---

Tartalom

A VISSZAEMLÉKEZŐ ANATOLE FRANCE.
ELŐHANG.
I. AZ EMBEREK NEM ADNAK ELEGET.
II. A TROGLODITÁK LÁNYÁNAK KESERVEI.
III. ISKOLA-KERÜLÉS.
IV. LAROQUE NÉNI.
V. DUBOIS UR.
VI. VÁLASZUTON.
VII. MOURON, A KIS PIPEHÚR.
VIII. KISÉRTŐ ROMANTIKA.
IX. HIRNEVESEK.
X. HIU BARÁTSÁG.
XI. AEGLEA.
XII. ÉRETTSÉGI.
XIII. HOGY LETTEM AKADÉMIKUS.
XIV. UTOLSÓ ISKOLANAP.
XV. PÁLYAVÁLASZTÁS.
XVI. INGRES UR.
XVII. DUBOIS UR LAKÁSA.
XVIII. NINCSEN OLYAN SZÉP RÓZSA...
XIX. DUBOIS UR KÖTŐDÉSEI.
XX. A HÁBORU DICSÉRETE.
XXI. ELMÉLKEDÉSEK A BOLDOGSÁGRÓL.
XXII. KERESZTAPÁM.
XXIII. ELKALANDOZÁSOK.
XXIV. FILIPPINE GOBELIN.
XXV. BAGDADI UT.
XXVI. FILIPPINE GOBELIN BÁNATA.
XXVII. BAGRATION MÁRIA.
XXVIII. "NE IRJ".
XXIX. MUZSÁK SZINHÁZA.
XXX. SZEGÉNYNEK SZÜLETNI BOLDOGSÁG.
UTÓHANG.

---

Előszó

Uj Anatole France-regényeket bizonyos huzódozással veszünk kezünkbe. A háboru utáni érzésünk valahogy ugy sugalmazza, hogy most más álmok kellenek, mint amilyeneket ez a halkmelódiáju, fényüző bölcselő velünk egykor végigálmodtatott. Keserü csalódásoktól félünk nemcsak vele, hanem általában minden franciával szemben. A háboru előtti ragyogó Páris-hitet, a francia emberségesség csalfa tanát szivünkbe ők lopták be. Az Anatole France-oknak, a Claude Farrereknek, a Marcel Prévost-oknak, a Pierre Louys-oknak a földkerekségen szétszórt sárga könyvei a francia műveltségnek kiküldött előörsei voltak, amelyek egész Európával, sőt az egész világgal elhitették, hogy az a francia nemzet az igazi, amely bennük tükröződik. A francia imperiálizmus nyomukon indulva el aratta le a gazdag termést: az angol, az amerikai, a fekete és a sárga katonát... A háboru, de különösen a francia győzelem ábrándképeinket alaposan megtépázta.

Ilyen tanulságok után mi kedveset és sötét aggodalmainktól elszórakoztatót mondhat uj visszaemlékezéseiben az aggastyán Anatole France, aki gyermekkorát különben is már három könyvben megirta? E fáradhatatlan álmodozónk nagy iróművészetét s emberi kiválóságát épen az igazolja, hogy fanyar és előzetes elfogultságainkat uj könyvével mind el tudja oszlatni. Hangját most is, mint mindig, meg tudta találni. Ma, mikor a legtöbb iró elfásult közönségét szemfényvesztő handabandázással és a tömegszenvedélyek hizelgő legyezgetésével akarja fölrázni, Anatole France az irodalmi piacról a természet és a visszaemlékezés meghitt magányába vonul félre. Ajkához, mint minden életiskolát megjárt öreg faun, egyszerü pásztorsipot emel s oly csodálatos hangokat csal elő, hogy a tülekedők és a csalódottak lassanként mind köréje gyülnek. Serdülő korának apró eseményeit, a régi kertes Páris alkonyulatát, családi környezetének s az akkori közéletnek egy-egy kimagasló alakját hivja képzeletünk elé. Csodáljuk művészetének megelevenitő erejét. De ez több, mint öt évtized óta forgatott tollának régi képességei közé tartozik. A Virágzó élet azonban az ősz irónak nemcsak csorbitatlan alkotó képzeletéről tanuskodik, hanem valami ujat is ad. Uj benne, hogy minden során érzik a mai időknek komoly és bensőséges átélése. Mekkora emberi erő rejlik ebben az aggastyánban, hogy abban a korban, amelyben más ember az uj élmények harapós fogaitól zárkózott idegrendszerrel védekezik, ő szembe néz az eseményekkel s lelkét tárva-nyitva tartja előttük. És mekkora művészi leleményességet őriz még mindig magában, hogy nemcsak bensőségesen megélni tud, hanem tárgyát uj életszemléletével át is tudja hatni. A visszaemlékező Anatole Francenak legbensőbb és legértékesebb vonása, hogy virágzó életének a klasszikus művészetről alkotott tiszta eszményképét öreg korának sulyos tanulságaival, keserü bölcseletével festi alá. Sötét világnézete az európai összeomlásból tépázatlanul csak egyet ment ki: a görögök művészetébe vetett hitét. Az ősz álmodozó ifjuságába ezen az aranyhidon megy át s magához öleli a csillogó szemü fiatalembert, aki egykor volt.

Kuncz Aladár.

---