JOSÉ ECHEGARAY Y EIZAGUIRRE: SZENT-E VAGY ŐRÜLT?

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-221-5 (online)
MEK-17470

(Don Lorenzo dolgozószobája. Nyolczszögalaku terem. Balra a nézőtől az előszinen kandalló, melyben tűz lobog, fölötte nagy tükör fekete kerettel; a kandallótól némi távolban ajtó. Jobbra az előszinen ajtó, odébb nagy ablak. A fenékszinen a főbejárat. A nyolczszög két sarkában, vagy két tetszésszerinti falánál állványok tele könyvekkel. Baloldalt polczos iróasztal, előtte szék. Jobboldalt szofa. A székeken, az asztalokon, az állványokon, polczokon és a falakon műtárgyak, könyvek, folyóiratok izléses, szinte művészi, de keresetlen rendetlenségben. A terem elegáns és gazdag, de komoly szinezetü. A függönyök és butorok sötétek. Téli nap. Borongós világitás.)

Don Lorenzo (az asztalnál ül és elmélyedve olvas): "Látod, hugom, felelte don Quijote,^[1] isten e perczben megkönyörült rajtam és a mint már mondottam, nem sujtott vétkeimért. Elmém most már ép és tiszta, elszálltak róla a sötét árnyak, melyeket azoknak a kárhozatos kalandoknak lázas olvasása borított rá. Belátom már, hogy valamennyi üres badarság, hiu ámitás és balgaság volt és most már csak az bántja a lelkemet, hogy a kiábrándulás olyan későn jött meg s igy nem maradt időm, hogy olyan könyvekkel kárpótoljam magamat, melyek világosságot árasztanak a lélekbe. Érzem, hugom, hogy halálom órája nemsokára beköszönt. De úgy szeretnék meghalni, hogy a világ tudja meg és lássa be, hogy nem volt az én életem olyan nagyon ostoba és hiu s nem érdemlem meg a bolond nevet; vagy ha bolond voltam is egész életemben, nem akarnám, hogy ezt még halálommal is bebizonyitsam" (Abbahagyja az olvasást és jóideig gondolataiba mélyedten ül.) Igen, esztelenség szünetlenül, fáradhatatlanul küzdeni az igazságért az élet vad harczaiban, mint a halhatatlan Cervantesnek halhatatlan hőse küzdött képzeletének szörnyetegeivel. Esztelenség, szeretni végtelen szerelemmel és soha el nem nyerni az isteni imádottat, mint a hogy don Quijote nem nyerte el az ő Dulcineáját. Pedig olyan végtelen szenvedéllyel szerette. Esztelenség az ideál után futni, mikor az emberi valóságok utja olyan prózai és rögös; akárcsak ha az ég egy csillaga után futnál meredélyeken és örvényeken át, mikor nincsenek szárnyaid. Igen, esztelenség, bolondság! Mondják ezt a bölcsek is valamennyien! De olyan ártatlan bolondság! És a mai világban, ugy látszik, olyan kevéssé ragadós ez a bolondság, hogy nem is kell ujabb elrettentő példa, a szegény don Quijoteénál! (Szünet. Majd föláll, a szin közepére megy s ott álltában elmélyed.)

(A két utóbbi megáll a jobboldali ajtóban s onnan félig elrejtve az ajtó függönye által,
nézik don Lorenzot, ki háttal áll feléjük.)

Tomás. Igen, Angela, a férje valóságos tudós. De nem szabad visszaélni a tudománynyal. Lássa, mennél jobban feszítik meg a húrt, annál tisztább hangot ad, de annál könnyebben szakad is. S ahogy vége az isteni hangnak, akkor az örök némaság következik. Mialatt az agy a magasban jár, leskelődik rá az őrület! Ezt ne feledje el Angela! (Szünet).

Don Lorenzo. Sajátságos egy könyv, de felséges! Mennyi eszmét halmozott föl benned Cervantes, bár lehet, maga se tudta. A hősöd bolond. Igen, bolond, bolond! (Szünet). Nem hall mást, mint a kötelesség szavát, hogy: ki! ki az életbe! Megfékezi minden egyéb szenvedélyeit, nincs más útja, mint az igazság, nincs más czélja, mint az igazság; minden léptét ez irányitja, minden tettében ez vezeti. És jámbor buzgalmában tökéletes akar lenni, mint isten a menyekben. Milyen furcsa alak volna ez az ember a mai társadalomban is! Egy don Quijote a Sancho Panzák mai világában. És mikor sértené az egyik érdekét, bántaná a másik hiuságát, szörnyülködnék ennek a nagy étvágyán, annak a nagy szomján és ostorozná mindenki gyengéjét: a saját családja, mint a nemes kóbor lovag huga is tette volt, a jó barátai, mint a lelkész, meg a borbély, meg Sanson Carrasco, meg a kisasszonyok, meg az uracsok, meg a herczegek, meg a korcsmárosok, meg a mórok meg a keresztények tették volt a szegény lovaggal, igen a jóbarátai a mai világban is kikiáltanák róla egy szóval, egy lélekkel: bolond! esztelen! őrült! A végin aztán maga is bolondnak hinné magát vagy legalább ugy mutatná, hogy hiszi, mert legalább meghalni nyugodtan akar!

Tomás (odamegy Lorenzohoz és megérinti a vállát. Angela is odamegy). Lorenzo!

Tomás. Igen. Hallgattuk bölcselkedéseidet. És mondd, mihez füzöd ezeket a mélységes gondolatokat?

Lorenzo. Cervantes hatalmas művéhez. Ez szállt a fejembe s a gondolatok, melyeket keltett agyamban, egyesülnek mindenféle modern bölcselmekkel. S most az egész, a mint az én kérlelhetetlen doktorbarátom mondaná, gőzként gomolyog a koponyámban a szürke sejtek között.

Angela. Az istenért, hát ujra elkezdenek vitatkozni a pozitivizmusról, meg az idealizmusról meg a lexicon, isten tudja miféle izmusairól, a melyek semmi egyébre nem valók ezen a világon, mint hogy az embereket egymással összeveszitsék.

Tomás. No, ne ijedjen meg, Angela, egészen más, sokkal érdekesebb dologról akarok beszélni don Lorenzoval!...

Angela. Bizony! Azoknál a mindenféle izmusoknál, a melyekkel tele van az önök feje, sokkal fontosabb és sürgősebb a leányunk egészsége.

Lorenzo. Kérlek... Felelj!... Nagyon aggódunk... (Szünet. Tomás aggodalmasan rázogatja a fejét.)

Angela. Hamar elmulik?... Hogy lehet gyógyitani? Mert tán csak lehet valamivel gyógyitani. Oh, don Tomás, mentse meg a leányomat, mentse meg!

Tomás. Hogy mi a baja? Az, a mi a legjobban pusztit az emberek között. Mi a neve a betegségének? A költők szerelemnek hivják. Mi orvosok más nevet adtunk neki. Hogy lehet gyógyitani? Ennek a betegségnek csak egy orvossága van: a pap áldása. Kipróbált orvosság, a hatása biztos. Egy hónappal azután, hogy a beteg ezt az orvosságot bevette, hire sincs többé a betegségnek.

Angela. Tréfál don Tomás? Pedig ugy megijesztett, hogy még most is reszketek.

Tomás (komolyan). Nem tréfálok, mert a dolog nagyon is komoly. Inés ideges természetü, tulon-tul érzékeny és igy ez a romantikus szerelem nagy szenvedés a lelkének. Ha tehát azt a kipróbált orvosságot nem alkalmazzuk, ha nem vezetjük be a házasélet békés, édes nyugalmába, akkor, sajnálom, Angela, de ki kell jelentenem: nem állok jót Inésért.

Tomás. Azt hiszem, hogy Inés örökölte az apja tulhajtott, képzelődő természetét s most a szerelem láza tüzként égeti testét-lelkét. Ha tehát nem házasitják össze Eduardoval, még pedig mielőbb és Inés látni fogja, hogy az a boldogság, melyet magának szenvedélyes képzeletében rajzolt, nem valósul meg: nem tudom, hogy nem lesz-e ez halálos veszedelem a szegény leányra?

Tomás. Most már tudják, mi az én véleményem. Kereken kimondtam; nem kerülgettem, egyenesen, nyiltan és világosan beszéltem, mert a dolog sürgős s mert az önök és gyermekük boldogsága szorosan hozzá van fűzve a szivemhez.

Angela (Lorenzohoz, elszánt hangon). Hallottad? Inésitát össze kell házasitanunk Eduardoval.

Lorenzo. Ez volna az én vágyam is. Eduardo derék és okos fiatal ember, rajong a leányunkért, de...

Angela. De? Micsoda de? Hogy nem vagyunk nemesek és hogy Eduardo édesanyja, az özvegy Almonte herczegné ellenzi ezt a házasságot? Mit bánjuk, ha Eduardo szereti Inést? Hisz nem a herczegné veszi feleségül gyermekünket!

Lorenzo. De Angela, gondold meg jól, mi biztassuk a fiut, hogy lázadjon fel az édes anyja ellen?...

Angela. De Lorenzo, gondold meg jól, mi áldozzuk föl gyermekünket ez asszony hiuságáért!

Lorenzo. Ej, könnyü kétségbeesni és siránkozni; de nehéz orvosságot találni a bajra. S most erről van szó!

Angela. Beszélni kellene a herczegnével. Azt mondják, eltekintve arisztokratikus elfogultságaitól, jó asszony és él-hal a fiáért. Menj el hozzá, kérd meg, könyörögj hozzá.

Lorenzo. Én könyörögjek? Kérjek?... Alázzam meg magamat? Nem nekem kell megkérnem a fiát; a herczegné jöjjön el megkérni tőlem a fia számára a leányomat. Igy követelik ezt a társadalom szokásai, a nők iránt való tisztelet s igy követeli elvégre a saját önérzetem is.

Angela (Tomáshoz fordulva, ki az asztalnál áll s könyveket lapozgat.) Lássa, a tudós, a bölcs, a tökéletes ember csupa hiuság, csupa gőg!

Lorenzo. Igazságtalan vagy irántam, Angela! Nem hiuság ez és nem gőg, hanem méltóság és önérzet. Igen, önérzetem tiltja, hogy könyörögni, koldulni menjünk Inésért. Kolduljunk Inés számára herczegi koronát, mikor a mi Inésünk homlokát szebb korona ékesiti, a szépség és a jóság fényes koronája? Mondom ujra, nem illik, hogy koldulni menjünk olyan portára, ahol ha adnak is, alamizsnaként adnak, mit?... egy nevet, mikor Inésnek van neve. Az én nevem. Van ez olyan tiszta és becsületes, mint akármiféle herczegi név.

Angela. Jó, hát ne menj! Tartsd meg sértetlenül tudósi méltóságodat, büszke önérzetedet. De én, én nem vagyok más, csak egy szegény, kétségbeesett anya; én elmegyek. Én nem fogok pirulni és szégyenkezni, ha könyörögve kopogtatok a herczegné ajtaján; ha koldulok, nem herczegi koronát, nem czimert, hanem a gyermekem boldogságát, életét...

Lorenzo. Oh Angela... Nem, én se fogok pirulni, szégyenkezni. Igazad van, Angela. Mondjon a világ, amit akar, gondolkodjék épugy, mint a herczegné, nem bánom!... Elmegyek a herczegnéhez. Ugy-e Tomás, jól teszem, ha elmegyek?... El kell mennem, ugy-e? Te szigoru felfogásu, egyenes ember vagy, hideg vérrel, higgadtan itéled meg a dolgokat és világosan látsz. Mondd meg őszintén, mi a véleményed?

Angela. Ah, micsoda ember! Vitatkozni akar a fölött, hogy menjen-e vagy ne menjen? Férj uram, tudós ur, az ilyen dolgokban nem a fejével, hanem a szivével határoz az ember. Csoda, hogy nem ülsz neki a könyvtáradnak keresni valami megoldást erre a dologra. Mert kitelnék tőled, hogy kikutatod, mit mondanak erről a kérdésről a német filozófusok meg a klasszikus görög bölcsek. Vagy tán matematikai könyveidben fürkésznéd, hogy nem nyilatkozott-e valami régi tudós Inés de Avendano és Eduardo de Almeida, almontei herczeg házasságáról. Aztán megesnék, hogy valami a betüt elosztanál a b betüvel s az eredmény az lesz, hogy a mi szegény Inésünk haljon meg, de ne legyen Eduardoé. (Mire ide ért a gunyja szinte sirásra változott.)

Lorenzo (magához vonja Angelát gyöngéden). Oh Angela, ne gunyolj! Tudod jól, hogy imádom a mi édes Inésünket.

Inés (jobbról jön, épp mikor Lorenzo utolsó szavait mondja és az ajtóban megáll.)

Lorenzo. Az életéért?... A boldogságáért? Nem, semhogy csak egyetlenegy könycseppet is kiontson, inkább odaadnám a két szemem világát. Ha tudom, hogy vele egy boldog órát szerezhetek az én drága Inésemnek, szivesen töltöm vértanuságban, ahány esztendőm még hátra van az életből. (Inés hálás szeretettel tárja karjait atyja felé és forró csókot vet feléje. A többiek még mindig nem látják.) Elég! Ne is beszéljünk többet erről. Még ma elmegyek a herczegnéhez. Megkérem. Ha kell, könyörögni fogok, sőt ha kell, meg is alázkodom. S engedni fog!... Miért ne engedne? (Inés ujjongó mozdulatot tesz; Angela Lorenzohoz megy és gyöngéden megfogja a kezét.) Nincs ugyan nemesi czimem, de azért van elég jó nevem. Munkámmal, szorgalmammal ha nem is tettem ugyan hiressé...

Lorenzo. Nem, hiressé nem, de tiszteltté igen! Azonkivül vannak millióim, becsületes, törvényes örökségem a szüleimtől. Átengedek ezekből nehányat Eduardonak és a herczegnének. Hadd aranyozzák be egy kissé herczegi koronáikat. Ugy is lekoptatta róluk az idő az aranyat. (Angelához.) Rendben van hát minden: Inés férjhez megy, boldog lesz és mi is boldogok leszünk!

Angela. És te is és valamennyien. Oh Lorenzo, mikor nem bántja lelkedet az a sok bölcseség, az a sok tudomány, te vagy a legjobb, a legáldottabb teremtés ezen a világon.

Inés. Oh istenem! (Elalélni készül, de belefogózik az ajtófélfába. A többiek észreveszik.)

Tomás (szintén odalép hozzá, gyöngéden). Nono, gyermekem,... mi történt?

Inés (lassan közeledik a szófához és leül. A többiek aggodalmas arczczal veszik körül). Semmi... semmi... csak... sírni akarnék, de az örömtől nem tudok. Nem... kaczagni szeretnék örömömben és érzem, hogy könnyekkel telik meg szemem... (Megöleli Lorenzot, forró szeretettel). Oh papa, nagyon, nagyon szeretlek, papa! Milyen jó vagy! Olyan boldog vagyok! olyan boldog! (sírva anyja karjaiba borul).

Angela. Igen, gyermekem, sírj, sírj, sird ki magadat. Látod, milyen jó a papa! Szeresd nagyon...

Inés. Ahogy csak tudom... egész lelkemmel!... És mikor mégy el, papa? Ugy-e még ma?

Tomás. Ej, a kis önző. Ugy-e szeretjük a papát, mert azt teszi, a mit kivánunk, ugy-e? De ha nem megy el a herczegnéhez, akkor is olyan nagyon szeretnők... akkor is olyan nagyon, mint most, he?

Inés. Igen akkor is. Csakhogy akkor mindig olyan szomoru volnék, hogy nem jutna eszembe megmondani, hogy mennyire szeretem a papát! (van némi czélzatosság a szavaiban).

Inés. Az imént úgy nyomta valami a mellemet és úgy fojtogatta valami a torkomat. Most már egészen elmult... és tudok sírni örömömben és meg tudom mondani hogy milyen boldog vagyok. Az előbb... az előbb csak ezt tudtam volna mondani: oh papa, nagyon boldogtalan vagyok! Most... most már nem gondolok többé magamra, csak terád papa. És a szivemből feltör az ajkaimra: oh édes papa, nagyon szeretlek! (Ujra megöleli Lorenzot).

Inés. És téged is mama; téged is! (Most anyját öleli át. Lorenzo és Tomás a középre jönnek, a szofánál hagyva Inést és Angelát).

Tomás. Szegény tudós! Látod, e két asszony közül egyik se olvasott tán egy lapot se a te bölcs könyveidből és mégis többet tudnak, mint te. Erősnek hiszed magadat és ellágyulsz közöttük, mint a viasz. Bölcsnek véled magadat és az ő karjaikban olyan ártatlan, hogy ne mondjam együgyű vagy! Rendíthetetlennek tartod magadat, ugy érzed, hogy megállasz akármily kisértéssel szemben: s ime ennek a két asszonynak az akarata rávinne bármely igaztalanságra, bármely gyengeségre.

Lorenzo. Nem, Tomás, mikor a jó eszméjét kell megvédenem, akkor vas az akaratom!

Tomás. Nem mondom, hogy: majd meglátjuk!... mert most két angyallal állsz szemben. De ha nem volnának azok! Csak egy szóval fordítom ki nagy költő a hires mondást: kisértés, asszony a neved!

Lorenzo. Én meg egy másik mondást idézek erre: "Szó, szó, csupa szó!" (Némi boszusággal.)

Tomás. De abban csak megegyezünk, Lorenzo, hogy megeshetik az életben, hogy barátság, szeretet vagy szerelem vagy akármikép nevezed a lelkek titokzatos vonzalmait, szóval hogy valamely gyöngéd érzelem arra viheti az embert, hogy...

Lorenzo. Hogy áldozatot hozzon, arra igen! De hogy bünt kövessen el, arra soha!

Tomás. És nincs eset rá, hogy még nagyobb bajok kikerülése végett az a tiszta lelkiismeret lealkudjon egy iczi-piczit, akkorát mint egy homokszem... ebből a szigoru elvből?

Lorenzo. Egy homokszem is épp oly irtóztatóan nyomná a lelkemet, akár egy egész hegy!

Tomás. Már nem éred be a háromlábu székkel, hanem fölülsz egy hegy tetejére!

Tomás. Szóval: harcz életre-halálra a rossz ellen, bármiféle alakban, bármely körülmények közt jelenik is meg! Igaz?

Tomás. Helyes! Alkalmazzuk hát rögtön ezt a te elvedet. Igaz is, szinte elfeledtem. Pedig egész regény! Hallgass ide. Hallgassanak meg önök is.

Tomás. Igen. (Angelához.) Nono, csak ne ijedjen meg. A csókot egy öreg, igen öreg asszony küldi, az is keserves könnyek közül. Az a csók utolsó, fájó vonaglása egy haldokló ajkainak; utolsó istenhozzádja egy szerencsétlen teremtésnek, a ki nehány óra mulva nem lesz többé.

Tomás. A dolog igy esett: ma reggel hivatott ez a szegény asszony. Felsiettem a padlásszobába, a hol haldokolt. Megmondta a nevét... Ha meg nem mondja, sohase ismertem volna... És esküvel fogadkozott, hogy ártatlan és könyörgött, járjak közbe nálad, hogy bocsáss meg neki.

Lorenzo. Micsoda kérdés, Tomás? Atyámat nem ismertem, kis gyerek voltam még, a mikor meghalt. De anyám... Oh édes jó anyám. (Elérzékenyül.)

Tomás. Emlékezzél csak vissza. Mikor érezte, hogy halála közeledik... beszélni szeretett volna, de már nem tudott. Akkor reszkető, gyenge kezeivel letépett a nyakáról egy ékszert, egy medalliont, melytől addig sohasem vált meg. Lassan a kezedbe tette, miközben végtelen aggodalommal meredtek rád túlvilági árnyban borongó szemei.

Tomás. Emlékezel arra is, hogy mikor anyád kilehelte meggyötört lelkét s te ájultan roskadtál össze, az az ékszer eltünt. És a lopással, emlékszel-e, hogy kit vádoltak?...

Tomás. Igen, Juana haldoklik itt nehány lépésnyire egy nyomorúságos padlásszobában. Juana az, a ki küldi utolsó csókját és könyörög, hogy bocsáss meg neki...

Lorenzo. Juana!... Szinte második anyám volt. És huszonöt évig ugy szeretett, mintha a tulajdon édes anyám lett volna. És én is ugy szerettem. De mit beszélsz bocsánatról? Mit beszélsz arról, hogy alkudjam meg a roszszal? A megbocsátás nem megalkuvás a roszszal. S annak a szegény öreg asszonynak nincs is szüksége az én bocsánatomra! Nem, Juana nem tudott olyat elkövetni... Lehetetlen!

Tomás. Nem olyan nagyon lehetetlen! Mikor a komorna, a ki anyád ékszereit őrizte, közölte a rendőrséggel, hogy a gyémánttal kirakott medallion eltünt, nyomozni kezdtek a háznál, hogy hová lett és ki a tolvaj? Juanát is kihallgatták, s ő kereken tagadta, hogy az ékszer nála volna. És mégis kitünt, hogy mikor te elaléltál, ő vette ki a kezedből. Két nappal később pedig azon kapták rajta, hogy a medalliont a virágedények közé akarta eldugni. Erre letartóztatták, elitélték és börtönben lakolt bűneért. Csak a te befolyásod és jóakaró közbenjárásod szerezte vissza neki, ha nem is a becsületét, de legalább a szabadságát.

Lorenzo (izgatottan). Igen, és én most is azt mondom: ha bevádolták is, ha elitélték is, ha börtönbe vetették is, Juana mégis ártatlan és csak áldozata volt az emberi igazságszolgáltatás egy tévedésének.

Lorenzo. Bizonyára lesz valami magyarázata. Esetleg valami rejtelmes titok, melyet mi nem ismerünk.

Tomás (Angelához). Nézze, már ujra rejtelmeket, titkokat vadászik ez az ember. Természetfölötti magyarázatát keresi egy olyan dolognak, a melynek megvan a maga egyszerű természetes magyarázata: az emberi gyengeség!

Lorenzo. Nos hát, én tudom, hogy az én szegény dajkám nem volt képes ilyen aljas tettre. Ha akkor nem lettem volna olyan nagy beteg, meg is védtem volna a birák előtt. Mondhatom, mikor Juana, kiszabadulása után, egyszerre olyan nyomtalanul eltünt, mondhatom, igazán megsirattam szegényt. Az isten látja lelkemet, buzgón kerestem, mindenfelé. Az isten tudja, mennyire szerettem volna, ha eljött volna hozzám... De a kegyetlen... Juana... miért nem jött? Nem, Juana... nem, jó Juanám, nem fogsz te meghalni, mielőtt karjaimba nem szoritlak, mig ajkaidra nem nyomom azt a búcsúcsókot, melyet küldtél. (Egyre növekvő szenvedélylyel mondta ezeket. Megnyom egy csengőt s egy libériás szolga jelenik meg.) Hé! Kocsit!... Rögtön!... Egy percz alatt. (A szolga el.) Elhozom ide a házamba! Most mindjárt! Azonnal! Ugy-e Angela, el kell hogy hozzam? Ugy-e kis Inésem?

Lorenzo. Nem irgalom: igazságszolgáltatás! (Nehány perczre el a baloldali ajtón.)

Tomás. A világ legjobb embere... de ártatlan és hiszékeny, akár egy gyermek. A mit az a szegény öreg asszony majd elmond neki, ugy fogja hinni, akár a szentirást. Sőt bizonyára maga is fog segiteni Juananak valami furcsa, eredeti történetet kieszelni! Bizony, Angela, meg kell már egyszer rostálnunk ezt a könyvtárt. A lelkész meg a borbély megrostálták egyszer a szélmalmok ellen hadakozó hires hidalgónak a könyvtárát.

Lorenzo. Induljunk hát! Előre! (Tomáshoz.) Te barátom, velem jösz. Segitsz ideszállitani szegényt.

Tomás. Sorvadásban pusztul el a boldogtalan. Minden perczben kiszállhat belőle a lélek. Odafönn a padlásszobában, a hintód párnái közt vagy abban a pillanatban, mikor átlépi házad küszöbét... De lehet, hogy az öröm kissé feléleszti s még él néhány órát!

Lorenzo. El kicsikém, el! Te várhatsz, de a szegény Juana nem! Ő most az első.

Angela (miközben ajtóhoz kiséri Tomást). De ön kezeskedik, doktor ur, hogy ha a leányom férjhez megy, vége minden veszedelemnek!

Tomás (humorral). No, a házasságban is van elég veszedelem. (Don Tomás és Angela halkan beszélgetve a fenékszin ajtaján el. Utánok Inés és Lorenzo. De Inés az ajtónál kezet csókol atyjának és visszamarad.)

Inés (egyedül visszajön a szin közepére. Gyermeteg módra ujjong és tapsikol a kezeivel.)

Inés. Igen, még ma beszélni fog a herczegnével. Megigérte és a papa meg szokta tartani a szavát. Meg bizony! Tehát a papa beszélni fog vele. És a papa olyan szépen tud beszélni. És olyan okosan. Meg fogja győzni a herczegnét, meg, bizonyosan meg! Ha a papa se tudná meggyőzni, hogy Eduardónak engem feleségül kell vennie, akkor minek tanult annyit a papa? Minek akkor ez a sok könyv: franczia, olasz, német, latin... még görög is! Minek akkor ez a sok tudomány!... De nem, a herczegné engedni fog és megteszi, a mire a papa kérni fogja. Mindenki azt mondja, hogy nagyon jó asszony! Nem is lehet máskép: hisz Eduardo anyja. Igen jó asszony: mondja mindenki. Szép jóság volna, ha nem engedné meg, hogy én Eduardoé lehessek. Hol akkor a jósága? Nem, nem... mi egymásé leszünk. Igen, én Eduardoé, Eduardo az enyém! (Rövid szünet.) Nem is tudom elhinni! Mint ha álom volna! Oh jó istenkém, ha álom, hát ne engedd, hogy felébredjek belőle... De nem álom, nem!... Ez a papa szobája. Ezek a könyvei. (Nézeget a könyvállványon a könyveket.) Newton, Kaut, Hegel, Humboldt, Shakespeare, Lagrange, Plato, Szent Tamás. Ha álom volna, nem tudnám elsorolni mindezeket a neveket. Hiszen látom, hogy odakünn esik, esik, esik!... Milyen kedves ez az eső. A levegő mintha vékony kristálycsikokká vált volna. És látom magamat a tükörben. (A tükörhöz közeledik s némi gyermeteg kaczérsággal nézegeti magát benne.) Igen, én vagyok, én, én, jól ismerem magamat. Igen, ez az én kerek arczocskám, a hogy Eduardo szokta mondani. Ni! Nincs is Eduardonak rossz izlése. Meg az én fekete szemeim. Eduardo azt mondja, hogy nagyon szépek! Senkise tud a világon olyan kedvesen szépeket hazudni, mint ő! De most igazán ragyognak a szemeim az örömtől és a kandalló melegétől... Oh úgy szeretnék csinos lenni... még csinosabb... nagyon csinos... ő neki... az én édes Eduardomnak... Még sem jön... hol marad? Épp most, mikor ugy szeretném, ha jönne, s épp most nem jön... Nem jön, istenem nem jön! Oh a férfiak! Olyan önzők, olyan roszak!...

Eduardo (megmutatja az óráját). Három negyed kettő. No látod! (A kandallón álló órához megy.) Ezen is annyi van.

Inés (kissé sértődötten). Jó, jó, igazad van. Milyen kedves vőlegény, a ki számlálja a perczeket. Akármilyen korán megy, mindig: jaj, elkésem, Inés. Talán még a szive dobogását is az óra szerint méri.

Inés. Menj vissza, menj. Hiszen még nincs kettő. Még hiányzik belőle öt percz. Menj a Carrera de San Jeronimora^[2], sétálj szép kényelmesen, nézegesd a sok népet, tekintgess jobbra-balra, aztán pontban kettőkor térj ujra vissza.

Inés. Nem, nem, neked van igazad. A ki csúnyán cselekedett, az én voltam. Vágyaim siettették az időt, a szivem gyorsabban járt, mint az óra és te, hogy ezért megbüntess, mit teszel? Elém tartod a kronométeredet. (Kissé boszús mozdulattal ugy tesz, mintha órát tartana maga elé.) Milyen poétikus imádó!

Eduardo. No de megvallom bünömet, szánom-bánom és ezer bocsánatot kérek tőled.

Eduardo. Olyan elégedetten, olyan boldogan, olyan ujjongó szivvel jöttem, hogy azt se tudtam, mit beszélek. Még most se tudom...

Inés (elérzékenyülve). Igen, Eduardo, igaztalan voltam irántad. De én is olyan jókedvü, olyan vidám voltam, vágytam, hogy már jöjj... minden percz esztendő volt a szivemnek!

Inés. Pedig való! Mert atyám épp az imént igérte meg, hogy még ma... érted?... még ma... De nem figyelsz rám!

Eduardo (az örömtől izgatottan). Egy félóra mulva itt lesz és megkér.

Eduardo (humoros ünnepiességgel). Almonte herczegné ő nagyméltósága bátorkodik megkérni don Lorenzo de Avendano úrtól ezt a hófehér kezet (Megfogja Inés kezét.) az ő don Eduardo fia számára. Ámbár ez a kis hófehér kéz már régóta az ő kis Eduardojáé, és az ő kis Eduardoja már sokszor a szivéhez szoritotta és nem volna könnyü elvenni tőle, ha nem is adnák oda neki.

Inés. Eljön... istenem, a herczegné. Igazuk volt: a herczegné áldott, jó!

Eduardo. Igen, a mama ilyen: szeret, nagyon szeret engem. Ma reggel sirva megöleltem. Erre ő is sirva fakadt, a nyakamba borult és... engedett a kérésemnek. Sokra tartja őseinek dicső tetteit; a becsület szent hitvallása s inkább azt kivánná, hogy haljak meg, semhogy olyan családhoz fűzzem magamat, melynek nevéhez mocsok tapad. De don Lorenzot nagyon becsüli; mert manapság a tudomány is épp oly dicsőség, mint régen a...

Inés. Jó, jó, elég már az ilyen szóbeszédből. A fő az, hogy édes anyád még ma eljön, mi egymáséi leszünk és nagyon, de nagyon boldogok leszünk. Ugy-e Eduardo? És ez a fő: legalább nekem ez! Nem tudom, hogy neked is...

Inés. Nem, nem, dehogy! De tudod, olyan végtelen boldogság nekem, hogy a herczegné engedett, mert ha nem... Te szeretsz, azt tudom, de... Oh mindig tisztelni kell az édesanya akaratát. Ha azt mondta volna, hogy nem!... te a ki jó fiu vagy... no nem igaz Eduardo, nem sérthetted volna meg azzal, hogy ellenkezel. És akárhogy fájt volna a szivednek lemondtál volna a szegény kis Inésről, a ki pedig ugy szeret!... Ide se hallgatsz, te háládatlan, te csúf! Nem hallgatsz ide, hogy mit mondtam: a ki ugy szeret... hogy nélküled... ugy-e bolondos ez a kis Inés?... nélküled bizonyára meghalt volna.

Inés. Láthatod hát, hogy mennyire hálásnak kell lennem anyád iránt. Mert nem neked, nem, hanem neki köszönhetem csak boldogságomat.

Eduardo. Te kis kegyetlen!... Tudod, hogy mit tettem volna, ha akadályok gördültek volna boldogságunk elé? Tudod mit?

(Juana megjelenik a fenékszin ajtóban Don Lorenzo és don Tomás támogatják. Megáll egy perczre, hogy fellélegzeljen, aztán továbbhalad előre. Szegényes, sötét ruhát visel.)

Eduardo (a csoport felé fordulva). Milyen szomoru látvány! Miért borul ez a fekete felhő a mi kék egünkre?

Inés. Ez Juana, az édes papa egykori dajkája. Egész regény, majd elmesélem neked.

Lorenzo. Inés, az én leányom. Jöjj közelebb, Inés. (Inés közeledik, Eduardo követi.)

Juana. Milyen szép! Angyal! Mikor örökre le fogom csukni a szemeimet, ha ilyen teremtés lenne mellettem, mint te vagy, azt hinném, hogy már az égben vagyok.

Tomás. Egy kissé!... Szedje össze erejét... Még egyszer! Utoljára. (A szofához érnek; Juana leroskad a szofára. A többik körülveszik.)

Juana. Szeretném megcsókolni. (Inésre mutat. Inés még közelebb megy hozzá. Juana egyik reszkető kezével megfogva és magához vonja. A másik kezével a szofába fogódzik.) Nem, nem... a te kezed forró... az én lehelletem jéghideg... Nem, nem csókolhatom meg... Az én csókom a halál csókja volna. (Gyöngéden eltávolitja, keze lehanyatlik). Csak szivemmel csókollak meg... ajkaimmal nem...

Tomás (halkan Inéshez és Eduardohoz). Menjünk ki. A szegény teremtés egyedül szeretne maradni a papával. (Juanához.) A viszontlátásra. Csak bátorság! Majd elmulnak a fájdalmak!

Juana. Végre... végre eljött ez a percz... Egy egész életen át vártam ezt a perczet... Minden eljön egyszer... s minden elmulik egyszer. Figyelj rám, Lorenzo. Az élet is elmulik... gyorsan, nagyon gyorsan... elmulik... s még oly sok mondani valóm van hozzád... Legelőbb is: hogy ártatlan vagyok... hogy én... hogy én... nem gondoltam... hogy én... én nem akartam. (Gyötrődik.)

Juana. Elfeledni?... Igen, nemsokára elfeledek mindent... Megnyugodni?... Lesz elég időm nyugodni, de ma élni akarok, élni, ha szenvedve is, ha zokogva is. Le akarok vinni a siromba sok könnyet, és sok csókot és sok sóhajt s tele lesz velök az örök csend, az örök magány. Ezek fognak emlékeztetni odalenn az életre! (Szünet) Ezért szeretnék elmondani neked valamit... De hogyan? Nem készitettelek rá elő... Mikor a tudást nem előzi meg a kétség... a kétséget nem előzi meg a gyanú, a gyanút nem előzi meg a sejtés... a sejtést nem előzi meg, az a... nem tudom mi, az az árny. A messze távolban fénylő világosság veti a lélekre?... Nem értesz meg, ugy-e nem? Én se tudom kifejezni, a mit gondolok. Pedig negyven esztendő óta szünetlenül ugyanez egy gondolattal foglalkoztam... Ugy-e ennyi idő alatt már kieszelhettem volna, hogy fejezzem ki?

Lorenzo. Fejezd ki ugy, a hogy akarod, a hogy jobban esik. Csak ne izgasd fel magad!

Juana. Igen, elmondom! Nem halhatok meg anélkül, hogy el ne mondjam. Legelőbb is azért, hogy meggyőződjél, hogy nem voltam közönséges tol... tolvaj... (Kezeibe rejti arczát.)

Juana. Azután azért, mert az a lelkem utolsó vigasza, hogy feltárhatom neked a szivemet. Bocsáss meg, Lorenzo! A kik meghalni készülnek, olyan önzők. Neked kegyetlen fájdalom lesz, de nekem kimondhatatlan, végtelen boldogság!

Lorenzo. Mi lehet az?... nekem fájdalom, az én jó Juanámnak pedig boldogság! Hogy lehet az?

Juana. Hogy lehet? Pedig az lesz, az, fiam!... Fiam!... Engedd, hogy igy nevezzelek! Nem haragszol érte? Ugy-e nem?

Juana. Jó! Tehát fiamnak foglak nevezni. Te pedig hivj anyádnak. Mondd, hogy: anyám! Tán örvend az ég, ha hallja, vagy a pokol ujjong, ha hallja: de nevezz anyádnak.

Juana. Nem, ne igy... ne igy... Kegyetlen. (Fölemelkedik, hogy megölelje Lorenzot, de visszahanyatlik a szofára.)

Inés. Igen, a herczegné! Eljött beszélni veled, Eduardo győzött, a herczegné engedett.

Inés. Ha te is papa, akkor én is... Menjünk hát, papa, menjünk tüstént...

Lorenzo. Ne félj, édeském! Majd Angela fogadja a szalonban... teljes ünnepiességgel! Csak bevezetem Juanát a szobájába s aztán jövök én is. (Inés el a fenékszinajtón.)

Lorenzo (fel akarja emelni Juanát, hogy elvezesse, de ez ellenkezik). Menjünk Juana... Pihend ki magad kissé, aztán beszélgetünk, a meddig csak akarsz.

Juana. Husz éve, hogy nem láttalak s most nem engedik, pár perczig egyedül legyek veled. Nagyon kegyetlenek!

Lorenzo (türelmetlenül). Majd aztán, jó Juanám, majd aztán. (Föl akarja emelni.)

Juana. És te is menni akarsz?... Te is! Oh akkor kényszeritelek, hogy maradj.

Juana. Hallgasd meg... csak ezt az egyet. Azután mehetsz, ha akarsz... Én... én magam vettem el az ékszert.

Juana. Mert volt benne egy kis papirdarab... azon az anyád kezeirása... és én nem akartam, hogy te azt olvasd.

Juana. Ez: szóról-szóra tudom: "Lorenzo fiam! Az ékszerdobozban, mely az ágyam fejénél van elrejtve, pecsét alatt van egy levél. Ha meghaltam, törd fel a pecsétet s olvasd el a levelet. Kegyetlen lelki gyötrelmek közt bünbánóan vezekelve irtam egy éjszakán. Bocsáss meg nekem és isten legyen irgalmas a lelkednek."

Lorenzo (meglepetten, furcsálva utána mondja). "Bocsáss meg nekem és isten legyen irgalmas a lelkednek!" Ez volt benne?

Lorenzo. És jól hallottam: "bünbánóan vezekelve"... (Növekvő érdeklődéssel.)

Juana. Bünbánóan vezekelve: szóról-szóra igy! És most menj, ha akarsz!

Juana. Hogy anyád megirta, azt tudtam, de hogy hova rejtette, azt addig hiába kutattam. Leskelődtem hát. Igy megtudtam, hogy egy irást tett a medallionba. Sejtelmem megsugta nekem, hogy mi lehet e sorokban. Ugy hittem, hogy jogom van hozzá: húsz esztendő keserves könnyeivel és gyötrelmes szenvedéseivel váltottam meg ezt a titkot.

Lorenzo (félig önmagához). Bocsánat... bünbánó vezeklés... titok... az anyám... Nem értelek... A gondolatok összezavarodnak a fejemben... Sötét árnyak borulnak agyamra. Szivem elszorul... Lázőrület a mit beszélsz s megbontod vele az én eszemet is.

Juana. Az enyém lett és nem láttad meg, mert nem volt szabad meglátnod. Anyád meghalt, neki hát mindegy volt. Hiszen mondtam, Lorenzo, a halál önző és közönyös.

Juana (mellére teszi a kezét). Itt... itt. Nem több egy papirlapnál és mégis úgy nyomja a szívemet!

Juana. Ne hagyj el, Lorenzo... Lorenzo könyörülj rajtam, ne hagyj el. Az üdvösségedért! (Suttogva.) Ha tudnád...

Juana. Ne menj Lorenzo... elmondok mindent... mindent... Odaadom neked a levelet... az anyád levelét... husz év előtt írta... a saját kezével... alá is irta... meglátod... csak ne hagyj el most!

Lorenzo. Mondtam, eredj, jövök már... mindjárt... Tudom, hogy mennem kell! Csak menj! (Halkan Juanához) Add ide a levelet!

Lorenzo. Várjon!... Hát ő nem várat meg soha senkit az előszobájában? Az én előszobám is van olyan mint az övé!

Lorenzo. Semmi... semmi... semmi... de nem akarlak tovább hallani... elég! Az isten szerelmére, hagyj már el!

Tomás. Jó... jó... de... Szent isten, mi történt ezzel az emberrel? (elmegy).

Lorenzo. Mit... még habozol?... Akkor megyek. Megigérted, hogy ideadod a levelet... Add ide... add... A gyermekem boldogsága, élete hív s egy vaskéz visszatart... A végzet vaskeze... Az irgalmatlan végzet vaskeze ide kényszerít hozzád... Látod, Juana le akarom rántani a leplet erről a titokról, bármi áron! Bármi áron!

Juana. Oh Lorenzo, ne haragudj rám. Lorenzo... lelkem... Itt van... Ez az (kiveszi a melléről).

Juana. Várj... várj... magam fogom felolvasni. Lassabban olvasom, mint te. Igy legalább nem fog villámként csapni a szemedbe és az agyadba, a mi benne megirva van.

Juana. Igen, Lorenzom, de ne nézz ide. Csak hallgasd. (Ugy helyezkedik el, hogy Lorenzo ne lásson bele a levélbe. Olvasni kezd.) "Lorenzo, fiam, bocsáss meg!"

Juana (olvasva). "Érzem, hogy életem nemsokára lejár s gyötör a lelkiismeretem." (Szünet).

Juana. "Elmondtam volna neked szóval az igazat de sokkal jobban szeretlek: nem birtam a szemedbe mondani. Olvasd hát e sorokban... Oh mennyi könnyet ontottam, míg megírtam... olvasd e sorokban életed titkát s azután legyen meg a te akaratod."

Lorenzo. Levegőt, levegőt... A lélekzetem... Vasgyürüt tettél a homlokomra, Juana, s úgy szoritja halántékaimat... Oh... Add ide!...

Lorenzo. De kell! kell! (kiragadja kezéből a papirt s irtóztató aggodalommal olvassa). "Atyád gazdag volt nagyon gazdag. Vagyona sok milliót ért. Én pedig nagyon szegény voltam. Gyermekünk nem volt!..." (Nem olvasva) Nem volt gyermekünk!... ezt irja?

Lorenzo (haragosan felállt. Juana kirántja kezéből a levelet és elrejti). Már megint! Menj! Minek jösz?

Angela. Mi ez? Istenem! Mi történt! Mi bajod van, Lorenzo? Térj magadhoz!

Lorenzo. Menjetek... Menjetek! Kérlek! Könyörgök. Ha kell, térden állva kérlek benneteket... csak hagyjatok most! Ah! Emberi önzés! Azt hiszik, hogy nincs egyéb a világon, csak az ő szenvedélyeik, csak az ő érdekeik. Tomás! Angela! Eduardo! A herczegné! Mind.

Angela. A herczegné már türelmetlen. Nem vár tovább. Ide jön, ide be...

Lorenzo. Hát jöjjön, de ti hagyjatok most el! Hagyjatok, az égre, mert beleőrülök a kétségbeesésbe!

Angela (Eduardohoz). Nem, lehetetlen! A herczegnőnek nem szabad Lorenzot ily lelki állapotban látnia!

Eduardo. Jöjjön, Angela, jöjjön. Majd a képtárban visszatartjuk anyámat, hogy időt nyerjünk. Addig Inés bejön és tán lecsillapitja don Lorenzot. (Angela és Eduardo el).

Lorenzo. A levelet!... Hol az a szerencsétlen levél?... Hol van?... Nálad!

Lorenzo. Add ide! (Kiragadja Juana kezéből). Nem volt gyermekünk! Ezt irta. (Keresi a levélben, de nem találja). Hol? Nem tudom... Nem látom a betüket!... Fátyol van a szemeim előtt... Nem látok... Nem volt gyermekük!... Hol van?... Nem birom... Nem tudom... Olvasd te... az istenért! Olvasd te! (Juanának nyujtja át a levelet). Itt... itt, a hol azt mondja: "Nem volt gyermekünk!"...

Juana (olvasva). "Férjem érezte, hogy egy gyógyithatatlan betegség nemsokára véget vet életének. A boldogtalan, szivében hordozta a halál magvát. Nagyon szeretett. Biztositani akarta számomra a vagyonát és én... Rosszul tettem, most már belátom. Rosszul tettem, mert férjemnek még voltak szülei... De én... Bocsáss meg, Lorenzo, bocsáss meg, te aki olyan jó vagy és olyan becsületes, bocsáss meg nekem, szegény bünösnek. Ráállottam a férjem tervére". (Szünet).

Juana. "Kerestünk egy gyermeket... Nem birok, nem birok többet irni. Juana ismeri ezt a titkomat. Juana el fog neked mondani mindent. Még egyszer kérlek, Lorenzo... sirva könyörgök hozzád, bocsáss meg nekem. Isten veled, Lorenzom. Isten világositsa meg a lelkedet. Ugy szerettelek mindig mintha a fiam volnál, pedig nem voltál a fiam... Oh én boldogtalan, hogy nem voltál a fiam!"

Lorenzo. Én, én, én?... Én nem voltam... Mit mond?... Én nem voltam a fia! A nevem hát nem az enyém? Negyven év óta idegen vagyont bitorlok! Lopott jószág mindenem!... Lopott minden: társadalmi állásom, hirem, nevem, gazdagságom! Minden! Minden! Anyám szeretetét is loptam! Mert nem volt az anyám. A csókjait is loptam! Mert nem voltam a fia! Nem. Ez lehetetlen! Nem vagyok én ilyen nyomorult! Nem, nem!... Juana... Juana! ha hiszesz az élő istenben, mondd meg nekem az igazat. Látod, Juana, nem magamért, nem magamért! Legyen belőlem, amit isten akar! Nem magamért; a családomért... ezért a két szegény teremtésért... a leányomért... az én drága Inésemért,... mert Inés meghalna... És én nem akarom, hogy meghaljon, nem, nem, nem akarom! (Kétségbeesetten zokog).

Lorenzo. Lehetetlen!... Merő hazugságnak látszik! Az aki úgy szeretett, nem volt az anyám?

Juana. Csak haldoklik! (E párbeszéd utolsó részeiben Juana felemelkedett, izgatott, lázas, lángoló csoportot képeznek. Mikor az utolsó szót kiejti, Juana elerőtlenedve hanyatlik a szofára).

Juana. Igen... ez a neve, ez fiam! (Végső erőlködésében ujból fölemelkedik s magához öleli Lorenzot).

Juana (kibontakozva Lorenzo karjaiból). Hagyj el... jönnek... jönnek... ne lássanak meg.

Lorenzo. Nem!... Várj!... Nem tudom, mit akarok még neked mondani... de sok nagyon sok mondani valóm van!

Juana. Majd aztán... Isten veled!... Most már meghalhatok. Fiamnak nevezhettem! (Juana lassan a jobboldali ajtó felé megy. Lorenzo követi. Tomás a háttérből nézi őket).

Lorenzo. Nem, még ne! (Juana eltünik a függönyök mögött. Lorenzo utána akar menni. Tomás odafut hozzá és erőszakkal visszatartja, elzárja előle az utat, kényszeriti, hogy maradjon. Lorenzo mozdulatai és magatartással jelenetben és a következőben a szinész tehetségére ihletve vannak bizva).

Don Lorenzo, Angela, Inés, A herczegné, Eduardo és don Tomás (a középajtón jönnek).

Lorenzo (komor, gyászos hangon, s némi szórakozottsággal). Avendano,... Avendano... Nem tudom, hol van, asszonyom.

Herczegné. Értem senor de Avendano, kellemetlen önnek, hogy eljöttem. Hisz azért jöttem, hogy elszakitsam a lelkétől legdrágább kincsét. (Inésre utal). Nem csodálom hát (Gyengéden) hogy ugy bánik velem, mint ellenséggel szoktak.

Herczegné. Csakugyan, igaza van: a végzet a szülők kérlelhetetlen ellensége.

Herczegné. Nem tagadom: ez is igaz! De elvégre isteni törvények okozzák az emberek e szenvedéseit s e törvényeket tisztelnünk kell. (Más irányba akarná terelni a beszélgetést, de nem tudja egészen elleplezni csodálkozását).

Lorenzo. Oh asszonyom az isteni törvények gyakran még irgalmatlanabbak mintha emberi kegyetlenség müvei volnának. (A herczegné türelmetlen mozdulatot tesz. Eduardo oda megy hozzá, Inés pedig Lorenzohoz, Angela és Tomás elszomorodva s ijedten nézik a jelenetet.)

Herczegné (méltóságosan s kissé száraz hangon). Anya vagyok. Gyermekemet imádom. Tudom, hogy gyermekem nem lehet boldog, ha ez a leány nem lehet az övé. Semhogy egyetlen gyermekemet elveszitsem, inkább legyen két gyermekem!

Herczegné (Lorenzohoz lép gyöngéden). Akarja hát az én Eduardomat a fiául fogadni?

Lorenzo (egy pillanatra Inés szemeibe néz, a leánya fejét kezei közé fogja s szenvedélyesen szeretettel nézi). Milyen szép vagy!... Milyen szép!... De azért miattad se tudom elhagyni a becsület utját.

Herczegné (már nem bir magán uralkodni, izgatottan). Szóval senor de Avendano: akarja-e, hogy a fiam, Almonte herczege, nevét adja Inésnek?

Lorenzo (fenségesen vad hévvel). Ha nyomorult volnék, kihasználnám a jó alkalmat s nevet szereznék annak, a kinek nincs neve!

Herczegné. Őszintén meg kell vallanom, senor de Avendano, nem értem se szavait se egész magatartását. Egészen mást vártam. Kérem, még egyszer és utoljára kérdem: akarja-e?

Lorenzo. Én becsületes ember vagyok. A balsors legyőzhet, de be nem mocskolhat. Almonte herczegné, ez a házasság lehetetlen.

Lorenzo. Igen, lehetetlen! Mert én nem vagyok Avendano, mert az apám nem volt az apám. Mert az anyám nem volt az anyám! Mert ez a ház nem az én házam. Mert nem adhatok neked mást, drága gyermekem, mint egy bemocskolt, szennyes nevet. És mert én vagyok a legboldogtalanabb ember ezen a világon! És mert mert nem akarok még nyomorult becstelen is lenni!

Lorenzo. Inés!... Inés!... Győztél, istenem, de könyörülj meg rajtam. (Mind körülveszik Inést).

(Ugyanazon díszlet mint az első felvonásban. Este. A kandallóban tűz lobog.
Az iróasztalon lámpa, vagy gyertya sötét ernyővel letakarva).

Eduardo. Nem hallatszik semmi... Vajon magához tért-e már? Istenem milyen közel van az élethez a halál! (Szünet). És azt hiszik, hogy én lemondok az én Inésemről? Azt képzelik, hogy én elhiszem don Lorenzo nevetséges meséjét. Szegény tudós, mit tudja, hogy mit beszél? (Rövid szünet). De ha igaz is a mit mond, azért én hagyjam el Inést? Inést, a legszebb, a legdrágább teremtést ezen a világon! Enyém lesz, ha térdre kell is vetnem magamat anyám lábai előtt, ha zokogva kell is könyörögnöm érte. Don Lorenzo pedig engedni fog, még ha meg kell is kötöznünk vagy kényszerzubonyt kell is adnunk rá. Az a szegény koldusasszony pedig el fog takarodni a háztól, el messzire, nagyon messzire és lázas őrültségével nem fogja megzavarni ennek a képzelődő, túlzó tudósnak a fejét... Csak Inés legyen erős... és ki tudja állani a csapást! (Ujból az ajtóhoz megy és hallgatózik). Semmi nesz... Csend... (Ujból a középre jön). Don Lorenzo... Ah, don Lorenzo! Isten bocsásson meg nekem, de szinte megvetem. (Egyre izgatottabban). Esztelen! És milyen gyönyörüsége telt, hogy Inést megkinozhatta. Bölcs, a kinek nincs esze; istentagadó, a ki szentnek hirdeti magát, uj don Quijote, de kevesebb szellemmel és több furcsasággal, ál Bayardja a becsületnek. Micsoda apa az, a ki széttépi a leánya szivét, csak hogy adhassa erényest, a becsületest! Ha ilyen volna az igazi erény, akkor szebbnek tartanám a bűnt!... Senkise jön... Az órák telnek... Valaki jön...

Eduardo. Anyám!... Mint van Inés?... Jobban?... Föleszmélt?... Magához tért?

Herczegné. Végre! Hála istennek! Szegény gyermek! Nem akartam távozni mellőle míg el nem mult a veszedelem. De már jobban van. És most, fiam...

Herczegné. Azután pedig véget ér az én türelmem is. Megtettem érted mindent, a mit a méltóságérzetünk és a társadalmi illendőség megenged, sőt többet is! De itt az ideje, hogy férfiként lépj föl és eszedbe jusson, hogy ki vagy! Itt az ideje, hogy hallgass már egyszer a kötelesség szavára is!

Eduardo. Helyes, igazad van, anyám. Azt fogom tenni, a mit a kötelesség parancsol. De nem tudom és bocsáss meg ezért, mama,... talán nem egyezik meg a véleményünk a kötelességről.

Eduardo. Hát akkor miért, anyám? Tán mert don Lorenzo olyan nagy dolgot akar mívelni. Könyvek és krónikák fogják megörökíteni a nevét, ha keresztül is viszi. Sőt még belejuthat érte a kaléndáriumba is, a szentek sorába.

Eduardo. Csak azt akarom vele bebizonyitani neked, hogy nem vesztettem el a hidegvéremet. De különben, nem lehet don Lorenzo dolgát tréfára vennünk, mert akkor csukassuk mindjárt a bolondokházába!

Herczegné. Hogy mondhatsz ilyet, Eduardo? Sehogyse tetszik nekem, hogy így beszélsz, Igaz, van don Lorenzo viselkedésében valami túlzott és elhamarkodott, a tervei pedig, eléggé romantikus színezetüek, de azért egész magatartása ritka becsületérzetre vall.

Herczegné. Be akarja tölteni az isteni törvényeket s nem törődik az emberi szenvedésekkel.

Eduardo. Látod, ha don Lorenzo ilyen nagyon becsületes és a lelki nemesség átszáll az apáról a gyermekre, milyen angyali jóság lakik akkor az én drága angyalom szivében.

Herczegné. A gyalázat épúgy átöröklődik az apáról a gyermekre. (Halkan de erélyesen a fiához közeledve). Inésnek nincs neve, nincs se jó, se rossz neve; mert az apja nevét senki sem ismeri. Ennek az asszonynak,... ennek a Juananak... a neve pedig be van irva a gonosztevők könyvébe, mert lopott.

Herczegné. Ha don Lorenzo igazat beszél, Inés unokája egy közönséges dajkának, a ki börtönben is volt, a ki a gyermekét belopta egy idegen családba. S ez a gyermek don Lorenzo. Nagy úri gőgösség hát, ha visszautasitok ilyen családi összeköttetést?... Igen, én így gondolkodom, mert ilyennek neveltek. Téged modern eszmékben neveltek, te persze előitéleteknek tartod a nézeteimet.

Eduardo. Igen, azt mondják, hogy a szerelem esztelenség. Nem csoda hát, hogy én is esztelen vagyok.

Herczegné. Igen, az vagy s előbb-utóbb még én is elvesztem az eszemet miattad!

Herczegné. Elég Eduardo! egy szót se! Hagyjuk el el ezt a házat. Oh bár sose lépted volna át a küszöbét!

Herczegné. Mikor jöttem a boldogság angyalának hittem. Most, hogy elhagytam, a szenvedés angyalának láttam.

Eduardo. S nem mondja-e az egész világ, hogy don Lorenzo tudós. Te pedig épp most mondtad, hogy valóságos szent!

Herczegné. Igaztalan volnék, ha tagadnám, hogy sokat tud és hogy a becsülete tiszta, érintetlen!

Eduardo. (anyjához közeledve halkan). Hátha ki lehet kerülni a botrányt? Ki ismeri eddig azt a szerencsétlen históriát, való-e vagy hazug nem tudom... Én azt hiszem, hogy hazug... Ismerjük mi. De, mi hallgatni fogunk. Ismeri don Tomás. De don Tomás szinte a családhoz tartozik. Ismeri az a boldogtalan Juana,... Ennek az ajkait nehány óra mulva örökre lezárja a halál. Ismeri don Lorenzo... de ő elvégre is atya és meg fogja tenni a gyermekéért azt, a mit te nem akarsz megtenni értem: el fogja feledni az egész históriát! Oh édes, jó anyám, minek keressük a kétségbeesést és a halált mikor a boldogság itt van előttünk, maga kinálkozik, csak ki kell nyujtani utána a kezünket.

Herczegné. Boldogtalan, hát nem látod,... nem látod hogy a bűnnek csak a lehe érintett bennünket és már is felforgatta nemesebb valónkat? Nem fogod fel, hogy gyalázatosságra kényszeritesz, mikor rá akarsz, birni, hogy büntárs legyek egy gazságban, Isten, isten, mivé tették a fiamat, hogy ilyeneket mond és ilyen eszméket hordoz a fejében.

Eduardo. De anyám, ki beszél gyalázatosságról, ki akar gazságra birni! Hát don Lorenzo csakugyan elvette mindnyájunk eszét? Vagy neked is örömöd telik az én szenvedéseimben?

Herczegné. Nem mondtad magad az imént, hogy fojtsuk el a botrányt azzal, hogy hallgatunk?

Eduardo. Hallgasd meg, anyám, hogy mit mondtam azzal, vagy mit akartam mondani... Ha don Lorenzonak az a meséje való... a mit azonban nem hiszek... majd titokban óvatosan ki fogjuk nyomozni a jogos örököseket és valami alkalmas módon odaajándékozzuk nekik, a mi őket megillet.

Eduardo. Kérni valamit: nem volna könnyü ürügyet találni... Adni: ne félj, akad ürügy elég. S minden ürügy jó lesz annak a szemében, a kit olyan nagy gazdasággal ajándékozunk meg!

Eduardo. Az én nevemet fogja viselni, ez fölér, gondolom, akármi más névvel.

Eduardo. Hadd szegényt békében. Elég dolga van neki a bölcseledéseivel. Gondoljunk csak magunkra és gondolj arra, hogy még minden rendben juthat, ha te akarod. Egyetlen szavad uj életet adhat az én szegény Inésemnek és uj életet ád nekem. Mert kegyetlenséged elveszi az életemet. Pedig szereteted teremtette és szereteted növelte fel. Egyetlen szavad ismét boldoggá teheti ezt a szerencsétlen családot. És botrány nélkül, feltünés nélkül, csendben-rendben visszakapják vagyonukat a jogos örökösök is.

Herczegné. Megvesztegetsz szavaiddal, Eduardo. Nem tudom, hogy mit feleljek. De egy hang azt sugalja bennem, hogy nem helyes, nem jogos, nem igazságos, a mire rá akarsz birni. A látszat nem jobb sohase a valónál. Don Lorenzoban, ha láza elmulik, diadalmaskodni fog a kötelesség a becsületérzés. Benned pedig, mert ilyen álokoskodásokkal biztatod magadat, a szenvedély fog diadalt ülni.

Herczegné. Nem tudlak szeretni?... Kegyetlen! Háládatlan! Magad sem hiszed el, mikor kimondod, de az én szivem úgy összeszorul, mikor hallom.

Eduardo. Már engedsz, látom. Orczád halavány, szemeidben könnyek csillognak, ajkaid remegnek. (Gyengéd szerető hangon). Igen, már ott lebeg rajtuk, hogy: Igen! Miért nem ejted ki? Abban, a mit én kieszeltem, ugy-e nincsen semmi, a mi sérthetné a te erkölcsi felfogásodat vagy a don Lorenzoét. Pedig a ti erkölcsi felfogástok a lehető legtökéletesebb,... eszményi! Van tán a tervemben valami, a mi rossz, a mi erkölcstelen?

Eduardo. De csak nagyon csekély lehet! Egy paránya, egy futó árnya csupán a kételynek. Hát nem érdemlem én meg, hogy értem ilyen iczi-piczi kis megbocsátható hibát elkövess? Menj ki anyám a nagy tömegbe a nép közé... a nép közé, melyet olyan kicsire tartasz, melytől örvényként választ el téged arisztokrata születésed és nevelésed: menj és keress ki a nép közt egy anyát, akármelyiket s kérdezd meg, mit tenne meg a fia életéért? Kérdezd meg, hogy anyai szeretetének, szava nem fojtaná-e el a lelkiismeretét, ha még oly hangos is ennek a kiáltó szózata!

Herczegné (szenvedélyes kitöréssel). A mit a világon csak egy anya is megtehet, azt én is meg tudom érted tenni!

Eduardo (közbevág s nem engedi beszélni). Már kimondtad, kimondtad. Semmi de. Aztán meg nincs is szükség semmiféle áldozatra, nincs. Ki tudja bizonyitani, hogy don Lorenzo meséje való? Micsoda kézzel fogható bizonyitékai vannak? Nincsenek... Egy haldokló asszony badar, lázas beszéde? Elég ez?

Eduardo. Még ezt se tudjuk, hogy igaz-e? Mert don Tomás még nem kérdezhette meg Juanat. Ki tudja, mondta-e mindazt az a szegény asszony, vagy don Lorenzo csak álmodta? Szegény don Lorenzo feje nem egészen megbizható.

Eduardo. El is fogja veszteni. Ezek a tudósok mind azzal végzik, hogy megbolondulnak. Don Tomás is elismeri ezt és maga Angela is megvallja, hogy don Lorenzo nem úgy beszél, mint más ember.

Angela. Oh senora ne hagyjon még el bennünket. Inés látni szeretné, sirva zokogva hivja: a herczegné!... a herczegné! Ön szegény gyermekem egyetlen vigasza!

Angela. Fölkelt. Leszállt az ágyáról. Nem tudtuk visszatartani, mert olyan idegesen izgatott, hogy féltünk. Önt akarja felkeresni, senora, de szegénykének nincs hozzá ereje. Jöjjön, herczegné... az isten szerelmére... hisz ön is anya... vigasztalja meg leányomat... Ön is anya, ön is szereti gyermekét... Egy boldogtalan,... kétségbeesett anya kéri.

Eduardo. És mondd meg neki, mama, hogy még van reménység... hogy minden don Lorenzotól függ... ugy-e bár?...

Angela. Hogyan?... Csakugyan?... Oh senora. (A herczegnőhöz lép s hálásan megszoritja a kezét).

Eduardo. Igen! Majd én megmagyarázok mindent! (Angelához). De a férje lelkére kell beszélnie!

Herczegné. De... (Eduardo nem is ügyelve anyjára, félrevonja Angelát és ketten halkan beszélgetnek). Ez a fiu azt teszi velem, a mit akar. Mit szóljak ennek a jó asszonynak, ha Eduardo azt hiteti el vele, hogy én már beleegyeztem!? Ah istenem... És az a szegény leány olyan szép, mint egy angyal,... a legédesebb teremtés a világon... Szegény Inés! És don Lorenzonak fejedelmi vagyona van,... vagy volt... Az emberi gyöngeségek! Hiuságok! És az emberi nagyságok! Hiuság mind! Hiuság! Semmiség!

Angela. Értem,... értem! (Visszamennek a herczegnéhez). Miként háláljak meg ennyi jóságot. De vigye meg a jó hirt szegény Inésnek! Én pedig addig majd gondoskodom, hogy Lorenzo is beleegyezzék. És bele fog egyezni! Igen, mert kell! Vagy nincs szive, vagy beleegyezik!

Lorenzo. Itt az édes anyám... haldoklik... ott a szivem jobbik fele!... Mit tegyek, istenem, mihez fogjak? (Lassan a jobboldali ajtó felé megy; mikor épp ki akar menni, Angela elállja az utját).

Angela. Nem lehet... Már magához tért. Megárthat most neki, ha meglát téged. Hiszen a te szavaid tették beteggé.

Angela. De nem szabad látnod. Benned mindig a kötelesség az ur... nem értem, kérlek, hiszen semmi az én akaratom a tied előtt (gunynyal). Hanem lásd be és a magadakaratodból, a magad jószántodból tiszteld szegény Inés könnyeit. Ne zavard szomoru magányát.

Lorenzo. Igazad van. (Szünet. Mindketten a középre jönnek). Szegény gyermek! Mit mond rólam?

Lorenzo. Hogy megöltem a lelkét? Hogy feldultam reményeit! Hogy széttéptem a szivét!

Angela. Belátod tehát, hogy mit miveltél, Lorenzo? Legalább a lelkiismereted is arra ösztönöz, hogy tedd jóvá, a mi rosszat cselekedtél.

Angela. Te, boldogtalan?... Inés a boldogtalan, nem te. (Gunynyal). Te isteni vigasztalás és kimondhatatlan boldogságot lelsz majd abban, hogy olyan tökéletesnek érzed magad és olyan mennyei erényekkel büszkélkedhetel.

Angela (éles gunynyal). Rosszul itéllek meg? Pedig bámulom milyen gyümölcsöket terem a tökéletességed! Nem értlek meg? Igen, jól mondod. Az olyan felsőbb lényeket, mint a milyen te is vagy, hogy értené meg olyan szegény egyszerü teremtés, mint a milyen én vagyok?

Lorenzo. De hát mit akarsz: mit tegyek? Mondd! Beszélj! tanácsolj valamit... határozz. Világits be a lelkembe. Mert sötétség szállta meg.

Angela. Hogy mit akarok: mit tégy? Azt, hogy mentsd meg a gyermeked életét! Hogy ne akadályozd meg a házasságát! Hogy ne sértsd a herczegné büszkeségét durva nyilatkozatokkal... haszontalan leleplezésekkel... Hogy ne csinálj ujabb botrányt, és ne tedd lehetetlenné, hogy jóvá tegyük, a mi hibát elkövettél!

Lorenzo. És egész valóm fellázad ez eszme ellen! Részese legyek a legutálatosabb gonosz tettnek... A legutálatosabb, mert a leggyávább! Élvezzem a lopott vagyont! Dicsekedjem hazudott névvel! Bitoroljak idegen gazdagságot! Mert idegen! Isten nem akarta, hogy jog szerint a mienk legyen, hát nem is lehet a mienk! Inés és te... és én... mindnyájan elmerüljünk a sárban? Ezt tanácsolod? Ezt kivánod? (Egyre növekvő izgalommal). Akkor az erény hazugság... Akkor ti, a kiket legjobban szerettem ezen a világon... mert valami istenit láttam bennetek... ti mindaketten... te és Inés, nyomorultak, önzők vagytok... irtóztok az áldozattól! Rabjai vagytok a kapzsiságnak... játéktárgyai a szenvedélynek... sárból vagytok, sárból. A testetek, a lelketek sár... Ha sárból vagytok, váljatok hát porrá és sodorjon el bennünket... téged, Inést engem mind, sodorjon el mindnyájunkat a vihar szele. (Vad izgalomban).

Lorenzo. Akikben nincs lelkiismeret, nincs szabad akarat, nincs belátás: hitvány parányok. Ma egyesülnek, holnap elválnak egymástól. Nem fűzi őket össze benső erő. Anyag, nyomoru anyag! El! Hagyjátok, hadd menjen.

Angela. Ész nélkül beszélsz, Lorenzo! Nem értelek! Nem tudom felfogni mit akarsz?

Lorenzo. Van két kezem... Van fejem... Megkeresem a kenyerünket... Dolgozni fogok.... Keresni fogok!...

Angela. Keresni te? A tudós hiusága! Szegény tudós! De legyen! Hallgass meg, Lorenzo. Ha ez a vagyon nem a tied, add vissza annak, a kit illet! (Lorenzo örömében felkiált és tárt karokkal szökken Angelához). A nélkülözésektől sem félek. Nem vagyok olyan nyomorult, olyan önző, mint a milyennek az imént festettél.

Angela. Akarod, hogy megbocsássak? Akarod, hogy áldjam az órát, melyben a feleséged lettem... A mint mindig áldottam...

Angela. No jó. Cselekedjél ugy, a mint minden becsületes ember cselekednék. De csendben, okosan, óvatosan, zaj nélkül, feltünés nélkül... botrány nélkül.

Lorenzo. Miért? Ha a herczegné nem akarja. Ha semmi áron sem engedi, hogy Eduardo nőül vegye a leányunkat.

Angela. De engedni fog: mert asszony,... mert anya! Nem mindenki olyan tökéletes, mint te!

Angela. Nem bizol benne, hogy engedne? Inkább azt hiszem, félsz, hogy enged. Melyik a kettő közül?

Lorenzo. Tegyük fel, hogy enged. De akkor is, hogy viseljem tovább a nevemet, mikor nem az enyém?

Angela. Ah ilyen nyomoruságos semmiségért föl akarod áldozni Inés életét.

Angela. A név hang... a levegő rezgése... olyasmi, ami mulandó. Emberi hiuság! A gyermekünk pedig test a testünkből, vér a vérünkből! Mikor megjelenik a világban, kitárjuk eléje karjainkat. Mienk első mosolya, a mienk első csókja, a mienk első könnyje. Életünkből fakadt, általunk él s mi is érte élünk. A legnagyobb gyönyörüségünk, de lehet a legkétségbeejtőbb fájdalmunk is. Jobban szeretjük, mint önmagunkat, de önzés nélkül szeretjük. Ez a szeretetünk tiszta és szent, minden más szeretetünket megfertőzi az önzés lehe. Ez az egyetlen isteni szeretet a földön, s ha van ég, odafönn a végtelen kékségben is ez a szeretet él Istenben is. És most válaszsz, lelketlen ember, a közt a mit te névnek mondasz s a közt, a mit én gyermekünknek!

Angela. Megbomlott az már, mikor Inést megkinoztad. Most tedd boldoggá és nyugodt lesz ujra a lelked.

Lorenzo. Angela... Angela... hiszen... igen... sokban... igen... igazad van. Én egy szegény bolond vagyok... Aggodalmaim talán tulzottak! S az én édes Inésem, olyan jó, olyan szép! És meghalna... meghalna.

Lorenzo. De várj!... Nem... Gondolataim összekuszálódnak... A fejemben vad tüz lángol... S ugy éget! De azért tudok gondolkodni... tudok... s tudom, hogy nem elég lemondanom a vagyonról... Ki kell jelentenem a világ előtt azt is, hogy miért mondok le?

Lorenzo (rá se hallgat, mintegy önmagával beszél). Mert különben, igaz, visszaadom a javakat... azt a mi kézzel fogható... de nem ismerem el azok törvényes jogát, a kiket megraboltam. Gyáván visszaadnék mindent s meghúzódnám egy ujabb hazugság árnyában, melyet a magam kényelmére eszeltem ki és a saját családom érdekében hitettem el a világgal. Pedig a jogot épp oly sértetlenül kellene visszaadnom, mint a vagyont!

Lorenzo (nem hallja, úgy mint fent). Ha megtartom a nevet, mely nem az enyém, akkor is gaz, tolvaj vagyok. Meg kell vallanom mindent, még ha a vallomás elégetné is az ajkaimat. Loptam a nevemet, loptam a jogaimat. Ezt be kell vallanom a világ előtt. Be kell vallanom! Mert mivel védhetnék magukat gaztettem áldozatai. Ki tudja, valamely utódom kapzsian rájuk ront és visszaköveteli tőlük, a mit én ajándékoztam nekik. Én... ajándékoztam!... Be kell vallanom. Mert ha nem vallom be, alkalmat adnék, hogy unokáim ujabb jogtalanságot kövessenek el! Látod? Látod elvakult asszony? Ki kell mondanom a valót, a teljes valót, hirdetnem kell fennen, hogy az egész világ hallja! Ki kell hirdetnem a világnak! Történjék aztán bármi!

Lorenzo. A birák... ha itélkeznének ügyemben, csak a vagyonomtól fosztanának meg? Mondd! Ugy-e bár? Nos hát a mit a birák megtennének, azt kell megtennem magamnak is! Mert vagy igazságos birája vagyok önmagamnak, vagy nyomorult vagyok. Ez a lelkiismeretem szava, boldogtalan asszony, ez! Nem, én nem akarok félig lenni becsületes, mert a ki nem teljesen becsületes ember az teljesen becstelen! Hát nem világos mindez? Nem világos! Oh a kötelesség mindig világos!

Angela. De ha nyilvánosságra kerül a dolog, a herczegné nem fogja beleegyezését adni.

Angela. Oh Lorenzo, Lorenzo, minden vagy: tudós, bölcs, moralista és főként minden izedben becsületes ember. Minden, minden!... Egész valód egy nyomoruságos gondolkodógép... De atya nem vagy! Atya nem!

Angela. Az!... Az! Mert már eddig is az örvény szélére juttattál bennünket. Hallgass meg. Én is értek valamit az okoskodáshoz; és elvégre is, a feleséged vagyok. Ki akarod nyilvánitani a valót? Az egész valót?

Lorenzo. Az isteni igazságszolgáltatásnak hiába nyilvánitanám ki. Az tud mindent és már itélt fölöttem.

Angela. Érts meg, Lorenzo. Azt kérdem, hogy ismételni fogod-e mindazt, a mit az imént nekünk elmondtál, a biró vagy a jegyző vagy mit tudom én, ki előtt,... azok előtt, a kik átveszik majd a vagyonodat, hogy a jogos tulajdonosához juttassák?

Angela. De várj! Akkor azt is el kell mondanod, hogy ez az asszony... az egykori dajkád... hogy Juana... anyád!

Lorenzo. Igen! Letörlöm ezzel homlokáról a bélyeget melyet egy igazságtalan itéletet sütött rá. Ha másért nem, már ezért is rút bün volna hallgatnom, a mint te tanácsolod.

Angela. Pedig épp ezért kötelességed hallgatnod! Kötelességed! Nem látod be, szerencsétlen, hogy ha Juana ártatlan abban, amiért elitélték, egy más, sokkal nagyobb bünben részes. Gyermekcsempészés igy hivja a törvény. Tudod jól. Ismered a törvényeket. Belopni valakit egy családba! Magához kaparitani vagyont a jogos örökösök elől! Ez több, sokkal több, mint fölemelni a földről egy semmitérő ékszert, egy medalliont! Törvénytelen születést becsületes névvel leplezni! Hermelinnel takarni a bün szennyét! Ha Juana anyád, akkor Juana elkövette mindezt és bünében megrögződött negyven esztendeig!

Lorenzo (eltávolodik Agelától, a fejét a kezei közé szoritja). Hallgass, hallgass, az isten szent nevébe!

Angela. Mit bánom! Aki föláldozza gyermekét, a ki ártatlan, miért kimélje anyját, aki bünös (gunynyal). Nem állnak az isteni törvények az emberiek fölött? Nem az első a jog, a kötelesség, az igazság? Ne uralkodjanak a lélek jogai a test gyengeségei fölött?

Lorenzo (menekül Angela elől). Igazad van,... de ész nélkül,... lázban beszélsz! Ha igazad van is!

Angela. Miért? Hát olyan gyengévé, olyan ingatag erkölcsű lettél, mint ez a szegény Juana... az anyád. A kötelesség azt kivánja, hogy hagyd meghalni a gyermekedet. Hát haljon meg! De a kötelesség azt is kivánja, hogy hurczold tömlöczbe haldokló anyádat? Menj, vidd hát Juanát! A börtönajtaja nyitva! Ugy-e? Láthatod, hogy én is értek a logikához.

Lorenzo (menekülve Angela elől). Hagyj... hagyj... hagyj el! Nem birom tovább! Inés! Lelkemnek lelke!... Anyám!... Mivel bántottalak Angela, mit vétettem ellened, hogy igy gyötörsz. (Elerőtlenedve az asztal mellett egy székbe esik) Oh, jaj! A fejem! A fejem! Ugy ég!

Lorenzo. Igen... igazad van... igen, szegény bolond vagyok!... Mit tudom, hogy mi a kötelességem?... hogy mit kell tennem?... Minden sötét körülöttem... Nem látok... Nem látom hogy mi való?... mi hazugság?

Angela (félre). Kegyetlen voltam, de megmentettem gyermekünket... Nem fogja elmondani senkinek a valót. (Don Lorenzo megtörten, kimerülten ül a székben; az asztalra könyökölve, arczát kezeibe rejti. Angela szeretettel közeledik hozzá és gyengéden mondja, fenn). Lorenzo... bocsáss meg nekem!

Angela. Csak az örvényt akartam megmutatni, mely fenyeget. Meg akartam menteni Inést s meg akartalak menteni téged... a saját indulatodtól!

Lorenzo. Meg... megbocsátok... és szeretlek. Szegény Angelám, te is szenvedsz!... De egyedül szeretnék maradni! Hagyj!

Angela. Jó. Megyek. De ne aggódjál, ne essél kétségbe. Majd találunk valami utat-módot a menekvésre! Megmondom Inésnek, hogy látni szeretnéd. Nem akarod látni... nem akarod a szivedhez szoritani?...

Angela. Hát várj itt... majd hivni foglak. És majd odabenn szegény gyermekünknél... együtt tanakodni fogunk... Hisz egy a vágyunk mindannyiunknak... Majd okoskodunk, fontolgatunk, kiki elmondja, a mit gondol, megbeszélünk mindent és meglátod, Lorenzo, le fogjuk győzni a végzetet... nem engedjük, hogy erősebb legyen, mint mi!

Lorenzo (gépiesen ismétli, nem is tudva mit mond). Le fogjuk győzni... igen, le fogjuk győzni.

(Az asztalnál ül mélységes levertséggel. A kandalló vörös fényt vet ki. A szobát széles nagy árnyak boritják, melyek szinte kisértetiessé teszik a hangulatot. Hosszu szünet).

Lorenzo. Végre egyedül... Mindenütt árnyak! Csak pislog ez a fény! Annál jobb! Nőjjenek az árnyak! Legyen sötét körülöttem! A lelkiismeret annál fényesebben világít lelkemben! A jót keresem, de nem tudom, hol van? Akaratom erős, de elmém elhomályosodott. Három név fénylik szemeim előtt a sötétben. Angela, Juana, Inés! Végzetem a kálváriára visz; panasz nélkül hordom vállaimon szenvedéseim keresztjét. De ti.... te Inésem, miért mentek előttem!... Miért jelzitek könnyeitekkel az útamat. Ugy is nehéz út lesz! Meg fogja vérezni a szívemet! Én egyedül... legyen! De ti... ti... nem!... Istenem, istenem, oltsd ki lelkiismeretem fényét!... Szálljon el akaratom! Gyöngüljön el lelkem ereje! Keritsen hatalmába a kétségbeesés, istenem! A jót kutatom és benned keresem. Isten, isten hallgass meg! Árnyak,... ti a kik körülvesztek,... végtelen, melybe beleoszlatom fájdalmaimat,... idő, mely örök gyász vagy nekem,... és te fenséges csend, mely szánalomból, részvétből talán meghallgattál, ti mind kiáltsatok istenetekhez, könyörögjetek hozzá, mert az én hangomat nem hallja meg! Könyörögjetek hozzá! Mondjátok meg neki, hogy nem akarom, hogy az én gyermekem meghaljon... Esdekeljetek hozzá, hogy távoztassa el gyermekem ajkaitól a keserü pohárt. Én akarom kiüriteni, én az egészet! Csak én, csak én,... Gyermekem ne! Olyan szép, olyan jó, olyan ártatlan, olyan tiszta! Nem, gyermekem ne, istenem, csak ő ne! (Feje az asztalra hanyatlik, keservesen sír. Szünet.)

Lorenzo. Árnyak vonultak el szemeim előtt. (Szünet). Mindez csak álom volna?... Nem! Nem álom! Juana odabenn van és a bizonyiték... a bizonyíték (kinyitja az asztala fiókját és egy levelet vesz ki). Itt van a bizonyiték! Oh hogy nem álom! Valóság: kérlelhetetlen... irtóztató valóság! Százszor is elolvastam. Ujra meg ujra! Valami kényszerit, hogy olvassam... olvassam! "Ugy szeretlek, mintha az én fiam lettél volna, pedig nem voltál az". Pedig nem voltál az!

Juana (megfigyeli, félre). Olvas... A levelet olvassa... Annak az irását, a kit anyjának hitt... Én vagyok az anyja! Én! Senki más! (Nehezen, alig bírva testét, előremegy nehány lépést). Milyen mélységes bánat ül a homlokán!... a szemében könnyek csillognak?... Az ő szemében? Nem tudom. Talán az én szemeimben! Vagy az övében vagy az enyémben: de könnyeket látok! (Még nehány lépést tesz). Sír? Lorenzo sír? Miért? Mert én vagyok anyja? Talán fáj neki, hogy én vagyok az anyja? De miért? Hiszen nem tudja más a nagy titkot, mint ő és én. Én pedig meghalok... nemsokára... meghalok. Az örök éj és az örök fagy már szívemig hatol. A sötétség egyre terjed, egyre nő... itt benn! (Még egy lépést tesz, meginog, az asztalba fogózik, hogy el ne essék. Lorenzo észreveszi és felfogja).

Juana. Ha nem is bánt, de... de szégyelled, röstelled, hogy én vagyok az anyád!

Lorenzo. Szégyellem? Röstellem? Holnap meg fogja tudni az egész világ, hogy a te fiad vagyok! Igen, holnap meg fogja tudni az egész világ!

Juana (ijedten). Holnap?... Mit... mit akarsz tenni... mit fog meg tudni a világ?... Már gyöngén hallok... Bizonyára nem értettelek jól...

Lorenzo. Rosszul mondtam. Nem holnap... Holnap még nem! Előbb el kell hagynod Spanyolországot... Előbb biztos helyre kell jutnod! Mert az igazságszolgáltatás emberei néha nagyon kegyetlenek. Akkor aztán fennen fogom hirdetni a valót. Eldobom magamtól a nevemet, mely nem volt az enyém! Visszaadom a gazdagságot annak, a kié! Elszántam magamat!... Ezt határoztam!

Lorenzo. És azután Angelával és az én szegény Inésemmel elmegyünk hozzád!

Juana. Te... nyomorban?... Becstelenségben?... Bemocskolt, meggyalázott névvel! De miért?... Miért? ki kényszerít? ki?... Beszélj, fiam, Lorenzom, beszélj... mert megőrülök... beszélj! ki kényszerít?

Lorenzo. Meg! (Indulattal, haraggal). Miért vallottad te meg nekem? Ha nem tudtam volna meg, most nem kellene sírba juttatnom gyermekemet.

Juana. Miért?... Te kérded?... Nem ért meg... Nem fogja fel... Nem sugja meg a szive! Hálátlan! (Arczát kezeibe rejti és keservesen sír).

Juana. Mert éreztem, hogy meghalok... mert meghalok. S mielőtt elmultam a világból, szükséges volt, hogy megtudd, mit tett érted ez a szegény asszony. És egyetlen vágyam... egész életemen át,... az volt, hogy egyszer... egyetlen egyszer anyádnak nevezz. Ezért, csak ezért, semmi másért!... A szívem szorongatta a torkomat... ajkamra tolult... nem birtam ellen állani... kitört ajkaimról: fiam vagy!

Juana. De ugy-e nem fogod megtenni, a mit mondtál? Ugye nem? Nem! Irtóztató... bűn és kegyetlenség volna családod ellen... Kegyetlenség a szegény haldokló ellen...

Lorenzo. Kegyetlenség, igen! Bűn nem! Mert ezzel a kegyetlenséggel letörlök más bűnöket... a te bűneidet!

Juana. Teérted tettem... teérted... teérted... A gyermekemért! (Egyre hangtalanabb hangon. Lorenzo némán áll és elborultan, nem fordul anyja felé.) Érte... érte tettem... És igy hálálja meg. Lorenzo!

Lorenzo. A bűn nem győzhet... A rosz nem diadalmaskodhatik. Az igazságtalanság épülete összeroskad a saját sulya alatt. Önfeláldozásom le fogja mosni vétkedet.

Lorenzo (a világossághoz közeledik, kezébe veszi a levelet és kényszeriti anyját, hogy olvassa). Mit ir itt?

Juana (leül, olvassa, de alig birja kiejteni a szavakat). "Bocsáss meg és isten világositsa meg a lelkedet".

Lorenzo. Igen, anyám. Megbocsátottam és világosságot kértem agyamnak az égtől. Látok már! Látom már az utat. Azon fogok haladni! Hiába kérsz!

Angela. Lorenzo, Inés hív! (A jobboldali ajtóból beszél, nem lép ki a terembe).

Lorenzo. Inés... gyermekem... hív?... Igen megyek... megyek!... Anyám, bocsáss meg... Itt leszek mindjárt.

Juana (visszatartja, halkan). Tudom már, hogy megvetsz; tudom, hogy gyülölsz...

Juana. Oh nem miattam... nem értem... érte... szegény gyermekedért... (kissé felegyenesedik).

Juana. Ah! (A székbe hanyatlik, elfödi arczát kezeivel. Lorenzo és Angela el.)

Juana. Ő érte sem!... A gyermekéért sem! (Zokog) Áldozd föl magad, Juana, gyermekedért. Mondj le szeretetéről, szoritsd kezedet a szivedhez, hogy meg ne szakadjon, mikor azt látod, hogy más asszonyt csókol fiui szeretettel, mikor hallod, hogy más asszonyt mond anyjának. Könnyeid ki ne hullasd, hadd folyjanak befelé keserves könnyeid, hadd csorogjon le a könnyár szivedbe, hogy megrepeszsze. Égettesd homlokodra a gyalázat bélyegét. Tengesd életedet huszonöt éven át nyomorban, szenvedésben... Sorvadj egy nyomoruságos padlásszobában... s ne legyen más örömed, ne legyen más vigasztalásod mint, hogy fiadat uri hintóban látod robogni ablakod alatt... Istenem... meghalok! (Szünet. Majd kissé összeszedi erejét.) De többet... még többet... Mindezt elszenvedted szegény Juana, szivesen elszenvedted... Mert szenvedéseid árán gazdaggá, bölcscsé, hiressé, derékká tetted fiadat... S eljösz hozzá utolsó órádban... haldokolva... csak azért, hogy egy, egyetlenegy csókot kérj tőle csak azért, hogy elmondja egyszer, egyetlen egyszer: "anyám! milyen jó vagy! mennyire szerettél!" S a fiad nem mondja ezt, hanem szomoruan és szigoruan néz rád és szemedbe vágja, hogy gazságot követtél el... hogy neki kell letörölni bünödet, hogy neki kell homlokodról lemosni a szennyet... mert a mit elkövettél, bűn volt... aljas bűn!... Aljas bűn!... Oh Lorenzo fiam! Miért voltál ily kegyetlen!? Miért dobd el magadtól megvetéssel, a mit boldogságom... életem árán szereztem neked!? Látod, hogy sirok most, látod! (Máshangon, hirtelen erőlködéssel fölállva, kétségbeesetten. A jobboldalra megy.) És hiába áldoztam föl magamat! Elvesztettem boldogságomat és elvesztettem fiamat! Önző voltam és esztelen! Miért mondtam el neki a valót. (Szünet.) De nem, nem! Még nincs veszve minden. A bűn... az én bűnöm még nem dúlta föl boldogságodat, szegény képzelődő. Nem is engedem, hogy feldúlja! Tagadni fogok mindent. (Suttogó hangon.) Boldog leszesz és gazdag továbbra is... és mindenki becsülni fog ezentul is. Ha akaratod ellenére is! Kényszeriteni foglak! Magad adtad kezembe az egyetlen bizonyitékot. (A levél felé nyujta kezét. Időközben az asztalra ejtette volt.) Jó, jó... anyád és leányod fognak megmenteni! Leányod hítt... te mentél... én itt maradtam... Rajta!... Szedd össze Juana, a mi erőd még van... Utoljára!... Igen... megyek... lassan... lassan még birok... Sötét van... Ilyen sötét volt azon az éjszakán is... Asszonyom bejött hozzám titokban... lopva... ágyamhoz... fülembe súgta: "Akarod-e, hogy fiad gazdag legyen és boldog?" Nem hittem neki... nem biztam... Elmondta, mit tervelt ki. "Igen, igen, akarom"... És most... most is csak ezt akarom... Hogy a fiam legyen boldog és gazdag... (Az asztalhoz ér. Szünet.) Jön? Lorenzo! (Neszel.) Igen... hallom... a lépteit... ő jön... S kérni fogja a levelet... ugy, mint az előbb... Nem!... A tűzbe! (A kandalló felé akar menni, de nincs ereje hozzá.) Hallom... az ő hangja... Nincs erőm... Istenem... későn lesz... Itt lesz tüstént... Jön... Nem... Nem adom oda, nem adom... Ujra kezeim közt van... Igen, tudom, már... tudom... Üres papirt teszek a boritékba... hogy mindjárt ne vegye észre... Igen. (Reszkető kézzel, hirtelen, megteszi, a mit mond.) Bünnek mondja, Lorenzo... Bünnek? Szegény fiam, néha olyan ártatlanul beszélsz, mint egy gyermek... Igy... igy... odateszem, a hol volt... Ezt pedig a tűzbe! (Bedobja a levelet a tűzbe s előrehajlik, nézni, hogy ég. A boritékot az üres papirlappal benne az asztalra teszi.) Láng!.... Láng!... A fénye megvilágitja egykori asszonyom arczát. (Egy képre mondja ezt, mely a falon függ.) Nézd, nézd, már nincs többé!... Hamu... És ez volt az egyetlen bizonyiték... Az egyetlen?... Nem: még egy van... én!... De én is nemsokára hamu leszek... (Szünet.) Megyek... szobámba! (Egy-két lépést tesz.) Istenem... jaj... nincs erőm! (Erőlködik, még nehány lépést tesz). De megmentettem... Fiamat! Gazdag lesz... boldog... nem látok... nem látok... A fény kialszik... A gyertya fénye... vagy a szememé?... Nem látok. (Az asztal mellé jutott, megfogja a gyertyát s menni próbál.) Fényt... fényt... világosságot... Hol a szobám?... Sötét... Sötét... Jaj! Istenem!... Jaj!... Nem birok... (Kiejti a kezéből a gyertyát, az elalszik. A szobát csak a kandallóból kivetődő vörös fény világitja meg. Juana lehanyatlik a kandalló és asztal között.)

(A négy utóbbi jobbról jön Lorenzo mint egy leánya elől menekül. Inés megáll az ajtóban. Fehér ruhában van. Mögötte félig a függöny mögé rejtve Angela és a herczegné.)

Lorenzo (a szin közepére). Nem!... Nem!... Elég... elég!... Az utolsó kisértés volt! Igen... az utolsó kisértés!... De jaj, akaratom már megrendült, érzem!

Inés. Miért futsz előlem, édes papa! (Néhány lépést előre megy. Mögötte Angela és a herczegné. Ennek a jelenetnek adják meg az előadók a megfelelő jelképies és fantasztikus szinezetet, hogy a hatása megegyezzék a dráma alapeszméjével. Don Lorenzo a szin közepén van s mozdulataival, testhelyzetével, hangjával s egész valójával azt fejezi ki, hogy kétségbeesett végső harczot vív most önmagával. Inés, a szép és poétikus Inés lassan közeledik atyja felé. Egyre a nyomában vannak Angela és a herczegné, mindketten fekete ruhában és sugallják Inésnek, hogy mit tegyen, mit mondjon. Juana haldokolva a földön. A szobát árnyak borítják. A kandallóból kivetődő vörös világitás teljesen fénybe vonja Inést.)

Lorenzo (Inésre mutatva). Itt a kisértés!... De milyen szép! Milyen mennyei!... A szépség glóriája övezi fejét... Az egyetlen fénysugár a fekete homályban.

Angela (félre, leányához). Látod? Már nem tud ellenállani!... kérd... kérd... most kérd, Inésem!

Lorenzo (hátratántorodva). Oh jaj nekem, ha karjai körülfonják nyakamat... Bilincs, édes bilincsek lesznek rajta.

Inés. Oh papa... az isten szent nevére!... papa... Ha szeretsz... Látod, hogy sirnak ezek a szemek, melyeket mikor kicsike voltam, ugy szerettél, annyiszor csókoltál. (Kezét szemeihez teszi, aztán elvonja onnan a kezét és arczát atyja felé nyujtja, hogy megcsókolja.) Látod, hogy hullnak belőlük a könnyek! Ajkaimra hullnak! Csókold meg ajkaimat s meglátod, milyen keserüek a könnyeimtől.

Lorenzo. Igen, igen... meg fogom csókolni ajkaidat meg... De... jaj, ha csak egy könnycsepp esik az én szemeimből a te ajkaidra!

Juana (fölriadva, félre). Könnycsepp... az ő szemeiből... És én most meghalok... jaj... De előbb... előbb... meg akarom ölelni fiamat... az én fiamat...

Juana. Lorenzo... Igen, ezt mondták. Itt van! Lorenzo. (Fölemelkedik kissé.) Ott... ott, igen... látok valamit... (A butorokra fogózva lassan ingadozva előre megy.)

Lorenzo. Nem... nem... Százszor is nem!... Meg akartok alázni... Sárba akartok rántani!

Inés. És te, papa, édes jó papa... te... azt akarod, hogy meghaljak... Nem?... Hát akkor miért ellenzed szerelmemet... Mert Eduardo nélkül meghalok...

Lorenzo (eltávolodik tőlük, elháritó mozdulatot tesz a mint visszalép). Nem, nem! Mindenki itt a lelkiismeretemet követeli. Tépjem ki a lelkemből... dobjam oda nekik? És csak árnyakat látok... követnek... üldöznek... kisértés szülöttei! Hagyjatok... Hagyjatok! Hagyjatok, ha van isten az égben!... A szivemet gyötörhetitek, szétmarczangolhatjátok. Ahhoz elég erősek vagytok! De akaratomat nem tudjátok megtörni. Arra gyengék vagytok!

Inés (Angelába fogózva.) Kinek a hangja ez? ki ez az asszony, mama! Árny kelt ki a sötétből és átfogta karjaival atyámat! Félek... ugy félek...

Juana. Én?... Én az anyja?... Milyen gondolat! Szerettem volna, ha az lettem volna.

Juana (erőszakosan). Oh szegény Lorenzom. (A fülébe súgja s megöleli.) Fiam, lelkem!

Lorenzo. A lelkedre! Üdvösségedre! Ismételd, a mit most a fülembe súgtál.

Juana. Én... a füledbe? Mit súgtam? Hogy az anyád vagyok!... Oh, ha az volnék!

Lorenzo (irtóztató kétségbeeséssel). Megtagadtál, mikor világra szültél! Most is megtagadsz, halálod óráján!

Juana (megöleli fiát. Ugy ölelkeznek, hogy a sötétben nem látni jól, hogy ölelkeznek-e vagy pedig Lorenzo dühében magához szorongatja anyját. Halkan, elhaló hangon Lorenzo fülébe): Fiam... gyermekem...

Herczegné. Szent isten!... Ez az ember megöli! Segitség! (Jobbra az ajtóhoz fut.)

(A két utolsó jobbról futva jön gyertyával vagy lámpával. Mind Lorenzohoz futnak és el akarják választani Juanától.)

Lorenzo. Anyám... Bocsáss meg... Bocsáss meg... Ha nem akarod, nem nevezlek anyámnak... anyám!

Juana (irtóztató, végső erőlködésében felemelkedik, a Juana szó megsebezte szivét. Egyszerre lehanyatlik).

Lorenzo. Nem, nem, lehetetlen! (Megöleli anyját.) Megöltem, mert anyámnak neveztem... S az utolsó szó mit ajkaimról hallott... Juana volt!... Isten, isten! Miért büntetted igy! És miért hagysz el engem?

Tomás. Minden csendes és nyugodt. Nem hallatszik Inés zokogása. Se Lorenzo vad dühöngése. (Szünet). Vannak perczek, mikor kételkedem, ingadozom. Lorenzo,... Lorenzo... az én jó barátom... szegény Lorenzo. Nem tudok megnyugodni ebben a gondolatban. De nemsokára megtudjuk a valót. Addig is erő és bátorság. Teljesitsük szent kötelességünket ezzel a szerencsétlen, meggyötört családdal szemben.

Szolga. Egy ur... és még ketten, a kik vele jöttek... nem tudom, hogy ők is be akarnak-e jönni... ámbár a ruhájuk... Ez az ur kért, hogy adjam át a névjegyét don Tomásnak. Odakünn várnak.

Tomás (elolvassa a névjegyet). Ah, dr. Bermudez! Bocsássa be... bocsássa be!

Tomás. Azok várjanak! (A szolga el). Mennél inkább közeledik a döntés percze, annál inkább nő aggodalmam és kétségem. Szegény Angela! Milyen csapás! Szegény Inés!... Az izgalom elpusztitja egész idegzetét ennek a szegény gyermeknek. Milyen éles a tekintete! Milyen világosan belelát a dolgokba! Senkise magyarázta meg neki, mi történt s azt hiszem mégis mindent tud. A mit pedig nem tud, azt is kitalálja: s a mit nem talál ki, megsejti. Nem, igy nem maradhat ez tovább. Álljunk szembe a valóval, ha még olyan szomorú is!

Don Tomás és doktor Bermúdez. Majd a két tébolydai ápoló. (Rendesen öltözködve,
de arczukról s egész magaviseletükről meglátszik, hogy más a foglalkozásuk,
mint a minek ilyen rendes polgári ruhájukról gondolná az ember).

Bermúdez. Nem, kissé korábban jöttem, mint igértem. El akartam helyezni valami jó helyre ezt a két...

Bermúdez. Úgy öltöztettem fel őket, hogy don Lorenzo ne sejthessen semmit... Mert az ilyen dolgokban óvatosan kell eljárni... nehogy...

Tomás. Igen, igen, helyes. Óvatosan és ügyesen. Rohama, dühöngő roham, a mint mondottam önnek, csak egy volt: tegnap este. Lehet, hogy tévedek... hogy nem volt őrjöngési roham...

Bermúdez. Én örülnék, higyje el, legjobban ha csak ugyan tévedne... És ön is örülne, tudom!

Tomás. Oh kedves barátom, magam se tudom, mi történt velem tegnap óta. Ugy szeretem don Lorenzot, hogy nem itélhetek higgadtan. De az ön tudománya, az ön gyakorlata és az ön mély belátása ki fog bennünket menteni az irtóztató kétségből.

Tomás. Rám ne számitson, doktor. Ezúttal nem használhat engem semmire. Ehhez az esethez nem értek. Legjobb barátomról van szó... szinte a testvérem... Aztán meg mindig úgy véltem... hisz ismeri az iskolámat... Ugy véltem mindig, hogy az őrültséget nem lehet határozottan elválasztani a lángésztől.

Bermúdez. Igen, igen, magam is azt tartom, hogy minden nagy elméjü emberben van valami...

Bermúdez. Ez az! Ez! No de meglátjuk,... meglátjuk mit tehetünk don Lorenzóért. Ez a két ficzkó...

Tomás. Oh könnyü lesz valami kifogást, valami jó ürügyet kitalálni... Legyenek például tanuk... Vagy azt fogjuk mondani, hogy a jegyző küldte őket előre... Majd csak kieszelünk valamit. Szegény Lorenzo, ugy sem fog törődni az ilyen csekélységekkel.

Bermúdez (kiszól a fenékszinajtón). Hé Braulio! (A két ápoló kissé zavartan lép be, mozdulataik esetlenek, durvák).

Tomás. Jöjjenek!... Menjenek ide ebbe a szobába. Ha szükségünk lesz magukra, majd beszólunk. Csak legyenek bent nyugodtan. (Az ápolók köszönnek és el balra). A mióta Juana meghalt, Lorenzo nem volt ebben a szobában. De azért jó lesz mégis ha behuzom az ajtót... (Megteszi).

Bermúdez (óráját nézi). Most mennem kell. De nemsokára ujra itt leszek. Még mielőtt a jegyző jön... Csak a közelbe megyek...

Bermúdez. Igen. Egy igen csinos eset. (Angela belép a fenékszinajtón s megáll, mikor meglátja Bermúdezt. Ez félre don Tomáshoz a tekintetével Angelára utalva). Ez az?

Bermúdez. A viszontlátásra. (Köszön és menetközben meghajol Angela előtt). Asszonyom! (El a fenékszin ajtón).

(Angela követi tekintetével Bermúdezt, aztán a szoba felé pillant, melyben az ápolók vannak).

Tomás. Nyugodjék meg, Angela. Minden rendben lesz. Óvatosságból meg kell tennünk minden intézkedést. Ki tudja, hátha kitör Lorenzón ujra a roham, mint tegnap este. Ön miatt, a gyermeke miatt és maga Lorenzo miatt!

Tomás. Elfeledte, Angela, hogy milyen vad dühvel szoritotta Lorenzo magához szegény Juana haldokló testét? Most senki se hall bennünket, most elmondhatom bizalmasan... Én azt hiszem, hogy Lorenzo volt a közvetlen oka... bizony... Lorenzo... hogy az a szegény asszony.

Tomás. Legalább is siettette a szegény asszony halálát. Ezt Lorenzo maga is érezte. Hisz hallotta Angela, ugy-e bár, mint vádolta Lorenzo lázas őrületében önmagát... Ne áltassuk magunkat, ne képzelődjünk. Valljuk meg, ahogy volt: igazi rohama volt.

Angela. Igen, tudom, mit tervez! Oh Tomás, milyen szerencsétlenek vagyunk. Szegény Lorenzom, milyen szerencsétlen!

Angela. Teljesen nyugodt. Ir, jár-kel, mindig Inéssel akar lenni és velem, mintha rettegne a magánytól. Az imént olyan szomoruan nézett rám, de olyan gyöngéden és odaadón. Aztán odajött hozzám, megcsókolta a homlokomat és igy szólt: "Szegény Angela!"

Angela. Dehogy enged! Időnkint megkérdi, hány óra van? Türelmetlen, hogy a jegyző még nem jön. Tompán, fojtott hangon maga elé mondja: "Ha a gonosz megszállja az egész világot is, én teljesitem kötelességemet!"

Angela. Tomás, az ég szent nevére ne áltasson! Beszéljen velem őszintén! Mondja: ön igazán azt hiszi, hogy Lorenzo... Nem, nem tudom kiejteni ezt az irtóztató szót...

Tomás. Egyelőre még nem hiszek semmit. Majd meglátjuk, Angela, majd meglátjuk, kedves barátnőm. Épp azért, hogy ettől az irtóztató kételytől megszabaduljunk, elhozattam Bermúdez doktort. Kiváló elmegyógyász.

Tomás. Bárcsak igy volna! Bárcsak önnek volna igaza! Nem is szabad lemondanunk a reményről. De hogy lehetetlen volna?... Ah, olyan semmiség az emberi elme! Mi se könnyebb, mint hogy megbillen az egyensulya.

Angela (kétségbeesve). Oh szegény Lorenzom. Istenem, Istenem... Nem, nem,... nem akarom... nem hiszem... Istenem...

Tomás. No még ne essék kétségbe, Angela. Bátorság! Bátorság! Gondoljon szegény gyermekükre, szegény Inésre! Ne csüggedjen el. Ki tudja, még minden jóra fordulhat! Majd meglátjuk, mikép fogja Lorenzo maga megmagyarázni a dolgot. Hátha csakugyan vannak bizonyitékai!

Angela. Bizonyitékai? Milyen bizonyitékai lehetnek szegénynek, mikor magától a haldokló Juanától hallottuk, hogy: "nem... nem vagy a fiam". Lorenzo pedig lázasan, őrülten szoritotta karjaiba a haldoklót, ki akarta belőle kényszeriteni a vallomást. És a kétségbeesés dühével kiáltotta fülébe: "De, anyám vagy! Anyám vagy." Oh ne vigasztaljon, don Tomás! Hiába vigasztalna! Tudom, hogy a csapást nem kerülhetjük el!

Angela. És hogy fogadta a herczegnét? Máskor mindenkivel szemben olyan udvarias, olyan finom...

Tomás. Igaza van! Én felfogtam mindjárt a helyzetet. De ki nyugszik meg a végzetben, ha olyan hirtelen csap le?

Angela. És a ki ugy imádja a gyermekét, mint a hogy Lorenzo imádja, az megcselekedné azt, a mit Lorenzo meg akar ma cselekedni?

Tomás. Mindent nem! Veszedelmes volna bárkit is beavatni a család titkaiba. De elmondtam neki épp eleget, hogy elbirálhassa don Lorenzo baját.

Angela. Oh hiába is volna, Tomás, hiába! Tudom jól, hogy nincs remény! Nincs menekvés!

Tomás. Ezt még nem mondhatjuk! Megfelelő eljárással... De minden esetre el kell választanunk azoktól, akiket legjobban szeret, mert ezek jelenlétükkel, minden szavukkal egyre izgatnák és hevitnék Lorenzo felfokozott érzékenységét.

Tomás. Mást nem mondhatok: egy jó intézetben itt Spanyolországban vagy külföldön...

Angela. Mit... mit... mit mond?... Elválasszák tőlünk?... El akarják vinni?.. Lorenzot? Az én jó Lorenzomat? Nem, nem soha! A felesége vagyok, nem fogom engedni nem soha!

Angela. Nem, Tomás, ebben nincs igaza! Lorenzo karjaiban nem féltem Inést!... Inés a gyermeke!

Angela. Nem, Tomás, nem engedem, nem! Oh miért kinoz ön is? Miért nem gondol inkább ki olyat, a mivel megvigasztalhatna, a mivel megkönnyebbithetné a szenvedéseimet.

Tomás. De van, inkább mint akárki máséra. De beszéljünk higgadtan, hidegvérrel.

Tomás. Hallgasson meg, Angela. Hátha a mit Lorenzo állit, csakugyan való. Ha teljes, döntő bizonyitékokat mutatna be.

Angela. Akkor az én jó Lorenzom elméje tiszta és ép volna s mi volnánk a vakok, az esztelenek. Oh milyen boldogság volna!

Tomás. Nem olyan igen nagy, mert akkor mi vár önökre: nyomor, becstelenség... és halál.

Tomás. Igen a halál is, nemcsak a nyomor. Mert Inés meghalna!... Viszont, ha Lorenzo elméjére csakugyan...

Tomás. De gondoljon Inésre. A csapás ránézve nagyon szomoru;... igen kegyetlen, sőt irtóztató. De halálos nem volna. Mert egy fiatal lélekre csak az halálos, a mi jövőjét teszi tönkre. A mi elmulik, a mit el lehet felejteni, az nem.

Tomás. Igen, Inés boldogsága attól függ, hogy Lorenzo csakugyan... csakugyan szerencsétlen-e? Ezt ne feledjük el!

Angela. Legyen meg isten akarata. De ne keltsen bennem Tomás, olyan gondolatokat, melyek nemhogy megvigasztalnának, de még jobban kétségbeejtenek!

Lorenzo (félre). Hol hagytam a kulcsot? Eh, a fejem! A jegyző mindjárt itt lesz és a levél ebben a fiókban van. Igen, jól emlékezem... igen... két nap előtt... mikor az anyám...

Tomás (nem látja Lorenzot). Szegény Angela! Irtóztató csapás volna az a bizonyiték...

Lorenzo (nyugtalanul, izgatottan keresi az asztalon a fiók kulcsát). Mit? Bizonyiték? Bizonyitékról beszélnek?... Igen, irtóztató!

Angela (nem látja Lorenzot). Irtóztató, igen, két örvény közt állani... Itt Lorenzo... ott Inés... Oh igaza van Tomás.

Tomás (hátrafordul, félre). Szerencsétlen! (Lorenzo eszére értve). Elvesztette, igen!

Lorenzo. Ah, itt voltatok? (Furcsa, félős tekintettel néz rájuk, mintha eddig nem vette volna észre őket).

Lorenzo. Mindent! Még drágáim szeretetét is! Hát veszithetek el még többet is!?

Lorenzo (félre, bizalmatlanul). A kulcsot... (Izgatottan összehány mindent az asztalon) Itt van, végre... Hála az égnek!... Beletettem... bele... ebbe a fiókba... (Aggodalmasan kinyitja a fiókot és kezébe veszi a boritékot, melyet Juana tett be). Ah! Itt van! Óriási teher esett le a szivemről. (Olvassa a boriték felirását). "Lorenzonak". Ez az! Ez!

Angela (közeledik Lorenzohoz). Megtaláltad a mit kerestél? (Don Tomás is odamegy).

Lorenzo (ki akarta venni a levelet a boritékból, de látva, hogy Angela és Tomás közelednek, hirtelen visszadugja s a boritékot a fiókba rejti és ráforditja a kulcsot). Nagyon fontos levél! (bizalmatlanul és félve néz rájuk). Minek akarod tudni?

Angela. Ne haragudjál, édes Lorenzom... Bocsáss meg, ha kiváncsi voltam.

Lorenzo. Megbocsátani, én? Oh én vagyok, a ki a ti bocsánatotokra szorul! Én, én! Mert bűnös vagyok! Mert szerencsétlenné teszlek benneteket!

Lorenzo. És én? Lehetek én boldog, ha te nem vagy az, ha az én drága Inésem nem az?

Lorenzo (elmélyedve). Ugyanazt! Hogy megegyeztek! Tudjátok, hogy hivattam egy jegyzőt?

Lorenzo (mindkettőt megnézve). Tudjátok! És tudjátok, hogy a jegyző előtt annak rendje és módja szerint ki fogom nyilatkoztatni, hogy lemondok mindenről, a mim van?

Lorenzo. És a biróság azonnal meg fogja inditani az eljárást. Tudjátok?

Angela (síró hangon). Ha ez a vagyon, a melyet eddig élveztünk, nem a mienk,... jól teszed.

Tomás. Igen, ha a név, melyet eddig viseltél, nem a tied, akkor csakugyan, mondj le róla.

Lorenzo (idegesen, nyugtalanul, szinte zavartan). És nem tiltakozol? Nem ellenkeztek? Nem szálltok szembe velem?

Tomás. Azt teszed, a mit minden ember megtenne, a ki becsületes. Ha van lelkiismereted, nem tehetsz másként.

Lorenzo. Ez az engedékenység gyanus nekem! Furcsa! És ilyen hirtelen változás! (Erőszakos hevességgel). Megcsaltok!... Igen, mondom, megcsaltok!

Lorenzo (csillapodva). De jó! Jobb igy! (Szünet. Gyengéden közeledik Angelához). Hol van Inés?

Lorenzo. Nem véded meg tőlem? (Gyengéden). Pedig ez volna a kötelességed!

Angela. Oh Lorenzo! Mit tehet egy szegény gyenge asszony veled szemben. A te akaratod erejét a harcz, a küzdelem, a balsors növeli, az enyémet megtöri.

Lorenzo. Igazad van! Akaratomnak nem lehet ellentállani, mikor a kötelesség szava ihleti meg. (Tomáshoz). És mit szólsz te mindezekhez?

Lorenzo. Ugy is van. (Szünet). Szegény Angelám! És tudod mit fogunk tenni, ha a jegyző megcsinálta az irást és kiadtam neki a bizonyitékot?

Lorenzo. Nem tudtátok? (Félre csodálkozó hangon). Pedig mikor beléptem, arról beszéltek. (Fenn). Igen, van! Kézzelfogható megdönthetetlen bizonyiték! Világos, mint a nap fénye, pedig sötét és fekete, mint az éjszaka és mint a bűn!

Lorenzo. Egy levele anyámnak... azaz... nem anyámnak,... hanem annak az asszonynak, a kit eddig anyámnak hittem.

Lorenzo. Nos, mihelyt átadom a bizonyitékot a jegyzőnek, te, Angela és szegény Inésünk és én, tüstént elhagyjuk ezt a házat... Ezt a házat... Akkor nem lesz többé a mienk ez a ház... Nem is volt sohase a mienk!... Majd birtokába veszi biróság, a mig ki nem kutatják Avendano jogos örököseit. (Egyre növekvő hévvel). Mi pedig otthon nélkül, vagyon nélkül, név nélkül... visszük karjainkon szegény haldokló gyermekünket... (Tomáshoz), mert te mondtad ugy-e, hogy meg fog halni. Visszük és megyünk egyedül... egyedül... neki a nagyvilágnak! Nem! Rosszul mondtam. Nem egyedül megyünk. Velünk lesz a becsület, a tiszta lelkiismeret... Fölemelt homlokkal megyünk... Velünk lesz isten! Mit bánom, ha az emberek elhagynak! Isten velem lesz!

Angela. Akaratod, törvény nekünk, Lorenzo (megöleli). Előbb ajkaim mondták ezt, most a szivem mondja!

Tomás (félre). Ha az a bizonyiték csakugyan létezik, ez az ember valóságos szent! De jaj, ha nem létezik, szegény Lorenzo, akkor őrült!

Angela. Kéretem őket (Szolga el. Halkan Tomáshoz). Értesítette már őket?

Tomás (halkan Angelához). Tegnap este beszéltem velük. A herczegné megigérte, hogy eljön s látja, megtartotta szavát.

Lorenzo. Nem akarom látni őket... Egyedül szeretnék maradni... Vagy veletek... de más ne! Igen, ti legyetek velem, de más ne! Isten veled, Angelám...

Lorenzo (óráját nézi). Milyen lassan halad az idő. (A jobb oldali ajtó felé megy. Don Tomás kiséri). Rendeltél már ide tanukat? (Az ajtóhoz értek).

Lorenzo. (a szemébe néz egy pillanatig). Igen nekem is az! (Félre). Ah, ez az engedékenység! Bár inkább ellenkeznének... szembeszállnának. (El).

Herczegné. Az ilyen kegyetlen csapás közepett legalább az vigasztalja önöket, hogy vannak jó barátaik! Isten ugy akarta, hogy a csapás, mely önöket érte, bennünket is sujtson. (Ez utolsó mondatot halkan mondja Eduardora utalva).

Eduardo. Itt az idő, hogy megtudja: nos, nyomor, gyalázat és Inés halála. Vagy pedig...

Eduardo. Bocsásson meg, anyám. De most már kötelességünk nyiltan szembe állani a valóval. Te igy szóltál: "Meg fogok alkudni don Lorenzo szerencsétlenségével, mert szeretlek, fiam és mert te is szeretsz, de sose alkuszom meg a becstelenséggel, melyről az egész világ beszél! Soha, még ha életedbe kerül is, fiam!" Az én életembe! ugy-e anyám?

Eduardo (Angelához fordulva). Nos, asszonyom, meg kell végre tudnunk, mi annak a szerencsétlenségnek a neve: becstelenség-e vagy őrültség? Ez a kérdés, ezt kell megoldanunk. Ha don Lorenzo igazat beszélt, ha elméje ép és tiszta, ha bizonyitékokat ád arra, a mit állit: akkor meghajlunk don Lorenzo erénye előtt, ha még oly kegyetlenül sujt is bennünket. De ezer meg ezer jel arra vall, hogy nem igy van, hanem sajnos, a másik eshetőség a való. Ha don Lorenzo agyára örök sötétség borult, ha örökre kialudt elméjének világossága, akkor, Angela, szent kötelessége önnek, megvédeni a nevet, melyet visel, megvédeni társadalmi állását, vagyonát... szent kötelessége megvédeni don Lorenzo becsületét akár don Lorenzo ellenére is... és szent kötelessége,... miért ne mondjam ki?... megvédeni Inés boldogságát és Inés életét. Ne hagyja mindezt a mi az ön szivének olyan drága, egy szegény eszelős kegyelmére!

Eduardo. Kegyetlen szavak voltak, de végre egyszer ki kellett mondanom! Meg kell végre tudnunk, hogy don Lorenzo küzdelme az-e, a minek látszik: harcz a becsületért, vagy pedig az a mitől félünk: őrültség. Szóval meg kell tudnunk, hogy Lorenzo hősies önfeláldozása őrültség-e vagy szentség?

Herczegné. Elég, Eduardo! (Angela a szofán ül és keservesen sir. A herczegné odamegy hozzá).

Tomás (Eduardohoz). Ennek a családnak a boldogságát úgy a szivemen hordom, mintha a saját boldogságom volna. De én is úgy vélekedem, mint ön, herczeg. A törvény és a tudomány mihamar meg fogja oldani ezt a nagy kérdést.

Herczegné (Angelához). Senora, csillapodjék. Csak bátorság és ne csüggedjen el! Hol van Inés?

Angela. Jöjjön! (Tomáshoz). Ön is jöjjön. Nézze meg. Már három napja csak a láz tartja benne az erőt... Ah szegény gyermekem... meg fog halni...

Eduardo. Még kételkednek! Milyen vakság! Nem látják be, hogy szegény don Lorenzo elméje megzavarodott. Épp forditva járt, mint a hires kóborló lovag. Ez minden oktalanságnak kereste az okát és ebbe habarodott bele. Don Lorenzo pedig minden okosságnak, a mit eddig a bölcsek kitaláltak, az okát kutatta... Addig kutatott, addig keresett, mig nem, hogy talált, de elvesztett valamit: szegény, az eszét! Nem, nem fogom megengedni, hogy egy szegény bolond agyrémeiért föláldozzák az én drága Inésem életét.

Inés. (a baloldali ajtóból a hol a két ápoló van, izgatottan, szinte menekülve jön). Kik ezek az emberek? Kik ezek?

Eduardo. (elébe siet) Inés drágám! Olyan halavány vagy! Szemeid körül pedig sötét gyűrük vannak.

Inés. Felelj, Eduardo, mondd, kik, ezek? Kire várnak? Menjenek el! Menjenek el! (Óvatosan a baloldali ajtó felé közeledik, mely nyitva maradt. És benéz. Eduardo a szin közepére akarja hozni). Félek tőlük! Istenem... A papa... Hol a papa?... A papát kerestem és a szalonon át bementem ebbe a szobába... és láttam ezt a két embert... Nem, nem akarom őket látni... Pedig nem tudom levenni róluk a szememet.

Eduardo. Inés... Mi bajod van?... Miért nem nézesz rám?... Miért menekülsz előlem? Inés, Inés,... hát nem szeretsz már?

Inés (a középre jőve). Nem szeretlek? Hiszen tudod! hogy a szerelmünk az életem. De, oh Eduardo, milyen súlyos megpróbáltatást mért ránk az isten! Oh te ezt nem tudod megérteni! A te szerelmed végtelen boldogság nekem! De a reménység, hogy egymáséi leszünk, még nagyobb boldogság! Nagyobb sokkal nagyobb, mert ez a jövő! De Eduardo, ez a reménység bün a te kis Inésedben, igen bűn! Ugy-e nem is tudod megérteni. Olyan irtóztató ez! Amit senkitől meg nem tagadott a végzet, tőlem megtagadta... Tegnap még gyermek voltam; gondolataim tiszták és könnyedek voltak a fejemben, mint a bárányfelhők a holdsugárban. Ma olyan nehezek, mint az ólom és úgy égetnek, mint a láva. Oh ha tudnád, milyen irtóztató gondolataim támadnak az éj csendjében! És ezek a gondolatok nem az enyémek! Nem az én akaratom szerint fakadnak a fejemben. A sötétből kelnek elő, nem tudom, honnan? Menekülök előlük, de a nyomomban vannak. Eleinte panaszosan súgják a fülembe: "Szegény atyád, szegény!" Aztán, kisértő, csábitó hangon gyötörnek: "Inés, Inés! Ki tudja... még boldog lehetsz,... szerethetsz... csak várj... várj és remélj... szegény gyermek!" De Eduardo, ez a biztatás a legborzasztóbb. Mert a sátán súgja... Igen, mindig kihallom a hangjából a gonosz szellemet... Csak azért biztat, hogy annál nagyobb legyen a csalódás!

Inés. Nem tudom. Mert én nem tettem semmi rosszat. De azért mégis bánt... Oh papa, szegény papa!

Eduardo. Édes angyalom! Lelkem! Csillapodjál, Inés, csillapodjál, én kérlek, látod én!

Lorenzo (a fenék szin ajtón jön és mikor Inést meglátja, megáll, félre). Meghalni?

Inés. Miért? Ha nem halok meg a fájdalomtól, ha boldog leszek... megöl a lelkiismeretem!

Lorenzo (félre). A lelkiismeret!... Inés? Ha boldog lesz... Megint ujabb végzett lebeg fölöttem és homlokomra nehezedik? Lelkiismeret! Oh ismerem már ezt a szót, régen! Futok teremről-teremre, folyósóról-folyósóra, nincs nyugtom sehol, valami kimondhatatlan rettegés kerget... Szavakat hallok, de nem értem meg, mit fejeznek ki?.. Két szem sír, kettő nevet, másik kettő gúnyosan rám mosolyog... De senki se ellenkezik velem,... senki se mond ellent... hanem mind menekülnek előlem, vagy néznek, megfigyelnek... (Fenn). Mi ez?... Inés...

Lorenzo. Inés! Olyan sápadt vagy! Ajkaid fájdalmasan vonaglanak! Miért erőltetsz mosolyt arczodra, mikor zokogni akarsz! Olyan szép vagy, mikor igy szenvedsz!... Oh mindez, mind az én bűnöm.

Eduardo. Oh Inés angyal, nem támad ilyen csúf gondolat a fejecskéjében. De a ki látja Inést szenvedni és tudja, hogy miért szenved, igen, az kegyetlennek mondja önt, don Lorenzo.

Lorenzo. De nekem is igazam van. Mert van ami még halaványabb, még sápadtabb, mint ennek a szerelmes kis leánynak a homloka. Van, a mi még szomorúbb, mint ezeknek a drága szemeknek a könnyei; van, a mi még kegyetlenebb, mint ennek két ajaknak fájdalmas a mosolya. Van, a mi irtóztatóbb, mint ha meghal az, a kit nagyon szeretünk.

Eduardo (szinte megvetéssel és erőszakos gúnnyal). És mi az a sápadtabb, az a szomorubb... az a kegyetlenebb... az az irtóztatóbb? Ugyan mi?

Lorenzo (megfogja a karjánál Eduardot). Esztelen!... Hát a bűn sápadtsága!... A lelkiismeret könnyei!... Ha az ember érzi, tudja, hogy gaz! hogy nyomorult! hogy becstelen!

Lorenzo (kétségbeesetten). Mit tegyek, mit tegyek ha az! (Szünet). Ez az én gyötrelmem, ez! És ez a gondolat fog őrületbe kergetni!

Inés. Nem papa, nem! Ne mondd ezt! Nem papa! Ne gondolj ránk! Csak haladj az utadon. Tedd, a mit akarsz! Ne gondolj velem! Hogy élek-e vagy meghalok!

Inés. És ne ingadozzál, atyám... Legalább a világ ne lássa, hogy meginogtál. Szavaid legyenek világosak és meggyőzők, mint a milyenek most. A szenvedély ne vakitson el! Csak légy nyugodt, papa, légy nyugodt. Kérlek, az istenre kérlek, édes papa!

Inés. Oh én se tudom, mit beszélek... oh papa... Isten veled... papa... isten veled... Nem akarlak szomoritani...

Eduardo (don Lorenzohoz). Oh ha a szivére hallgatna, don Lorenzo... Ha elhallgattatná az ész szavát...

Inés (Eduardohoz). Hagyd a papát... Jere velem... Ne bántsd a papát.... mert megharagszik rád...

Lorenzo. Szegény gyermek!... (kitöréssel és nagy büszkeséggel). Te is küzdesz, de te is győzni fogsz. Az én leányom vagy! (Inés és Eduardo a fenékszin felé mennek, de mikor a baloldali ajtó felé elmennek s Inés meglátja odabenn a két tébolydai ápolót, irtózó mozdulatot tesz).

Inés. Irtóztató látvány!... Ezek az emberek... Nem, papa, ne menj be ide!...

Inés. Azok az emberek!... Azok... Nézd! (karját a baloldali szoba felé nyujtja. Don Lorenzo megáll és szintén benéz, de az ápolók, hallván a kiáltásokat, kidugják az ajtófüggönyön a fejüket).

Lorenzo. Kik lehetnek?... Lépjenek be. (Az ápolók félénken, zavartan belépnek, röviden és szárazon beszélnek.)

Benito. Ha uraságod parancsolja... igy csakugyan könnyebb várni. (Mindketten leülnek a szofára. Lorenzo állva marad.)

Lorenzo (félre). Van valami félelmes ennek a két embernek a szemeiben. Vagy tán csak az én szememben verődik vissza a lelkem félelmes világa?... (Figyelemmel nézi a két ápolót. Fenn.) Inés, mikor távozott, meglátta önöket és ő figyelmeztetett...

Braulio. Mint valami szent vértanu. (Az ápolók minden szava rövides és száraz legyen. Ha egy szót kiejtettek, hirtelen elhallgatnak. Ridegen, mozdulatlanul ülnek, fölvetett fejjel, mindig a homlokon jár tekintetük.)

Lorenzo. Megijedt szegényke, mikor önöket meglátta és elfutott. Szegényke nagyon beteg. És még szinte gyermek...

Braulio (szinte bamba mosolylyal). Oh ilyesmi mindig megesik velünk, ha valahová hivnak bennünket.

Benito (most először néz Lorenzo arczába és aztán a homlokára néz). Talán annak a szerencsétlen embernek a lánya...

Benito (nem nézve rá). A ki... (kezével olyan mozdulatot tesz, hogy azt jelzi: "A ki bolond!" De nem néz Lorenzora. Ez olyan mozdulattal fejezi ki meglepetését, a milyet csak az előadó müvész találhat ki. Minthogy az ápolók nem néznek rá, nem is veszik észre ezt a mozdulatot.)

Lorenzo (félre). Ah, nem! Nem, lehetetlen! Micsoda eszme! (fenn, fékezve magát). Igen, Inés a leánya... (E pillanattól kezdve egyre növekvő félelemmel figyeli meg a két ápolót).

Braulio. Mindent. (Ujra Lorenzora néz, de ismét elforditja a tekintetét.)

Benito. Nekünk?... Nem. Mi csak teljesitjük kötelességünket... egyébbel nem törődünk!

Lorenzo (félre). Hideg borzongás futja át testemet... Mintha a halál lehellete volna... Lázam van... Nem, nem igaz... Nem... (Gépiesen ismétli) Kötelességüket...

Lorenzo (hátratántorodik néhány lépéssel, borzadva néz rájuk. Homlokához kap, mintha ki akarna onnan vetni egy gondolatot. Ingadozik, az asztalba fogódzik. Alig birva kiejteni e szókat). Hát tudnak mindent?

Braulio. Azt bizony! Azt, hogy don Avendanonak tegnapelőtt este rohama volt. De ön ezt bizonyára jobban tudja, mint mi.

Benito. Azt mondják, hogy megfojtott egy szegény öreg asszonyt. (Don Lorenzo irtózó mozdulatot tesz és elfödi arczát kezeivel.)

Braulio. Ha ez igaz, akkor jól kezdi!... És persze... mint rendesen, a család...

Lorenzo (elvonja kezét arczától, hátratántorodik, mintha villámcsapás érné, kifejezhetetlen félelemmel néz rájuk, tompa hangon). A család!

Braulio. Persze, a család! Természetes!... Azt mondják, hogy el akarja ajándékozni az egész vagyonát... Isten tudja, hány milliót! Ördöngős egy bolond! Nincs mit teketóriázni vele. Legjobb azt tenni, amit tesznek: el vele! El a házból! Mi jó helyre viszszük és az asszonyoknak azután nyugtuk lehet.

Lorenzo. Engem?... Ők?... Angela?... Inés? Nem! Lehetetlen. (Ismét balfelé tántorodik. A müvész ihlete szerint törjenek elő ezek a szavak.)

Braulio (Lorenzo felé fordulva, félre). De mi baja van ennek az úrnak? (Benitóhoz). Nézd, nézd. (Mindketten kissé felemelkednek, balfelé hajolnak, kiváncsian nézik Lorenzot. Ezt a jelenetet gondosan kell betanulni).

Lorenzo. Levegőt... Világosságot!... Nem! Világosságot nem!... Sötétséget!... Nem akarok látni... Nem akarok gondolkodni!... Nem... nem... (A székbe esik, fejét kezeibe fogja).

Benito. Csitt, el ne mondjuk senkinek! (Fölállnak és óvatosan, egyre megfigyelve Lorenzot a baloldali szoba felé mennek).

Braulio. A világért se! Azt mondták, hogy ott benn tartózkodjunk, hát maradjunk ott benn! Kár is volt kijönni.

Benito. De sirást és kiáltásokat hallottunk hát... (Az ajtóhoz érnek, megállnak, nézik Lorenzot, a ki ugyanazon testhelyzetben maradt. Egy szolga lép be a fenékszinajtón, és gyorsan el jobbra). Hagyjuk el... hagyjuk... Amig nyugodt... (El a baloldali szobába, és becsukják az ajtót).

Lorenzo. Istenem, istenem! Távoztasd el ajkaimtól a keserü pohárt! Nem birok tovább... nem birom tovább... Nem birom, istenem! (kétségbeesetten zokog). Te tetted, hogy higyjek bennük! Te tetted, hogy szeressem őket... És ők elárulnak... Nem... nem!... Isten, te adtad életemet, vedd hát most el, vedd! De mielőbb!... Mert irtóztató kisértés támad bennem, hogy saját kezeimmel szakgassam le lelkemről ezt a hústömeget! Meghalni... meghalni akarok... Látod! Térdre borulva könyörgök hozzád... térdre borulva! Isten, légy jó! Légy irgalmas! Halált... Halált... küldd le hozzám a halált, irgalmad halavány hirnökét... küldd le hozzám! (Térdre esik a szék mellett, a székre hajtja fejét és kezeivel eltakarja arczát.)

Szolga (épp ugy Tomáshoz). Igen, uram. A jegyző és doktor Bermudez (Tomás és a szolga megállnak a középen, mikor meglátják don Lorenzot, a ki még mindig térden áll és zokog).

Tomás. Boldogtalan! (Nehány lépést tesz Lorenzo felé. De hirtelen mást gondol és a fenékszinajtó felé megy). Minek? Inkább végezzünk szegénynyel (Tomás és a szolga el).

Lorenzo. Már nyugodtabb vagyok. A seb halálos... Érzem... érzem, itt a szivemben! Köszönöm, istenem, köszönöm (Don Tomás és Bermudez belépnek a fenékszin ajtón, megállnak és nézik don Lorenzot.)

Lorenzo (föláll, félre). Eh nyomorult teremtés! Még mindig... még mindig... lehetetlen reményekkel áltatod magad... Lehetetlen?... És ha a legjobb lélekkel hiszik, hogy én... (kétségbeesetten) Ah, ha szeretnének, nem hinnék. (Szünet.) Igen, hallottam, hogy Inés... az én drága gyermekem... igen, azt mondta: "A lelkiismeretem!" Miért mondta ezt?... A lelkiismeret! (Növekvő izgalommal, fennen.) Mind... mind... nyomorultak! Bizonyára örülnének, ha meghalnék... Nem, nem fogok meghalni, előbb teljesitem a becsületem kötelességét... Előbb értsék meg őrültségemet!

Lorenzo (hátrafordul s megismervén Tomást, bosszusan hátrább lép). Te?...

Tomás. Bemutatom neked Bermudez urat, egyik legjobb barátomat. (Szünet. Lorenzo furcsállva nézi mindakettőt.)

Bermudez (halkan Tomáshoz). Látja, hogy iparkodik magát fékezni. Semmi kétség, ha nem fogja is fel, de sejti az állapotát!

Bermudez (halkan Tomáshoz). Látja, agya nem birja tüstént megfogni ezt a gondolatot.... Kapkod utána... Azért ismételgeti.

Bermudez (félre Tomáshoz). Végre megtalálta a kellő kifejezést. De ugy-e milyen természetellenes hangsulyozással mondta ki. (Fenn.) Igen, uram, don Tomás felkért, hogy tanu legyek egy nagylelkü cselekedetnél.

Bermudez (félre Tomáshoz). Nagyon sulyos eset, don Tomás barátom, nagyon sulyos.

Lorenzo (Tomáshoz). Értesits mindenkit... Mindenkit... a családomat... az idegenek... Jöjjenek ide, várják parancsaimat, mert teljesiteni akarom kötelességemet. Mit vársz?

Bermudez (félre Tomáshoz). Ne ellenkezzék; szólitsa be a családot. (Don Tomás megnyom egy csengőt, egy szolga megjelenik; Tomás halkan beszél vele. A szolga el jobbra.)

Lorenzo. Az utolsó bizonyiték. Ez tudom, hatni fog. Szinte sajnálom az árulókat! Ah a biztos győzelem tudata! Hogy áthatja egész valómat! Csitt, te szív! Nyugodtan! Már itt vannak!... itt vannak! Nem akarom látni őket! Oh ugy szerettem őket... Nem, nem akarom... de szemeim maguktól feléjük fordulnak... és keresik őket... látni akarják őket..

Don Lorenzo, don Tomás, Bermudez.
(Jobbról jönnek:) Angela, Inés, a herczegné és Eduardo.

Lorenzo. Inés! Nem! Nem lehet! Ő nem! Nem lehet! Nem, te nem, gyermekem! (Kitárja karjait s Inés felé rohan, Inés is feléje.)

Inés. Atyám! (Mikor meg akarja ölelni atyját, Bermudez közbelép és erőszakkal elválasztja őket.)

Lorenzo (megfogja Bermudez karját és vad hévvel ellöki). Nyomorult! ki vagy, hogy elszakitod keblemről gyermekemet?

Angela. Istenem! (A nők ösztönszerüleg egymás mellé csoportosulnak. Inés az anyja karjaiban, a herczegné kettejük mellett, Tomás és Eduardo ki akarják szabaditani Bermudezt a don Lorenzo kezei közül.)

Lorenzo (uralkodva magán, félre). Haha, a balgák azt hiszik, hogy ujabb roham! Őrültségi roham! Haha! (Irtóztató kaczagással nevet. A többiek mind megfigyelik).

Lorenzo (félre). Meglátjátok mi lesz a vége őrültségemnek! Mielőtt kimegyünk ebből a házból, milyen gyönyörüséggel fogom kikergetni ezt a doktort! Csak bátorság! A küzdelemben még nőni fog az erőm! Ime őrültnek nyilvánitanak egy embert csak azért, mert kötelességét akarja teljesíteni! Ah, lehetetlen! Az emberiség nem lehet ilyen vak... vagy ilyen nyomorult! Elég már! Elég! Árulás, eddig rajtad volt a sor! Most rád került a sor, büntetés! Most rád! (fenn). Eljött az óra, melyben egy szent kötelességet kell teljesitenem, ha megszakad is belé a szivem. Nem szükséges, hogy jelen legyenek a formaságoknál, melyeket a törvény előszab... Hosszadalmas és kellemetlen formaságok. Az állam törvényeinek képviselője odabenn vár rám. Én még szentebb törvényeket teljesítek. Lemondok a vagyonomról, mely nem az enyém, lemondok a nevemről, melyet nem viselhetek se én, se a családom, mert nem illet meg bennünket. Aztán visszajövök ide és feleségemmel és gyermekemmel... nem fog senki se visszatarthatni... elmegyünk ebből a házból, a hol eddig boldogságom és szerelmem lakozott, de most árulás és gyalázat szállta meg. (Tomáshoz és Bermudezhez.) Uraim, kérem, önök elől... kérem... (Mind lassan a baloldali szobába mennek. Lorenzo az ajtón áll, visszanéz Inésre.)

Angela (megöleli). Igen, gyermekem, igazad van! Csak szegény atyádra gondoljunk! S könyörögjünk érte istenhez!

Herczegné. Igen, szent kötelességük, hogy első sorban don Lorenzora gondoljanak. De épp oly szent kötelességük, hogy megnyugodjanak isten akaratában. (Szünet.)

Eduardo. Atyád beszél. Minden szava hideg és szigoru, de világosan és kereken beszél. (Eduardo ismét az ajtó felé fordul és hallgatódzik.)

Angela. Istenem, milyen gyötrelem ez! Milyen kétségbeejtő aggodalom! Jobb a halál, mint ezt elszenvedni!

Inés. Oh mit használ, akármit mond is a szegény papa, ha előre elitélték...

Inés. De igen, mondom. Mert érzem, mert látom... Mert leolvasom ezekről, akik most itélnek fölötte...

Inés. Ezekről az emberekről azt, hogy azt hiszik, kötelességük őrültnek tartani a szegény papát!

Inés. Az ő tudományos bogarait... mit tudom én... az ő saját őrültségeit.

Inés. Igen, lázban vagyok,... de ön is, anyám is, Eduardo is, don Tomás is, mind, mind, csak atyám nem, csak ő nem! A szivem mondja ezt! Ön, asszonyom, csak Eduardo boldogságát kivánja... Eduardo az én szerelmemet;... én Eduardo szerelmét; de atyám és az ő erénye, és az ő becsülete akadály mindannyiunknak! És valami sötét, önző gondolat támad föl bennünk és homályba boritja lelkiismeretünket! Oh atyám, atyám!

Eduardo. Kérik, hogy mutassa meg azt a bizonyitékot, hogy bevehessék a jegyzőkönyvbe és a biróságnak átadhassák.

Eduardo. Diadalmasan mosolyog. Sápadt, nagyon sápadt, de komoly és méltóságos. (Az előszinre jön, félre). Féltem ezt az embert!

(A személyek helyzete a következő. A három asszony egy csoportba húzódik össze a szofa mellett, abba fogóznak. Eduardo a szofa mögött félelemmel nézi Lorenzot, ki mintegy lebilincseli egész valóját. Lorenzo lassan és kiegyenesedve jön a szin közepére. Tomás és Bermudez követik és az ajtótól nehány lépésnyire megállnak).

Lorenzo (az iróasztalhoz megy s kezeit diadalmasan ráteszi). Itt a bizonyiték!... Itt az igazság. (Szünet. Kinyitja a fiókot, kiveszi a boritékot, melyben csak egy tiszta papirlap van. Azzal az előszinre megy. Tomás és Bermúdez az egyik oldalán, Eduardo a másikon). Szerencsétlenek! Azt hiszitek, hogy föláldoztok engem önző érdekeiteknek! Keserü lesz a kiábrándulástok! Kegyetlen lesz a büntetéstek! Oh, de ne féljetek, meg fogok bocsátani nektek! (Mély megindultsággal).

Lorenzo. Ez a bizonyiték Tomás! Ez a bizonyiték, Angela! Ez a bizonyiték, drága gyermekem! Hallgassátok. (Szünet. Lorenzo feltépi a boritékot. Mind körülállják). Ez az... (El akarja olvasni, de hirtelen elveszi szemei elől és kezeivel szeméhez kap). Mi ez?... Nem látok... Valami árnyék van szemeim előtt... Valami fátyol... Könyezem? Tán azért nem látok... Nem... az előbb sirtam, de most már nem sirok. (Ujra megnézi, irtóztató izgalommal forgatja, keresi rajta az irást). De hát hol van, amit az az asszony irt nekem... Akit anyámnak hittem... Hol van?... Ezerszer is olvastam és most nem látom. (Tomásnak nyujtja a papirt). Mit ir?... Olvasd te, olvasd... gyorsan... Mit ir?

Lorenzo. Semmit! (Ujra nézi a papirost). Semmit?... Megcsalsz!... Bermudez, ugy-e megcsal! Te is a nyomorultak közé tartozol, a kik kitalálták az aljas árulást ellenem!... Te is!... Olvassa ön... olvassa ön...

Lorenzo. Nincs rajta irva semmi! Azt mondja, hogy nincs rajta irva semmi? Nem igaz,... nem... nem igaz... Hazudtok! Inés... édes gyermekem... egyetlen szerelmem... jer, jer te... mentsd meg atyádat!... Mit ír?

Tomás. De igen, szegény barátom... bizonyiték és pedig kegyetlen bizonyiték.

Lorenzo (homlokához csap). Ah, értem már, értem! (Tomásra és Angelára néz). Az előbb bizonyitékról beszéltek! (Angelához és Tomáshoz). Te... és te! Kivettétek innen! Jézus! Isten! (Irtózva fordul el mellőlük, mind eltávolodnak tőle, igy áll a középen. A művész ugy játsza ezt a jelenetet, ahogy a tehetsége sugallja. Szünet). Legyen! Legyen!... Legyőztek! Gyalázatosan legyőztek! S hogy örülnek a diadaluknak! Milyen tettetett fájdalommal néznek rám! És ugy tettetik mintha sirnának. Mind tettetnek, alakoskodnak. (Szünet). Oh szivem... Oh ábrándjaim!... Szerelmem!... Gyermekem!... Gyermekem! Hiu képzelmek! Megjelennek és eltünnek... Tünjetek is el örökre! Én hittem mindenben! Olyan kék volt az ég!... Olyan tiszta, hófehér volt Inés homloka! És most... Miben higyjek?... Láthatjátok: már nem küzdök... Engedek: tiétek a győzelem! Minek hoztátok ide azt a két embert, hiszen nem ellenkezem! Megyek, a hová akarjátok. Isten veletek. (Don Tomáshoz, a ki hozzámegy és megfogja a kezét). Ne nyulj hozzám! Ha ember ér hozzám, ugy érzem, mintha viperák marnának testembe! Én... egyedül... egyedül megyek kálváriámra... egyedül megyek kálváriámra... egyedül viszem szenvedéseim keresztjét... egyedül. (Még mindig Tomáshoz). Isten veled te hű barát, te mentetted meg ennek a szerencsétlen családnak a boldogságát egy szegény bolond kezei közül! Isten veled, Angela, jó feleségem! Husz év előtt adtam neked első csókomat. Akkor olyan bolondosan szerettelek. Most is, mikor utolsó csókomat küldöm neked, most is (keserüen) bolond vagyok, látod, szegény bolond! (Csókot vet feléje irtóztató, kétségbeesett kiáltással).

Lorenzo. Ne közeledjél hozzám! Hátha megfojtalak karjaimban! (Angela hátra lép). Isten veled, Inés... gyermekem! (Zokogó hangon). Légy boldog... ha tudsz... Neked semmit se mondok... Semmit. Hozzád nem tudok haraggal szólani. (Nehány lépést tesz, de megfogódzik, mert nincs ereje. Hozzá akarnak sietni, de eltávoztatja őket). Hagyjatok... Nincs szükségem senkire... Verejték boritja homlokomat... Ajkaim elszáradnak a szomjuságtól. Valami ugy égeti a szemeimet. (Megáll). Inés... hallgass rám gyermekem! Ha még szeretsz egy kissé,... ha szánod szegény atyádat... ha érzed, hogy mit tettetek velem,... Inés jőjj még egyszer karjaimba... utoljára... Hadd vigyem a szenvedések poklába szemeid egy könycseppjét homlokomon. És ajkaid, egy csókját ajkaimon!

Inés. Atyám! (Vissza akarják tartani, de Inés kiszabaditja magát a kezeik közül Lorenzohoz fut, ki viszont elébe szökken és lázasan magához szoritja.)

Lorenzo. Gyermekem! (Mind odafutnak hozzá, de még nem választják el őket).

Inés. Nem... nem visznek el! Én szeretlek! Nem, nem engedlek!... Mindenki hazudik, csak te nem! Te nem!

Lorenzo. Igen! Védeni foglak! Próbáljanak kitépni karjaimból. (Menekülni akar Inéssel, miközben magához szoritja.)

Angela. Leányom... Gyermekem!... Segitség! (Eduardo, Tomás és Bermudez küzködnek, hogy elválasszák az apát gyermekétől.)

Angela. Inés! (Mindezek a kiáltások egyszerre hangzanak el. A küzdelem gyorsan játszódik le. A két ápoló belép. Végül lefogják don Lorenzot. Inést fogják és kitépik az apja karjaiból).

Lorenzo. Nem birtam tovább, gyermekem... nem birtam tovább!... Itt, arczomon, érzem könyeidet és csókjaidat... Te szerettél, te ártatlan vagy!... Istenem, látom már te elfogadtad vértanuságomat azon a küzdelmes, kisértő éjszakán. Elfogadtad, hogy megváltsam vele gyermekem boldogságát! Nem bántam meg! De tedd boldoggá... nagyon boldoggá gyermekemet! Nekem pedig... csak nekem egyedül, add a keserü pohárt.

Lorenzo. Mit tehetsz te, gyermekem, ha isten nem akart megmenteni. (A két ápoló, Eduardo, Bermudez és Tomás közt, kik fogják. Inést az asszonyok fogják az előszinen, karjait atyja felé tárja.)

1 Ejtsd: don Kichote.

2 Ejtsd: Cheronimo, Madrid egyik sétaútja.