Tartalom

Előszó

Te kedves, szép vidékem, mely oly ismerős és oly kedves vagy előttem, mint a gyermekkor emlékei - légy üdvözölve!

Te kicsiny völgy ott a nagy hegyek között, te zúgva tova futó folyó a bemohosult sziklák alatt - emlékszem reátok!

És te sötét fenyőerdő, rejtélyes és titokszerü homályoddal, hol árny az árnynyal egybefoly s hol századok viharait látott fáid törzse alatt a haraszt, a páfrány és erdei harangvirág virul - miért szállja meg lelkemet oly édes-bús érzés, ha reátok gondolok?...

Jó ismerős ott nekem minden zúg, minden kőszikla, minden páfrány-levél.

Hallom ott a föld szivének dobogását, s megértem a mit a fenyőfák mesélnek, e bús, sok regét tudó örökzöld fák, melyektől a természet megtagadta az álom, az éjszaka, a tél jótéteményét.

Járhatok-kelhetek a világban ide-oda, - de a lelkem mintha láthatatlan szálakkal volna odafonva a fenyvesek közé, hol a lehulló tű-levelek és barna tobozok eltakarják a hervadást és a némaságot.

Sehol a világon nem lehet édesebben megpihenni, mint ott, e fenyőfák alatt; sehol a világon nincs annyi gyógyitó balzsam, vigasztaló, csendesitő erő, mint ott, e fenyvesek között!

És az eltünt, örökre tovasuhant órákat sehol nem lehet úgy visszaélni, mint e góth-stilü templomhoz hasonló erdők magányos, szelid csendjében - melynek beszédes némaságát csak az tudja megérteni, a ki sokat gondolkozott, szeretett és szenvedett; s oda vissza-vissza térve és ott megpihenve, úgy vélem, mintha hozzám is beszélnének, s tőlük hallanám elregélni ezeket a kis történeteket, elmult boldogságról, csendes örömökről, rejtett könyekről, kis emberek egyszerü életéről...