BJÖRNSTJERNE BJÖRNSON: A CSŐD

A CSŐD

SZINMŰ 4 FELVONÁSBAN

IRTA
BJÖRNSON BJÖRNSTJERNE

FORDITOTTA
BERCSÉNYI BÉLA

BUDAPEST,
NYOMATOTT AZ ATHENAEUM NYOMDÁJÁBAN.
1876.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-205-5 (online)
MEK-17423

SZEMÉLYZET:

A három első felvonás Tjälde házánál, egy kis Norvég városban történik,
a nyugati tengerparton. A negyedik harmadfél évvel később, egy magánosan
álló kereskedői telepen a tengerparton.

Idő: Jelenkor.

(Kézirat helyett.)

Első felvonás.

(Tjäldénél. - Nagy szoba, virágokkal ékitett nyitott verandával. Háttérben a tenger. Távolabb sziklás szigetek. A tengeren renyhén lelógó vitorlákkal hajók járnak. Jobbra a verandánál feszitett vitorlákkal egy bárka kikötve. A szoba fényüzéssel van butorozva és virágokkal diszitve. - Balra két földig érő nagy ablak, jobbra két ajtó. Középen asztal, körülte támlányok s hintaszékek. Jobbra az előtérben sopha.)

1-ső jelenet.
Hamar hadnagy, Signe, később Tjäldéné; később Walburg.

Hamar.
Mivel töltsük ma az időt?

Signe. (Hintázva.)
Hm... (szünet.)

Hamar.
Ez éjjel a hajókázás oly pompás volt... (nyelvével csettent) hanem ma nagyon fáradt vagyok. - Nem jó volna kilovagolni?

Signe.
Hm... (szünet).

Hamar.
Ez a sofa oly meleg - jó lesz helyet változtatni (megteszi).

Signe. (Egy dalt kezd dudolni, mialatt folyvást hintázza magát.)

Hamar.
Signe! játszál valamit a zongorán.

Signe. (Dudolva.)
Le van hangolva.

Hamar.
Akkor hát olvass föl valamit.

Signe. (Mint előbb, az ablakon kinézve.)
Ott usztatják a lovakat, ott usztatják a lovakat, usztatják a lovakat.

Hamar.
Hát ha én is megfürdeném!? Mégsem... majd inkább valamivel ebéd előtt.

Signe. (Mint elébb.)
Az fokozza az étvágyat, az étvágyat, az étvágyat...

Tjäldéné. (Lassan jő a középről.)

Hamar.
Min gondolkozol oly mélyen?

Tjäldéné.
Nem tudom, mit csináljak.

Signe. (Mint elébb.)
Ebédre mama?

Tjäldéné.
Igen.

Hamar.
Vendégeket vársz?

Tjäldéné.
Igen. Apád irja, hogy Finnék nálunk ebédelnek.

Signe. (Beszélve.)
Valamennyi között ezek a legunalmasabbak.

Tjäldéné.
Mit gondolsz? nem jó volna lazacz, aztán tyúk...

Signe.
Hisz ezt nem rég ettünk...

Tjäldéné.
Persze!... de hát mikor oly kevés, a mi uj lenne.

Signe.
Akkor rendelni kell valamit a fővárosból.

T-né.
Ah az étel - az étel...

Hamar. (Csettentve.)
A jó étel a legnagyobb élvezet.

Signe.
Igen - megenni, de nem késziteni. Én soha sem kivánnék vele bajlódni.

T-né. (Az asztalhoz ül.)
Elkésziteni nem volna nagy baj, de nehéz mindig ujat gondolni ki.

Hamar.
Mért nem fogadtok - már annyiszor mondtam - egy jó szakácsot.

T-né.
Megkisértettük, de azzal még több a baj.

Hamar.
Igen, mert nem volt eléggé leleményes. Fogadj egy francziát.

T-né.
Ah e mellett mindig ott kellene állnom, s neki mindent leforditanom. Nem! én soha sem szabadulok meg a konyha gondjaitól... pedig az utóbbi időben a járás is egyre jobban terhemre esik.

Hamar.
Én soha sem hallottam az ételről annyit beszélni, mint ebben a házban.

T-né.
Mert még sohsem voltál egy nagykereskedő házában. Ismerőseink nagyobbrészt kereskedők, s ezek legtöbbje nem ismer nagyobb élvezetet az evésnél.

Signe.
Nagyon igaz.

T-né.
Ez a ruha van rajtad?

Signe.
Ez.

T-né.
Hiszen minden napra van más ruhád.

Signe.
Mit tegyek? ha a Hamarnak sem a kék, sem a szürke nem tetszik.

Hamar.
Na biz' e sem nagyon tetszik.

Signe.
Itt van ni! jövőre válaszsz te magadnak.

Hamar.
Jőjj velem a fővárosba.

Signe.
Igen, anyám!... Hamar és én meggondoltuk... megint be kell mennünk a fővárosba.

T-né.
Alig két hete, hogy ott voltatok.

Hamar.
Két hete? akkor elég rég ideje.

T-né. (Gondolkozva.)
Csak azt tudnám, hogy mit főzessek?...

Walburg. (Balról, a veranda lépcsőzetén jön föl.)

Signe. (Ki ép e pillanatban fordult meg.)
Ott jön ő fönsége.

Hamar. (Szintén megfordul.)
Kezében bokrétával. - Ah... e bokrétát én ismerem.

Signe.
Ugy?... te adtad neki?

Hamar.
Nem. A mint a parkon keresztül mentem, ott... a Walburg ligetében - az asztalon volt. Ma van születésed napja?

Walburg.
Nem.

Hamar.
Magam sem gondoltam... de hát valami más ünnepi alkalmatosság?

Walburg.
Nincs.

Signe. (Hirtelen.)
Ha ha ha...

Hamar.
Mit nevetsz?

Signe.
Mert kitalálom... ha... ha... ha.

Hamar.
Mit találsz ki?

Signe.
Hogy miféle kéz diszitette föl az oltárt!

Hamar.
Te azt gyanitod, hogy az enyém?

Signe.
Nem... e kéz vörösebb, mint a tiéd... ha... ha... ha.

Walburg. (Eldobja a bokrétát.)

Signe.
Ily nagy melegben ennyit nevetni nem egészséges... De ez mégis gyönyörü... Tehát ennyire alászállott... ha ha ha...

Hamar. (Elégülten.)
Talán...

Signe. (Szintugy.)
Igen... neked megmondom... Walburg...

Walburg.
Signe!

Signe.
Ki köztudomás szerint annyi kosarat osztogatott, most nézni kénytelen, mint tömi kosarait két szörnyen vörös kéz... ha ha ha.

Hamar.
Sannäs?

Signe.
Igen. (Az ablakra mutat.) Ott áll a bünös. (Walburghoz.) Ott áll és várja, nem méltóztatol-e arra menni, álmodozva, kezedben a bokrétával... ép ugy, mint jöttél.

T-né.
Oh nem, atyátokat várja. E szerint látnia kellett. (Kimegy a verandán balra.)

Signe.
Igen, csakugyan atyám. A »pejkón« lovagol.

Hamar.
A »pejkó«-n. Jer, menjünk le, üdvözöljük a »pejkó«-t.

Signe.
Nem.

Hamar.
Nem akarod üdvözölni a »pejkó«-t? Egy lovas tiszt nejének férje után lovát kell legjobban szeretnie.

Signe.
A férjnek pedig lova után legjobban a nejét.

Hamar.
Hogyan? Csak nem féltesz a »pejkó«-tól.

Signe.
Oh nagyon jól tudom, hogy a »pejkó« neked mindig kedvesebb volt mint én.

Hamar.
Jere na!... (Fölemeli a székről.)

Signe.
Eh!.. mi közöm a »pejkó«-hoz?...

Hamar.
Jó - hát akkor egyedül megyek.

Signe.
Nem - akkor én is megyek.

Hamar.
Nem akarod a »pejkó«-t te is üdvözölni?

Walburg.
Nem. Ha valakit üdvözölni akarnék, az mindenekelőtt atyám volna.

Signe. (Hátra szólva, mialatt tánczlépésben távozik.)
Minden bizonnyal... s mi üdvözölni fogjuk őt is. (Azok el.)

2-ik jelenet.
Walburg. Sannäs.

(Walburg az első ablakhoz lép s kinéz. Ruhája a függönyzetével egyforma szinü. A függönyzet, a virágok s egy szobor egészen elfödik. Sannäs balról belép, kezében köpenyzsák, mely két részből áll, s egy plaid. Mindkettőt az ajtónál egy székre teszi. Midőn megfordul, észreveszi a bokrétát a földön. Előbbre jön.)

Sannäs.
Ah itt van! Vajjon elvesztette-e vagy eldobta?... Mindegy, kezében volt. (Fölveszi és csókolja, s el akarja rejteni.)

Walburg. (Előlép.)
Hagyja ott.

Sannäs. (Elejti.)
Ön itt?... nem vettem észre.

Walburg.
De én az ön szándokát igen. Miként bátorkodik ön engem virágaival... vörös kezeivel üldözni?

Sannäs. (Két kezét háta mögé teszi.)

Walburg.
Hogy meri ön szemeit ugy emelni rám, hogy ezáltal az egész házban, az egész városban köznevetség tárgya legyek?

Sannäs.
Én... én... én...

Walburg.
Én... én?... Hát nekem nincs énem, kit tekintetbe kell vennem. Ha nem lesz elég a figyelmeztetés, elkergettetem. Most pedig hordja el magát, mielőtt a többiek visszatérnek.

Sannäs. (Megfordul. Kezeit most maga előtt tartja, s jobbra a verandán kimegy.)

3-dik jelenet.
Tjälde, T-né, Hamar, Signe, Walburg.

(Balról a verandán jönnek. Mielőtt fölérnének, Hamar és Tjälde párbeszéde hallik.)

Tjälde.
Pompás állat!

Hamar.
Pompás? Én azt mondom, hogy nincs párja az országban.

Tjälde.
Meghiszem. Vetted észre? nyoma sincs rajta az izzadtságnak.

Hamar.
Lélegzete olyan, mint egy czethalé. Aztán termete, feje, lába, nyaka!... Ah gyönyörübb, szebb nem is képzelhető.

Tjälde.
Igen... igen, nagyon szép. - A bárkával talán kivitorláztatok? (A középre tart, s a bárkafelé néz.)

T-né. (Előre jő, s az első ajtón távozik.)

Hamar.
Én hajókáztam az éjjel a kis szigetek körül, s reggel jöttem haza a halászokkal. Kitünő tour!

Tjälde.
Boldog, kinek az effélére ideje van.

Hamar.
Képzelődöl, ha azt hiszed, hogy neked nincs.

Tjälde.
Na időm tán volna, de kedvem nincs.

Signe.
Hogy ütött ki utazásod?

Tjälde.
Roszszul.

Walburg.
Isten hozott atyám!

Tjälde.
Köszönöm.

Hamar.
Mitsem tudsz megmenteni?

Tjälde.
Egyelőre nem, pedig épen az volt czélom.

Hamar.
Tehát a »pejkó« az egyetlen, a mit e csődből kapsz?

Tjälde.
Tudod mennyiben lesz nekem e ló? legkevesebb 15-20,000 speciesemben.

Hamar.
Nos hát ez lesz egyetlen hibája. S ha már meg kellett lenni, mi az? pénzed elég van ugyis, s ez a ló megbecsülhetetlen.

Tjälde. (Megfordul, kalapját, plaidjét leteszi, s keztyüjét lehuzza.)

Signe.
A hogy te a lóért lelkesülsz, igazán gyönyörü!... Azt hiszem ez az egyetlen, mi téged lelkesitni tud.

Hamar.
Bizonyosan. Ha lovas nem volnék, ló szeretnék lenni!

Signe.
Mi volnék akkor én?

Walburg. (Mellettük elmenve.)
»Nyereg volnék a hátadon, ostor volnék oldalodon.«

Hamar.
»Virág volnék a - (magában) kezedben«... nem ez nem talál.

Tjälde.
(Előre lép, s Tjäldéné felé tart, ki jobbról belépett.)
Nos? hogy érzed magad?

T-né.
Ah a járás egyre terhesebbé válik.

Tjälde.
Neked mindig van valami bajod édesem! Adhatsz valamit ennem.

T-né.
Természetesen. Már régen készen van... ime. (Egy nőcseléd jön theakészülékkel, s a tányérokkal együtt az asztalra teszi.)

Tjälde.
Helyes.

T-né.
Parancsolsz egy csésze theát.

Tjälde.
Köszönöm.

T-né. (Mellé ül, s bort tölt.)
Hogyan vagy a Müllerféle ügygyel?

Tjälde.
Mondtam már, roszul.

T-né.
Én nem hallottam.

Walburg.
Nannától ép ma kaptam levelet. Elmondja, mily hatással volt rá, midőn a törvényszolgák jöttek, a nélkül, hogy a család előre értesitve lett volna.

Tjälde.
Biz az nagyszerü jelenet lehetett.

T-né.
Szóltál Müllerrel?

Tjälde.
Nem. (Evés közben.)

T-né.
Ej - hisz régi barátok vagytok!

Tjälde.
Bah - barátok!... az egy félbolond... különben a panaszból a család részéről bőven kijutott, de én nem azért mentem, hogy őket hallgassam.

Signe.
Szomoruak voltak ugy-e?

Tjälde. (Folyvást eszik.)
Oh... nagyon.

T-né.
Miből fognak élni?

Tjälde.
Mindenesetre a csődtömegből.

Signe.
S a mijök volt?

Tjälde.
Eladatott.

Signe.
Azok a szép dolgok... butor... kocsi, a...

Tjälde.
Eladatott... eladatott.

Hamar. (Odajött.)
S Müllernek az órája?... A legszebb óra volt, mit valaha láttam - a tied után.

Tjälde.
Ékszerek!?... ki ad többet érte?... Adj egy kis bort, melegem van, s szomjazom.

Signe.
Szegény emberek!

T-né.
Hol laknak most?

Tjälde.
Egy volt hajósuk házában van két kis szobájuk, konyhájuk...

Signe.
Két kis szoba és konyha?... (Szünet.)

T-né.
S mihez fognak most?

Tjälde.
Gyűjtenek részükre, hogy az asszony a club háztartását átvehesse.

T-né.
Most tehát még több baja lesz a konyhával.

Signe.
Nem üzentek semmit?

Tjälde.
De igen, hanem biz én nem figyeltem rájuk.

Hamar (ki ez alatt a verandán állott).
De hát Müller! mit beszélt, mit csinált?

Tjälde.
Nem hallottad, hogy nem bajlódtam azzal.

Walburg (ki az elébbi beszélgetés alatt föl- s alásétált, majd egy kissé megállott).
Különben ő eleget tett és eleget beszélt.

Tjälde (ki ez alatt folyvást evett és ivott, figyelmes lesz).
Hogy érted ezt?

Walburg.
Ugy értem, hogy ha én leánya volnék, soha sem bocsátanék meg neki.

T-né.
Kedves Walburg, hogy mondhatsz ilyet.

Walburg.
Miért ne? A ki családját oly szégyenbe és nyomorba taszitja, az kiméletre nem érdemes.

T-né.
Mindnyájunknak szükségünk van kiméletre.

Walburg.
Bizonyos értelemben igen. De tiszteletemet s odaadásomat ily atya soha sem nyerhetné meg többé. Sokkal méltatlanabbul bánt volna velem...

Tjälde (az evést abba hagyva föláll).
Méltatlanul bánt?...

T-né.
Jóllaktál?

Tjälde.
Jól.

T-né.
Nem parancsolsz még bort?

Tjälde.
Mondtam már, hogy jóllaktam. Méltatlanul bánt? hogy érted ezt?

Walburg.
Nem ismerek nagyobb méltatlanságot, mint azt, mely megengedi, hogy elfoglaljak oly állást, magaménak mondjak oly helyzetet, mely nem enyém; mert minden, a mi körülem van, hamis alapokon nyugszik. Midőn saját lényem, sőt ruhám sem egyéb, mint hazudság. Mert tegyük föl, hogy oly jellem volnék, ki egy gazdag ember leánya helyzetének előnyeit teljesen élvezni akarja... azon napon, midőn megtudnám, hogy mind az, mit atyám nyujtott, egyszerüen lopott, s a mit mondott - hazudság, s hogy csak rászedettem... Ez esetben fölháborodásom s szégyenem határt nem ismerne.

T-né.
Gyermekem, te még nagyon tapasztalatlan vagy. Te nem tudod még, mi minden s miként történhetik... Oh gyermekem, te nem tudod, mit beszélsz.

Hamar.
Na, a mi Müllert illeti, azt hiszem, hogy e beszéd nem igen árt neki. Nagyon szeretném, ha hallotta volna.

Walburg.
Meghallhatta. Nanna megmondta neki véleményét.

T-né.
Hogyan? saját leánya! Gyermekem, hát ez tartalma levelezésteknek?.. Ugy isten bocsásson meg mindkettőtöknek.

Walburg.
Ah - hogy az igazságot szeretjük - meg fogja bocsátani.

T-né.
Gyermek!... gyermek!...

Tjälde. (Walburghoz közelit.)
Neked a kereskedelemről fogalmad sincs. Ma nyerünk, holnap vesztünk.

Walburg.
Ej, ne mondja nekem senki, hogy a kereskedelem s lottojáték egy és ugyanaz.

Tjälde.
Életképes, becsületes üzlet természetesen nem az.

Walburg.
Én is csupán a szédelgést kárhoztatom.

Tjälde.
De sokszor a legbecsületesebb, legszilárdabbnak is nehéz viszonyokkal kell küzdeni.

Walburg.
Kétségkivül, de becsületes ember nem fogja családja s hitelezői előtt elpalástolni azon nehéz viszonyokat, melyek a válság felé sodorják. Istenem! mint megcsalta Müller az övéit!...

Signe.
Walburg még folyvást az üzletről beszél.

Walburg.
Igen, mert már gyermekkorom óta érdeklődöm iránta, s ezt nincs okom röstellni.

Signe.
S azt hiszed, hogy értesz hozzá?

Walburg.
Oh nem; de ha az embernek valamire kedve van, némi ismeretet szerez is magának hozzá.

Hamar.
És a mi Müller üzleti ügyeit illeti, bizony minden nagy szakismeret nélkül meg lehet itélni. Napfényre került az egész, s az is, mit a család üzött. Ki nagyzolt jobban, mint ők? Ha eszembe jut a Nanna óriási uszálya!

Walburg.
Nanna legjobb barátném, s nem akarom, hogy róla sértően nyilatkozni megkisértsd.

Hamar.
Engedje fönséged megjegyeznem, hogy bár a leggazdagabb ember leánya is valaki, azért kevesebb gőggel s hiusággal is meglehet, mint az a bizonyos, a kit neveznem nem szabad.

Walburg.
Nanna sem gőgös, sem hiu. Ő csak lelke mélyéig igaz, s e mellett volt képessége látszani is annak, minek magát gondolta: tudniillik gazdag ember gyermekének.

Hamar.
Hát azon képessége megvan-e: bukott ember gyermekének lenni?

Walburg.
Igen, erre is képes. Nanna mindenét eladta. Ékszereit, ruháit, minden csecsebecséit elárvereztette. Azon ruhákat, melyeket most visel, vagy keresményéből szerezte, vagy hitelre véve, keresményéből fizeti meg.

Hamar.
Szabad kérdenem, hogy vajjon eladta-e harisnyáit is?

Walburg.
Minden árverésre került.

Hamar.
Ha tudtam volna, semmiesetre sem maradtam volna el.

Walburg.
Oh minden bizonynyal, akadt ott elég dolog, a min jól lehetett mulatni, s akadt naplopó is elég, kik azt nem röstellték.

T-né. (Folyvást ülve.)
De gyermekek! gyermekek!

Hamar.
A mi a naplopást illeti, Nanna kisasszony nem engedte magát fölülmulni. E téren ő vele senki sem versenyezhetett.

Walburg.
Ő fel volt jogositva azt hinni, hogy dolgoznia nem szükséges.

Tjälde. (Walburghoz lépve.)
Az előbbiekre visszatérve: neked fogalmad sem lehet arról, gyermekem, hogy egy kereskedőnek egyik nap a másik után ujabb és ujabb reményeket nyujt. S azért még nem csaló. Lehet vérmes ember, egy kissé költő, ki álomvilágban él, s lehet lángész is, ki ott, a hol más mit sem lát, egy földrészt fedez föl.

Walburg.
Na, a mi magát a dolgot illeti, nagyon jól értem, ellenben téged atyám talán félreértelek. Mert a mit »reménynek«, »költészetnek«, »lángésznek« nevezesz, nem a mások vagyonának koczkáztatása-e? föltéve, ha adóssága több vagyonánál.

Tjälde.
A határt megjelölni, a hol ez kezdődik - ez épen a nehéz dolog.

Walburg.
Ugy? Azt hiszem, arra való a könyvvitel.

Tjälde.
Igen, a mi a cselekvő és szenvedő állást illeti. De a dolgok é r t é k e változó, s mindig van üzlet, melynek végét tisztán nem láthatjuk, de mely képes az egész helyzetet megváltoztatni.

Walburg.
De ha az áll, hogy adóssága fölülmulja vagyonát, áll az is, hogy üzérkedése mások pénzének koczkáztatása.

Tjälde.
Ha igy tetszik - legyen; de e pénzt azért még nem lopta, e pénz önként bizatott rá.

Walburg.
Rábizatott, de azon kicsalt tévhitben, hogy az illető fizetésképes.

Tjälde.
De e pénzzel mindenkit s mindent megmenthet.

Walburg.
Hogy mások bizalmát hazudsággal erőszakolta ki - ezt nem mentheti.

Tjälde.
Te nagyon kemény kifejezésekkel élsz.

T-né. (Walburgnak - mint már többször tevé - integet, Walburg jól látja ezt, de nem hajt rá.)

Walburg.
Ily esetben a valót elhallgatni - hazudság.

Tjälde.
De mit tegyen? Nyilt kártyával játszék, s ez által tönkre tegye magát, tönkre másokat.

Walburg.
Igen, kötelessége mindenkinek, a kit illet, a valót megmondani.

Tjälde.
Bah!... akkor évenként legalább ezerrel lenne több bukás, mint most. A veszteség pedig kiszámithatlan. Nem Walburg, te erős jellem vagy - de fölfogásod korlátolt. Hanem ne többet erről - hol vannak a hirlapok?

Signe. (A ki ez alatt ki- s bejárt, végre a hadnagygyal a verandán mulatott, s utóbb nyájaskodott - most előre jön.)
Az irodába vittem. Nem tudtam, hogy itt akarsz olvasni.

Signe. (Megy - a hadnagy követi.)

T-né. (Halkan Walburghoz, ki ez alatt tovább megy.)
Mért nem veszed soha figyelembe, a mit édes anyád mond?

Walburg. (A verandára megy, s a karfához támaszkodva, fejét kezére hajtva a tengerre néz.)

Tjälde.
Szeretnék kabátot változtatni - de még sem, megvárom a delet.

T-né.
A delet... nagy ég! s én itt ülök.

Tjälde.
Vendégeink lesznek?

T-né.
Természetesen - elfeledted már...

Tjälde.
Ah igen - igazad van.

T-né. (Mi alatt megy.)
Csak azt tudnám, mit adjak a vendégeknek. (El.)

Tjälde. (Előre jön, s a mint egyedül marad, egy székbe ereszkedik. Arcza kimerült, s fájdalmas kifejezést ölt - s aztán egy nagyot sóhajtva, két kezébe rejti.)

Signe és Hamar. (Visszatérnek. Signe kezében a hirlapok. Hamar a veranda felé indul, de Signe magával huzza előre.)

Signe.
Papa, itt vannak a...

Tjälde.
Mi... kik?...

Signe. (Bámulva.)
A hirlapok.

Tjälde.
Ugy - add... (Külföldi hirlapok. - Tjälde izgatottan tárja szét valamennyit, s mindenikben a börze tudósitásokat nézi.)

Signe. (Vőlegényével folytatott halk társalgás után.)
Papa... hallod?...

Tjälde. (Folyvást keresve.)
Nos?... (Magában fájdalmasan.) esnek, egyre esnek.

Signe. (Mint elébb.)
Hamar és én szeretnénk ismét a városba menni, Ulla nénit meglátogatni.

Tjälde.
Csak két hete még, hogy benn voltatok. Számláidat tegnap kaptam meg. Láttad?

Signe.
Hisz nem szükség, hogy mi is lássuk, elég, ha te megnézed, papa. Miért sóhajtasz?

Tjälde.
Ah... mert az érték-pangás egyre tart.

Signe.
Mit tartozik az rád?... Nos, ismét sóhajtasz?... ebből láthatod, mily roszul esik, ha az embernek legkedvesebb vágyai nem teljesülnek. Ugy-e, nem leszesz oly kegyetlen hozzánk?

Tjälde.
Gyermekek!... nem engedhetem meg...

Signe.
S miért nem?

Tjälde.
Mert... nos, mert a nyáron sok vendégünk lesz, kiket mulattatni kell.

Signe.
Nekem s Hamarnak ép ez a legunalmasabb.

Tjälde.
Azt hiszitek, hogy az én teendőim valami kellemesek?

Signe.
Kedves papa, te ma szörnyen ünnepélyes vagy - s ez nagyon furcsán áll neked.

Tjälde.
Komolyan gyermekek. Oly nagy s oly kiterjedt üzlettel biró kereskedő házra, mint a miénk, nem lehet fontosságnélküli, hogy minél több embert fogadjunk el, s hogy azok magukat itt minél jobban érezzék. Ennyit megtehettek értem.

Signe.
De hisz akkor Hamar és én egy pillanatra sem maradhatunk magunkra.

Tjälde.
Nos, annál jobb, mert nekem ugy tetszik, hogy ha egyedül vagytok, többnyire czivódtok.

Signe.
Czivódunk?... Ah, papa, e kifejezés nagyon csunya.

Tjälde.
És különben a fővárosban sem lennétek magatokra.

Signe.
Ah az egész más.

Tjälde.
Elhiszem... ha tele marokkal szórjátok a pénzt.

Signe. (Nevet.)
Szórjuk a pénzt?... De hát mit tehetünk mást?... Nem épen ez e hivatásunk... Papácskám... legyen eszed, papácskám!...

Tjälde.
Az nem járja, gyermekem.

Signe.
Ily kiméletlen még soha sem voltál.

Hamar. (Int, hogy hallgasson, aztán sugva.)
Nem birsz már elhallgatni. Láthatod, hogy rosz kedélyben van.

Signe. (Sugva.)
Ah, ha te is segitettél volna - nem kértem volna hiába.

Hamar. (Ép ugy.)
Oh nem!... nekem több eszem van, mint neked.

Signe. (Ép ugy.)
Te az utóbbi időben kezdesz nagyon különös lenni... meg nem foghatom, mit akarsz?...

Hamar. (Ép ugy.)
Az nem tartozik rád... Most már egyedül megyek a városba.

Signe. (Ép ugy.)
Hogyan?...

Hamar. (Menet közben.)
Egyedül megyek. Nem akarok tovább itt kóriczálni.

Signe. (Követi.)
Csak azt próbáld... (Egymás mellett a verandán keresztül jobbra el.)

Tjälde. (A hirlapokat egy hosszu sóhajtással eldobja.)

Walburg. (Ki már ez alatt a jobboldali ablakhoz jött, az ablakon kinézve.)
Papa!... (Az fölijed.) Nézd csak... Berent, a christianiai ügyvéd...

Tjälde. (Fölkel.)
Berent, az ügyvéd itt?... a hajógyár körül?...

Walburg.
Igen. (Előre jön. Tjälde az ablakon kinéz.) Biztosan tudom, mert tegnap is láttam már. Ott állt az ácsmühely előtt. Kevéssel elébb pedig a serfőzőház s a gyár körül járt.

Tjälde. (Magában.)
Mit jelentsen ez?... (Fönn.) Ah tudom már, neki szokása igy nyaranta az ország különböző vidékeit beutazni, most végre ide jött, hogy itt a nagyobb gyártelepeket megtekintse. Más megnézni való itt különben sincs. De valóban ő-e az?... Nekem ugy tetszik...

Walburg. (A nyitott ablakon kinéz.)
Igen... valóban ő. Nézd csak járását, arról ráismerhetsz.

Tjälde.
Ugy jár a lába, mint ha keresztet akarna vetni. Valóban ő... ugy tetszik, ide tart.

Walburg.
Nem - nézd csak, más utra tér...

Tjälde.
Ugy hát isten hirével!... (Magában, gondolatokba merülve.) Tehát m á r .

4-ik jelenet.
Előbbiek, Sannäs.

(Jobbról, a verandáról.)

Sannäs.
Engedelmével, uram!...

Tjälde.
Ön az, Sannäs!

Sannäs. (Walburgot, ki az első ablaknál állt, csak most veszi észre, s a mint az előbbre lép, zavarba jön, s két kezét hátra teszi.)

Tjälde.
Nos mit akar?

Walburg. (Sannäst végig nézi, s jobbra a verandán el.)

Tjälde.
Nos hát mi az?... Mi a hóhérnak áll itt?

Sannäs. (Mihelyt Walburg elment, kezeit előre vonja, s utánna néz.)
Nem akartam a kisasszony jelenlétében kérdezni, hogy le tetszik-e ma jönni az irodába.

Tjälde.
Megbolondult?... Hát mért nem kérdezhetné meg ezt a kisasszony előtt.

Sannäs.
Azt hittem; ... mert ha nem tetszik lejönni, ha megengedi, itt kell beszélnem önnel.

Tjälde.
Hallja, ezt a félszeg, ügyetlen modort vetkezze le, ez nem illik egy kereskedőhöz. Kereskedőnek ügyesnek, hajlékonynak kell lenni, s nem szabad mindjárt kiesni a kerékvágásból, ha egy nőt megpillantunk. Ezt már elégszer mondtam önnek. - Nos hát mi az? sietve...

Sannäs.
Tehát ma nem tetszik az irodába jönni?

Tjälde.
A posta csak este indul.

Sannäs.
Igen... de váltók érkeztek.

Tjälde.
Váltók?... az nem lehet.

Sannäs.
De igen... Müllerért a negyedik ovatolt, s a nagy angol.

Tjälde. (Haraggal.)
S még sem intézkedett? Mit jelentsen ez?

Sannäs.
A bankigazgatóság előbb a consul urral akart beszélni.

Tjälde.
Megbolondult maga?... (Magát összeszedve.) Ez félreértés, Sannäs.

Sannäs.
Én is azt hittem, s ép ezért nem csupán a napos igazgatóval, hanem Holst consul urral is beszéltem.

Tjälde.
És Holst consul ur?...

Sannäs.
Ugyanazt mondta.

Tjälde. (Miután föl- s alájárt.)
Azonnal hozzá megyek... nem, nem megyek, mert az még is valami... az... Van még nehány napunk, nemde?...

Sannäs.
Van.

Tjälde.
És Lind consul urtól távirat még sem érkezett?

Sannäs.
Nem.

Tjälde. (Magában.)
Ezt nem értem!... (Fönn.) Ez ügyeket mi a fővárosból is rendbehozhatjuk. - Igen - ezt tesszük Sannäs, s jövőre itt e bankocskáknak nem fogunk alkalmatlankodni. Mehet Sannäs!... (Ajtót mutat. Magában.) Átkozott Müller! Mindenki bizalmatlan lett! (Megfordul s meglátja Sannäst.) Mit akar még?

Sannäs.
Ma fizető nap van... s a pénztárban nincs.

Tjälde.
Nincs a pénztárban?!... Oly óriási üzletben a fizető napon a pénztár üres!... A hóhérba is! hát miféle rend ez?... Hát az ABC-nél kezdjem önt tanitani?... Valóban egy fél napra nem teheti ki az ember a lábát, s az üzlet legcsekélyebb részét sem bizhatja másra. Nincs senkim, - teljességgel senkim, a kiben bizhatnám. Mit művelt ön ember?

Sannäs.
Még egy harmadik váltót is mutattak be, mely ma járt le. A Holm és társa czégtől, 2000-ről. Fájdalom, a banktól reméltem, s miután ott elutasitottak, a pénztárt kellett kiüritenem. Mindkettőt: ezt és a sörfőzőházit.

Tjälde. (Föl- s alájár.)
Hm-hm-hm... Ki verte ezt Holst consulnak a fejébe... Ah ugy... igen... (Távozást int.)

Sannäs. (Megy, de visszatér, sugva.)
Berent, ügyvéd Christianiából.

Tjälde. (Meglepetve.)
Ide jön?

Sannäs.
Ép most jön fel a lépcsőn. (Jobbra a hátsó ajtón el.)

Tjälde. (Suttogva utánna.)
Bort és frissitőket! - Tehát sejtelmem nem csalt!... (Mialatt a tükörbe egy pillantást vetett.) Nagy ég... Ez eltorzult arcz!... (Szomoruan fordul el a tükörtől, majd visszamegy - mosolyogni próbál - s a háttérbe siet, a hol balról az ügyvéd lassan közelit.)

5-ik jelenet.
Tjälde, Berent.

Tjälde. (Udvariasan, de némi tartózkodással.)
Nagy szerencse rám nézve, hogy házamnál ily kiváló férfiut üdvözölhetek.

Berent.
Tjälde consul ur?...

Tjälde. (Lehütve.)
Szolgálatára. Idősb leányomtól hallám, hogy ügyvéd urat birtokaimon sétálni látta.

Berent.
S e birtok igen nagy... ép ugy, mint az egész gyártelep.

Tjälde.
Igen nagy, ügyvéd ur és szétágazó. Egyik a másikat vonta maga után. Kérem, foglaljon helyet.

Berent.
Köszönöm; ... ma nagyon meleg van.

(Frissitőket s bort hoznak.)

Tjälde.
Parancsol egy pohárral?

Berent.
Köszönöm, nem kérek.

Tjälde.
Hát valami frissitőt?...

Berent.
- Nem - köszönöm.

Tjälde. (Szivartárczát vesz elő.)
Szolgálhatok szivarral... Mondhatom, igen jók.

Berent.
A jó szivart nagyon szeretem, de e perczben nincs kedvem dohányozni. Nagyon köszönöm.

(Szünet.)

Tjälde. (Leül. Nyugodt.)
Régebben tartózkodik már itt?

Berent.
Nem, csak pár nap óta. Ön távol volt?

Tjälde.
Igen, a Müllerféle szerencsétlen ügyben. Előbb gyülésezések a tömegrendezést illetőleg, aztán az árverés.

Berent.
Hja mostanában nehéz idők járnak.

Tjälde.
Rendkivül nehezek.

Berent.
Gondolja ön, hogy a Müller bukása az eddigieknél ujabbakat is idéz elő?

Tjälde.
Nem hiszem. Ez eset minden tekintetben kivételt képez.

Berent.
A mint hallom, valamennyi bank megrémült egy kissé.

Tjälde.
Az gondolható.

Berent.
Valamennyi közül ön ismerheti legjobban a helyzetet.

Tjälde. (Mosolyog.)
E hizelgő föltevés lekötelez.

Berent.
S a legfontosabb kiviteli czikkek értéke nem csak itt, hanem távolabb egyre csökken?

Tjälde.
E tárgyban nehéz véleményt mondani; a fő mindenesetre, hogy a dolgok nyugodt folyása ne zavartassék.

Berent.
Az ön véleménye tehát ez?

Tjälde.
Határozottan.

Berent.
A válságok a rejtett kóros állapotokat szabály szerint földeritik.

Tjälde.
Azért azt véli ön, hogy a válságnak itt is ily hatása.

Berent.
Igen, azt vélem.

Tjälde.
Hm!... A jóhitelü házakat a megingatottaktól sehol sem lehet pontosan megkülönböztetni.

Berent.
Föltehető, hogy e baj itt is előfordulhat?

Tjälde.
Ön tulbecsüli a viszonyokról szerzett ismereteimet. Mindazonáltal lehetetlennek nem tartom.

Berent.
Különböző bankok megbiztak engem, hogy a helyzet biztos képét adjam. Önnek egyelőre ez csak bizalmas közlés, s egyedül csak önt illeti.

Tjälde.
Le vagyok kötelezve.

Berent.
A környék kisebb városainak bankjai csatlakoztak, s előre megállapított terv szerint járnak el.

Tjälde.
Valóban? (Szünet.) Ön hát már beszélt Holst consullal?

Berent.
Igen. (Szünet.) Miután el vannak határozva, hogy a hitelvesztett házakat bukni hagyják, ellenben a jóhitelüeket megmentik: legokosabb volna, ha vagyoni állását a bankokkal valamennyi közölné. (Szünet.)

Tjälde.
Holst ur nézete ez, nemde?

Berent.
Igen. (Szünet.) Azért tanácsolám, hogy mindaddig, mig mindenről pontos értesülést nem nyerünk, kivétel nélkül, minden kérvényező visszautasittassék.

Tjälde. (Éllel.)
Értem!

Berent.
Ez csak ideiglenes óvrendszabály.

Tjälde. (Mint előbb.)
Nagyon helyes.

Berent.
Mely azonban kivétel nélkül, mindenkit sujt.

Tjälde.
Derekasan.

Berent.
Mert ha nem egyenlő bánásmódban részesitjük valamennyit, egyeseket könnyen s idő előtt gyanusithatnánk.

Tjälde.
Egészen az ön véleményén vagyok.

Berent.
Ennek nagyon örvendek... Ön tehát nem fog félreérteni, ha öntől vagyona mérlegét kérem.

Tjälde.
Semmi sem lehet kellemesebb rám nézve, mint ha azzal önnek szolgálhatok.

Berent.
Biztositom, hogy a dolog egészen igy áll, s ez által a hitel szilárdulni fog.

Tjälde.
Mikor kivánja ön e mérleget? Ez természetesen csak hozzávetőleges lehet.

Berent.
Az magától érthető. Ha megengedi, érte küldök.

Tjälde.
Oh nem, az fölösleges, ha ugy tetszik, rögtön is átveheti. Nekem szokásom ily hozzávetőleg számitást minél gyakrabban tenni, természetesen az értékek hullámzása szerint.

Berent.
Valóban?... (Mosolyogva.) Azt szokták mondani, hogy a szédelgő napjában három mérleget is csinál, de egyik sem hasonlit a másikhoz legkevésbé sem. Most azonban azt tapasztalom...

Tjälde. (Nevetve.)
Hogy e rosz szokása megvan másnak is, csakhogy ezé nem minden nap három, s nem különböző.

Berent.
Én természetesen csak tréfáltam. (Fölkel.)

Tjälde. (Szintén.)
Természetesen... Egy óra mulva a mérleg szállodájában lesz - mert előre is fölteszem, hogy ön a mi ugynevezett »szállodánk«-ban lakik. De nem volna hajlandó itteni rövid tartózkodása alatt egy pár üresen álló vendégszobánkat elfoglalni?

Berent.
Köszönöm, de mert nem tudom, meddig maradhatok, s mert megrögzött szokásaim, melyek változtatása egészségemet veszélyeztetné, sok alkalmatlanságot okoznak, s idegenek között magamnak is elviselhetlenekké lennének...

Tjälde.
De azt csak remélhetem, hogy ma nálunk ebédel. Különben is ma vendégeket várunk. Ebéd után aztán egy kis hajókázást rendezünk. Itt a kies szigetek között az igazán gyönyörü!

Berent.
Köszönöm, de egyátalán nincs kedvem az időt vesztegetni.

Tjälde.
He-he-he... Hát más valamivel nem szolgálhatnék?

Berent.
De igen! Szeretném önt elutazásom előtt egy kis értekezés végett meglátogatni, s ha megengedné, minél előbb.

Tjälde. (Egy kissé meglepetve.)
Akkor, nemde ha már valamennyi kereskedőház mérlege keze között lesz?

Berent.
Holst consul ur kéz alatt már a legtöbbét megszerezte.

Tjälde. (Jobban bámulva.)
Tehát... még ma? ...

Berent.
5 órakor... ha ugy tetszik...

Tjälde.
Rendelkezésére állok. 5 órakor bátor leszek önt meglátogatni.

Berent.
Nem, kérem, 5 órakor én jövök ö n h ö z . (Köszön és megy. Tjälde követi.)

Tjälde.
Ön gyöngélkedik... Ön az idősebb... Ön hirneves férfiu.

Berent.
De ön itthon van... Isten önnel!

Tjälde.
Nagyon köszönöm a szerencsét...

Berent.
Kérem, ne fáradjon.

Tjälde.
Meg kell engednie, hogy vezetője lehessek.

Berent.
Oh kérem, kitalálok én magam is.

Tjälde.
Abban nem kétkedem. De ez nagy megtiszteltetés rám nézve.

Berent.
A mint akarja.

(A mint a lépcsőn le akarnak menni, Signe és Hamar feje emelkedik föl, kik karöltve jönnek, s a szembe jövőknek helyet engednek.)

Tjälde.
Megengedi, hogy bemutassam, bár önnek bemutatásra szüksége nincs - Berent ügyvéd ur Cristiniából, ifjabb leányom, s vőlegénye Hamar, lovassági hadnagy.

Berent.
A mint tudom, a lovasságnál ép most vannak a hadgyakorlatok.

Hamar.
Én szabadságon vagyok.

Berent.
Fontosabb ügyek miatt, nemde?... Isten önnel!

Tjälde.
Ha... ha... ha!... (Az ifju pár meghajtja magát. Tjälde és Berent a lépcsőn le.)

6-ik jelenet.
Hamar, Signe.

Hamar.
Szemtelen!... Különben mindenki iránt ilyen.

Signe.
Atyám iránt nem, arról biztos vagyok.

Hamar.
Atyád is szemtelen.

Signe.
Az én papámról igy beszélni ne merészelj.

Hamar.
Mit mondjak róla, ha efféle szemtelenségen ő is nevet.

Signe.
Hogy jókedvü. (Leül és hintázza magát.)

Hamar.
Talán te is? - Na ma nem nagyon kedves vagy.

Signe. (Folyvást hintázva.)
Nem, mert te meg néha nagyon unalmas vagy.

Hamar.
S még sem engedsz távozni.

Signe.
Nem, mert az még unalmasabb lenne.

Hamar.
Valamit akarok mondani. Én többé nem türöm el, hogy velem itt igy bánjanak.

Signe.
Igazán? (Lehuzza gyürüjét s mutató s hüvelyk ujja közt forgatja, egyre hintáz és dudol.)

Hamar.
Arról nem is szólok, hogy te hogy bánsz velem, de nézd csak Walburgot, nézd csak atyádat... Még egyszer sem kinált meg vele, hogy a »pejkó«-n lovagoljak.

Signe.
Bizonyosan fontosabb gondjai voltak ennél. (Dudol.)

Hamar.
Signe kérlek, legyen már egyszer eszed!... be kell látnod, hogy ennél mi sem lett volna természetesebb. Igen - sőt, ha az igazat már meg kell mondanom, s előtted nem hallgathatok - én, a ki vejévé leszek, én a ki lovas tiszt vagyok - más fia ugy sincs - nem joggal várhattam-e meg, hogy a »pejkó«-t nekem ajándékozza?

Signe.
Ha ha ha...

Hamar.
Oly képtelenség az?

Signe.
Ha ha ha...

Hamar.
Nos mit nevetsz? Azt hiszem, hogy csak házatok fényét emeli, ha lovamat tiszttársaim bámulják s tőlem azt hallják, hogy az ipamtól kaptam. Mert azt mondhatom, hogy egész Norvégiában nincs párja.

Signe. (A hintázással fölhagy.)
S ezért legyen a tied? Ha ha ha.

Hamar.
Signe, most már kérlek, hagyj békét!...

Signe. (Ismét hintáz.)
Mily nevetséges vagy!...

Hamar.
Signe, hallgass meg! Senkinek sincs atyádra oly nagy befolyása, mint neked... de hallgass hát Signe!... Hát egy perczig sem tudsz velem komolyan beszélni?

Signe.
Dehogy nem... a legnagyobb örömmel. - (S már elébb is énekel.)

Hamar.
Lásd elhatároztam, hogy ha a »pejkó«-t megkapom, itt maradok egész nyáron, hogy jól begyakoroljam. (Signe elhallgat, s nem hintáz. Hamar hozzálép s ráhajol.) Aztán csak őszszel megyek a városba, s akkor a »pejkó«-val és velem te is bejösz... Hát nem lenne ez jó?...

Signe. (Kis ideig nézi.)
Kedves barátom! mily szép terveket tudsz te kigondolni...

Hamar.
Nemde? De az egész attól függ, hogy atyádtól a lovat elkéred. Nos, hát mit gondolsz édesem?...

Signe.
S akkor nem hagysz itt az egész nyáron?

Hamar.
Nem, egész nyáron!

Signe.
Hanem itt maradsz, s begyakorolod a »pejkó«-t.

Hamar.
Igen, hogy idomitsam.

Signe.
S aztán őszszel a »pejkó«-val s veled együtt megyünk, nemde ezt mondtad?...

Hamar.
Igen... ugy-e pompás volna?...

Signe.
S a »pejkó« is Ulla néninél laknék?

Hamar.
Hogy érted ezt? (Nevet.)

Signe.
A mint legérthetőbb: te, mint most már látom, szabadságot kértél a »pejkó« kedvéért, most is csupán azért maradsz, hogy őt idomitsd, s majd aztán vele együtt elviszesz Ulla nénihez...

Signe. (Székét egy lökéssel a legnagyobb ingásba hozva.)
Távozz!

Hamar.
Féltesz a »pejkó«-tól - ha ha ha!

Signe.
El veled az ólba!...

Hamar.
Büntetés akar ez lenni? Ott kellemesebb, mint itt.

Signe. (Gyürüjét eléje veti.)
Ne - add a »pejkó«-nak.

Hamar.
Addig dobálod azt a gyürüt...

Signe.
Oh oly sokszor mondtad már, hogy untat. (Megfordul székestől, ugy hogy a közönség felé háttal van.)

Hamar.
Te oly elkényesztetett gyermek vagy, hogy vétkeznék az ember, ha effélét tőled komolyan venne.

Signe.
Ezt is ép százhuszadszor hallom... Uh... menj már!...

Hamar.
De hát nem látod át, mily nevetségessé teszed magad, ha egy lóra féltékenykedni tudsz... hallottál már ilyet valaha?

Signe. (Fölugrik.)
Ah... képes volnál odáig vinni, hogy kiáltsak, hogy sikoltsak. - Szégyenlem magam miattad... (Toppant.) Megvetlek!...

Hamar. (Nevet.)
S mindennek oka a »pejkó«.

Signe.
Nem... te vagy... te vagy... te vagy... Néha a szerencsétlenségnek oly előérzete vesz rajtam erőt, hogy a földre borulva jajgatni szeretnék... vagy pedig elfutni, s nem térni vissza többé soha... soha... Hát nem tudsz elhagyni?... Nem birsz távozni?...

Hamar.
Oh igen!... de a gyürüt most sem vettem föl.

Signe.
Jó jó, csak távozzál... távozzál... távozzál!... (Könyekben tör ki és leül.)

Hamar.
Jól van... ép ott van a gőzhajó... azonnal indulok.

Signe.
Te ép oly jól tudod, mint én, hogy a gőzhajó nyugatra megy. Uh... (Ujra sir.)

(A háttérben egy gőzös árbocza és füstölő kéménye látszik. Kivülről Tjälde hangja hallszik.)

Tjälde. (Kivül.)
Siessetek!... használjátok a hadnagy bárkáját, az készen van.

Signe. (Fölugrik.)
Bizonyosan valamit vár a gőzhajóval.

Tjälde.
Oldozzátok el a bárkát.

Hamar.
Ide jön. (Fölkapja a gyürüt s visszajön.) Signe!...

Signe.
Nem, nem kell.

Hamar.
Signe! gondold meg... mit akarsz ezzel... tulajdonképen mit tettem én?

Signe.
Én nem tudom, csak azt tudom, hogy nagyon szerencsétlen vagyok. (Ismét sir.)

Hamar.
Végtére is én a világon mindent megteszek, a mit kivánsz - hát mi kell még?...

Signe.
Én nem tehetek róla... de ugy szeretném, ha meg volnék halva!... s e vágyam soha sem szünik meg. (Sir.)

Hamar.
Signe... hallgass meg, nem mondtad-e ezerszer, hogy engem szeretsz?

Signe.
Az igaz is... de azért néha elrémülök, ha eszembe jut, hogy mi jegyesek vagyunk... Nem - ne közelits!...

Hamar.
Signe!

Tjälde. (A lépcsőn, de künn.)
Igen, minden bizonynyal!... minden ember teljes diszben. (Kiált.) Sannäs! (A távolból hangzik: Igen!)

Tjälde. (Mint elébb.)
El ne feleddje keztyüt huzni.

Hamar.
Törüld le könnyeidet, nehogy észrevegye. (A gyürüt nyujtja, mit az visszautasit mi közben letörli könnyeit.)

7-ik jelenet.
Elébbiek. Tjälde.

Tjälde. (Már a lépcsőn.)
Nos itt vagytok? Nagyon jól van. Lind consult várom a gőzhajóval, ép most kaptam táviratot. (Hátra megy, s a verandáról kikiált.) Hozzátok már valahára a zászlót... Ki a bárkával, az árboczfát bocsássátok le. (Megkisérli a hajót föloldani.) Nem birom. (Hamar elősiet.) Kisértsd meg, hát ha neked sikerül. (Hamar elereszti a bárkát, s az jobbra eltünik. Tjälde ez alatt előre jön.) Signe! hallod? (Megnézi.) hogyan?... ugy-e megint czivódtatok.

Signe.
Papa!

Tjälde.
Na most nincs időnk szerelmi bohóságokra, ma igyekeznetek kell mindnyájatoknak, hogy házunknak diszére váljatok. Mondd meg Walburgnak...

Signe.
Mondd inkább te... tudod jól, hogy Walburg csak azt teszi, a mi neki tetszik.

Tjälde.
Kimélj meg az efféléktől. A pillanat most nagyon komoly. Követelem, hogy mindnyájan azt tegyétek, a mit parancsolok. Walburg menjen öltöző asztalához, aztán siessen ide. Ezt fogod tenni te is. (Az megy.) Signe!

Signe. (Megáll.)
Hallom.

Tjälde.
Még 6 vagy 8 vendéget kell ebédre hivnunk. Valaki menjen Finneékért, hogy 4 óra helyett pontban 3-kor asztalhoz ülhessünk. Lind már az 5 órai hajóval elutazik. Értetted?

Signe.
De ennyi vendéget képes lesz-e a mama ellátni?

Tjälde.
Neki kötelessége nem csak arról gondoskodni a mi szükséges, hanem egyszersmind arról is, hogy minden a legkitünőbb legyen. Én nőmtől elvárom, hogy házam egész nyáron mindennel bőven elláttassék... hányszor kell ezt ismételnem?

Signe. (Majdnem sirva fakad, de elfojtja.)
De a mama szegény ma oly beteg!...

Tjälde.
Eh ne fecsegj nekem ez örökös betegeskedésről. Ma nem érünk rá az effélére. Siess!...

Signe. (Könnyeit elrejtve a hátsó ajtón el.)

Tjälde. (Hamarhoz, ki szintén bejött.)
Végy tollat, tintát és papirost - sietve egy kis társaságot kell összedobolnunk.

Hamar. (Keresve.)
Sehol sem találok.

Tjälde. (Türelmetlenül.)
Hát hozz egymásután.

(Hamar a nézőkhöz legközelebbi ajtón kirohan.)

Tjälde. (A kezében levő sürgönyt olvassa, miután elébb megkönnyebbülve fölsóhajtott. Mialatt szaggatottan olvas, kezei remegnek. Némely szót ismétel.)
»Levelét elindulásom perczében kaptam. Mielőtt határoznék, hogy mindent átveszek, értekeznünk kell. Az első hajóval ott leszek. Ötkor tovább utazom. A megfontolás szokásom. Lind.« Alig birom olvasni... de mégis ugy van... Ah, ha ez sikerül - mentve vagyok. (Hamarhoz, ki belépett.) Nos te vagy? Meghivókat irni nagyon hosszadalmas. Csak hamar egy névsort, s azzal egy irnok menjen rögtön. Tehát (Dictál.) a pap, à propos: a pezsgő milyen?

Hamar.
Az uj?

Tjälde.
Igen.

Hamar.
A pap nagyon dicsérte.

Tjälde.
Jól van. Tehát:

Hamar. (Ir.)
A pap.

Tjälde.
Ring a consul.

Hamar.
Ring a consul.

Tjälde.
Aztán... aztán...

Hamar.
Holst consul...

Tjälde.
Nem, Holstot nem... (Hamar elbámul. Tjälde magában.) Megmutatom neki, hogy nem szorulok rá. (Gyorsan.) Holm nagykereskedő. (Magában.) Az ő ellensége.

Hamar.
Holm nagykereskedő.

Tjälde. (Magában.)
Habár ez a Holm egy semmirekellő... Mindegy - de Holstot megeszi a méreg... (Fönn.) A rendőrfőnök.

Hamar.
A rendőr...

Tjälde.
Nem, a rendőrfőnököt törüld ki. (Mormogva.) Az ember nem lehet eléggé vigyázatos.

Hamar.
A rendőrfőnököt kitörültem.

Tjälde.
A pap ott van már?

Hamar.
Ő az első.

Tjälde.
Csakugyan.

Hamar.
Hát a hivatalfőnök?...

Tjälde.
Nem, ő nagyon messze lakik, s azonfelül... ha nem ő a kedvencz... és aztán az az örökös sopánkodás a hivatalnokok fizetése miatt... Nem... de várj csak: Knutzon c-vel.

Hamar.
Knutzon c-vel.

Tjälde.
Jól van, aztán Knudsen, sz-szel.

Hamar.
Knudsen - sz-szel.

Tjälde.
Hányan vannak már?

Hamar.
A pap, Ring, Holm, a rendőrfő... nem a rendőrfőnök ki van törölve... Knutzon - c-vel - Knudszen - sz-szel. - Ez összesen 1, 2, 3, 4, 5, 6.

Tjälde.
Aztán Finne, te, én - ez összesen 9. De 12-nek kell lenni.

Hamar.
Hát a nők?

Tjälde.
Nem... nagykereskedők társaságába nők nem illenek. Ők majd ebéd után a honneurs-t fogják csinálni, azaz elébb a szivarok, aztán a nők. De kiket hihatnánk még?

Hamar.
Az uj ügyészt. Igen derék ember... hogy is hivják?

Tjälde.
Nem... Ez mindenütt be akarja magát a környéken hizelegni. Pram - vámellenőr.

Hamar.
Hogyan? hisz ez mindig leiszsza magát.

Tjälde.
Az ő részegsége olyan csendes, magábavonult részegség. Nem bánt senkit - ellenkezőleg... Tehát Pram, vámellenőr.

Hamar.
Pram, vámellenőr.

Tjälde.
Bizony ily kis városban diszes társaságot gyüjteni nehéz dolog... igaz ni! (Ujjával csettent.) Falbe ügynök!... nagyon csinos ember.

Hamar.
Csinos? ruháját érted?

Tjälde. (Mormogva.)
Azt is... de különben is. Hát a 12-ik?... Schulz Márton, jó lesz nemde?

Hamar. (Fölkel.)
Schulz Márton?! (Ünnepélyesen.) Az nem lehet. Ez ellen kénytelen vagyok fölszólalni. Midőn nem rég egy nagy társaságban itt volt, tudod mit csinált? Az ebédnél (Utánozza a kezével.) kivett a szájából egy falatot, s mutogatta, sőt azt akarta, hogy kézről kézre járjon... Ha azt akarod, hogy diszes legyen a társaság, akkor -!

Tjälde.
Biz az nyers, de körülbelül a leggazdagabb.

Hamar. (Ki ismét leült.)
Akkor hát mindenek előtt egy uj parókát kellene csináltatnia. Lehetetlen mellette ülni!...

Tjälde.
Ugy van, szennyes biz ő, de körmönfont pártfogó, s ő büszke erre. Jegyezd meg ifju barátom: gazdag embernél effélét föl sem veszünk.

Hamar.
Meg nem foghatom, mit használhat ő neked?

Tjälde.
Hm, hm!... Nem, talán még sem jó lesz!...

Hamar.
Semmi esetre sem!

Tjälde. (Mormogva.)
Ámbár Lind consul megérthetné, mit jelent, hogy Schulz Márton...

Hamar.
S az a társalgás!... A nőknek menekülni kell...

Tjälde.
Igazad van. (Mormogva.) Különben többé ugy sem szorulok rá - de a 12-ik? - Gondolkozzál kissé...

Hamar.
Hanzen Cristóf...

Tjälde.
Az ördögbe is, ez megöl politizálásával! Nem. Várj csak. (Megáll.) Igen... azt hiszem jó lesz... hm... hm... Azért is... (Mialatt minden szótagot megnyom.) Jacobsen, serfőző.

Hamar. (Dévajkodva.)
Hogyan? Jacobsen?!...

Tjälde.
Hm... hm... hm... Jacobsen jó hatással lesz... Jacobsen-t én ismerem.

Hamar.
Hiszen derék ember, azt elismerjük mindnyájan, de finom társaságban.

Tjälde.
Hm... hm... hm... Ird csak: Jacobsen!

Hamar.
Jacobsen... tehát készen van. (Föláll.)

Tjälde.
Jól van. Most pedig add át Scogstadt irnoknak, hogy járja sorra őket! El ne feledd: pontban 3 órakor. Siess!... (Utánna kiált.) Aztán jőjj vissza... még szükségem lehet rád. (Hamar a nézőhöz legközelebbi ajtón el.)

Tjälde. (Egyedül.)
Most jut eszembe!... (Egy levelet von elő.) Vajjon elküldjem a mérleget az ügyvédnek?... A bankokra úgy sem szorulok többé... Ugy... igen, de még nem vagyok biztos... A mérleg nagyon jól van összeállitva! Hadd lássa Holst consul ur... Ez csak használhat... Talán ez is boszantani fogja... Különben ha el nem küldeném, még azt hihetnék, hogy valóban zavarban valék, midőn megigértem, s hogy abból csak Lind segélyével gázoltam ki. Nem koczkáztatok semmit, ha elküldöm is.

Hamar. (Visszajön.)

Tjälde.
E levelet is vigyék Berent ügyvédnek a Victoria szállodába.

Hamar.
Ez is meghivó? Akkor 13-an leszünk az asztalnál.

Tjälde.
Nem, nem meghivó. Siess, mielőtt az irnok elmegy.

(Hamar ismét elsiet.)

Tjälde. (Egyedül.)
Oh bár sikerülne!... Lind azok közé tartozik, kik könnyen megnyerhetők... S meg kell őt nyernem!... E czélra (Az órát nézi.) teljes négy órám van... Igy eltelve a legjobb reménynyel már rég nem voltam... Oh nagyon régen!... (Elmélyed, aztán halkan.) Egy kis válság néha nagyon hasznos dolog - egy hatalmas hullám, mely a zátonyról lesegit. Fölébreszti a figyelmet, s mindenki siet mentő kezét nyujtani. (Sóhajt.) Oh ha most átvághatnám magamat, ugy hogy senki se sejthetné!... Oh e folytonos remegés, ez izgatottság éjjel és nappal!... Ez örökös homály, e szinlés, e titkolózás, e játék!... S most ime ujat kezdek!... Ez utált vendégeskedés!... Igen, igen... a mit én akarok, annak mindig két oldala van. - Ugy kereng velem már minden, mintha lázas álomban volnék. (Elkeseredve.) De most már ez az utolsó legyen... Ez egyetlen egyszer szorultam segélyre... és vajjon találok-e hát? Találok-e valóban?... Igen, ez a kérdés!... Oh ha mától fogva... csak egy éjszakám lenne már, melyben nyugodtan aludhatnám, s reggel aggodalmak nélkül ébredhetnék, vidáman ülhetnék asztalhoz, s este hazatérve megkönnyebülhetnék!... Ha ismét érezhetnék valamit lábam alatt, mit magaménak mondhatnék, magaménak, egészen enyémnek!... (Toppant.) Ah alig merem már remélni is, oly sokszor csalódtam.

Hamar. (Jön.)
Ennyire volnánk már!

Tjälde.
Teringettét! hát puskaporunk van-e? Jöttét ágyudörgéssel kell köszöntenünk.

Hamar.
Puskapor az van elég.

Tjälde.
Küldj azonnal a gyárba, s hivasd elő Olet, a tüzért! (El.)

(A függöny legördül.)

Második felvonás.

(Ugyanazon szoba. Közepén nagy asztal, fölteritve, s pezsgős üvegekkel, csemegékkel s csemegetányérokkal elhalmozva.)

Jobbról az ebédlőből a vendégek zajos beszéde, kaczaja hallatszik.

1-ső jelenet.
Tjäldéné és Signe,
(kik egy inas és egy szolgálóval az asztalnál foglalatoskodnak.)

T-né. (Fáradtan.)
Azt hiszem, hogy minden rendben van.

Signe.
Az ebéd sokáig tart.

T-né. (Óráját nézi.)
Ugy van, s ha Lindnek 5 órakor utaznia kell, a csemegézésre csak félórájuk marad.

Signe.
Már fölkeltek!... (Nagy zaj között a visszatolt székek zöreje hallható.) Jönnek!

T-né.
Vonuljunk vissza.

(A szolgáló a hátsó ajtón el. Signe anyját támogatja, s mindketten elmennek a szolgáló után. A szolga a pezsgős üvegeket nyitogatja.)

2-ik jelenet.
Tjälde, Lind, Holm, Ring, a lelkész, Hamar, Falbe, Knutzon, Finne, Knudsen, Jacobsen,
s végre Pram, ki egyedül lép ki, s némán körüljár.

Lind. (Tjälde karján.)
Az ebéd fölséges volt!...

Tjälde.
Oh dehogy, nagyon is egyszerü, de hát kis városban... (Mindketten órájukat nézik.)

Lind.
Mint repül az idő... ime még csak félórám van...

Tjälde.
Nem halaszthatná el utazását?

Lind.
Lehetetlen.

Tjälde.
De még is... (Beszélgetve az asztalhoz.)

Ring. (Holmhoz.)
Biz a fa ára egyre csökken. A kivitel elzsibbadt, s ép ezért a szállitási eszközök sem szaporittatnak. A hajóépités pang.

Holm.
Ez nem tarthat soká, s meglássa, hogy nem sokára az árak szökni fognak.

Ring.
Az nem valószinü... (Beszélgetve az asztalhoz.)

A lelkész. (Hamarhoz.)
Én legkevésbé bánom! Ám oszoljék föl a község, csak fizessék az ágybért s a stolát továbbra is, mert elvégre bizonyos dolgok mindig lesznek, melyhez pap kivántatik, s ezeket rendben kell tartani, mert isten országának...

Hamar.
De én a »pejkóról« beszélek, olyan lovat még szent György sem látott. (Beszélgetve a többihez.)

Falbe. (Knutzonhoz.)
Az gyönyörü volt. Piczi láb, s mily pirouettek, s legalább egy rőf magasra szökdösött. Hamburgban láttam.

Knudsen.
Tánczosnő?

Falbe.
Igen, jól ismerem, mert egyszer vele... (A többihez.)

Jacobsen. (Finne és Knudsennel.)
Bolond beszéd! A fejemet teszem rá... ezt ni!... hazugság az egész...

Finne.
Hiszen, nem ugy véltük...

Jacobsen.
Az ördög bánja akárhogy vélték. Az én princzipálisom a legokosabb s legbecsületesebb ember a világon, s azt ne bántsa senki, mert...

Tjälde (Poharat emel.)
Uraim!

Jacobsen. (Félbeszakitás nélkül.)
Különben velem gyülik meg a baja! Az már még is szemtelenség... (Szünet.)

Többen. (Jacobsent csöndre intik.)

Tjälde. (Folytatva.)
Uraim! Nagyon sajnálom, hogy ebédünk ily hosszu időre nyult...

Mind. (Egyszerre.)
Nem - nem...

Tjälde.
Mert kedves vendégünk egy fél óra mulva utazik. Mielőtt a csemegézéshez fognánk, engedjék meg, hogy nehány szót szólhassak uraim. Mi ma körünkben egy fejedelmet üdvözöltünk, mondom fejedelmet! Mert igaz az uraim, hogy a világot a pénz kormányozza, s hogy ha ez igaz, uraim...

Pram. (Fejét kezére támasztva - az asztal szélen - ünnepélyesen.)
Ugy van!..

Tjälde.
Ugy e férfiu - fejedelem! Hol van nálunk egy nagyobb vállalat, melynek alapját nem ő vetette volna meg, vagy melynek védpaizsául nem az ő nagy neve szolgál?

Pram.
Ugy van... szolgál!...

Tjälde.
Igazam volt tehát, midőn őt fejedelemnek neveztem!

Falbe. (Vékony hangon.)
Ugy van!

Tjälde.
Uraim! E név ismét hatalmasan, teremtő erővel nyul bele az eseményekbe, s jogom van állitani, hogy ő e pillanatban az ország legnagyobb jótevője!

Pram.
Jót... evője!... (Ittasan tagolva.)

Tjälde.
Az ő boldogságáért! Háza örökké virágozzék, s neve legyen Norvégiában halhatatlan!... Lind consul sokáig éljen!...

Mind.
Éljen - éljen!... (Koczczintanak.)

Tjälde. (Hamarhoz, ki kissé kedvetlen, a többi eszik.)
Hol marad az üdvlövés?...

Hamar. (Megijed.)
Igaz a!... (Az ablakhoz rohan, de rögtön vissza.) Nincs zsebkendőm, valószinüleg benn feledtem.

Tjälde.
Ne, itt az enyém!... A legcsekélyebb dolgot sem bizhatja rád az ember. Most már a lövés elkésett... Gyalázat!... (Hamar dühösen integet a zsebkendővel. Az ágyuk végre eldördülnek. A vendégek, kezükben csemegés tányérokkal körben állnak.)

Holm.
Egy kissé elkésett.

Knutzon.
Igen, a prosit elkésett.

Ring.
Mindazáltal a percz nagyon ünnepélyes.

Holm.
S nagyon meglepő.

Knutzon.
Ágyudörgéssel tisztelegnek egy embernek, kit orránál fogva vezetnek.

Ring.
Igen... Tjälde érti az effélét.

Tjälde.
Lind consul ur egy felköszöntést kegyeskedik mondani. (Tiszteletteljes hallgatással köré csoportosulnak.)

Lind.
A mi kedves házi gazdánk nagyon hizelgő szavakkal üritett értem poharat. Csak azt kivánom hozzátenni: hogy ha a végzet nagy vagyont bizott reánk, azért történt, hogy azzal a szorgalmat, a lángészt és vállalkozási szellemet istápoljuk.

Pram. (Előbbi állás.)
Nemesen van mondva.

Lind.
Én csupán sáfár vagyok, s gyakran nagyon gyarló és rövidlátó.

Pram.
Szépen van mondva!

Lind.
De alig hiszem, hogy tévedek, ha azt állitom, hogy Tjälde ur hatékony, nagyszerü munkálkodása, melyet mindnyájunknak csodálnunk kell, szilárd, rendületlen alapra támaszkodik, s ezt e pillanatban senki sem itélheti meg annyira, mint én. (Meglepetve egymásra néznek.) S azért elmondhatom, hogy ily munkásság e városra, e környékre, ez országra valódi áldás, s hogy e hatékonyság, e teremtő erő, e lángész a támogatásra teljesen érdemes. Poharamat a Tjäldeház jólétéért üritem!...

Mind.
A Tjäldeház éljen!... (Hamar int, ágyulövés.)

Tjälde.
Szivemből köszönöm consul ur... mélyen meghatott.

Lind.
Csak meggyőződésemnek adtam kifejezést consul ur.

Tjälde.
Köszönöm!.. (Hamarhoz titkon.) Hát a gazdáért is lövetsz? Gyalázat!...

Hamar.
Hát nem minden felköszöntés után?...

Tjälde.
Ah te egy...

Hamar. (Magában.)
Nem!... ha ezt még tovább is türöm, akkor...

Holm.
Ez hát bevégzett tény?

Knutzon.
Fait accompli! E felköszöntés legkevesebb 10,000 speciest képvisel.

Ring.
A mint mondtam, - Tjälde érti a magáét.

(Falbe nagy tisztelettel koczczint Linddel. Jacobsen Knudsennel beszélgetve előre jön.)

Jacobsen. (Halkan.)
Annyi igazság van benne, mint itt a kezem fején ni.

Knudsen.
De édes Jacobsen, maga félreért engem.

Jacobsen. (Fönn.)
Oh legkevésbé sem, ismerem én már embereimet.

Knudsen.
De ember, ne kiabáljon ugy!...

Jacobsen. (Még hangosabban.)
A mit én mondok, azt mindenki hallhatja.

Tjälde. (Majdnem ezzel egyszerre.)
A lelkész ur kiván szólani.

Knudsen.
Csitt!... A pap akar szólani.

Jacobsen.
Hallgassak, mikor oly becstelen...

Tjälde. (Parancsoló hangon.)
A lelkész uré a szó...

Jacobsen.
Engedelmet kérek!

A lelkész. (Gyönge hangon.)
Mint e ház lelkészének, édes kötelességem megáldani mind azon javakat, melyekkel az ég e ház urát, s e ház barátait elárasztotta - váljanak e javak lelkük javára most és mindörökké...

Pram.
Amen!

A lelkész.
Bátorságot veszek magamnak, egy serleget üriteni e ház kedves gyermekeinek egészségéért, e kegyes leányokért, kiknek jó léte mindenkoron, confirmálásuk óta, mindennapi imámnak tárgya volt... e feledhetlen idő óta, mikor e család s a lelkész egybeforrtak.

Pram.
Oh igen!...

Lelkész.
Vegyék még hozzá mind azt, mi az isteni félelmet, alázatosságot, s szerető szüleik iránt háládatosságukat illeti.

Mind.
Walburg és Signe kisasszonyok!

Hamar. (Fölijedve.)
Lövessek!?

Tjälde.
Eredj a pokolba!

Hamar.
Nem! ha még tovább is türöm!...

Tjälde. (Egyidejüleg.)
Köszönöm lelkész ur, s mint ön, ugy én is reménylem, hogy a benső viszony a szülék és gyermekek között e házban...

Lelkész.
Igen, mindenkor nagy gyönyörüségemre szolgált, ha jöhettem, ha e kedélyes, jámbor...

Tjälde.
Lehetek szerencsés önnel egy poharat üriteni? Biztositom, hogy e pezsgő nagyon kitűnő.

Lind. (Holmhoz.)
A mit ön mond, nagyon fáj. E környék, mely Tjäldének annyit köszönhet - hálátlansággal jutalmazza?

Holm. (Halkan.)
Soha sem lehet föltétlenül bizni benne.

Lind.
Valóban nem? Mégis ép most hallottam magasztaltatni.

Holm.
Ön félreért. Én azt mondom, ha addig, mig viszonyai...

Lind.
Viszonyai?... Irigység az egész! Nagyon sokszor megrágalmazzák azt, kit vállalkozó szelleme a tömeg fölé emel.

Holm.
Oh nem, - hisz nem is állitottam, hogy valami nagy...

Lind. (Kissé boszusan.)
Elhiszem... (Eltávozik.)

Jacobsen. (Tjäldével koczczintott.)
Uraim!

Knutzon. (Elhaladva Holmhoz.)
Hát még ez az otromba tuskó is beszél... (Lind elé áll.) Consul ur! remélhetem a szerencsét, önnel egy poharat üriteni? (Többen fönnhangon beszélnek, hogy Jacobsen szava ne hallassék.)

Jacobsen. (Erős stentorral.)
Uraim! (Csend - szünet - aztán rendes hangján.) Engedjenek meg, hogy egyszerü ember létemre, ez ünnepélyes alkalmatosságnál egy pár szót én is szólok. Én mint fiatal s nagyon szegény suhancz kerültem Tjälde házához, de ő kivett engem a piszokból (Nevetés.) s most, uraim! az vagyok... az... a mi vagyok. Ha van itt valaki, a ki Tjäldéről beszélhet, az én vagyok, mert én ismerem őt, s elmondhatom, hogy derék ember.

Lind. (Tjäldéhez.)
Gyermekek, részegek...

Tjälde. (Nevetve.)
Igazat beszélnek.

Jacobsen.
Sokan vannak, a kik dicsérik, sokan a kik gyalázzák... S neki is lehetnek hibái, de vannak is; de ha már ily uri társaságban vagyok, kimondom, hogy vigyen el engem az ördög, ha nem sokkal jobb, mint a hogy e gaznép megérdemlené.

Tjälde.
Na - elég, Jacobsen!

Jacobsen.
Elég?... Hogy is ne? Hátra van még egy felköszöntés, melyről mindnyájan megfeledkeztünk, habár jól ettünk, jól ittunk. (Nevetés.)

Falbe. (Tapsol.)
Bravo!

Jacobsen.
Nincs mit nevetni, mert én poharamat a háziasszonyért akarom üriteni, a mi még eddig nem történt...

Lind.
Bravo!

Jacobsen.
Milyen asszony, milyen anya!... igen, én csak azt mondom, a mi igaz; ime, ellát mindnyájunkat, habár beteg is; az ő vállán nyugszik itt minden teher, s egy panaszos szót se ejt. Áldja meg őt az isten, s ezzel punctum.

Többen.
A háziasszony éljen!

Pram.
Derekasan volt - nagyon jól volt, Jacobsen! (Kezet szorit vele. Lind is odalép, Pram alázatosan elhuzódik.)

Lind.
Koczczinthatok önnel, Jacobsen?...

Jacobsen.
Nagyon megtisztel... én egyszerü ember vagyok.

Lind.
De derék ember!... Az ön egészségéért!... (Isznak. - A verandánál e perczben egy bárka köt ki. Hat matróz áll föl benne, s öt az evező lapátot ugy tartja »vállhoz«, mint a hadihajók legénysége szokta. Sannäs a kormánynál áll a lobogó alatt.)

Holm. (Suttogva.)
Tjälde tudja, mit csinál, ha Jacobsent is meghivja.

Knutzon. (Szintugy.)
Nézze csak a bárkát, a bárkát!...

Ring.
Hja, Tjälde érti a dolgot, érti...

(A nők jobbra a lépcsőn feljönnek.)

Tjälde.
Uraim!... a válás órája közelg... ott jönnek a nők, hogy a mi drága vendégünktől elbucsuzzanak. Vegyük még egyszer utoljára körül, őt - a mi fejedelmünket... s fejezzük ki hálánkat, tiszteletünket egy háromszoros hurráhval!... hurráh!

Mind.
Hurráh!.. hurráh!.. hurráh!

Pram. (Negyedszer egyedül.)
Hurráh!...

Lind.
Köszönöm uraim!... Az idő rövid, s igy csak arra szoritkozhatom, hogy mindnyájuknak egy rövid isten hozzád-ot mondjak. Asszonyom! éljen boldogul! ... Nagyon sajnálom, hogy nem hallotta a felköszöntést, mely önre mondatott. Köszönöm szives vendégszeretetét, s bocsánatot kérek, hogy annyi alkalmatlanságot okoztam önnek. Éljen boldogul kisasszony! Nagyon sajnálom, hogy nem lehetett szerencsém közelebbről megismerni... Ön nagyon kedvesnek látszik!... Ha azonban ismét a fővárosba jön...

Signe.
Akkor kedves nejénél okvetlenül teszem tiszteletemet.

Lind.
Nagyon fogunk örvendeni... Szivesen látjuk... (Walburghoz.) És ön kisasszony?... ön, ugy látszik, roszul van.

Walburg.
Igen!... még.

Lind.
Oly nagyon komoly. (Az nem felel, egy kissé hidegülve.) Isten önnel, kisasszony!... (Hamarhoz.) Isten önnel!...

Tjälde.
Hamar, lovashadnagy.

Lind.
Ah, ön az... ön beszélt nekem a lóról... a vő... bocsásson meg, hogy nem...

Hamar.
Nem tesz semmit!

Lind.
Isten önnel!...

Hamar.
Szerencsés utat, consul ur!

Lind. (Holmhoz hidegen.)
Isten... önnel... uram!...

Holm. (Nagy udvariassággal.)
A legszerencsésebb utat!

Lind.
Isten önnel, vámellenőr ur!

Pram. (Kezét kezében tartja, valamit mondani akar, de nem bir szólni... végre.)
Engedje megköszönnöm, hogy... hogy... engedje megköszönnöm, hogy... hogy...

Lind.
Ön minden bizonynyal derék ember!...

Pram. (Megkönnyebbülve.)
Nagyon örvendek, hogy az vagyok!... Köszönöm!...

Lind. (Knutzonhoz.)
Isten önnel!...

Knutzon. (Gyorsan.)
Knutzon...

Pram.
Cz-vel...

Lind. (Knudsenhez.)
Isten önnel...

Knudsen.
Knudsen...

Pram.
Sz-szel.

Lind. (Falbehez.)
És...

Falbe.
Falbe, Falbe, ügynök.

Lind.
Isten önnel, ügynök ur!... (Ringhez.) Nagyon örülök, hogy consul urat ily jó egészségben láthattam.

Ring. (Mélyen meghajlik.)
Nem különben - nem különben!...

Lind.
Isten önnel, lelkész ur!

Lelkész. (Kezét fogva, kenetteljesen.)
Megengedi consul ur, hogy szerencsét és áldást kivánjak önnek?...

Lind.
Köszönöm. (Szabadulni igyekszik.)

Lelkész.
Külföldi utjához, a vészes tengeren, consul ur...

Lind.
Köszönöm. (Mint fent.)

Lelkész.
S megengedi, consul ur, hogy üdvözöljem visszatérését?

Lind.
Köszönöm!... ezerszer köszönöm!!... (Megint.)

Lelkész.
Visszatértét az édes hazába, ez országba, a mely önben...

Lind.
Bocsásson meg lelkész ur, de az idő halad...

Lelkész.
Engedje meg, consul ur, hogy köszönetet mondjak e napért, az együtt töltött órákért, az...

Lind.
Szót sem érdemel... isten önnel! (Jacobsenhez.) Isten önnel, Jacobsen, isten önnel!...

Jacobsen.
Isten áldja, consul ur! Én természetesen csak egyszerü ember vagyok, de azért ép ugy kivánhatok önnek szerencsés utat, mint a többiek.

Lind.
Ugy van, Jacobsen... Isten veled Finne!... egy szóra!... azt mondád, hogy Berent az ügyvéd!... (Félre vonja.)

Tjälde. (Hamarhoz.)
Nos... az üdvlövést el ne feledd!... (Hamar el akar.) Várj hát, mig a bárka elindul... Megint ügyetlenkedni akarsz!... (Távozik.)

Hamar.
Nem... ha még tovább is türöm!...

Tjälde. (Lindhez, kivel kezet szorit.)
Isten önnel, consul ur!... (Halkan.) Senki sem tartozik e látogatásért annyi hálával, mint én!... Ön ért engem.

Lind. (Egy kissé hidegen.)
Szót sem érdemel... consul ur!... Szerencsét kivánok üzletéhez!... (Melegebben.) Isten önökkel!...

(A szolga, ki már rég kalap levéve áll, uti készleteit Sannäsnak nyujtja. Lind a bárkába lép.)

Mind.
Isten önnel, consul ur! isten önnel!

Tjälde.
Még egyszer hurrah!...

Mind.
Hurrah!... (Ágyudörgés. A bárka elindul, valamennyien kendőiket lobogtatják.)

Tjälde. (Gyorsan előre jön.)
Nincs zsebkendőm... Az az ostoba elvitte... (Walburghoz.) Hát te mért nem intesz kendőddel?

Walburg.
Mert nem akarok.

Tjälde. (Végig nézi, de nem szól, aztán mindkét kezébe asztalkendőt vesz, s erősen rázva kiált.)
Isten önnel!...

Signe.
Kisérjük el a hajót a földnyelvig!

Mind.
Helyes, helyes!... (A lépcsőn lesietnek.)

Tjälde. (Visszajön.)
Jönni láttam az ügyvédet...

(Walburg a jobboldali ajtón el. Tjälde előre jön, az asztalkendőket az asztalra dobja, s egy székbe roskad.)

Ah... ah!... de ez már az utolsó volt... nem akarom többé... soha... soha!... (Kimerülten fölkel.) Valóban, az ügyvéd!...

(A függöny legördül.)

Változás.

(A változás a leggyorsabban történik. Balra egy irodai nagy asztal, rajta kereskedelmi könyvek, papirosok; jobbra kandalló, de oly magas, hogy rátámaszkodni lehessen. Kissé az előtérben, a kandalló mellett egy támlány. Az előszinen jobbra asztal, rajta iróeszközök. E mellett két támlány. Egyik az asztalnál, másik e mellett. A nagy asztal két oldalán ablakok, a kandallóval szemben ajtó, mely a többi irodába vezet. Csengetyüszár. Az ajtónál két felől székek. Balra, egészen hátul csigalépcső, fel a hálószobába.)

1-ső jelenet.
Tjälde, Berent.
(A háttérből.)

Tjälde. (Komolyan.)
Bocsásson meg, hogy ide vezetem. Ma társaság volt nálam, s a felső szobák kissé rendetlenül vannak.

Berent.
Már hallottam, hogy ma társaság volt önnél.

Tjälde.
Lind, a consul, Cristianiából.

Berent.
Ugy!

Tjälde.
Kérem, foglaljon helyet!

Berent. (Kalapját s felsőjét az ajtó melletti székre teszi, aztán csendesen előre jön s az asztal melletti székre ül, és zsebéből irományokat vesz ki.)

Tjälde. (Mellé ül, s egykedvüleg nézi).

Berent.
Tehát arról van szó, hogy helyes kiindulási pontot találjunk, a melyből aztán az é r t é k e k e t , a határozott értékeket megállapithassuk.

Tjälde.
Ugy van.

Berent.
Hogy ezt elérjük, először is egy oly üzletet kell vizsgálnunk, mely legszétágazóbb, s mely a sajátosság legtöbb nemével bir.

Tjälde.
Kétségkivül.

Berent.
E tekintetben az öné első helyen áll. Nem lesz kifogása az ellen, ha tehát azt bonczkés alá veszszük?

Tjälde.
Nem, legkevésbé sem!

Berent.
Megengedi aztán, hogy az egyes tételekre nézve kérdéseket s megjegyzéseket tehessek?

Tjälde.
A mint tetszik.

Berent.
Tehát hogy elkezdjük... vegyük mindjárt a közelebb eső ingatlanokat... ezekből az egész vidékre nézve következtetést vonhatunk. Tehát például: a mjölstadti erdő... ezt ön, mint látom, 84,000 species értékben vette föl.

Tjälde.
Fölvehettem volna 100,000-ben is - csakhogy az efféle felszámitásoknál a bekövetkezhető gyors értékesités szükségét is számba kell venni.

Berent.
Bekövetkezhető... e helyett: elkerülhetlen... Egészen az ön véleményén vagyok. Ez esetben azonban ezen erdő értéke egy kissé föl van csigázva.

Tjälde.
Ugy?... (Közönyösen.)

Berent.
Ön 50,000 speciesen vette.

Tjälde.
Igen ezelőtt 4 évvel. Akkor az erdők nagyon olcsón keltek.

Berent.
Aztán több mint 100,000 speciesáru fát kivágatott.

Tjälde.
Ki mondta azt?

Berent.
Holst consul ur.

Tjälde.
Holst azt nem tudhatja.

Berent.
Ovatosnak kell lennünk.

Tjälde.
Természetesen. Az én bevallásom biztos vizsgálódáson alapszik.

Berent.
Abban nem kétkedem; de azért a számitás tulhajtott lehet.

Tjälde.
A mostani alacsony árak alapul még sem vehetők... mert ezek természetellenesek.

Berent.
A bankok azonban kénytelenek kiindulási pontul ezeket venni, e tekintetben már egy véleményre jutottunk.

Tjälde.
Ugy van, különben is ez értékszabás rám nem tartozik, hanem azok, kiket közelebbről érint - tiltakozni fognak.

Berent. (E közbeszólásra nem figyelve.)
Azt hiszem tehát, hogy e 84 ezeret leszállithatjuk 50,000-re.

Tjälde.
50,000-re (Nevet.) csak tessék!

Berent.
Ez arány szerint a Star erdőt alig tehetjük többre 20,000 speciesnél.

Tjälde.
Bocsánatot kérek, de - bár mint megjegyzém é n rám nézve egészen közönyös - mit akar ön e leszállitással.

Berent.
Szándékom az, hogy eladás esetén a bankok kárt ne szenvedjenek, ép ezért veszem a mai legalacsonyabb árakat.

Tjälde.
Bátor vagyok megjegyezni, hogy hasonló eljárás mellett, az egész partvidék tönkre jut.

Berent. (Mosolyog.)
Azt majd meglátjuk.

Tjälde.
Rám nem tartozik, de maguk a bankok el vannak készülve erre?

Berent.
Bankokat eddig semmi veszély nem fenyegeti. Ha azonban müködésüket folytatni akarják, szükséges, hogy a jó hitelüt a szédelgőtől megkülönböztetni tudják.

Tjälde.
Én csak figyelmeztetni akartam, miután ön szives volt véleményemet kérni.

Berent. (Meghajtja magát.)
A hajógyárat összes készülékeivel ön 60,000-re tette.

Tjälde.
Ugy van, az épülőfélben levő két hajóval együtt.

Berent.
Melyeknek azonban ily bevégzetlen állapotban, vevőjük nehezen akad.

Tjälde.
Az hiszi?

Berent.
Ön jobban tudja mint én, hogy most az emberek nagyon tartózkodók.

Tjälde.
Lehetséges... azonban hadd készüljenek el a hajók, azalatt az idő jobbra fordul.

Berent.
Nekünk azt kell vennünk, a mi megvan, s nem azt, mi csak lesz, ép ezért a hajógyárat készülékeivel együtt alig becsülhetjük többre 40,000-nél, s azt hiszem, hogy még ezt is magasnak találják.

Tjälde.
Képes lenne ön ily gyárat, ily berendezés- és előnynyel előteremteni, én bárhol legyen az, szivesen adok érte 40,000-et, s meg vagyok győződve, hogy 20 ezer tiszta nyereségem lesz, különösen ez üzletnél.

Berent. (Meghajtja magát.)
Megengedi, hogy folytassam?

Tjälde.
A mint tetszik... Kezdek kiváncsi lenni, vagyonomat az egészen uj világitásban megismerni.

Berent.
A mi ezenkivül még nekem nagyon tulbecsültnek látszik, az azon ingatlan, a melyen most vagyunk, azaz ennek szántóföldjei, kertjei, házai, tárházai, rakodói - nem is szólva a sorházról s a gyárról, melyekre később visszatérek. Üzleti szempontból tekintve is az egész - ugy tetszik - tul van becsülve, mert mint ilyen, értékkel csak nagy tőkére nézve birhat.

Tjälde.
Valóban ugy van.

Berent.
Azonban ily vevője alig akad. S a nagy tőkén kivül, még az ön rendkivüli és sokoldalu képességeivel is birnia kell, különben rá nézve mindez nagy részben, vagy talán egészben is értéktelenné válik.

Tjälde.
Nos - s tovább?

Berent.
Ehez járul még, hogy a lakházak fényüzése, eltekintve a többi teljesen fölösleges épületektől, eladásra kerülve, a becsárat sem fedezi. Megtörténhetnék, hogy e birtokot egy földmivelő venné meg, s ez a legvalószinübb.

Tjälde.
Engem tehát ön már ki is dobott innen?

Berent.
Számitásaimból én az eladást ki nem hagyhatom.

Tjälde. (Fölemelkedik.)
S körülbelül mennyire becsüli ön az egészet?

Berent.
Kevesebbre felénél, azaz -

Tjälde.
Bocsásson meg, hogy kimondom azt, mit eddig elfojtva tarték. Másnak tulajdonába igy betörni, s azon ürügy alatt, hogy véleményét kérjük, papiroson, ily fölvetésekkel megrabolni - szemtelenség.

Berent.
Én nem értem önt... én csupán kiindulási pontot keresek e birtok értékének megállapitására - s ön maga mondá, hogy ez önt nem érdekli.

Tjälde.
Semmi esetre!... De még akkor is, ha - ugy szólván - csak tréfából történnék, még akkor sem szabad egy becsületes embernek jóakaratulag előterjesztett fölvetéseivel, mint megbizhatatlan csalfasággal bánni el.

Berent.
A dolgok értéke felől most nagyon eltérők a nézetek, csupán ezt látom ebből és semmi mást.

Tjälde.
De nem birja fölfogni, hogy ez annyi, mint testemen az elevenbe vágni? Hosszas fáradsággal szereztem e birtokot, apródonként, kitartó munkálkodásom épité, s rendkivüli erőfeszitésem tartá fönn a legborzasztóbb viszonyok között... s szeretteim, családom szentelte meg... s forrasztá össze életemmel.

Berent. (Meghajolva.)
Mindezt föl birom fogni - a sörházat ön...

Tjälde.
Nem, nem engedem meg, hogy folytassa. Válaszszon ön számitásai kiindulási pontjául más birtokot, s hozzá oly tanácsadót, a ki az ön különös felfogásával a helyzetről - inkább egyetért.

Berent. (Hátradőlve.)
Kár!... A bankok önnek megjegyzéseimre adott válaszaiból hasznot huzhattak volna.

Tjälde.
Elküldte mérlegemet a bankoknak?

Berent.
Igen, még pedig Holst s az én észrevételeimmel.

Tjälde.
Ez tehát kiszámitott megrohanás volt? Azt hittem, hogy becsületes emberrel van dolgom.

Berent.
A bankok vagy én, én vagy a bankok, tökéletesen mindegy, miután képviselőjük vagyok.

Tjälde.
E példátlan vakmerőséget azzal kimenteni nem lehet.

Berent.
Minden percz drága... A bankoknak a többi pénzintézettel értekezniük kell.

Tjälde.
Az én bevallásom tehát Christiniában értekezések tárgya lesz, és pedig beleegyezésem nélkül, sőt akaratom ellenére?

Berent.
De hisz ön szives volt azt kiindulási pontul fölajánlani.

Tjälde.
Igen itt, e pillanatban s önnek. Ön tehát ajánlatomat eleve fölhasználta.

Berent.
Ön ma délelőtt megigérte, hogy a közjó érdekében bennünket fölvilágosit, de mi nyujthatna nagyobb fölvilágositást, mint saját számitása.

Tjälde.
Ez eljárás egy neme a betöréses tolvajságnak. Ön nekem ezért felelni fog.

Berent.
Inditványoznám, hogy kerüljünk minden keményebb kifejezést, legalább egyelőre, s inkább a beküldött bevallások következményeire gondoljunk.

Tjälde.
Erre kettőnk közül egynek nem sokára alkalma lesz.

Berent.
Talán a Lindháznak is.

Tjälde.
Tehát az ön s Holst megjegyzéseivel kisért számvetésem neki is eléje terjesztetett. Ő is meg van hiva az értekezletre?

Berent.
A mint az erős ágyuzás a helyzetre világot vetett, jónak láttam a bankokat ez iránt utasitani.

Tjälde.
Ön tehát kémkedett? Ön meg akarja kisérteni összeköttetéseimet aláásni.

Berent.
E szerint ilyen az ön helyzete, mivel ön fél?

Tjälde.
Itt most nem az én helyzetemről van szó, hanem az ön magaviseletéről.

Berent.
Azt vélném, hogy maradjunk a dolognál... A sörházat ön -

Tjälde.
Elég!... Az ön viselete oly példátlanul álnok, hogy én mint egyenes ember, kénytelen vagyok minden további tárgyalást megtagadni. Én - mint mondám - csak becsületes emberekkel szoktam érintkezni.

Berent.
Azt hiszem, hogy ön a helyzetet rosszul fogja föl. Ön a bankoknak annyival tartozik, hogy méltán követelhetnek öntől kimutatást. Igy tehát ebben lelje ön magyarázatát annak, a mit azzal tenni fogunk.

Tjälde. (Önuralommal.)
Lehetséges, hogy itt félreértés forog fönn, a mi abból is látszik, hogy ön bizonyos körülményt nem ismer: azt t. i. hogy az én összeköttetésem a bankokkal m e g s z ü n t ... Nincs szükségem többé rájuk.

Berent.
E félreértés okozta mindenesetre azt is, hogy a bankoknak az ön helyzetéről alkotott véleménye a Lindházzal is minél elébb közöltetik. Ugy vélem tehát, jó lesz, ha ön e véleményt megismerni igyekszik, hogy a hol talán érdekei kivánnák, ellensulyozhassa.

Tjälde. (Megfontolás után.)
Rajta hát!... De ne az egyes tételeket, hanem röviden az eredményt...

Berent. (Az iratokban lapoz.)
Az eredmény röviden az, hogy ön cselekvő vagyonát 454,000 speciesben vette föl, mig szerintem az csak 203,000 species.

Tjälde.
Ön tehát ezáltal adósságaimat 150,000-re növeszti.

Berent.
Megjegyzendő, hogy adósságainak fölszámitása sem egyezik meg az enyémmel.

Tjälde. (Nyugodtan.)
Az érthető. Például a Müller-féle tömegből eső osztalékot... egymástól eltérőleg számitottuk föl?...

Berent.
Hibásnak azonban csak egyik mondható, ha a tömeg csak 10%-ot juttat, holott ön...

Tjälde. (Félbeszakitja.)
Hogy felfogásaink a dolgok értékéről csakugyan s feltünően elütők, ne ismételjük. Mit vesztek a Müller-féle tömegnél az ön számitása szerint?...

Berent.
50,000 speciest. A mi a többi három tömeget illeti, p. o. a Sanne-félét, ennél...

Tjälde.
Ne részletezzük. Adósságom összesen?...

Berent.
Várjon egy perczig... Az ön adóssága összesen, az ön számitása szerint 350,000, szerintem azonban 400,000, azaz pontosan: 396,860.

Tjälde.
Fedezetlen tehát...

Berent.
Fedezetlenül marad körülbelül 197,000, vagy kerekszámban 200,000 species.

Tjälde.
Nagyon jól van, csak beszéljünk kerekszámban!

Berent.
Az én s az ön számvetése között tehát különbség az, hogy ön 124,000-et mutat ki fölöslegül, mig én fedezetlenül 200,000-et találtam.

Tjälde.
Nagyon lekötelez... Tudja minő eszmét kelt mindez bennem?...

Berent. (Megnézi.)

Tjälde.
Mintha egy őrülttel lenne dolgom.

Berent.
Erre már én gondoltam. - Francziaországban levő fakészletét nem vehettem föl, mert azt ön elfeledte ide szállitani. Pedig ez a helyzeten némileg javitott volna.

Tjälde.
Szükségtelen!... Arról hogy önnek sem belátása, sem szive nincs, sokat hallottam, de ön hirénél is roszabb. Nem tudom, mért nem mutattam önnek már régen ajtót, de im most megteszem.

Berent.
Az nem sokára mindkettőnk számára nyitva lesz. Elébb azonban a tömeg átadásáról a törvényszéket kell értesitenünk.

Tjälde.
Ha ha ha!... Tudja ön, hogy távirati uton e pillanatban annyit kaptam, hogy nem csupán ideig óráig vagyok fedezve, hanem mindent rendezhetek?

Berent.
A távirda nagyon szép találmány, s mindenkinek nyitva áll.

Tjälde. (Egy kis gondolkozás után.)
Mit akar ezzel mondani?

Berent.
Az elébbi ágyudörgés engem is sürgönyözni kényszeritett. - Lind ur még a hajón megkapja háza sürgönyét, s az ön által kért összeg aligha a pénztárban nem marad.

Tjälde.
Ez lehetetlen, ezt ön nem merészelhette.

Berent.
Ugy van, mint mondám.

Tjälde.
Adja ide számvetésemet, még egyszer meg akarom vizsgálni. (El akarja venni.)

Berent. (Kezét rátéve.)
Engedelmet kérek!

Tjälde.
Ön merészelné azt erőszakosan megtartani?

Berent.
És zsebembe tenni... (megteszi) egy bevallás, keltezve és aláirva, nem csekély fontosságu okmány.

Tjälde.
Ön engem el akar veszteni, el jogilag, s el erkölcsileg!

Berent.
Ehez már ön rég hozzáfogott. Én ismerem az ön helyzetét. Körülbelül egy hó óta levelezek bel- s külföldi házakkal, melyekkel ön üzleti viszonyban van.

Tjälde.
Mily ravasz ármánykodásnak lehet kitéve egy becsületes ember! Egy hó óta kémektől környeztetni... Belopóznak házamba, s kilesik viszonyaimat, (kitör) de szét fogom tépni a hálót... Megtanitom önt, mit tesz egy köztiszteletben álló czéget rágalmakkal tönkretenni!

Berent.
E köztiszteletben álló czég, a mint látom, már három év óta meg van ingatva. Az óta, hogy ön Müllerrel összeköttetésbe lépett. Csak szédelgő szövetkezik szédelgővel.

Tjälde.
Majd ha üzletemberrel beszélek, megkisérlem magyarázatát adni, mért léptem Müllerrel üzleti viszonyba, de önnek nem.

Berent.
Elég a phrázis!... Lásson hozzá, hogy magát minél előbb fizetésképtelennek nyilvánitsa.

Tjälde.
Ha, ha!... miért?... mert ön egy darab papiroson engem tönkrejuttatott.

Berent.
Oh tudom, hogy egy hónapig még el tudna tengeni, de saját érdekében, s különösen mások érdekében nem adhatok jobb tanácsot önnek, mint hogy azonnal csődöt mondjon. Utazásom czélja ennek eszközlése.

Tjälde.
Végre kimondta tehát!... S ön mégis becsületes arczczal és ugy állott elém, mint kinek egyetlen czélja fölvilágositást nyerni... A szilárd üzleteket a szédelgőktől megkülönböztetni kivánják... s erre hizelegve az én tanácsomat kérte!

Berent.
Ugy van. De itt e környéken nincs más szédelgő, csak ön, s azok, kik önnel összeköttetésben vannak.

Tjälde. (Csillapodva.)
Ön tehát azon rejtett szándékkal lépett házamba, hogy engem tönkre tesz.

Berent.
Ismételnem kell, hogy e tönkrejutott háznak feje nem én vagyok, hanem ön.

Tjälde.
S nekem ismételnem kell, hogy e ház csak az ön agyában van tönkrejutva. Egy hó alatt sok történhetik, s már többször is tudtam kivezető utat találni.

Berent.
Azaz a hazugságok örvényébe mélyebben sülyedni.

Tjälde.
Ezt csupán üzletember itélheti meg. Ha ön értene hozzá, azt mondanám: adjon 100,000 speciest, s megmentek mindent és mindenkit. Ez méltó feladat volna oly lángészhez mint ön; s nevelné hirnevét, hogy éles tekintete a dolgok fenekére látott; mert ez által több mint ezer munkás jólétét mentené meg, s e vidék áldásos jövőjét biztositaná.

Berent.
Nincs étvágyam e csalétekre!

Tjälde.
Azt hiszi, hogy önt akarom rábeszélni!? Nem... ez épen az, mit oly lángeszü üzletember, mint Lind, az első perczben megértett, s az ön szerencsétlen közbejötte nélkül meg is tett volna. De ez még megtörténhetik, ujra föl fogom keresni.

Berent.
Külföldre utazott.

Tjälde.
Azonnal utánna indulok.

Berent.
E nagy sietség valószinüleg felkölti gyanuját, különösen azok után, miket az óta tapasztalt.

Tjälde.
Attól nincs mit félni.

Berent. (Komolyan.)
De igen, van mit félni. Tőle most 100000 speciest kicsalni egyértelmü a csalással, különben is téved ha azt hiszi, hogy még most is megtenné.

Tjälde. (Meggondolás után.)
De igen... Ő gyorsan határoz, ... s aztán kibuvót keres. Én jól ismerem őt... De ön ezt nem teszi. Megmagyarázzam önnek, hogy 100000 species elég volna, hogy e nagyszerü üzlet ismét talpra álljon? Három hó alatt a veszteséget kiheverhetjük... ez világosabb a napnál...

Berent.
Igen, hogy ön egyik csalódásból a másikba rohan. Ezt tette ön hónapról hónapra már három éve.

Tjälde.
Mert az árak három év óta egyre lejebb szálltak... az borzasztó volt!... de most már a válsághoz értünk, most már jobbra fordul...

Berent.
Idén... ezzel ámitotta ön magát szünetlenül.

Tjälde.
Nem, nem... igy gondolkozik minden eszes kereskedő.

Berent.
Minden szédelgő!

Tjälde.
Ne vigyen a kétségbeesésig!... Tudja ön, mit állottam én ki e 3 év alatt, ... tudja ön, mire volnék képes?...

Berent.
Még több hazudságra.

Tjälde.
Vigyázzon!... Ugy van, igaz... az örvény szélére jutottam, de az is igaz, hogy e három év alatt mindent megtettem, mire ember képes, hogy e süppedékből kivergődjem. Elmondhatom, hogy óriási erővel küzdöttem... Ezért tehát megérdemlek egy kis jutalmat is. Ön föl van hatalmazva, önnek hisznek!... Lássa be most, mily küldetése van önnek... ne kivánja, hogy én tanitsam meg rá!... Igen... hisz önre nézve is borzasztó lesz, ha száz meg száz ember szükségtelenül tönkre jut.

Berent.
Kérem, végezzünk már valahára!

Tjälde.
Nem - inkább kárhozzam el, mintsem egy ily küzdelmet oly őrült átadással végezzek!

Berent.
Mivel akarja hát végezni?

Tjälde.
Nincs oly kivezető ut, a mit én már - óh ezerszer is meg ne hánytam-vetettem volna; én tudom mit kell tennem!... E nyomorult kis város gunykacaja, az egész partvidék káröröme nem fog hozzám érni.

Berent.
De hát mit akar ön?

Tjälde.
Majd meglátja. (Egyre izgatottabb.) Semmi áron sem akar rajtam segiteni?

Berent.
Nem.

Tjälde.
Tehát ön engem kényszeriteni akar, hogy magamat még e percben fizetésképtelennek nyilvánitsam?

Berent.
Igen.

Tjälde.
Ördög és pokol!... Ön merészli azt?

Berent.
Igen.

Tjälde. (Az izgatottság annyira erőt vesz rajta, hogy hangja fátyolozott lesz.)
Ön nem ismeri a kétségbeesést. Ön nem tudja, minő életet éltem én!... Most már azonban a válponthoz jutottam, és ime itt van, előttem áll azon ember, aki engem megmenthetne, de ki azt tenni nem akarja!... osztozzék tehát sorsomban ő is!

Berent. (Székében hátra dőlve.)
Ez nagyon tragikusan hangzik!

Tjälde.
Hagyjon föl a tréfával... könnyen megbánhatja! (Bezár minden ajtót, azután a nagy asztalból egy revolvert vesz ki.) Mit gondol, mióta tartom készen itt e fegyvert?

Berent.
A mint gyanitom, azon nap óta, a melyen vette.

Tjälde.
S mi célra vehettem?... Azt hiszi ön, hogy én, ki e város fejedelme, s a partvidék legnagyobb embere valék, a bukás szégyenét elviselem.

Berent.
Viseli ön azt már régen.

Tjälde.
Öntől függ engem tönkre tenni, vagy megmenteni. Önök engem ugy rohantak meg, hogy ön nem érdemel kiméletet... őket pedig megvetem. Küldjön azonnal utasitást, hogy 70,000 speciest fölvehessek - többre nincs szükségem - de egy évre, s kamat nélkül, akkor mentve leszünk. Határozzon! gondoljon családomra, régi cégemre, s mind azokra, kik velem együtt buknak el; de gondoljon saját családjára is, mert ha nem teljesiti, mit követelni jogom van, e szobát élve nem hagyjuk el!

Berent. (A revolverre mutatva.)
Az az izé... meg van töltve?...

Tjälde. (Fölhuzza a sárkányt.)
Arról ráér meggyőződni... most azonban feleljen!

Berent.
Inditványozok valamit... lőjje ön meg elébb - magát, s csak azután engem.

Tjälde. (Hozzá lép, s a pisztolyt homlokának szegezi.)
Ez ostoba tréfának véget vetek én mindjárt!...

Berent. (Föláll, zsebéből iratot vesz ki, s szétbontja.)
Im itt van a csődmegnyitás iránti kérvény. Ha ez okmányt aláirja, csak azt teszi, a mivel hitelezőinek, családjának és önmagának tartozik; engem s magát agyonlőve, egy erőszakos igazságtalansággal tetézi többi igazságtalanságait. Tegye le azt a pisztolyt, s vegyen egy tollat.

Tjälde.
Soha!... A mit tenni akarok, régen megfontoltam, de most ön is követni fog!...

Berent.
Tegyen tehát, a mit tetszik... de fenyegetéseivel hazudságra birni soha sem fog.

Tjälde. (Ki ez alatt pisztolyát leereszti, ujra fölemeli és céloz.)
Tehát!

Berent. (Egyenesen hozzá lép, merőn szemébe néz, mialatt Tjälde pisztolyát önkénytelenül leereszti.)
Higyjen nekem!... Én jól tudom, hogy az, ki a hazugság s félelem miatt lelke mélyében oly soká remegett, az sokat föltehet magában, de semmit sem mer. Ön ezt nem meri!

Tjälde. (Dühhel.)
Majd megmutatom hát! (Visszalép, s ujra fölemeli pisztolyát.)

Berent. (Követi.)
Vessen már véget e lármának s szálljon magába, ismerje el mit cselekedett, s azután hallgasson.

Tjälde.
Nem, inkább a poklokra szállok, de te is.

Berent.
És a pejkón?

Tjälde.
A pejkón!?

Berent.
Igen... azt a parádés lovat értem, melyen ide vágtatni láttam, a mint a Müller-féle tömeg árveréséről visszatart. Lövesse magát agyon e lovon, mint egyikén legutóbbi s legnagyobb hazudságainak. (Csöndesen, közeledve.) Vagy a mi jobb lesz, - ha képes még reá, dobja el magától a hazudságot - akkor e tönk sokkal több áldást hoz önre, mint a gazdagság tevé.

Tjälde. (A pisztolyt elejti, s könyekben törve ki, a székbe roskad.)

(Csend.)

Berent.
Ön e 3 év alatt a legszörnyübb harcot harcolta végig. Alig van azok közül, kiket ismerek, egyetlenegy, ki képes lett volna megtenni azt, mit ön véghez vitt. Azonban ön e harcban elveszté önmagát. - Ne riadjon vissza ön a csődtől, s a vele járó gyötrelmektől. Ha ön lelkét csak egyedül ez könnyitheti meg.

Tjälde. (Arczát kezébe rejtve zokog.)
Ah ah...

Berent.
Kötelességem teljesitéséért ön engem szitkokkal illetett. Erre válaszom az, hogy megbocsátok. (Csönd.) Most pedig fontolja meg helyzetét, s a vésznek nézzen szemébe ugy, mint férfiu.

Tjälde. (Mint elébb.)
Oh!...

Berent.
Szive mélyében be kell vallania, hogy megeléglé már, s hogy belefáradt - vesse tehát végét!

Tjälde. (Zokog.)

Berent. (Mellé ül.) - (Szünet.)
Nem lesz-e fölséges, ha lelkiismerete tisztaságát visszanyeri s egykor családja körében, a szeretetteljes együttlétben csendes boldogságot talál?... a mit ezen idő alatt még csak keresni sem vágyott.

Tjälde.
Ah!... (Zokog.)

Berent.
Életemben nem egy üzletembert ismertem, s nem egy tárta ki előttem szivét. Ép ezért fel tudom fogni, mit állott ön ki e 3 év alatt - mi mindene hiányzott önnek a nyugodt álomtól kezdve, a békés étkezésig. Gyermekeire sem ügyelhetett, legfölebb azt vette észre, hogy utjában vannak. És felesége.

Tjälde.
Feleségem!...

Berent.
Igen... neki szegénynek elég baja volt a sok vendégeskedéssel, melyek a szédelgést palástolni voltak hivatva, de melyek cselédei közül senkit sem viseltek meg annyira, mint őt.

Tjälde.
Oh az én türelmes, jámbor feleségem!

Berent.
Azt hiszem, inkább lenne ön ezentul üzletének legutolsó munkása, minthogy a kiállottakat ujra kezdje?...

Tjälde.
Ezerszer, ezerszer inkább!

Berent.
Ezután arra is gondolhat, hogy mindenkivel szemben becsületes, s egyeneslelkü legyen, s ez által megtanulja ismerni az igazságot. Jőjjön irja alá!...

Tjälde. (Eléje térdel.)
Kegyelem! kegyelem! Ön nem tudja, mit kiván! - Hiszen saját gyermekeim el fognak átkozni, - tudom, mert csak az imént hallám... s azon üzletbarátim száma, kiket bukásom tönkre tesz, végtelen nagy... ők és családjaik!... Oh... és munkásaim! mi lesz belőlük!? Tudja ön, hogy 400-on felül vannak, gondolja meg, ha ezek, s ezek családja kenyerüket vesztik!... Kegyelem!... Nem lehet, nem szabad aláirnom... mentsen meg, ne hagyjon el!... Bocsásson meg, hogy kényszeriteni akartam; most nézze: kérem önt! kérem s mind azok nevében, kik jóságára érdemesebbek mint én, - életemet a becsületbe és ernyedetlen munkálkodásba foglalva önnek szentelem.

Berent.
Én nem menthetem önt meg, s idegen pénzzel legkevésbé, annak teljesitése, mit ön kér - becstelenség volna.

Tjälde.
Nem, nem, nem!... Tárja eléjük egész állapotomat, helyezzen ha tetszik gondnokság alá, csak azt engedje meg, hogy valósithassam terveimet, melyeket minden szakértő csak helyeselhet.

Berent.
Üljön le nyugodtan, s beszéljük meg a dolgot.

Tjälde. (Leül.)

Berent.
A mit ön ajánl, nem ugyanaz-e, a mit ön már 3 éve üzött? Egymásután szedte ön fel a kölcsönöket, s mire ment velük?...

Tjälde.
A körülmények, a körülmények!

Berent. (Fejét rázza.)
Ön a valót a valótlansággal oly sokáig téveszté össze, hogy a kereskedelemnek legegyszerübb törvényeiről is megfeledkezett. Rosz körülmények között arra számitani, hogy majd jobbak jönnek, az eredmény nem lehet más.

Tjälde. (Fontosan.)
De maguknak a hitelezőknek, tehát a bankoknak is csak előnyükre szolgálhat, ha a vállalat fönnmarad.

Berent.
A szilárd hitelű kereskedelemre a szédelgők föntartásából semmi előny nem háramlik.

Tjälde. (Még meggyőzőbb hangon.)
De hisz saját tőkéjét menti meg.

Berent.
Oh az üzletet minden bizonnyal gondnokság fogja...

Tjälde. (Reménykedve fölkel.)
Nos - tehát?...

Berent.
De elébb önnek távozni kell.

Tjälde. (Megsemmisülve.)
Távoznom kell!...

Berent.
Az üzlet, mig jobb időket érünk, természetesen saját tőkéjéből fog föntartatni, és nem kölcsönvettből.

Tjälde.
Nem kölcsönvettből.

Berent.
Bizonyára érti a különbséget.

Tjälde.
Igen, igen.

Berent.
Jól van. Fölfogja tehát, hogy ön nem tehet mást, mint ezt aláirni.

Tjälde.
Aláirni!

Berent.
Im itt az okmány! Jőjjön!

Tjälde. (Izgatottan.)
Ah! nem tehetem, nem tehetem!...

Berent.
Jól van, rövid idő mulva ez magától is bekövetkezik, s akkor a baj gonoszabb lesz.

Tjälde. (Ujra letérdel.)
Kegyelem - kegyelem! Nem mondhatok le a reményről... gondolja meg, oly küzdelem után, mint az enyém volt...

Berent.
Bocsásson, meg! Önnek nincs bátorsága a következményeket elviselni!...

Tjälde.
Ugy van, ugy, - nincs!...

Berent.
Mondja inkább, nincs bátorsága becsületes életre térni.

Tjälde.
Igen - igen!

Berent.
Ember! Ön maga sem tudja, mit beszél!...

Tjälde.
Nem... nem tudom, - de irgalmazzon!...

Berent. (Fölkel.)
Ön kétségbe van esve... Szánom önt!

Tjälde.
Nemde - nemde?... Oh tegyen próbára, kivánjon tőlem bármit... mondja ön... mondja...

Berent.
Nem, nem!... a legelső mit kivánok: irja alá!

Tjälde. (A székbe roskad.)
Ah!... Miként nézzek az emberek szemébe, én, a ki mindenkivel dacoltam, s a kik bennem mind megcsalódtak!...

Berent.
Ki a meg nem érdemlett tiszteletből sokat élvezett, a megérdemlett megaláztatásból is sokat kell eltürnie. Ez oly törvény, mely alól én önt föl nem oldhatom.

Tjälde.
De irántam mindenki kegyetlenebb lesz, mint bárki más iránt. Megérdemlem, tudom jól, de elviselni képtelen vagyok.

Berent.
Hm!... Az ön ereje csodálatra méltó, e három év küzdelme megmutatta.

Tjälde.
Legyen könyörületes!... Az ön lángesze, az ön befolyása utat nyithat.

Berent.
Igen, hogy ezt aláirja.

Tjälde.
Mit vél ön? hát ha kéz alatt kiegyezném. Hogy ha ön javasolna ily rendezést - minden jól lenne...

Berent.
Irja alá... minden percz drága!

Tjälde.
Ah!... (Ingadozva közeledik, tollat vesz és sir.) Nem mer próbára tenni. Azok után, a mit én véghezvittem...

Berent.
De igen, ha aláirta.

Tjälde. (Aláirja; busan leül a székbe, melyből Berent fölkelt.)

Berent. (Fölveszi, összehajtja és elteszi.)
Ezzel most a törvényszékre sietek, aztán a távirdaállomásra. Valószinüleg még ma este összeirnak itt mindent, azért jó lesz, ha családját elkésziti.

Tjälde.
Miként tehessem azt?... Engedjen egy kis időt, legyen könyörületes!...

Berent.
Nem is tekintve mások érdekét, önre nézve jobb lesz, minél előbb. (Körül néz.) Egyelőre tehát kész vagyunk.

Tjälde.
Ne hagyjon el ön is!... ne hagyjon el!

Berent.
Most már bejöhet neje önhöz, nemde?

Tjälde. (Erőt véve.)
Igen.

Berent. (A pisztolyra.)
Ezt ime (fölveszi) nem viszem magammal. Itt merem hagyni, s ide teszem az asztalra. Ha önnek, vagy az önéinek szükségük lenne rám: értesitsenek!

Tjälde.
Köszönöm.

Berent.
Nem távozom addig a városból, mig a gonoszabbján tul nem leszünk. Ha segélyemre lesz szüksége, éjjel-nappal rendelkezzék velem.

Tjälde.
Köszönöm.

Berent.
Most pedig legyen szives az ajtót kinyitni.

Tjälde. (Fölkel.)
Ah elfeledtem... bocsásson meg!

Berent. (Felöltőjét és kalapját veszi.)
Nem kivánja nejét beszólitani?

Tjälde.
Nem - egy kis időre van szükségem, mig összeszedem magamat. - A legrosszabb elérkezett...

Berent.
Azt hiszem én is, de épen ezért - (megrántja a csengetyüt).

Tjälde.
Mit akar ön?

Berent.
Mielőtt távoznám, meg akarok győződni, hogy nejét magához kéreti.

Tjälde.
Ah, ezt nem kellett volna tennie.

(Egy irnok megjelenik.)

Berent. (Tjäldére intve.)

Tjälde.
Kérje az asszonyt... kérje meg nőmet, hogy sziveskedjék hozzám fáradni.

Berent.
Azonnal!... (Az el.) Isten önnel!... (El.)

Tjälde. (Az ajtó melletti székbe roskad.)

(A függöny legördül.)

Harmadik felvonás.

- Az iroda. -

1-ső jelenet.
Tjälde, később Tjäldéné.

Tjälde. (Egyedül; - a széken ül azon helyzetben, mint a függöny lementekor, aztán hirtelen fölkel.)
Mihez kezdjek?... Ő utána jönnek majd gyermekeim,... utánuk munkásaim... s aztán mások mind... mind!... Hát ha menekülnék!?... de a törvényszék!... Oh levegőt... levegőt!... (A hátsó ablakhoz megy.) Oh mily szép idő van,... de nem nekem többé!... (Kinyitja az ablakot.) A »pejkó«!... (megfordul) Nem... nem nézhetek reá!... Mért van felnyergelve?... Ah igaz, hisz az ügyvéddel kezdett értekezés után szándékom volt... de most már mindennek vége van!...

(Egy eszmétől megkapatva, nehány lépést tesz és fölkiált.)

Igen... e lóval elérhetem a külső kikötőket, mielőtt a gőzös külföldre indulna. (Óráját nézi.) Igen, ez lehetséges!... s akkor mindenen tul vagyok. (A lépcsőn lépteket hall, megijed.) Ki az? mit akarnak?...

T-né. (A lépcsőn.)
Hivattál?...

Tjälde.
Igen. (Fürkészve.) Felülről jösz?

T-né.
Igen, kissé pihenten.

Tjälde. (Részvéttel.)
Ah te aludtál - s én fölzavartalak!

T-né.
Nem, nem aludtam. (Lassan lejön.)

Tjälde.
Nem aludtál?... (félénken.) Akkor hát... (magában.) Nem, nem merem megkérdeni.

T-né.
Mit kivánsz?

Tjälde.
Azt akartam... (látja, hogy neje a revolvert nézi.) Csodálkozol, hogy oda tettem?... Azért történt, mert utaznom kell.

T-né. (Ki a pultnál marad.)
Utaznod?...

Tjälde.
Igen. Berent, az ügyvéd volt itt, mint talán hallhatád?... (Semmi válasz.) Üzleti ügyek... azonnal külföldre kell mennem.

T-né. (Gyöngén.)
Külföldre?...

Tjälde.
Csak nehány napra. Azért add elő köpenyzsákomat, s a szükséges fehérnemüt... de gyorsan!...

T-né.
Ugy hiszem, hogy köpenyzsákod még nincs kiüritve, ugy van, mint midőn tegnap megérkezél.

Tjälde.
Annál jobb!... add ide!

T-né.
Tehát azonnal indulsz?

Tjälde.
Hah!... a gőzössel a külső kikötőbül.

T-né.
Akkor egy percet se veszits.

Tjälde.
Rosszul vagy?

T-né.
Igen.

Tjälde.
Régi bajod.

T-né.
Igen. - Elhozom a köpenyzsákot.

(Tjälde fölsegiti a lépcsőn.)

Tjälde.
Te szenvedsz, de majd jobban leszesz...

T-né.
Csak te lennél jobban.

Tjälde.
Mindenkinek türni kell a magáét.

T-né. (Megáll s a lépcsőhöz támaszkodik, elbocsájtva.)
Együtt többet birhatnánk.

Tjälde.
Az én ügyeimet te nem érted... s a tieidről beszélni nem volt időm.

T-né
Oh... nem... (Fölfelé indul.)

Tjälde.
Segitselek?

T-né.
Köszönöm.

Tjälde. (Előre jön.)
Sejti talán?... Eh mindig ilyen... Elvette bátorságom. - De nincs választás!... De pénz is kell!... Nehány aranyam van a fiókban... (A nagy asztalhoz rohan, kinyitja, nehány aranyat az asztalon számlál - majd a lépcsőre néz, hol neje leült.) Leültél?...

T-né.
Egy kissé elgyöngültem. De most már megyek. (Fölkel és lassan fölvánszorog.)

Tjälde.
Szegény teremtés... ereje kimerült... (erőt véve.) Eh... nem... 5. 6. 8. 10. ... Ez nem elég... kell még nehánynak lenni. (Keres.) Ha ez elfogy, itt van még órám és lánczom. 20... 24... több nincs... De az iratok!... Itt ne feledjem... (kirakja.) A föld, ég lábaim alatt... de hol késik... hisz készen volt... Oh mennyit fog szenvedni... de tán kevésbé, ha távol leszek. Akkor tán könyörületesebbek lesznek hozzá is, gyermekeimhez is... Igen gyermekeim!... (Ismét erőt akar venni.) De most most, már el... el... el!... Végre itt van!... (Fönn részvéttel.) Segitselek?...

T-né.
Köszönöm!... vedd a köpenyzsákot...

Tjälde. (Elveszi azt lassan.)
Egy kissé nehezebb, mint utóbb.

T-né.
Ugy?

Tjälde.
Nehány iratot kell még beletennem.

(Az asztalhoz megy, a pénzt elteszi, s az iratokat becsatolja.)

De gyermekem, itt pénz van.

T-né. (Ki lassan előre jön.)
Igen... nehány arany, mit időnként adtál... gondoltam, szükséged lehet rá!

Tjälde.
De ez nagyon sok!

T-né. (Mosolyog.)
Magad sem tudod, mennyit adtál. ...

Tjälde.
Mindent tud!... Nanna... (Kitárja karjait.)

T-né.
Henning!... (Zokogva ölelkeznek.)

T-né. (Kibontakozik, susogva.)
Ne hivjam a gyermekeket?

Tjälde. (Mint elébb.)
Nem, nem!... ne szólj nekik, csak később!...

(Ujra ölelkeznek.)

Tjälde. (Az utitáskát fölkapja.)
Menj az ablakhoz, hogy midőn lóra ülök, láthassalak... (Sietve indul - aztán megáll.) Nanna!

T-né.
Henning!

Tjälde.
Bocsáss meg!

T-né.
Mindent!

Tjälde. (Sietve indul, az ajtóban az irodaszolgával találkozik, ki levelet hoz, átveszi, azzal.)
Berent ir?... (Fölbontja s az ajtóban olvassa, aztán az utitáskával kezében előre jön, s ujra olvas.) »A mint öntől távozám, lovát fölnyergelve láttam, félreértések elkerülése végett értesitem, hogy háza rendőrökkel van körülvéve. Kész szolgája Berent.«

T-né. (Az asztalhoz támaszkodva.)
Nem utazhatol?...

Tjälde.
Nem! (Leteszi a táskát, s homlokát törli.) (Csönd.)

T-né.
Henning!... imádkozzunk!...

Tjälde.
Mit akarsz?...

T-né.
Imádkozni, imádkozni!... Az ur segélyét kérni!... (Könyekben tör ki.)

Tjälde. (Hallgat.)

T-né.
Jőjj Henning!... (Térdre hull.) Láthatod - itt emberi erő nem segit...

Tjälde.
De azt is tudom, hogy a z s e m segit.

T-né.
Ah!... Kisértsd meg egyszer... legnagyobb bajodban!

Tjälde. (Vivódik.)

T-né.
Soha sem akartad!... Hallgattál előttünk... s az Isten előtt is... nem tártad fel soha szivedet, lelkedet egyikünk előtt sem!...

Tjälde.
Elég!...

T-né.
A mit te egész nap el tudtál titkolni, elárultad éjjel... Oh az emberi ajk nem maradhat zárva!... Melletted virrasztva, láttam szenvedésed. - Most ime tudod már, miért merültem ki. Éjjel álmatlanság, s titkolózás nappal... az én szenvedésem több volt a tiédnél!...

Tjälde. (A kandalló melletti székre roskad.)

T-né.
Menekülni vágytál... Ha az emberektől futnunk kell, ki van más, a kihez fordulnánk!... Azt hiszed, hogy élnék, ha ő nem lett volna?

Tjälde.
Sirva borultam le, kértem, könyörögtem - oh de mind hiába!...

T-né.
Henning! Henning!...

Tjälde.
Mért nem áldotta meg munkálkodásomat, és küzdelmeimet? Most már mindegy!...

T-né.
Ah... igy még iszonyubbtól tarthatsz...

Tjälde. (Fölkel.)
A legiszonyubb még ezután jő...

T-né.
Mert magunkban van. (Szünet.)

2-dik jelenet.
Előbbiek, Walburg.

(A lépcsőn mutatkozik, a hol a többit észrevéve, megáll.)

T-né.
Mit akarsz gyermekem?

Walburg. (Fölindulását fékezve.)
Szobámból rendőröket láttam házunk körül, s most pedig a törvényszék küldöttei léptek be.

T-né. (Azon székre ül, a melyről az imént férje kelt föl.)
Ugy van gyermekem. Atyád egy oly erőfeszités után, mit csak Isten, s én láttam, minden vagyonát a törvényszéknek adta át.

Walburg. (Pár lépést tesz előre, megáll.) (Szünet.)

Tjälde. (A némaságot elviselni nem birva.)
Rajta! elő mindazzal, mit Müller Nanna atyjára mondott!...

T-né. (Fölemelkedik.)
Azt nem fogod tenni Walburg!... Egyedül Isten a biró!...

Tjälde.
Csak kezdd el!... hisz én oly méltatlanul bántam veled!... (Megindulva.) hogy soha sem bocsáthatsz meg, hogy szeretetedet és becsülésedet elvesztettem.

T-né.
Gyermekem! Gyermekem!...

Tjälde.
Hogy haragod, szégyened nem ismer határt.

Walburg.
Atyám!... atyám!... (Az irodaajtón el.)

Tjälde. (Követni akarja, de a lépcsőnél roskadozni kezd, arra támaszkodik.)

T-né. (A székbe rogy. Hosszu szünet.)

3-ik Jelenés.
Tjälde, Tjäldéné, Jacobsen.

Jacobsen. (Ugy van öltözve mint elébb, csakhogy kabát helyett egy rövid vászon felöltöny van rajta. A külső irodákból jön. Tjälde csak akkor veszi észre, mikor már egészen mögötte van, ekkor két karját eléje tartja, mintha el akarná távolitani, de Jacobsen egyenesen hozzá lép s haragtól elfulladt hangon.)
Gazember!

Tjälde. (Visszahuzódik.)

T-né.
Jacobsen! Jacobsen!

Jacobsen. (Nem hallja.)
A törvényszolgákkal jöttem... a sörház könyveit, iratait lefoglalták... Az üzletet bezárták, a gyárban szintugy.

T-né.
Ah istenem!

Jacobsen.
A miért kezes lettem, kétszer annyi mint minden vagyonom. (Fojtott hangon beszél, de mely a harag s a felindulástól remeg.)

T-né.
Kedves Jacobsen!...

Jacobsen (Az asszony felé fordulva.)
Mindig mondtam neki, mikor aláiratott, hogy »hisz nekem nincs annyim, s ez nem igazság«, de ő azt felelte, hogy csak formaság az Jacobsen, - de mondám »e formaság nem becsületes«. - »Kereskedői formaság« - mondá ő - »mindenki igy tesz«... de mert, a mit tudok, tőle tanultam, bíztam benne. (Fölindulva.) És igy beszélt rá mindig, egyszer mint másszor. Most már többel tartozom, mint mennyit egész életemben megfizethetnék... Megbecstelenitve kell élnem, ugy kell meghalnom... Érti ezt asszonyom?

T-né. (Hallgat.)

Jacobsen. (Tjäldéhez, ki esengve néz rá.)
Hallod? - feleséged nem tud mit felelni!... Gazember!

T-né.
Jacobsen! Jacobsen!

(Mind felindultabban.)

Jacobsen.
Önt asszonyom tisztelem, becsülöm... De ő engem arra vitt, hogy megcsaljak másokat,... s miatta sok embert tettem szerencsétlenné!... Én bennem biztak, s én biztam ő benne. Azt mondtam nekik, hogy ő az egész vidéknek jótevője, s kötelességünk őt a nehéz időkben segiteni. S most sok szegény családnak háza, földje utána megy. S erre ő engem használt föl... Mily galád, szivtelen ember! (Tjäldéhez.) Nagy kedvem volna... de nem is tehetek mást, minthogy kezem sulyát - (meg akarja ragadni.)

T-né.
Jacobsen, értem!...

Jacobsen. (Elbocsátja.)
Igen önért asszonyom... mert önt tisztelem, becsülöm, de minő arccal álljak most azok elé, kiket szerencsétlenségbe taszitottam? Azt hiába mondom el, hogy miként volt a dolog, mert azzal nem adom vissza mindennapi kenyerüket! s hogyan kerüljek feleségem szeme elé!... (megindulva) ki annyira bizott bennem, s azokban, kikben én biztam. S aztán gyermekeim!... s ez a legkeservesebb! - mi mindent fognak hallani! - Meghallhatják nem sokára, hogy milyen apjuk van, meghallhatják azok gyermekeitől, kiket szerencsétlenné tettem!

T-né.
Im, maga is érzi mily fájdalmas ez!... kiméljen tehát másokat, legyen könyörületes!...

Jacobsen.
Önt tisztelem, becsülöm... de mégis sanyaru dolog, hogy ezentul egy falat kenyér sem lesz házamban, mit magunkénak mondhatnánk, mert többel vagyok adós, mint mennyit egész életemben lefizethetnék. Ez sanyaru dolog asszonyom, nagyon sanyaru!... Hol lesznek ezentul szép csendes estéim, és gyermekeimé! s vidám vasárnapunk!... de tőlem is legyen mit hallania! Gazember! Óraszámra foglak üldözni!

(Tjälde iszonyodva az iroda felé menekül, honnan a gondnok két tanuval és Sannässal lép be. Tjälde hátra megy s ráborul az asztalra, a belépőknek háttal van.)

4-ik Jelenés.
Elébbiek. Gondnok, a tanuk, Sannäs.

Gondnok. (Tjälde mögött.)
Bocsánat!... A könyveket s az iratokat!

(Tjälde föléled - a kandallóhoz siet, s arra támaszkodik.)

Jacobsen (Követi, suttogva.)
Gazember!

(Tjälde ismét menekül, s az ajtó melletti székre ülvén, arcát kezébe rejti.)

T-né (fölkel, suttogva.)
Jacobsen! Jacobsen! (az közeledik.) Akarva, szándékosan soha sem csalt meg ő senkit! A minek ön nevezi, ő nem volt az soha, s nem is leszen - (leül.)

Jacobsen.
Önt tisztelem, becsülöm; de ha ő nem hamislelkü csaló, akkor a világon senki sem. (Sir.)

T-né (A székre visszadőlve ő is elfödi arcát. - Rövid szünet. - Ekkor a távolból moraj hallszik, mintha több száz ember hangja volna. A gondnok s a tanuk abba hagyják a vizsgálatot és összeirást, s mind figyelnek.)

T-né (Nyugtalanul.)
Mi az?

(Sannäs és a gondnok az első ablakhoz mennek, Jacobsen a hátulsóhoz.)

Jacobsen.
Ezek a sörház, a gyár s a hajómühely munkásai. (Az asszonyhoz lép.) A munka egyelőre felfüggesztetett; de ma fizetési nap is van, s ők nem látják bérüket!

(A többi folytatja munkáját.)

Tjälde (Kétségbeesve előre jön.)
Erről megfeledkezém!

Jacobsen (Feléje megy.)
Igen... menj ki csak közéjük, meg fogod hallani mi vagy.

Tjälde (Az utitáskát kinyitja, halkan.)
Ne, itt a pénz... de aranyak. Eredj hát rögtön a városba, váltasd fel, s fizesd ki őket.

T-né (szintén halkan.)
Tegye meg Jacobsen!

Jacobsen.
Az ön kedvéért legyen!... akkor... tehát a pénz itt van... az uti táskában... (fölnyitja) s az uti táska igy fölkészitve... Tehát ő szökni akart!... s pedig a munkások bérével!... Hogy ha ő nem gazember -!

T-né (Mialatt Tjälde elfordul, halkan.)
Siessen! különben idejönnek.

Jacobsen (Halkan.)
Megyek már.

Gondnok (Utját állja.)
Bocsánat!... innen semmit sem szabad kivinni, mig megvizsgálva és fölirva nincs.

Jacobsen.
Ma fizetési nap van, s ebben van a pénz.

T-né.
Jacobsen felelős lesz érte, s be fog számolni.

Gondnok.
Az már más. Jacobsen becsületes ember. (Visszavonul.)

Jacobsen (Az asszonyhoz halkan, de megindulva.)
Hallja asszonyom? Engem ő is becsületesnek tart. De nem sokára senki sem fog annak tartani. (Megy, de Tjälde előtt halad el, halkan,) Gazember!... de visszajövök!... (El.)

Gondnok (Munkáját elvégzé, Tjäldehez.)
Bocsánat! A szobák, s a család lakosztályainak kulcsait kérjük.

T-né. (Férje helyett.)
A házfelügyelőnő önökkel megy. Sannäs! ime a kulcs a kulcsos szekrényhez. (Sannäs átveszi.)

Gondnok. (Egy pillantást vet Tjälde értékes láncára.)
Rajta levő öltönyei meghagyatnak, de ha ezek között értékesebb ékszerek vannak, akkor...

Tjälde. (Óraláncát le akarja kapcsolni.)

Gondnok.
Tartsa meg!... Csupán jegyzékbe vesszük.

Tjälde.
Nem akarom megtartani.

Gondnok.
A mint tetszik. (A tanuk egyike átveszi.) Isten önnel!

(Signe, s mögötte Hamar az iroda ajtajában megjelennek, s az utóbbit látták. A gondnok, Sannäs és a tanuk jobb oldalt akarnak távozni.)

Gondnok.
Ez ajtó zárva van.

Tjälde. (Mintegy álomból serkenve.)
Csakugyan!... (Oda megy s kinyitja.)

5-ik Jelenés.
Tjälde, Tjäldéné, Signe, Hamar, Sannäs (egy percre.) Később: Walburg.

Signe. (Előrohan.)
Anyám!... (Ez előtt térdre roskad.)

T-né.
Igen gyermekem, a megpróbáltatás napja elérkezett, s félek, hogy mindnyájan gyöngék leszünk.

Signe.
Anyám! mi lesz ebből!?

T-né.
Azt az isten tudja.

Signe.
Én Hamarral elutazom az ő Ulla nénjéhez, azonnal megyek.

T-né.
Az a kérdés, hogy Ulla néni akar-e még rólad tudni valamit?

Signe.
Hogyan Ulla néni?... Mit gondolsz?

T-né.
Hogy te gazdag szülék gyermeke v o l t á l ! s nem ismered az életet.

Signe.
Hamar! Ulla néni nem fogadna el engem?

Hamar. (Kis gondolkodás után.)
Én nem tudom.

T-né.
Nos hallod gyermekem!... Most néhány óra alatt többet fogsz tanulni, mint eddig egész életedben.

Signe. (Iszonyodva, suttog.)
Tehát azt hiszed...?

T-né.
Hallgass!... (Signe arczát anyja ölébe rejti.)

(Óriási hahota, mintha több száz embertől eredne.)

Hamar. (Az első ablakhoz rohan.)
Mi az?

Sannäs. (A jobb o. ajtón be, s a hátsó ablakhoz, Tjälde, T-né és Signe fölállanak.)

Hamar.
A »pejkó«... az ő kezükbe került.

Sannäs.
Egy emelvényre vezették - s ugy tesznek, mintha nyilvánosan elárverezni akarnák.

Hamar.
Ők kinozzák őt...

Sannäs. (Ismét kifut.)

Hamar. (Fölkapja az asztalról a revolvert, s megvizsgálja meg van-e töltve.)
Várjatok csak!

Signe.
Mit akarsz? (A mint az indul, Signe utána, s visszatartja.)

Hamar.
Bocsáss!

Signe.
Előbb mondd mit akarsz? Közéjük akarsz menni egyedül?

Hamar.
Igen.

Signe. (Karjával átfogva.)
Innen nem távozol!

Hamar.
Vigyázz! a revolver töltve van!

Signe.
Mit akarsz azzal?

Hamar. (Kiszabaditja magát, s erély- és határozottsággal.)
A pejkó fejébe egy golyót röpiteni, nem méltó hozzá e szemétnép. Ő nem kerülhet árverésre még tréfából sem, annál kevésbé komolyan... De eltalálom én őt innen is. (Az első ablakhoz rohan.)

Signe. (Utánna kiáltva.)
De lövésed embert találhat!

Hamar.
Kezem sokkal biztosabb! (Céloz.)

Signe.
Atyám! ha most innét lövés történik, most...

Tjälde. (Előre rohan.)
A ló a tömeghez tartozik, ép ugy mint a revolver!

Hamar.
A parancsolgatás ideje lejárt!

Tjälde. (Tjälde a revolvert megragadni akarja, ez elsül. Signe egy sikoltással anyjához rohan.)

Künn ekkor egészen ablak alatt iszonyu orditozás támad:
Ők lövöldöznek ránk! lövöldöznek ránk!

(Ugyanakkor több ablaktörés hallik, a szobába kövek repülnek. Kiabálás, kaczaj. Walburg, ki az iroda ajtaján berohant, atyját testével fedezi, s fejével az ablak felé fordul.) Egyes hangok az ablaknál:
Utánnam emberek!

Hamar. (A revolvert az ablaknak szegezve.)
Kisértsd meg!

T-né és Signe.
Ránk törnek!

Walburg.
Te nem fogsz lőni. (Elébe áll.)

Tjälde.
Sannäs ott van a rendőrökkel!

(A zajból ez erős kiáltás hallatszik: "vissza" ezt ismét ujabb moraj követi, s e közben egy hang:
Nem! Ők lövöldöznek ránk, a kiket megcsaltak!... ujra: vissza!! - a moraj lassan mindig távolodik, mig végre csönd lesz.)

T-né.
Adjunk hálát istennek!... ki most igazán nagy veszedelemtől mentett meg. (A székbe roskad. Csend.) Hol vagy Henning!?

Tjälde. (Hozzá jön, kezét fejére teszi, aztán izgatottan megfordul, s hátra megy. Szünet.)

Signe. (Ki anyja lábainál térdel.)
De nem fognak-e visszajönni? nem jobb volna-e innen távoznunk?

T-né.
Hová mehetnénk mi?!...

Signe. (Kétségbeesve, de némi nyugalommal.)
De mi lesz hát belőlünk?

T-né.
A mi az istennek tetszik!...

(Szünet.)

Hamar. (Észrevétlenül a háttérbe somfordál, s a revolvert a székre téve, elinal.)

Walburg.
Signe, nézz körül!

Signe. (Föláll, körülnéz, s halkan felsikolt.)

T-né.
Mi az?

Signe.
Előre tudtam!

T-né.
Mi történt?

Walburg.
Mi történt?... Minden jómodu háznak megvan a maga hadnagya, a mienk nem az már, tehát ő is eltünt.

T-né.
Signe!... gyermekem!

Signe. (Keblére borul.)
Anyám!

T-né.
Hadd enyészszék el minden hamisság!... Ne panaszkodjunk! -

Signe.
Anyám! anyám! (Sirva.)

T-né.
Jobb hogy igy történt... No gyermekem!... ne sirj!

Signe.

Nem sirok... de szégyenlem magamat... szégyenlem magamat. (Sir.)

T-né.
Nekem van okom pirulni, mert nem volt erőm gátolni, mit helytelennek láttam.

Signe. (Mint elébb.)
Anyám!...

T-né.
Most tehát egészen el vagyunk hagyatva, - de legalább semmink sincs már, mit elvehetnének.

Walburg. (Izgatottan előlép.)
Anyám! én is elhagylak titeket.

Signe. (Felé fordul.)
Te is Walburg?... most?

Walburg. (Megindulva.)
Az üzlet feloszlott, most hát mindenkinek kötelessége magáról gondoskodni.

Signe. (Folyvást nővére felé fordulva áll háttal a nézőknek.)
De mit tegyek én, ki semmihez nem értek?

T-né. (Ki székébe visszahanyatlott.)
Rosz anyának kell lennem mégis, hogy gyermekim mind igy elhagyni vágynak!

Walburg. (Kihivólag.)
Nem maradhatunk!... Nem élhetünk, nem szabad továbbra is a tömegből élnünk. Elég soká emésztettük a...

T-né.
Hallgass!... atyád ott van! (Szünet.) Mit akarsz gyermek!?

Walburg. (Küzdés után szeliden.)
Holst irodájába lépek, meg akarom tanulni a kereskedelmet, aztán magam kezdek üzletet.

T-né.
Nem tudod mibe fogsz.

Walburg.
De azt igen, mit hagyok el.

Signe.
És én, ki csak teher vagyok, mert semmit sem tudok...

Walburg.
Valamit csak tudsz!... Ha másként nem lehet, menj szolgálni... mit tesz az?... De a tömegből élni?... ah nem egy perczig sem!...

Signe.
Mi lesz anyánkból?

T-né.
Ő atyátok mellett marad.

Signe.
Egyedül?... te ki oly gyönge vagy!?

T-né.
Nem egyedül... Atyátok és én.

Tjälde. (Előlép, neje kezét nyujtja neki, ő megcsókolja azt, aztán térdre borul előtte, s fejét ölébe rejti.)

T-né. (Kezét fejére téve, nyájaskodva.)
Gyermekek! bocsássatok meg szegény atyátoknak, ez a legszebb mindenek fölött, a mit tehettek. (Tjälde ismét föláll s a háttérbe megy.)

(Az iroda-szolga levéllel be.)

Signe. (Félve visszavonul.)
Ezt ő küldi... de én többé mitsem akarok tudni róla.

(Az iroda-szolga Tjäldének nyujtja.)

Tjälde.
Többé nem fogadok el levelet.

Walburg. (Ki ez alatt a szolgával beszélt.)
Sannästől?

Tjälde.
Tehát ő is?

T-né.
Vedd el Walburg, s olvasd!... hadd jőjjön, minek jönni kell!

(A szolga átadja s el.)

Walburg. (Fölnyitja, egy pillantással átfutja, aztán egy kissé megindulva fönnhangon olvassa:)
»Mélyen tisztelt főnök ur! Azon nap óta, hogy házába léptem, mindent önnek köszönhetek. Ép ezért ne vegye, rosz néven a mit most teszek! Ön tudja, hogy nyolcz év előtt egy kis örökséghez jutottam. Ez összeget én forgatgattam, még pedig azon üzletágakban, melyeket a nagykereskedés még nem keresett föl. (Szünetet tart.) Ezekből származott nyereségemet - körülbelől 7000 species - tiszteletteljes hálából önnek ajánlom föl, mert tulajdonképen önnek köszönhetem. Ön képesebb lesz mint én ezt megtöbbszörözni.

Ha ehez az én segélyemre szüksége volna, rendelkezzék velem, mert nincs forróbb kivánatom, minthogy önnél maradhassak.

Bocsásson meg hogy ezzel most alkalmatlankodom, de nem tehettem másként. Sannäs J.«

(Tjälde ez alatt előre jött, s neje jobbjára állt.)

T-né.
O Henning, ha azok közül, kiken te segitél, ez órában csak egyetlen egy is megemlékszik rólad - meg vagy jutalmazva.

Tjälde. (Fejével biczczent s hátra megy.)

T-né.
Oh gyermekim!... látjátok, hogy ő, az idegen - atyátokhoz mennyire hű marad!

(Csönd. Signe a nagy asztalra borulva sir. Tjälde a háttérbe ment, s miután föl s alá járt - fölmegy a lépcsőn.)

Walburg.
Nem jó volna, ha én beszélnék Sannässel?

T-né.
Tedd azt gyermekem! E percben én nem volnék rá képes, s atyád sem! Azért tedd te azt!... (Fölkel.) Jőjj Signe! beszélgessünk kissé. Szived tudom, most nyitva lesz... Oh mily rég ideje már, hogy egymáshoz bizalmasan szóltunk?... (Signe anyját átöleli.)

T-né.
Hol van atyátok?

Walburg.
A felső szobába ment.

T-né. (Signere támaszkodva.)
Jól tette, - neki nyugalomra van szüksége; oh de... azt alig találhat... (menve) nehéz napunk volt... de az isten majd jobbra fordit mindent... (A jobb o. ajtón el.)

Walburg. (A háttérbe megy, csönget, irodaszolga be.)
Ha Sannäs künn van, mondd neki, kéretem, sziveskedjék egy pillanatra hozzám bejönni. (Az el.) Talán be sem jön, ha megtudja, hogy én várom. (Figyel.) Ő jön.

(Előre jön.)

6-ik Jelenés.
Walburg, Sannäs.

Sannäs. (Belép s a mint Walburgot megpillantja, megáll, s kezeit háta mögé rejti.)
Ön az?

Walburg.
Kérem lépjen közelebb!

Sannäs. (Tétovázva néhány lépést tesz.)

Walburg. (Nyájasan.)
Jőjjön hát!

Sannäs. (Néhány gyors lépést tesz.)

Walburg.
Ön egy levelet küldött atyámnak.

Sannäs. (Rövid gondolkodás után.)
Igen.

Walburg.
S abban ön neki egy igen szives ajánlatot tett.

Sannäs. (Mint elébb.)
Igen... igen... azaz... az magától értetődik.

Walburg.
Ugy?... Én nem vagyok az ön véleményén. De annak, ki tette, becsületére válik. (Csönd.)

Sannäs.
Reménylem, hogy elfogadja.

Walburg.
Azt nem tudom. - Attól függ van-e szüksége rá?

Sannäs.
Van-e szüksége rá?

Walburg.
Igen! - (Csönd.)

Sannäs. (Félénken pillant rá.)
Parancsol még valamit a kisasszony?

Walburg. (Mosolyog.)
Parancsolni?... nem, nem parancsolok... - Ön ajánlatot tett, hogy ezentúl is atyámnál marad.

Sannäs.
Igen... igen... azaz, ha atyja is akarja.

Walburg.
Nem tudom... különben akkor egyedül lesz vele, s anyámmal... mással senkivel.

Sannäs.
Ho... hogyan?... de hát a kisasszonyok?

Walburg.
A mi Signet illeti, ő nem tudom mihez fog, de én még ma elhagyom a házat.

Sannäs.
Hogyan?... ön tehát...

Walburg.
...állást keresek egy kereskedői irodában. Ha tehát ön atyámnál marad, el kell készülve lennie a magányra. (Szünet) Ön nem gondolt erre ugy-e?

Sannäs.
Ne... nem, s mégis úgy hiszem, hogy ez esetben atyjának nagyobb szüksége lesz reám.

Walburg.
Az bizonyos. - De mégis mit akar azzal, hogy sorsát atyáméhoz köti?... az övé most nagyon bizonytalan.

Sannäs.
Mit akarok?

Walburg.
Egy fiatal embernek, jövőjére nézve csak kell tervének lenni.

Sannäs.
I... ig... igen. Én csak arra gondoltam, hogy helyzete egyelőre igen súlyos leend.

Walburg.
Minden bizonynyal, de önnek magára kell gondolnia. Arról kell gondoskodnia, hogy magának állást szerezzen.

Sannäs. (Zavarral.)
Nem szeretek magamról beszélni.

Walburg.
De én akarom. Csak kell valami céljának lenni?

Sannäs.
Ha az igazat meg kell mondanom - nekem Amerikában vagyonos rokonaim vannak, kik már évek óta sürgetnek, hogy hozzájok menjek. Egy nagy üzletben egy nagyon előnyös állást minden perczben elfoglalhatok.

Walburg.
Valóban?... - s mért nem fogadta el már rég ezen ajánlatot?...

Sannäs. (Nem felel.)

Walburg.
Tehát áldozat volt öntől, hogy eddig nálunk maradt.

Sannäs. (Hallgat.)

Walburg.
S még nagyobb áldozat, hogy még most is maradni akar?

Sannäs. (Nagy zavarral.)
Én nem tartottam annak.

Walburg.
Atyám ily nagy áldozatot öntől nem fogadhat el.

Sannäs. (Megijedve.)
Miért nem?

Walburg.
Mert azt még kivánni is sok volna. Én mindenesetre ellenezni fogom.

Sannäs. (Majdnem sírva.)
Ön kisasszony?

Walburg.
Igen. - A visszaélésnek véget kell vetni.

Sannäs.
Visszaélés -?... - a mi engem boldogit?

Walburg.
Ha atyámmal erről szólani fogok, nem kétlem, hogy nekem igazat fog adni.

Sannäs. (Félénken.)
Hogyan?

Walburg.
(Rövid gondolkodás után.) Megmondom neki, hogy ön nekünk eddig is nagy áldozatot hozott, s hogy most még nagyobbat akar hozni.

(Szünet. Sannäs lehajtja fejét, s arcát kezével eltakarja, de a mint eszmél s megint háta mögé rejti, de továbbra is megtörten áll.)

Walburg. (Szeliden de határozottsággal.)
Gyermekségem óta megszoktam kutatni, a mi az emberek tettei és szavai mögött rejtezik.

Sannäs. (Az elébbi állásban de nyugodtan.)
Megszokta ön, hogy keserű, kegyetlen és igaztalan legyen.

Walburg. (Meghökken, majd erőt vesz és szeliden.)
Ne mondja ezt Sannäs! Az nem kegyetlenség, nem igaztalanság, ha jövőjére gondolok, s a csalódástól megkimélni akarom.

Sannäs. (Kinosan találva.)
Kisasszony!

Walburg.
Legyen igazságos maga iránt. Akkor azt is, mit az imént mondék, helyesebben itéli meg.

Sannäs.
Parancsol még valamit?

Walburg.
Nem parancsolok semmit, a mit kivántam elmondtam. Most már csak egy istenhozzádot mondok önnek - s teszem azt a legmélyebb hálával mind azon jóért, melylyel irántam, s valamennyiünk iránt viseltetett. Isten önnel Sannäs!

Sannäs. (Magát meghajtja.)

Walburg.
Hát kezet sem nyujt? Igaz, én megsértettem önt, s most bocsánatot is kérek érte. (Egy pillanatig szünetet tart.) S én is megbocsátok önnek, hogy egykor megsértett.

Sannäs.
Én?... én soha sem sértettem még önt!

Walburg.
De igen!... Egy nőt nevetségessé tenni, mindig sértés.

Sannäs. (Meghajtja magát s menni készül.)

Walburg.
De azért Sannäs, váljunk mint jó barátok. Ön Amerikába utazik... Én is utazom, csakhogy idegenekhez... Kivánjunk hát szerencsét egymásnak.

Sannäs. (Megindulva.)
Éljen boldogul kisasszony! - (Megy.)

Walburg.
Sannäs! kezét!...

Sannäs. (Megáll.)
Nem kisasszony.

Walburg.
Ne legyen gyöngédtelen, nem érdemlem öntől.

Sannäs. (Ismét menni akar.)

Walburg. (Szigorral.)
Sannäs!

Sannäs. (Megáll.)
Kezemtől az öné veres lehetne kisasszony. (Büszkén kiegyenesedik.)

Walburg. (Rövid küzdés után.)
Nos igen, mi megsértettük egymást, de mért ne bocsássunk meg egymásnak?

Sannäs.
Mert az imént újra megsértett, még jobban mint valaha.

Walburg.
Nem, ez sok!... Én itt beszéltem önnel, mert tartozom vele magamnak, hogy egy ferde helyzetet elkerüljek, s kötelességem volt idejében figyelmeztetni önt is, hogy ne tegye ki magát csalódásnak, s ezt ön sértésnek nevezi. Ki sértette itt meg a másikat?

Sannäs.
Ön sértett meg engem, mert rólam így vélekedik. Nem keseríté-e meg kegyetlenül életem legönzéstelenebb tettét?

Walburg.
Az semmi esetre sem volt szándékom, s nagyon örülnék, ha csalódtam volna.

Sannäs. (Nemes haraggal.)
Örülne! Tehát örülne, ha valóban meggyőződnék, hogy nem vagyok - nyomorúlt?

Walburg. (Nyugodtan.)
Ki állitotta azt?

Sannäs.
Ön! - Ön ismeri szivem gyöngeségét, - de azért nincs joga azt hinni rólam, hogy most lesbe állok, hogy atyja szerencsétlenségéből hasznot húzzak... Röviden... ki nekem ily aljas érzelmeket tulajdonit, annak én nem nyújtok kezet. - S miután oly sokáig gyötrött, hogy bátorságomat visszanyertem, hallja még ezt is: E kéz (kitárja) az ön atyjának hü szolgálatában fagyott meg, s lett vörös. Ép ezért tarthatta volna leánya méltóságán alólinak, hogy azt kigúnyolja. (Menni akar de rögtön visszatér.) Még egyet: Kérje ön m o s t atyjának kezét, s el ne bocsássa; ez sokkal nemesebb, mint szerencsétlenségében elhagyni. Ez illőbb leend, mint az é n jövőmmel törődni, mert - legyen nyugodt - arról én gondoskodom. S ha majd egykor, az ő szolgálatában, mely most bizonyára terhes leend, keze becsületben igy megvörösödik, mint az enyém, akkor be fogja látni, mily fájdalmat okozott nekem! Most még erre nem képes. (Gyorsan az iroda ajtajának tart, de midőn az előszinre ért, kissé késlelkedik.)

Walburg. (Veszélyesen.)
Ej... mily haragos volt, - (komolyan) de valóban oly - !... (utánna néz.)

Tjälde. (Felülről a lépcsőn.)
Sannäs!

Sannäs. (Az irodaajtóban, oly hangosan felel, hogy izgatottság észrevehető.)
Itt vagyok!

Tjälde. (Fönn a lépcsőn.)
Sannäs! Sannäs! Jacobsent látom jönni! (Remegve előre jön, mialatt beszél, Sannäs követi.) Kétségkivül ismét engem keres! Gyávaság tőlem, hogy nem tudom elviselni, de nem birom, ma nem, most nem... nem birom. - ... Tartóztassátok, ne bocsássátok be... Fenékig akarom üriteni a keserü pohárt... (majdnem sugva) de ne egyszerre!... (Arcát kezébe rejti.)

Sannäs.
Nem fog bejönni, legyen nyugodt! (Gyorsan s szilárd lépésekkel ki.)

Tjälde. (Ugyanazon állásban.)
Nehéz!... nagyon nehéz!...

Walburg. (Hozzá lép.)
Atyám!

Tjälde. (Félénken néz rá.)

Walburg.
Azon pénzt, mit Sannäs fölajánlott, nyugodtan... elfogadhatod.

Tjälde.
Mit akarsz ezzel mondani?

Walburg.
Azt, hogy én sem hagylak el, hanem melletted maradok.

Tjälde. (Kétkedve.)
Te Walburg?

Walburg.
Igen, egy kereskedői irodában akartam alkalmazást keresni, de azt hiszem legjobb lesz a tiedben.

Tjälde. (Bátortalanul rá néz.)
Nem értelek...

Walburg.
Nem értesz atyám?... Azt hiszem, hogy derék segéd válik belőlem, aztán majd ujra kezdjük, s megkisértjük, nem tudnánk-e hitelezőidet kielégiteni.

Tjälde. (Vidáman, de félénken.)
Minő gondolat - gyermek!... ki juttatá eszedbe!?

Walburg. (Egyik karjával átöleli nyakát.)
Atyám, bocsásd meg, mit eddig elmulaszték - mindent elkövetek, hogy hibámat jóvá tegyem! Oh mennyire vágyom dolgozni!...

Tjälde. (Még félig kétkedve.)
Gyermekem... gyermekem!

Walburg.
Atyám! két vágyam van, és mind határtalan: szeretni és dolgozni. (Mindkét karját nyaka körül fonja.) Atyám, nem birom kimondani, mennyire szeretlek, s mennyire óhajtok munkálkodni - érted!...

Tjälde.
Ugy van... ez a te igazi lényed... Fölismerém ezt már még gyermekkorodban... de az óta egymástól elidegenültünk.

Walburg.
Ne többet erről!... Előre atyám! előre!... Azon üzletágak »melyeket a nagykereskedés még nem keresett föl«... nem ezek voltak szavai?

Tjälde.
E kifejezés tehát rád is hatott?

Walburg.
Ez legyen most irányadónk! Aztán egy házacska, melyben megvonulunk, egy kis szerény hajlék künn a tengerparton... Én neked segitek, anyámnak meg Signe... Most kezdünk csak élni!...

Tjälde.
Mily öröm!

Walburg.
Előre jó atyám, csak előre bátran! Egyetértő család - oh... legyőzhetetlen!...

Tjälde.
Oh - ily támasz,... s most!

Walburg.
Igen... s most álljunk helyünkre, együtt mindannyian oda a hol eddig te egyedül álltál. Jó szellemek lengjenek körülted!... a hova csak nézesz, mosolygó arcot láss, s munkában gyors kezet. S este asztalunknál vidám körbe gyüljünk, mint gyermekkorunkban.

Tjälde.
Oly nagy csapás után... oh milyen nagy öröm!

Walburg.
Eső után dalol csak igazán a madár... S ezen öröm többé nem veszhet el, mert most már van valamink, a mi megérdemli a fáradságot, hogy éljünk érte.

Tjälde.
Jőjj velem anyádhoz, hadd örvendjen ő is.

Walburg.
Oh isten az égben... e rövid délután mennyire tanultam anyámat szeretni!...

Tjälde.
Ezentul mindnyájan ő érte dolgozunk!...

Walburg.
Igen... jó anyámért... most már ő nyugodjék. Gyerünk, gyerünk hozzá!

Tjälde. (Megindultan.)
Elébb ölelj meg!... Oh hisz már oly régen...

Walburg. (Megöleli.)
Atyám!

Tjälde.
S most anyádhoz!... (Mindketten el.)

(A függöny legördül.)

Negyedik felvonás.

Három évvel később.

(Háttérben a nyilt tenger. Jobbról egy földnyelv nyulik a tengerbe, s ott szük öblöt képez, melyben feszitett vitorlákkal egy brigg horgonyoz. Balra a háttérben egy csinos faház, mely a kilátást részben elzárja. A ház előrészén nyitott nagy ablak. Az ablakon keresztül a szobába látni, melyben egy magas iróasztalnál Walburg dolgozik. A szin előrészén liget, jobbára nyirfák. A ház körül virágos kert. Az előtérben jobbra-balra kis kőasztalkák, s körültök faszékek. A háttérben egy faszék.)

1-sö Jelenés.
Walburg (Az asztalnál.) Tjälde, T-né, (később) Signe.

(A mint a függöny felgördül, csak Walburg látható az ablaknál, kis idő mulva jön Tjälde, s nejét kerekes széken tolja.)

T-né.
Ismét gyönyörü idő van!

Tjälde.
Gyönyörü! A tenger egész éjen nyugodt volt. A távolban nehány gőzhajó, s egy vitorlás, mely kikötött... halászbárkák, melyek himbálva a part felé usznak.

T-né.
S ha eszünkbe jut a vihar, mely tegnapelőtt dühöngött!...

Tjälde.
Igen... vagy az, a mely harmadfélév előtt életünk tengerén tört ki... Az éjszaka, hidd el - ép erre gondolék!...

T-né.
Ülj ide mellém.

Tjälde.
Hát rendes sétánk?

T-né.
Nagy a hőség.

Tjälde.
Nekem nem árt.

T-né.
Neked nem, mert te óriás vagy, de engem megvisel, és... inkább téged akarlak nézni.

Tjälde. (Széket vesz.)
No... nézz meg tehát!...

T-né. (Leveszi kalapját s homlokát törli.)
Látszik, hogy kimelegedtél... oh sohsem voltál oly szép, mint most.

Tjälde.
Ez nagy szerencse rád nézve, mióta annyira ráérsz engem nézni.

T-né.
Azaz mióta nem birok járni? Ah... s ezt csak azért találtam ki, hogy alkalmad legyen engem megkocsikáztatni.

Tjälde. (Sóhajt.)
Oh mily jó, hogy ily vigan veszed. Oh hogy te magad vagy, kire szerencsétlenségünk korszakából ily sulyos emlék jutott.

T-né. (Félbeszakitva.)
Ne feledd el fehér hajszálaidat! Ezek szintén emlékek, csakhogy szebb emlékek!... S a mi betegségemet illeti, nem tudok elég hálát adni az istennek, mert semmit sem szenvedek, s jóságtokat kétszeresen, háromszorosan élvezem.

Tjälde.
Tehát most jól érzed magad?

T-né.
Nagyon jól, mint csak kivánni lehet.

Walburg. (Az ablaknál.)
Kivontam a mérleget.

Tjälde.
Mint mondtam, nem üt össze, ugy-e?

Walburg.
Teljesen,... bevezessem a főkönyvbe?

Tjälde.
Örvendesz nemde, mert sietős?

Walburg.
Bizonyosan!... Egy oly üzlet!

Tjälde.
S te és Sannäs mégis le akartatok beszélni.

Walburg.
Két ily okos fő!

T-né.
Atyátok mégis mesteretek marad!...

Tjälde.
Egészen más dolog vezérnek lenni egy kis seregnél, mely előre nyomul, mint egy nagynál, mely meghátrál.

(Walburg a főkönyvbe ir.)

T-né.
S mégis oly nehéz volt megadni magunkat.

Tjälde. (Magában.)
Igen... igen... - Elhiheted, mindez megfordult az éjjel eszemben. Hogyha akkor ránk hallgat ő - ott fönn az égben, hol volna most, bensőnknek ez áldott átváltozása. Lásd... erre gondoltam.

T-né.
E gondolatokat azon körülmény idézte föl, hogy végre hitelezőiddel kiegyezkedhetel.

Tjälde.
Ugy van.

T-né.
Tegnap óta, hogy Sannäs a végszámadás rendezése végett a városba ment, én sem tudok másra gondolni. Nagy nap ez, beismerem. - Signe a konyhában forgolódik s lakomát készit; majd meglátjuk, müvészete mire képes. Ah, de itt jön.

Tjälde.
Azalatt én Walburg számadását nézem át.

(Tjälde az asztalhoz megy.)

Signe. (Egyszerü öltözékben, köténynyel.)
Nos kedves anyám, ízleld meg levesemet. (Egy csészéből egy kanállal nyujt.)

T-né. (Megizleli.)
Kitünő, gyermekem!... Hanem mégis jó volna még egy kis... nem... még sem... ne bántsd... Igazán ügyes gazdasszony vagy!

Signe.
Ugy-e?... Soká késik még Sannäs?

T-né.
Atyád azt mondta, hogy minden percben megérkezhetik.

Tjälde. (Az ablaknál.)
Nem... várj csak, inkább bemegyek. (Balra el, aztán benn látható.)

T-né.
Kedves leányom, valamit akarok tőled kérdeni.

Signe.
Mit, anyám?...

T-né.
Mi volt azon levélben, mit tegnap kaptál.

Signe.
Ha ha!... mindjárt gondoltam!... Semmi, kedves anyám!

T-né.
Tehát semmi fájdalmas?

Signe.
Semmi!... legjobban meggyőz, ha azt mondom: ugy aludtam egész éjjel, mint a tej.

T-né.
Ennek örvendek. De mégis ez a vidámság nekem kissé erőltetettnek látszik.

Signe.
Ugy?... Nos hát bevallom, hogy még mindig pirulok magam előtt s szégyenem talán soha sem szünik meg... de aztán ez minden.

T-né.
Hála istennek!

Signe. (Kiált.)
Ez bizonyosan Sannäs!... kocsizörgést hallok... Igen, igen, ez ő!... Nagyon korán jön, még beletelik félóra, mig az ebéd kész lesz.

T-né.
Az nem tesz semmit.

Signe.
Atyám!... Itt jön Sannäs!

Tjälde.
Nagyon jól van... Mindjárt megyek! (Signe el balra, Tjälde balról be.)

2-ik Jelenés.
Sannäs, Tjälde, T-né, Walburg (Az ablaknál.)

Tjälde. |
T-né. | Isten hozott!

Sannäs.
Köszönöm!

(Porköpenyét s kesztyüjét a háttéri székre dobja.)

Tjälde.
Nos -?

Sannäs.
Rendben vagyunk.

Tjälde.
S az eredmény?

Sannäs.
Körülbelől mint számitottuk.

Tjälde.
Tehát körülbelől mint Berent állitotta.

Sannäs.
Egészen úgy... egy pár jelentéktelen dolog kivételével. Ime ebből meggyőződhetik. (Iratcsomagot vesz elő.) Az árak emelkedése, a helyes kezelés lassacskán az egész állapotot megváltoztatta.

Tjälde. (Az iratokat nézve.)
A deficit 60,000 species.

Sannäs.
Kinyilvánítám az ön nevében, hogy ön igyekezni fog ez összeget kifizetni, de úgy, a mint önnek legkönnyebb lesz. S aztán...

Tjälde.
S aztán?

Sannäs.
Nyomban kifizettem körülbelül felét azon összegnek, melylyel ön Jacobsennek tartozik.

T-né.
Lehetetlen - lehetetlen!

Tjälde. (A kezében lévő iratok egyikének szélén egy irónnal számítgat.)

Sannäs.
Ezt az egész gyülés nagy megelégedéssel fogadta, s valamennyi szives üdvözletét küldi.

T-né.
Ah igen, ha sorsunk jobbra fordúl - akkor - ...

Tjälde. (Számításával elkészülve.)
Ugy van, Sannäs, ha üzletünk továbbra is igy halad, mint most mutatkozik, ugy 12-14 év alatt minden adósságomat kifizethetem.

T-né.
Életünkből sincs ennél több hátra, Henning.

Tjälde.
Nos - ekkor meghalunk vagyontalanúl... De e miatt nem panaszkodom.

T-né.
Semmiesetre sem, mert a tiszta név, mit igy gyermekeidre hagysz, mindennél többet ér.

Tjälde.
S lesz jó üzletük, s ha akarják, folytathatják.

T-né.
Hallottad ezt, Walburg?

Walburg. (Az ablaknál.)
Minden szót! (Sannäs köszönti.) Bemegyek s elmondom Signenek. (El.)

T-né.
S mit mondott Jacobsen, a derék Jacobsen?

Sannäs.
Szokása szerint nagyon elérzékenyedett. Valószinüleg még ma kijön.

Tjälde. (Ki ismét az iratokban lapozgatott.)
S Berent, az ügyvéd?

Sannäs.
Megbizott, hogy üdvözletét átadjam, s jelentsem, hogy azonnal követni fog.

Tjälde.
Ez derék!... Mennyit köszönhetünk neki!

T-né.
Igen, ő igaz barátunk volt. De - apropos!... igaz barát, Sannäs, valamit akarok kérdeni.

Sannäs.
Tőlem?

T-né.
A szolgálótól hallám, hogy midőn ön a városba ment, ruháinak nagy részét magával vitte. Igaz ez?

Sannäs.
Igaz.

Tjälde.
Mit jelentsen ez? - Erről nekem nem szóltál.

T-né.
Azt hittem, hogy félreértés az egész. De most már én is azt kérdezem: Mit jelentsen ez?... Utazni akar?

Sannäs. (Egy széket fog s azt illesztgeti.)
Igen.

Tjälde.
S hová?... Ön erről mit sem szólott...

Sannäs.
Nem; - de rég föltettem magamban, hogy azon nap, melyben az ön ügyei rendezve lesznek, azon nap nekem itt utolsó napom leend.

Tjälde.|
T-né. | El akar minket hagyni?

Sannäs.
El.

Tjälde.
S miért?

T-né.
S hová szándékozik?

Sannäs.
Rokonaimhoz Amerikába. Most már lassacskán kivonhatom pénzemet az üzletből, a nélkül, hogy ez hátrányára válnék, s ott használhatom.

Tjälde.
Tehát megszünjék a czég?

Sannäs.
Önnek szándéka volt úgy is e naptól kezdve a régi czéget helyreállítani.

Tjälde.
Kétségkivül. - De őszintén Sannäs - mit akar ezzel, mi ennek az alapja?...

T-né.
Nem érzi jól magát itt, hol oly nagyra becsülik?

Tjälde.
Hiszen jövőjére nézve ép oly kedvező kilátásai lehetnek itt is, mint Amerikában.

T-né.
A rosz időkben egyetértve együtt éltünk, s most a jóban el kell válnunk?

Sannäs.
Mindkettőjüknek nagy hálával tartozom.

T-né.
Édes istenem! mi tartozunk hálával önnek.

Tjälde.
Igen, még pedig többel, mint mennyit leróhatnánk. (Szemrehányólag.) Sannäs!

3-ik Jelenés.
Elébbiek, Walburg, Signe.

Signe. (Más öltözékben.)
Gratulálunk kedves atyám, gratulálunk kedves anyám. (Csókolja őket.) Isten hozta Sannäs!... nos?... (Szünet.)

Walburg.
Mi történt?

T-né.
Gyermekeim! Sannäs el akar hagyni. (Csönd.)

Signe.
Igaz ez, Sannäs?

Tjälde.
Mért nem szólt ön eddig csak egy szót is erről? Mért csak most, elutazása percében? Vagy talán ti tudtatok erről valamit?

T-né. (Fejével nemet int.)

Signe. (Ugyanakkor.)
Nem!

Sannäs.
Mert... mert... azon percben, midőn ezt kimondtam, távozni is akartam... mert különben nagyon fájdalmas lett volna.

Tjälde.
De mégis nagyon fontos okának kell lennie!... Itt történt olyasmi, mely önt távozni készteti?

Sannäs. (Hallgat.)

T-né.
S a mit velünk nem közölhet?

Sannäs. (Félénken.)
Azt hittem, hogy jobb lesz, ha elhallgatom.

Tjälde.
Ez még jobban elszomorít. Ön tehát e kis körben, hol velünk mindenben osztozott, nyugodtan tudott járni-kelni ily szándékkal!?

Sannäs.
Ne itéljen balúl! Higyje el, ha tehetném, itt maradnék, s ha távozásom okát megmondhatnám, megmondanám. (Csönd.)

Signe. (Halkan anyjához.)
Talán meg akar házasodni?

T-né.
Hát nem tehetné azt, ha nálunk maradna is? A kit a mi Sannäsünk szeret, mi is szeretni fogjuk.

Tjälde. (Hozzá lép s kezét vállára teszi.)
Mondja meg, a mi szivét nyomja, ha mindnyájunknak nem, legalább egynek közülünk. Hát nincs mód baján segíteni?

Sannäs.
Nincs.

Tjälde.
Hogy tudja ezt ön? Az ember gyakran nem birja fölfogni, hogy mások tanácsa s az idősebbek tapasztalása mire képes.

Sannäs.
Fájdalom, úgy van, mint mondtam.

Tjälde.
Akkor hát nagyon szomorú valami lehet.

Sannäs.
Kérem!...

Tjälde.
Kedves Sannäs, e nap örömét ön mindnyájunknak megkeseritette. Nagyon fogom érezni az ön hiányát, nagyon... mint még emberét soha.

T-né.
Én nem tudom, hogyan képzeljem e darabka földet Sannäs nélkül!

Tjälde.
Ne menjünk még be, kedvesem?

T-né.
De igen! - hisz itt lenni úgy sem kellemes... (Tjälde betolja a házba.)

Signe. (Walburgot magával akarja vinni, s ekkor valami eszébe villanva, halkan fölsikolt, Walburg karjába fogódzik, s pillantásaik találkoznak.)
Hol volt eszem?... (Elmegy, de előbb mindkettőjüket megnézi.)

4-ik Jelenés.
Walburg, Sannäs.

Sannäs. (Átengedi magát bújának, aztán indúl. A mint Walburgot megpillantja, erőt vesz, s igyekszik hidegnek látszani.)

Walburg. (Szemrehányólag).
Sannäs!

Sannäs.
Mit parancsol kisasszony?

Walburg. (Elfordúl tőle, majd ismét közeledik, de a nélkül, hogy rá nézne.)
Tehát el akar minket hagyni?

Sannäs.
Igen, kisasszony! (Csönd.)

Walburg.
Vállvetett munkálkodásunknak tehát vége?

Sannäs.
Vége, kisasszony.

Walburg.
Ez nekem nagyon fáj... úgy hozzászoktam már!

Sannäs.
Nem sokára majd máshoz szokik...

Walburg.
Máshoz... oh az egészen más...

Sannäs.
Bocsásson meg kisasszony, de ma nem vagyok tréfáló kedvben. (Menni akar.)

Walburg. (Föltekint.)
Igy válunk el? (Csönd.)

Sannäs. (Megáll.)
Szándékom volt délután az egész családtól egyszerre búcsuzni el.

Walburg. (Egy lépést közelít.)
Elébb ne értekezzünk mi ketten?

Sannäs. (Hidegen.)
Ne, kisasszony.

Walburg.
Ön tehát azt hiszi, hogy eddigi viseletünk olyan volt, a milyennek kellett volna?

Sannäs.
Oh nem, isten látja lelkemet, hogy ezt nem hiszem.

Walburg.
S ön azt véli, hogy ennek terhét én tovább viselem? - S hogy ez nekem közömbös.

Sannäs.
E terhet én szivesen átveszem. Különben is már érzem sulyát.

Walburg.
Hátha e terhet megosztanók? Azt hiszem, nem lehet önre nézve közönyös, hogy a fél-rész kire jut?

Sannäs.
Bizonyára nem! Mégis mint mondám - magyarázatot nem kivánok!

Walburg.
De én kivánok.

Sannäs.
Elég ideje lesz a fölött elmélkedni!

Walburg.
Mig azt nem tudjuk, a teher kire jut, egyesek mit sem tehetnek.

Sannäs.
Én tudom.

Walburg.
De hogy én is tudni vélem, ha az én szivem is tele van keserüséggel?

Sannäs.
Én kész vagyok az egésznek sulyát viselni.

Walburg.
Nem, Sannäs, én nem kegyelmet kivánok, hanem megértetést. Egyet kérdek öntől...

Sannäs.
A mint tetszik, kisasszony.

Walburg.
Mért fértünk meg egymással oly szépen az első évben, sőt később is? Nem gondolkodott e fölött?

Sannäs.
Gondolkodtam, s azt hiszem azért, mert soha sem szóltunk másról, mint a mit végeznünk kellett: az üzletről.

Walburg.
Ön tanitóm volt.

Sannäs.
S miután arra többé nincs szüksége...

Walburg.
Az irodában minden elcsendesült...

Sannäs. (Halkan.)
Elcsendesült.

Walburg.
De mit is mondhattam, mit is tehettem volna, ha barátságomat mindig félreismerték.

Sannäs.
Félreismerték?... Nem, kisasszony, én jól ismertem önt.

Walburg.
Ugy van, s ez volt büntetésem.

Sannäs.
Isten mentsen, hogy igaztalan legyek ön iránt. Az ön szivében is volt valami, a mi becsületére vált önnek. Részvétet érzett irántam. S végre ez is természetes volt. De, kisasszony, a részvétet én megvetem.

Walburg.
Hát ha részvétnél több - ha hála lett volna?

Sannäs. (Halkan.)
Ez az, a mitől leginkább féltem! Ettől óvakodtam.

Walburg.
Vallja be, Sannäs, hogy nehéz dolog volt ily férfival bánni.

Sannäs.
Ezt elismerem. De bizonyára elismeri ön is, hogy lehetetlen volt csak gondolni is oly érdekre, mely tisztán a véletlen müve, más körülmények között csupán a legiszonyubb unalmat nyujthattam volna önnek, ezt nagyon jól tudtam - és a kedélyes órák játékszereül magamat fölhasználtatni soha sem engedném.

Walburg.
Oh mennyire téved ön, mert nem fontolja meg a körülményeket. Vegye ezeket tekintetbe, s akkor be fogja látni, hogy egy nő, ki külföldön járt, vagy a fővárosi társaságokban mozog, szükségképen más lesz, mint akkor, ha életföladatának betöltésével házi körébe szorul. Akkor az embereket is máskép itéli meg. Azokat, kik elébb oly előnyös világitásban jelentek meg előtte, talán törpéknek fogja látni ott, hol az élet munkásságot, küzdelmet és lemondást igényel. Azok pedig, kiket elébb nevetségeseknek talált, talán mintaképei lesznek annak, a mire isten a valódi férfiut rendelé... midőn atyja dolgozószobájában mellette áll. Oly különösnek találja ön ezt? - (Csönd.)

Sannäs.
Mindenesetre nagy hálával tartozom önnek, hogy ezt kimondta. Ez ismét sokat jóvá tesz... De elébb kellett volna ezt mondania.

Walburg. (Nyomatékkal.)
Mikép tehettem volna azt, ha bármit szóltam, vagy cselekedtem, mindent oly bizalmatlanul fogadott? Nem, - elébb e hamis, e hibás helyzetnek odáig kelle jutnia, hogy elviselhetlen legyen, s csak akkor!... (Megfordul.)

Sannäs.
Lehet, hogy igaza van, s nem tudok igy egyszerre végig tekinteni a történteken. Ha tévedtem, ugy örömem egyre növekszik, - de bocsásson meg kisasszony, még sok elintézendőm van. (Indul s néhány lépest tesz.)

Walburg. (Szorongással, mely egyre növekszik.)
Ha maga elismeri, Sannäs, hogy igaztalanul itélt meg, a legkisebb elégtételre sem érzi magát kötelezve?

Sannäs.
Legyen meggyőződve, kisasszony, hogy az én számadásomban nem fog megkárosodni; e pillanatban azonban semmit sem határozhatok... most fődolog, hogy végezzek. (Ismét megy.)

Walburg.
Nem végezett még, Sannäs! - nem végzett még ezzel, s azzal sem, mely sokkal régibb ennél.

Sannäs.
Fölfoghatja kisasszony, mily terhes rám nézve e beszélgetés. (Megy.)

Walburg.
De csak nem fog távozni a nélkül, hogy jóvá tegye, a mire kértem? (Mindeddig jó távol álltak egymástól.)

Sannäs.
És az, kisasszony?

Walburg.
Valami, a mi nagyon régi keletü.

Sannäs.
Ha megtehetem, szivesen.

Walburg.
Ön megteheti... Azon nap óta ön soha sem nyujtotta nekem kezét.

Sannäs.
S ez valóban feltünt önnek? (Csönd.)

Walburg. (Mosolyog s elfordul.)
Akarja most?

Sannäs. (Pár lépést tesz előre.)
Több akar az lenni, mint egyszerüen szeszély?

Walburg. (Meghatottságát rejtve.)
Még kérdheti!

Sannäs.
Mert eddig soha sem jutott eszébe.

Walburg.
Azt reméltem, hogy ön fogja kezét nyujtani. (Csönd.)

Sannäs.
A komoly fordulat elkerülhetlen volt.

Walburg.
Nekem nagyon is komoly.

Sannäs. (Vidáman előre lép.)
S valóban tulajdonit ön ennek némi becset?

Walburg.
A legnagyobbat.

Sannäs.
Ime... (Kezet nyujt.)

Walburg. (Megfordul s megragadja.)
A nyujtott kezet - elfogadom.

Sannäs. (Meghatva bámul.)
Hogyan?

Walburg.
Ugy van. Több egy félévénél, hogy rájöttem arra, hogy büszke lehetek, ha nejévé leszek azon férfiunak, a ki engem szeret, csak engem szeret, csak engem egyedül, gyermekkora óta; azon férfiunak, ki atyámat megmenté, s megmentett mindnyájunkat.

Sannäs.
Oh istenem! lehetséges-e ez?

Walburg.
És ön el akart utazni, mintsem kezét nyujtsa! - s mindezt csupán azért, mert mi segitségét elfogadtuk. Azt hitte, hogy nem állunk egymással szemben függetlenül. Oh ez sok, barátom, és ha ön hallgatott, ime beszéltem én.

Sannäs. (Letérdepel.)
Kisasszony!

Walburg.
Ön a legnemesebb jellem, a leggyöngédebb lélek, s a legérzőbb sziv, kit valaha ismertem.

Sannäs.
Oh ez sok... nagyon sok!...

Walburg.
Isten után önnek köszönöm, a mi vagyok, s érzem, hogy életemet oly örömmel tudnám önnek szentelni, mint a hogy kevésszer történik a nap alatt.

Sannäs.
Én nem tudok felelni, mert hiszen alig vagyok képes fölfogni szavait. Én önt gyermekkora óta csodáltam, és soha sem mertem csak hinni is, hogy ön valaha... ah... és most sem hiszem! Ön csak szánalmat érez irántam, hogy elszakadok innen, s azt hiszi, hogy nekem hálával tartozik. Ez onnan származik, hogy oly soká éltünk együtt a magányban. Szive szavára hallgat, oh de még az a sziv nem találta meg azt, kinek rendelve van. (A másik kezét is megfogja.) Ne szakítson félbe! Tisztábban látok én, mert többet töprenkedtem ezek fölött, mint ön. Ön tehetség, képesség dolgában, s egész lényében, sokkal fölöttem áll, s az asszony soha se álljon a férj fölött. Én legalább büszkébb vagyok, hogy sem ezt óhajtsam. Ön azt hiszi, hogy bennem föltalálta az igazit, s ez csak nemes szivéről tesz tanuságot. Áldás lesz ez nekem egész életemre, melynek sem fájdalma, sem öröme nem volt, a melyben ön nem lett volna benne, s melynek most még lemondását is ön szenteli meg. De istenem! hány életnek jut ehez hasonló osztály a végzettől! Sorsom most könnyü lesz, mert tudom, hogy rokonszenve kisér. (Fölemelkedik.) De válnunk kell, - s most ezerszer inkább... mert e helyzetet elviselni nem tudnám, s azon jövő, melyet ön tárt föl előttem, végzetes lehetne mindkettőnkre nézve!...

Walburg.
Sannäs!

Sannäs. (Kezét tartja s félbeszakítja.)
Esdve kérem, ne szóljon többet!... Önnek óriási hatalma van fölöttem, s ne használja arra, hogy bűnt kövessek el... oh, mert az volna az, a legnagyobb vétek, oda kényszeríteni két lényt, hogy egykor gyülöljék, s tán megvessék egymást.

Walburg.
Hallgasson meg!

Sannäs. (Kezeit elbocsájtva, egy pár lépést távozik, s szivreható hangon.)
Nem, ön úgy sem ingat meg!... hisz ha megegyeznék, ezer aggodalom támadna lelkemben, mert érzem, hogy önhöz én nem vagyok méltó! Most már távozhatom, vigasztalást nyertem. Nem viszek magammal keserü emléket, s mind az, mit közösen éltünk át - emlékezetemben boldogságra válik. Adja meg az isten! Önre egy gazdag élet reménye vár... Éljen boldogúl!... (Megragadja kezét.) Köszönöm, a mit tett!... Majd mikor búcsuzom, ne legyen ön jelen, a többiek könnyen megsejditnék, és nem lenne erőm a válást elviselni. Éljen boldogúl! (A háttér felé rohan.)

Walburg.
De Sannäs!... (Utána siet.) Sannäs!...

(Sannäs köpenyét s kesztyüjét fölveszi a földről, s még lehajtott fővel siet ki, s fejével Berentbe ütközik, kit Jacobsen követ.)

Sannäs.
Bocsánat! (Jobbra el.)

5-ik Jelenés.
Berent, Jacobsen, Walburg, később Tjälde.

Berent.
Hát itt szembekötősdit játszanak?

Walburg.
Biz isten, azt!

Berent.
Nem kell esküvel erősitenie. Azon mély benyomás, melyet rám gyakorolt, meggyőzött róla. (Hasát fogja s nevet.)

Walburg.
Bocsánat!... Atyám ott van! (Balra mutat, s jobbra gyorsan el.)

Berent.
Nem mondhatnám, hogy valami uriasan fogadnak.

Jacobsen.
Nekem úgy tetszik, hogy nem nagy szükség van ránk.

Berent. (Nevet.)
Nekem is, de mi történik itt tulajdonképen?

Jacobsen.
Ki tudja! Ugy látszott, mintha zsörtölődtek volna, oly nyugtalanok voltak.

Berent.
Izgatottak.

Jacobsen.
Igen, valami efféle... De ott jön Tjälde. (Az belép.) Szent isten, mennyire megvénűlt! (Egyre hátrább vonúl, Berent pedig eléje megy.)

Tjälde. (Berenthez.)
Isten hozta! ez évben, mint a múltban is - isten hozta a mi kis házacskánkban! S még inkább ez évben, mint a múltban.

Berent.
Mert most még jobban vagyunk, mint a múltban. Gratulálunk, hogy ügyei befejeztettek, s hogy mindent kifizetni ajánlkozott.

Tjälde.
Igen, ha isten engedi, úgy -

Berent.
De hiszen kitünően állunk...

Tjälde.
Maig minden jól ment.

Berent.
A legroszabbon túl van már, ha az alap le van téve, s ha ez alap szilárd -

Tjälde.
Csakhogy az ön bizalmát megnyertem, ez több erőt adott, mint a másoké... s ez megszerezte nekem mindenkiét.

Berent.
Én mitsem tehettem volna, ha ön erre nézve elébb mindent meg nem tesz. De ne beszéljünk erről. De itt minden lakályosabb az idén, mint tavaly s az előtt volt.

Tjälde.
Évről-évre csinositjuk.

Berent.
S a családi kör még teljes?

Tjälde.
Még az.

Berent.
Igaz biz az!... Üdvözletet hozok a szökevénytől.

Tjälde. (Meghökken.)

Berent.
A lovas-hadnagyot értem.

Tjälde.
Ah - úgy... Ön tehát...

Berent.
A gőzhajón találkoztam vele. Egy fiatal s nagyon gazdag hölgy volt a fedélzeten.

Tjälde. (Nevet)
Nos - nos...

Berent.
De nem hiszem, hogy célt ér. Az efféle dolgokkal úgy van az ember, mint a vadász, midőn egy sereg vad megy neki lövésre: ha az első lövés nem talál, a többi mind hiába puffog el, mert a vad óvatos lesz.

Jacobsen. (E beszélgetés alatt Tjäldéhez közeledett s e pillanatban kalaplevéve mellette áll.)
Uram, én egy haszontalan fickó vagyok... elismerem, tudom.

Tjälde. (Megragadja kezét.)
Ne többet, Jacobsen...

Jacobsen.
Nagyon rosz, haszontalan fickó vagyok - de elismerem magam is...

Tjälde.
Legyünk jó barátok! Higyje el, hogy magam örülök, hogy a mi ügyeinket is rendezhetem.

Jacobsen.
Én nem tudom kimondani, a mit akarok. Ugy nyomja szivemet. (Egyre rázva kezét.) Ön sokkal derekabb fickó, mint én. Megmondanám ezt a feleségemnek is... Ön becsületes ember! ezt mondtam neki. (Elérzékenyül.)

Tjälde. (Kezét visszavonja.)
Legyen, Jacobsen minden feledve! csak azon jó ne, melyet együtt éltünk át! - Hát a serfőzéssel hogy vagyunk?

Jacobsen.
Eh mit! Mig az emberek úgy benne lesznek a sörivásban, mint most...

Berent.
Jacobsen volt szives kocsiján ide hozni. Nagyon kellemes kis utazás volt. Jacobsen igazán originális.

Jacobsen. (Tjäldehez, bizalmatlankodva.)
Mit ért ő az alatt?

Tjälde.
Hogy nem olyan, mint a többi ember.

Jacobsen.
Ah úgy! De azt sem tudom bizonyosan, vajjon egész úton nem valami rosz véleményt táplált-e rólam.

Tjälde.
Hogy gondolhat ilyesmit? De kérem, menjünk be. Bocsásson meg, hogy előre megyek; de feleségem nincs mindig oly helyzetben, hogy idegeneket fogadhasson, mert, szegény, ő magával is tehetetlen. (Megy.)

Berent.
De ugy tetszik, hogy Tjälde sincs oly vig hangulatban, mint vártam volna.

Jacobsen.
Ugy? Én nem vettem észre.

Berent.
Lehet, hogy tévedek. - Ah igaz, ő azt mondta, hogy menjünk utána.

Jacobsen.
Én is ugy értettem.

Berent.
Ön engem ide vezetett, most hát vezessen be az asszonyhoz is.

Jacobsen.
Szolgálatára! Az asszony iránt a legnagyobb tisztelettel viseltetem, (gyorsan) azaz hogy az asszony iránt is.

Berent.
Tehát menjünk.

Jacobsen.
Tehát menjünk. (Elébb Berentnek jobbjára jött, most hirtelen balra került, s igyekszik B-tel lépést tartani, a mi sehogy sem megy.)

Berent.
Azt hiszem, jobb lesz, ha abba hagyja. Kevésnek sikerül énvelem lépést tartani.

Jacobsen.
Oh nekem sikerülni fog. (Mindketten balra el.)

6-ik Jelenés.
Sannäs, Walburg.

Sannäs. (Gyorsan jön jobbrúl, s balra fut. Körülnéz, s aztán jobbra az előszinre megy, s egy fa mögé bújik.)

Walburg. (Utána jön, előre lép s fölfedezve - nevet.)

Sannäs. (Előjön.)
Lássa, kisasszony, ön kinevet engem.

Walburg.
Higyje el, hogy kedvem volna sírni is.

Sannäs.
Kisasszony! Ön nagyon téved - ön nem lát oly tisztán, mint én.

Walburg.
Ki volt az, ki ma tévedett, s a ki ezért bocsánatot is kért?

Sannäs.
Az mindenesetre én voltam; - de ily együttélésre a tisztelet nem elég, ahoz...

Walburg. (Nevet.)
Szerelem kell.

Sannäs.
Ön félreért engem! Képes volna ön az én karomon egy társaságban zavar nélkül megjelenni?

Walburg. (Nevet.)

Sannäs.
Látja - már a gondolatra is kaczag.

Walburg. (Nevetve.)
Nevetek, mert ön a jelentéktelent is fontossá teszi.

Sannäs.
Oly ügyetlen, félszeg, s hozzá oly félénk, mint én vagyok, azokhoz képest, a kik...

Walburg. (Ismét elneveti magát.)

Sannäs.
Lássa - ön ismét nevet.

Walburg.
Valóban, a társaságban is nevetnék.

Sannäs. (Komolyan.)
De nem tehetné a nélkül, hogy elvesztene.

Walburg.
Hallgasson meg, Sannäs! Én annyira becsülöm önt, hogy megengedhetem magamnak apró tökéletlenségein elmosolyodni. Ezt gyakran teszem. Hogyha önt egy előkelő társaságban, az új formák, és szokások terhe alatt görnyedezni látom, olyas valaminek vegyem, a min nevetni nem szabad? S ha valamennyien nevetnek is, azt hiszi, nem volnék képes elfogadni karját, s végighaladni a legbüszkébb körön is. Én tudom, ki ön, s a társaság is tudja. Istennek hála, köztudomásra nem csak a gaztettek jutnak.

Sannäs.
Ön megrészegit,... ön elragad!...

Walburg. (Jelentőséggel.)
Ha azt hiszi, hogy ez hizelgés - tegyen próbára. Berent, az ügyvéd megérkezett. Ő nemcsakhogy a legjobb társasághoz tartozik, hanem annak még fölötte is áll. Belenyugszik az ő itéletébe? Ha tetszik, a nélkül, hogy titkunkat elárulnám, ez itéletet meghallhatjuk.

Sannäs. (Elragadtatva.)
Nekem nem kell más itélet, csak az öné!

Walburg.
Ugy-e? Csak most győződött meg szerelmemről...

Sannäs. (Félbeszakítva.)
S most már minden más kicsiny, és jelentéktelen lesz - s ön megtanít engem egy pillantás alatt mind arra, mit nem tudok.

Walburg.
Nézzen meg engem!

Sannäs. (Megragadja kezét.)

Walburg.
Azt hiszi ön, hogy ön miatt valaha szégyelhetném magam?

Sannäs.
Nem, azt nem hiszem.

Walburg. (Hévvel.)
Hiszi, hogy szeretem?

Sannäs. (Letérdel.)
Hiszem, hiszem.

Walburg.
Oly mélyen, hogy eltartson holtunk napjáig!?...

Sannäs.
Hiszem, hiszem!

Walburg.
Akkor maradjon velem, álljunk őrt szüleink mellett, s váltsuk fel őket, ha órájuk ütni fog.

Sannäs. (Walburg kezét elbocsátja és zokog.)

Tjälde. (Berenttel az irodában megjelenik s annak a főkönyvet mutatja, s véletlenül kinézve, megpillantja ezeket. Kihajlik az ablakon, s halkan kérdi:)
Mi történt?

Walburg. (Nyugodtan.)
Eljegyeztük egymást.

Tjälde.
Lehetséges-e? (Berenthez, ki a főkönyvbe mélyedt.) Bocsánat!... (Az irodából balra kisiet.)

Sannäs. (A hallott zörejre összeszedi magát, föláll.)
Bocsásson meg nekem. A küzdelem kemény volt és hosszan tartott - legyőzettem. (Elfordul s végre meghatottsága ujra kitör.)

Walburg.
Most pedig, Sannäs, gyerünk atyámhoz.

Sannäs. (A háttérben megáll.)
Lehetetlen, kisasszony... Várjon egy kissé.

Walburg.
Ime itt jönnek.

7-ik Jelenés.
Előbbiek, Tjälde, T-né, később Signe.

(Tjälde nejét egy kerekes széken tolja, Walburg elébe siet, s letérdel előtte.)

T-né.
Áldott legyen az ur neve!

Tjälde. (Sannäshoz lép s átöleli.)
Fiam!

T-né.
Hát ezért akart ön elutazni!... Sannäs!

Tjälde. (Oda vezeti.)

Sannäs. (Letérdel, de rögtön felugrik s a háttérbe megy.)

Signe. (Jön.)
Nos, kedves mamám, minden készen van.

T-né.
Itt is!

Signe. (Kikörülnézett.)
Lehetséges-e?

Walburg. (Szavába vág.)
Bocsáss meg, hogy titkolóztam.

Signe.
Valóban jól tudtál hallgatni.

Walburg.
Nem hallgattam el mást, csak egy hosszu szenvedést.

Signe. (Megcsókolja, néhány szót súg fülébe s aztán megfordul.)
Sannäs! (Elébe siet.) E szerint mi sógor és sógornő leszünk!?

Sannäs.
Kisasszony (zavarral) - Si... Signe!

Signe.
De akkor aztán nem járja a »kisasszony« és az »ön«.

Walburg. (Hozzá.)
Ezen ne csodálkozzál. Engem is kisasszonynak szólit.

Signe.
De akkor csak nem teszi, ha már házastársak lesztek?

T-né. (Tjäldehez.)
De hol maradnak barátaink?

Tjälde.
Az ügyvéd ott van az irodában!

Berent. (Kezében lorgnettel az ablakban áll.)
Azonnal teszszük tiszteletünket, s kifejezzük szerencsekivánatainkat Jacobsen barátommal együtt. (Megy.)

Walburg. (Atyjához lép.)
Atyám!

Tjälde.
Gyermekem!

Walburg.
Azon nap nélkül ez mind nem volna igy. (Tjälde némán megszoritja kezét.)

8-ik Jelenés.
Elébbiek, Jacobsen, Berent.

Tjälde.
Engedje meg, hogy Walburg leányom vőlegényét bemutassam. (Üdvözlik egymást.)

Berent.
Választását nagyra becsülöm, kisasszony, s e vőhöz az egész háznak szerencsét kivánok.

Walburg. (Kérkedve.)
Sannäs!

Jacobsen.
Megengedik nekem, hogy mint egyszerü ember elmondjam, hogy már siheder korától kezdve, attól a naptól, hogy megconfirmálták, szerelmes volt a kisasszonyba, - elébb persze nem tehette. De igazán, kisasszony, nem hittem volna, hogy ennyi esze van, hogy őt választja. (Nevetés.)

T-né.
Valaki azt suttogja itt a fülembe, hogy a leves elhül.

Signe. (Berenthez.)
Megengedi, hogy mint a mama helytartója, önt az asztalhoz vezessem?

Berent. (Karját nyujtva.)
Nagy szerencse lesz rám nézve!... hanem a jegyeseké az elsőség.

Walburg.
Sannäs!?...

Sannäs. (Karját nyujtja, s mentükben suttog.)
Igaz ez... nem álom!?... Mi karöltve megyünk!...

(Berent és Signe ezek után, s végre Jacobsen.)

Tjälde. (Nejét a házba akarja tolni, de a szinpad közepén megáll s áthajolva.)
Nanna! most érzi lelkem, hogy házunk meg van áldva.

T-né.
Henning!

(A függöny legördül.)

Vége.