GERHART HAUPTMANN: A TAKÁCSOK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-215-4 (online)
MEK-17448

Magyar nyelven először a budai szinkörben került szinre 1895. augusztus 2-án,
még pedig a következő szereposztásban:

Történik a negyvenes években Kaschbachban, Peterswaldauban
és Langenbielauban, a Bagolyhegység tövében.

Barnára mázolt, tágas szoba Dreissiger peterswaldaui házában; az a helyiség, a hol a takácsok a kész szövést beszolgáltatják. Balkézről ablakok függönyök nélkül, háttérben üvegajtó, jobbra ugyanoly üvegajtó, melyen át folyton járnak-kelnek a takácsok, nők és gyermekek. A jobb fal hosszában, a mely - mint a többi fal - nagyobbrészt el van fedve a parket szövetekkel megrakott faállványokkal, egy pad vonul el, a melyre az érkező takácsok kiterjesztik áruikat. Érkezésük sorrendjében lépnek elő és kinálják áruikat. Pfeifer intéző nagy asztal mögött áll, a melyre a takácsok ráhelyezik a megvizsgálni való árut. A szemlélésnél körzőt és nagyitó üveget használ. Ha befejezte a vizsgálatot, a takács a parkettet a mérlegre teszi, a hol a gyakornok vizsgálja a sulyt. Az átvett árút a gyakornok külön helyezi. A kifizetendő bérösszeget Pfeifer odakiáltja a kis asztal mellett ülő Neumann pénztárosnak, még pedig hangosan.

Tikkasztó meleg május-végi nap. Az óra tizenkettőre jár. A várakozó takácsok legtöbbje olyan emberekhez hasonlit, a kiket biró elé hurczoltak, és itt kinzó feszültséggel kell várniok a döntést élet és halál között. Aztán meg mindannyin meglátszik az az alázatosság, a mely az alamizsnát elfogadó sajátja szokott lenni, a ki megaláztatásról megaláztatásra haladva annak tudatában, hogy csak türik, minél kevesebb helyet igyekezik elfoglalni. Ehhez járul az eredménytelen tünődés merev vonása minden arczban. A férfiak hasonlitanak egymáshoz; félig törpék, félig iskolamester-fajtájuak; legtöbbnyire szükmellü, köhögős, szegényes emberek, szennyes, sápadt arczszinnel; a szövőszék áldozatai, a kiknek térde a sok üléstől meggörbült. A nők első pillanatra kevésbbé tipikusoknak látszanak; üldözött, megsanyargatott lények; mig a férfiak bizonyos siralmas komolyságot árulnak el. Ruhájuk tépett, rongyos, mig a férfiaké foltos. A fiatal leányok néha nincsenek minden báj hiján; gyenge formák, kiálló, melancholikus, nagy szem a sajátos vonásuk.

Neumann pénztáros (pénzt számlál): Marad tizenhat ezüstgaras, két fillér.

Első takácsasszony (harmincz éves, nagyon vézna, reszkető ujjakkal átveszi a pénzt): Köszönöm alásan...

Neumann (mivel az asszony ott marad állva): No?! Talán nincs is rendben, mi?

Első takácsasszony (megindultan, könyörögve): Egy pár grisli előleg úgy, de úgy kéne!

Neumann: Nékem pár száz tallér kéne! Hiszen ha csak azon állna a dolog, hogy mi kéne... (Már a második agg takácscsal foglalkozik.) Az előlegekről Dreisziger ur intézkedik.

Első takácsasszony: Hát talán, megkövetem, beszélhetnék a nagyságos Dreisziger urral?

Pfeifer intéző (volt takács. A tipusa félre nem ismerhető, de jól van táplálva, ápolva, ruházva, borotválva; erősen tubákol. Ridegen kiált): No, akkor Dreisziger urnak ugyancsak lenne dolga, ha minden csekélységgel maga bibelődnék. Azért vagyunk mi itt, érti?! (Czirkalmoz és a nagyitó üveggel nézeget.) A ki adta, micsoda légvonat! (Vastag sált köt a nyaka köré.) A ki bejön, tegye be az ajtót!

Pfeifer: Ez megvan, hé!... Mérleg!... (Első takács mérlegre teszi a szövetet.) Jobban is érthetné a dolgát, hallja kend! Micsoda bogok vannak már megint a munkájában?... Rá se nézek! Jóravaló takács nem halogatja a felszerelést...

Bäcker (bejött. Ifju, rendkivül erőteljes takács; modora fesztelen, majdnem arczátlan. Pfeifer, Neumann és a gyakornok belépésekor egyetértő tekinteteket váltanak): Kutya idő! Izzad az ember, akár csak a sózott retek. (Leül a padra.)

Öreg Baumert (a jobboldali fenéküvegajtónál szorong. Az ajtó mögött láthatók a takácsok, a mint összeszorulva várakoznak. Az öreg előre bicczeg és csomagját a Bäckeré közelébe a padra helyezte. Melléje ül és verejtékét törli): Haj, haj, rászolgáltam kis pihenőre!

Bäcker: N'napot magának is, Baumert apó! Megint lebzselhetünk, isten tudja, meddig!

Második takács: Törődnek is vele! A takács várhat egy óráig vagy egy napig. Hm, a takács már csak ilyen jószág!

Pfeifer (az előtte álló takácshoz): Hányszor mondtam már kendnek, hogy jobban kő pucczolni, hé? Hát ez micsoda slampos munka? Hiszen akkora rostok maradtak benn, mint az ujjam, meg szalma is, meg mindenféle szemét, meg pozdorja, no!

Pfeifer: No, vannak itt ilyes fajta takácsok! Kár minden matringért, a mit nekik kiadnak! Jézuskám, az én időmben? Ugyan rámolvasta volna a majsztram! Akkoriban bezzeg máskép állt a szövészet! Érteni kellett a mesterséghez, ugy bizony. Manapság ez már nem szükséges... Reimann, tiz piczula...

Heiber takács (előterjeszti szövését. Mig Pfeifer vizsgálja, közelebb lép és félhalkan, buzgólkodva beszél hozzá): Mán megbocsásson Pfeifer ur, ha meg nem bántom, kérném ásan, ha talán volna szives, aztán volna olyan jó és megtenné nekem, és mostan nem huzatja le az előleget.

Pfeifer (czirkalmoz, nézeget; gúnyosan): No né! Ez volna csak valami?! Hiszen itt a fele fonál az orsón maradt, vagy mi?

Heiber (folytatja): Hiszen a jövő hétre édes örömest lequittelem. A mult héten az uradalomra kellett mennem robotra. Két robot napom volt, aztán az öregem betegen fekszik...

Pfeifer (a mérlegre teszi a szövetet): Ez már megest igazi slamposság. (Második asszony szövését nézi.) Micsoda szalag, félig széles, félig keskeny. Aztán a keresztfonalat elszakitja, összekuszálja a hajócskát. Egy hüvelyre alig hetven beverő fonál! Hol a többi, mi? Hol marad a tisztesség?! No de ilyet!

Bäcker (félhangosan Baumerthez): A komisz még azt akarná, hogy vásároljunk hozzá czérnafonalat...

Első takácsasszony (visszalépett volt a pénztár-asztaltól; időről-időre meredt szemekkel segélyt keresve nézett körül nem mozdulva helyéről, most összeszedi bátorságát és ujból könyörög a pénztárosnál): Talán majd nemsokára... könyörgöm... igazán nem tudom, ha most nem adnak előleget... Oh Jézusom, Jézusom...

Pfeifer (átkiált): Ugyan ne óbégasson! Csak hagyja kend békén a Jézust! Máskor nem nagyon aggódik a Jézusért! Jobb lesz, ha vigyázz az urára, hogy ne üljön szüntelen a korcsma ablaka mögött. Nincs előleg, nem adhatunk. Be kell számolnunk. Nem is a mi pénzünk, no! A ki szorgalmas és érti a dolgát és istenfélelemben folytatja a munkáját, annak egyáltalán nem kell előleg. Megvagyunk, punktum!

Neumann: No hiszen, ha a bilaui takács négyszer akkora bért kap, akkor eliszsza a négyszeresit és még adósságot is csinál, az ám!

Első takácsasszony (hangosan, mintegy valamennyiük igazságérzetére appellálva): Bizony nem lustálkodom, nem én, de nem birom tovább. Kérem kétszer jártam rosszul gyermekemmel... A férjemnek pedig jaj, nincs annak jártányi ereje. Volt a zerlaui juhásznál, de az sem segithetett a betegségén... Hát nem lehet, nem lehet róla tenni... Dolgozunk, dolgozunk, de hiába. Már több hét óta, alig hogy aludtam, de majd jó lesz minden, jó lesz, ha kikergetem csontjaimból a fáradtságot. Csak egy kis belátásuk legyen! (Benső, hizelgő könyörgéssel.) Hát megkövetem, könyörgök, ez egyszer még nehány grislit adjanak...

Első takácsasszony: Csak egy pár grislit, hogy kenyérre teljék. A grájzleros nem ád már hitelbe, meg a csomó gyerek...

Neumann (félhangosan, komikus komolysággal a gyakornokhoz): A takácsoknak minden évben születik gyermekük. (Dudolgat.) Alle valle, alle valle, puff, puff!

Gyakornok (épugy): Az ám, száll a gólya! (Dudolgat.) Alle valle, alle valle, puff, puff, puff!

Reimann (még nem nyult a pénzhez, a melyet a pénztáros elébe számlált): Hiszen eddig mindig tizenharmadfél piczulát kaptunk egy végért?

Pfeifer (átkiált): Ha nem tetszik, Reimann, csak tessék szólni. Takács akad elég, kiváltkép olyanfajta, a milyen kend. Teljes sulyért teljes bér, érti!

Pfeifer: Tessék hibátlan vég parketet hozni, akkor majd a fizetségben sem lesz hiány...

Heiber takács (Pfeifer közelében maradt, hogy alkalmasabb pillantást lessen ki. Pfeifer szójátékán ő is mosolygott; most hozzá lép és ugy beszél hozzá, mint első izben): Megkövetem, Pfeifer ur, legyen oly szives, oly irgalmas, ne huzza le most a multkori előleget, az öt ezüstgrislit. Az öregem már farsang óta bénán fekszik... Egy csapintást sem tud dolgozni. Hát cselédleányt kell tartanom. Aztán persze...

Pfeifer (tubákol): Heiber, nem csak magával van dolgom. A többiek is várják sorukat.

Reimann: Ugy kaptam a szöszt és ugy felszereltem, aztán leszedtem. Nem hozhatok vissza jobb fonalat, mint a milyent adtak.

Pfeifer: Ha nem tetszik, hát nem kell többé idejönni szöszért. Akad elég, aki térdig koptatja a lábát munkáért.

Neumann (nem törődik többé Reimannal): Heiber, tiz piczula. Öt piczula előleg-levonás. Marad öt piczula!

Heiber (Neumannhoz lép, nézi a pénzt, fejét csóválja, mintha el sem tudná hinni; lassan, akadozva zsebre teszi a pénzt): Haj, haj... (sóhajt.) No, lám... lám...

Öreg Baumert (Heibert arczába szól): Ugy, ugy, Franczi! Erre már lehet egyet sóhajtani!

Heiber (alig bir beszélni): Lásd, lásd, a kis leányom is betegen fekszik odahaza! Aztán szeretne egy kis mediczinát...

Heiber: Már elejitől fogva olyan töpörödött jószág volt. Nem is tudom... na, neked hiszen elmondhatom... Ugy hozta már a bajt magával a világra... Bizony az olyan tisztátlanság átmegy a vérbe, ugy ám!

Baumert: Mindig igy van az! Ahol egyszer tanyát üt a szegénység, ott garmadával jön a szerencsétlenség. Nincs vége, nincs menekülés.

Baumert: Egészen svarcz vagyunk odahaza. Hát csak levágtam a kutyánkat.^[1] Sok hus bizony nincs rajta; ugyis félig éhen halt. Csinos kis eb volt, magam nem birtam volna levágni. Nincs hozzá való szivem.

Pfeifer (megvizsgálta Bäcker szövését): Bäcker, tizenharmadfél piczula!

Bäcker (a körülállókhoz, nem fojtja el hangját): Ez hitvány alamizsna, semmi más. Ott csapintunk korra reggeltől sötét estig és ha tizennyolcz órán át a szövőszéket nyűttük, estéről-estére kidőlünk a portól, forróságtól félig elcsigázva, hát akkor szerencsésen megkerestünk tizenharmadfél ezüstgrislit.

Pfeifer (felugrik e szavakkal): Azt szeretném látni! (A baloldali üvegajtón át az irodába kiált.) Dreisziger ur, Dreisziger ur, tessék csak szives lenni kijönni!

Dreissiger (jön. Fiatal negyvenes, hizott, aszthmás. Szigoruan): Mi baj, Pfeifer?

Dreissiger (pózol, hátraveti fejét, reszkető orrczimpákkal fixirozza Bäckert): Ah, ugy... Bäcker... (Pfeiferhez.) Ez az? (A hivatalnokok bólintanak.)

Bäcker (szemtelenül): Igen, igen, Dreisziger ur! (Magára mutat.) Ez az! (Dreissigerre mutat.) Ez meg az!

Pfeifer: Nagyon is jó a dolga! Addig jár a jégre tánczolni, a mig alászakad!

Bäcker (durván): Semmirekellő kalácsbábja, jobb lesz befogni a pofaturádat! Az éd's anyád a mikor söprőn nyargalt, alighanem megcsodálta a Luczifert, hogy ilyen ördög lett belőled!

Dreissiger (kitörő hirtelen haraggal ordit): Fogd be a szádat, különben... (reszket és nehány lépéssel közelit.)

Dreissiger (erőt vesz magán és látszólag üzletszerü nyugalommal kérdi): Nem vett részt ez a ficzkó is abban a...

Dreissiger (reszketve): Hát azt mondom kendnek, hogyha még egyszer megtörténik, hogy az ilyen részeg csorda, az ilyen éretlen suhanczokból összeverődött banda elvonul a házam előtt, mint tegnap este és azt az aljas nótát énekli...

Dreissiger: Tudja kend, melyiket gondolom! Hát mondom, ha még egyszer hallom az ilyesmit, hát kihozatom kendet, és - becsületemre! nem tréfálok! - átadom a biróságnak. És ha megtudom, hogy ki irta azt a férczelményt, azt a hitvány nótát...

Dreissiger: Ha még egy szót szól a rendőrségért küldök azonnal!... Nem faklizok sokat! Majd elbánunk veletek, ficzkók! Elbántam én már más firmákkal is!

Bäcker: No, azt elhiszem. Az ilyen mustragyáros két-háromszáz takácscsal ugy elbánik, hogy no! Nem hagy meg belőlük egy-két odvas csontot se! Az ilyennek négy gyomra van, mint a tehénnek, a foga pedig olyan, mint a farkasé... hahaha!!!

Dreissiger (a hivatalnokokhoz): Ez az ember egy csapintás munkát sem kap többé nálunk!

Bäcker: Akár a szövőszéknél halok éhen, akár az utczai árokban! Egyre megy!

Dreissiger (mohón átveszi a pénzt a pénztárostól és az asztalra dobja, ugy hogy néhány pénzdarab a padlóra hull): Fogja... itt van... de most takarodjék a szemem elől.

Dreissiger: Itt a fizetése, és ha azonnal el nem hordja magát... Épen tizenkettő... a szövetfestőim delelnek... És ha...

Bäcker: A bérem ide való a kezembe, la! Ide való a bérem! (A jobb kéz ujjaival megérinti a bal tenyerét.)

Bäcker: Mindennek megvan a maga rendje-módja (flegmával ócska erszénybe teszi a pénzét).

Dreissiger: Nos? (minthogy Bäcker még nem távozik, türelmetlenül.) Segitsek talán?

(A sűrűn összeszorongó takácsok közt mozgás támad. A fiu mélyen felsóhajt. Esés hallatszik. Minden érdeklődés az uj esemény felé központosul.)

Öreg takács: Itt fekszik! (Helyet engednek. Körülbelül nyolcz éves fiu fekszik eszméletlenül a padlón.)

Öreg Baumert: No né, hasonlit a Heinrichra... (Jobban nézi.) Csakugyan, no lám, a Heinrichék Gusztija.

Öreg Baumert: Hát odafenn, nálunk, Kaschbachban, Dreisziger ur. Este muzsikál, nappal a szövőszékben ül. Kilencz gyermekük van, a tizedik most van utban.

Takácsok: 1. Szegény nép!
2. Koldus nép!
3. Beesik az eső a szobájukba!

Asszonyok: 1. Két ingük sincs kilencz gyermeknek!
2. Micsoda nyomor!
3. Szegény fiu!

Dreissiger: Fogják csak, majd felemeljük. Micsoda esztelenség az ilyen gyenge fiucskát nekiereszteni a hosszu utnak! Hozzon csak vizet, Pfeifer!

Első takácsasszony (felsegiti a fiut): Na, no bolondozzál, gyerek, és meg ne halj!

Bäcker (mindenkitől feledve figyel. Most kilincsen tartva félkezét, gunyosan kiált): Adjatok neki kenyeret, attól majd magához tér! (El.)

Dreissiger (Bäckerre értve): Az a ficzkó nem ér jó véget... Fogja csak a hóna alatt, Neumann... Lassan... lassan... ugy... ugy... a szobámba viszszük... Mit akar maga, no...

Dreissiger: Majd meglátjuk! Ne álljanak utba. A szobámban a divánra fekhetik. Majd meghalljuk mit mond az orvos.

(Dreissiger, Neumann és Első takácsasszony a fiut az irodába vezetik. A takácsok közt oly mozgolódás támad, mint iskolás gyermekek közt, ha a tanitó elhagyja az osztályt. Nyujtózkodnak, fesztelenebbek, egyik lábról a másikra állnak és néhány pillanatig általános a beszélgetés.)

Takácsok: 1. Az ám, igazat beszélt.
2. Az nem ujság, hogy itt felfordulhat az ember az éhségtől.
3. Hát majd a télen mi lesz, ha igy megdézsmálják az ember bérét?

Asszonyok: 1. A krumpli is rosszul sült el az idén!
2. Nem lesz itt máskép, a mig valamennyiünket ki nem teritenek!

Baumert: Legjobb ugy tenni, mint Nentwich takács. Az ember kötelet tesz a nyakára aztán felakasztja magát a szövőszékre... Nesze, szippants egyet! Neurodéban voltam, a sógorom ott dolgozik a gyárban, a hol tubákot csinálnak. Adott néhány szemernyit... Mit czipelsz a kendődben?

Öreg takács: Hát egy kis darát. Az Ullbrich molnár szekere ment előttem és az egyik zsák fel volt feselve. Épen jókor szedtem össze a kis hulladékot.

Baumert: Peterswaldauban huszonkét malom van, de nekünk egyikben sem őrölnek!

Első öreg takács: Nem kell elveszteni a bátorságot. Csak mindig akad valami, a mi megint előbbre segit egy kicsikét.

Heiber: Na igen, nem kell más, csak a mikor éhes az ember hát tizennégy helyütt koldul segitségért. Ha attól nem lakik jól, hát követ fog a szájába és azt szopogatja. Nem igaz Baumert?

Dreissiger: Semmi baj! A fiu már jól van! (Izgatottan zihálva járkál.) De mégis, lelkiismeretlenség! Az ilyen gyerek elesik, ha reá fujnak! Tisztára megfoghatatlan, hogy emberek, szülők oly esztelenek! Két vég parketet raknak hátára és jó másfél mérföldnyire küldik vele. Szinte hihetetlen! Egyszerüen meg fogom hagyni, hogy gyermekektől egyáltalán nem fogadunk el árut. (Ismét némán járkál egy ideig.) Minden esetre határozottan óhajtom, hogy ilyesmi többé ne történjék. Mert kit okolnak ilyesmiért. Minket, a gyárosokat! Mi vagyunk az okai mindennek. Ha az ilyen szegény pára télen a hóba reked és elalszik, megirja valami jött-ment skribler és belekerül minden ujságba... Ne adj isten, hogy az apa, a szülők lennének okai, a kik az ily gyermeket küldözgetik... ne adj isten, hogy ők lennének okai! A gyárost veszik elő. A gyáros a bűnbak. A takácsot mindig beczézgetik, de a gyárost dorongolják; szivtelen ember, veszélyes ficzkó, azt minden sajtó-eb ikrán haraphatja. Urasan él, gyönyörökben és koplaltatja a szegény takácsokat... Arra nem gondolnak, hogy az ilyen gyárosnak mennyi a gondja, az álmatlan éjjele, hogy annyi a koczkázata, hogy munkásember álmodni sem tud akkorát; sokszor az összeadástól, osztástól, szorozástól és ujabb meg ujabb számolástól azt sem tudja, hol áll a feje; hogy száz felé kell gondolnia, kombinálnia, életre-halálra kell küzdenie, konkurrálnia, hogy nap nem mulik veszteség és boszuság nélkül. Oh, erről hallgatnak a derék lantosok. És mennyien kapaszkodnak a gyárosba, mennyien szipolyozzák és hiznának az ő zsirján! Na, na, csak az én bőrömben lennének néha, majd hamar megunnák. (Összeszedi magát.) Hogy viselkedett itt az a ficzkó, az a Bäcker! És most majd azt fogja kürtölni, hogy ilyen meg olyan kegyetlen, irgalmatlan vagyok, hogy minden csekélységért kidobom a takácsokat. Hát igaz ez? Kegyetlen vagyok-e én?

Dreissiger: Na, magam is azt hiszem. Hanem azért ezek a kamaszok bejárják a várost és sértő nótákat énekelnek rólunk, gyárosokról. Éhségről akarnak prédikálni, de annyi pénzük van, hogy itcze számra iszszák a pálinkát. Csak inkább máshová dugnák az orrukat, és néznék, hogy mint vannak a vászonmunkások. Azok beszélhetnek nyomorról, nem ti parketszövők. Ti hálát adhattok istennek. És kérdelek titeket, régi, szorgalmas és derék takácsokat: Megélhet-e nálam olyan munkás, a ki rendben tartja a szerszámát, mondjátok, megélhet-e, vagy nem?

Dreissiger: No, látjátok!... Persze az olyan Bäcker-féle firmának nem! Hanem tanácsolom néktek, tartsátok pórázon a ficzkót; ha még egyszer szemtelenkedik, felhagyok az üzlettel, aztán majd meglátjátok, hogyan éltek meg; hol kaptok munkát? A disz-Bäckernél aligha!

Első takácsasszony (Dreissigerhez közeledett, csuszó-mászó alázattal letörli kabátjáról a port): Kicsit bepiszkitotta magát, Dreissiger ur!

Dreissiger: Tudjátok, hogy üzletem rosszul megy, a helyet hogy szereznék, hát ráfizetek. Ha mégis gondoskodom róla, hogy takácsaimnak mindig legyen munkája, hát felteszem, hogy ezt elismeréssel fogadják. Ezernyi vég hever itt hiába és nem tudom, mikor fogom eladni... Ugy tudom, hogy nagyon sok munkás foglalkozás nélkül ténfereg és azért... Na, majd Pfeifer elmondja a többit... A dolog ugyanis ugy áll, hogy hát lássátok jóakaratomat... Alamizsnát persze nem osztogathatok, mert ehhez nem vagyok elég gazdag, de bizonyos mértékben mégis adhatok alkalmat a munka nélkül valóknak, hogy keressenek valamit. A koczkázat óriási, de én azt gondolom magamban, ha az ember mindennap egy karaj faggyut kereshet, az mégis csak jobb, mintha egyáltalán éheznie kell. Nincs-e igazam?

Dreissiger: Szivesen tehát, még kétszáz takácsnak adok foglalkozást. Pfeifer majd megmagyarázza, hogy mily feltételek mellett... (Távozni készül a baloldali ajtó felé.)

Első takácsasszony (utjába áll, gyorsan, mohón, esdve szól): Nagyságos Dreissiger ur, kérem, ne tessen megharagudni... Hogyha szives lenne...

Dreissiger (sietve): Beszéljen Pfeiferrel, jó asszony; már is elkéstem (ott hagyja).

Reimann (szintén utját állja... Sértett és panaszos hangon): Dreisziger ur, igazán panaszkodnom kell. A Pfeifer ur... Hiszen mindig tizenharmadfél ezüstgrisli járt egy végért... aztán...

Dreissiger (szavába vág): Ott ül a becslő. Forduljon hozzá, az az igazi adresz!

Heiber (feltartóztatja Dreissigert): Nagyságos Dreisziger ur! (Hebeg, vad mohósággal.) Nagyon kérném, talán mégis... tetszik tudni... talán a Pfeifer ur... aztán talán... szépen kérném...

Dreissiger: Pfeifer dolga, Pfeifer dolga... Nem tehetek semmit! Végezzék el Pfeiferrel! (Kiszökik az irodába.)

(A kérvényezők tehetetlenül bámulnak egymásra. Egymásután sóhajtva lépnek hátra.)

Baumert: Ah, még kevesebb? Szépen vagyunk! (Mozgás a takácsok közt, suttogás, morgás.)

A nagyon romlott padlótól a füsttől fekete tetőzetig nem egészen hat láb magas helyiségben ülnek: két fiatal leány: Baumert Emma és Bertha szövőgépeknél; Baumert anyó az ágynál zsámolyon, előtte rokka; Auguszt 20 éves fia, hülye, apró törzszsel és fejjel, hosszu, pókszerü végtagokkal zsámolyon, szintén orsóra fon szálakat. A baloldali falon papirral beragasztott és szalmával kitöltött ablaknyiláson behatol az est sápadt, rózsaszinü világossága. Odatűz a leány világosszőke, lecsüngő hajára, meztelen sovány vállára, vékony viaszos nyakára, a durva ingnek hátul látható ránczaira; a legdurvább vászonból készült rövid szoknyácska képezi ezen az ingen kivül öltözetét. Az agg nőnek a meleg sugár teljesen arczába, nyakára és mellére süt; arcza csontvázszerű és hustalan, vértelen bőre ránczos, redős; beesett szemét a gyapjúpor, füst és munka lobossá, porossá és vizenyőssé tette, golyvás; mellét kendőkkel, rongyokkal leplezi. A jobb fal egy része kályhával, kályhapaddal, ágygyal és néhány rikitóan tarka szentkép is a napfényben látszik. - A kályha fölött rongyok száradnak egy rudon, a kályha mögött értéktelen limlom van felhalmozva. A kályhapadon néhány ócska edény; ujságpapiron burgonya héja szárad stb. stb. - A gerendákról lencsomók függnek alá. A szövőszékek mellett kosárkák állnak orsókkal, a hátsó falon alacsony ajtó kilincs nélkül. A falhoz egy csomó kosárfonó-vessző van támasztva. Néhány megkezdett kosár is látható. A szövőszékek zaja, a mely a padlót és a falakat megremegteti, a hajócska ide-oda csapódása tölti be a szobát. Ebbe belevegyül az orsók egyenletes, folytonos recsegése, mely nagy darazsak zümmögésére emlékeztet.

Baumert anyó (siránkozó, kimerült hangon, mikor a leányok elhagyják a szövést és munkájuk fölé hajolnak): Mán megest elszakadt?

Emma (az idősebb, 22 éves. Az elszakadt fonalat kötözi): De hiszen olyan is ez a fonál, hogy no...

Emma: Ugyan hol marad ma olyan sokáig? A mikor elment, hát kilencz óra sem volt.

Fricz (mezitlábas, rongyos fiucska, négy éves, bejön): Mamus, éhes vagyok!

Emma: Várj még kissé, Friczi, nagyapó itt lesz mindjárt. Hoz kenyeret meg babot.

Emma: Hiszen mondom... no, ne légy olyan buti... Mindjárt itt lesz, hoz szép kenyérkét meg kávéra valót is, aztán ha fajront lesz, mamus elviszi a krumpli héját a paraszthoz, és az majd ad érte egy bögre tejet a jó Friczikének.

Bertha: Auguszt, eredj csak, kérdezd Ansorgét, hogy nem akar-e gyertyát gyujtani?

Baumertné (növekedő, gyermekes félelemmel, majdnem vinyogva): Gyerekek, gyerekek! Hol maradhat az az ember?

Baumertné (a benne keletkező tömérdek aggodalomtól magán kivül): Na... na... na... hát mi lesz... no... ha már... hazajönne... Hátha eliszsza és nem hoz haza semmit. S egy marék só s egy falat kenyér se egy darabka fa sincs itthon. Nincs!

Bertha: Tudod, mama, a holdfényvilágánál elmegyünk a ligetbe, elviszszük Augusztot is és hozunk gallyakat.

Ansorge (vén takács, hatalmas csontos termet, mélyen meg kell hajolnia, hogy a szobába juthasson, fejét és felső testét bedugja az ajtón. Haj és szakáll erősen elvadult): Hát mi kell, no?

Ansorge (fojtott hangon, mintha beteg lenne a szobában): Hisz még elég világos van.

Heinrichné (jön. Harmincz éves asszony. Fáradt arczából gyötrő gond, aggódó várakozás beszél): Jó estét mindnyájuknak!

Bertha: Na gyüjjék ide, üljön le. Majd kiveszem én! (Heinrichné leül. Bertha eléje térdel és babrál a talpán.)

Heinrichné (kétségbeesetten kifakad): Nem, nem birom tovább... Maholnap sehogysem lesznek. (Hasztalan küzd könyei ellen. Zokog.)

Baumertné: Bizony szomszédné, nekünk csak legjobb volna, ha a jó isten megszánna és magához szólitana bennünket erről a világról.

Heinrichné (nem bir magával; zokogva kifakad): Szegény gyermekeim éhen halnak a szemem láttára. (Zokog és nyöszörög.) Már nem tudom, mihez kezdjek. Akármit tesz az ember, csak futkosni kell, futkosni addig, a mig ott marad kiterülve. Már inkább halott, mint élő vagyok, aztán mégis, mégis csak nem lehet egzisztálni. Kilencz éhes bendő... Oh ki képes őket etetni?! Miből hát? A mult este volt még egy darab kenyerem. A két legkisebbnek sem volt elég. Kinek adtam volna, no? Valamennyien kiáltoztak felém: Mamuska, édes, nekem, mamuska, nekem... Nem, nem!... És most még csak fenn járhatok! De hátha majd le kell feküdnöm? A kis krumplit elvitte az árviz. Nincs már egy falatunk sem!

Bertha (eltávolitotta a cserepet és megmosta a sebet): Majd körülkötjük! (Emmához.) Keress csak rongyot, Emma!

Heinrichné: Magának legalább megvan a két leánya; van férje, a ki munkabiró, de az enyém a mult héten megint odavágódott; ugy tépte, vágta magát, hogy a rémülettől azt sem tudtam mit csinálok. Ha pedig kileli a nehéz betegsége hát nyolcz napig ágyhoz marad szögezve.

Baumertné: Haj, haj, az enyém is teljesen tönkre van téve. Mán bizony ő is össze-összecsuklik. A mellében, meg a hátgerinczében van a baj. Kifogytunk mi is az utolsó fillérből. Ha ma nem hoz pár grislit, bizony nem tudom mi lesz velünk?

Emma: Elhiheti, Heinrichné. Annyira vagyunk... Apusnak el kellett vinnie az Amit. Le kellett vágatni, hogy kerüljön valami a gyomrunkba.

Heinrichné: No, akkor nem tudom! (Feláll, tünődik.) No, akkor igazán nem tudom... Nem tudok magamon segiteni... (Dühében és félelmében felkiált.) Hiszen beérném olyannal is, a mi a disznónak sem kell... De üres kézzel nem szabad hazamennem! Nem lehet, Isten bocsássa meg, de nem tudom, mit fogok csinálni. (Gyorsan kisántit, bal lábának csak sarka érinti a földet.)

Baumertné (intő hangon): Heinrichné, Heinrichné: Ne kövessen el bolondot!

Emma: Hiszen mindig ugy tesz! (Ismét a szövőszékhez ül és néhány pillanatig dolgozik.)

Auguszt (égő faggyúgyertyával világit atyjának, az öreg Baumertnek, aki fonalcsomóval és élelmiszerrel megterhelve érkezik.)

Baumert: No, no, nem kell ám mindjárt harapni. Hadd fujjam ki magamat. Nézd inkább, ki jött velem!

Jäger (jő meghajolva az ajtón. Középtermetü, piros pozsgás, kemény rezervista; a huszársipkát ferdén tartja fején, egész rend öltözék, czipő van rajta, tiszta ing gallér nélkül, a szobában katonásan köszön kemény hangon): Jó estét, Baumert nénő!

Baumertné: No no, no no... lám lám... hát hazakerültél megint... Nem felejtettél el minket?.. Ülj le hát, no!

Emma (a szoknyájával törli meg a szin közepén levő asztal baloldalán álló széket, a melyet Jägerhez tol): Hozott isten, Móricz, hát csak megnézed te is egyszer, milyen a szegény ember sorsa?

Jäger: No né, az Emma! Nem akartam elhinni. Hát fiad van, mi? Katona lesz maholnap. Ugyan hol szerezted?

Bertha (átveszi atyjától a csekély élelmi szereket, hust tesz a serpenyőbe és a sütőbe tolja, mialatt Auguszt tüzet rak): Ismerted Finger takácsot?

Baumertné: Hisz itt lakott ő is a szobában. El is akarta venni, de mán csak maródi volt a mellén. Eleget intettem a leányt. Hallgatott is az rám! Most már meghalt, el van feledve és tessék most veszkelődni a gyerekkel. Na, beszélj te, Móricz, milyen volt a sorod?

Baumert: Hja, anyuk ennek a legénynek jól áll a szénája. Tultett mindnyájunkon. Olyan ruhája van, mint valami pirincznek. Aztán van ezüst czilinderórája és tiz tallérja készpénzben!

Jäger (kevélyen, pöffeszkedő uraskodással): Biz' isten. Nem panaszkodhatom. Nem volt rossz dolgom katonáéknál.

Baumert: Legény volt a kapitánynál, az ám! Hászen hallhatjátok, akkurátosan ugy beszél, mint a nóblis emberek.

Jäger: No az áldóját, nem tagadom. Ugy beleszoktam a nóblis beszidbe, hogy furtunfurt ugy beszélek. Nem is tok rúla leszoknyi.

Baumertné: No, no, no, nézze meg az ember! Milyen mihaszna kölyök, aztán most pénzhez jut. Pedig sohase lehetett használni semmi okosra. Nem tudtál csak egy fonalat is orsóra gombolyitani. Persze kikószálni, egérfogóval játszani vagy sárga rigót lesni, azt már jobban szeretted. No, tán nem igaz?

Jäger: De biz igaz, Baumert anyó! És nemcsak sárga rigót fogtam, de fecskét is.

Baumertné: Oh Jézusom, az utolsó négy esztendőben nagyon, nagyon rosszul. Hát rám jött a csúz és nem hagy el. Aztán nézd csak az ujjamat! Isten tudja, mi lelt, de nyomorék vagyok. Egy tagomat sem tudom mozgatni! Ember nem hiszi, hogy mennyit kell szenvednem!

Bertha: Reggel felöltöztetjük, este levetkőztetjük. Ugy kell etetni, mint a kis babát.

Baumertné (folyton panaszos, siránkozó hangon): Segitségre szorulok én mindenfelé. Betegnél betegebb vagyok! Teher vagyok, az ám. Hányszor kértem a jóságos uristent, hogy szólitana magához, Jézuskám, Jézuskám, már mégis csak komiszul vagyok. Igazán nem tóm.... az emberek az hiszik... pedig hát munkára vagyok én szokva kicsi koromtól fogva. Mindig megtettem, a mi reám tartozott, és most egyszerre (hasztalan igyekezik felkelni)... nem, már nem megy sehogysem... Van jó férjem, vannak jó gyermekeim, de semhogy ezt nézzem... Milyenek ezek a leányok?! Vér sincs már bennük! Olyan a szinük, mint a lepedőé. És ugy járja folyton ez a csapintás, a szövés, akár jót tesz, akár nem. Micsoda élet fiatal leányoknak! Egész éven át le nem kerülnek a padról! Nem szereztek egy pár rongyot, hogy betakarnák magukat velük, hogy mutathatnák magukat az emberek szine előtt, vagy a templomba mehetnének és friss levegőt szivhatnának! Szegény kis leányaim! Az egyik tizenöt, a másik husz éves, aztán milyenek!

Baumert (hátra megy a kályha felé): No nézd, füstöl. Mondd magad, lehet itt egzisztálni? Szent igaz, hogy az a kályha, még bedűl! Hát el kell türnünk, hadd düljön be és addig is nyelhetjük a füstöt, a kormot. (Előre jön jobbra.) Köhögünk mind, egyik jobban, mint a másik. A ki köhög, hát köhög, és ha elfog a köhögés ugy, hogy a tüdőnk is vele megy, a kutya sem törődik vele...

Baumert: És ha mukkanunk, repülhetünk kifelé. Már majdnem féléve, hogy nem látott tőlünk lakbért.

Baumert: Hiszen neki magának sincs semmije, anyjuk! Elég rossz a sorsa, ha nem is kevélykedik a nyomorával.

Baumert: Ugyan anyjuk, mit locsogsz?! Ebből a házból már egy szilánk sem az övé!

Jäger (leül, rövid bojtos pipát vesz elő egyik zsebéből, a másikból pálinkás üveget): No, ez nem is maradhat igy tovább. Csodákat láttam, hogy milyen sora van az embereknek másutt! Hiszen a városokban a kutyáknak is különb az élete...

Baumert (mohón): No lám, látjátok! Te is láttad! És ha az ember szót emel, hát azzal torkolják le, hogy rossz idők járnak.

Ansorge (fél kezében bögre levessel, másikban félig kész kosár): Hozott isten, Móricz. Hát megjöttél?

Ansorge (a kályhába tolja a bögrét): No nézze meg az ember! Olyan vagy, mint valami gróf!

Baumert: Muti csak az uj órádat! Aztán uj rend ruhája is van és tiz tallérja készpénzben.

Emma (a burgonya héját zacskóba tölti): Elmék a héjával. Hátha adnak érte kis savót! (El.)

Jäger (mindenki feszülten, odaadással hallgatja): Nahát csak nézzétek! Hányszor rémitgettetek, hogy hát vigyázz, Móricz, majd megtanitanak, majd megtánczoltatnak, ha katonáékhoz kerülsz. Már pedig, lássátok, jól ment sorom. Fél év mulva már csillagom is volt! Jóakarat, igyekezet kell, az a fő! Kipucczoltam az őrmester csizmáit, megkeféltem a lovát, sört hoztam. Olyan engedékeny voltam, mint a kis kutya. És ha kiálltam a posztra, mennydörgős adta, csak ugy ragyogott rajtam minden. Első voltam az istállóban, első a takarodónál, első a nyeregben. És ha rohamra került a dolog: rajta, rajta, szent ágyucső, villám-mennydörgés, a ki arkangyala van! És ugy ügyeltem, mint a kopó! Mindig csak arra gondoltam, itt nem segit semmi, itt bele kell törődni, hát csak összeszedtem a kis eszemet és ment minden, mint a karikacsapás. Annyira vittem, hogy a kapitány az egész svadron előtt azt mondta: Ez aztán a huszár! (Csend. Rágyujt.)

Ansorge (fejcsóválva): No lám, milyen szerencsés volt... Ejjejej... no né... (A földre ül; a nádszálakat maga mellé teszi; a kosarat lába közé veszi és tovább fonja.)

Baumert: Reméljük hát, hogy magaddal hoztad a szerencsédet... Iszunk-e egyet, mi?

Jäger: Hogy ne innánk, Baumert apó! És ha elfogy, lesz más! (Pénzt ugrat az asztalon.)

Ansorge (buta, vigyorgó ámulattal): Ejjejej, no né... ez aztán az élet... Ott serczeg a pecsenye, itt az itcze pálinka! (Iszik.) Isten éltessen Móricz... az ám, ejjejej! (A palaczk bujdosik.)

Baumert: Hát nem lehetne legalább ugy sátoros ünnepeken falat pecsenyénk? Hiszen most éveken át nem látunk hust. Most megint várhatunk, mig idetéved az olyan kutyácska, mint az ott la, négy hét előtt... Pedig ez nem esik meg sürün.

Jäger: Hát errefelé még mindig annyira törik magukat a kutya-pecsenyéért?

Baumert: Persze, már neked nem gusztusos az ilyesmi. No csak maradj nálunk, Móricz, majd megjön megint a jó kedved...

Ansorge (szimatol): Na, ejjejej... no né, milyen illatos... jó fogás lesz...

Ansorge: Hát mondd csak, Móricz, mit gondolsz? Hiszen tudod, milyen a világ sorja? Hát nem lesz ez már másképen ezen a világon a takácsokkal, vagy mi?

Ansorge: Nem tudunk már itt sem élni, sem halni. Ugyancsak nyomorultan vagyunk, elhiheted. Az ember védekezik, a mig lehet, aztán végre is bele kell nyugodnia. Az inség elemészti az ember feje fölött a tetőzetet, és lába alatt a padlót. Azelőtt, a mikor még a széken lehetett dolgozni, csak eltengődtünk nagy keservesen. Most már évek óta nem birok munkát szerezni. A kosárfonás csak olyan, hogy az ember alig tud belőle eléldegélni. Fonok én késő éjszakáig és ha az ágyba dűlök, akkor szereztem egy ezüstgrislit meg hat fillért. Hiszen tanult ember vagy, mit szólsz ehhez? Lehet-e megélni ennyiből az ilyen drágaságban? Három tallér kell házadóra, egy tallér földadóra, három tallér házbérre; tizenegy tallérba számithatom a keresetemet, marad két tallér egész esztendőre. Ebből kell főzni, fűteni, ruházkodni, harisnyát kötni, foltozni, aztán meg lakás is kell, meg mit tudom én még mi... Hát csoda-e, ha az ember nem tud megélni?!

Baumert: El kék menni Berlinbe a királyhoz, el kék nékie mondani, hogy mint vagyunk!

Jäger: Használ is az, Baumert apó! Eleget irtak már róla az ujságok. De a gazdagok már ugy csürik-csavarják a dolgot, hogy no... Tultesznek azok az ördögön is!

Baumert (fejét csóválva): Hogy hát Berlinben ezt nem érik föl észszel!

Ansorge: Mondd csak Móricz, hát lehetséges ez? Hát nincs erre törvény? Hátha lenyúzom a bőrt a kezemről és mégsem tudom megfizetni a kamatot, akkor a paraszt mégis elveheti a házacskámat? Mert hát a paraszt követeli a pénzét. Már nem is tudom, hogy lesz, mint lesz!... Ha ki kellene menni ebből a házból, pedig majd muszáj kimenni... (Könyezve, fuldokolva beszél.) Itt születtem, itt ült az apám a szövőszéknél negyven évnél tovább! Hányszor mondta anyámnak: "Anyjuk, ha kidőlnék is, a házat ne engedd: Kapaszkodjál belé! Ezt én szereztem, vegyétek át és őrizzétek! Minden szöge átvirrasztott éjt jelent, minden gerendája száraz kenyér mellett töltött évet"... Hát nem gondolná az ember, hogy...

Ansorge: Na igen, ejjejej... no né! De ha már annyira jutnánk, jobb szeretném, ha kivinnének, de nem akarok vén napjaimra még idegenbe menni. Az a kis meghalás! Az apám is örömest halt meg. Csak mikor a legutóját járta, akkor kezdte kissé elfogni a félsz. Mikor azonban az ágyába vánszorogtam, mégis lecsendesedett... Ha meggondolja az ember: Akkoriban tizenhárom éves gyerek voltam; fáradt voltam, elaludtam a beteg ember mellett... mit is tudtam én... és hogy felébredtem, már hideg volt a teste.

Baumertné (kis szünet után): Nyulj csak a sütőbe, Bertha, add oda Anzorgénak a levesit.

Baumertné: No, apjuk, apjuk, csak lehetnél kis türelemmel. Hadd teritsen Bertha rendesen!

Baumert (rágva): Két év előtt voltam utolszor ur vacsoránál. Aztán mindjárt eladtam az ünneplő kabátomat. Vettem az áráért sertéshust. Azóta nem ettem hust, csak ma.

Jäger: Kell is nekünk hus! Esznek helyettünk a gyárosok! Azok duskálnak a zsirban idáig e! A ki nem hiszi, menjen csak le Bilauba vagy Petersvaldauba! Ott csodákat láthat... Egymás után épülnek a gyárosok palotái, tükörüvegekkel, hatalmas ablakokkal, tornyocskákkal, vaskeritéssel. Bezzeg ott senkisem érzi a rossz időt. Jut ott sültre, pecsenyére, ekvipázsira, kocsira, gubernantra, meg tudom is én mi mindenre. Nagyon is jó a dolguk. Azt sem tudják, hogy gazdagságukban és jókedvükben mit csináljanak!

Ansorge (sóhajtva): Máskép volt régente. A gyárosok a takácsoknak is juttattak. Ma már maguk költenek el mindent. Az onnan van, mondok, mert az előkelőség nem hisz istenben és nem hisz az ördögben. Nem törődnek parancsolattal és bünhődéssel. Hát ellopják tőlünk az utolsó falat kenyeret és csökkentik, fogyasztják azt a kevés harapnivalónkat, a hol tehetik. Az ilyen emberek okoznak minden bajt. Ha a mi gyárosaink jó emberek lennének, akkor reánk nézve sem léteznének rossz idők!

Jäger: Hallgassátok csak, majd felolvasok nektek valami szépet. (Néhány papirlapot szed ki zsebéből. Feláll és Auguszthoz megy.) Hé, Auguszt, fuss a boltba és hoz még egy itczével... Ej, Auguszt, hisz te furtunfurt nevetsz?!

Baumertné: Nem tóm, mi van ezzel a legénynyel, de mindig jó a dolga. Félholtra neveti magát, akármi történik is. Na előre, előre! (Auguszt el az üres palaczkkal.) Ej, öreg, lám, te még tudod, mi a jó!

Baumert (rágva, ételtől, italtól felbátorodva, izgatottan): Móricz, te vagy a mi emberünk! Tudsz irni, olvasni. Tudod, milyen a takácsság sora. Jó szivvel vagy a szegény takácsnép iránt! Te vedd a kezedbe a mi dolgunkat.

Jäger: Ha csak ez kell! Én ugyan nem huzódom tüle! Az ott la, az a gyároscsorda, hej huznék annak olyan nótát, hogy a... Nem bántana érte a lelkiismeretem. Hajlok én a szóra, de ha egyszer kikelek magamból és elfog a düh, hát kapom a Dreiszigert az egyik kezembe, a Dittricht meg a másikba, aztán összeütöm a fejüket, hogy csak ugy szikrázik belé a szemük! Ha odáig vinnők a dolgot, hogy ugy isten igazában össze tudnánk tartani, hát a gyárosokat egyszer ugy elkracholtatnók, hogy no... Nem kéne a királyhoz menni Berlinbe, nem kell ahhoz a kormány; egyszerüen azt mondhatnék: akarjuk ezt meg ezt, meg igy meg ugy, na, és aztán majd más nótát fujnának! Ha látják, hogy nekünk is van ám magunkhoz való eszünk, majd alább adnák ők is! Dehát persze ezzel a sok gyáva fráterrel semmire sem lehet menni.

Baumertné: No, az már igaz! Én bizony nem vagyok gonoszszivü; épen én mondtam mindig, hogy gazdag embernek is muszáj lenni, de ha már annyira viszik a dolgot...

Jäger: Tőlem elvihetné az ördög valamennyit! Nem sajnálnám a fajtáját!

Baumert (visszajön, sir a dűhtől): Jaj már nekem is kampecz! Hamar fognak velem végezni. Az ember nagy nehezen szert tett valami jóra, aztán nem tudja magában tartani! (Sirva ül a kályhapadra.)

Jäger (hirtelen felindulással, fanatikusan): És vannak emberek, törvénylátó emberek, nem is messze innen, a kiknek egész éven át semmi dolguk, csak az, hogy lopják az isten napját. És ezek azt akarnák bizonyitani, hogy a takácsok egészen jól és könnyen megélhetnek, hanem csak lusták.

Jäger: Hagyjátok csak, megkapták a magukét. Én meg a vörös Bäcker jól beadtunk nekik! Mielőtt elvonultunk volna, még elénekeltük a vértörvényszéket!

Jäger: Nem tudja azt senki. Hallgassátok csak! (Olvas, kis diák módjára betüz, rosszul hangsulyoz, de tagadhatatlan erős érzéssel: Kihangzik belőle minden: Kétségbeesés, fájdalom, düh, gyülölet és boszuvágy.)

Baumert (elragadtatva, kaczagva-sirva kitör): Megkinozzák keményen! Aki ezt irta, anyjuk, igazat szól... Te is bizonyithatod, ugy-e?... No né... Tömérdek sóhaj... Mi, hogy is van?... hangzik föl?...

Baumert: Igaz! Tudod, hogy mennyit sóhajtunk napról-napra, akár állunk, akár ülünk...

Baumert: Hogy van ott? Minden hiába!... Minden szó, de minden szó olyan igaz, mintha a bibliából való volna... Ne sirjatok, ne kérjetek...

Baumert (őrjöngve): Inge, bőre! Itt vagyok én, Baumert Róbert, kaschbachi takácsmester, ki állhat elém és mondhatja... Becsületes ember voltam egész életemben s mi hasznom volt belőle?... Az embert lassan gyötrik el!... (Kinyujtja karját.) Ide nyuljatok, bőr és csont! Oh, ti gonosz... pokoli faj!

Ansorge (zugba dobja a kosarat és egész testében reszketve dadogja): Ennek meg kell változnia, mondom, most, azonnal! Nem türjük, akármi történik is!

Söntés a peterswaldaui korcsmában; tágas helyiség, melynek gerendás padmalyát középső fapillér támogatja és e körül asztal van elhelyezve. Jobbra a pillértől van a háttérbeli ajtó. Kilátni rajta a nagy udvarra, a hol a hordók és épitési szerszámok hevernek. A szobában jobbra a sarki ajtótól látható a söntés; ember magasságu választófal, fából, fiókokkal, korcsmai holmikkal, mögötte faliszekrény pálinkás palaczkokkal; a választófal és a faliszekrény között kis hely, a korcsmáros számára, a söntés előtt tarka abroszszal diszitett asztal. Csinos lámpa függ fölötte; több nádszék. Közelében a jobb oldalon: "Bor-terem" feliratu ajtó a honorácziórok szobájába vezet. Még tovább jobbra, álló óra ketyeg, a belépő ajtótól balra a háttérben asztal áll palaczkokkal és poharakkal és távolabb a zugban nagy kőkemencze. A baloldali falnak három apró ablaka van, alatta pad terjed el, mely előtt egy-egy faasztal, a keskeny oldallal a fal felé. Az asztalok hosszában támlás padok, a belső keskeny oldalon egyes faszékek. A szoba kékre van mázolva; plakátok, tarka képek, olajnyomatok, közöttük IV. Frigyes Vilmos arczképe.

Welzel kedélyes óriás, 50 évnél idősebb; a söntés asztal mögött sörös poharat tölt meg a hordóból.

Welzelné a kályhánál vasal. Jól megtermett, tisztán öltözött nő; nincs még 35 éves.

Anna 17 éves, csinos teremtés, pompás, vörösesszőke hajjal, csinosan öltözve, a teritett asztal mögött horgol. Pillanatra feltekint, mert a távolból gyermekek temetési éneke hallatszik.

Wiegand asztalos is az asztalnál ül, munkásruhát visel; előtte pohár bajor sör. Olyan ember, a kin meglátszik, hogy tudja mi kell ahhoz, hogy az ember e világon czélt érjen. Kell ravaszság, gyorsaság, kiméletlen előre törés.

Utazó a pillér-asztalnál buzgón rágja a német bifsztiket. Közép termetü, jól táplált, jókedvü, tréfás, élénk, szemtelen. Modern ruha; holmija, bőrönd, mintaláda, esernyő, felöltő és takaró, mellette fekszenek a székeken.

Welzel (sört visz oda az utazónak): Az ördög szabadult ma el Petersvaldauban?!

Wiegand (trombitásszerü hangon): No, mert Dreiszigeréknél szállitási nap van.

Wiegand: Talán azért van, mert kétszáz uj takácsról van szó, azokat is fel akarja fogadni.

Welzelné (vasal): Alighanem azért! Ha kétszáz kell, hát hatszáz jön. Van elég a fajtájából.

Wiegand: Oh Jézusom, Jézusom, van elég; és ha rosszul foly is soruk, nem halnak ki! Több gyermeket hoznak a világra, mint a mennyi kéne. (A gyászdal erősebben hangzik.) Aztán meg temetnek. Meghalt a Nentwich takács.

Welzel: Elég sokáig huzta; hiszen már esztendeje ugy járt-kelt, mint a kisértet.

Wiegand: Elhiheted, Welzel, hogy olyan kicsi, vaczak koporsó, olyan rémitően apró, picziny koporsó. Még olyant nem enyveztem soha! Olyan hullácska, hogy kilenczven fontot sem nyomott...

Utazó (rágva): Ezt nem értem... akárhol pillant az ember az ujságokba, hát rémes históriákat olvas a takácsok inségéről, és azt hihetné az ember, hogy: itt már mindenki háromnegyedrészt éhenhalt. És ha aztán temetést látni?! Épen a falun jöttem keresztül, trombitások, rektor, iskolás gyermekek, Uristen, mintha a khinai császárt temetnék. No, ha az ilyesmit ki tudják fizetni.... (Iszik. Miután letette a poharat, hirtelen frivol könnyedséggel): Igaz-e, kisasszony? Hát nincs igazam?

Utazó: Na, hallja! A fél vagyonomat odaadnám, ha az a papucs nékem készülne!

Wiegand (miután többször köhécselt, izgett-mozgott a széken és beszélni próbál): Az ur csodálkozva beszélt a temetésről. Ifjasszony mondja, ugy-e, hogy csak kis temetés?

Utazó: Kicsi?! No már nézze meg az ember... Pedig rengeteg sok pénzbe kerülhet! Honnan veszik az emberek a tenger pénzt?!

Wiegand: Bocsásson meg, jó uram, de már ilyen a szegény nép esztelensége. Megkövetem, olyan tulzott képzelmük van arról, hogy micsoda tisztelettel meg tisztességgel tartoznak a boldogult halottak iránt. Különösen, ha a szülők halnak meg, már csak ilyen a babona, akkor a legközelebbi rokonok és örökösök összekapargatják az utolsó fillért, és a mit a gyermekek nem győznek, azt szépen kölcsön kérik a paraszttól. Igy aztán fülig adósodnak. Még a tiszteletes lelkész ur is eladósodik, meg a sekrestyés, meg mindenki! Hát még az enni-inni való és más egyéb. Hiszen szép a gyermeki szeretet, de nem ugy, hogy a gyászolókat egész életükön keresztül nyomják az elvállalt kötelezettségek!

Wiegand: Rossz néven ne tessék venni, jó uram, már csak a mondó vagyok, hogy minden községnek megvan az egyházi temploma, és ki kell tartania a tiszteletes papját. Az ilyen nagy temetési ünnepélyből a magas papságnak szép kis jövedelme van. Minél számosabb az ilyen elföldelés, annál nagyobb mértékben jut az offertorium. A ki ismeri az itteni munkásviszonyokat, hát állithatja, megkövetem, hogy a pap urak csak kelletlenül türik a csendes temetéseket.

Hornig (jön; apró, o-lábú aggastyán; rongyszedő): Adjon isten! Kérek egy pohár sört! Na, ifjasszony, van valami rongy? Nix? Anna kisasszony! Remek szalag a kontyba, az ingecskébe, hajtű, horgolótű? Adok mindent, csakis pár rongyért! (Megváltozott hangon.) A rongyból csinálnak szépséges fehér papirost, aztán irhat rá a kedvesének nagyszerű levélkét!

Utazó (felugrik, látszólag örvendetesen meglepetve a terített asztalhoz siet és kezét nyujtja Anna felé): Ez aztán okos dolog, kisasszony! Ugy tesz mint én! Helyes! Adjon csak pacsit, no! Mi ketten hajadonok maradunk!

Utazó: Isten ments, csak úgy tréfából. Azt hiszi, mert gyürüt viselek? Csak azért huztam az ujjamra, hogy csábitó szépségemet megmentsem a tisztességtelen merényletektől. Magától azonban nem félek! (Zsebre teszi a gyürüt.) Mondja csak, komolyan, kisasszony, hát soha, soha sem akar férjhez menni?

Utazó: Miért ne! Egy gazdag sziléziai mágnás elvette az anyja szobalányát. És a gazdag Dreisziger gyáros is korcsmáros lányát vette el. Félig sem oly szép, mint a kisasszony, és most ekipázsban kocsizik livrés inasokkal... Miért ne?... (Feláll, nyujtózkodva jár és csámpásan.) Kérek egy csésze feketét!

Ansorge és Baumert (csomaggal jönnek; csendesen, alázatosan Hornig mellé ülnek a legelső asztalhoz jobbra.)

Ansorge (esetlenül, látható zavarral): Hát mégis vittem én is egy kis fonalat, la...

Ansorge: Nem vállaltam volna el ennyiért, de a kosárfonás ideje lejárt...

Wiegand: Mindig jobb a semminél. Hiszen csak azért teszi, hogy legyen foglalkozástok. Nagyon jól ismerem a Dreiszigert. Nyolcz napja dolgoztam egy duplaablakon, hát beszélgettünk róla... Csak irgalomból teszi...

Welzel (pálinkát tesz eléjük): Tessék... Mondd csak, Ansorge, mióta nem borotválkoztál?... (Az utazóra mutatva.) Az az ur szeretné tudni!

Utazó (átkiált): Ej, vendéglős ur, ezt nem mondtam! A takácsmester ur csak feltünt nekem, mert olyan tisztes a megjelenése. Ilyen alakokat nem lehet ám sürün látni!

Utazó: Az ilyen erős emberek, tetszik tudni, a természet ilyen fiai, manapság nagyon ritkák. Minket már nagyon nyaldos a kultura... Én meg örülök az ilyen ős-eredeti alakoknak. Bozontos szemöldök, vad szakáll...

Hornig (az utazóhoz): Kérem szépen. Az ilyen embernek nincs ám borbélyra való pénze, azután meg borotvát még ugysem tudna szerezni. Ha nő, hát nő! A külsőre bizony nem sokat költhetnek...

Utazó: De kérem, kérem, kérem, hiszen én... (A korcsmároshoz halkan.) Lehet annak a szőrembernek pohár sört felajánlani?

Utazó: Hát nem, no! Megengedi kisasszony? (A teritett asztalhoz ül.) Biztosithatom, hogy a mióta beléptem, feltűnik nekem az ön haja, ez a halvány fény, ez a lágyság, ez a tömeg... (Elragadtatva csókolja a maga ujjai hegyét.) És ez a szin! Akár csak az érett buza! Ha ezzel a hajjal Berlinbe jönne, furorét csinálna, Parol donőr, ezzel a hajjal a királyi udvarhoz mehetne! (Hátratámaszkodva nézi.) Remek. Egyszerüen remek!

Welzel: Hallgassatok el, no! Ne csavarjátok el egészen a leány eszét. Már ugyis elég bolondság motoszkál a fejében. Ma beéri gróffal, holnap már herczeg kell néki!

Welzelné: Csak ne rontsd el a leányunkat, öreg! Nem baj az, ha az ember előbbre akar jutni. Persze nem gondolkozik mindenki ugy, mint te. Nem is lenne jó! Akkor senkisem emelkednék és mindenki a maga szegény sorsában maradna. Ha a Dreisziger nagyapja is ugy gondolkodott volna, akkor egész életében szegény takács maradt volna. Most pedig olyan gazdag, hogy maga sem tudja, mennyi a pénze. Az öreg Tromtra is csak szegény takács volt, most pedig tizenkét birtoka és még nemes ember is lett belőle!

Wiegand: Igaz, a mi igaz, Welzel! A feleséged jól beszél. Magam is aláirom. Ha én is ugy gondolkoztam volna, mint te mondod, hol lenne most az én hét legényem!

Hornig: Na, érted a módját, az irigyed sem tagadhatja. Ha a takács még jár a maga lábán, már te el is készited a koporsóját.

Hornig: Bizony! Az orvosnál is jobban tudod, mikor jön a kaszás a takácsért!

Wiegand (már csak alig mosolyog; egyszerre dühösen): Te meg jobban tudod, mint a rendőrség, hogy hol laknak a csenő takácsok, a kik félrecsennek egy-egy orsócskát. Rongyért jösz, aztán lent viszesz magaddal, ha ugy kerül sorja!

Hornig (mérgesen): Neked meg a temetőn virul a buzád! Minél többen mennek nyugvóra a gyaluforgácson, annál jobb neked. Ha látod a sok gyermeksirt, a hasadra dobolsz, és azt mondod: Jó év volt az idei; az apróság megint hulladozott, mint a cserebogár a fákról. E héten megint ihatok egy nagyot!

Hornig: Legfeljebb valami gazdag tafotagyárosnak csinálsz dupla számlát, vagy a Dreisziger-féle építkezésből hozol néhány deszkát, ha a hold épen nem világit!

Wiegand (hátat fordit): Beszélj, a kivel akarsz, de velem nem! (Hirtelen.) Hazug rongyász!

Hornig: No hát akkor vigyázz, azt mondom, mert csak egy kis jelecskét csinálok... (Wiegand elsápad.)

Welzelné (kinn volt és most hozza az utazó feketéjét): Ne vigyem inkább a másik szobába?

Utazó: Oh, dehogy, hová gondol?! (Epedő tekintettel Annára.) Itt akarok ülni, a mig meghalok!

Fiatal erdész és egy paraszt (utóbbi ostorral. Ketten): Jó delet! (A söntés-asztalnál megállnak.)

Welzel: Hozott az Isten! (Tölti a pálinkát. Ketten kocczintanak, isznak és az asztalra teszik a poharakat.)

(Első, második és harmadik vén takács jönnek, Ansorgéhez, Baumerthez és Hornighoz ülnek.)

Utazó: Igen, igen, azt akartam mondani én is. Annyi itt a gróf, báró, nemes! Alig tudja az ember eszében tartani. Minek az a balta, erdész ur?

Baumert: Megkövetem, itt is ugy van, mint mindenütt az apró meg a nagy tolvajokkal. Van itt, a ki nagyban üzi a fakereskedést lopott fával. Ha azonban valamely szegény takács...

Első agg takács (félbeszakitja): Nem szabad elvinni csak egy gallyacskát is, az uraság azonban annál keményebben huz meg minket és szépen, elegányosan lenyuzza a bőrünket! Védpénzt, fonópénzt fizetni, robotolni, ingyen futkosni, akár akarunk, akár nem...

Ansorge: Biz ugy van! A mit a gyáros még meghagy, azt a nemesek veszik ki a zsebünkből.

Második agg takács (a szomszéd asztalhoz ült): Már mondtam én is a kegyelmes urnak, hogy már megbocsát a gróf ur, hát mégis csak lehetetlen ennyit robotolni. Nem győzöm. Hogyhát miért? Már megbocsát, de a viz mindent tönkre tett, a kis földemet elárasztotta. Éjjel-nappal kell dolgoznom, ha élni akarok... Mily égi háboru volt!... Emberek, emberek, ott álltam és a kezemet tördeltem. Az a szép föld, ugy lesodorta a hegyről, hogy no! És a szép, drága vetőmag... Jézusom, beforditottam a felhőkbe, és nyolcz napig sirtam, hogy majd belevakultam... Aztán nyolczvan kocsi földdel kellett felkinlódni a hegyre!

Paraszt (durván): Irtózatosan nyöszörögnek kendtek. A mit az ég kűd, abba bele kell nyugodnunk. És ha nem folyik jól a soruk, hát ki más lenne az oka, ha nem önmaguk? Mikor jól folyt az üzlet, mit csináltak? Ittak, játszottak! Ha akkor takarékoskodtatok volna, most volna egy kis tőkétek és nem kéne fonalat meg fát lopni!

Fiatal takács (néhány társával az udvaron; beszól): Paraszt, paraszt marad, ha kilencz óráig alszik is!

Első agg takács: Ugy van a dolog, hogy paraszt és nemes egy huron pendülnek. Ha a takács lakást akar, azt mondja a paraszt; adok kis odút lakásra, fizetsz lakbért, segitsz betakaritani a szénámat, a gabonámat, ha nem akarsz, láss hozzá, hogyan boldogulsz! Aztán ha a takács másikhoz megy, az is csak úgy beszél!

Paraszt (felháborodva): Mit? Hát mire lehet használni az ilyen éhenkórász söpredéket? Tudtok-e ekét nyomni a szántóföldbe? Tudtok-e barázdát vonni, vagy kévét emelni a kocsira? Semmirevalók vagytok, lustálkodtok és asszonynéppel mulattok! Komisz mihasznák! Ez kéne csak! (Fizetett; el, az erdész nevetve követi, Welzel, Wiegand, Welzelné fenhangon kaczagnak, az utazó magában. Mikor a kaczagás elhangzik, némaság.)

Hornig: Az ilyen paraszt valóságos bivaly!... Pedig milyen nyomor van a faluban! Juj! Négyen-öten fekszenek egy szalmazsákon!

Utazó (rendreutasitó hangon): Engedjen meg, jó ember, a nyomorról nagyon elágazók a vélemények! Ha olvasni tudna...

Hornig: Oh, tudok én olvasni, akár csak az ur! Oh, csak én tudom. Eleget jártam az emberek közt. Ha az ember negyven évig hordta a pakkját, hát akkor tapasztal valamit. Hogy jártak Fullerék? A gyerekek a szomszédék libáival kapargáltak a szemétben. Ugy haltak meg az emberek, meztelenül, az udvaron. Büdös rongyot ettek nyomoruságukban. A nép éhen halt százával meg százával!

Utazó: Ha olvasni tudna, tudhatná, hogy a kormány szorgosan tanulmányoztatta...

Hornig: Ismerjük már az ilyet! Az olyan kormánybeli ur csak beállit, aztán mindent jobban tud, mintha látta volna. Egy kicsit járkál a faluban, a hol a patak folyik és a hol a legszebb házak vannak. A szép, fényes czipőt nem akarja bepiszkitani. Aztán azt gondolja, mindenütt olyan rendben van minden, felszáll a hintájára és azzal hazautazik. Aztán ir Berlinbe, hogy nincs is semmiféle baj! De ha kis türelme lett volna és felment volna odáig, a hol a patak a falút éri, és átment volna a patakon a tulsó oldalra, vagy oda oldalvást, a hol az apró kunyhók állnak, azok a fecskefészkek, a mik néha oly feketék és dülékenyek, hogy a gyufáért is kár volna, a melylyel fel kellene gyujtani, akkor majd mást látott volna és mást irhatott volna Berlinbe! Hozzám jöjjenek a kormánybeli urak, a kik nem akarták elhinni, hogy itt nyomor van! Majd mutattam volna nekik valamit. Majd kimeresztették volna a szemüket a sok inségtanyán!

(Jäger és Bäcker karonfogva fiatal takácslegények élén zajongva jönnek az udvarra és onnan a söntésszobába.)

(A legények a különféle asztalokhoz ülnek és beszédbe ereszkednek a már ott ülőkkel.)

Hornig (Bäckerhez kiált): Mondd csak no, mi baj, hogy csapatosan jártok?

Bäcker (Jägerhez jelentősségesen): Talán majd lesz valami baj. Igaz-e, Móricz?!

(Feltüri inge ujját és a meztelen felső karon ojtási helyeket mutat. Más fiatal takácsok is megteszik): Schmidt kilurgusnál voltunk, hogy beojtson!

Jäger (dölyfösen): Hé, Welzel, két itczével! Fizetem! Azt hiszed tán, nincs penyázom? No persze! Ha akarnék, ihatnánk pálinkát, de még fekete kávét is holnap reggelig, csak ugy, mint valami vigécz! (A fiatal takácsok nevetnek.)

Utazó (komikus ámulattal): Nekem szól vagy hozzám szól? (Welzelék, az asztalos és az utazó nevetnek.)

Jäger: Nem panaszkodhatom. Ruházkodási czikkekben utazom. A gyárosokkal összejátszom, minél többet éheznek a takácsok, annál jobban eszem. Minél nagyobb az inség, antul jobb a kenyerem!

Welzel (pálinkát hozott, visszament a söntésasztalhoz, lassan megfordul és flegmával a takácsokhoz fordul. Nyugalommal és nyomatékosan): Hagyjátok békén azt az urat! Nem bántott titeket!

Fiatal takácsok: Hiszen nem bántjuk! (Welzelné beszélt az utazóval. Elviszi a kávét a honoráczior-szobába. Az utazó a takácsok kaczagása közepette követi.)

Welzel: Pszt! Pszszszt! Ezt a nótát fujjátok, a hol akarjátok, de az én házamban nem türöm!

Bäcker (kiabál): De a Dreisziger háza előtt mégegyszer el kell vonulni! Az csak hadd hallja meg mégegyszer a nótánkat!

Wiegand: Csak vigyázzatok, hogy baj ne legyen! (Kaczagás. Ohó-kiáltások.)

Öreg Wittig (őszhaju kovács, sipka nélkül, köténynyel fapapucsban, kormosan, mint a ki a mühelyből jön, belépett; a söntés asztalnál vár egy pohár pálinkára): Hadd komédiázzanak egy kicsit. Az ugató kutya nem harap!

Öreg takácsok: Itt a Wittig!
                           Wittig! Wittig!
                           Gyere ide, no! Ülj ide!
                           Jöjj hozzánk, Wittig!

Wittig: Tartsd meg a pálinkádat! Ha inni akarok magam fizetem! (Pálinkás poharával Baumerthez és Ansorgéhez ül. Utóbbinak hasán kopogtat.) Na, mit esznek a takácsok? Savanyu káposztát féreghussal?

Wittig (szinlelt ámulattal ostobán nézi Baumertet): Na na na... Heini, Heini, hát te vagy? (Nagyot kaczag.) Emberek, emberek, halálra kaczagom magamat! Az öreg Baumert felcsap rebellisnek! Szépen vagyunk! Már a szabók is kezdik? Aztán következnek az egerek meg a patkányok! Jóságos ég, csinos táncz lesz! (Csakugy rázkódik a nevetéstől.)

Baumert: Lásd, lásd, most is a régi vagyok. Most is azt mondom, hogy jobb lenne, ha jóban sikerülne...

Wittig: Ördögöt megy majd, jóban! Mikor sikerült az ilyesmi, jóban? Tán Francziaországban sikerült jóban? Talán Robespier a gazdagokat czirógatta? Csak azt mondta: mars, mars előre! Csak fel, fel a gillotinra. Ugy kell annak lennie, na! A sült liba nem röpül ám az ember szájába!

Második agg takács: Az ember már nem is megy haza szivesen. Akár dolgozik az ember, akár leheverész, bizony csak koplal.

Öreg takácsok (növekedő izgatottsággal):
       Sehol sincs nyugta az embernek!
       Nincs is kedve senkinek a munkára!
       Steinkunzendorfban ott ül valaki anyaszüz meztelen és egész nap mosdik a patakban.        Megbomlott!

Harmadik agg takács (feláll, mintha szellem üzné; fenyegetően emeli fel a kezét): Végitélet van a levegőben! Ne tartsatok a gazdagokkal és az előkelőekkel! Végitélet van a levegőben! Az ur Zebaot... (Némelyek nevetnek. Visszanyomják helyére.)

Harmadik agg takács (megint felugrik): Hah! Nem hisznek az istenben, a pokolban, az égben! Gunyolják a vallást...

Harmadik agg takács (felemelt hangon): A pokol feltátja a mérhetetlen torkát, nincs annak hossza, széle, és belésodortatnak mindazok, a kik a szegények ügyét elnyomják és erőszakot követnek el a nyomorultak jusán! Az ur beszél belőlem! (Zaj. - Hirtelen diákszerü hangon):

Hornig: A vászonszövők még komiszabbul vannak! Azok is sápadtan, mint a kisértetek sompolyognak a hegyeken. Nektek legalább van még bátorságtok felmukkanni!

Wittig: Tán azt gondolod, tul vagyunk a legrosszabbon? Azt a kevés erélyt, a mi még bennünk van, majd kiüzik a gyárosok a testünkből!

Bäcker: Hiszen azt mondta, hogy a takácsok még egy darab faggyuért is fognak dolgozni! (Zaj.)

Jäger: Hallgass rám, Wittig. Mindig annyit beszéltél a franczia forradalomról. Teli torokkal kajabáltál róla. Már pedig mihamarább jöhetne alkalom, hogy valaki megmutathatná, hogy milyen szőrü-bőrü ember? Nagyszáju legény-e, vagy becsületes?...

Wittig (felriad haragosan): Még egy szót ficzkó és... Hallottál te már golyókat sivitani? Álltál-e előőrsön ellenség földjén?...

Több hang: Pszt! Pszt! Csendőr! (aránytalanul hosszasan pisszegnek, mig a csend egészen helyre áll.)

Kutsche (mély csend közepette elfoglalja helyét a középpillérnél): Kis rozspálinkát kérnék! (Ismét teljes csend.)

Bäcker: A rendőrkapitány fél, hogy elronthatnék a gyomrunkat a sok bértől, a mit kapunk! (Nevetnek.)

Jäger (hátraszól Welzelhez): Ugye, Welzel mi mindnyájan sertéssülttel, gombóczczal, meg töltött káposztával élünk? Ezután majd slampányit iszunk! (Kaczagás.)

Kutsche: Ha néktek slampányitok meg sültetek volna, akkor sem volnátok megelégedve. Nekem sincs slampányim, mégis megélek!

Bäcker (Kutsche orrára czéloz): Pálinkával meg sörrel öntözi az uborkáját, attól érik!

Wittig: Hja, az ilyen zsandárnak nehéz az élete. Majd éhező koldus fiut kell hüvösre tennie, csinos takácsleányt kell csábitgatnia, aztán meg le kell innia magát a sárga földig és el kell vernie a feleségét, hogy rémülten fusson a szomszédokhoz. Meg a lovon is kell gunnyasztania, meg a párnák közt kell ténferegnie. Ez mind nem könnyü mesterség!

Kutsche: No csak fecsegj! Hurokra kerülsz még idejében. Tudjuk, hogy milyen szerzet vagy! Lázitó csőrödet ismeri már a tartományi tanács is! Én ismerek valakit, a ki asszonyt, gyermeket a szegények házába üldöz, maga pedig a börtönbe kerül, mert iszik, korcsmázik és lázit, a mig eléri az elrettentő végzet!

Wittig (keserüen nevet): Ki is tudná, mi lesz?! Igazad lehet! (Hirtelen haraggal.) De ha annyira jutunk, majd tudni fogom, hogy kinek köszönhetem, ki árult el a gyárosnál, az uraságnál, rágalmazott, gyalázott, hogy már hozzá sem nyulok a munkához! Tudni fogom, ki uszitja ellenem a parasztokat, meg a molnárokat, hogy egész héten nem akadt patkolni való lovam, és nem hoznak kereket megvasalásra. Egyszer lehuztam azt a gyalázatos dögöt a lóról, a miért egy ostoba gyereket néhány éretlen körtvélyért a bikacsökkel dögönyözött. És az'szondom neked, ha börtönbe keritsz, hát ird meg a testámentomodat. Ha csak messziről is hallok valamit, fogom, a mi kezem ügyébe esik, patkót, kalapácsot, kerékküllőt vagy vizes bödönyt, felkereslek, és ha az ágy alá bujtál is, kiragadlak és betöröm a fejedet, oly igazán, mint a hogy Wittig a nevem! (Felugrott, hogy Kutschénak menjen.)

Kutsche (önkéntelenül felállt; sápadt; beszélés közben retirál. Minél közelebb van az ajtóhoz, annál bátrabban beszél. Az utolsó szavakat már a küszöbön mondja. Aztán hirtelen eltünik.) Mit akarsz velem? Veled semmi dolgom. Egy helybéli takácscsal kell beszélnem. Neked nem vétettem. Semmi közöm hozzád. Nektek takácsoknak pedig azt kell mondanom, hogy azt üzeni a rendőrkapitány, hogy nem szabad énekelni, megtiltja a Dreisziger-dalt, a mint nevezitek. Ha a nótázás az utczán meg nem szünik, lesz rá gondja, hogy a fogházban nyugalmasabban lehessetek. Ott aztán kenyér és viz mellett dalolhattok, a mig úgy tartja kedvetek. (El.)

Wittig (utána kiált): Nem tilt meg nekünk semmit, még akkor sem, ha ugy orditunk is, hogy az ablakok is beléreszketnek, és ha Reichenbachig is elhallatszik, meg ha ugy énekelünk is, hogy minden gyáros feje fölött összedül a háza és a kapitánynak a sisakja is táncznak indul a fején! Semmi köze hozzá!

Bäcker (időközben felállt és megadta a jelt az énekre és aztán egyszerre kezdik. Ének):

(A vendéglős el akarja őket hallgattatni, de nem sikerül, Wiegand befogja fülét és elfut. A takácsok felkelnek és énekelve követik Wittiget, Bäckert stb., a kik mindnyájukat jelekkel szólitják):

(A takácsok nagy része a következő szakaszt már az utczán énekli; néhány suhancz a szobában énekel fizetés közben. A szakasz végén a szoba üres; csak Welzel, neje, leánya, Hornig és Baumert maradnak.)

Welzel (közönyösen rakosgatja össze a poharakat): No ezek ma ugyancsak nekivadultak!

Baumert: Lásd, Welzel, én már nem sokat számitok. A fiatalja néha birja, az öreginek meg muszáj! (Kissé zavartan el.)

Hornig (feláll): Nem csodálnám, ha itt egyszer valami nagy baj támadna!

Peterswaldau. Dreissiger parketgyáros szobája. Századunk első felének fagyos izlésével fényesen berendezett helyiség. Tetőzet, kályha, ajtók fehérek, a tapéták függélyesen vonalzottak, apró viráguak, hideg ólomszürke szinben. Pirosan bevont párnás butor mahagonifából, dúsan diszitve és faragva; szekrények és székek ugyanoly anyagból és következőkép szétosztók: Jobbra, két ablak között, melyeket meggyszinü damaszt-függöny borit, áll az iróasztal, szekrény, melynek előfala lehajtható; vele szemben a pamlag, melynek közelében vaspénztár; a pamlag előtt asztal, székek; háttérben szekrény, aranykeretü képek a falakon. A pamlag fölött tükör erősen aranyozott rokkoko-kerettel. Egyszerü ajtó balra a folyosóra visz, nyitott szárnyajtó a háttérben a hasonló kedélytelen fénynyel tulterhelt terembe. A teremben vannak: Dreissigerné, Kittelhaus, Kittelhausné, a kik képeket néznek; Kittelhaus lelkész, beszélgetve Weinhold nevelővel, jönnek.

Kittelhaus (apró, barátságos emberke, kedélyesen csevegve és szivarozva a szintén szivarozó nevelővel a szobába jön; körülnéz, és minthogy senkit sem lát elcsodálkozva csóválja fejét): Épen nincs mit rajta csodálkozni papjelölt uram. Ön fiatal. Az ön korában mindnyájan, nem mondom, ugyanolyan, de hasonló nézeteket tápláltunk. Hiszen szép is az a fiatalság, szépek a magasztos ideálok, tanitó uram. Sajnos, csak eltünők, eltünők, mint az áprilisi verőfény. Ha az ember harmincz éven át évenkint ötvenkétszer - ünnepeket nem számitva - a szószékről elmondta az embereknek a mondókáját, hát bizony nyugodtabb, csendesebb lesz. Majd gondoljon rám, tanitó uram, ha ön is annyira lesz.

Weinhold (tizenkilencz éves, sápadt, vézna, nyurga, egyszerüen fésült, hosszu szőke hajjal. Nagyon nyugtalan, ideges mozdulatai vannak.) Már engedjen meg, tiszteletes uram... Mégis csak nagyon különbözők a természetek!

Kittelhaus: Kedves tanitó ur, ön lehet nagyon nyugtalan szellemü... (gáncsoló hangon) és az is... Akármilyen hevesen és féktelenül küzdhet is a fennálló viszonyok ellen, mindez lecsillapodik. Igen, igen, megengedem, vannak kollégáink, a kik meglehetősen előrehaladt korban még eléggé fiatalos csinyeket követnek el. Egyik a pálinkapestis ellen prédikál és mérsékletességi egyesületeket alapit, másik felhivásokat szerkeszt, a melyeket, tagadhatatlan, nagy megindultsággal lehet olvasni. De mit érnek vele? A hol a takácsok közt inség van, bizony nem enyhitenek rajta! Ellenben a társadalmi békét aláássák. Nem, nem, mégiscsak azt mondom, hogy csizmadia, maradj a kaptafánál. A pap a lélekről gondoskodjék, ne a hasról. (Körülnéz.) Hirdesd az ur igéjét, egyébiránt gondoskodjék az, a ki a madaraknak készit ágyat és nyujt eledelt, és nem hagyja elpusztulni a mezők liliomját... Most azonban szeretném tudni, hová tünt el oly hirtelen szeretetreméltó házigazdánk?

Dreissigerné (jön; a lelkészné követi; harmincz éves csinos asszony, erőteljes, tüzről pattant faj. Bizonyos aránytalanság a beszédmodora, mozdulatai és előkelő, dus öltözékei között): Igaza van, tiszteletes ur. A Vili mindétig igy tesz. Ha valami eszébe jut, puff, elfut és faképnél hagy. Már beszéltem neki eleget erről, de hiszen beszélhet annak az ember!

Dreissiger: Oh, az akad mindennap, kedves tiszteletes uram. Ezt már megszoktam. Nos, Róza, nem látsz utána?...

Dreissigerné (kedvetlenül, erősen huzza a széles, himzett csengetyüzsinórt.)

Dreissiger: Az imént is... (fel és alájár) nagyon szerettem volna tanitó ur, ha jelen lett volna. Láthatott volna valamit... Egyébiránt... Jöjjön kezdjük meg a whistet.

Kittelhaus: Igen, igen, igen és mégegyszer igen! Rázza le vállairól a nap porát és terhét; most legyen a mienk!

Dreissiger (az ablakhoz lépett, félretol egy függönyt, önkénytelenül): Micsoda banda!! Gyere csak ide, Róza! (Dreissigerné odamegy.) Mondd csak... az a hosszu, vörös ficzkó...

Dreissiger: Mondd csak, ez-e az, a ki téged két nap előtt inzultálni mert? Tudod, a mit emlitettél... mikor János a kocsiba segitett...

Dreissiger: Ugyan hagyd el most a duzzogást. Tudnom kell. Már megelégeltem ezt az arczátlanságot. Ha ő az, hát felelősségre vonom. (A takács-dal hallható.) Hallják, hallják csak!

Kittelhaus (nagyon felháborodva): Hát nem ér véget ez az arczátlanság. Most már igazán nekem is azt kell mondanom, hogy a rendőrségnek közbe kell lépnie. (Az ablakhoz megy.) Nézze csak, Weinhold! Ezek már nem csupán fiatal emberek; hanem öreg, meglett takácsok is tömegesen vonulnak velük; olyan emberek, a kiket évek hosszu során át tisztességeseknek és istenfélőknek hittem. Lábbal tapossák az isteni törvényt. Talán ezeket is védelmezni akarná?

Weinhold: Bizonyára nem, tiszteletes uram. Azaz tiszteletes uram, kum gránó szálisz... Éhes tudatlan emberek. Akként nyilvánitják elégületlenségüket, amint birják. Nem is kivánhatom, hogy az ilyen emberek...

Kittelhausné (apró, sovány, elvirult, inkább agg szűzhez hasonlít, mint asszonyhoz): Weinhold ur, Weinhold ur, de kérem...

Dreissiger: Tanitó ur, nagyon sajnálom... Nem azért fogadtam, házamban, hogy nekem a humanitásról prelegáljon. Felkérem, szoritkozzék csupán fiaim nevelésére, ügyeimet pedig bizza reám, egészen reám. Érti?!

Weinhold (pillanatig meredten, holthalaványan áll, aztán különös mosolylyal meghajtja magát): Tudom, tudom, megértettem. Tudtam, hogy idejutunk. Megfelel óhajaimnak! (El.)

Dreissiger (durván, átmegy neje előtt): Még pedig minél előbb... Szükségünk van a szobára!

Dreissiger: Meg vagy bolondulva? Védelmezni akarod ezt az embert, a ki az ilyen gazembereknek, az ilyen lázadóknak pártját fogja és még ezt a komisz nótát is védi...

Kittelhausné: Pedig nem értem, mert ez a fiatal ember jóravaló, tiszteletreméltó család gyermeke. Az atyja negyven évig volt hivatalnok és soha a legcsekélyebb kihágást sem követte el. Az anyja tulboldog volt, hogy itt ily szép álláshoz jutott. És most... most oly kevéssé tudja azt megbecsülni.

Pfeifer (felszakítja a folyosói ajtót): Dreisziger ur, Dreisziger ur, megvan! Tessék jönni! Elcsipték!

Dreissiger (az ajtóban): Alázatos szolgája, kapitány úr. Örülök, hogy eljött.

Kittelhaus (jelekkel mutatja a nőknek, hogy jobb lesz visszavonulni. Ő, neje és Dreissigerné eltünnek a terembe.)

Dreissiger (rendkívül izgatottan az időközben belépett kapitányhoz.) Kapitány ur, a festőmunkásaimmal elfogattam az egyik főkolompost. Nem nézhettem tovább. Ez az arczátlanság egyszerüen már határtalan. Felháboritó! Vendégeim vannak és a gazemberek merészkednek... Inzultálják nőmet, ha mutatkozik; fiacskáim életveszélyben forognak. Tartanom kell tőle, hogy a vendégeimet megverik. Biztositom önt, hogy ha rendezett társadalomban büntetlenül lehet oly fedhetlen embereket, mint én és családom, sértegetni, nyilvánosan gyalázni... akkor... akkor nagyon sajnálnám, de nekem más fogalmaim vannak jogról és erkölcsről...

Kapitány (körülbelül ötven éves, középtermetű, testes, telivér; lovasegyenruha hosszú karddal; sarkantyú): Oh nem... nem... bizonyára nem, Dreisziger ur! Ilyet nem türünk! Rendelkezzék velem. Egészen rendjén van a dolog, sőt még örülök is rajta, hogy a főkolompost elcsipette. Örülök, hogy végre elintézhetjük a dolgot. Van itt néhány békerontó, a kikre már régen pikkem van!

Dreissiger: Az ilyen éretlen tacskók, munkakerülő csőcselék, mihaszna kamaszok, a kik tétlenül lopják az időt, naphosszat a korcsmákban henteregnek, mig elitták utolsó garasukat... Oh, el vagyok tökélve, hogy véget vetek a nagyszáju gyalázkodók üzelmeinek. Ezt nem csupán az én érdekem, hanem a közérdek is megköveteli.

Kapitány: Igaza van, teljesen igaza van, Dreisziger ur. Ezt senkisem veheti rossz néven. És a mennyire tőlem telik...

Kutsche (zsandár jön és szalutál. Minthogy a folyosói ajtó nyitva van, sulyos lépések zaja hallatszik közeledve): Kapitány ur, jelentem alásan, elfogtunk egy embert.

Kapitány: Helyes, helyes! Mindjárt megnézzük egészen közelről. Tegye meg nekem azt a szivességet, Dreisziger ur, és maradjon nyugodtan. Elégtételt szerzek önnek, vagy ne legyen Heide a nevem!

Dreissiger: Ezzel nem érhetem be! Azt az embert okvetlenül át kell adni az ügyészségnek!

Jäger (öt festő-munkás vezeti, a kiknek arcza, keze, ruhája festékes; épen munkából jönnek. A fogoly félrevágva viseli sipkáját, szemtelen derültséget árul el és pálinkás jó hangulatban van): Óh ti gaz ficzkók!... Munkásoknak csufolnak benneteket?... Pajtások vagytok?... Mintsem ilyet tennék... mintsem igy vétkezném a pajtásaim ellen, hát inkább elrothadna ez a kéz itt ni! (A kapitány intésére Kutsche intézkedik, hogy a festő-munkások elbocsátják áldozatukat. Jäger szabadon, merészen áll ott; körülötte elállják az ajtókat.)

Kapitány (rákiált): Hol a sipkád, fajankó! (Jäger leveszi a sipkát, de nagyon lassan és nem hagyja el gunyos mosolygását.) Hogy hivnak?

Kapitány (elsápadt, fel akar fortyanni, de leküzdi haragját): Majd számolunk... Mi a neved? Hallod?!... Mi a neved? (Minthogy Jäger nem felel.) Ficzkó, beszélj, mert huszonötöt vágatok rád!

Jäger (teljes derültséggel, mozdulattal sem reagálva a dühöngésre, odaszól egy csinos cselédleányra, a ki épen a kávét viszi be az urasághoz és a váratlan látványra szájtátva megáll): Na, kis Emmi, te is belekerültél a társaságba? Láss hozzá, hogy kitalálj belőle. Olyan szél kerekedhetik, mely egy éjjel elfuj innen mindent! (A leány Jägerre mereszti szemét, és mikor megérti, hogy neki szólt, elpirul, elfedi arczát és kifut; az asztalon felejtve a kávés készletet. Ujabb mozgás a jelenlevők közt.)

Kapitány (majdnem magánkivül Dreissigerhez): A mióta élek... ilyen hallatlan szemtelenséggel még nem volt dolgom.

Kittelhaus (a ki az utolsó jelenet alatt a kissé nyitott teremajtón benézett és hallgatózott, most az események hevétől elragadva bejön; az irgalomtól reszketve akar közbejárni): Jägernek hivják, kapitány ur, Jäger Móricznak, ugy-e... Móricz? (Jägerhez.) Na mondd csak, Jäger, hát nem ismersz engem?

Kittelhaus: Igen, a papod, Jäger! Ugyanaz, a ki csecsemő korodban befogadtalak a kereszténység szent hajlékába. Ugyanaz, kinek kezéből először részesültél az ur testében. Emlékszel még?! Buzgón fáradtam, és szivedre kötöttem az Ur szavát. Hát ez a hála?

Jäger (sötéten, mint a korholt iskolás fiu): Fizettem egy tallér tandijat...

Kittelhaus: Pénz, pénz! Azt hiszed a nyomoruságos, a megvetni való pénz... Tartsd meg a pénzedet... kell is nekem... Miféléket beszélsz, te? Légy jó, légy keresztény! Gondolj arra, mit fogadtál. Tiszteld az Ur parancsolatait, és légy áhitatos.

Kittelhaus: Ne beszélj ilyeneket! Inkább javulj meg és ne tréfálj a szent dolgokkal. Pogány ember vagy...

Kapitány: Bocsánat, tiszteletes ur! (Közéje és Jäger közé lép.) Kutsche, kötözze meg kezeit! (Dühös ordítás odakünn: Jäger! Jäger! jöjjön ki!)

Dreissiger (kissé ijedten, mint a többiek, önkénytelenül az ablakhoz megy): Hát ez meg mit jelentsen?!

Kapitány: Oh, értem. Szeretnék visszakapni ezt a ficzkót! De hiszen leshetik! Ezt a szivességet nem fogjuk megtenni. Értette, Kutsche?! A börtönbe vele!

Kutsche (kötéllel kezében, habozva): Jelentem alásan, bajos lesz, átkozottul sokan vannak. Valóságos haramiák! Lenn van Bäcker, meg Schmidt, meg a...

Kittelhaus: Engedelmével, kapitány ur, hogy még jobban fel ne izgassuk őket, talán el lehetne intézni békésen... Talán Jäger kötelezi magát, hogy önkényt is elmegy...

Kapitány: Hová gondol? Az én felelősségemre! Ilyesmibe nem mehetek bele! Kutsche, előre, ne okoskodjék!

Jäger (nevetve tartja oda összetett kezeit): Csak jól, erősen erősen, a mint tudja! ugy sem tart sokáig! (Kutsche és a festőmunkások megkötözik.)

Kapitány: Előre, indulj! (Dreissigerhez.) Ha aggódik, hat festőmunkás elkisérheti önt, közbül foghatják. Én előre lovagolok, Kutsche utánuk. A ki ellentáll azt lekaszabolom! (Kiáltás alulról kukorikúúú! Vau, vau!)

Kapitány: (fenyegetve): Gazemberek, majd adok én nektek kukorikút meg vauvaut! Előre! (Kivont karddal előre megy a többiek Jägerrel követik.)

Jäger (elmenőben kiált): És ha a nagyságos Dreiszigerné akármilyen kényes is, mégsem különb nálunknál. Százszor meg százszor tett az apám elé három fillérért snapszot, az ám! Század jobbra át, iii-ndulj! (Nevetve el.)

Dreissiger (némi csend után látszólag nyugodtan): Mit gondol, lelkész ur? Ne fogjunk bele a whistbe? Azt hiszem már nincs több akadály? (Szivarra gyujt, miközben kurtán nevet. Mikor a szivar ég, erősen kaczag.) Szinte komikusnak találom a dolgot. Ez a ficzkó! (Idegesen nevet.) Mégis csak kimondhatatlanul nevetséges! Előbb az a kis összekocczanás a nevelővel. Öt perczczel utóbb ajánlja magát, megy. Tul van már hegyen-völgyön. Aztán ez a história. De most már játszunk.

Kittelhaus: Igen, de... (Lenn orditás.) De... Tetszik tudni, ezek az emberek rémes skandalumot csinálnak!

Dreissiger: Egyszerüen vonuljunk vissza a másik szobába. Ott nem zavarnak.

Kittelhaus (fejcsóválva): Csak tudnám, mi bujt ezekbe az emberekbe? Mindeddig azt hittem, hogy a takácsok alázatos, türelmes, engedékeny nép és most... Hát ön nem ugy van velük, Dreisziger ur?

Dreissiger: Persze, hogy türelmesek, engedékenyek voltak. Azelőtt erkölcsös, rendes emberekként éltek, a mig ezek az ugynevezett emberbarátok nyugton hagyták őket. Most persze már eleget prédikálták nekik, hogy milyen borzasztó nyomorban sinylődnek, képzelje csak, hogy egyletek és bizottságok alakultak a takácsok nyomorának enyhitésére. Végre is a takácsok elhiszik nekik és megvan a baj. Aztán akadjon valaki, a ki észre tériti őket! Most már benne vannak és szüntelenül lázongnak. Most mindent főtten, sülten szeretnének! (Hirtelen sokhangu, erős hurrázás.)

Kittelhaus: A sok emberbarátsággal pedig csak azt érték el, hogy a bárányokból egyszerre farkasok lettek.

Dreissiger: Ej, jól meggondolva a dolgot, tiszteletes ur, még valami jó oldalára is akadunk. Az ily esetek talán nem maradnak észrevétlenül az intéző körökben. Lehet, hogy ott végre is arra a meggyőződésre jutnak, hogy az igy nem tarthat tovább, és tenni kell valamit, ha nem akarják, hogy a hazai ipar teljesen tönkre menjen.

Kittelhaus: De hát mi okozza ezt a rohamos hanyatlást, ha szabad kérdenem?

Dreissiger: A külföld vámokkal védekezik ellenünk. A legjobb piaczoktól elzártak. Belföldön pedig életre-halálra kell konkurálnunk s ennek a konkurrenziának vagyunk áldozatai.

Dreissiger (már a középszalonajtónál; bosszusan visszafordul): No Pfeifer, mi baj már megint?

Pfeifer (még mindig magán kívül): Kérem, de kérem! Ilyesmi! Soha ilyet! a felsőség... Na, szépen vagyunk!

Dreissiger: Az ördögbe is, hát mi ütött önbe? Kitörte valaki a nyakát?

Pfeifer (szinte sírva; félelemből kiabálva): Jäger Móriczot kiszabaditották, a kapitányt és a zsandárt megverték és elkergették! Sisak nélkül... eltört karddal... no de ilyet!

Pfeifer (széken ülve, egész testében reszketve): Dreisziger ur, a dolog komoly... Nagyon komoly!

Dreissigerné (a lelkésznével a középteremből): Ah ez már felháboritó, Vili. Az egész esténket elrontották. Képzeld csak a tiszteletesné haza akar menni.

Kittelhausné: Édes, kedves nagyságos Dreiszigerné, most már igazán legjobb lesz, ha...

Dreissiger: Menj, mondd meg nekik! Menj te! No, menj hát! (A lelkész előtt megáll.) Hát zsarnok, embernyuzó vagyok én?

János kocsis: Nagyságos asszony, befogtam a lovakat. A nevelő ur visszajött és a Gyurit meg a Karcsi ifjurat a kocsiba ültette. Ha nagyon rosszra fordul, hajtatunk.

János: Na, én sem tudom, csak ugy gondolom. Mindig több meg több ember verődik össze. Elkergették a kapitányt meg a zsandárt!

Dreissigerné (növekedő félelemmel): Hát mi lesz?... Mi lesz?... Mit akarnak ezek az emberek?... Csak nem fognak megtámadni?!

Kittelhaus: Engedjen meg... Eltökéltem... Engedjen meg... (Jánoshoz.) Mit akarnak azok az emberek?

Kittelhaus: Jól van, jó... Kimegyek hozzájuk és teljesitem kötelességemet... Komolyan fogok beszélni ezekkel az emberekkel!

Kittelhaus: Kedves Dreisziger ur, még egy szót... Kérem, bocsássa embereit rendelkezésemre és zárassa el azonnal a kaput mögöttem...

Kittelhaus: Akarom... Akarom... Tudom, mit teszek... Ne aggódjál, az Ur meg fog oltalmazni!

Kittelhaus (alulról szüntelenül hallatszik a nagy embertömeg tompa moraja): Majd ugy teszek mintha nyugodtan hazamennék... Meglátom, vajjon papi méltóságom nem részesül-e annyi tiszteletben ezeknél az embereknél... Majd meglátom... (Fogja kalapját és botját.) Előre tehát isten nevében! (El; Dreissiger, Pfeifer és János kisérik.)

Kittelhausné: Édes Dreiszigerné! (Sirva fakad és megöleli.) Csak baj ne érje!

Dreissigerné (mintegy aléltan): Nem tudom... tiszteletesné, ugy érzem magamat... Nem is tudom, mit érzek... Ilyesmi tiszta képtelenség... Hát a gazdagság bűn? Ha ezt valaki nekem mondta volna, én inkább kicsinyes körülményeim közt maradtam volna.

Kittelhausné: Édes Dreiszigerné, minden körülmények közt vannak csalódások és bosszuságok...

Dreissigerné: Persze, persze, én is azt gondolom. És nekünk még több a boszuságunk, mint a szegény embereké... Jézuskám, hát hiszen nem loptuk... Fillérről fillérre igaz uton szereztük... Mégis csak lehetetlen, hogy az embert igy megtámadják? Hát férjem az oka, ha rosszul megy az üzlet?

(Alulról iszonyu orditozás hangzik fel: Le a munkaadókkal! Le a kutyákkal! Le a rabszolgakereskedőkkel! Verjük agyon mindnyájukat! A nők sápadtan tekintenek egymásra. Előbbiek, Dreissiger, János, utóbb Pfeifer.)

Dreissiger: Róza, gyorsan végy valamit magadra, aztán hamar a kocsiba... Jövök már utánad!

(Dreissiger a kasszához rohan, felnyitja és értéktárgyakat vesz ki belőle.)

János: Minden készen van, de csak sebtiben, mielőtt megszállják a hátsó kaput!

Dreissigerné (páni félelemben megöleli a kocsist): János, édes, kedves János, ments meg, édes, drága Jánosom, mentsd meg gyermekeimet, oh jaj, jaj...

János: Nagysága, nagysága, kérem csillapodjon. A feketék jól vágtatnak, azokat utól nem éri senki, és a ki nem megy félre, azt elgázoljuk! (El.)

Kittelhausné (tehetetlen félelemben): De a férjem, a férjem... Dreisziger ur, a férjem.. Hol a férjem?!

Dreissiger: De tiszteletes asszony, egészséges... egészséges, ha mondom...

Dreissiger: Ne féljen, meg fogják keserülni! Nagyon jól tudom, ki keze müve ez! Ilyen hallatlan szemtelenség nem marad megtorlás nélkül. Község, mely papját bántalmazza! (Kittelhausné felsikolt.) Gyalázatosak! Veszett ebek, igen, veszett fenevadak, melyeket agyon kell dorongolni! (Dreissigernéhez, aki zavarodottan áll egy helyen.) Eredj hát, mozdulj! (A kaput döngetik.) Nem hallod? Az a söpredék megbolondult! (A földszinten betörik az ablakokat, melyeknek csörömpölése hallatszik.) A csőcseléket dühöngési roham szállta meg... El kell menekülnünk.

Pfeifer (berohan): Dreisziger ur, Dreisziger ur, már a hátsó kapunál is állanak emberek! A főkapu három perczig sem képes ellentállni. Wittig kovács lóitató csöbörrel verdesi, mint az őrült...

Pfeifer (hallgatózik; szinét változtatja; megérti a kiáltást és a következő pillanatban őrült félelem fogja el. A következőkben egyszerre sir, nyöszörög, koldul, vinnyog őrült gyorsasággal. Gyermekes beczézgetéssel halmozza el Dreissigert, czirógatja arczát, karjait, csókolja kezét, végül átkarolja, mint a fuldokló és ugy fogja, hogy el sem tud mozdulni): Édes, kedves, kegyelmes, nagyságos Dreisziger ur... ne hagyjon itt... Mindig hiven szolgáltam, az emberekkel is jól bántam. Több fizetést csak nem adhattam, mint a mennyi meg volt állapitva... Ne hagyjon el, mert megölnek, agyonütnek, mint a kutyát! Istenem, istenem; a feleségem, gyermekeim...

Dreissiger (elmenőben hasztalan akar elszabadulni Pfeifertől): Bocsásson hát el, ha mondom. Hiszen majd meglátjuk, majd meglátjuk! (El Pfeiferrel. Nehány pillanatig a terem üres. A szalonban törnek az ablakok. Erős robaj reszketteti meg a házat. Viharos hurrá-kiáltás, aztán némaság. Néhány pillanat mulik el, akkor hallatszanak a felhatolók óvatos lépései, majd halk kiáltások.)^[3]

Hangok: Balra... Fel... Pszt... Lassan... Ne tolj!... Segits, ide... Nézd mi ez... Fussatok, vérszipolyók... Eredj be... Eredj te... (A folyosói ajtón nehány fiatal takács és leány mutatkozik; nem mernek bemenni és egymást biztatják. Néhány pillanat mulva leküzdötték a félénkséget, a szegény, sovány részben beteg, rongyos, foltos alakok elosztanak Dreissiger szobájában és szalonjában. Mindent kiváncsian és félénken megtekintenek, majd meg is tapogatják. A leányok a pamlagokra üldögélnek, egyes csoportok a tükörbe bámulnak. Mások székekre hágnak, hogy a képeket nézzék. Folyton uj és uj nyomoruságos alakok tódulnak be.)

Az első agg takács (jön): Nem, nem... No né... Ez már aztán valami... Már tönkre teszik a drága holmikat! Csak nem kell ostobáskodni! Nincs ennek értelme no! Rossz vége lesz ennek! A kinek helyén van az esze, nem megy bele az ilyenekbe! Én bizony nem avatkozom bele!

(Jäger, Bäcker, Wittig (vödörrel), öreg Baumert, fiatal és öreg takácsok, mintha hajtanának valamit, berohannak. Össze-vissza kiáltoznak rekedt hangon.)

Első fiatal takács: Féllábánál ragadjuk meg és kidobjuk az ablakon a kövekre, hogy ott maradjon örökre!

Ansorge (a folyosóról jön; néhány lépés után megáll; mintha nem hinne a szemének, körülnéz, fejét csóválja, aztán homlokára üt és igy szól): Ki vagyok én? Anzorge Antal takács. Megbolondult a vén Anzorge? Igaz, ugy forog minden körülöttem, mint a darázs. Mit keres itt az öreg Anzorge? Hát mulat! Hehehe! Légy vidám, öreg! (Ismételten üti a fejét.) Nem vagyok eszemen! Nem állok jót semmiért! Nem vagyok eszemen! El, el, lázadók! El a fejjel, el a lábbal, el a kézzel! Ha elveszed a házikómat, elveszem a te házikódat! Csak előre!...

Langen-Bilau. Ketté választott szinpad. Balfelőli része az öreg Hilse szövőszobája. Balra kis ablak, előtte szövőszék, jobbra ágy, szorosan mellette asztal. Jobb zugban kályha paddal. Az asztal körül zsámolyon, ágy szélén, széken ülnek: Hilse, Hilsené, mindkettő agg, a nő vak és majdnem siket, Gottlieb, Lujza, reggeli imánál. Az asztal és szövőszék közt orsó fonóval. A barnúlt tetőzet gerendáin mindenféle ócska fonó, gombolyitó és szövő szerszám, hosszú lenfonatok lógnak alá. Mindenféle holmi a szobában. A nagyon szűk, alacsony helyiségnek egy ajtaja van az udvarra, ezzel az ajtóval szemben másik ajtó, mely szintén nyitva van, úgy hogy hasonló szövőszobácskába lehet pillantani. A szinpad jobb fele az udvar, mely kövezve van. Rozoga falépcső vezet a padlásszobába, mely a háttérben nagy boltives kapu felett van. Vizes hordó felállitva, szegényes ruhanemüek, butordarabok össze-vissza. A világosság balról hat mindhárom helyiségbe.

Hilse (szakállas, erős csontu, de öregségtől, munkától, betegségtől, fáradságtól megtört ember. - Hadastyán, félkezü. Hegyesorru, sápadt, reszketeg, látszólag csak csont, bőr és ér; mély, jellemző takácsszemek. - Imádkozáshoz felállnak): Oh jóságos Isten! Nem tudjuk eléggé megköszönni, hogy az elmult éjjel sem történt kárunk. "Jézus vére és igazságossága az én ékem és diszes öltözetem." És ha néha én és enyéim a te fenyitő ostorod sulya alatt kishitüek leszünk is, ha nagyon is erősen éget a tisztitás tüze, ne számitsd be tulságosan, bocsásd meg a mi vétkeinket, adj nekünk türelmet mennyei atyánk, hogy szenvedéseink után részesüljünk az örök üdvösségben. Ámen!

Hilsené (előre hajolva nagy nehezen hallgatta): Haj, haj, apjuk, mán megest csak szép imát komponáltál.

Lujza: Átment Peterswaldauba... A mult este megint felgombolyitott néhány matringot.

Hilse: Várj csak, megtörlöm kissé a kezedet, hogy a holmi ne legyen zsiros. Hallod? (rongygyal megtörli.)

Hilse: Ha nincs zsir, szárazon eszszük a kenyeret; ha nincs kenyér, eszünk krumplit; ha krumpli sincs, hát eszünk darát.

Lujza (boszúsan): És ha nincs daralisztünk, hát ugy teszünk, mint Wenglerék odalenn: meglessük, hogy a peczér hova földeli el a gebét. Ugy teszünk, ugy-e?

Gottlieb (a hátsó szobából): Kakuk csipje meg, miket beszélsz te összevissza, no?

Hilse: Őrizkedjél az ilyen istentelen beszédtől. (Hátramegy.) Nem segitsz, Gottlieb? Még néhány fonalat kell áthuzni.

Gottlieb (jön a hátsó szobából s az öreggel a felszerelés nehéz munkájába kezdenek.)

Gottlieb: Mondd csak, mikor alszol te tulajdonképen? Nappal házalsz, éjjel őrt állasz?

Hornig: Szép hireket, ujságot majsztram! A petersrwaldauiak nagyot reszkiroztak és elkergették Dreisziger gyárost, meg az egész pereputyát.

Hornig: Ezuttal nem ifjasszony, ezuttal nem! Tiszta valót beszélek. Szent igaz, hogy elkergették. Tegnap este Reichenbachba érkezett. - Ott bizony nem akarták befogadni, mert féltek a takácsoktól; aztán szépen tovább kellett menekülnie Schweinitzba.

Hornig: Ne mozduljak erről a szent helyről, ha nem igaz! Hiszen minden gyerek tudja már!

Hornig: No de néééé! A mit elmondtam oly igaz, mint az ámen a templomban! nem mondanám, ha nem álltam volna ott, és nem láttam volna saját két szememmel, a mint téged látlak itt, Gottlieb. Lerombolták a gyárosnak a házát a pinczétől fel a szélkakasig. Egy padláslyukból porczellánt dobáltak, ugy a tetőn leguritva. Mennyi, de mennyi vég parket került a patakba! A viz sem bir átfolyni, elhiheted, hogy megáradt, aztán olyan kék, hogy no, a sok indigótól, a mit az ablakokból, leszórtak. A mennybéli kék porfelhők csak ugy röpültek. Ott pedig borzasztóan garázdálkodtak, aztán meg a lakásban. A festőmühelyben a raktárokon. A lépcsőrácsot betörték, a padlózatot föltépték, a tükröket szétdarabolták, pamlagot, széket, mindent, de mindent zuztak, törtek, téptek, romboltak, elpusztitottak... borzasztóbban, mint a háboruban.

Hilse: És ezt idevaló takácsok követték el? (Hitetlenül csóválja fejét.)

Hornig: Hát ugyan kik? Hiszen tudom a nevüket. Jött ám egy tartományi tanácsos; én vezettem a házba. Aztán én is beszéltem sokakkal. Olyan kezesek voltak, mint azelőtt. Gyorsan végeztek a dologgal, no de alaposan. A tanácsos ur beszélt velük. Ép oly alázatosak voltak, mint azelőtt. De azért nem engedtek. A legszebb bútort ugy összeapritották, mintha fizették volna őket érte.

Hornig: No, csak nem félek. Ismernek engem, mint a jó pénzt. Oly igaz, mint Hornig a nevem, mentem vele a házba, és elhihetik bátran, ugyancsak ellágyultam ott, még a tanácsos uron is látszott, hogy érez valamit. Miért? Mert egyetlen szót sem lehetett hallani; igazán ünnepi hangulat fogta el az embert, a mint azok a szegény éhenkórászok ott kitöltötték a boszujokat.

Lujza (kitör, reszkető izgalommal, szemét kötényével törli): Ugy! ugy! ugy! kellett jönnie!

Hornig: Na istenem, hát azt beszélik, hogy Dreisziger azt mondta volna, hogy a takácsok füvet ehetnek, ha éhesek.

Hilse: Hallod, Hornig! Nem bánom mondhatnád: Hilze apó! holnap meg muszáj halnod, azt mondanám: Miért is ne? Mondhatnád: Hilze apó, holnap eljön Poroszország királya... De hogy a takácsok, olyan emberek, mint én, meg a fiam, ilyen dolgokat kövessenek el... Soha! Sohasem hiszem azt el!

Milka (az udvarra nyiló ajtón jön. Hét éves, csinos leányka felbontott lenhajjal, kosárkával beront. Ezüst kanalat tart anyja elé): Anyuskám! anyuskám! Nézd csak, mim van! Vegyél érte ruhácskát!

Lujza: Hogy jutottál ehhez, leányom? (Növekedő izgatottsággal s felindulással.) Mit czipeltél megint ide, mond csak! Hiszen egészen elakadt a lélegzeted. És a holmi is itt van a kosárban. Mit jelentsen ez, leányom?

Hilse: (magánkivül): Ki vele, Milka, ki! A kanalat odaviszed, a honnan hoztad. Eredj! Azt akarod, hogy tolvajoknak tartsanak bennünket? Előre! Majd kiverem belőle a csenést. (Keres botot.)

Milka (anyjába kapaszkodik): Nagyapus, ne verj!... csak ta... találtuk... A gyerekeknek sok van, sok!

Lujza (aggodalommal kifakad): Látod, találta! Találta! Hol, hol találtad?

Milka (zokogva): Peterswaldauban ta... találtuk, a Dreisziger-ház előtt.

Hilse: Tessék! Szépen vagyunk! De most már ne okoskodjál sokat, mert majd!...

Hornig: Mondok valamit, Hilze apó! Hadd öltse fel Gottlieb a kabátját, vegye a kanalat és menjen a hivatalba.

Gottlieb (kabátot vesz, buzgón): Igen, elmegyek a hivatalba, aztán elmondom, rossz néven ne vegyék, a gyermeknek nincs annyi esze, és itt van kanál... Ne óbégass, Milka.

Lujza (Milkát elvezeti a hátsó szobába, az ajtót beteszi s visszajön.)

Gottlieb: Kendőcskét adj Lujza, hogy kár ne essék benne. No néé, az ilyen drága jószág! (Könyezve becsomagolja.)

Hilse: Eredj, eredj, gyorsan! Siess, siess, a mint csak tudsz! Még csak az kellene! Gyorsan vidd el a nyakamról ezt az ördöngős kanalat.

Hornig: De most magam is tovább igyekezem. (Az udvaron még társalog egy kicsit, aztán el.)

Schmidt (higgany természetü, gömböcz emberke, duzzadt, ravasz arcz. Jön a kapun): Jó napot emberek! Na szép históriákat müveltek! Csak vigyázatok! (Ujjával fenyeget.) Sok van a rovástokon! (Beszél az ajtón.) Jó reggelt Hilse apó! (Az udvaron egy nőhöz.) Na anyjukom, hogy vagyunk a szakgatással? Jobban? Na lássa! (Beszól.) Hilze apó, már csak meg kell néznem, hogy maguk, hogy vannak? Mi az ördög érte az öreg menyecskét, hé?

Schmidt: Hja, a por, meg a munka gyertyafénynél... Na, mondjátok csak, meg tudjátok érteni, hogy mi történt oda át? egész Peterswaldau talpon van és ide tart. (Milka jön az udvaron át.) Ma reggel a kocsimra szállok és nem gondoltam semmit, de semmi rosszat. Hát csupa csodadolgot hallok. Mi az ördög bujt ezekbe az emberekbe? Ugy dühöngnek, mint a farkasok! Forradalom ribillio, renitensek pusztitanak, zsákmányolnak. Milka, hol van Milkácska, hé?

Schmidt: A lepényke a tied... Nézze meg az ember! Ezerötszáz ember kerekedett fel! (Távoli harangzugás.) Hallják Reichenbachban meghuzzák a harangokat! Ezerötszáz ember! Végitélet napja! Borzasztó!

Schmidt: Persze, hogy ide! Hiszen átkocsiztam egy egész rajon keresztül. Legjobb szerettem volna leszállni, hogy mindegyiküknek beadjak egy kis csillapitó port. Ugy totyog egyik a másik után, mint sötét nyomor, és ugy énekelnek, hogy az embernek émelyeg bele a gyomra. Nem szeretnék gyáros lenni, még ha ekvipázsin járhatnék is. (Távoli ének.) Hallják, hallják! Mintha mozsártörővel dolgoznák meg a repedt pléhfazékakat. Gyerekek! ötperczbe nem telik és itt lesznek. Adj Isten emberek! Ne bolondozzatok! A katonák is jönnek ám! Járjatok eszeteken! A peterswaldauiak elvesztették az eszüket. (Harangzugás a közelben.) Szent Kleofás, most már itt is kezdik a harangok! Az emberek belebolondulnak! (el a felső emeletre az udvaron.)

Gottlieb (utczáról jön, már az udvaron kiált lelkendezve): Láttam őket, láttam! (Egy nőhöz az udvaron.) Itt vannak néni, itt vannak! (Beszól.) Itt vannak apa, itt vannak! Rudakat, nyársakat, baltákat hoznak. Már ott vannak a felső Dittrichnél és skandalumot csinálnak. Azt hiszem, pénzt fizetnek nekik. Jézusom mi lesz ebből? Mennyi ember! de mennyi ember! Ha ezek neki rugaszkodnak, oh jaj! Akkor rosszul lesznek a gyárosok!

Gottlieb (örömtől izgatottan): Hászé csak muszáj volt futnom, különben elcsiptek volna. Mindannyian azt kiabálták, hogy adjam oda én is a kezemet. Baumert keresztapa is ott volt és azt mondta! Szerezz te is öt ezüstgrislit, te is szegény éhenkórász vagy. Azt is mondta, mondjam meg édes apámnak, hogy menjen csak oda apám uram és segitsen megtorolni a gyárosokon az embernyuzást. (Szenvedélylyel.) Megjött az ideje, azt mondta. Most majd másképen beszélünk mi takácsok. Tartsunk össze és segitsünk magunkon. Vasárnapra mindnyájan akarunk fél font hust; a sátoros ünnepekre pedig káposztát véres kolbásszal. Azt mondta, hogy másképen lesz ezután minden.

Hilse (elfojtott felháborodással): És ezt a keresztapád mondta? Még ő csábit az ilyen bünös munkára? Ne bocsátkozzál ilyenekbe, Gottlieb. Ördög műve ez! Pokoli munka az, a mit müvelnek!

Lujza (szenvedély, izgalom, elragadtatás): Igen igen Gottlieb, csak bujj a kemencze mögé, végy kezedbe főzőkanalat, tégy térdedre tejes fazekat, vedd fel a kabátocskádat és imádkozzál, igy tetszel az apádnak. Ez aztán a férfi.

Hilse (elfojtott haraggal): Ez aztán az asszony! Majd megmondom mindjárt, hogy mi vagy! Anya akarnál lenni, és ilyen gonosz a szájad? Te akarnád a leányodat tanitani, oktatni, te a ki a férjedet bünre és gonoszságra bujtogatod?!

Lujza (hevesen): Félre ezekkel az áhitatos beszédekkel. Az ilyen szavaktól sem én, sem a gyermekeim nem laknak jól. Négyen feküdtek piszokban, rongyban, még váltó ruhájuk sem volt. Anya akarok lenni és épen ezért minden gyárost a poklok mélységes fenekére küldenék, meg a pestist árasztanám rájuk! Anya akarok lenni! És ki birja felnevelni a szegény férget? Többet csuklottam a zokogástól, mint a hány lélegzetet vettem, valahányszor az ilyen boldogtalan csecsemő a világra jött, addig, a mig a halál megkönyörült rajta. Cseppet sem törődött vele; imádkozott, énekelt; én pedig véresre jártam a lábamat egy ibrik tejért! Hányszor, de hány száz éjjel törtem a fejemet sirva, zokogva, hogy mikép mentsem meg a kicsinykémet a temetőből, hogyan neveljem fel?! Hát mit vétett az az apróság? És mégis oly nyomorultan kell elvesznie! Nincs csak egy vig napja is, nincs semmi gyönyörüsége! Odaát Dittrichéknél borban fürösztik, tejjel mossák a gyermekeket. Ah! Ah! Ha itt is elsül, semmi sem akadályoz meg. Ha megrohanják Dittrichék házát, én leszek az első és Isten irgalmazzon annak a ki vissza akar tartani!

Lujza (dühöngve): Rajtatok nem lehet segiteni, rajtatok, bambák, és ostobák! Rongy emberek vagytok, nem férfiak! Undoritó teremtések! Faggyupofák, kik a gyermekek zajától is megriadnak! Ficzkók, kik az ütlegre is azt mondják: Köszönöm szépen! Ugy kiszipolyozták már az ereiteket, hogy az orczátok el sem tud pirulni. Ostor kellene, hogy végig verjenek a lusta csontjaitokon. (Gyorsan el az ajtón, kapun az utczán. Szünet.)

Hilse (szünet, feláll ünnepélyesen): Gottlieb... Feleséged csunya dolgokat mondott... Nézz csak ide... (Felfedi mellét): Itt akkora golyó volt, mint egy gyüszű. És hogy hol hagytam el a fél karom, azt a király is tudja. Nem az egerek rágták el. (Fel s alá jár.) Még arra nem is gondolt senki; és én már véremet áldoztam a hazámért. Azért csak óbégasson, a mennyit akar, nem törődöm véle. Félni? Én, és félni? Mitől féljek hát no? Attól a pár katonától talán, a kik a lázadók után jönnek? Nem, nem, ha kissé hajlott is a derekam, ha rá kerül a sor, olyanok a bordáim, mint az elefántcsont. És ha még rosszabbra fordulna... Oh nagyon szivesen, édest örömest megkezdeném a fájrontot, nem nagyon kéretném magamat a meghalásra... Inkább ma, mint holnap... Mit is veszitenék? (Szövőszékére mutat.) Ezt a kinzó szekrényt csak nem siratjuk. De aztán Gottlieb, aztán olyasmi következik, a mit nem lesz jó elszalasztani, mert különben vége mindennek...

Gottlieb: Ki tudja mi következik, ha már meghaltunk? Nem látta azt még senki.

Hilse: Gottlieb, ne kételkedjél az egyetlenben, a mi nekünk szegény embereknek megmaradt. Miért ültem volna itt, miért tapostam volna a széket negyven egynéhány esztendeig és néztem nyugodtan, hogy az ott odaát mint él kevélységben és duskálkodik? Pénzt csinál az én éhségemből és nyomoromból... Miért hát? Mert megvan a reményem. Ez megmaradt minden inségemben. (Kimutat az ablakon.) Te itt veszed ki a részedet, én a tul világon. Ezt gondoltam magamban. És ha felnégyelnek is, megmarad ez a biztos tudásom. Megvan nékünk igérve is, meg is lesz. Meglesz a végitélet! De nem mi vagyunk a birák: "Enyém a boszu!" szól az Ur, a mi Istenünk!

Hilse: Tőlem tehetsz a mit akarsz! (Szövéshez ül.) Engem bizony itt hagyjatok!

Gottlieb (küzdés után): Megyek dolgomra, tőlem történhetik akármi! (El a hátsó szobába. Közelben hangzik a takácsdal tompa jajgatásszerüen.)

Hornig (az emberek közé jön): Ez aztán a komédia mi? Ilyet nem látni mindennap! Hátha még a felső Dittrichéknél látnátok! Már megint iszonyu dolgokat visznek véghez. Nincs annak már sem háza, sem gyára, sem boros pinczéje, nincs semmije. Megiszszák a bort, a dugókat ki se huzzák, ugy sietnek. Egy, kettő, három - puff! Leütik a palaczkok nyakát. Nem bánják, ha megvágják is a csőrüket a cseréppel. Sokan ugy vérzenek, mint a disznók... Most majd az alsó Dittrichet is körül fogják. (Ének elhallgat.)

Hornig (kimutat): Várjatok csak! Ezek még csak szemlélnek. Nézzétek, hogy figyelik meg a kastélyt minden oldalról... Látjátok azt az embert ott, kezében vödörrel... Az a peterswaldaui kovács. Nagyon mokány ember. Betöri a legvastagabb ajtót is, mintha csak kalácsból lenne. Ha az egyszer kezébe kap egy gyárost, annak fucs lesz, azt mondom.

Hornig: Táblára irja, hogy ki fogja elégiteni a takácsokat! No hiszen! Most már a gyár kell nekik. A mechanikus szövőszékeket akarják elpusztitani. Azok teszik tönkre a kézmüvest! A vak is látja!

Népbeliek (kimennek az utczára s majd a külső tömeggel visszajönnek; egy pár pillanatig a szin üres.)

Külső tömeg (kiáltja): Takácsok! Gyertek! (Berontanak az udvarra rudakkal stb.)

Bäcker (I. II. III. fiatal takács Hilse szobájába ront; Hilset meglátva meghökkennek): Hilse apó, hagyja el a különczködést! Nyomja a sámlit a ki akarja! Ne tegyen több kárt magában! Nincs rá szükség, arról mi gondoskodunk!

Második ifju takács: Megtüzesitjük, aztán bele dugjuk a gyárosok torkába, hadd tudják meg ők is, hogy az éhség éget!

Második ifju takács: Nekünk sem irgalmazott senki! Sem Isten, sem ember! Most magunk szerezzük meg az igazunkat!

Baumert (kissé támolyog, hóna alatt levágott kakas, kitárja karjait): Testvér!... Mindnyájan testvérek vagyunk! Szivemre, testvér!

Baumert: Guszti! Jól vagyunk! Csak egy kis szerencse kell! Nem vagyok olyan mint a goróf? (Hasára üt.) Találd ki mi van a bensőmben? Grófi ebéd, tudod! Ha az embernek szerencséje van, kap slampányit, meg nyulpecsenyét!... Csak hozzá kell nyulni, bele kell markolni!

Baumert: És ha az ember lenyelte az első falatot, akkor már érzi a természet szózatát! Hujjé! oly kemény lesz tőle, mint a medve. Annyi az ereje, hogy azt sem tudja, hová tegye. Röpülni tudna, az ám!

Bäcker: Jól megfogtuk a dolog végit! Egy kettő, három, a házakban vagyunk, aztán már apritunk is mindent, csak ugy szikrázik!

Második ifju takács: Reichenbachba megyünk és lenyuzzuk a gazdagok bőrét!

Jäger: A hivatalnokokat is elő kellene vennünk! Azt olvastam, hogy a bürokraták okoznak minden bajt!

Második ifju takács: Elmegyünk Boroszlóig! Hiszen folyton gyarapodik a csapatunk!

Baumert (megfélemlitve, barátságosan): No nézd, neked hoztam, ezt a kis kukorikút. Főzzethetsz levest az anyónak.

Hilse (megütődve barátságosabban): Eredj hát, mondd meg az anyjukomnak.

Hilse (neveti): Erővel? No akkor el is temetnek benneteket! Majd megmutatják néktek, hol az erő! Várjatok csak, fiacskáim!

Jäger: Talán a katonáktól? Mink is voltunk katonák? Egy pár századdal majd csak elbánnánk!

Hilse: Szájjal, szóval, elhiszem!... És ha igaz is, kettőt elkergetnek, tizen jönnek helyükbe!

Első |
Második | lakó (az ablakon kivül): Katonák jönnek! Vigyázzatok!
Harmadik |

Jäger: Ki fél néhány rongyos paprikanadrágtól? Majd én vezényelek! Voltam én is náluk! Ismerem ezt a svindlit!

Első fiatal takács: Hagyjátok az öreg totyakost! (Homlokára mutat.) Nincsenek nála odahaza.

Gottlieb (észrevétlenül közéjük jött s megragadja az első fiatalt): Nem röstellsz ily öreg embert sértegetni?!

Hilse (közbelép): Hagyd! Hadd beszéljen! Ne bántsd, Gottlieb! Majd meglátja elég korán, hogy ki a höbörtös.

Lujza (az udvarra ront és bekiált): Ne késsetek hát! Gyertek a piaczra! Baumert apó, gyüjjön hát, no!... Az őrnagy lóhátról beszél az emberekhez, hogy menjenek haza. Ha azonnal nem jöttök vége mindennek!

Wittig (a felső emeletről, kezében vödör, kifelé igyekszik, az udvaron megáll): Előre! A ki nem követ az gazember! Hurráh! (Kiront.)

Bäcker: Isten vele, Hilse apó! Még beszélünk erről! (Utánuk indul.)

Hilse: Nem hiszem. Én már nem élek öt évig. Te pedig nem kerülsz ki előbb.

Bäcker (vadul felkaczag): Jó is volna! Ott legalább elég kenyeret adnak, Hilze apó! (Elrohan.)

Baumert (bamba tépelődésben gunnyasztott a zsámolyon, feláll): Igaz Guszti, kissé be vagyok csodálkozva, de azért van ám elég eszem. Neked megvan a magad véleményed, nekem is megvan a magamé. Én azt mondom: Bäckernek van igaza. A fegyházban mindig jobb, mint itthon. Ott ellátják az embert, nem kell koplalnia. Én szivesen elmaradnék tőlük, de lásd, Guszti, az életben egyszer még is csak kell egy kis szabad levegő. (A kapuhoz vánszorog.) Isten veled, jó egészséget, Guszti! Ha valami történnék vélem, imádkozzál értem. (El.)

(Hilse, dolgozik. Gottlieb a kályha mögül baltát vesz elő s önkéntelenül vizsgálja az élét.)

Hilsené: Mondd csak öreg, ugy reszket ez a ház... Mi történik?.. Mi lesz itt?

Gottlieb (vadul felugrik, ökölre szoritott kézzel megy az ablaknak): Semmirekellő bitang! Ne haragits! (Sortűz a távolban, sikoly és jaj.)

Hilse (önkénytelenül összeteszi kezét): Szent Isten, oltalmazd a szegény takácsokat, oltalmazd szegény testvéreimet! (Szünet.)

Gottlieb (a sortüz hallatára felugrott, a baltát erősen fogva sápadtan áll, háborogva): Hát még most is hallgassunk?!

Takácsleány (az udvarról bekiált): Hilze apó, Hilze apó! menjen az ablaktól... Az emeleten golyó repül a szobába! (Eltünik.)

Milka (bekaczag az ablakon): Nagyapus! Nagyapus! Lőttek puskából! Sokan elestek és ugy hemperegnek a földön, hogy csupa nevetség! Egyik ugy ficzkándozik, mint a veréb, mikor letépik a fejét. És annyi, de annyi vér! (El.)

Első takácsasszony (háttérbe néz): Vigyázzatok, most neki mennek a katonáknak!

Második öreg takács (szintugy magán kivül): Nézzétek az asszonyok a katonákat köpdösik!

Második takácsasszony (bekiált): Gottlieb! nézd a feleségedet! Több a bátorsága mint neked! Ugy ugrál a panganétok előtt, mintha muzsikára járná!

Első lakó (érthetőn): Az Ullrich takács! Fájrontot csinált örökre! Füle alatt találta a golyó. (A sebesültet felviszik a lépcsőn.)

Első öreg takács (az udvaron): Valóságos kőzápor! (Jajveszékelés, sikoltozás, orditás, a kaput becsapják.)

Gottlieb (a baltáért fut): Mi, mi, mi? Veszett kutyák vagyunk, vagy mi? Puskagolyót együnk kenyér helyett!? (Habozva Hilzéhez, kezében a balta.) Hát agyonlőni engedjem a feleségemet?... Ez nem fog megtörténni! (Elrohanóban.) Vigyázzatok! Én jövök! (A kaput kitörve elrohan.)

Hilse: Nem én! És ha mindnyájan oda lesztek is! (Növekedő extázissal nejéhez.) Ide ültetett mennyei atyám! Itt maradok és végzem dolgomat, bármi történjék! (Szőni kezd. Sortűz az utczán az ablak alatt.)

Hilse (golyótól találva feláll, s fejjel előre a szövőszékre bukik. Hurráh-kiáltások kivül.)

Milka (futva): Nagyapó! Nagyapó! Kergetik a katonákat a faluból! A Dittrich-házat lerombolják, épugy, mint a Dreiszigerékét! Nagyapó! (Megijed és kiváncsian lép a halotthoz.) Nagyapó!!?

(A harangok, melyek eddig vihart zugtak, elcsendesedtek, most megszólal a lélekharang, moraj közelit. - Jäger, Bäcker, fiatal és öreg takácsok, asszonyok és lányok betódulnak. Lujzát széttépett ruhában, véresen, haldokolva hozzák.)

Gottlieb (kétségbeesetten hadonázva borul nejére. Majd beront Hilse szobájába): Atyám! Lujzát megöl...! (Látva a halottat, meredten megáll.)

Hilsené (bambán Gottlieb felé bámul és szomoruan mutat a szövőszék felé.)

Jäger: Isten! Isten! Te láttad ezt! Hozz jobb időket a szegény takácsokra! (Nehányan letérdelnek. A függöny gyorsan legördül.)

1 Krecsányi Ignácz rendezése szerint a kutya felemlitése elmarad.

2 Krecsányi Ignácz rendezése szerint a függöny itt legördül.

3 Krecsányi Ignácz rendezése szerint a takácsok berohanásával és pusztitásával a felvonás véget ér.

4 Krecsányi Ignácz rendezése szerint.

5 Hauptmann drámája itt véget ér. A következő jelenet csak Krecsányi Ignácz rendezésében szerepel.

Dreissiger	Körmendy.
Neumann	Füredi J.
Gyakornok	Sarlay.
Bäcker	Raskó G.
Baumert	Szathmáry.
Baumertné	T.-Szakáll.
Auguszt	Hazay A.
Emma	Várnay Paula.
Bertha	Kápolnay Juliska.
Welzel	Füredy J.
Welzelné	Szabó L.
Anna	Krecsányi Vera.
Utazó	Giréth K.
Hornig	Kovács.
Jäger	Csiky L.
Ansorge	Réthey.
Hilse	Berky F.
Felesége	Berzsenyi Julia.
Gottlieb	Janovics.
Lujza	Haraszthy Hermin.
Milka	Ráskay Emilia.
Schmidt	Szilágyi.
Kittelhaus	Giréth K.
Kittelhausné	Keletiné.