtt, merre keressük a jobb élet lehetőségét. Ausztráliát sűrűn ajánlották. Megijedtem a nagy messzeségtől. Háromnapi téblábolás után, jelentkeztem az irodán, visszakértem az irataimat. Meggondoltam, mondtam a velem foglalkozó úriembernek, talán mégiscsak lesz valahogy otthon is. Abból nem lesz semmi jó, ha a fiam olyan messze kerül a nagyszülei házától. Jól döntött, buzdított az úriember, aki visszaadta az útlevelemet, és Trabantomon egyhuzamban hazarobogtam. Ez bécsi kiruccanásomnak a története, amit akkor nem mondhattam el még neked sem.

- Béla, emlékszel még, akkor azt tapasztalhattuk, hogy három ismerősünk közül egyik besúgó. Merthogy szinte mindenkit megkörnyékeztek, biztattak, de inkább különféle módon kényszerítettek arra, hogy jelentse az ismeretségi körében történteket vagy legalább véleményt nyilvánítson a belügynek nem tetsző viselkedésükről. Engem három hónapig gyomrozott egy kapitány. Gyorsabb előrehaladást ígért a hivatalban, ha fedőnévvel ellátott észrevételeimmel szolgálom hazámat. Mit mondhattam volna? Azt, hogy az ő hazája nem, az én hazám? Területileg sem. Merthogy oltyán betolakodó volt a tiszt. Nemzeti érzései is hidegen hagytak, meg sem fordult csökött agyában, hogy örömömre szolgál: nem tartozom az államalkotó nemzethez. Még akkor sem tartozhatom oda, ha előrevetítve erőszakos beolvasztásunk mindent lehengerlő sikerét, önkényesen bekebeleznek bennünket a mondvacsinált ősiség akarnokos jogán mindenkinél kiválóbb anyanemzetükbe. A történelemben oly sokszor bevált kisebbségek felszámolása, sokféle csavaros és szemfényvesztő módozata ellenére nálunk nem sikerülhet. Reménykedhetünk, mert európaiabbak vagyunk a balkáni betolakodóknál, s a logika szerint nekünk kényszer a visszalépés, nekik pedig értelmes a felzárkózás. Amikor propagandájukról lefoszlik a tudománytalan hőzöngés, és kiderül, hogy dicsőséges történelmük, amelyre felsőbbrendűségüket építették "meztelen", a józanész helyére teszi a dolgokat, normalizálódik majd az élet. Nyilván, nem szólhattam erről emberemnek, és még most sem érvelhetnék, ha megkeresném, mert ugyanott, ugyanazt a mesterséget űzi, mondvacsinált ősiségének mámorában, mint egykor az átkos rendszerben tette. Alapvető változásokra ma már nem elég néhány évtized. A sokféle beidegződés, az akarnokság, a megszokás és a hatalomhoz való ragaszkodás miatt csak felszíni a változás. Ha azt kérdeznéd, hogy miért nem térek haza, hát akkor azt felelném: ezért. Elegem volt a sziszifuszi küszködésből.

- És hogyan szabadultál meg a kapitányodtól?

- Huszárvágással. Írtam kérésére néhány véleményezést a listáján szereplő ismerőseimről, de nem az általa ajánlott fedőnevet, hanem a saját nevemet írtam alá. És útszéli viselkedéséért feljelentettem feletteseinél. Áthelyezték, és akkor úgy tűnt, engem békén hagynak.

- Zaklattak?

- Megfigyeltek. Éreztem, hogy mindenütt nyomomban vannak. Ki derül ez majd, amikor kikérem dossziémat a belügytől.

- Sanyi kikérte. Azt mondja, hétezer oldal... Honnan ez a bőség?

- Ez is mutatja, hogy számosan voltak, akik jelengettek.

- A Sanyi dosszárjában tőled is van egy jelentés...

- Véleményezés.

- Egy kutya!

- Nem éppen. Ilyen véleményezést akkoriban többet is írtunk a káderosztály kérésére azokról, akiket át-, vagy elhelyeztek, akiket magasabb beosztásba javasoltak. És azt a véleményezést a saját nevemmel vállaltam. És Sanyi, amikor nemrég felhívott, azt mondta, nem talált semmi kivetnivalót abban. Pedig, emlékszem, hogy amikor a konyhaasztalon sietve tizenvalahány sort írtam Sanyiról, a kapitány elégedetlen volt jellemzéssel. Milyen ember az, akinek egyetlen hibája sincsen? Ezt kérdezte. Igaza van, mondtam, és odakanyarítottam még vagy három sort arról, hogy barátom olykor hirtelenharagú, felemeli a hangját, és kacskaringósakat káromkodik. Nyomban, szorosan az utolsó sor alá kanyarítottam az aláírásom, hogy senki ne toldhasson oda be egyebet. Ha sikerült volna rávennie, hogy feljelentést írjak, akkor az általa ajánlott fedőnévvel kellett volna aláírnom. Nem tudom honnan vette, valamilyen b-betűs nevet ajánlott: Bieru, Bicu, Banu. Nem jegyeztem meg, mert egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy ezt a nevet használjam. Ha elfogadom ezt a nevet, beleegyezem abba, hogy beszervezett ügynökként, besúgóként szerepeljek nyilvántartásukban.

- Mostanában egyre többen megvallják, mert hát dokumentumok is bizonyítják, hogy miként kényszerítették a belügyiek őket együttműködésre. Tapasztalatlanok, naivak, felületesek is akadnak közöttük szép számmal. Az élelmesebbje pedig haszonlesésből, kivagyiságból, de olyan is akad, aki rendszeresen folyósított havi fizetésért dolgozott szorgalmasan és lelkiismeretesen, lelkifurdalás nélkül. Beismertem, hogy jártam Bécsben, amikor a kivándorlással próbálkoztam. Nem azért jártam ott, ahogyan az egyesek képzelik. Nem szolgálati úton, és nem azért, mert valamit is ígértek szolgálataimért.

- Mit gondoltál? Miként magyarázhatták a veled történteket ismerőseid? Mire számítottál? Csak nem arra, hogy elnézik neked azt, amire más csak álmában gondolhatott? Protekciósan útlevelet kapsz, jössz-mész a nyugati határon át, mint a szabad emberek? Kinek hittek volna? Nyilván, hogy besúgót láttak benned, kollaboránst, szekust... Helyükben te sem gondoltál volna mást...

- Van itt a fiókomban egy Nota informativa címmel ellátott papír. Ha nem felejtettél, akkor tudhatod ez az állam nyelvén írott megnevezés, tájékoztatót, belügyis jegyzetet jelent, és előszeretettel használták ezt a műfajt a rendőrök, a hivatalos közegek, a besúgók, a feljelentők... A 89-es balhé idején találták a megyei pártszékház előtt, ahová a tömeg kidobálta a dossziékat. Az egyik barátomtól kaptam nemrég. Le is fényképeztem, mert benne vagyok keményen, mint akit erős szemekkel figyelnek a szervek, pont nemzetiségi nézeteim miatt... Persze, ők is tévednek, akárcsak te, mert nekem nincsenek nézeteim. Még azt sem szoktam hangsúlyozni, hogy milyen nemzetiségű vagyok. És arra sem hívtam föl a NATO figyelmét soha, hogy levegőt szoktam lélegezni. Egy jó besúgó, mint amilyen én voltam, azt is titkolja, hogy van neki vakbele, meg tyúkszeme. Az igazság pedig az, hogy soha nem is titkoltam. Akkor sem, amikor a lágerből hazajöttem. Mert mondtam, hogy a fiamért mentem, s azért jöttem haza, hogy magammal vigyem. De már nem engedtek át a magyar határőrök. De mit számít, hogy mi az igazság ! Na, ez a fájdalom is szépen ki van faragva. Nem ítélhetem el, aki ezt gondolja rólam és nem haragszom már senkire sem. Mert az Úr képére vagyok teremtve. Azt mondom az Úrnak, bocsájtsd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek. Az éjjel azt álmodtam, hogy visz a hóhér akasztani. Mondtam néki, míg haladtunk az akasztófa felé: Vigyázzon, mert még meg talál fázni, olyan lengén van öltözve. Legalább sapkát tehetett volna. És ha már fölakasztott engem, hazafelé menet vigyázzon magára, mert nagyon sok rossz ember járkál az utakon, még le is üthetik... Mit mondhatnék egyebet? Küldöm a dokumentumot, mert beszkenneltem...

- Én úgy mondom, amikor szöveget vagy képet másolok a gépbe, hogy beolvastatom, mert nekem itt a foszlányban becsülnöm kell a magyar szavakat. Ne a skype-on küldd, mert ott nagyon lassan jön, inkább levél mellékleteként, a levelezőbe máris írom a címem.

- Jé, te is a gémilt használod? Nálunk inkább a yahoo a divat...

- A Google nagyobb, több ezer levelemet tárolja.

- És ki vagy neki szolgáltatva, hiszen minden tud rólad...

- Akinek nincs titkolnivalója, annak ez nem számít.

- Felhasználhatják adataidat, ki tudja mire jó az, ha minden leveledet átfésülik.

- Minden adatnak értéke van.

- Így van. Éppen ezért kívánom megtartani magamnak.

- Nem kértem, hogy tisztázd magad. Mostanában, ha kell, ha nem, emlékeimben kutakodom és találok mindenféle apróságokat, amelyeket nem tudom hova tegyek. Olyan összerakható játékdarabokat, amelyeknek pontos helyük van, de csak a jóságos Isten tudhatja, hova tartoznak, kihez vagy kikhez illenek, milyen következtetésre valók, ha egyáltalán valók valamire. Emlékszel Béla, amikor a főtéri sörözőben ültél Zolival, és a mellettetek lévő asztal mellé lehuppant két kíváncsi alak, fülükből ítélve nyuszikáknak tűntek, valójában szamárfülű farkas-félék voltak. Zoli mesélte, hogy nem tudhattátok mit hallanak, de akkor már tudomásunk volt arról, hogy olyan lehallgató herkentyűket használnak a "bőrkabátos fiúk", amelyekkel több tíz méteres távolságból rögzíthették még a suttogást is. Csevegtetek Zolival, de ő amint észrevette a szolgálatosokat, hirtelen témát változtatva a húszdekás márnák fogásáról kezdett részletes beszámolót, és belevitt téged ebbe a dumába, akinek halványlila sejtelme sincs a halászatról, hiszen botot is csak azután fogtál kis időre a kezedbe, amikor részegen, a lépcsőházi vízelosztó fedetlen üregébe lépve, lábad törted. Emlékezz csak, abban a mondvacsinált vitában arról győzködött, hogy teljesen hibás felfogásod, miszerint, kellőképpen meg sem fontolod, hányas damil illik a húszdekás márnákhoz. Zoli ma sem érti, miért nem kapcsoltál. Nem értette, miért nem akarsz a márnákról beszélni, és miért ragaszkodsz ahhoz, hogy a valahonnan sebtében megtudott elrománosításunkról csevegj. És éppen akkor, és azok előtt, akik ott a szomszédasztalnál arra vártak, hogy valamilyen okkal összeesküvéssel vádolhassanak benneteket.

- Rég volt. Nem emlékszem. Különben ki nem állhatom a halat. Az én kedvenc eledelem a megfelelően pácolt marhasült.

- Értem. Az ízlések különbözőek.

- És mindenkinek más és más az ízlése.

- Amit illik elfogadni.

- Nem vitás.

- Ne vitatkozzunk!

- Nem vitatkozunk. Emlékezünk...

- Ebbe minden belefér.

- A viták is. De már nincs értelme.

- Már hogyne volna!

- Nemrég olvastam azt a vaskos könyvet, amelyben egy régen nagymenő szerkesztő lelkiismeretvizsgálatában bevallotta, hogy gyávasága miatt megalázó helyzetbe jutott. Előbb kisebb, később szinte bármilyen felsőbb utasítást követve, s ezzel takarózva, gátlástalanul kiszolgálta a hatalmat. Dicsőítő verseket írt, hozsánnakötetet szerkesztett...

- Nagy visszhangja volt a könyvnek.

- Valami olyat tett ezzel, amivel feledteti gyávaságból elkövetett tetteit. Ehhez bátorság kell. Tiszteletet érdemel. Akkor értékelhetjük igazán a könyvében foglalt önelemzést, ha arra gondolunk, hogy a becsületüket nála sokkal inkább eljátszottak, még ma, húsz esztendő után, mukkanni sem mernek. Falaznak, ujjuk mögé bújva védekeznek, szerencsétlen flótást játszanak. A nyílt kiállás, a beismerés nem kenyerük. Gerincességükből semmi sem maradt. Az ilyenek bármikor, bármilyen hatalom szolgálatára készek.

- Így igaz!... De most meg kell szakítanunk a beszélgetést, mert a feleségem figyelmeztet, hogy mennünk kell a klinikára.

- Minek az neked?

- Lehetséges, hogy újra megoperálnak. Kivettek a beleimből vagy félméternyit.

- Ne hagyd, hogy megműtsenek!

- Nem nagy élvezet.

- Ne hagyd, hogy megműtsenek!

- Kösz, hogy aggódsz. Lássuk, mi mondanak a doktorok... Meglátjuk.

- Persze, hiszen nem vagyunk elvakultak. Majd még beszélgetünk...

- Viszlát, Anti.

- Szervusz, Béla.

Második beszélgetés

- Látom gépnél vagy...

- Igen, aki szerepel partnerlistádon és bekapcsolja gépét, rögtön jelzést küld a többieknek. Innen tudom, hogy néhanapján már reggel hétkor már munkálkodsz.

- De azért van szívem, senkit sem hívok ilyen korán. Látom, te sem tudsz aludni. Barangolászol a világhálón?

- Dehogyis! Nincs nekem arra időm. Reggelenként visszaemlékezéseimet bütykölöm. Írtam már vagy másfélszáz oldalt.

- Minek?

- Unokámnak, hogy tudja, anyai ágon ki fia borja. Az apja svéd, apai nagyszülei egy apró tengerparti halászfaluban élnek. Nem sokat törődnek unokájukkal, mert az itt nem szokás. Kisebbik fiúk tizenhét éves korában beköltözött a szülőfalujához közeli kisvárosba, és csak néhanapján telefonált a szüleinek. Azt hiszem azért, mert még most sincs mit mondaniuk egymásnak. Hébe-hóba, amikor hazalátogat, az anyja jó előre kiköti, hogy melyik nap, hány órától fogadják, mondjuk délután öttől hétig, s arra is figyelmezteti, hogy egy kávénál többre ne számítson. Egyébként ebben az országban a család hivatalos meghatározásában nem szerepelnek a nagyszülők. A család: szülőkből és gyerekekből áll. A nagyszülőket és a többi öreg rokont pedig, ha rászorulnak, nem gyermekük vagy gyermekeik látják el, hanem a társadalmi biztosító. Mozgásképtelenségük arányában, meghatározott időre, mondjuk, napi egy-két alkalommal küldenek lakásukra gondozót, aki ha kell, megfürdeti, megeteti őket, bevásárol és takarít. Akik saját házukban magukra maradtak, és megunták az egyedüllétet, öregek házában kaphatnak garzonlakást, ott gondoskodnak étkeztetésükről és fokozottabb egészségügyi ellátásukról. Voltam egy ilyen öregek házában, ahol az átlagéletkor megközelíti a százat, ott olyanok élnek, akik közül többen már meg sem ismerik hozzátartozóikat, s gyerekeiket akkor értesítik, ha eljön a végső tisztességadás ideje. Azt mondom, hogy az én unokám többet érdemel. Amíg magam is öregek otthonába kerülök, szeretném elültetni benne elődei tiszteletét. Találtam a világhálón egy családfa-építő programot, olykor órák hosszan elbíbelődöm azzal, hogy őseimről ott minden adatot rögzítsek. Ezenkívül az Erdélyi Szótörténeti Tár szavait hagyom az unokámra. Talán még megérem az összes kötetek megjelenését, két vagy három kötet lehet még hátra.

- Fenn van már egész az Interneten.

- Tudom, láttam a világhálón. De szeretném, ha unokámnak megvolna, az összes, mind a tizenvalahány kötet, hogy kézzel foghatóan, messzire látszó, aranybetűs gerincével figyelmeztesse, a kötetetekben foglalt, németül és románul is olvasható szavakat használnia kell, elfeledni még az ő unokáinak sem szabad.

- Naiv elképzelés. Lefogadom, hogy az unokád gyerekei már nyikkanni sem fognak magyarul.

- Ha valamiről lemondunk, az csakugyan veszve van. Még szerencse, hogy itt nekem nem kell gyakorolnom a lemondást. Alapjában véve pesszimista beállítottságú voltam. Sokat sóhajtoztam, hogy nekem ez sem, az sem sikerül, minek törjem magam. Éltem kistisztviselői életem. Emlékszel, az öregektől mi még hallottuk az úriemberekre jellemző vicces szabályokat, miszerint az úriember nem kérdez, nem csodálkozik, és nem fizet. Én mindig hozzátettem, hogy az igazi úriember nem is lelkesedik! Otthon erre nem sok alkalmunk volt. De képzeld, itt örülni tudok sokféle apróságnak. Annak, hogy a feketerigók karnyújtásra füttyentgetnek a bokrokban, a vadnyulak hajnalban ablakom alatt reggeliznek a pázsitos füvekből, tavasszal mezei salátát és csalánt szedhetek néhány százméternyire lakásomtól, mert annyira a természet lágy ölén élek, hogy szegfűgombáért, csipkebogyóért vagy vadcseresznyéért sem kell messzebb mennem. Sétára van kedvem, hárompercnyire dombok közötti védett völgyek várnak, ligetek és apró, alig hallhatóan csobogó patak. Azt hiheted, hogy ilyen környezetben valamilyen eldugott helyen lakom. Meglepődhetsz! A kisváros százezres egyetemi központ, tíz-tizenöt perc alatt a központig sétálhatok. Itt semmi sem gátol abban, hogy tervezd a jövőd. Itt a gondok, akár a felhők gyorsabban járnak, mint nálatok, és olyan, de olyan kék az ég, hogy gyermeki vidámsággal, mint valami mantrát mondogatom néha magamban: Géza kék az ég! Géza kék az ég! Az idősebbek, ha bölcsek, ha nem, magányra vágynak és itt az is jó, ha magányos az ember, ilyenkor mintha lassabban telne az idő, jut időm magamra is.

- Azt mondtad "nálatok".

- Kiszaladt a számon. Olyan ez, mint amikor a részeg ember szól, észre sem veszi, hogy kimondja a valót, a szívén fekvő igazat. Állítom, eszem diktálja, hogy a hozzám hasonló idősek, szülőföldtől elszakadni képtelenek, de a valóság az, hogy egyre inkább csak gyermekkori emlékeimben, régi barátaim, rokonaim és ismerőseim felidézett képében él bennem a szülőföld. Néha azon kapom magam, töröm a fejem, miként lehetnék jobb ember. Ki hitte volna, hogy ilyesmire is jut időm. Persze, kérdezhetnéd, hogy ennek mi értelme? Mire megyek azzal, ha hátra lévő kis időmben javítgatok magamon valamicskét? Tulajdonképpen rájöttem, a valódi élet az, amikor magunkról is jut időnk gondolkodni. Amikor ráérősen szembesülhetünk tetteinkkel. Amikor mérlegelhetjük, miként javíthatunk aznapi melléfogásainkon. Azt sajnálom, hogy erre az eddigi hét évtized alatt nem sok percet fordítottam. Olykor, mint álmaimban hol délibábként, hol sokpixeles élességgel látom kedvelt játszótereimet, a patakpartot, a gyermekek által épített gátat a térdig érő vízben, a vackorfákkal teleszórt dombokat, az óvári szűk utcákat, a fűtőházi barangolásokat a kivénhedt, patinás mozdonyok között... És az akkori gondtalanságra, jókedvű bizakodásra, felhőtlen napokra vágyom. Éreztél már olyan megdöbbenést, amely olyan, mint valami megvilágosodás? Mostanában asszal szembesülök, hogy agyatlanul átszáguldottam, átgázoltam eddigi életem napjain. Vagy az élet gázolt át rajtam?

- Sóvárgás. Ez hűtlenséged ára.

- Öregkori nosztalgia. Eltávolodtam az otthoniaktól lelkileg is. Visszajárok, de örömöt ez nem okoz. Inkább elidegenedést, hiszen alig akad már ismerős arc otthon, a várost pedig kiforgatták egykori nekem való szépségéből az idegenek. Merthogy nekem azok is idegenek már, akik ott születtek.

- Nekem sem sok maradt a büszkeségből. Áltatom magam, mint a többiek, akik gyávaságukat, határozatlanságukat helytállásnak nevezik azt, hogy maradtak, ellenálltak a fejlettebb nyugat vonzásának. Még az irigység is ott sunyít szavaink mögött, amikor lenézünk benneteket. A cserbenhagyottak keserűségével, széttárt karokkal állunk az úton, amelyen a magad félék a számunkra beláthatatlanul messzi távolba jutottak. Mertek, vállalták az újrakezdés rizikóját...

- Bánod már, hogy visszaszaladtál Bécsből?

- Mi értelme volna? Akkor azt kellett tennem.

- Végül fiad is megtalálta a maga útját.

- Németországban tanult, ott is maradt. És onnan övé az egész világ.

- Ezt akartad, s ha nem rajtad múlott is, elégedett lehetsz.

- Nem panaszkodom.

- Múltkori beszélgetésünkön rágódva, sehogy sem fér a fejembe valami?

- Micsoda?

- Ááá...Nem fontos.

- Ki vele!

- Szóval, hazatértél Bécsből?

- Igen.

- Mentél s jöttél, aztán csak sétafikáltál közöttünk, mintha semmi sem történt volna.

- Nem történt semmi...

- Hogy lehet az, hogy kirándulásodnak nem lett következménye?

- Mire gondolsz?

- Béla! Ha akkor valaki kiszökött nyugatra, s meggondolta magát, amire nem tudok példát, de mondjuk, hirtelen visszatért, ugye elképzelhető, hogy kezelésbe veszi a belügy. Azzal, hogy a bécsi táborban jelentkeztél, a diktatúra szigorú törvényei szerint, hazaárulást követtél el. A hazaárulókkal pedig, te is tudod, nem bántak kesztyűs kézzel. Ha pedig bekaszniztak volna, azt pillanatok alatt, tudta volna az egész város. Rólad azt terjesztették, hogy hazatértél. Vigyázz! - intettek félénken, Béla barátod visszatért... Tudod honnan?

- Engem leginkább ezek a suttogók piszkáltak, dühítettek akkor.

- Béla! Akkoriban engem naponta felkeresett egy kapitány. Ha nem jött, akkor kihallgatásra hívtak. Menekülésre nem volt mód. És fenyegettek. Fennhéjázóan azt állították, hogy mindent tudnak rólam. És a barátaimról is. Rólad is tudtak. Hihetetlen, hogy miután visszatérsz Bécsből, és erről beszél az egész város, nem hívnak be, nem keresnek fel a lakásodon, nem szorítanak sarokba. Meg sem kérdik, mit kerestél Bécsben, ott a táborban. Másokat követtek, megfigyeltek, lehallgattak, kihallgattak és bezártak ezért. Akármennyire is kényelmetlen, de a miértre választ vártak ismerőseid. Lelkiismereti kérdés ez, amit saját magadnak is meg kell válaszolnod.

- Mit mondhatnék?

- Nincs mondanivalód?

- Védekezzek!?

- Eltelt két évtized. Nem találod furcsának a veled történteket?

- A meg nem történteket?

- Azt akarod mondani, hogy tettednek nem volt következménye?

- Itt vagyok! Élek!

- Sokan belehaltak az ilyesmibe.

- Bizonyára.

- Azt mondod, hogy neked szerencséd volt?

- Az élethez szerencse is kell. Kételkedsz bennem!?

- Válaszod nélkül nekem sem könnyű.

- Te mit tennél a helyemben? Lehet, hogy kételkednék magam is. De azért nem gyanúsítanálak.

- Én sem gyanúsítlak. Csak eszembe jutott, hogy milyen furcsa időket éltünk. Ismerek én olyanokat, akikről azt hiszem, joggal állíthatom, hogy besúgtak. De nem teszem. Ha akarnám, se tehetném, mert nincs rá bizonyítékom. Csak a megérzés beszél belőlem.

- Az nem biztos, hogy jó tanácsadó.

- Ismertem egy olyan tanult embert, akit filozófiát tanítani hívtak a belügyiek kiképző-központjába. Háromnapi gondolkodásidőt kért. Aztán igent mondott, egy feltétellel. Mit gondolsz, mi volt az?

- Fogalmam sincs. Lakást kért vagy gépkocsit?

- Nem találod ki. Csak akkor volt hajlandó tanárkodni a belügynél, ha főhadnagyi rangjához egyenruhát is kap.

- Szekus egyenruhát?

- Azt hát! Tudod miért? Csak azért, hogy egyenruhában mutatkozzék tömbházukban.

- Ez nem normális.

- Persze, hogy nem. Mert azt akarta, hogy felnézzenek rá. Vagy azt, hogy féljenek tőle...

- Dili. Biztosan agyára ment a filozófia...

- Szomszédom, másodállásban idegenvezető volt. Annak idején az elemit német iskolában végezte, aztán angolul és franciául is tanult. Nyugati turistákat kísért, csoportokat, nagymenőket, akik hatalmas összegeket fizettek egy-egy elejtett szarvasért. Jó pénzért mindenféle ínyencséget, kazettafont kaptunk tőle. Emlékszel még a nagyszobánkban az egész falat betöltő, bükkerdőt ábrázoló tapétára?

- Hogyne! A szobátokból induló erdőn át, távoli tisztásra siklott a tekintetünk, a megsimogatható fatörzsek benn voltak a szobában, és mégis a panorámaképnek köszönhetően kitágult a szűkre szabott tömbházi szoba...

- Az is tőle vettem. Annak ellenére, hogy jóba voltunk vele, féltünk, hiszen nyilvánvaló volt, kinek dolgozik. Hány példát mondjak még arra, hogy nem kellett nagy szimat a besúgók felfedezéséhez. És minél többen voltak, annál könnyebben váltak felismerhetővé. Azt mondják, ha valahol hárman találkoztak, egyikük bizonyára feljelentő volt. Közismert volt városunkban az a jópofáskodó sportújságíró, aki egyre gyakrabban túlzásba vitte az italozást, mégsem esett semmi baja. Egyszer addig utazott végállomástól végállomásig a trolibuszon, amíg feltűnt a sofőrnek. A központban, ahol rendőrt látott, megállt, és nagy nehezen, mert ellenállt, levakarták részeget a járműről. Megfenyegette a rendőrt. Azt állította, hogy ő a megyei titkár sógora. Igazolványait vizsgálva, kíméletesen bántak vele, a rendőrségről a kijózanítóba vitték került. Másnap hívatta a megyei titkár, és számon kérte tőle a nem kívánt rokonságot, de más következménye nem lett a dolognak, az újságírónak pedig azután sem esett semmi baja. Sem az átkos rendszerben, sem utána. Pedig...

- Mindez csak feltételezés. Olyan ez, mint a rák. Ma már mindenki rákos. Mondom a szomszédnak, nemrég jöttem a kórházból, kiszedtek belőlem méternyi vastagbelet, merthogy rosszindulatú részek is voltak benne. Az semmi, vigasztal a szomszéd, és azzal dicsekszik, hogy prosztatarákos. Aki pedig még nem az, majd ha eljön az ideje, merthogy férfi vagy férfi volt, szóval, előbb-utóbb mindenki prosztatarákos lesz. Ezzel nem érdemes felvágni, manapság ez az általános. Egyre több a rosszindulatú daganat és a rosszindulatú ember.

- De az is elég borzasztó, hogy a besúgás általános volt. Ez nagyon nyugtalanító. Nem csodálkozom, ha mostanában egyre többen kérik ki a róluk gyűjtött jelentéseket a belügytől. Szerintem, jó az, ha minél több piszkos dolog kitudódik. A takarítás végett, Béla! Merthogy még mindig szemétdombon élünk.

- A hasonlat azért jó, mert szemétdombon nem mindig jó kotorászni, nem valószínű, hogy gyémántokra lelünk, inkább csak orrfacsaró bűzre, feneketlen szemétre. Nem ajánlom a dossziékban való kutakodást. Kellemetlen meglepetések érhetik az embert. Többen is, addig becsült és tisztelettelt hozzátartozót, barátot vesztettek el emiatt.

- Igazad lehet, Béla, de azért csak megpróbálom a nyáron. Egy ismerősömet már ráállítottam a dologra, azt írta mindenki személyesen kikérheti az iratcsomóját, másolatot is készítenek róla, ha jól megfizeted. Azt gondolom, jó lesz meggyőződnöm, csal-e a megérzésem. Azok, akik érzésem szerint engem figyeltek és jelengettek, már nincsenek az élők sorában. Egyébként sem vonnám felelősségre őket. Mire mennék vele? Nem vágyom a bosszút. Lelkük rajta, hogy mit miért tettek. De bizonyára tanulságos lesz megtudnom, kik voltak azok, akik közel férkőztek hozzám, akikkel gyanútlanul barátkoztam. Megosztottam velük kételyeimet, véleményt nyilvánítottam előttük az élet fontos és apró ügyeiről. Az ember könnyen elhiszi magáról, hogy jó emberismerő. Elég néhány pillantás ahhoz, hogy ennek alapján szimpatikusnak ítéljünk valakit. Valakit, akit nem is ismerünk, csak az arcát látjuk, azt, amelyiken jó oldaláról akar mutatkozni. De, amikor belső érzékelésünk műszerei pontatlanok, alaposan melléfogunk, kígyót melengetünk keblünkön, ahogy a régiek mondják, kiszolgáltatjuk magunk. Olyan ez, mint a balekok vak szerelme, nyitottá tesz, hiszékenyé és sebezhetővé. Az ilyen vizsgálódásoknak az lehet a haszna, hogy javíthatunk emberismeretünkön, állíthatunk azokon a belső műszereken, hogy máskor kevesebbszer csalódjunk. Ezért kérem ki a rólam szóló jelentéseket.

- Ne tedd! Hidd el, nem érdemes...

- Mondom, nem a bosszú vezet. Inkább csak a magam iránti kíváncsiság...

- Ne kérd ki a dossziédat!

- Nem ártok én azzal senkinek.

- Magadnak ártasz...

- Hogy érted ezt?

- Mondtam már. Kímélned kellene magadat a csalódástól.

- Mondom, hogy nem számítok meglepetésekre...

- Előre sohasem tudhatod!

- Majd meglátom... Messze van még a nyár, amikor hazalátogathatok.

- Miért? Nem jöhetsz, amikor csak akarsz?

- Senki sem gátol ebben. Szabad vagyok, mint a madár. Csak a szükség... Be kell osztanom a nyugdíjamat. Te sem ugrálhatsz!

- Panaszkodjunk...

- Azzal spórolok, hogy leszállított áron vásárolom az ennivalót, a kenyeret is magam sütöm, mert itt az iparos munkának nagy az ára. Olykor az anyag ára csupán egyharmada a termék árának. A nagyobb részét a munkadíj, a kereskedelem haszna és az adó képezi.

- Nálunk is hasonló minden, de a pénzünk aránytalanul kevesebb és gyengébb értékű, mint nálatok. Nyugdíjam nagy részét elviszi a lakbér, a fűtés, a villany, a víz, a rádió- és tévé-előfizetés...

- És az orvosságok! Naponta tizenvalahány bigyót szedek...

- Az kórházi ellátás se kutyagumi...

- Ne hagyd, hogy megműtsenek!

- Azt mondta az orvos kitűnően sikerült az első operációm...

- Miért hány volt?

- A héten lesz a második. A szövődmények miatt...

- Ne hagyd, hogy megoperáljanak!

- Erre figyelmeztettelek magam is.

- Semmi vész. Még várnom kell az eredményekre. Ha másodszor is rosszindulatú... Akkor majd meglátom.

- Már megint a vakokkal jössz!

- Ötlettárunk a régi, rozsdamarta, nyikorog...

- Csak tartson még egy ideig!

- Neked is ezt kívánom.

- Szervusz, drágám... Most megyek, mert cserélnem kell ezt a katétert...

- Ne hagyjunk fel a csüggedéssel! Legyen ez a jelszónk...

Utolsó beszélgetés

- Mi ez? Ágyban vagy?

- Látsz? Marikámnak köszönheted. Olyan ügyesen helyezte el a laptopomat, hogy látnak beszélgetőtársaim és én is látom őket. Képzeld, kirúgtak a kórházból. Az orvos szerint potyára nyomnám az ágyat a kórházban. Egyébként igazad volt, szükségtelenül műtöttek újra. Annyi a szövődmény bennem, hogyha mind kivágnák, üres emberként kellene élnem. Különben az operáció ragyogóan sikerült.

- Mint rendesen. Meghalni a műtét miatt nem lehet. Meghalni mindenki a saját hibájából szokott. A legnagyobb hibánk pedig az, hogy megszülettünk. De ahhoz képest, látom jól vagy. Olvastam régen egy novellát valami gyatra kis szerelmi történés volt, csak a címére emlékszem. Hosszúkás és szerintem bolondosan vidám a címe. "Látom, jól vagy, piros az arcod..." Minden nap borotválkozom. Ezelőtt harminc esztendővel vettem azt a Braun borotvát, amit ma is használok. Kétszer cseréltem rajta a platinarostélyt, egyszer a késekkel együtt az egész fejet. Elnyűhetetlen. Nem úgy, az arcom... Ma is tapasztalhattam, hogy csupa ránc és még a hullaházban is feltűnést keltenék, olyan sápadt vagyok. A prosztatámat rágja az idő vasfoga. Bizonyára műfoga van az időnek is. És olyan időket élünk, hogy nem jut neki nemesebb fémre. Mármint az időnek.

- A mi időnk lassan lejár.

- Nem elég lassan.

- Pedig micsoda időket éltünk!

- És micsoda legények voltunk!

- Szép, derék és komoly emberek...

- Valóban...

- Főleg te!

- És szerencsések.

- Az. Mindenben...

- Főleg...

- Nem ijedtünk meg az árnyékunktól...

- Minden kritikus helyzetben feltaláltuk magunk.

- És kivágtuk magunk, ha bajba jutottunk.

- Nem tétováztunk.

- Emlékszel, amikor városunkban járt a nagymenő? Lezárták az utcákat, kordonok mögé kényszerítették a népet, minden vállalatnak külön helye volt, feliratos táblák, zászlólengetők sorjáztak a főút mentén.

- Sokszor volt ez így.

- Untuk, bizony!

- És amikor az órákig várakozókat megunva, protekciósan szerzett kicsi Fiatoddal, a motoros rendőröktől közrevett fekete limuzinokból álló gépkocsisor ellenében próbáltunk kikerülni a zárt utcákból, s mint, a vak a sötétben, tapogatózva gurultunk a főúton, a hirtelen mellettünk termett kékruhás szekustiszt sziszegő kérdésére, hogy mi a fenét keresünk mi ott, emlékszel, hogy kivágtad magad? Elefántpofával kihajoltál a kormány mellől és katonásan, a magasabb rangúak biztonságával rivalltál a szerencsétlenre: "Hát nem látod, hogy parancsteljesítés közben okvetetlenkedsz!" A tiszt, mint aki megbánta, hogy világra jött, szó nélkül sapkájához kapta a kezét. Néma tisztelgése közepette gurultunk tovább a néptelen főúton.

- Az volt a szerencsénk, hogy a következő mellékutcába fordulva, az ott álló katonának volt annyi sütnivalója, hogy felettese tisztelgését utánozva, utunkra engedett.

- Akkori lélekjelenlétedet ma is csodálom. Eddig még mindig kivágtad magad mindenféle bajokból. Ezután sem lesz másként.

- Rám fér a vigasztalás.

- Reánk fér, bizony.

- Ne haragudj... Marika int, hogy a nővérke beadná a morfiumot? Siet, mert mostanában sok a betege... Majd még beszélünk...

- Meglátogatlak a nyáron. Remélem...

- Reméljünk.

- Találkozunk.

- Igen. És ne kérd ki a dossziédat!

- Nem lesz könnyű, azt mondják, sokféle formasággal jár...

- Ne tedd!

- Mondom, hogy körülményes.

- Ígérd meg!

- Fontos?

- Már nem.

- Majd megbeszéljük. Ha találkozunk...

- Valahol, valamikor biztosan találkozunk majd.

- Persze, persze... Na, Isten áldjon!

- Áldjon, téged is.

Gyilkosok

Gyilkosok családjába született. Megölte az anyját.

Az anyja nem akarta megenni a spenótot. Csak feküdt az ágyban, nézett a fiára szigorúan. Nem ellenkezett, nem is biztatta. Tömködte szájába a spenótot. Rábeszélősen etette. Vagyis hát inkább csak szerette volna etetni. Nem sikerült, mert még soha senkit nem etetett. Ez valahogyan kimaradt az életéből. A gyerekeit sem kellett etetnie, mert gondoskodott róluk az anyjuk, és mindig akadt valaki, aki elvégezte ezt az aprólékos bíbelődést, ezt a türelempróbát.

Kanalazta anyja, öregkorára elvékonyodott, ajkai közé az ételt. Honnan volt bátorsága etetéséhez, nem tudta. Úgy érezte, az egész gyerekjáték, hiszen csak ismételnie kell anyja egykori mozdulatait, azokat a lágy mozdulatokat, amelyek csordultig voltak szeretettel, amikor lelohadt emlője helyett, sűrűn ismételten, fél kiskanálnyi tejbegrízzel csillapította gyermeke folytonosan növekvő étvágyát. Anyja nem tanította neki az élet apró mozdulatait. Bizonyára tudta, hogy ezek maguktól reá ragadnak. Sohasem hallott a génekről, de úgy viselkedett, mint aki nemcsak génjeik, hanem lélegzetük hasonlóságát is magától értetődőnek tartja. Még a hasában rugdalózott, amikor példamutatással készítette fiát az életre. "Édes gyöngyvirágom, én már alig várom..." - hallotta dúdolását, és megjegyezte a dal tetszetős szövegét is. Nyilvánvalóan így történt, másként honnan tudná most is, hiszen nem tanulta ezt a dalt. Amikor pedig konokul késő estig versre tanított az anyja, hogy másnap felmondhassa a gimnáziumi magyar órán, egyetlen szakaszt sem tudott hibátlanul, de reggel már mosakodás közben betéve fújta az egész Családi kör-t. Nem történt csoda, tudta jól, hogy anyja csöpögtette belé azokat a szép szavakat álmában az éjszaka folyamán, szép sorjában, betűnként az ő akaratos bámulni valóan nagy szorgalmával.

Útban volt az anyja foga, igyekezte fogsora közé lapátolni a remény színű kotyvalékot. Nem sikerült. Anyja szája szögletéből lecsorgott az étel, a lefolyt az állára és onnan a nyakára, a hálóingének kerek gallérja mögé. Törölgette a nagyját. Akkor vette észre, hogy az anyja nem nyel. Nem akarta a spenótot.

Nem akart már semmit sem. Hetek óta vizet sem ivott. Időnként szemével intett, hogy meg akar halni. De ezt senki sem vette komolyan. Nem szólt senkihez. Csak nézett szigorúan. Furcsállotta ezt, mert az anyja egész életében csak magával szemben volt szigorú. Most csak feküdt a kórházi ágyon, bal felét érte a gutaütés. Nem hihette, hogy csak úgy heverészik az anyja, hiszen egész életében keményen dolgozott. Mániásan. És hihetetlen kitartással. Nem érzékelte az időt, örökké hajtotta magát. Az volt az ő legnagyobb baja, hogy mindig, de mindig többet akart tenni, mint amennyit elvégezhetett. Minden percét túltömködte tennivalókkal.

Kötött neki egy svéd mintás fejfedőt. Vacsora után fogott hozzá, szaporán forgatta a négy kötőtűt.

- Lefekvés előtt befejezem - mondta.

S mert kimondta, úgy is lett. Hajnaltájt került az ágyba. Ez a fejfedő ma már csak kopaszodó feje búbjára elég, ha néha feltette, úgy érezte, az élet bármely területén verhetetlen, akarata töretlen. "Kár, hogy nem vagyok zsidó", gondolta. Ezzel járhatnék templomba.

Miután kiszenvedett az anyja, feljelentette magát, vallotta, hogy maga okozta a halálát. Az orvosok szerint megpattanhatott az anyja agyában egy vérér, aztán az agyvízbe fulladt részek nem működtek, ezért nem tudott nyelni, szólni, mozdulni. A szájába erőltetett étel a légcsövébe jutott, köhögési rohamai tüdőgyulladásban folytatódtak. Ekkor már, a mozdulatlan fekvéstől, fenekén tenyérnyi tályog kínozta. A vénás táplálás meghosszabbította szenvedéseit. Élt élettelen.

A magas láz gyorsan végzett vele. Félig zárt szemein a fény se ki, se be. Sötétség borult a fia agyára is.

- Zárjanak el, végezzenek ki - mondta a kezelőorvosnak. Felindultságában indult a rendőrsére. Mindenfélét ordított. Azt is, hogy kétszer halt meg az anyja. Először, amikor hónapokkal ezelőtt, a nővére ismételten rátelefonált az anyjára.

Késő ősz volt. A nyaralókörnyéki gyümölcsösben bokáig ért a sok földre szédült falevél.

Anyja szolgálatra mindig kész, makacs asszony volt, általában hagyta, hogy szerettei kívánsága érvényesüljön mindenben, de most az egyszer kitartott elhatározása mellett.

- Ő is gyilkos! - ordította a fiú, és megnevezte a nővérét. Azt sem hallgatta el, hogy gyilkos az egész családja.

- Egymást gyilkoljuk, mindannyian arra várunk, hogy eltegyük láb alól valamennyi közeli hozzátartozónkat.

A kórházi folyosó végén kapták el azok a markos emberek. Küzdött az igazságáért. De semmibe vették.

- Nálunk leszel és punktum! - A nővére bevallotta, hogy ezt ordította az anyjának a telefonba mielőtt lecsapta a kagylót. És azt, hogy "...garzonod foglalt, oda költözött egyetlen és imádott fiú unokád!" Ezt számtalanszor elismételte előbbi telefonbeszélgetéseik alkalmával is. Naponta elmagyarázta az anyjának a sok utánajárással bevezetett tanyasi telefonba, hogy másként nem lehetséges.

Nyár elején rendszerint kiköltöztették anyjukat közös nagyfalusi tanyájukra, ahol szívesen kertészkedett és magas vérnyomása is csökkent. Azt mondták róla, hogy harmadik emeleti garzonjában nyitva felejtette a gázt, s csak a véletlen műve, hogy nem repült a levegőbe szomszédjaival együtt.

- Nem igaz! - mondta az anya. - Csak azért volt gázszag, mert a városi gázellátók büdösítették a gázt! Az anya bevallotta, hogy valamiért évek óta nem érezte a szagokat, csak fejfájásáról tudta, hogy akkor valami nem volt rendben a lakásában.

- Elájultál! - emlékeztette a lánya.

- Nem igaz! - csattant fel anyja.

- De igaz!

- Folyton agyvérzés kerülget. Akármikor elájulhatsz...

- Jól vagyok! Csak hagyjatok már békén! Nem elég, hogy a hét majd minden napján cselédetek vagyok?!

És ez így ment egész héten. Hét végére az anyja rendbe tette a tanyát, leszedett minden gyümölcsöt, felásta a zöldséges kertet. Október vége volt. Szép, hosszú ősz. Egyre halasztotta a hazajövetelét. A fiának mindegyre át kellett állítania magát, mindig új napra kellett igazítania anyja hazahozatalának idejét.

Az anyának nem akaródzott a lányával együtt laknia. A tanév majd minden napján náluk szolgált. Főzött, mosott, takarított. Cselédkedett. Lánya, kétgyermekes tanítónő, ha beszámítjuk a mindig harminc tanulónál népesebb, neveletlen gyermekekből álló osztályát, valójában sokgyermekes anya volt. Nehezen boldogult annyi sok gyermekkel. Az sem vált előnyére, hogy olyan társat választott, akinek a nevelését is magára vállalta még házasságkötésük előtt, de sok más elképzelése mellett erre sem jutott ideje. Válófélben volt. Férje nagyhangú piaci ember, italosan kibírhatatlan, fröcskölt belőle a többségi nemzet felfuvalkodásából eredő gyűlölet. Hetenként legalább egyszer anyósát lekurvázta, feleségére kezet emelt, tizenéves lányával is összeverekedett. Aztán szégyellnie kellett lánya manikűrözött körmeinek nyomát az arcán.

Az anya hetvenhárom éve kitartó szorgalmával, minden elnapolt hazautazása előtt aprólékos gonddal rendbe tette a tanyát, összepakolta a zöldségféléket, almát, diót, sajtot hozatott a közeli esztenáról, még frissen főzött szilvaízet is vásárolt a falusiaktól, a telefonba pedig naponta az mondta a lányának, hogy csak akkor küldje a bátyját a Trabanttal, ha saját kicsi lakásába viszi.

- Azt nem lehet! Már minden el van intézve... - erősítette jónak hitt elképzelését a lánya, miszerint az anyját nem lehet magára hagyni. Addig erősködött, amíg az anyja kezéből kihullott a telefonkagyló.

Este talált rá a szomszéd tanyán élő asszony, amikor a szokásos fél liter tejjel beállított hozzá. Mentőt hívott. Mire a fia oda érkezett, már a közeli kisvárosi kórházba szállították.

Akkor már félhalott volt.

- De én öltem meg - állította a fia. - Én vagyok a gyilkosa - ordította azon a kopott kórházi folyóson. Nem érdekelte, hogy hihető vagy sem, amit mondott, hiszen tényekről szólt. És azt állította: az sem véletlen, hogy visszaeső bűnöző. Visszaeső gyilkos.

- A rendőrségre akarok menni! Feladom magam! - zokogta, de nem hittek neki. Hitetlen volt.

- A fiamat is én öltem meg... Amikor már magasabb volt nálam, közelített az százkilencven felé, és tanultabb is, a kor kihívásainak megfelelően olyan műszaki pályát választott, ahol a vízilabdázóknál szerzett kitartáshoz erőt, és férfias izomerejét is hasznosíthatta. A mérnökihez szükséges matematika és fizika erős kezének kisujjában volt. Bevonult kötelező katonáskodásra.

A hadsereg siralmas felszereltségét három esztendőn át maga is tapasztalta, ezért berukkolása előtti este, kapcacsavarásra tanítottam a fiát. Vesztére. A fiú az erőltetett masírozások közben egyik kapcája összecsomózódott, felsértette a lábát. A katonai orvos elkezelte, vagy inkább nem kezelte, ő tudja miért és kinek a parancsára. Szükségtelenül, kétszer is megműtötte, hüvelykujj vastag lyukat faragott a sarkába. Aztán elkülönítette, és a vérmérgezés nyilvánvaló tünetei ellenére "elfelejtett" antibiotikumot adni neki.

Nem bizonyíthatta, hogy az a kapitány a fia gyilkosa, aki kitartóan hónapokig zaklatta besúgói feladatokra ösztönözve, s akit végül, hogy megszabaduljon tőle, ordító műveletlenségét mutató viselkedését nehezményezve, a tiszt fölötteseinek feljelentett. A kapitány fegyelmit kapott, áthelyezték, de felettesei siettek rajta is megtorolni a hivatalon eset csorbát. Ha beadta volna a derekát és meglapul a hatalom sok ezer sunyi besúgója között, a fia most is élne.

Be kellett látnia, hogy még nem elég következetes és kérlelhetetlen gyilkos. A fiát megölte, gyilkosát futni hagyta. Másfél hónapra fia halála után, a kapitányt hivatalból, családjával együtt egy nyugati országba költöztették. Nem nehéz kitalálni: bérgyilkos munkára.

Nem sokáig koptatta az iskolapadot. Nem erőltették, és nem bánta, hogy az elemi után nem kellett továbbtanulnia. Szülei elváltak, az anyja nevelte. Az anyja a kekszgyárban dolgozott. Szűkösen éltek, amíg kitanulta a lakatosmesterséget. És azután sem volt valami fényes az életük.

Anyja összeállt egy pékkel. Amíg a pék bírta a lisztport, a huzatot, a szembeforróságot, s hátába a hideget, aránylag jól ment dolguk. Aztán a pék asztmás lett, reggelenként, amikor tüzet gyújtott a konyhai kemencébe, nagyokat krákogva köpködte a füstölgő farakást.

A pék apja is gyilkos volt. Magát ölte meg. Ő pedig eltette láb alól első feleségét. Hozzá hasonlóan szőke, igazi szépség volt a felesége. Egyből felcsinálta. Gyönyörű szőke lányt szült a fiatalasszony, és férje karjaiban nyikkanás nélkül kiszenvedett. Gyermekágy láz. Ezt írták halotti bizonyítványába.

Második felesége is megutálta a péket. Addig se szerette, házasságuk megegyezés volt az előző házasságukból származó gyerekek felnevelése végett. A pék mostohalányát a piaci árus szomszéd fia vette el. A lány anyja azt akarta, hogy a fiatalok költözzenek a pékség hasznából teremtett, diófafurnéros bútorokkal berendezett első házba, ők majd meglesznek a házhoz ragasztott kicsi szoba-konyhában. A péknek ez nem tetszett.

Miután a pék, nyilvánvalóan tudatlanságból, lányát is megölte, mostohalányáért nem volt hajlandó feláldozni kényelmét. Pedig, ha idejében eladja mindenét, és pénzén egy ügyes sebészt kerít, megmenthette volna zörgő szívbillentyűkkel született lányát a korai haláltól.

A pékné újra elvált, a fia nem tudta, hogy az anyja miként ölte meg a péket. Ekkor már külön lakott egy városszéli ház bérelt fáskamarájában. A pék sírva könyörgött, hogy vegye rá az anyját, ne hagyja el, szüksége van rá.

- Mit tehetnék? Nem ölhetem meg anyámat! - mondta neki ridegen. Délután történt. Heverészett. Ágya végében ült a pék, fejét kezébe hajtotta.

Egyszer még találkozott vele. A pék zihálva magyarázta, hogy felsőkarján libatojás nagyságú, kemény dudorékot hord. Mindenki furcsállotta, hogy nem egykori kemény békája helyén nőtt az a daganat, hanem felsőkarja külső részén.

- Nyers tojást fecskendezett be az orvos - újságolta. - Vastag tűvel. Óráig tartott. Azt mondta az orvos, majd felszívódik, és talán ez segít.

Asztmája miatt csont és bőr volt már akkor. A szíve miatt került a kórházba. Később hallotta, hogy halálos ágyán üzent érte. Ha beszélhettek volna, talán megtudta volna tőle, kire gyanakodott, kiről feltételezte, hogy végezni akar vele. Elmaradt találkozásuk miatt bűntudatot érzett, hajlott arra, hogy anyján kívül magát okolja a pék korai haláláért.

Anyósa hallgatag asszony volt. Volt benne valami titokzatos, ahogyan köténye zsebéből időnként előkotort egy-egy cukorkát vagy dióbelet, és óvatosan, percekig forgatta a szájában, mint aki szégyelli örökös falánkságát. Időnként, amikor nem talált valamely kérdésre megfelelő választ, megtorpant, mozdulatlanságából kiolvasható volt, nem tudja előre vagy hátra lépjen, nem tudta, mitévő legyen.

Kocsira vágytak, hogy könnyítsenek a bevásárlásokkal és a gyerekek ide-oda kisérésével járó gondjaikon.

Nyugdíjas apósa, két szoba-konyhás házuk belső szobájának diófafurnéros kredencében matatott naphosszan. A kredenc lehajtható ajtaján, nagy gonddal simítgatta papírpénzét. Bezárkózott a nagyszobába és csinos kötegekbe rendezte, számolta és újraszámolta megtakarított vagyonát.

Mielőtt apósának előadták volna kölcsönkérési szándékunkat, anyósát puhította.

- Két hónapra kellene egy kis összeg. A fővárosban találtam egy bogárhátú Volkswagent, jutányos áron, merthogy a tulajdonosnak sürgősen orvosra kell a pénz. Háromnegyede már megvan a szükséges összegnek, a többit két-három hónapra kölcsönöznénk Anyukáéktól...

Anyósa hallgatott. Aztán megfontolt lassúsággal megforgatta szájában a cukorkát, és sóhajtva mondta.

- Bizony, bizony, ez a múlt heti jégverés mindenfelé nagy kárt okozott. Nálunk is elverte a paradicsompalántákat...

Anyósa az ablakhoz tipegett és kimutatott a hátsó udvarra.

- Gyertek csak, nézzétek, micsoda pusztítást végzett ez a nagyidő!

Taktikát változtatott, és nyíltan az öregeknek szegezte a kérdést:

- Harmincezer kellene, rövid lejáratú kölcsönre.

- Adnánk, persze, hogy adnánk, de sajnos nincs. Nincs miből! - sajnálkozott az apósa.

Esztendővel később, apósa, magából kikelve panaszkodott, hogy kitúrták a házából, és kiköltöztették a város szegénynegyedébe. Hóna alá nyúlt, lekecmeregtek a bejárati lépcsőn, kisegítette az utcára nyíló kapun.

- Nézzen körül - biztatta.

Nézelődtek szótlanul.

- Mit lát?

- A házam...

- Látja a házszámot?

- Látom.

- Olvassa a számtáblán az utca nevét.

Kibetűzte.

- A maga háza ez?

- Igen - felelte az apósa csodálkozva.

Visszavitte a karosszékébe. Negyedóra elteltével apósa rögeszmésen újra kezdte.

- Ekkora szégyent. Kitettetek a saját házamból!

Újra kivitte a ház elé. Amikor visszatértek, apósa a feleségére támadt.

- Ki ez a semmi asszony?

- A felesége - bizonykodtak mindannyian.

- Ez a semmi?! Ne is lássam!

Anyósa félénken pislogott

Másnap délfelé, mint rendesen, tele kosztos csészékkel kopogtattak az öregek ajtaján. Ijesztő csend volt a válasz. Saját kulcsaikat használva jutottak a házba. Apósa a fürdőszoba padlóján feküdt ájultan. Pizsamában volt. A mosógép és a fürdőkád közé zuhant. A kisszoba díványára cipelték. Anyósa, évek óta, a sarokba helyezett ágyban aludt, elmúlt dél, szokásától eltérően még mindig ágyban volt, a paplan alatt összekucorodva, nagyokat pislogott.

- Mi történt? - kérdezte az anyósát.

Az öregasszony fejét rázta, nem felelt.

- Mikor történt?

Nem felelt.

Előrelátóan, hónapokkal azelőtt, a keze ügyébe szereltették a telefont, hogy bármikor hívhasson segítséget, ha szükséges.

- Miért nem telefonált?

Anyósa hallgatott. Szeme elé húzta a paplant.

Hívták a mentőket. Orvos nélkül jöttek. A fiatal asszisztens rápillantott az öregre.

- Hány éves?

- Nyolcvanhárom - felelte a lánya.

- Hát akkor mit akarnak?

Az anyós ijedt képpel figyelt.

- Megvizsgáltatni, életre kelteni kellene - motyogták a fiatalok.

A beteghez lépett. Apósa, behunyt szemmel, alig észrevehetően szuszogott.

- Itt már nem sokat tehetünk.

Lassan jöttek, gyorsan távoztak a mentők.

Amikor magukra maradtak, alaposabban megvizsgálta apósát. A bal halántéka fölött jókora, szabálytalan lyuk látszott, körülötte alvadt véres hajszálak.

Másnapig tartott kómája, hirtelen jött mély hörgéssel múlt ki.

A fürdőszobában, a gyújtós készítésekor használatos kisbaltát a mosógép mellett találta. A fejsze fokára száradt vérből már alig látszott valami.

Apósa beteges mohósággal összegyűjtött százasait, az anyjának sikerrel hízelegve, a fia vitte el. Később, amikor új kocsijával érkezett, hálából magával vitte az öregasszonyt Pestre, hogy megölje. Szívós volt az öregasszony. Hiába éheztette, csak nem adta be a kulcsot. Aztán gondolt egyet, mit kínlódjon vele, valamennyi csúszópénzért beadta egy olyan öregotthonba, ahol többnyire hajléktalan öregek töltötték utolsó napjaikat. Az ágyak félméternyire állottak egymás mellett. Anyósa, a szegényes pokróc alá húzódva, búcsú nélkül vált meg a fiától, a lányától és az egész világtól.

Felesége sem tehetett érte semmit. A lányához kellett utaznia Spanyolországba. Már a pólyában szándékában állt megölni lányukat, mert bal lábán ujjak nélkül született. Nem a lányuk volt a hibás, hanem a felesége, aki állapota ellenére, fogfájása enyhítésére, valamiféle másodkézből kapott erős antibiotikumot szedet. Ez okozta a szerencsétlen elváltozást.

A véletlenen múlott, hogy az anyja zavaros szándékai ellenére lánya életben maradt.

Felesége emlőrákjának Spanyolországban kiderült szövődményei miatt, lemondtak róla az orvosok. Hazahozta. Három hónapig ápolta, aztán, amikor már hús sem volt rajta, és önkívületében ijesztő képpel, lehunyt szemmel időnként felült az ágyában, hogy jobb kezébe szorítva a képzelt poharat, mohón szájába öntse a semmit, hirtelen felindultságból megölte.

A szalon mindkét orvosának sok száz dollárt adott, hogy ki ne utasítsák a rákosok budai kórházból, mint azt a fiatal székely asszonyt, aki gyógyulása reményében a földre vetett magának ágyat, de főorvos a tőle nem várt embertelenséggel, mint a sietve ásott halottas gödörbe rogyottak után küldött golyót, úgy vágta szemébe a maga igazát: "Mit keres itt?! Nemsokára meg fog halni, mit húzza itt az időt!"

A felesége elrákosodott gerinccsigolyáival szállíthatatlan volt és menthetetlen. Mindenféle erős orvosságokat próbálgattak vele, vérzett a gyomra, fejfájás gyötörte, fájdalomcsillapítókkal kikapcsolták a világból.

Már második napja tátogott levegő után kapkodva, amikor elhatározta, hogy végez vele. "Gyilkos vagyok. Visszaeső. Mit számít nekem még egy gyilkosság. Ha nem csapok nagy cirkuszt, talán észre sem veszik."

És valóban. Elnézték neki ezt a gyilkosságot is.

A főnővér zsebébe csúsztatta utolsó euróit, és megkérte, hogy azt a rózsaszínű hálóinget adja rá a halottra, amit az előző héten, a felesége születésnapjára vásárolt.

- Most hova megy? Mit csinál? - kérdezte a nővér együttérzően.

- Feladom magam - felelte elgondolkozva.

- Ne tegye! - kérlelte a főnővér, mert rosszul hallotta, amit az özvegy mondott. A bejárati ajtóig kísérte, anyás tekintetével melengette a férfi hátát. Átvágott a torokrákosoktól hemzsegő kórházi parkon, búcsút intett a kapusnak, és kilépett az életbe.

Még szabad. Néha hosszasan megbámulja egy-egy járókelő. Tudja, hogy nincs a homlokára írva, mint, ahogyan másoknak sincs odaírva: GYILKOS!

Úgy tűnik, mindenkinek oka van arra, hogy öljön. Ez persze, senkit sem érdekel. Ha alaposabban körülnézünk, észre kell vennünk, hogy sokak élete egészen oktalan.

Egy alkalomkor, amikor meglátogatta az apját, éppen sakkozott egy szaktársával. Beszélgettek.

- Maga hisz a lélekben? - kérdezte az apjától az a magahitten szent ember.

- Kételkedem - felelte az apja nagy bátran.

- Hogy tetszik lenni? - érdeklődött, hogy témát válthassanak. Az apja elvesztette a harmadik játszmát is, aztán csak feküdt az ágyán és az ingaórát figyelte. Amikor az ajtó fölé akasztott, fél méter magas dobozba bújtatott ingaóra szépen zengően egész órát ütött, bekapcsolta a rádiót és meghallgatta a híreket. Később megengedően felelt.

- Megvagyok - mondta kurtán, miközben már egyet ütött, tehát felet jelzett az óra.

- Mit tetszik csinálni? - kérdezte, hogy beszédre bírja.

- Fekszem és gondolkodom. Néha csak fekszem... tette hozzá kópésan mosolyogva az apja.

- Hát min töri a fejét?

- A hátnak hasa is van! - figyelmeztette az apja jóindulatúan. - Hát... Például arról, hogy van Isten vagy nincs Isten.

- Mintha ezt már réges-régen eldöntötték volna a nálunk okosabbak...

- El, hát. Persze, hogy eldöntötték.

- S akkor? Mire jutott?

- Arra, hogy van...

- Na, ugye!

- ... Annak, aki hisz benne. Aki pedig nem hisz benne, annak nincs!

- Így!? Ez egyszerre két igazság?

- Az biza. Van ilyen. Merthogy az Isten hitből van.

- Ez is szépen hangzik.

- Ha Ádám sárból, Éva oldalbordából, Jézus szentlélekből lett, akkor a legfőbb Úrnak valami nemesebből kell lennie. Merthogy nem gondolunk hozzá szülőket, s még feleséget sem. Persze, régen nem így volt - magyarázta tudálékosan az apja. - Mert amikor még rengeteg istent ismert az emberiség, a sokféle isten valamiként egymás testvére lehetett. Az, hogy a mi Istenünk rokonságban van a régiekkel, ez nyilvánvaló. Apja lehetett volna valamennyinek, ki tudja ezt?

- Szóval, ahol nincs hit, ott nincs Isten?

- Pontosan. És ahol más a hit, ott más az isten. Vagy próféta. Vagy teremtő. Vagy nincs...

- Nahát, ez ilyen egyszerű?

- Ilyen egyszerű.

- Nálunk másként gondolják...

- Az emberiség egyharmada, talán a fele hisz valamilyen teremtőben. Mondom, hogy hitből van!

- És a hit miből van?

- Félelemből. Akár az imádság, a könyörgés...

- Ez valóban nagyon elterjedt szokás.

- Az őskorból való, amikor az isten neve Félelem volt.

- Párbeszédünket vele ma is folytatjuk?

- Mert félnünk kell!

- Istentől?

- Istentől. Az ördögtől. De leginkább embertársainktól. A gyilkosoktól.

- Az ördögöt ki teremtette?

- Ha magától nem lett, s nem is fogantatott szeplőtelenül, akkor a Teremtő műve.

- Az ördögnek is az Úr parancsol.

- Másként nem merjük gondolni.

- Maga merte?

- Merem hát. Hiszen mindig is folytonos-református voltam. Mindhalálig.

- Ez micsoda?

- Ez az a világ, ahol mindenkinek minden szükséglete szerint adatik.

- Akár a mennyországban.

- Hiszek benne.

- A lehetetlenben?

- Hitből való ez is. Csakhogy nem könyörgöm érte, nem imádkoznom hozzá, nem kell megalázkodnom előtte, mint elbizakodott hatalmasaink és pöffeszkedő diktátoraink előtt.

- Akkor magának ugyancsak jó. Nem fél a haláltól.

- Félnem kellene?

- Ezt is magunknak kell eldöntenünk.

- El nem menekülhetünk, így is, úgy is véges az életünk.

- A hit ennek ellenkezőjét ajánlja.

- A feltámadást, az újjászületést.

- De nem mindenkinek! A gyilkosok nem támadhatnak fel.

- Emberi és más alakban sem.

- Ez is isteni dolog. Hiszem, ha akarom.

- Boldogok, akik hisznek!

- Idáig magam is eljutottam. Amíg élek folytatom.

- Mit?

- Még, hogy mit? Az életet.

- A gondolkodást kellene...

- A kételkedést, fiam. Mert, aki már mindenben bizonyos, az valamilyen szilárdult ponton áll. Attól fél, nincs hova továbblépnie. Körülötte mindenütt ingovány.

- És mennie kell a végső pihenőre...

- Ez történik majd mindnyájunkkal...

Valami nyomós oka lehetett az apjának arra, hogy apránként megölte az Istent. Előre eltervelten magába fojtotta.

Az apját mostohaanyja ölte meg. Miután, a rendszerváltozás után, megvonták tőle illegális munkásmozgalmi múltja miatt folyósított tekintélyes nyugdíját, mostohaanyjának már nem volt miért tovább szolgálnia.

Egymásba nyíló szobakonyhájukból, az apja egész életében a szobát uralta. Halála előtt négy-öt esztendővel, az elmúlásra készülődve, ebédelni sem ment ki többé a konyhába. Ágyba kapta az ebédet és a vacsorát is. Az utolsót halála előtt sok nappal. Élettársa egyre gyakrabban elfelejtkezett egyik-másik étkezésről, aztán napokig be sem nézett a szobába. Az apja egyre nehezebben mozdult ki az ágyból.

Hetekig maga sem látogathatta, s amikor visszatért külföldi útjairól, borbélyhoz vitte, haját nyíratta, borotváltatta. Akármilyen gyorsan is végzett apja egyre gyérülő szőrzetével a borbély, a vége mindig azt lett, hogy az öreg lefordult a székről, felakadt a szeme. Nehezen cipelték egyre fogyatkozó, de mégis súlyos testét az ágyba, ahol hirtelen felnyitotta szemeit, és mint valamiféle idegen állomásra érkezett tájékozatlan utas a pályaudvar előtti tér forgatagában, félénken holléte felől érdeklődött. Orvossal vizsgáltatta, aki korához képest teljesen egészségesnek találta az apját.

Halálakor sem találtak rajta erőszak nyomát. Torzonborz kinézésű, csapzott szakállú, ölbe-vehetően kis emberi test volt halálos ágyán. Éhen halt. Élettársa szótlanul bökött a szobaajtóra, amikor a hullaszállítók begyakorolt szomorúságot mutató hangon azt kérdezték tőle, hogy hol a test.

Mostohaanyja hidegvérű gyilkos volt.

Apját, a szülők iránt kialakult hagyományos tiszteletnek engedve, minden ceremónia nélkül, boldoggá avatta. Vallásának egyházától idejében, még a múlt század közepén eltávolodva, éppen akkor, amikor tizenöt éves fejjel kilépett saját nagy és egyetlen életébe, figyelmeztette az apja: "Fiam, nem így akartuk!"

Kereste egy darabig azokat, akikért többes számban mondta az apja a credoját, de csak maguknak való, makacs embereket talált, akik az óhitűekhez hasonlóan nem láttak tovább a gondolkodásukat végletesen meghatározó dogmáknál.

Sokan vannak közöttük, hozzá hasonlóan gyilkosok. Mindnyájan a maguk útját járják. Tudatlanságból magukat, társaikat és jövőjüket pusztítják. Nem az a baj, hogy úgy általában nem tudnak semmit. Hanem inkább az, hogy ezt sem tudják.

Piacról él az ember

Mondja csak, maguknál mennyibe kerül egy telefonbeszélgetés? Ja, azt tudom... de úgy idegileg? És mi az ára, mondja csak, mi az ára a városiasodásnak? Nem, nem nagyban: apránként, ahogy kapjuk. Mit fizet az újért? Maguk felé hogy a jövő? Igaza van, még mostanában is keletje van. Mint az egészen friss, bimbózó és testhezálló hitnek...

Szépen kérem, mérjen már nekem is abból a jófajta civilizációból! Mutatós, persze... Hát egy darabocskát... Lehet tíz dekával több, természetesen... Legyen. De ugye, használható? Már ne haragudjon a kérdésemért, a múltkori miért volt fűtés- és melegvíz-hiányos? És közlekedés-szegény... Fonnyadt holmi... ha meg nem sértem. És hogy őszinte legyek, az ára sem konveniált. Igaz, közben az életszínvonal egyre emelkedett... És kiderült, hogy fölöslegesen sok a buszjárat. Nem tudom, maguknál most mi a helyzet. Én úgy gondolom, éppen eleget tolakszom. És különben is, mindennek megadom az árát. És megfogadok minden jó tanácsot. Eloltom a villanyt, elzárom a vízcsapot, rétegesen öltözködöm, és nemcsak hét végén vásárolok. Minek annyit tolakodni. Tolakszik a franc, aki megette. De hát nálunk már csak ilyen a piac...

Lelkesedésből viszont bő a kínálat. Nem is fogy olyan egyenletesen. Hiába na, ma már válogatós a jó nép. Jól mondja: mindenre van időnk.

Hát lássuk csak! Igen... Vennék használható életcélt és hozzá némi kipróbált filozófiát. Esetleg, ha sikerülne felhajtania számomra néhány egészen apró életörömöt. Tudom, tudom... Ki tart manapság efféle kacatot...

Na látja, ez a piac. Kereslet - kínálat. Valahol valamikor kiegyenlítődnek. És változnak az árak. A szerelem például sohasem volt olcsó holmi Annak, kérem, mindig ára volt. Igazán kíváncsi vagyok, hogy most maguknál hogy megy a szerelem? Feleséggel, persze... paplan alatt... Azért jó lesz vigyázni, könnyen bevásárolhat az ember!

Hát azt hallotta, milyen borsos árat fizetnek némelyek egy-egy versért? Irodalomról beszélek persze. Nem is holmi útszéli irományokról. Mondhatom, tisztára meg van gajdulva... Hagyjon nekem békét! Maga a posta embere? Különben a távirat sem olcsó mulatság. Összeszámolják a szavainkat, aztán fizetnünk kell! Mindig is így volt ez, nincs ebben semmi új. Ezt én mondom magának, aki sok mindent megértem. Ehhez az üzlethez is nyitott szem kell. Ha ez nincs, akkor vége! A múltkor hogy jártam? Nem figyeltem. Miért nem ültem inkább otthon?! Rám sóztak egy csomó nemtörődömséget... Még most is van belőle. De tovább passzolom, mielőtt rám száradna.

Vegyen... Azt ajánlom, most vegyen szép hasonlatokat. Nemsokára kifogyunk belőlük. A melléknév felső foka már eltűnt a piacról. Van még valami a legeslegfelsőfokból, de azt ki éri fel pénzzel. Ésszel sem - ebben igaza van.

Furcsa világ. Néhány évvel ezelőtt ki hitte volna, hogy például szennyeződnek a sóhajok? Na ugye... Ne mondja?!... Ezt ne mondja! Van igazság! Igenis, van! Kellene... Dekára mérik, kidekázzák. De van. A java, persze, tartalékban. Majd egyszer... Amikor eljön az ideje... Jó ára van. Mindig is jó ára volt az igazságnak! Akár a gyorsuló időnek. Viszont igazi extra holmi. Akinek kell, fizessen érre: "Eladó az egész világ..." Ilyenkor ne nézze a pénzt! Nem érdemes. Nem számít... Az ember... az igen! Az az igazi, aki számol és olykor számoltat. Akkor is, amikor az unokáira gondol! Lehetséges? Persze, hiszen jól mondjuk: mindnyájan a piacról élünk...

Nem királyi többes

Mondjuk, hogy nyáron születtünk, amikor a zabálható magvak érnek és a perzselő nappalok után hideg csillagfények gyúlnak az éjszakában.

Tegyük fel, hogy létezésünk legelső, agyunkba nyilalló tudata egy piros virághoz kapcsolódik. Né, virág, mondtuk, és megpróbáltuk leszakítani az anyánk sírjára helyezett koszorúk egyikéről a vörös szegfűt.

Kitűnő eredménnyel végeztük a gimnáziumot. Még azon a nyáron kitörtük a lábunk.

Fiatal szervezetünk csodát művelt: rendkívül gyorsan összeforrt a csont. De mivel nem sikerült az orvosnak pontosan összeillesztenie, hát újra el kellett törni. Nehezen cipeltük a gipszkötést.

Mondjuk, hogy abban az időben sokat olvastunk és írással is megpróbálkoztunk. Úgy éreztük, sikerül mondanunk valamit a világnak.

Először versekkel próbálkoztunk. Később, hogy lépést tartsunk a korral, leírtunk mindent, ami (és ahogyan) eszünkbe jutott. Még az érettségi előtt, irodalmi lap közölte egyik hosszabb írásunkat.

Ezek után nehezen elhihető, hogy megbukunk az érettségin.

De a pótérettségin kitűnőre vizsgáztunk.

Ettől a hírtől vagy a megkocsonyásodott előzményektől infarktus végzett apánkkal. Mondják, semmit sem szenvedett.

Magunkra maradtunk, árván. És mondjuk, villanyszerelőként dolgoztunk egy gyárban, később sikerült bejutnunk látogatásnélkülire, teszem azt a filológiára.

A sikeres államvizsgáról jövet, figyelmetlenül leléptünk valahol a járdáról, és elütött egy arra járó részeg motorkerékpáros.

Meglátni és megszeretni a jóságos szemű fiatal orvosnőt pillanatok műve volt.

De nemsokára házasságot kötöttünk egy skatulyából kihúzott tisztviselőnővel.

Tegyük fel, hogy éppen akkoriban jelent meg az első könyvünk.

Elhallgatták. Fiunk született.

Feleségünk eltűnt egy építőtelepi mérnökkel. Végre sikerült egy valóban jó regényt írnunk. Közben valahogyan rászoktunk az italra. Tanárnak hívtak az egyetemre.

Színdarabunk megbukott.

Feleségül vettük legodaadóbb végzős hallgatónkat.

De reménytelenül beleszerettünk egy virágárusnőbe.

Mondjuk, hogy novellás kötetünkért valamiféle díjat kaptunk.

Keserű gyász következett. Hólavina ragadta el egyetemista fiunkat.

Napilap szerkesztésével bíztak meg. Búskomorságba estünk. Kitüntettek.

Jó? Rossz? Jó?

Jóra mindig rosszat hozott a sorsunk. Vagy rosszra jót?

Tudja-e valaki a helyes sorrendet?

Ha jó az, hogy megszülettünk, akkor a halál rossz? Ha rossznak születtünk, jó a halálunk? Ki tudja, milyennek kell minősítenünk a saját kezdetünket?

Igyekezzünk halálunk napjáig ezt eldönteni. Ha nem sikerül, jól nézünk ki!

Kezdhetjük elölről!...

A Vízhányó dosszié

JELENTÉS

Alulírott 21.21.21-es önkéntes, alázatos tisztelettel jelentem, hogy a saját fülemmel hallottam hogy Vízhányó Géza, a helyi lap belső munkatársa szemtanúk füle hallatára kijelentette, hogy a hírlap "tele van fűrészporral". Nem sikerült kiderítenem, mire alapozta ezt a kijelentését. Az eset egyelőre nem keltett felháborodást. V. G megfigyelését folytatom.

NYILATKOZATOK:

1.

Vízhányóék lakásából napok óta villanydaráló monoton zúgását észleltük. Feltevésem szerint sem kávét, sem cukrot, mákot sem, hanem csakis fűrészport darálnak. Ezt a következtetést meglehetősen jó szaglásomra alapozom. A feleségem is érzi a - szerintem már átható - fenyőgyanta szagot.

Kőhányó Péter
Vízhányó jobb oldali szomszédja

2.

Nem tudok semmiről. Vízhányó elvtárs főleg bort iszik. Ez szerintem magánügy. Mivelhogy nem közösségben, hanem főleg egyénileg fogyasztja. Cikkeit rendszeresen olvasom.

Hóhányó Sándor
Vízhányó bal oldali szomszédja

3.

Vízhányó Géza az említett napon azzal a számomra is megdöbbentő kijelentéssel lépett be a szerkesztőségbe, hogy "fél kilónyi fűrészpor"-nak nevezett kéziratával elkészült. Cikkét gondosan elolvastam, és kisebb húzásokkal leadtam. Mindenben megfelelt az előírásoknak. Igaz, színvonal tekintetében nem sikerült meghaladnia a sokévi átlagot. Máskor jobban odafigyelek a felelőtlen megjegyzésekre.

Hányó Lajos
Vízhányó rovatvezetője

ORVOSI JELENTÉS:

Vízhányó Géza, 52 éves újságíró alapjában véve egészséges. Mellbősége 110/111. Szaporán lélegzik. Vérnyomása 16/8. Enyhén emelkedő tendenciát mutat. Gerincbántalmai, kezdődő gyomorfekélye és elhatalmasodó süketülése egyelőre még nem akadályozzák munkájában. Idegállapota labilis. Az agyröntgen vizsgálat kimutatta, hogy koponyájában többek között háromnegyedkilós fenyőfatuskót hord. Műtéti beavatkozásra nincs szükség: felmorzsolódik magától.

Dr. Doktorhányó Aliz

VALLOMÁS:

Alulírott Vízhányó Géza önbírálatilag kijelentem, hogy mások fejében a szálkát meglátom, a magaméban a gerendát nem. A "fűrészpor" kijelentés - elismerem - tőlem származik. Nemrég az egyik energia-takarékosságot támogató cikkemben a fűrészporos kályhák elterjedését bíráltam. Préselt fűrészporból ugyanis - ma már mindenki tudja ezt - kifizetődőbb hokedlit gyártani. Cikkem alapos és terjedelmes volt. Csaknem megtöltötte az egész lapot. Jókedvemben mondtam, hogy a lap tele van fűrészporral. Őszintén sajnálom, hogy félreértésre adtam okot. Máskor jobban vigyázok.

Vízhányó Géza
hírlapíró

VÉGZÉS:

Vízhányó Géza megfigyelése felesleges. Később, amennyiben szükségesnek mutatkozik tájékoztatóink közé besorolható. Valószínűleg használható, derék munkatársat faragunk belőle.

Tűzhányó Győző
felelős

Miért ölt bolhát Málé Pali cukorgyári lakatos?

Újsághír: Nemrég, amikor az egyik késő délutáni órában Málé Pali hazatért a munkából, vetkőzés közben a szokottnál nagyobb, hófehér bolhát talált a mellén.

A későbbiek során megállapítást nyert, hogy a fentnevezett lakatos minden tétovázás nélkül, valószínűleg előre megfontolt szándékkal, különleges kegyetlenséggel kimért, egyetlen hirtelen csapással agyonütötte áldozatát, és a tetemet belefricskázta a vécékagylóba.

De elfelejtette ráhúznia vizet.

Ez okozta vesztét.

A helyszínre siető közegek így rövidesen letartóztatták a tettest, aki töredelmes vallomást tett.

Ügyében vizsgálat indult.

*

Részlet (a nagy nyilvánosság elé még nem tárható) vizsgálati jegyzőkönyvből, amelyet a folyó évek, hónapok és napok során vettek fel Málé Pali cukorgyári lakatos bolhaölési ügyében:

"A tettes arra az általunk többször megismételt kérdésre, hogy miért ölte meg a bolhát, a következőket felelte:

- Nem szeretem a bolhákat!

- Ki nem állhatom őket!

- Mert ugrálnak!

- Mert csípnek...

- Mert szívják a vérünk...

- Mert ingyenélők, pofátlanok, törtetők, befurakodók, gátlástalanok. Mindenütt ott vannak. Róluk beszélünk szabad időnkben, róluk olvasunk az újságban, őket látjuk a tévében.

- Mert sokat pofáznak...

- Mert ujjal sem szabad hozzájuk nyúlnunk. S így mindenkor ők kerülnek ki győztesként az élet különféle csatározásaiból!

- Mert örökké ünneplőben járnak, a nyakkendő le nem esik róluk!

- Mert pofátlanul elvárják a tapsot tőlünk!

- Megtiltanak minden vakarózást, mozgolódást!

- Mert már nagyon elszaporodtak!

- Mert nagyapámnak volt egy mondása: Vesszen az ellenségünk!

A gyilkos arra a számtalanszor is megismételt kérdésre, látta-e, hogy áldozata nem a megszokott fekete, hanem éppen ellenkezőleg, ritka, hófehér bolha, hajthatatlanul kitartott tagadó válasza mellett:

- Csípett, hát jól odasóztam neki! És ha ez még egyszer előfordul, ismét odakenek neki egyet! Minek itt annyit filozofálni... Különben minden bolha fekete. Még ha cukorporos is..."

*

A vizsgálóbíró megjegyzése:

A gyilkos harminckét éves, büntetlen előéletű, nős, két gyerek apja. Tagadja, hogy tettének elkövetése előtt szeszes italt fogyasztott volna. Ép elméjű, kiegyensúlyozott, több helyről kisebb kölcsönöket vett fel. Kedvenc itala a délibáb(?).

Tettének súlyosságát egyelőre nem érzékeli. A kihallgatások során erre vonatkozólag ismételten kijelentette, hogy amit tett, az csupán "lepkefing"(!).

Megjegyzés: Az életről hasonlóképpen vélekedik.

Határozat: További kihallgatását - szükség esetén életfogytiglan, azaz örök életre - elrendeljük.

Regény

Elrúgta magától a labdát, elengedte grimaszkodó sárkányát, eldobálta színes jelvényeit, és nő után nézett. Még nagyon fiatal volt; a második utcában talált egy lányt, aki éppen akkor vágta sarokba hajas-babáját, pántlikáit és szende mosolyát. És éppen akkor mosolygott egyet kihívóan. És persze, elment a fiúval. Egy kicsit.

- Szeretlek - mondta a fiú a nőnek.

- Szeretlek - felelte a lány.

Aztán még sokáig bizonygatták ezt egymásnak.

- Szeretlek - mondta a fiú, és megállás nélkül nyomta a szöveget.

- Szeretlek - pihegte a nő és fényes, nagy szemére borította hosszú pillás szemhéját.

A fiú, aki átlagembernek készült, sokat járt lány után, rengeteget beszélt neki mindenféle dolgokról, a lány sokat pillogatta szép szemét és állandóan fésülködött. A fiú szeretett volna mindent elmondani a lánynak. A lány leengedte hosszú szempilláit, és azt állította, hogy lehunyt szemmel is látja kedvesét.

Házasságuk negyedik évében a férfi már egyáltalán nem járt a felesége után. Úgy érezte, már nem képes neki mindent elmondani. A nővel viszont megtörtént, hogy azért kellett lehunynia a szemét, ne lássa a férfit.

- Látni sem akarlak - mondta egyszer, és kívánsága teljesült. Nem látta többé a fiút. Pedig férje nem ment el. Ott volt, amikor bevásárolni kellett. Amikor nagymosni és üdülőjegyet szerezni, vagy éppen szeretkezni kellett.

Néha, nagy ritkán, amikor az emberek azt mondták, hogy valaminek kell lennie a levegőben, előfordult, hogy a nő látni szerette volna a férfit.

- Mondj el mindent - suttogta ilyenkor a nő.

A férfi, ha akarta sem tudta volna teljesíteni a nő óhaját. A férfi ugyanis megnémult. Nem egyszerre, hanem fokozatosan. Munkatársai vették először észre. Egy értekezleten döntő és súlyos szavakat vártak tőle.

- Szerintem is... - mondta akkor a férfi beleegyezően. Ezek voltak utolsó szavai.

A nő tehát nem látta a férfit, de nemcsak ennek ellenkezőjére volt túlságosan fáradt, hanem már más férfit látni is fáradt volt; rengeteg munkát fordított gyermeke gondozására. A férfi hallgatott, pedig tudta, ha nem kezdi újra, megunja az életet.

Önfegyelemmel elviselték egymást.

Nem volt könnyű; hallószerveik tökéletesen működtek, felfogták egymáshoz küldött üzeneteiket is.

- Hányszor mondtam, hogy nem szeretem a káposztát. Nem szeretem, mert büdös, mert katonaemlékű és a májam sem bírja...

- Mindig csak én álljak sorba, mindig csak én?...

- Nem szeretem az üres locsogást. Gondolkozz, légy szíves, gondolkozzál!

- Egy jó szavad sincs hozzám. Mindig csak hallgatsz!

- Mások meccsre járnak vagy halászni...

- A gyerekhez nekem kell mindig éjjel fölkelnem...

- Megszokhattad volna már, hogy a rendet szeretem, örökké tele van a lakás szerteszét dobált holmival. Szedd már végre össze a hajcsatjaidat!

- Anyád egyszer sem marad délutánra...

- Én mindent a magam erejéből akartam, mindent...

- Kényelmes vagy!

- Elhagyod magad...

- Végy példát Ikszről!

- Ikszné hogy csinálja? Ő nem panaszkodik!...

- Hagyj békén! Hagyj békét már!

- Mi lenne, ha végre logikusan gondolkoznál? Mondd, mi lenne?

Gyermekük, akit Döncinek hívtak, hároméves korára nagyon megkedvelte a szomszéd telefonját. Hogy leszoktassák róla, vettek egy játéktelefont. Dönci füléhez emelte a játék-telefon piros kagylóját, párnás ujjaival beleturkált a tárcsába, és várt. De hiába szorította a kagylót. Nem jött belőle ismerősen búgó-sípoló hang. Csodálkozva emelte föl tekintetét. Ijedten kérdezte:

- Jaj, apa, hol a füjem?!

A szülők egymásra mosolyogtak.

Döncinek később a mosolygyűjtés hobbyjává vált, tudományos dolgozatát is a happy end akarásának törvényszerűségeiről és okairól írta. Könyve mindenfelé nagy sikernek örvend.

Kaland az átjáróban

Kis átjáró szobánk mindössze másfélszer egy méter. Négy ajtaja van, melyeken át három szobába és a fürdőbe lehet jutni. Az átjáróban, közvetlenül a mennyezet alatt, a két szembenéző ajtó feletti polcon utazóbőröndök sorakoznak. Rajtuk és melléjük gyömöszölve hálózsákok, gumimatracok és mindenféle reményeinket tápláló kacat. A plafonról bura nélküli villanykörte lóg. Talán sohasem égett. Valahol a nagyszobában, a teletömött könyvespolcok egyike mögött lehet a kapcsolója. Azt gondoltuk, sohasem lesz reá szükség, mivel az átjáró négy ajtaja közül legalább egyik félig vagy egészen nyitva áll, és jön onnan annyi világosság, amennyi kell.

Olykor olyan ez az átjárószoba, mint egy alagút. Olykor nem hiszem, hogy mindössze négy-öt lépés.

Az első lépést valamiért vihogva teszem meg... Mire kijutok valamelyik ajtón, leforráz, lelomboz valami megfoghatatlan érzés. Bemegyek az "alagút"-ba, viszek magammal egy rakomány kitűnő gondolatot, de kifelé tolatva már üresnek érzem magam, ötleteim elillantak. "Miért is jöttem?!" Állok a könyvespolc előtt. Tompán fáj az üresség.

Máskor indulok a fürdő felől, frissen, önbizalommal teli iramodással. Az alagútban lelassít valami. Belépek gyanútlan szarvasként, kiugrabugrálok nyulak módjára. Befutok, mint fontos tehergőzös, kigurulok eltévedt, semmibe küldött pöttyös-pötyögős labdaként. Bemászok kényelmes gilisztának, kilendülök ablaknak ütődő, zümmögve nyivogó légyként. Beverődöm, mint a tiszta napsugár, kicsorgok, mint bűzös szennylé. Beszivárgok Vivaldi nyaraként, továbbhullámzom, mint ócska zörej... Indulok tenger-mormogásnak, kijutok Trabant-fékcsikorgásként... Már az is megtörtént, hogy összeszorított szájjal léptem be az "alagútba", és mire kijutottam, kiváló tapsonccá váltam.

Mi a fene lehet ott, abban az átjárószobában?!

Azt is megfigyeltem, hogy amikor kintről jövök, utcákról, városokból, mezőkről, távoli kék messzeségből - fordulnak a dolgok. Ilyenkor mire íróasztalomig érek, elillan nyúltermészetem, mélyen merülő teherhajó vagyok, tele tetszetős gondolatokkal; hiszem, hogy hasznos vagyok, akár a giliszta; napsugárrá tisztulok, dallamos zenévé lényegülök, tengerként munkál bennem a tettvágy és okosan hallgatni is tudok már.

Mondtam a feleségemnek, lennie kell valaminek ott az átjáróban. Valamiféle sugárhatásnak, delejességnek. Valami mágneses izé dolgozik ott...

- A fenét!... - mondja rövid terepszemle után a gyakorlatias emberek józanságával a feleségem -, hányszor kértelek már, hogy cseréld ki a villanykörtét az átjáróban! Ebben a hülye sötétben még a józan emberek is becsavarodnak...

Melyik végét fogjuk

"Az ember nem annyi, amennyi,     
hanem annyi, amennyi tőle kilelik"

Örkény István

Egyszer csak bemondja valaki a rádióban, hogy Földünk lakossága pontosan két és félmilliárd nő és majdnem ugyanannyi férfi. És tárgyilagos hangon, ahogyan a megfellebbezhetetlent szokták tudomásunkra hozni, azt is tudatja velünk a bemondó, hogy sajnos, már csak minden húszmilliomodik emberszabású élőlény ember. Csodálkozva kapjuk föl majd a fejünket, és rohanunk házi komputerünkhöz, hogy ellenőrizzük az adatokat. Az elektronikus számítógépeket gyerekjáték lesz kezelni, és mindenféle adatbankkal gombnyomásra teremtünk közvetlen kapcsolatot. Ilyenformán könnyű lesz megbizonyosodni arról, hogy a rádió nem tévedett. Ha marad bennünk valami icike-picike kétely, pszichológushoz fordulunk. Különben akármikor bizalommal megkereshetjük a szociológust, a teológust, a politológust, az ontológust...

- Nézze, kérem - mondja majd a különféle határtudományokban is jártas biológus -, az emberi testről a szakirodalomban szereplő átlagok valóságban alig fordulnak elő. De a kérdés könnyebb megközelítése végett vegyünk például egy középtermetű, közepesen táplált, felnőtt közép-európai férfit. Testmagassága 165 cm, súlya 65 kg, sejtjeinek száma kb. háromszáz-millió, 43 liter vízből, 22 kg szárazanyagból áll. Ha kiterítjük bőrfelületét, pontosan 1,65 négyzetméter. Szíve 300 gramm, vére öt liter, gyomrának űrtartalma közepes pocakkal ugyanannyi. Fülének érzékenységi spektruma 16 Hz-től 20.000-ig terjed. Szeme átmérője 25 mm, látósejtjeinek száma (egyik szemében) kb. 130 millió. Ebből csapnyúlványos 5-6 millió, pálcikanyúlványos 125 millió. Agyvelejének súlya 1400 g, agysejtjeinek száma 13-14 milliárd, satöbbi. Namármost, különítsünk el egy ehhez hasonló átlagegyedet és tegyük próbára. Nézzen be ezen a kémlelőnyíláson. Mit lát? Egy jóvágású, három vagy négyikszes férfit. Testalkata arányos, mondhatnánk kisportolt, arckifejezése értelmes, majdnem gondolkodó. Adjunk neki valami könnyű munkát. Kérjük meg például arra, hogy számolja meg a hajszálait. Milyen módszerrel? Nézze, ezt bízzuk rá. Lássuk, mire képes.

Most pedig nézzen be ezen a másik kémlelőnyíláson. Pontosan olyan szobabelsőt lát, mint az előbb, és mindenben az előbb látottak pontos mását. Az a jóvágású három- vagy négyikszes, arányos testalkatú, csaknem kisportolt, értelmes arckifejezésű férfi, akit eltehénkedni lát a karosszékben, nem azonos az előbb bemutatott férfival. Mint látja, gesztenyeszínű a haja. Az előbbi tanférfinak szőke selyemszálú volt a haja. Ez a kis eltérés elhanyagolható, a két tanférfit különben minden tekintetben azonosnak mondhatjuk. Mit mondjak? Magasságuk, súlyuk, szemszínük, arcberendezésük, koponyaállásuk, foglalkozásuk, kedvteléseik, olvasmányaik mind azonosak. Beleértve gerincvelői idegeik számát, amely 31 pár, fájdalomérzékelő pontjaikat a bőrük felületén, amely egyénenként ötmillió, hímvesszőjük hosszát, foguk számát, vörösvértestük számát és így tovább.

Nos, kedves uram, adjuk ennek a férfinak is ugyanazt a feladatot, mint a másiknak. Kérjük meg arra, hogy számolja meg a hajszálait.

Most pedig hagyjuk őket magukra, esetleg foglalkozzunk a várakozás perceiben kozmológiával. Alkossunk például egy teljesen új kozmológiai modellt. De huszonegyezhetünk is... Nem. Hát jó! Tulajdonképpen nincs miért húznunk az időt, a várakozás perce lejárt. Illessze a szemet előbb az egyik, aztán a másik kémlelőnyílásra. Mit lát? Mindkét férfi máris serényen dolgozik. A szőke ugyebár a bal fülétől kezdte sziszifuszi munkáját, szépen halad előre. Szájáról is leolvashatja, túljutott már a századik hajszálon. És a másik? A gesztenyehajú? Mint látja, verejtékezik, kínlódik rettenetesen. Persze, hogy nem téved: ez a férfi bokszkesztyűvel számolja a hajszálait. Mit tippel? Kettőjük közül melyik az ember? Sajnálom, nem találta el. A bokszkesztyűs az ember! Ő az. Hogy miért? Gondolkozzon egy kicsit. Jó, hát megmondom. Kettőjük közül a bokszkesztyűs most is a nehezebbet választotta. Máskor is így cselekszik. Nyilván, az ilyen élőlényfajta ma már ritka. És ezen nincs is mit csodálkoznunk.

Ne csodálkozzunk, ne törjünk le, nyugodjunk bele. Térjünk napirendre fölötte. Folytassuk a munkánk, és ne felejtsük idejében kifizetni a villanyszámlát. És a tévét, a rádiót meg a komputerdíjat. A kételkedésről pedig szokjunk le. Rosszabb az, mint a hátralék. Káros és veszélyes. Persze hogy nem lesz könnyű. Mondhatnánk, ez lesz a legnehezebb...

A nagy síkság lakói

Látod, Lajcsika, ott a távoli messzeségben azokat a liláskék hegyeket? Igen, arra tartunk. Mire nagy leszel, odaérünk és a tied lesz ott minden.

Lajcsika, látod, most új lakásba költöztünk. Ez a te szobád. Itt aztán azt csinálsz, amit akarsz.

Mit csinálsz, te gézengúz! Ügyelj szépen a kistestvérkédre, és ne forgasd fel a szobát, mert kihúzod a cédulát!

Lajcsi fiam, te most már nagyfiú vagy. Rád bízzuk a testvérkéid nevelését. Ezek a csöppségek azt hiszik, hogy csinálhatnak, amit csak akarnak!

Diák lettél, Lajcsi! Látod, mennyit kellett küszködnünk, hogy valamennyire korszerűen berendezett otthonunk legyen. Nem volt fürdőszobánk, mosógépünk, ruhacsavarónk, porszívónk, hűtőszekrényünk, kávédarálónk, mixerünk, gyümölcslé készítésére alkalmas centrifugánk, kenyérpirítónk, tévénk, magnónk, lemezjátszónk, kazettás rádiónk, elektronikus számológépünk és játékunk, hajszárítónk, hajsütőnk, villanypárnánk, masszírozó gépünk, villanyborotvánk, kávéfőzőnk, szamovárunk, konyhai elszívó berendezésünk, kvarclámpánk és villanyóránk... Apropó, hány óra? Ne a villanyórát nézd, hanem a régi vekkert! Hű, hogy eltelt az idő! Légy szíves, segíts, Lajcsikám, tegyük rendbe a házat. Vedd a seprűt, nyiss ablakot... A villanymelegítőt vidd ki a kamrába... Persze hogy hallgathatsz zenét. Vedd a táskarádiót. Miután készen vagyunk a takarítással, el kell szaladnod nagymamádhoz. A pincéből el kell hoznod a húst, a sört és egy tábla margarint. És ne felejtsd el, apád arra kért, hogy a héten mosd le a kocsit. Amióta ott áll az akácfa alatt, sűrűn "megtisztelik" a verebek...

Lajoskám, apád valami liláskék hegyeket emlegetett az esküvőnkön, és az éjjel álmodban te is arról áradoztál. Ígérd meg, hogy engem is elviszel magaddal a hósipkás hegyek közé!

Lajos, te kopaszodsz! És mostanában alig említed azokat a távoli hegyeket! Mondd, mi a helyzet azokkal a ragyogó hegyekkel? Látjuk-e valaha őket?

Lajos tata! Mit beszél megint összevissza? Miféle kék hegyekről ábrándozik az unokái előtt? Mit mutogat mindig nekünk a távolba!? Hiszen arrafelé nincsenek is szép helyek. Legalább az unokáit ne hülyítse. Mifelénk egyáltalán nincs hegy! Nyugodjék már bele, hogy mi a nagy síkság lakói vagyunk és körös-körül nincs más, csak a beláthatatlan nagy végtelen...

Helyreigazítás

1. Május elsején Balogh bácsi szokásához híven a Hója erdőben ül a saját maga által ültetett, terebélyes tölgyfa alatt, és a lombok közül induló végtelen kék ég előterében az egyik ágról lelógó libegő idő ette kötéldarabkát figyeli. Aztán gondol egyet, nehézkesen szuszogva, nyögve feltápászkodik, a nadrágjából kitüremlő ingére sem figyelve, elbandukol a közeli pocsolyás mélyedésig. Hümmögve nézelődik, a fejét csóválja. Az öröm régen lecsordult már idő ette ábrázatáról. Visszasétál a fa alá, most sem akar ünneprontó lenni.

A kiterített kockás pokróc mellett, a kövér gyepbe süllyesztve, néhány habzó szájú sörösüveg áll, a tábori tűzhelyen inox-rácson flekken, kolbász és mititei sül sercegve, felséges illatokat árasztva.

A fa körül Balogh bácsi népes családja. Fiai, lányai, sok-sok unokája és a rokonság. Szépen viselkednek, családiasan. Valamennyien tudják, hogy erről az együttlétükről is hírt ad majd az újság.

Tizenvalahány éve, egyetlen május elsejei majálisról készült beszámolóból sem maradtak ki. Minden alkalommal újabb érdekességet, apró örömök forrását kutatja köztük a szolgálatos újságíró.

Megénekelték Baloghék első unokáját, új lakásba költözésüket, a második és a harmadik unokát, az öreg újításait, nyugdíjazását, lakóbizottsági elnökké való kinevezését, Balogh néni halála előtti gyógyulását, kocsi-nyereményüket a lottón... És így tovább, satöbbi, etcetera.

"A terebélyesedő tölgyfa alatt terebélyesedő család meghitt látvány. Állandó jelenlétük megnyugtató, folyamatosságuk felemelő, szép példázata kiteljesedő életünknek" - írja minden szolgálatos.

Ez valóban így van. A nagycsalád, a kiterített elemózsiás pokróc, a habzó sör, a terebélyesedő elégedettség és a sziklaszilárd fa meg a lombosodó élet jó dolgok és szép sorsok hű kísérői.

2. De a szeszélyes sors kiszámíthatatlansága folytán a Balogh bácsiék fáját és annak környékét - persze, nem májusban - SZ. D. költő is felkereste. Legenda, hogy kötelének egy darabja még most is ott lóg az egyik faágon. Vannak, akik egy közeli mélyedés bogáncsos öleléséről beszélnek: a saját karjába fecskendezett nagy adag nyugtatótól ott pihent meg végleg az élettől bódultan menekülő költő.

*

Nyilvánvaló: a két információ nem férhet meg együtt.

Annál inkább, mert Balogh bácsi egész pereputtyával együtt kitaláció: kis színes, a szolgálatos újságíró kötelező penzuma.

Akármelyik majáliskor hiábavalóan keresnénk Baloghékat.

Ám SZ. D. sírjához a Házsongárdba akármikor kimehetünk...

Gyáva zseni

Van egy félcipőforma hegedűm. Varrott rámás, feketelakkcipő, rajta apró lyukakból kialakított cikornyás rajzú díszítés. Az orra lapos és egyenes. Innen indulnak ki a húrok, melyeket a cipő talpába mélyített rézcsavarokkal lehet megfeszíteni, amikor hangolni kell a hegedűt. Hegedűm héthúros, a húrokat megkettőzi a kitűnő lakkozott bőrből kialakított tükör, amely átlagos lábfej hosszúságú. A hegedűláb nem a cipőben van, hanem a csat szerves része, amely csupán dísz. Mivel hegedűm cúgoscipő, hegedűkulcsot nem szükséges használnom. Megelégszem a cipő hegedű voltával, ugyanis járni benne nem lehet, mert egyik lábamat sem tudom bedugni ebbe a cipőbe, megakadályoznak benne a magas hangolású húrok. Ha jól gyantázott vonómat végigtáncoltatnám a húrokon, tudom, nagy siker volna. De annyira féltem a hangszerem, hogy állandóan csattal zárható nemezpapucsban tartom. És minden eshetőségre számítva, este kikészítek mellé egy térdig érő, piros cipőkanalat.

Marketing

Utcaszerte láthatunk olyan cégtáblákat, amelyek elfelejtett árukat hirdetnek. Olyanokat, amelyek valahogyan elfogytak a polcokról, kisétáltak az életünkből. Emiatt aztán ezeket a régi cégtáblás üzleteket többnyire zárva találjuk. A hagyományok tiszteletére képtelen és hirtelenkedő emberek szerint nem ártana időnként cserélni a cégtáblákat.

Próbáljunk gondolatban felidézni néhány cégtáblát.

Olvassuk a rajtuk található szöveget: Könyv, Zöldség, Vas, Hús, Fűszer, Munkát, kenyeret, Édesség, Patika, Újság, Tégla, Béke, Film, Papír, Székelybánja, Tej, Vaj, Túró, Istenhozzád, Sör, Bor, Pálinka, Ecet, Lepedő, Tinta, Tus, Ló, Lottó, Fotó, Munkás, Paraszt, Értelmiségi, Víz, Kalács, Kávé, Óra, Virág, Súly, Sarló és Kalapács, Bútor, Gyarmatáru, Bizsú, Cipő, Hal, Marcsa, Deszka, Esernyő, Baba, Legfőbb tőke az ember, Bébi, Kosár, Bélyeg, Lemez, Konfekció, Igazság, Kolbász, Lángos, Coca Cola, Dohány, Szemüveg, Színház, Cirkusz...

Ki tudja mind felsorolni. Van, amit elfelejtettünk már. És olyanok is vannak, amelyeket ezután fogunk elfelejteni.

Bemegy az ember, például a Ló üzletbe. Kér egy közepes derest.

- Mi kell? - kérdi unottan a kiszolgálónő, miközben pultra lök egy jókora lószerszámot. Ez van, más nincs. Az arcára van írva unalomtintával, flegmás alapon.

- Na, jó! Eszem, nem eszem: veszem!

Semmi hatás.

A kiszolgáló csitri lány. Arckifejezését belengi a tavaszi kapálásból való kimaradás derűje.

A Lepedő cégtábla alatt oázis nélküli sivatag. Homok sincs. Hát kitettek a RENOVÁLÁS MIATT ZÁRVA táblát. Tényleg renováltak. Pultot cseréltek, fajanszoztak, kilincset szidoloztak, fényorgonát szereltek. Megerősítettek az eladók figyelmét és pszichológiai ismereteket gyömöszöltek beléjük. A megnyitóra a vezérdiri is eljött, hogy elvágja a nemzetiszínű szalagot. Volt beszéd és miegymás. Kiosztásra került egy öl sárgavászon. Fényképes riport készült az eseményről.

Később átalakítás miatt újra zárták az üzletet. Cuki tankiszolgálóvá alakították. A vásárló-közönség kis színes műanyakosarakkal bolyongott a polcok között. Szerelmes párok sétálnak, ilyenszerű bódultságban, a téli erdőben.

- Nézd, találtam egy nyuszi-nyomot! - mutatott a lány a hótakaróra.

- Lepedőért jöttünk! - figyelmeztette őt a valóságtól elszakadni tehetségtelen férj.

Szép volt. Évek teltek el így.

Aztán elhaladt egy adag naivitás az üzlet előtt. Kisfiú volt. Kérdező korszakát élte.

- Anyu! Mondd, mi az, hogy "lepedő"?

- Lepedő? Honnan vetted ezt a szót?

- Ott írja a kirakat fölött...

- Érdekes. Vajon mit jelenthet?

- Tudjuk meg! - lelkesedett a fiatalember.

- Oké! - felelte az anya, és lenyomta az üzletajtó kilincsét. Zárva volt. Eligazító felirat sehol.

- Akarsz egy kis antociánnal színezett fehérjét porítva?

- Ja!

Mentek tovább. Észre sem vették, hogy szegényebb lett a világ egy kifejezéssel.

Kérdés: Mit kezdünk az idejét múlta cégtáblákkal? A LEPEDŐ-nek nem magam néztem utána. A válasz, amit kaptam kielégített: "Az üzletet fönntartjuk. Kell valamire feküdniük az embereknek."

Utcai ismerkedés

- Kérem az iratait!

- Tessék?

- Egy kis ellenőrzést végzünk. No, lássuk csak a jobb elsőt? Működik. És a bal index? Na, igen. És a... Ez is megy. Hát a féklámpák? Rendben. Fizet negyvenet!

- Miért?

- Piszkos a rendszámtáblája.

- Tényleg?

- Tényleg. Két pötty van rajta! Tehát piszkos.

- Az nem piszok.

- De piszok!

- De nem!

- De igen!! Fizet vagy jegyzőkönyveljük?

- Fizetek. De tudja meg, hogy ön egy szemellenzős falusi bivaly!

- Hatósági közeg sértegetéséért fizet még ötszázat.

- Mennyit?! Azt a mennydörgős...

- Minden sértéssel tovább nő az összeg.

- Igen?! Hát akkor, kérem, szóljon kétezernél! Hogy az a rézfánfütyülős, keresztszemes csalfa... Vaddisznó!

- Stop! Kétezer.

- Írja meg a jegyzőkönyvet. Most legalább jól kitomboltam magam.

- Kedves egészségére!

- Micsoda?! Nahát, váljék az ön egészségére is. Látom, ön egy joviális alak...

- Ha nem feltétlenül muszáj, most már ne sértegessen, mert a továbbiak már az ügyészségre tartoznak !

- Ellenkezőleg! Szeretem önt.

- Nem csúfságol?

- Dehogy. Komolyan mondom.

- Tényleg?

- Tényleg.

- Tudja mit? Adjon egy törlőrongyot, eltüntetem azt a két pöttyöt a rendszámtábláról.

- Tessék. De van egy kikötésem!

- Micsoda?

- Igyon velem egy sört, ha ráér szolgálat után.

- Na de ilyet? Tudja mit? Jöjjön el hozzánk szüretre!

- Komolyan? De szeretnem, ha eljönne a lányom esküvőjére! Természetesen a b. nejével együtt.

- Mondja, szeret kockázni? Ha még nem tud, megtanítom!

- Kiskertem van az erdő mellett. Napozzunk egyet...

- A feleségem kitűnő pacallevest főz...

- Almás pitével várjuk...

- Nekem szóljon, ha valami bajba kerül... Eltépem a jegyzőkönyvet.

- Hálásan köszönöm. A pöttyök látszanak még a rendszámtáblán?

- Ragyog a rendszámtáblája.

- Akkor talán visszaadhatná azt a negyven lejt is?

- De mennyire. Tessék!

- Kösz. És viszlát.

- Erőt, egészséget! Kézcsókom a feleségének...

Első oldali hír

Zathureczky Ede osztályon felüli szerelőlakatos és b. neje, Zathureczky Edéné született Buchmüller Adél, első osztályú bejárónő, a jövő hónap második dekádjában baráti látogatásra utazik John Joe chicagói lakatoshoz. Ez alkalommal is a szerelésről és más fontos kérdésekről tárgyalnak, hosszú lejáratú szerszámcserét írnak alá, és egyéb ügyeket intéznek minden bizonnyal kordiális légkörben. Az esemény különleges jelentőségű, hiszen Zathureczky Ede és b. neje éppen századszor látogat el Chicagóba. John Joe és b. neje Beuy Hoppkins nemrég járt nálunk, kilencvenkilencedik alkalommal volt Zathureczkyék vendége a Dunára, a Tiszára, a Drávára, a Szávára és a Maros-menti fenyves erdő aljára nyíló másfélszobás családi otthonukban, valamint a folyók közötti mezőkön fekvő hétvégi kiskertjük lugasa alatt. Mint megírtuk, a magas növésű vendégek jól érezték magukat. A díszebédet és a búcsúvacsorát is Zathureczkyné főzte szabad idejével egybekötött második műszakjában. Pohárköszöntők hangzottak el. A tévé és a rádió egyenes adásban számolt be a találkozó kiemelkedő mozzanatairól.

Most újra a chicagóiakon a sor.

Felhívás

Ismételten felszólítjuk a lakosságot, hogy mától kezdődően mindenkinek kötelessége annyi verset, regényt és más rövidebb műfajú írást alkotnia, amennyivel a saját maga szükségletét megfelelően kielégítheti.

Azok, akik a kelleténél többet írnak, kötelesek a kiadóknak beszolgáltatni a fölösleget, hogy azt a megszokott módon nyomtatott könyvek formájában, idejében és folyamatosan eljuttathassák az orvosi igazolvánnyal rendelkező betegekhez és a csökkent képességű írástudókhoz.

Akciónk jelmondata:

AZ IRODALOM ÚGY KELL, MINT A FALAT KENYÉR!

A jövőben szigorúan felelősségre vonják mindazokat, akik könyv nélkül élnek vagy könyveket titkolnak.

A plagizálás továbbra is szigorúan tilos!

Kutyagumi

Nagyon felületesen és általánosításra hajlamosan szemlélve a viharosan változó valóságot megállapíthatjuk, hogy városunkban a nyilvántartott kutyák száma háromezer körül mozog. Vannak köztük kicsi és nagy kutyák, de a kutyahierarchia szerint mindenféle nagyságúak eredetük, beosztásuk és hangjuk szerint. Néha meghökkentően nagy hangú kiskutyákkal találkozik az ember, máskor a nagykutyák szelídsége az elgondolkoztató. Morgásuk, vakkantásuk és farkcsóválásuk szerint is osztályozhatnánk a kutyákat.

Október elején is lesz kutyakiállítás városunkban, tessék akkor megfigyelni például a nagy kutyák fejtartását. Tessék végigsétálni közöttük, és szigorú bírákhoz hasonlóan osztályoznia pillantásukat. A dölyfösökre, a haragosokra, a sunyikra is figyelmezzenek. Van belőlük éppen elég. Véleményem szerint, a leginkább időszerű és figyelemre méltó a kutyák ugatása. Hála a korszerű hangrögzítő berendezéseknek, ma már könnyűszerrel rögzíthető a kutyák hangja, és így alaposabb, elmélyültebb kontemplálásunkat is lehetővé teszi. Mégsem lesz könnyű dolgunk. Aki valamennyire is járatos a kutyavilágban, az tudja, hogy manapság az ebek alig ugatnak, nemigen hangoztatják vélt vagy valós igazságaikat, hiábavalóan nem hangoskodnak. Sorsukba belenyugodtak, gazdájukkal és az idegenekkel is megbékéltek. A bölcsnek nem kell a szó sem, mondta nagyon régen Lao-ce, a nagy kínai bölcs, és ezt az igazságot ma már minden kicsi kutya ismeri. Hogy a kutyalétra magasabb fokán állók inkább hangoskodnak, ez csak természetes. Ismerjük a népi bölcsességet: mindig a nagyobb kutya győz! Úgy tűnik, hogy ez nemcsak a kutyaszerelemre vonatkozik. Szóval, gyűjtsük a kutyahangot. A madárcsicsergés gyűjtésnél ez sem alávalóbb szenvedély. Vannak, akik borúlátóan azt jósolják, hogy a kutyák hangja is az ebek harmincadjára jut majd. Nem jön, hogy elhiggyem!, mondta sokféleképpen simulékony szomszédom. Nekem szerencsém volt, eddig ott voltam minden nagyobb kutyakiállításon. És begyűjthettem környékünkön Edi, a német juhász veretes hangját, Lajos pincsihez illő nyüszítését, Viktor házőrző böffentéseit, Peti agarászó vakkantásait és Borzas fenyegető vicsorításait.

Minden kiállítás nagyszerű alkalom az ebek alaposabb megismerésére. És az sem vitás, hogy furcsa hobbink hasznát is elhozza egyszer a múló idő.

Egy Oszkár nevű hűseges törpeuszkár társaságában sétálgatva meggyőződésem, hogy rengeteg mindennel egyetemben a kutya is halad, és akár hiszik, akár nem: a karaván olykor hosszantartóan és lelkesen hiába ugat.

Mindent a maga idejében

A szépkiskenyerűszentmártoni termelőszövetkezet tagjai Anyák Napján feliratos táblákkal vonultak a helybeli óvodások ünnepségére. János bácsi jobb híján régi, időtől kopott táblával masírozott. De azért a táblán még olvasható volt a felirat:

A FÖLD AZÉ, AKI MEGMŰVELI!

Az óvodások az ünnepség fénypontjaként elénekelték az Édesanyám is volt nékem... kezdetű dalt.

Többen sírtak.

János bácsi kilencvenhét éves édesanyja nem tűrhette sokáig a tömeges ellágyulást. Pipája mellől rászólt a falubeliekre:

- Maguk mit mind izélnek itten!

A tervezett fáklyásmenet így aztán egyelőre elmaradt.

TÓTÁGASBAN

A folytatás

Kíváncsian állt az ablakban és kitartóan figyelte az ismeretlen várost a kora reggeli fényben. Az utca tele volt rendőrrel. "Mi történt? Szükségállapot?" Először rossz álomnak tűnt a látvány, megpróbálta kidörzsölni a szeméből. Aztán jobban odafigyelve észrevette, hogy az utcán nyüzsgő rendőrök civilként viselkednek, hangyatermészetűek. Megrohanják a megállóba érkező trolibuszt (?), gyurakodnak, egymáshoz indulatos szavakat vagdosnak, és a vörös jelzés ellenére átsietnek a zebrán, átszaladnak az utca más részén is a torlódásból szabaduló, meg-meglóduló járművek között. És közben hangoskodnak, szemtelenek, krákognak, köpködnek, orrukat az aszfaltra fújják. Kialvatlanoknak látta őket, idegeseknek, rendetleneknek. Egyenruhájuk piszkos, gyűrött. A férfiak borostásak, a nők is lomposak, hajszoltak.

Negyedórányit töltött az ablakban, de az utca képe nem változott. Iskoláskorú gyerekek jöttek csoportokba verődve, hancúroztak, csintalankodtak. A rendőrruha lötyögött rajtuk.

Fázósan összehúzta magát, simogatta, dörzsölte a szakállát. Hirtelen elhatározással gyorsan tisztálkodott, felöltözött és lesietett az utcára.

A kapu előtt két diákkorú vidám rendőrbe ütközött. A trolibuszra várva valami viccen szórakoztak. A pattanásos arcú éppen új viccbe kezdett: "Két civil megy az utcán..." Lehervadt arcukról a jókedv, amikor meglátták. Menekültek, eloldalogtak előle. Feszélyezettségében a közeli kirakat felé fordult. A kirakat tele volt mindenféle rendőr holmival. Végigsietett a következő ház fala mellett az utcakereszteződésig. A stoplámpák nem működtek, egy farmernadrágos ember irányította a forgalmat. Fehér pólóingén Brigitte Bardot színes aktképe virított. A lendületes mozgástól a farmernadrágos inge fel-felcsúszott, csupaszon maradt köldöke körül obszcén tetovált rajz látszott.

Átellenben az utcasarkon fekete rendőrkocsi állt. Két gumibotos civil egy kivörösödött rendőrt tuszkolt be az autóba.

Ösztönösen menekült, befordult egy mellékutcába. Egy ijedtképű rendőrrel találta magát szembe, aki "Éljen soká!" köszönéssel tisztelte meg, aztán hirtelen megfordult, gyorsan. Beült a valószínűleg tilosban parkoló kocsijába és elrobogott. Valahonnan melegítős fiatalember vérfagyasztó sípolással érkezett, összeszorított két ujját homlokához emelte, hebegett valamit, aztán hirtelen vigyázzba vágta magát előtte. Dühöse kikerülte a melegítőst és bemenekült a közeli tejcsárdába. Soron kívül kiszolgálták. Pohár tejet és egy kiflit kért. A termetes asszonyság, aki poharába töltötte a tejet, fehér köpönyege alatt rendőregyenruhát viselt.

"Mi a fene történik itt? Minek ez a rendkívülien nagy biztonsági felügyelet? Magas rangú állami embert várnak, valakit, akire nagyon vigyáz kell!"

Felhajtotta a pohár tejet, szájában a kiflivéggel kilépett az utcára.

- Biztos úr! - szólította meg egy gyűrött arcú alkoholista. - A Pipacsban politikai viccek mondanak. Két részeges... A saját fülemmel hallottam, amikor egy kis kölcsönt kértem tőlük, de nem adtak. De nem azért mondom, hanem a rend kedvéért...

Az alkoholista elfogadhatóan tiszta rendőrruhát hordott, még mielőtt tiltakozhatott volna, bizalmasan karon fogta és mámorosan húzta-vezette a bár felé. Úgy érezte, letartóztatták. Némán engedelmeskedett.

A lila plüssel bevont falak halk mormogássá lágyították a bárban ülők hangoskodását. Rózsaszínű bársonyfüggöny takarta az ablakokat. Maga sem tudja hogyan, egyszer csak két rendőrtisztféle asztalánál találta magát. Némán és talán kérdően nézhetett rájuk. Látta, hogy az egyik sajnálni valóan elsápad, a másik minden átmenet nélkül izzadsággyöngyökkel töltötte meg tüzes homlokát. Szótlanul, reszkető kézzel szedték elő szürke személyazonosságijukat.

A kijárat felé indult. A két rendőr követte.

A ruhatár közelében a sápadt arcú rendőr a füléhez hajolt, érthetetlen bocsánatkérő szavakat suttogott és nagyértékű bankjegyeket gyömöszölt a zsebébe. Úgy tett, mintha nem látott és nem hallott volna. Riadtan menekült. Forgóajtón jutott vissza az utca forgatagába. A közeli parkba ösztöne vitte. Lerogyott az első padra. Szíve a torkában dobogott.

- Rosszul van? - Rendőrruhás öregasszony hajolt föléje, aggódó pillantása őszintének látszott.

- Ember az ilyen?! - vetette oda foghegyről a sétányon tovasiető fiatal rendőr, de az öregasszony továbbra is sajnálkozva nézett reá.

Kapkodnia kellett a levegőt.

- Ugye, távoli kicsi faluból jöttél... És azt hiszed, biztosként könnyebben élhetsz? Végy mély lélegzetet. Nyugodj meg, és mindjárt rendbe jössz...

- Kissé szédülök. Mintha tótágast állnék! Megpróbálta összeszedni gondolatait, miközben hálásan nézte az anyókát, aki tányérsapkájával kitartóan seperte felé a mindenfelé mozdulatlanná fagyott levegőt.

Feladat

A kerek erdőben tölgyek és fenyők nőnek. Harmincnyolc százalék tölgy és ötvenhét százalék fenyő. A fennmaradó százalékban bükk, nyír és egyéb fafajták éldegélnek ezen a tájon.

Az erdő tele van madárcsicsergéssel. A tölgyest főleg erdei pintyek, a fenyvest inkább havasi pityerek lakják.

Az erdei pintyek szennyes fehér ingben, barna ruhában járják az erdőt. Tyűha! Tyűha! - csodálkoznak olykor a kerek erdő mérhetetlen gazdagságán és cöcögetve boldogan élnek.

A havasi pityereket sötétebb színű öltözetükről és hadaró hangjukról, sze-csecsecse-cseses forma beszédjükről lehet felismerni. Ők is boldogan élnek.

Az erdei szabályzat egyetlen madárfajt sem korlátoz abban, hogy mikor hallgasson. A csivitelésnek és éneklésnek jól meghatározott időpontja van. Oktalanul ide-oda röpködni nem szabad.

A tiltások fejezetében a szabályzat éppen csak megemlíti, hogy az erdei pintyek a fenyvesben, a havasi pityerek a tölgyesben is fészkelhetnek. Egy fán csak egy fészket szabad rakni. Minden fészekben éppen annyi tojásnak kell lennie, hogy az erdei pintyek a jövőben is a lassan pusztuló tölgyesnek megfelelő százalékban szaporodjanak.

A madarak egy része nem érti a dolgot. Egyik-másik felkerekedik, tovaszáll, hogy háromszögű, négyszögű, esetleg más egyéb formájú erdőben és erdősávokban próbáljon szerencsét. A többség, ha már fészket rakott, marad a számára igen kedves kerek erdőben, és számlálatlanul félti és őrzi tojásait.

Látja ezt a fővadász, és egy szép napon összehívja a jó madarakat. Néhány erdei pintyen, vegyes-erdőben tanyázó hegyi billegetőn, hantmadaron és tüzes fejű királykán kívül főleg hegyi pityerek jelentkeznek.

- Szaporodjatok! - figyelmezteti őket az erdő ura, és bátorításul elsütögeti duplacsövű ismétlőfegyverét. A durrantástól ünnepélyesen visszhangzik az egész kerek erdő.

- Tyűha! Tyűha! - ijedeznek a gyengébb szívű pintyek. - Mi lesz ebből?

- Szecsecsecse... - hadarják a havasi pityerek. Vajon mi?

Mindenki tudja, hogy a madaraknak megvan a magukhoz való eszük: amikor tojni kell, tojnak. A költésnek is tudják az idejét. Miután kiköltötték a tojásokat, röpködnek fűhöz-fához élelemért, és felnevelik a kicsinyeket, repülni is megtanítják őket. Közben - többnyire sajnos csak tudat alatt - remélik, hogy az örökkévalónak hitt biológiai egyensúly következtében az összes fajták fennmaradnak.

Kérdés: Jövőre kb. hány százalékkal gyarapszik a diszkrét félhomály a kerek erdőben?

Az elmaradt játszma

Az Esthajnal lakónegyed H3-as tömbházának alapozásakor jókora vaspántos ládát vetett ki magából a föld. A csokoládébarna exkavátorista kikászálódott a gép kormánybotjai közül, a friss földhányáson állva megvakarta a lába közét, és messze hallhatóan ezt mondta: "Meg vagyunk lőve!" Egy órán belül két nyakkendős ember érkezett a telepre, és a nagy nyilvánosság előtt arról vitatkozott, hogy a század elejéről vagy annak a végéről való leletre bukkantak. Hogy melyik századról volt szó, azt a bámészkodók nem tudták eldönteni. Két markos ember kiemelte a ládát a készülő árokból, és a közeli diófa alá vitte. A láda nyekkenve ért földet és nekiütközött a diófa törzsének. Ekkor valami megpendült benne, a vaspántok meglazultak, ajtaja lassan nyikorogva kinyílt.

Félre, szólt erélyesen az egyik nyakkendős. A ládában, nagy összevisszaságban, az időtől megkopott, balzsamozott jókora sakkfigurák hevertek.

Na, de ilyet, csodálkozott az exkavátorista, és a felfedezők felsőbbrendűségével kiemelt egy figurát a ládából, letörölte róla a port, majd a piszkos gyolcsot is eltávolította. A fekete figuráknak rücskös parasztarca volt. Sakkfigurának nagy volt, embernek kicsi.

Szervusz, törpe, mondta az exkavátorista, miközben a láda fedelén talpára állította a lemeztelenített figurát. A bámészkodók röhögtek.

Belegyalogolok a pofátokba! - dörögte egy hang, amely mintha egy közeli hangszóróból jött volna.

Paraszt vagyok, és egyet tudok: Előre! Belegyalogolok a pofátokba! A törpe mérgesen hadonászott, és ordítva beszélt. Gesztikulációjának üteme sehogy sem egyezett szavainak ütemével.

Tizenkilencedik század, mondta ellentmondást nem tűrően az egyik nyakkendős.

I.e., erősítette a másik.

A fenét, szólt a fölösleges vitát félbeszakítva az exkavátorista, és egy újabb figurát emelt ki a ládából. Egy fehér bőrű, fekete gömbfejű alak volt. Gyolcspakolásából kiszabadulva, "Fussunk, fussunk!" felkiáltással nekiindult láthatatlan pályájának.

A bámészkodók összenéztek egy pillanatra, majd nekiugrottak a ládának, és percek alatt kicsomagolták egész tartalmát. A láda alján fekete-fehér négyzetekkel díszített jókora viaszos-vásznat találtak, kiterítették a diófa alá, rendre rárakták a mozgó-beszélő sakkfigurákat, és csodálkozva nézték a remek játékot.

Belegyalogolunk a pofátokba, ordították a felsorakozó parasztok. Ki tehet róla, hogy felült a lóra, nyekeregték a lovak. Tegyetek meg mindent, szólt előbb a fehér, aztán a sötét király. Egész nap loholunk, súgták a futók. Majd sakkban tartom őket, dicsekedett a vezér. Erős várunk nékünk minden isten, hajtogatták a bástyák. Üsd, vágd, nem apád, zúgta a közönség. Verj be neki kemény fasakk, visította a bámészkodók köréből egy orvosilag eltiltott illegális szurkoló. Szorítsátok meg a királyokat, javasolta egy sokat látott nyugdíjas. Kezdődjék már a zsuga, javasolta az exkavátorista. A figurák felsorakoztak annak rendje és módja szerint, szemben egymással.

Ki volt az, aki az imént csúnyát mondott a vezérről, kérdezte fenyegetően az egyik nyakkendős.

Pofa be, szóltak innen-onnan, de sehogy sem akart csönd lenni.

Az egyre erősödő hangzavarban először a jobbszárny-széli fehér paraszt lépett le a pályáról. Aztán leballagott a többi figura is. Egymásután beugráltak a patinás ládába.

Az utolsó gyalogot ölbe kapta az exkavatorista. Miért nem játsztok? - kérdezte együttérzéssel.

Mert túl hangos nekünk ez a huszadik század!

Korán jöttünk, felelte nagyot sóhajtva a paraszt, és úgy nézett ki, hogy semmi kedve nincs arra, hogy belegyalogoljon a tisztesek pofájába.

Mi szeretünk sakkozni, bizonygatta az exkavatorista.

Az lehet, hagyta helyben angyali nyugalommal a paraszt, de más baj is van, hiszen ti egyáltalán nem tisztelitek a királyokat. Mi minden partiban életünket áldozzuk értük.

Mi is, mondta az exkavatorista nem nagy meggyőződéssel.

Hja, az más, szólt és legyintett újból a paraszt. Mi több játékra születtünk, és reménykedhetünk, hogy egyszer majd eljutunk a nyolcadik vonalra, ahol a tisztek közé sorolnak. Nem a gyűlölet vezet minket...

A paraszt ezt a nyilvánvaló ellentmondását is meg akarta magyarázni, de a vitázó bámészkodók valamiért egymásba kapaszkodtak, pofonok csattantak, valaki az édesanyját hívta, másvalaki pedig ellenfelét fenéken rúgva küldte édesanyjába. Így aztán az okos törpe jobbnak látta, ha sürgősen búcsúzik. Kérte az exkavatoristát, hogy tegye vissza a ládába.

Ne hallgasson a parasztokra, szólt a küzdelemtől zihálva a régészképű egyik nyakkendős. Az exkavatorista a figurákra kattintotta a láda tetejét, és szótlanul megindult a gépe felé. A sarkon rácsos duba kanyarodott be, a nyakkendősök jelt adtak a vezetőnek, aki a diófa alá kormányozta a járművet. Egyenruhások ugrottak ki a kocsiból, felrakták a ládát.

A civakodást berekesztem, szólt erélyesen az egyik nyakkendős.

Folytassák a munkát, mondta a másik fenyegetően, és a belső zsebéből kidudorodó munkaeszközét tapogatva beszállt a gépkocsivezető mellé.

A H3-as tömbház alapozását aznap már nem zavarta többé előre nem látható esemény.

Három pont

A gondolat félbeszakításának vagy valamely szöveg kihagyásának jele.

Ha a kihagyott szöveg egy vagy több név, akkor is három pontot teszünk. Ebbe a három pontba mindenki belefér: Józsi, Béla, Károly, Lajos és a többiek. Nők is természetesen: Mária, Lujza, Adél, Betty...

Három ponttal jelölhetünk egy ellenséges századot, ezredet. Egy egész hadsereget...

Belefér a három pontba egy, ma már nemkívánatos személyekből álló osztálynévsor, ábécé sorrendbe szedett nevekkel... Egy idegenbe szakadt labdarúgó csapat, amelynek felállását betéve tudták a kisiskolások... Egy letűnt és az élet viharában edzett szimfonikus zenekar... Politikusok, költők, írók, művészek... Kereskedők akarnokok, árulók... Iparosok és szabadfoglalkozásúak... Jeles és jellemtelen személyek és személyiségek...

Három pontba mindenki és minden belefér Városépítők utcákkal és utcasorokkal, lakónegyedekkel. Szobrászok szobrokkal és sírkövekkel. Történelmi személyiségek városokkal és róluk elnevezett középületekkel és terekkel. Van hely a három pontban a hegyek, vizek, tájak, országok és csillagok régi elnevezéseinek is.

A három pont bendője megtölthetetlen kozmikus fekete lyuk, amely magába szippanthat embert, eszmét, történelmet. Mindent felzabál, amit gazdája el akar tüntetni.

Szörnyű szörnnyé növekedhet minden három pont. Ennél talán csak az atomfegyverek pusztítóbbak.

De azért van remény.

Nem hivatalos jövőkutatók szerint a három pont szédületes iramban szaporodó valami, de csillapíthatatlan falánkságával végül önmagát is elpusztítja: pontot tesz önmaga végzetére.

Higgyünk ebben?

A három pont használatát eddig sehol sem tiltják. Néhány jelenkutató szerint a három pont jobb a semminél...

Beszéljünk a halakról

Lazicsnak és Fricinek

Tudja mit, hagyja az időjárást, sokat már ez sem változhat. Inkább figyelje meg azt a két embert a sarokban lévő asztalnál. Látja, hogy gesztikulál az a tamásiáronfejű, mindjárt feldönti a kávéját. A vele szemben ülő, korán őszülő, az utolsó magyar gróf komolyságával hallgat. Ezzel idegesíti ellenfelét. Ha például kijelenti valamire, hogy az "nem valószínű", ez úgy hangzik, mint másnál a csattanó: hazugság! Mit gondol, miről vitatkoznak? Nem találja ki - a halakról! Évek óta figyelem őket. Tegnap - feljegyeztem magamnak - azt mondja a kicsi kopaszodó, hogy fejes domolykót fogott a Maros-híd pillére tövében. Előzőleg túrós puliszkával etette. Nem valószínű - jelentette ki a gróf. Micsoda! - csattant fel a dús bőrhajú, és félóráig sorolta, hogy mit, mekkorát és honnan fogott a Marosból. A fejes domolykó kilós példánya már ragadozó halnak tekinthető, jegyezte meg higgadtan a gróf, és hozzátette, hogy szerinte a ragadozóknak már nem kell a puliszka. Azelőtt a márnázás volt terítéken. Lefogadom a Trabantom pótkerekébe, mondta a kopaszodó, hogy jó másfeles damil, nagy ólomsúly és fenékhorog nélkül egyetlen rózsás márnát sem lehet megakasztani. Barbus barbus, szólt elmerengve a grófképű beleegyezően. Ezután a műlegyek szemtelenségéről cseréltek véleményt. Nem tudok folyamatosan rájuk figyelni, én is csak egy ember vagyok. Amíg a halakról beszélnek, nem lehet baj. Eleinte sokat töprengtem azon, hogy témájukhoz miért nem választanak ezek az emberek adekvát környezetet? Miért nem vitatkoznak az árnyas fűzfabokrok alján a folyókanyarban vagy a magas parton, az illatos fűben heverészve, esetleg a térdig érő vízbe gázolva, hűsölés közben. Nézze, én rájöttem egy igazságra: lehet, hogy a halak némák, de ez nem biztos. Jobb az én halászaimnak, ha ott kinn a vízparton hallgatnak, itt pedig kávézás közben kicserélik tapasztalataikat. Ülök és hallgatom őket. Nem mondom, hogy szórakozom, hiszen engem egészen más dolgok foglalkoztatnak. Például a vadászat... Költőt ihlető ez is: "Ül a vadász méla lesben..." Órákig tudnék magának mesélni erről... Na, de lássuk csak az én halászaimat. Szedelőzködnek. Mennem kell. A Trabantos néha kirobog a Maros-partra, és bolondul műhallal csapkodja a vizet... Kocahalász. A csarnokból vásárolja a halat. A másik, évekkel ezelőtt egészen érthető verseket írt. De amióta torkán akadt egy szálka... Van ez így! Szóval, azóta nemigen kedveli a halat!

Kiszámíthatatlan

- Már csak órái vannak... - intett Denkó, inkább csak a szemével a haldokló felé. Szokása szerint most sem nézett a felesége szemébe. Sápadtan feküdt a kórházi ágyon. Az ablak melletti fekvőhelyen testvérbátyja haldoklott mozdulatlan.

Az asszony száraz szemmel nézte a férjét. Nem tudta, miként kell tőle örökre búcsút vennie.

- Azt mondta az orvos, hogy két diagnózis sohasem lehet egyforma...

- Laji bátyám nemsokára meghal - hörögte Denkó, és megpróbált mosolyogni.

- Mit beszélsz itt összevissza! Lehet is azt tudni?!

- Elitta az eszit! El az egész egészségit...

- Tudod is azt te...

- Tudom! - mondta határozottan Denkó. És vigyorgott.

- Háá... örökké együtt ittunk...

Beszélni akart még, de valami megszakadt benne. Meghalt. Nyitva maradt a szája.

Laji élt még négy napot. Nehéz halála volt. Temetéséhez jó előre mindent előkészítettek.

Van ez így!

Ajtót nyitok. Gyorsan kirántom a zárból a kulcsot, és az előszobába lépve erőteljesen bedöndítem az ajtót. Táskám a sarokba dobom, cipőm lerúgom. Minden mozdulatomból férfierőm hangjai visszhangoznak.

Folytatnám az erélyes bevonulást, de valami megállít. Hiányolom ezt a valamit. Mint levegőből az oxigént, ételből a sót, fáról a levelet, ünnepnapon az örömöt.

Máskor már első mozdulatomra csattan a feleségem hangja:

- Mi az, ökörnek jöttél?!

Hiszek a sors nyújtotta elégtételben.

- Mit kapok, nyuszikám? - szólok kedveskedve, mert valóban nagyon éhes vagyok.

Minden hangoskodó mozdulatom hatástalan Állok a csendben. Kíváncsian belépek az ebédlő be. Sehol senki.

- E-ta! - bődülök egyet szigorúan, mint aki eltévedt párját keresi a szibériai vadonban. Jámbor bőgést hallok. Nyílik a fürdőszoba ajtaja, bejön rajta egy tehén. Egy piros-tarka háziállat. Meztelen. Végigvonul előttem a perzsaszőnyegen. Néz nagy, ártatlan szemekkel.

Székre rogyok.

Hozzám dörgölődzik. Pántlikákkal díszített farkával legyezget. Tejszagú, erősen duzzadt emlőjét az orrom előtt himbálja.

- Istenem, most mitévő legyek? - töprengek fennhangon, és idegesen cibálom a bajuszom.

- Ne tedd magad! - utasít rendre a feleségem rideg hangján a tehén.

Nyakán, emlőjén, szép gömbölyű farán idegesen rángatózik a bőr.

Az ember lusta állat

Házi komputere előtt ült szelíden az Isten, és azzal szórakozott, hogy különféle állatokat alkotott kedvére. Persze, hogy a maga képére alkotta a neki legkedvesebbet, az embert. A férfit és a nőt is. Az utóbbit lényegében az első sorozata változatának képzelte. A szigorú anyagtakarékosság szellemében a nőknél vékonyabb csontszerkezettel próbálkozott az Úr. És a tejtermelő részt is esztétikusabban sikerült megoldania, mint például a teheneknél. Számolt az ikrek általi szaporodással is, ezért két majdnem egyforma zsemle, körte vagy egyéb formájú mellekkel ajándékozta meg a nőket. Megoldása természetesen vitatható, hiszen van olyan nő, akinek ha csak egyetlen melle lenne, azt is feleslegesen viselné, amíg a hármas ikreket szülő nőknél például némi civódáshoz vezethet a harmadik mell hiánya. Egyesek szerint - itt nálunk a földön - emiatt az apró tévedés miatt kezdődött a sorban állás. Legalábbis ami a tejsort illeti. Szóval, a kissé felületes tervezőmunka után, az anyagellátás zavaraival küzdve készített nullszériát az emberpárból az Úr, és megkezdte a bejáratást a Paradicsomban. Első megfigyelései mutatták, hogy gyümölcsszedésre kitűnően használható az új élőlény, a női prototípus ezenkívül még némi kígyóbűvölő hajlamot is bizonyított. De az alkotó mindig elégedetlen munkájával.

- Ez minden?! - csóválta ősz fejét az Úr. És további néhány nap intenzív megfigyelés után szomorúan pötyögtette számítógépének adattárolójába az azóta is megfellebbezhetetlen igazságot:

AZ EMBER LUSTA ÁLLAT!

Aztán napokig, talán századokig törte buksi fejét, hogy most már mihez kezdjen szerencsétlen alkotásával. Serkenteni próbálta hasonmásait holmi kiűzetéssel, látványos megfutamítással. De az emberi állat alapvető tulajdonságain, szerkezeti felépítésén már nem tudott változtatni.

Mielőtt végképp kiűzte volna a Paradicsomból, beletáplált az emberbe jó adag halálfélelmet. LIST - kezdte a ma már túlhaladott BASIC nyelven parancsát, és RUN-nal zárta, ami FUSS-t jelent. Azóta is a régen megtervezett program szerint futtatjuk életünk. Összpontosításra képtelen perceiben vagy talán játékos kedvében programszövegünkbe időnként bekerültek a DELETE SYNTAX ERROR LINE NEW READY (PARANCS, HIBA ÜZENET KÖVETKEZIK, ÚJ, KÉSZ) szavak, de egészében tökéletlen a mű. Mert tudatunkban ritka esemény, amikor felködlik a figyelmeztetés:

ÉLETÜNK VÉGES!

Pedig ezt utolsó figyelmeztetésnek szánta az Úr, hogy lustaságunkat leküzdhessük. Az életünk véges, időnk beosztható, értelmesen kitölthető: lustaságunk gyógyítható! Így gondolta az Úr, amikor piacra dobta portékáját, amely igazán nagy vásárokon kapós áruvá lett, robotként bevált, jó tölteléknek és mézesmadzaggal olykor-olykor lelkesíthető is. Ezenkívül határtalanul bírja a hülyítéseket, a maszlagokat pedig rendre beveszi. Gépesíthető, sőt gépiesíthető is, de üzemanyag-fogyasztása immár korszerűtlenül nagy. Ideje volna alapvetően módosítani. Áramvonalasabb karosszériát, tartósabb motort, és ha lehet valamiféle digitális vezérlőberendezést kellene tervezni számunkra. Ha sikerülne az Úrnak a lusta állatból valamikorra szorgalmas gépet alakítania, akkor bizonyára elégedett lenne alkotásával.

Csakhogy őt nem lehet siettetni. Az ő ideje végtelen.

Addig is, amíg változnak kicsikét az emberi dolgok nemcsak a kihasznált, és a megrokkant egyedeket préselik, sajtolják, képlékeny anyaggá gyúrják a központi vezérlésű telepeken. Mindnyájunk sorsa ez. A nőket például még hétköznapokon sem kímélik. És akik értik, vagy úgy tesznek, mintha értenék ezt, szűkszavúan és csakis suttogva örökösen ezt hajtogatják:

ILYEN AZ ÉLET!

Ilyen? Olyan? Véges? Örökkévaló? Földöntúli is?

Az együgyű többség csacska dalokat dúdolgat, tesz-vesz, dolgozgat, mosogat és zsibong. Sokáig ez volta kedvenc sláger: "Nem leszek a játékszered!" Rövid ideig újra és újra divattá lesz a száguldás, a rohanás, a pánik. És ismételten ráébredünk arra, hogy soha, de soha nem érhetjük utol magunkat. Közben egyre inkább elállatiasodunk és ellustulunk. "Hajtson a franc! Úgyis mindnyájan oda jutunk..." Úgy tűnik, hogy a számunkra kigondolt vég egyre kevesebbeket izgat. Még akkor sem, amikor az isteni szikra tudatunk sötétjébe világít. Lusta haragunkban, magunkba nézés helyett öklünket rázva és toporzékolva az alkotót szidjuk.

Ő pedig unalmában szórakozik velünk. Közénk csap néha, országhatárokat húz és töröl, átfest tájakat és népeket, a világtérképpel játszik. Valójában rosszkedvű napjain túl ihletre vár, hogy még mi a fenét csináljon velünk?! Mert, ha ez így megy tovább, bizony kénytelen lesz szép ígéretei ellenére boltját bezárni, és pályaváltásakor egy talán hasonló, de makulátlan golyóbis után néznie az ismeretlen kozmosz kietlen végtelenségében.

Szókimondók

- Szeretlek, Linácska!

- Hagyj békén!

- Szeretlek, mint napfényt a kertek.

- Ülj le magadnak!

- Imádlak!

- Hülye vagy, Pali!

- Komolyan mondom, hidd el, szeretlek!

- Komolyan mondom, hidd el, utállak!

- Nem tudok nélküled élni!

- Nem tudok veled élni!

- Édes vagy !

- Marha vagy!

- Haragos virág vagy!

- Paplanfejű!

- Rózsa!

- Mamlasz!

- Mert az igazat mondod!

- Mert unalmas vagy, mint a vastag könyvek!

- Gyönyörűm!

- Szánalmas alak!

- Pávaszép!

- Pipogya!

- A lábad nyomát is megcsókolom!

- Hozzám ne érj !

- Ölni tudnék érted!

- Akaszd föl magad!

- Így is kívánlak!

- Tényleg?

- Most is! Mindig!

- És mire vársz?!

- Reszketek érted!

- Gyere már, te málé... Utána még beszélgethetünk...

Most ébredek fel

- Szervusz! Szervusz öregem! Milyen jó, hogy találkoztunk. Rohanunk, rohanunk és közben elrepül a fiatalságunk. Ó, boldog kor! Emlékszel, amikor császárkörtét loptunk a sánta suszter ablak alatti fájáról, és a szobából kihallatszott a vekker ketyegése? És amikor kimásztunk az ablakon a Frici bácsi földrajzóráján, és leereszkedtünk a villámhárítón, és az öreg utánunk kiáltotta: "Gyere vissza, te kicsi hülye, marha! Még leesel!" Hogy ordította az öreg! És akkor te visszaszóltál, hogy "nem megyünk, mert unjuk a fizimiskáját!" A szemébe mondtad. És az osztály röhögött. Szomszédok vagyunk, egyszer már átmegyek hozzád egy kis beszélgetésre, most sajnos várnak. Máris rohanok...