BENICZKYNÉ-BAJZA LENKE: A HÁZASSÁG TITKA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-233-8 (online)
MEK-17531

Sötét komor idő volt. Nagy pelyhekben esett a hó. Mihály, az öreg komornyik, halkan nyitogatta fel az ablak tábláit és húzta fel a függönyöket, mialatt az inasok takarítani kezdtek a nagy teremben.

Mintegy nyolcz óra volt, de künt még egészen homályos. Lent a kapu előtti téren még az éjszakai lámpák égtek, miket oltogatni készült a portás, midőn robogó bérkocsi állt meg a palota előtt s abból fiatal, rendetlen öltözetü férfi ugrott ki: Szaniszlóy Elemér gróf, a palota tulajdonosa. Magas, karcsú fiatal ember volt, halvány átlátszó arczczal, fekete karikákkal szegett szemekkel. Kabátjának gallérja felhúzva, kalapja mélyen szemére vágva, fáradtan, kimerülten, álmosan haladt fel a szőnyeggel bevont, virágokkal díszitett lépcsőn, s a tágas előszobán, a nyitott szárnyas ajtón át a nagy terembe lépett.

- Csitt! Ha a grófné kérdezi, mikor jöttem meg, mondja, hogy egy vagy két órakor éjfél után.

- Az lehetetlen, a grófné három órakor jött haza az estélyből Nelli comtessel s tudja, hogy méltóságod akkor még nem volt itthon.

- Hát mondja, hogy mindjárt utána érkeztem, - viszonzá türelmetlenül Szaniszlóy gróf. - De azt semmi esetre, hogy most jöttem.

Ezzel rohant a terem jobbfelől lévő ajtajához s eltünt a függönyök között.

Felesleges aggodalom: gondolá Mihály. A grófné sohasem tudakozódik férje tetteiről, azon már rég túl van. Kár is volna vele törődni. Azután még mormogott valamit s az inasok után nézett, kik a takarítással voltak elfoglalva, többször megcsóválta öreg fejét, mintha nem tetszenének neki ezek a dolgok.

Alig hogy elkészültek a takarítással, s a szolgák egyike a kandallóba gyújtott volt, vendég lépett a terembe, ki elé Mihály élénk örömmel sietett.

- Isten hozta méltóságodat, - mondá, elvéve az érkező kalapját. - Mikor érkezett Budapestre?

- Ma a reggeli vonattal, Mihály. Siettem meglátogatni menyemet. Ébren van, felkelt már? Bejelenthet nála?

- A grófné későn jött haza. Estély volt az éjjel az angol consulnál; ott volt a méltóságos asszony Nelli comtessel.

- Nem oly sietős, - viszonzá az idősebb Szaniszlóy gróf, mialatt a kandalló közelében helyet foglalt. - Beszéljen egy keveset az itt történt dolgokról. Hogy vannak, mit csinálnak? Régen nem kaptam senkitől se tudósítást.

- Mulatnak, egészségesek, jól vannak, - mondá tartózkodva, mintha félne, hogy többet mond, mint akarná.

- Jó sógor és bőkezü udvarló. Ilyenek vagyunk mindnyájan. Emlékszik, Mihály, mennyi szerelmes levelet és virágot hordott fiatal korunkban tőlem?

- Különösen a szinházi öltözőkbe. De máshova is, gróf úr, a hova csak lehetett.

- Hagyjuk azt! Az ifjukor aranyos idejének emlékeit nem kell árnyakkal borítani; a mi korunkban, öreg, már úgy is csak az emlékekből élünk.

- Oh gróf úr, ha látná napról-napra itt ezt az életet! Ezt a szegény Romána grófnőt. Mit szenved ő! Valóban megesnék rajta a szive.

- Nekem elmondhatja aggodalmát. Tudom, hogy nem mond többet, mint a mi való. Ki van most divatban?

- Egy szinésznő, kinek házat vett, fogatot tart s úgy öltözteti, mint egy herczegasszonyt.

- Azt mondják. De semmi esetre sem szebb, mint a grófné, ki a mellett jó, mint az angyal, s ezt a két tulajdonságát mások is észreveszik.

- Látom, hogy nem őszinte, Mihály. Pedig ha fiam úgy él, mint mondja, alig lehetne rossz néven venni a grófnénak.

- Nem gróf úr. Romána grófné angyal, ki tűr, emészti magát, de nem panaszkodik és észre sem veszi, hogy...

- Udalrique Marius. Spanyol; az évad kezdete óta Budapesten időz s e palota mindennapos vendége.

- Soha sem láttam nála szebb férfit. Bocsánatot kérek, de Elemér gróf nem mérkőzhetik vele.

- Oh uram, azoknál a nőknél nem nehéz szerencsésnek lenni, a kik között Elemér gróf forog. Ott minden csak attól függ, hogy milyen árt fizet az udvarló.

- No, no, nem egészen áll igy a dolog, - viszonzá önkéntelen zavarral az öreg Szaniszlóy.

- Megyek és megjelentem a grófnénak méltóságod ittlétét, - mondá lehangoltan az öreg szolga s távozott.

Pár pillanat mulva azonban megnyitotta Romána grófné előtt az ajtót és a terembe vezeté.

- Mily meglepetés, kedves papa, - mondá Romána nyájasan, megölelve ipát és vendégét.

- Siettem hozzád, kit oly régen nem láttam. Ma reggel érkeztem a fővárosba, csak átöltözködtem s azonnal jöttem, hogy lássalak. Szép vagy, mint mindig, csak kissé halvány, tekinteted kimerült.

- A fáradtság és éjszakázás, - viszonzá észrevehető zavarral Romána, mialatt leültek. - Napról-napra mulatunk s ez kimeríti a testet, felizgatja az idegeket.

- Vigasztaljon a tudat, hogy nem tart soká. Nelli elröpül s akkor nem kell többé bálokba járnod.

- Semmi de... Nem fogadok el kifogást. Miksa engem biztosított az »igen«-ről.

- Nehéz az okot megmondanom, és mégis kénytelen vagyok azt tenni. Nellit azért nem adom Miksához, mert ő Elemér fivére.

- A vér theoriája! Nos jól van, te tartasz erre s az előitéletek ellen hiában küzdenék, de biztosítlak, hogy Miksa tökéletesen anyja fia s egy cseppet sem hasonlít Elemérhez.

- Soha! Szereti Nellit. Jó fiú, de Elemér is ilyen volt házasságunk előtt.

- Fájdalom, hogy ellent kell mondanom, de Elemér mindig állhatatlan és könnyelmű volt, e házasság által reméltem, hogy megváltoztatom.

- Te oly szép, oly édes és jó voltál, hogy azt hittem, fiam hajlékony viasz lesz kezedben, aztán meg lázasan is szeretett!

- Nem, papa. Ebből a házasságból semmi sem lehet. Én legalább nem adom beleegyezésemet. Ha Nelli nagykorú lesz, tehet a mit akar!

- Mindkettő fiatal, könnyen felejt. Jobb most, mint midőn már nem segíthetni többé rajtuk, ha szerencsétlenekké váltak.

- A szenvedés megedzi a szivet, s nekem már nincs a jó iránt semmi reményem.

- Hasztalan fáradság. Egy harminczkét éves férfit már nem lehet az atyai tekintély szavával megváltoztatni. Ne nehezteljen, ha azt mondom: korábban kellett volna kezdeni...

- Meglehet, hogy igazad van, - viszonzá azonnal a gróf. - De a mi nőtelen embernél csak tréfa, az a házasnál komoly beszámítás alá esik és helytelen.

- Nem, nem, Romána, én nem akarok ettől a tárgytól eltérni. Nem fogadom el tagadó válaszodat.

- Én pedig nem adhatok mást, - mondá szomorúan Romána s halvány, szenvedő arcza kifejezé, hogy igazat mondott, meggyőződése szerint beszélt.

Mintegy félóra mulva Elemér lépett a terembe. Arcza halvány, beesett volt, tekintetén az álmatlan éjszakák félreismerhetetlen nyomaival; erőltetett vidámsággal köszönté nejét és atyját, ki akarata ellenére a szokottnál hidegebb volt iránta.

- Mily meglepetés, - kiáltá Elemér, keresztbe ülve le egyik székre, mintha lovagolna. - Tudtam, hogy jönni fog ma, de nem reméltem, hogy ily korán láthatom az éjszakai utazás után.

- Kosarat kaptam. Miksa minden felebbezés lehetősége nélkül el van utasítva.

- Nem értem, - mondá aztán bizonytalan hangon. - De hát mi kifogás van ellene?

Romána türelmetlen mozdulatot tett s örvendve vagy inkább megkönnyebbülve tekintett a szőnyegajtó felé, melyen inas lépett be. De arcza elkomorult, midőn az jelenté, hogy Miksa gróf kérdezteti, vajjon a grófné elfogadja-e?

- Természetesen, - viszonzá erőltetve. A következő pillanatban megjelent Miksa, feszült, de vidám kifejezéssel szép vonásain. Románához sietett, kezet csókolt neki, de annak komoly kifejezésű arcza eltörlé ajkairól a mosolyt.

- Az, Miksa, - vágott közbe szelid békítő hangon Romána. - Ne neheztelj reám. Nem tehettem másként, Nelli nem csak nővérem, de gyámleányom, kinek jólétét, jövőjét, boldogságát az én kezeimbe tette le haldokló atyánk. Gondoskodni Nelliről, meggyőződésem szerint, nekem szent kötelességem s azért ez a házasság lehetetlen!

- Te! Romána bizonyára azt hiszi, hogy én, mint férj, hozzád lehetnék hasonló. Oh mily igazságtalan föltevés, én és te? Hogy lehet ilyet gondolni!

- Köszönöm a bókot, - mondá Elemér, észrevehető izgatottsággal és nehezteléssel.

- Magad kerested s magad vagy az oka, hogy igy vélekedik mindenki rólad. Ki-ki azt kapja, a mit megérdemel. De engem hozzád hasonlítani! - kiáltott fel a legnagyobb haraggal Miksa, izgatottan járkálva föl és alá a terem szőnyegén.

- Ej mit, ez túlzás mindnyájatok részéről, - mondá Elemér gróf. - Mi rosszat teszek én, hogy ily megrovó hangon beszéltek rólam? Víg vagyok, szeretek mulatni, mint minden fiatal ember. Ez az egész. Majd ha megöregszem, vezekelni fogok vétkeimért.

Románának kínos volt ez a beszédtárgy. Elhagyta helyét és ipához fordult.

- Mi ennek tulajdonképen az oka? - kérdé az öreg gróf, idősebb fiához fordulva.

- Nem lehet Romána elkeseredését rossz néven venni, - viszonzá Miksa, - a mit Elemér tesz, az meghalad minden határt.

Szaniszlóy gróf szigorú kifejezést erőltetett arczára, titkon pedig azt gondolá: az én fiam...

- A mivel az asszonyok mind felléphetnének, ha több eszük nem volna, mint neki, - mondá kicsinylőleg Elemér.

- És nem kárpótolnák magukat. Szégyen, gyalázat igy élni házas embernek, mint te teszed - mondá Miksa.

- Nagyon komoly, atyám, higyje el. Elemér nyilvánosan szeretőt tart. Palotát vett neki, fogatot állitott össze számára, mely vetélkedik Románáéval. Az egész világ beszél az összeköttetésről s Romána ezt ép úgy tudja, mint én s mint mindenki Budapesten.

- De ne tegye! - kiáltá hevesen Miksa. - Elemér alig öt éve vette nőül Románát szerelemből. Mi változott azóta?

- Öt év! - mondá Elemér gúnyosan. - Majd meglátjuk, hogy fogsz beszélni, ha öt éves házas léssz.

- Úgy, a hogy most; de nehezen leszek. Nelli vagy senki, s ha őt meg nem kapom, örökre nőtlen maradok.

- Csendesülj, Miksa, - mondá az öreg Szaniszlóy gróf. - Végre is Nelli árva, önálló természettel bir, s ha eléri teljes korát, Romána nem parancsolhat neki.

- Csakhogy ő nővére ellenére nem menne férjhez, - megegyezésével, vagy sehogy.

Mindketten, atya és fiú, meglepetve néztek Elemérre, ki ezt oly meggyőződéssel mondta ki, mely minden kételkedést kizárt.

- Mindig nagy szavak, titokszerűség és jó reménység. Ebből áll életed, - mondá kicsinylőleg Miksa. - Kivánom, hogy össze ne rogyjon fölötted az a tető, melynek oszlopait a legnagyobb könnyelműséggel rendited már évek óta.

- Nem kevesebbet, atyám, mint hogy Elemér ilyen életmód mellett a legrövidebb idő alatt vagyonilag és erkölcsileg tönkre megy. Váltói elárasztják a pénzpiaczot. Hitele nincs. Házaséletének legbensőbb titkai pellengérre vannak állitva és nem egy fiatal férfi vetette ki hálóját nejére, kit elhanyagol, s kit a legelvetemültebb hölgyekkel helyettesit.

- Elég, elég, ennek már fele is sok! - mondá nevetve Elemér. - Felcsaptál erkölcsbirónak? kimélj meg jövendöléseiddel, biztosítlak, hogy nem fognak beteljesülni és hogy nem veszem hasznukat.

- Hogy állnak pénzviszonyaid? - kérdé Szaniszlóy gróf észrevehető nyugtalansággal. - Igaz az, a mit Miksa mond?

- Szerelmi kalandjaidba nincs beleszólásom, de pazarlásaidhoz igen. Nődnek nincs vagyona, az én birtokaim túl vannak terhelve adósságokkal, azt tudod. Románát biztosítva kivánom látni, s ma még beszélek erről ügyvédünkkel.

- Ne fáraszsza magát, atyám. Biztosítom, hogy nincs arra szükség. Pár napra mulatni jött a fővárosba s ilyen unalmas dolgokkal foglalkoznék?

- Ez az egyik, - folytatá alig hallgatva fiára Szaniszlóy. - A másik pedig az, szeretném látni kik udvarolnak nődnek?

- Azt majd meglátja, ha pár napig itt lesz, - mondá hévvel Miksa gróf. - A vaknak is észre kell azt venni, csak Elemér nem látja a veszélyt, vagy nem akarja látni.

- Ő szent, megközelíthetetlen... De oly hatalmas Elemér vetélytársa s oly veszélyes, hogy ki tudja mi fog következni, és utóvégre nem is lehetne csodálkozni.

- Udalrique herczeg, - jelenté a belépő komornyik, s a vendég megjelent az ajtószőnyeg függönyei között.

- Ez az, - súgá atyjának Miksa, mialatt Elemér a legnyájasabban sietett vendége fogadására - azután bemutatá atyjának.

- Szép férfi - mormogá műértő szemmel Szaniszlóy - ez olyan, a ki veszedelmes lehet a nőknek.

- Még pedig a tisztességes nőknek - viszonzá halkan Miksa. - Nem úgy mint Elemér, ki babérjait a balerinák s ilyféle hölgyeknél aratja.

- A grófné szives volt engem reggelire hívni - mondá a herczeg azon bájjal, mely nemzetének egyik főjellemvonása.

- Korábban jöttem, mert az Aurélia grófnénál tartott fölolvasásról érkezem, s ez rövidebb ideig tartott mint gondolám, azt hittem, hogy Romána grófnét is ott találom.

- Nem mehettem el, - mondá a belépő háziasszony, ki az utolsó szavakat hallá s a herczeget üdvözlé. - Hogy sikerült a felolvasás?

- Ellenkezőleg, gróf, ezt sohasem lehet kimeríteni, és fontos, mert ezen alapszik a nemzetek jövője - mondá a herczeg.

- Minden bizonynyal. Ez az alapja a társadalomnak, a családnak és államnak és ez utóbbi erkölcsi fejlődésének. Szóval bentfoglaltatik e kérdésben minden, a mi biztosítékot nyújt a nemzetek virágzására és fejlődésére.

- Egyszerűen arra, hogy a mely országban meglazul a házasság szent köteléke, ott korcs lesz az ivadék, elfajzik a tiszta erény fogalma. A rossz házasság nem képes erőteljes lelkű és érzelmű utódokat nevelni, s a nemzet kárára korcs szülöttek, korcs fogalmú emberek lesznek hivatva annak sorsát intézni.

- Még soha sem hallottam férfit igy beszélni, - mondá csodálkozva Szaniszlóy, önkénytelen pillantással menyére, kinek arczán helyeslés, öröm és diadal látszott.

- Engedjük meg, hogy teljesen igaza van önnek, - mondá az öreg Szaniszlóy, kissé kényelmetlenül érezve magát a herczeg átható komoly tekintete alatt. - De most az a kérdés, mit ért ön jó házasság alatt?

- A házasság egységét - mondá Udalrique helyett gyorsan Romána. - A férjnek a nővel való szolidaritását. Kölcsönösnek és közösnek kell abban lenni mindennek, hogy jó lehessen. Közös az örömnek, búnak, bizalomnak és vagyonnak. Semmiből sem szabad egymást kizárni s az első titok, az első bizalmatlanság, vagy hazug szó, kiindulási pontja minden rossznak és jaj azon házasságnak, mely ámításon és tettetésen alapszik.

Pár perczig néma csend állt be a teremben, majdnem megdöbbenés látszott az arczokon. Mindenki érezte, hogy ezen szavak nem pusztán általánosságban vannak mondva, hanem mélyebb értelemmel és jelentőséggel birnak, mint talán azt maga a beszélő elárulni akarta volna.

- Ez a jó házasság titka - folytatá hévvel a grófné, - és még valami más... a munka, mely nem engedi, hogy könnyelmű gondolatok verjenek gyökeret lelkünkben, mely nem hagy időt a rosszra és... azután még egy más... folytatá akadozva, - mi erős összekötő kapcsot képez, s tovább folytatja és sokszorosan erősíti a szövetséget, a benső egységet...

- Mi az, mi az? - kiálták majdnem egyszerre a férfiak s meglepve tekintének az ajtóra, melyen halkan, nesztelenül egy érdekesen karcsú ifjú hölgy lépett be, kisded fiucskát vezetve kezén.

- Ez! - kiáltá Romána a gyermekre mutatva, ki nagy kék szemeivel, érdekkel tekintett a jelenlevőkre. - Ez a kapocs, mely a házasfeleket oly bensően összeköti s mely a szerelem folytatása örök időkre.

A belépő fiatal nő zavarral süté le szemeit a reá tapadó tekintetek előtt, de kellemes mosoly váltá fel arczán a zavart, midőn Romána hozzá sietve, megölelé őt és fiát.

- Aszlaghy Amália zárdabeli barátnőm, - mondá, a fiatal hölgyet bemutatva ipának. - Szaniszlóy gróf ipam. A herczeget ismered és Miksát is, Amália. És most tedd le kalapodat.

- Lajost is magammal hoztam, - mondá mentegetődzve Amália, - mert azt hittem, hogy...

- Egyedül vagyok, nemde? s fiad nem fog genirozni? - viszonzá Romána. - Jól tetted, Nelli is örülni fog neki, ki épen itt jön.

Ifjú leány lépett ki a belső szobákból, de arcza nem mutatott örvendő kifejezést s még akkor sem derült fel, midőn a kis fiú hozzá futva, karjaiba veté magát.

Az urak mindnyájan hozzá siettek s üdvözölték őt, ki egy hosszú szomorú pillantást váltott Miksával, azután szó nélkül foglalt helyett Aszlaghyné közelében s a kis fiúval játszott.

- Azt irja, hogy beteges, de csak másfél év múlva jön haza... viszonzá elnyomott sóhajtással a kérdezett.

- És beteges? Igy nem alkalmas neki ez a pálya, mely erős elfoglaltsággal és fáradtsággal jár.

- Midőn ezt a pályát választotta, erőteljes ifjú ember volt. Pólában ismerkedtünk meg és esküvőnk után másfél évig szárazföldön volt, de azóta többnyire távol van tőlem.

- Nem fogadom - viszonzá bosszúsan az ifjabb Szaniszlóy. - Mondd, hogy vendégeim vannak.

Elemér egy pillanatig habozott. Azután lomha, fáradt mozdulattal hagyta el helyét s szobájába ment, az inastól kisérve.

Majdnem mindnyájan utána néztek. A herczeg arczán önkénytelen gúnyos mosoly röpült végig, mig Miksa vonásai keserű bosszankodást fejeztek ki.

- Nehány szóm volna hozzád Romána, - mondá halkan Aszlaghyné barátnőjének.

- Csak nehány perczre, nem sok időt vesz igénybe a mit közleni kivánok, de nem tűr halasztást.

- Azonnal itt leszek, - mondá a grófné vendégeinek - addig Nellinek adom át önöket.

- Nelli nem lesz nagyon jó háziasszony - mondá kétértelműen az öreg Szaniszlóy.

- Megteszem a mi tőlem telik, bár Románát nem volnék képes pótolni, - viszonzá erőltetett mosolylyal.

A két nő a mellékszobába lépett, mely Romána boudoirja volt, falai és bútorzata heliotrop szinű selyemmel bevonva, elegancziája által kellemes hatást tett.

- Foglalj helyet, Amália, és mondd el, mit kivánsz, - kezdé szokott nyájas modorában Romána.

- Nagy kellemetlenséggel terhellek, tudom, pedig Isten látja, hogy minden bajtól szeretnélek megóvni, de ezt lehetetlen volna elhallgatnom.

- Férjed iratta vele alá, úgy látszik tudtodon kívül. Gyanítám. A pénzt nagybátyám adta férjednek, s ezen váltó lejárt és ő be akarja férjedet perelni, mert nem fizet.

- Hogyan, nagybátyád, Killjén báró? Hogy adhatott ő pénzt Nelli nevére, ki kiskorú?

- Fájdalom, mint tudod, nagybátyám mindenféle ügygyel foglalkozik, akár tiszta akár nem, mely pénzt hozhat konyhájára. Fájdalom, hogy már idáig jutott.

- De Nelli. Megfoghatatlan! - kiáltá a legnagyobb felindulással Romána. - Ezt nem hittem volna róla.

Kétségbeesetten közeledett a nagyterembe vezető ajtóhoz s kissé fölnyitva azt, nővére nevét kiáltá, ki azonnal megjelent.

- Nelli! - mondá Romána elfojtott hangon, gyorsan szedett lélegzettel, - ismered ezt az irást? Te irtad ide a nevedet?

- Én, - viszonzá az, a legnagyobb nyugalommal. - Elemér kért, hogy tegyem s én nem találtam abban semmi rosszat.

- Tudatlan és meggondolatlan gyermek, - mondá kitörve, de láthatólag megkönnyebbülve Romána. - Miért nem mondtad ezt meg nekem?

- Elemér pénzt kapott rá, mire, mint mondá, akkor égető szüksége volt s mit mielőbb kifizetni igért annak, kitől fölvette.

- Most az a váltó lejárt, Elemér nem tudja kifizetni. Be akarják őt és téged perelni, ha ki nem fizetjük.

- Hát fizesd ki, Romána, az én pénzemből, hisz én gazdag vagyok s te, mint gyámom, ezt megteheted.

- Te épen oly könnyelmü vagy, mint Elemér; oh Nelli, ezt nem érdemeltem tőled.

- De hát mi rosszat tettem? Segíteni kellett Eleméren s ezt oly könnyen tehettem. Nem tudtam volna megtagadni tőle.

- Mennyin áll még neved, te szerencsétlen meggondolatlan? - hebegte az ijedtségtől Romána.

A grófné szemeibe könnyek tolultak s kétségbeesetten hanyatlott egyik karszékbe.

- Hát oly nagy baj ez? - kérdé megdöbbenve a leány, ki maga is közel volt a siráshoz.

- Hogy mily nagy baj, azt most még ki sem lehet számítani, - viszonzá halk reszkető hangon Amália.

Nelli nagyon szeretett volna a nagy terembe menekülni s örvendő arczczal látta a szőnyeg között a kis Lajos aranyfürtös fejét föltünni.

- A váltó ma este még, vagy legkésőbb holnap reggel ki lesz fizetve, - mondá Romána, visszaadva azt barátnőjének.

- Hat ezer forint sok pénz, - mondá ez sóhajtva, - s ha pár napig nem szerezhetnéd meg, nagybátyám várni fog.

- Nem adta-e jó akaratának jelét most is? - kérdé mentegető hangon Amália, - midőn kért, hogy tudatnám veled ez ügyet, mielőtt a törvényes lépéseket megindítja.

- Ne vesztegesd a szót, kedves Amáliám. A pénz holnap nálad lesz. Tudasd ezt a báróval.

E nyilatkozat után nem volt mit felelni. A kapitányné búcsút vett és kis fiával távozott a nélkül, hogy a nagy terembe visszament volna.

Ezalatt az urak élénk társalgást folytattak és Szaniszlóy gróf mindinkább meggyőződött Miksa azon állításának helyes voltáról, hogy Udalrique herczeg veszedelmes vetélytárs lehetne, ha Romána jelleme nem volna biztosíték a veszély ellen.

Midőn a háziasszony és nővére visszatértek, mindnyájuknak feltünt a grófné levertsége s azon erőltetett nyugalom, melylyel a társalgást újra fölvette és folytatta.

- Önnek valami kellemetlensége volt, grófné, - mondá halkan Udalrique, a nélkül, hogy a többiek hallhatták volna.

- Ismerem vonásait, tekintetének minden változását s látom, hogy távolléte alatt oly dolog történt, a mely elvette nyugalmát.

- Biztositom, hogy nem. Azonban pár nap óta nem jól érzem magamat. A sok bál, éjszakázás kifárasztott, innét van arczomon az a kifejezés, melyből ön gyanuját merité.

A herczeg arczán látszott, hogy nem volt meggyőződve e szavak igazságáról.

Rövid ideig tartó társalgás után, mely alatt Miksa és Nelli félre vonulva beszélgettek, mint látszott, reájuk nézve fontos dologról, Elemér lépett a terembe, kisérve egy idegen férfi által, kit atyja előtt Killjén bárónak mutatott be, s kinek láttára Romána önkéntelenül felugrott helyéről, halálsápadt lett és az új vendég köszöntését nem viszonozta.

Elemér a legnagyobb zavarban volt azon fogadtatás miatt, melyben vendégét az egész társaság részesíté.

A herczeg egyszerűen hátat fordított neki, Miksa úgy tett, mintha nem látná, Szaniszlóy gróf tájékozatlan lévén, pár bizonytalan kérdést intézett hozzá, melyekre az a legnagyobb nyugalommal válaszolt, kihívó gúnyos pillantásokat vetve a társaságra.

- Csak egy kis akaraterő; tudja, hogy én segélyére leszek. Határozza el magát.

- Jó. Várni fogok. Mindez még nem elég önnek? Mit remél? Nem volna szabad igy megalázni magát.

- Várni és tűrni! Ez kötelességem s lesz hozzá erőm, - mondá szomorú hangon, de erős elhatározással Romána.

- Tálalva van! - jelentette, az ajtó szárnyait feltárva, a komornyik. Udalrique karját nyujtá Románának, Miksa Nellit vezeté, Szaniszlóy gróf pedig gyorsan követé őket, mig Elemér hátra maradt Killjén báróval.

Egy teritékkel kevesebb volt, mint a mennyi a vendég, s igy Killjén bárónak nem volt helye.

Elemér zavarral tekintett nejére, ki élénken társalgott szomszédjaival, Szaniszlóy gróf és Udalrique herczeggel, s nem látszott őket észrevenni.

Az egész asztalnál ülő társaság ellenszenve látható volt a hivatlan vendég iránt, ki a legnagyobb nyugalommal várta, hogy mi fog történni.

A cselédség nem mozdult. Az öreg komornyik mozdulatlanul állt úrnője széke mögött, az inasok, mintha észre sem vennék a teriték hiányát.

Néhány kínos pillanat mult el, Elemér grófnak nem volt bátorsága a helyzetet élesebbé tenni s óráját gyorsan elővéve felkiáltott:

- Most jut eszembe, hogy nem reggelizhetek itthon. Légyottot adtam Gyulának a klubban. Menjünk, Killjén, ott fogunk reggelezni. Menjünk. Egészen megfeledkeztem erről s engedelmet kérek vendégeimtől távozásomért.

Ezzel könnyedén meghajtván magát, kezét a báró karjába ölté, ki annyira meg volt lepetve, hogy mielőtt még magához térhetett volna, az előszobában találta magát, hol Elemér fölvéve téli kabátját, társát is az öltözködésre serkenté.

- Nem egészen, - viszonzá nevetve Elemér. - De ne gondoljon vele. A klubban jó reggelit eszünk, pezsgővel könnyitve haragunkon, külömben is előre figyelmeztettem önt a következményekre.

- De hát ilyen úr ön a házánál? - mondá Killjén, társa után kullogva - hogy igy mernek önnel bánni?

- Tudja, hogy a nőkön nem lehet kifogni. Romána önt nem akarta vendégének s én nem kényszeríthettem arra.

- Ezt meg fogják bánni mindannyian! - kiáltá tehetetlen dühében a báró. - Nem ismernek még engem, de lesz majd alkalmuk megismerni.

- Ne dühöngjön, most már úgy is hasztalan. A harag elronthatná étvágyát.

- Korántsem, az jobb mint valaha. Valóságos farkas-éhséget érzek, de szomjat is a bosszúra és megtorlásra.

És mentek gyorsan. Komor, ködös idő volt, éles szél verte a havat szemökbe, de Elemér örült e zord, mogorva időnek, mert kevésbbé volt valószinű, hogy ismerősökkel találkozzék, kik megláthatnák őt Killjén báró társaságában a mi nem lett volna nagyon épületes dolog reá nézve.

- Tudja mit, Killjén, egy jó gondolatom támadt. Menjünk Valentinehez. Ő remélem szivesebben lát, mint Romána grófné, - mondá egy perczre megállva Elemér.

- Menjünk, a hová akarja! Nekem most mindegy. Csak már reggelizhessem. Vigyen el az ördög, ha valaha ilyen történt velem, de rettegjenek, ez megtorlást követel. És én bolond még ma is...

- Ő csak vendég volt, mint én, a hibás egyedül ön, hogy ez történhetett rajtam.

- Eszemben sincs. A párbaj csak olyanoknak való, kik unalmukban nem tudnak mit csinálni. Van nekem más eszközöm arra, hogy visszafizessem a rajtam elkövetett sérelmet.

- Ne fenyegetődzék, mert még megijeszt. De ime egy robogó üres bérkocsi. Üljünk bele, mert átkozott hideg van, - mondá nevetve Elemér s beleültek a kocsiba és Valentine lakására hajtattak.

A Szaniszlóy palotában reggeliző társaság ezalatt nem különös jókedvben, de látszólag elég derülten költé el a reggelit.

Senki egyetlen szóval sem emlité a történteket. Mindnyájan sokkal jobb nevelésben részesültek, semhogy valami megjegyzést tettek volna, halk csendes hangon folyt a társalgás. Visszatérve a nagyterembe Nelli egyik sarokba ült le, kisded asztal mellé és Miksával sakkozott, mig a többiek a kandaló közelében foglalva helyet, a herczeg hazájáról, Spanyolországról beszélgettek.

- Mihez kezdjek én most, Nelli, - kérdé halkan Miksa, - miután kosarat kaptam?

- Sőt azt hiszem lemondhatunk minden reményről addig, mig ön nem lesz nagykorú s szabadon rendelkezhetik tettei fölött.

- Hogyan szomoríthatnám meg Románát, ki nekem második anyám s ki ellen már úgy is nagyot vétettem.

- Beszélje el, kérem. Nem lehet az valami fontos dolog, - mondá nyugtalanul Miksa.

- Váltót írtam alá Elemér számára, ki azt igérte, hogy nemsokára visszafizeti a pénzt, mit arra kapni fog.

- Mit? - kérdé elfojtott dühvel Miksa, hogy a többiek meg ne hallják. - És ezt előttem is titokban tartotta?

Miksa nem felelt. De arcza szégyen- és haragpírban égett, minduntalan eltéveszté a játékot, mi társnőjét nyugtalanságba hozta.

- Oly nagy bűn volt az, a mit tettem? - kérdé majdnem síró hangon. - Ön egészen megzavarodott miatta, Miksa.

- Bűn nem, de könnyelműség, Nelli. Inkább Elemér, mint az ön részéről, ki nem tudhatta megmérni cselekedetének horderejét.

E rövid, gyorsan váltott párbeszéd után Miksa mulatsága el volt rontva. Akarata ellenére is érteni kezdé sógornője tagadó válaszának jogosultságát s természetesnek kellett találnia, hogy az nem óhajtja a rokonság szorosabbra való fűzését egy oly családdal, melynek Elemér egyik tagja, kit neki a szerencsétlen sors férjül adott s kinek oldalánál mi minden vár még reá, azt kiszámítani nem, csak gyanítani lehetett.

- De én nem vagyok sem hozzá, sem atyámhoz hasonló, - gondolá keserűen Miksa. - De ezt állítani könnyű, azonban hol a kezesség? Be kell bizonyítanom és be is fogom, a Nelli által aláírt váltót pedig atyámnak ki kell fizetnie, ezt a terhet nem róhatjuk Nelli vagyonára.

És e gondolatok s tünődések közben folytonosan hamis húzásokat tett. A leányka rémülten látta, hogy társa oda sem figyel és ez nem csak bántotta, de bosszantotta is, mert minden szerelmes bir ösztönszerűleg azon sejtelemmel, hogy a szórakozottság majdnem egyértelmű az elhidegüléssel s ő ez utóbbinak tulajdonitá Miksa viseletét.

Három óra felé a herczeg búcsúzott a társaságtól, Romána szobáiba vonult, Nelli igen rossz kedvben távozott, Miksa és az öreg Szaniszlóy egyedül maradva, mindazt megbeszélték, a mi a nap folyamán történt s a mi Miksát a legmagasabb fokig felizgatta, mig az öreg gróf Elemért mentegetni igyekezett.

Végre együtt hagyták el a szép kis palotát, mely Romána tulajdona volt s melyet az öreg Szaniszlóy gróf adott neki jegyajándékba esküvője napján.

Lehaladva a lépcsőn, az öreg portás lépett ki szobájából, egykori ura, az öreg gróf üdvözletére.

- Ha Elemér gróf hazajön, mondja neki, hogy ebédre visszajövök, - mondá Szaniszlóy.

- Értette mit mondtam? - kérdé tőle a gróf, kinek ez a kifejezés feltűnt.

- Szolgálatára, gróf úr, de nem tudom, megmondhatom-e üzenetét, mert Elemér gróf csak reggel felé szokott hazajönni.

- Ez már mégis egy kicsit erős dolog, a mit Elemér művel, - mondá önkénytelenűl kitörve fia ellen. - Hisz többé-kevésbé mindnyájan átéltük az ilyeneket, de egy kissé mégis csak respektáltuk a nyilvánosságot.

- Hát még ha mindent tudna! - gondolá Miksa, de nem akarta őt a váltó történetével izgatni és másnapra halasztotta annak elmondását.

A következő napon Aszlaghy hajóskapitányné kézimunkával elfoglalva ült egyszerűen, de ízléssel bútorozott lakásának egyik szobájában, kis fia nem messze tőle olvasott.

- Mama is velünk jön. Itt e könyvben egy tengerész története van leírva, ki egész családját magával vitte.

- Az csak a könyvben van így. Gyermekmese, a tengerészeknek nem szabad családjokat magokkal vinni.

- Senki sem tehet kötelessége és utasítása ellen. Jegyezd meg ezt magadnak fiam.

E perczben csengetés verte fel a halk beszélgetés csöndjét s nemsokára Szaniszlóy grófné lépett a szobába.

Amália örömmel sietett elébe, de vendége arczának halványságától és szenvedő kifejezésétől visszahökkent.

- Ime, Amália, elhoztam a pénzt, - kezdé a grófné egy közel álló székbe ereszkedve, miután a kis Lajost megölelte, ki nyájasan simult hozzá.

- Sőt azok után, a mik tegnap történtek nálam, nem jöhetett az elég gyorsan.

Romána nehány szóval elmondá a történteket, mit társnője aggodalmas arczczal hallgatott végig.

- Most a váltót szeretném visszakapni, - végzé beszédét, - még pedig mielőbb.

- Az nincs nálam, de nagybátyám itt e házban lakik s azonnal elkéretem tőle.

- Nem fogja ő azt maga elhozni? - kérdé ijedten a grófné. - Képzelheti, hogy nem szeretnék vele találkozni.

- Azt hiszem, attól ő is őrizkedik, ámbár nála minden lehetséges; bosszúálló természetét ismerem.

- Menj kérlek és tudasd vele, hogy a pénz itt van, csak a váltó hiányzik, hogy az ügy be legyen fejezve. Vagy vidd el neki a pénzt.

- Képzelem, mily nehezedre esett ez összeg megszerzése ily hirtelen, alig 12 óra alatt.

- Félek, hogy ez nem az egyedüli, melyre szükségem van. Tudod, hogy Nelli tegnap félelmes vallomást tett s ez folytonosan rettegésben tart.

- És mennyi lehet még a Nelli által aláirt összeg? mit tett ez a meggondolatlan gyermek?

Több váltóürlapot irt alá Elemérnek, az összegekről persze nincs fogalma s igy én sem tudhattam meg tőle, mennyi pénzzel vagyunk engagirozva ez ügyben.

- Sajátját nem, mert ő kiskorú. Gyámságom alatt áll, de nekem kell ama váltókat kifizetni, részint azért, hogy a botrányt elkerüljük, másrészt pedig, hogy ő ne károsodjék.

- Te? - kiáltott fel csodálkozva Amália. - És miért nem Elemér vagy ipad, ha férjed nem tud fizetni?

- Mert Elemér már előre arra számíthatott, hogy e váltókat nem ő fogja beváltani, miután neki nincs pénze. Ipam vagyona a legvégsőig meg van terhelve adósságokkal, ő éppen oly könnyelmü, mint fia. Én pedig az árvaszéktől nem kapnék nagyobb összeget Nelli vagyonából alapos ok nélkül, de külömben sem nyulnék ahhoz ilyen czélra. Azt, hogy nekem vagyonom nincs, tudod, mert Nelli anyjától örökölte vagyonát, ki nem volt az én anyám is s igy csak egy módon segithetek magamon, ha eladom a palotát, melyben lakunk s mely kizárólagos tulajdonom.

- Minő gondolat! Eladni házadat. Mit fogsz kezdeni, hová mégy? Ez már igazán túlzás! Ezt nem teheted!

- Oh, Amália, hidd el, nekem már az sem esik rosszul. Oly boldogtalan vagyok, hogy a legrosszabb eseménynél mindig azt kérdem: mi jön még rosszabb? s ha Nellit férjhez adtam, elvonulok a világtól, talán az élettől, bár vallásosabb vagyok, semhogy öngyilkos lehetnék.

- Nem, Romána, ilyen eszmékkel nem szabad foglalkoznod, - mondá megijedve Amália, - te, ki magad vagy a női tökély, szép, szellemdús, jó mint az angyal s hiba nélkül, hogy végezhetnéd ily módon az életet? Neked még nagyon boldognak kell lenned.

- Hol van és mi a boldogság? Én csak elégedett szeretnék lenni. Nem zaklattatni, nem pirulni, mint most, minden lépten-nyomon férjem miatt. Nekem már nincs reményem, csak egy kötelességem van, melyet teljesítenem kell s ez: nővérem sorsának biztosítása.

- És még sem akarod Miksához adni. Nelli panaszkodott nekem. Ime nézd e sorokat, ma kaptam tőle, kért, hogy tolmácsoljam előtted kérését.

- Nem, ezerszer nem. Ebbe a családba, mely tönkre tette életem boldogságát. Mi biztosítékot nyújthatna az a vér, mely féktelen, könnyelmű, kiszámithatatlan s mely Miksa ereiben is csörgedez. Nellinek már választottam férjet, és ha tervem, reményem sikerül, boldog asszony leend belőle.

- Udalrique Marius. Ez az az ember, ki nejét boldoggá tudja és fogja tenni. Hozzá hasonlót még nem ismertem.

- A herczeg? - kérdé meglepetve Amália. - Meggondoltad, mit akarsz tenni s mily hasztalanul fáradozol a dologban?

- Én, ki jól ismerem őt. Másfél évet töltött férjem hajóján s gyakran eljön hozzám, hogy rólad beszélhessen. Minden szava a leglázasabb szerelmet, a legnagyobb elragadtatást árulja el irántad, azt mondja, hogy sohasem lesz neje más, mint te; a mit az ő ajka kiejt, azt nem lehet kétségbe vonni, és bocsáss meg, Romána, ha azt kell mondanom, hogy te is szereted.

- Épen azért kell Nelli férjének lennie, mert meg vagyok győződve, hogy hozzá hasonló férfi nincs, ki nejét oly boldoggá tegye. Mi czélja velem, ki férjes nő vagyok!

- De erre a herczeg rábirhatatlan. Nellit alig veszi észre, s ha szereted és igy vélekedel róla, miért ne lehetnél te a neje?

- Ő vár addig, mig szabad léssz, s oly házasság kötelékét felbontani, mint a tied, nem volna nehéz.

- Nem, Amália, erre nem is gondolok. Irtózom a botránytól. Aztán az én életem már semmire sem való, fáradt és mindenre képtelen vagyok. Udalriquenek ifjú, reményteljes, derült és pezsgő élet kell, oly nő, ki boldoggá tehesse, ő azt megérdemli!

- Ne kisérts, Amália. Önmagam ellen is védekeznem kell. Ez a lázas, rakonczátlan sziv követeli a jogait. Boldogságért, melegségért, szerelemért esdekel, mitől meg van fosztva. Alig birom lecsendesíteni, és te, a helyett hogy segítenél erőhöz jutnom, megzavarsz, s nyugalmam ellen dolgozol...

- Mert boldognak óhajtalak látni. És hogy remélheted Nelli boldogságát ott, hol szive ellenére kényszeríted reá a házasságot.

- Nem vagy-e most szokásod ellenére önző? - kérdé majdnem szemrehányóan a kapitányné.

- Nem-e főczélod e házasság létrejöttével, hogy magadtól távoztasd el a veszélyt?

- Hogy teheted ezt fel rólam? - kérdé észrevehetőleg megdöbbenve, megzavarodva Romána.

- Én attól tartok, gyakran a nagy világosságtól nem látjuk a sötétséget, s te, ki a herczegnek csak fényoldalait tekinted, vak vagy azon szomorú jövővel szemben, mit nővérednek alkotnál, ráerőltetve őt Udalriquera.

A grófné mereven tekintett maga elé s nem felelt. Mély gondolatokba merülve ült helyén, mint ki új világitásban látja a helyzetet, melynek eddig csak egy oldalát tekinté.

- Sehol sincs nyugtom. Meg kell őrülnöm ebben a lelki harczban, czélnélküli küzdelemben. Rettegek önmagamtól, perczről-perczre készen kell lennem új és új keserűségre, szégyenre, megaláztatásra, melylyel Elemér elhalmozza házaséletünket. Kerülöm az emberek tekintetét, melylyel megjelenésemet fogadják, gyűlölöm a szánakozó pillantásokat, melyek azt látszanak mondani: szegény asszony!

- Hogy ne tudnám, hisz nem egyszer robogott el mellettem a férjem pénzén fényesen kiállított fogat, melyen együtt mentek, s nem egy ékszert, vagy öltözéket küldtek hozzám tévedésből az üzletekből, melyet Elemér nem az én számomra rendelt. Oh, Amália, milyen élet ez!

Romána lázas sietséggel húzta magára fel öltönyét, melyet röviddel ez előtt letett s menni akart, midőn a szobaleány kitárta az ajtót és Udalrique herczeg lépett a szobába.

- Ön itt grófné? mily szerencsés véletlen - mondá, miután a nőket üdvözölte.

- Épen menni akarok, - viszonzá nyugalmat erőltetve Romána a lázas izgatottság után, melyben az egész idő alatt volt.

- De marad még pár perczig, nemde? Kérem, ne menjen. Oly ritkán láthatom igy egyedül. Mindig a társaság zajában találkozunk, hol alig lehet alkalom nehány igazán őszinte szót cserélni, hol minden csak tettetés.

- Igaza van, - mondá helyére visszaülve a grófné. - Nekem is van nehány komoly szóm önhöz s most a legjobb alkalom azokat elmondanom.

A herczeg arczán örömtelt kifejezés röpült át, letette kalapját s a háziasszonyhoz fordult.

- Férjétől ma reggel levelet kaptam, asszonyom, és ezt akartam önnel közleni, ez hozott e szokatlan időben ide.

- Semmi ijedtségre nincsen ok. Ime a levél, azt irja, hogy a legközelebbi napokban már megérkezik, talán már ma s kér, hogy tudassam ezt önnel. Képzelheti, mennyire siettem az örömhírrel.

- Köszönöm herczeg, - mondá melegen a kapitányné. - Ön mindig jó volt irántam, s azt hiszem természetében van, hogy nem is tudna más lenni. Örül ha örömöt okozhat.

- És most megyek, - mondá Amália társnőjének, - elvégzem azt a dolgot s azonnal visszatérek.

A herczeg hálás pillantással kisérte távozását, azután a grófné közelében foglalt helyet.

Pár percznyi csend állt be, Romána habozni látszott, hogy kezdje el beszédét s mikép közölje a fontos dolgot, mit társával közölni akart.

Kivül nagy sürű pelyhekben esett a hó, s a szél meg-megzörgeté az ablakokat, mintha a meleg szobába akarna betörni, hol a szivek lángolása fényessé tette a szoba homályát, s elfelejteté a kivül uralkodó homályt.

- Szóljon, beszéljen Romána, - kezdé a herczeg, társnője habozását látva. - Rendelkezzék velem. Tudja, hogy életem az öné, boldogságomat lábaihoz tettem, tiporja el, vagy emeljen magához, nekem az élet, a halál - boldogság az ön kezéből! Ezt tudja, cselekedjék tetszése szerint!

- Megtagadnám kivánságát! Meghalhatok a kiért kivánja, de élnem csak önért lehet.

- Elbátortalanít, - mondá halkan Romána. - Igy nem merek semmit sem szólni. Én nem vehetem hasznát életének, szerelmének, de odaadhatnám azt annak, kit jobban szeretek önmagamnál.

Mintha tőrdöfés érte volna, ugy riadt vissza e szavaktól Udalrique. Bámulva, csalódva függeszté szemeit társnőjére, ki szemlesütve ült előtte. Mintha nem hallott volna jól, vagy nem tudná fölfogni a szavak értelmét, jelentőségét, ugy ült Romána előtt, ki ilyet kivánhatott tőle, azok után, miket ő mondott neki egy pillanat előtt.

- Nem értem, - mondá aztán halkan fájdalmasan. - Mit kiván? Házasságot ajánl egy mással, ön? Ez valóban kegyetlenség...

- Nem akart az lenni! Esküszöm, hogy itéletem és érzelmeim szerint a legjobbat óhajtom önnek, azért kivánom önt nővérem férjeül s hozzám mint rokont csatolni.

- És szive? Nem szól a szíve ez ajánlathoz semmit? Nem lázad fel e kivánság ellen? Ez nagy csalódás reám nézve... Hogy milyen nagy, azt nem volnék képes szavakkal kifejezni. De ha ismer, eltalálhatja, sőt éreznie kell!

- Még pedig a leghatározottabban! Önnek nincs fogalma a szerelemről, az én szerelmemről, ha ilyet tételezhet föl rólam, ha ilyet kivánhat.

Romána a földre szegezé tekintetét, s leirhatatlan boldogság látszott vonásain; belsejében hiába küzdött ellene, birtokába vette az egész lényét s kiült arczára, hogy hirdesse azt, a mit érzett s mit eltitkolni nem volt ereje.

Udalrique herczeg emberismerő volt, tudott az arczokból, szemek tekintetéből olvasni, s percz alatt Romána lábainál volt.

- Ne akarjon megölni, - mondá lázas szerelemmel, - engem és önmagát. Hisz nem vét senki és semmi ellen, ha kimondja, hogy szeret. Azt a szerződést és szövetséget, melyet az oltárnál kötött, az egyik fél rég felbontotta már s igy megszünt az önre nézve is kötelezővé lenni. Nincs többé kötelessége férje iránt, ki megszünt önt szeretni s bátran kiejtheti azt az édes szót, mely mindkettőnket boldoggá teend.

E perczben fölnyilt az ajtó s Elemér gróf és Killjén báró léptek a küszöbre.

- Sőt a legjobbkor! - kiáltott dühtől reszkető hangon Elemér, nejéhez közeledve. De csakhamar lehűtötte dühét annak a nyugalma, melylyel őt fogadá.

A herczeg elhagyta helyét, vonásain majdnem öröm látszott, midőn Szaniszlóy grófot megpillantá.

- Mi dolga itt, asszonyom, ebben az órában a herczeggel egyedül? - kérdé Elemér, ki igen jól érezte, hogy helyzetében ez a kérdés jogosulatlan és nevetséges.

- Miért kérdezi? - mondá Romána hidegen. - Tudom, hogy nem érdekli önt, s azért nem is felelek reá.

- Megálljon! - kiáltott reá, férfihiúságában megsértve Elemér. - Kivánom, hogy feleljen, ez előtt az úr előtt, s Killjénre mutatott, ki azzal vádolja önt, hogy szerelmi légyottja van itt a herczeggel.

- E vádra nincs mit felelnem. Ezt az urat nem ismerem! Ha ön hisz neki, cselekedjék tetszése szerint. A való megitélését önre bizom...

Büszkén hagyta el a szobát, s Elemér nem merte visszatartóztatni, de midőn becsukódott utána az ajtó, a herczeghez fordult s dühvel kiáltott reá: Feleljen ön, mi mondani valója volt nőmnek térden állva?

A mellékszobából e perczben Aszlaghy kapitány és neje léptek ki s megálltak a küszöbön.

- Mit merészelt ön tenni? Mert hogy itt történt valami az ön cselszövénye folytán, azt könnyű eltalálni. Feleljen!

- Killjén tudatta velem, hogy nőmet itt találom a herczeggel, - mondá Elemér.

- Nekem pedig ma névnélküli levelet írt, - viszonzá Killjén, - hogy a grófné ide jön, s én veszélyt sejtve ránézve, követtem ide, hogy ez embertől megóvjam.

Amália haragtelt pillantást vetett reá, mit az nevetve s vállvonítva viszonzott.

- Megtiltom, hogy e házba belépjen többé, - mondá a kapitány Killjénnek. - Takarodjék.

- Majd ha nekem tetszeni fog. Én itt hugomnál vagyok, s ő még soha sem tett látogatásom ellen kifogást.

- Segédeim a nap folyamán fölkeresik önt, - kiáltá Elemér a herczegnek, ki helyeslőleg intett fejével s mosolyogva nézett utána, midőn az társától követve távozott.

Nehány hét mulva e történtek után Romána nappali szobájában ült ügyvédjével, hosszú, komoly beszédet folytatván egymással.

- Tökéletesen rendben van minden, grófné, csak a tényleges átadás van még hátra.

- Az holnap meg fog történni, de most még arra kérem, tudassa ezt férjemmel.

- A gróf úr nem tudja, hogy e palota el van adva? - kérdé megdöbbenve az ügyvéd.

- Nem. Tudom, hogy ellenezte volna, s miután meg kellett történni, nem akartam nehezíteni a dolgot azzal, hogy férjemmel az eladást közlöm.

- Ha az okot megtudja, nem tehet ellene kifogást, sőt örülni fog, hogy a váltók többé nem terhelik.

- Ha parancsolja grófné, megteszem; de meg kell vallanom, hogy ez nehéz feladat.

- Adja át neki a százezer forintnál nagyobb összegre menő váltókat; mondja, hogy e palota árából lettek azok kifizetve. Ez megnyugtatólag fog hatni reá.

- Különös. Valamely ismerősöm talán, a ki azt hiszi, hogy nehezemre esik a tudat, hogy házam az ő birtokában van?

- Pedig csalódik. Boldog vagyok, hogy ily gyorsan sikerült szándékomat teljesítve látnom s tudni azt, hogy nővérem vagyona egy krajczárral sem károsodott.

- De az illető ezt nem tudja, csak azt sejti, hogy kényszerítő körülmények parancsolták az eladást.

- Igen, ezt hiheti és igaza is van. Mennyi maradt meg számomra az összegből?

- Kevés, de mégis valami. Pár hónap mulva a vételár már nem lett volna elég az adósságok kifizetésére.

- Ma megnézem azon lakást, mit kegyed szives volt számomra bérelni, s holnap Nellivel együtt oda hordozkodom.

Márton ügyvéd szeretett volna valamit kérdezni, de gyenge köhécseléssel elfojtá szavait s elhagyta helyét.

Mialatt ez a boudoirban történt, Elemér épen készülőben volt elhagyni a palotát, s a nagytermen át az előszoba felé haladt. Keze föl volt kötve, arcza sápadt, rossz kedvü volt és gondolatokba mélyedve tette kezét az ajtó kilincsére, mely ugyanazon pillanatban kivülről felpattant s az öreg komornyik állt vele szemben a küszöbön.

- Épen méltóságodhoz akartam menni, - kezdé Mihály látható felindulásban. - Az az úr, báró vagy mi, már megint itt van.

E perczben Killjén a komornyik háta mögött megjelent s az utolsó szavakat hallá.

- Menjen a pokolba! - kiáltá, de már sokkal csendesebb hangon Elemér. - Hogy bátorkodott ide jönni azok után, a mik történtek.

- Hát csak nem haragudhatik az ember egymásra örökké, - mondá gúnyos szenvedélylyel, - jövetelemet mentse ki az az önre nézve kellemes hír, hogy a feketéket most olcsó áron megveheti.

A komornyik látván, hogy már minden rendben van, visszahuzódott, egyedül hagyva őket.

- Ezzel ne törődjék. Én kifizetem az értük járó árt, csak tudni akartam, kivánja-e még a lovakat megvenni?

- Hogyne. Mennyit alkudtam már rájuk. De hát hogy szánta magát a lovak eladására Alfréd?

- Megbukott. Tegnap éjjel hatvanezer forintot vesztett becsületszóra, s ma minden lova eladó.

- Szegény fiú! Sajnálom, de ez előrelátható volt: nagyon is bőven költött.

- Most már eladók a lovak. Ön kifizeti az árukat, de még egy nagy kérdés van. Hova vezettessem őket?

- Nem, nem, ide nem lehet. Nőm úgyis neheztel az ilyféle költekezésért, melyre állitása szerint nincs szükség, ennek a vételnek előtte titokban kell maradnia.

- Különös! Hát nem ura ön pénzének s nem oda teheti a pénzét, a hova akarja?

- De ura volnék, ha volna pénzem. Azonban ön tudja, hogy nincs, s ha nem vágytam volna már oly régóta e pár lóra, nem is venném meg őket.

- Még csak az kellene, az a kis bestia huszonnégy óra alatt eladná s ruhákat venne rajtuk.

- Ezt nem teszem. Hozassa őket ide, majd gondolok ki valami mesét. Hogy Alfréd helyet kért nálam lovai számára, vagy... Isten tudja mit fogok mondani. Nálam a legjobb eszmék mindig a körülmények közvetlen hatása alatt születnek. Csak legyenek itt minél előbb.

- No tudja, a mit a multkor tett, az a legszelidebb kifejezéssel élve is alávalóság volt, - mondá új haragra lobbanva Elemér gróf. - Még most is szenvednem kell miatta. Átkozott sokáig gyógyul kezemen a seb!

- Lovagias tett volt! Most már nem panaszkodhatik férje közönye miatt Romána grófnő.

- Azt nem is tette soha. Bár inkább lármázva veszekednék, mint az a néma kicsinylő pillantás, mit olykor reám lövel. Az bosszant, ingerel s ily hatás alatt követem el a legbolondabb stikliket.

- Elkövetné ön azokat a nélkül is, gróf úr. Legyen nyugodt, a kicsinylő pillantás legkevésbbé sincs hatással tetteire.

Killjén átvette a nyujtott papirost, átfutotta a rajta levő nehány sort, mely igy hangzott:

- Az ördögbe! - kiáltott fel Killjén. - Ez rövid, de érthető. Itt hagyja önt a faképnél, azért a göthös báróért.

- De több pénze van, mint nekem, - viszonzá keserűen Elemér. - Azonban megyek hozzá és megmosdatom a fejét...

- Csak jöjjön, legyen tanúja, milyen szigorú leszek iránta, mert ez már valóban szemtelenség. Ez az asszony túl megy minden határon.

- Az igaz, - mondá nevetve Elemér. - Ha rám néz azokkal a nagy tündöklő szemeivel... meg vagyok bűvölve.

- No lássa, gróf úr! Valentinenek szemeiben rejlik az a hatalom, mit hajdan Holofernes hajában hordott.

Elemér felnyitá a nagy szárnyas ajtót, hogy kimenjenek, midőn oldalt szobájából egy inas lépett be és utána sietett.

- Az ügyvéd úr kiván méltóságoddal sürgős dologban beszélni. Ott bent várakozik.

- Várjon itt rám Killjén pár perczig, azonnal lerázom őt nyakamról, - mondá Elemér. - De el ne menjen, mert ott, a hova menni akarunk, önben rejlik minden bátorságom.

- Jó, jó, majd megvárom itt, - viszonzá nevetve a báró, mialatt Elemér gróf inasától kisérve szobáiba ment.

Alig állt pár perczig az egyik ablaknál várakozva Killjén, - midőn Romána grófnő lépett a terembe, de megpillantva őt, visszafordult.

- Miért kerül, grófné? - kérdé feléje sietve s mélyen meghajtván magát.

- Dolgom volt férjével, kire most várnom kell, mig elvégzi dolgát az ügyvéddel.

- Megálljon kérem, grófné. Egy titkot akarok mondani, mely érdekelni fogja. Tudja, ki vette meg e palotát?

- Ön tudja, hogy el van adva? - kérdé önkénytelen megállva élénk meglepetéssel Romána.

- Jól vagyok értesülve. Nem különös véletlen ez? azaz ha annak lehet nevezni - mondá kétértelmű mosolylyal Killjén. Romána megállt előtte, komoly, vizsgálódó szemekkel nézte végig.

- Mondja meg nekem, báró Killjén, kit gyűlöl ön tulajdonképen kettőnk közül, engem vagy Elemért?

- Régen óhajtottam az ön ajkairól ezt a kérdést, grófné, - viszonzá sötét pírral boritott arczczal Killjén. - Vártam, mert óhajtottam arra megfelelni. Szerencsére, grófnő, eltalálta s most elmondhatom, hogy Elemér az, kit lelkem egész mélyéből gyűlölök s hogy vesztére esküdtem, és ma közelebb vagyok czélomhoz, mint valaha!

- Elmondom. Együtt voltunk iskolatársak. Mindketten jóhangzású, előkelő névvel birtunk. Ő sohasem tanult, örökösen könnyelmű dolgokon, léha időtöltésen járt az esze, én szorgalmas, igyekvő, kitünő tanuló voltam... Időközben atyám vagyonilag tönkre ment s nekem annyim sem maradt, hogy tanulmányaimat folytathattam volna; tizennyolcz éves koromban kenyérkereset után kellett látnom. Ön nem tudja grófné, hogy mit jelent ez! Egy elkényeztetett, kényelemben, jólétben, vagyonos házban nevekedett fiúnak, kinek nagy és sok igénye, előkelő szokásai vannak s olyan barátjai, kik csak akkor ragaszkodnak hozzájuk és előzékenyek, ha nem szorulunk rájuk... Elhagyva az iskolát, mindent megpróbáltam, hogy tisztességesen megélhessek. Kerestem munkát, pártfogást, azokhoz fordultam, kik egykor csodálták atyám házánál a tehetséges fiút s nagy jövőt jósolva, igéretekkel, ajándékokkal halmoztak el, ha majd valamely pályára lépek... Értették alatta a sportot és ehhez hasonlót. De, hogy igazán reájok szorulhatnék egykor, arra természetesen senki sem gondolt. Hidegen fogadtak, hidegen bántak velem mindenütt és Elemér leghidegebb lett mindannyi között, pedig egykor nagyon jó barátok voltunk...

Kegyed akkor zárdában volt, grófnő, Amáliával együtt s én nővérem leányát látogatni mentem, hogy elpanaszoljam neki sorsom rosszra fordultát és itt láttam először önt, ki a szépség, tökély, jóság és szívnemesség eszményképe volt mindenki előtt és előttem.

Romána meglepetve tekintett reá s önkéntelen szobája felé hátrált a lángoló tekintet elől.

- Tekintetem fellángolt az ön látásánál, - folytatá Killjén, - és féktelen természetem egész szenvedélyével lelkesültem önért. Ez a proletár, kinek egyetlen fillérje sem volt, merte szemét önhöz emelni, álmodozni, ábrándozni önről, mint a hogy csak egy húsz éves fiú teheti, ki még soha sem szeretett s kinek szive először ébredt szerelemre!

Évek múltak, Amália elhagyta a kolostort, többé nem láthattam önt, de nem szűntem meg szeretni. Az ön képe volt, mely sötét hideg szobám szomorúságát felderité, az ön képe, mely sokáig visszatartott arról a lejtős útról, melyre később sodortatám, midőn megtudtam, hogy ön, képzeletem eszményképe, ennek a léha fráternek a neje lett.

- Most tudja grófné, kit gyűlölök kettőjök közül, bár sokat nem mondtam el, a mi bizonyitéka volna állításaimnak. Bosszút, megtorlást esküdtem a társadalom ellen, mely engem odataszitott, a hol ma vagyok s grófnő bizonyára nem fog csodálkozni, ha mindazok ellen kikelek, kiknek hatalmában állt volna engem megmenteni...

- Végig hallgattam önt, mert kiváncsi voltam megtudni azon rendszeres üldözés okát, melylyel engem és a hozzámtartozókat illeti. Most tudom! Köszönöm, hogy őszinte s nyilt volt, s csak azt az egyet akarom még megjegyezni, hogy a ki nem bir a rosszra hajlammal, azt sem hidegség, sem pedig megpróbáltatás nem vezeti a mocsárba, melyből többé nincs szabadulás.

E szavak után Romána emelt fővel, büszke tartással hagyta el a termet, hol Killjén fájdalmas pillantással nézett utána.

- Könnyű azt mondani, ha mindennap terített asztalhoz ülünk és új ruhában járunk! - kiáltá. - Hány ember volna aljas gaz, ha nem bársony bölcsőben ringatták volna! És mi jutalma van az erénynek rongyos öltözetben? Nem hisznek neki. Én megpróbáltam, de igy jobban érzem magamat, s dolgozom azok romlásán, kik csak azért jobbak nálamnál, mert nem volt alkalmuk a rosszra.

Elővette óráját s rápillantott. Ugy látszik, Elemérnek sok dolga akadt ügyvédjével, gondolá s kalapját vette. De e perczben megnyilt az ajtó s Elemér lépett ki azon, feltűnően dúlt halvány arczczal.

- Hallott valaha ilyet, Killjén! - kiáltá haraggal. - Romána eladta ezt a palotát s már holnap ki kell abból mennünk.

- Kényszerítve? Micsoda beszéd! Ki kényszeríthette erre? Fejem fölött eladni a házat, melyet én adtam neki!

- Az mindegy. A házat nem volt joga titokban eladni s ezt azonnal meg is mondom neki.

- Várjon egy kicsit, gróf úr, hát most hova vigyük a feketéket, ha ugyan még van kedve azokat megvenni.

- Hogy ne volna! Bolondság lenne elszalasztani ezt a jó vételt. Menjen csak, fizesse ki az árukat s vigyék Valentine istállójába, egy óra mulva ott leszek.

- Csak hogy előbb agyonlövöm csábitóját, ki elég szemtelen, hogy szeretőmet akarja tőlem elszöktetni.

Killjén nevetve hajtá meg magát, helyeslőleg intett fejével, magában pedig ezt gondolá: Van eszem, hogy pénzemet ne reszkirozzam, a mit te már sohasem tudnál visszafizetni.

Elemér újult dühvel ment neje boudoirjába, kit számadások átnézésével elfoglalva talált.

- Miféle dolog ez a ház eladása? - kérdé dühösen tőle. - Hogy merészelted ezt tenni tudtomon kivül?

Romána nyugodtan nyujtá ki kezét egy csomó papiros után, mely mellette hevert iróasztalán.

- Itt van, a mire kellett a palota ára, ezért adtam el azt, - mondá, erőt véve felindulásán, melyet e goromba hangon kiejtett szemrehányás keltett bensejében. Elemér belepillantott a csomagba s arczát sötét pír önté el. A Nelli aláirásával ellátott váltók voltak.

- Ezt kellett kifizetnem, - folytatá Romána. - Mert Nelli vagyonának egy krajczár hijával sem szabad lenni, s nekem már pénzem nem volt, hogy a váltókat kifizessem.

- Te? - kérdé a megvetés oly hangján Romána, mely Elemért a legnagyobb keserűséggel tölté el.

- Már vétettem egy kis lakást a külvárosban számomra. Oda te valószinüleg nem jössz, de nagyobb, díszesebb nem telik s én ott fogok Nellivel lakni.

- Nem! Hisz válásunk már régen megtörtént, - mondá kitörve Romána. - A körülmények kényszerítettek erre, s ha kedved van e nélkülözést és szegénységet megosztani velünk, jöhetsz, hely lesz ott a te számodra is.

- Valóban? Mily nagy kegy! - mondá Elemér. - És olyan ostobának tartasz, hogy elhiszem, miként nélkülözni fogtok, midőn Nellinek húszezer forintnál több jövedelme van?

- Nem fogok kimenni e palotából! Semmisnek nyilvánítom ezt az adásvételi szerződést. A nő nem adhat el semmit férje megegyezése nélkül, én erről nem tudtam semmit, gyalázatosan meg vagyok csalva, kijátszva és ezt nem tűröm.

- Gondold meg, Elemér, mit beszélsz. Gondolj a becsületre, tisztességre. Nekünk nem szabad a más pénzéből élnünk. Még pár emberen kivül senki sem tudja e váltók történetét. De gondold meg, ha a világ megtudná, hogy nővérem, ez a tudatlan gyermek, általunk pusztult ki vagyonából, mi lenne akkor? A mi ma még csak könnyelműségnek látszik, nemsokára becstelenség volna.

- Csak az igazság megvilágítása. Tudod, hogy házaséletünk nem volt egyéb a viszály, zürzavar, titkolódzás és csalás folytonosságánál részedről, mig az én részem a tűrés és néma szenvedés volt. Soha egy szemrehányással, egy panaszszóval nem illettelek, de most már igy nem tarthatott tovább. A húrok tulságig feszítve, elszakadtak. Tenni kellett, gyorsan, erélyesen, hogy az ár össze ne csapjon fejünk fölött, s nem volt más mentség, mint a mit tettem.

- Asszonyi okoskodás. Mindent a legfeketébb szinben látni, mindent túlfeszíteni!

- Ez nagyon bizonytalan remény s a könnyelműek okoskodása. Nekünk sem várnunk, sem remélnünk nem lehetett. Te nem törődöl dolgainkkal s igy nekem kellett tenni és segíteni, mig lehetett.

- A herczeg? - kiáltá fellobbanva Elemér. - De hát miféle szerepet játszik nálunk ez az idegen ember? Ez nem puszta véletlen dolog, ezt te és ő együtt rendeztétek, de szavamra mondom, rosszúl számítottatok!

- Erre alig kellene válaszolnom. De megteszem, s igy mint te, szavamra mondom, hogy csak félóra előtt tudtam meg, hogy Udalrique a vevő, s hogy neki adtam el házamat.

- Nem, de úgy látszik, találva érzed magadat. Mindegy, ezen rég túl vagyunk. Hagyjuk a multak keserűségeit, én kész vagyok mindent elfelejteni, ha megváltoztatod életmódodat. Megosztod velem azt a sorsot, melyet nem én készítettem számunkra, de melyet némán, panasz nélkül fogok tűrni; legyünk továbbra is férj és nő a világ előtt, csak változtasd meg életmódodat.

- Nincs mit változtatnom életmódomon; úgy élek, úgy cselekszem, mint minden állásban hozzám hasonló rangú férfi szokott, a többi mind csak asszonyos képzelődés.

- Ez az utolsó szavad? Gondold meg, mit teszesz. Gondold meg, mi vár reád. Elhagyatva, megcsalva egyedül fogsz élni. Azok, kik feléd mosolyogtak eddig, mig költekeztél, elfordulnak tőled, nem marad senkid, s én hű társnőd leendek ezen egész életen keresztül a nélkül, hogy kihűlt szerelmedet visszakérném, csak azt igérd meg, hogy felhagysz ezen életmóddal, melyet eddig folytattál.

- Mit ártott az neked? Nem volt-e meg mindened, a mit csak kivánhattál? Elegáns öltözékeid, fényes háztartásod, fogatod, udvarlóid... Mit kivánhatsz még tőlem többet, s melyik férj jobb neje iránt nálamnál?

- Mindezt nem akarom kétségbe vonni. Vannak nők, kiket mindezek tökéletesen kielégítenek, s a mit nem találnak férjüknél, azt megkeresik másutt. Csinos asszonynak mindig akad kárpótlása elég.

- E tekintetben semmit! Hisz mindez úgyis elmult már. Sem fogatom, sem öltözékeim, sem fényes háztartásom nem lesz többé, s csak arra kérlek, oszd meg velem a nélkülözést, ketten együtt könnyebben fogjuk azt viselni.

- Nem születtem nélkülözésre, nem szoktam meg, s azok a kilátások, miket elémbe társz, nem nagyon kecsegtetők.

Romána szomorú pillantással mérte végig férjét s elfordult tőle, nehogy elárulja a megvetést, melyet iránta érzett.

- Igy nincs mit beszélnünk többé együtt, - mondá tompán. - Elvégeztünk mindent - örökre!

Romána szánalommal tekintett utána. Fogat, öltözékek, fényes háztartás, gondolá keserűen, igen, mindez megvolt nekem és mégis boldogtalan voltam. Miért? Hisz a legtöbb asszony igy él. De a legtöbb asszony boldogtalan, szenved, vagy elaljasodik. Miért? Mert a férfiak nem ismerik, vagy nem akarják ismerni a jó házasság titkát, mely abban rejlik, hogy szeressenek bennünket s legyenek gyöngédek s odaadók irántunk... Ez jobban lánczol hozzájuk, mint a világ minden pénze, fénye, csillogása. Legalább az olyan asszonyokat, mint én vagyok, ki mindenből kifosztattam férjem által. Megcsalva, elhagyatva, kijátszva általa, nem szeretve, megvetve őt, sőt mást szeretve, kész volnék egész életemet mellette tölteni, csak azért, mert azt hiszem, hogy ez kötelességem, azon eskü értelmében, melyet neki az oltár előtt esküdtem s melyet ő minden lépten-nyomon megszegett! De mindennek most már vége!

A következő nap még zordabb és szomorúbb volt az előttevaló napoknál. Kemény hideg volt. Romána meleg prémes bundában állt a nagy teremben, hol a palota cselédeire várt, kik az ajtó előtt sírtak, megtudván, hogy asszonyuk örökre eltávozik a palotából, mely más birtokába ment át.

Mihály, az öreg komornyik, vezette be őket. Inasok, szakács, kertész, szobaleányok egymásután lesütött fővel kullogtak be, kisírt szemekkel s megálltak sorban egymás mellett várva, hogy a grófné megszólitsa őket.

- Nem akartam búcsú nélkül távozni; - kezdé Romána elfogult, reszkető hangon, - s azért hivattam fel mindnyájukat, hogy megmondjam, miként jó, hű cselédeim voltak, szolgálatukkal meg voltam elégedve, s ha körülményeim nem kényszerítenének, soha sem váltunk volna meg egymástól.

- Mihály megmondta maguknak, hogy ez lehetetlen, de Udalrique herczeg, e ház új tulajdonosa, megtartja mindnyájokat szolgálatában, s ez megnyugtat engem, mert szivből kivánom, hogy sorsunk változása által senki sem szenvedjen és károsodjék. Legyenek jó és hű szolgái új uruknak, mint voltak nekünk. A herczeg kegyes, jó leend irántuk, és most Isten áldja meg mindnyájokat.

Elfojtott zokogás hangzott föl a csendes teremben. Kint tombolt, üvöltött a szél, mintha hozzá akarna járulni a bentlevő szomorúsághoz. Romána kezét, ruháját megcsókolták mindnyájan, azután kivonultak, s midőn az ajtó becsukódott utánok, Romána meghatottan állt helyén és könyek gördültek le halvány arczán.

Mihály az ajtó közelében állt, mint látszott, valamit akart még mondani úrnőjének.

- Legalább engem vigyen magával a grófné, - mondá azután zokogva. - Én már öreg ember vagyok, harminczhat éve a család szolgálatában, nem tudok más gazdához szokni.

- Nem, asszonyom, oda nem megyek. Örültem, midőn eljöhettem tőle. Azt az életmódot, mit az öreg gróf folytat, nem nézhetem, s kisért ama kastélyban engem a szegény boldogtalan Clementina grófné árnya, kit férje könnyelműsége vitt a sírba s kit szenvedni és meghalni láttam.

- Maga jó ember, Mihály, s ha tehetném, nem válnék el magától. De velem nem jöhet senki, a komornát kivéve. Itt kell maradnia a herczegnél, ki nemesszivű, nagylelkű férfiú s meglássa, mily jó ura lesz.

- Ilyennek ismerem én is a herczeget, s ha megtart szolgálatában, inkább itt maradok, mint az öreg grófhoz menjek, ha a grófné nem vihet magával.

- Irok neki, megkérem, hogy tekintse hosszú szolgálatát nálunk érdemének s legyen kegyes és jó ura.

- Köszönöm, grófné. Méltóságod puszta szava a legjobb ajánlat a herczegnél, - mondá Mihály s elhagyta a termet, hol Romána meglepetve pillantott utána.

- Mily jelentőséggel mondá ezt, - gondolá. - Sejt ez az öreg ember valamit? Nem, nem, Udalrique sohasem árulta el magát, s csak puszta véletlen volt a hanglejtése, de az, a mit itt érzek belől a herczeg iránt, félénkké, óvatossá, sőt gyanakodóvá tesz... Ez a lelkiismeret nyugtalansága. Oh pedig mily igaza van e szivnek.

Még egyszer körültekintett a teremben, hol minden oly ismerősen intett felé. Azután gyorsan letörlé könyeit. - Hátam mögött a mult, a jövő felé kell tekintenem, - gondolá. - Nem szabad eltántorodnom. Az erősökön csak egy valaki diadalmaskodhatik: a halál! Minden mással szembe kell néznünk...

A mellékszoba felé sietett és Nellit hítta, ki már köpenyegben, kalapban várt reá, Ninával beszélgetve, ki útitáskát tartott kezében.

Romána hívására azonnal beléptek és sietve mentek át a termen, le a lépcsőkön, hol az összegyült cselédség még egyszer üdvözölte őket, azután kocsiba szállva, elhajtattak.

A lakás, melyet Márton ügyvéd bérelt számukra, s melyet hármuk közül csak Nina, a komorna ismert, ki a grófnők apró holmijait vitte már a megelőző napokban oda, az Andrássy-út egy mellék-utczájában volt, szép, újonan épült kétemeletes házban. Végig hajtatva az Andrássy-úton, befordultak az utczába, mely kétfelől fákkal szegve, csinos villákkal és bérházakkal beépitve, Románára kellemes hatást tett, mig Nelli duzzogva, komor arczczal ült helyén s egyetlen szót sem ejtett ki.

- Neked nagyon nehezedre esik a palotát elhagyni, Nelli, - mondá végre szelid, nyájas hangon nővérének.

- Képzelheted, hogy érezhetem magam, - viszonzá az, majdnem daczosan s élénk, szemrehányó hangon.

Romána elfordítá fejét. A komorna jelenlétében nem akart válaszolni e szavakra, pedig oly sokat lehetett volna azokra felelni.

- Miért is kellett azt elhagynunk, - folytatá heves kitöréssel a leány, nem törődve Nina jelenlétével, ki mindent sejtve, részvéttel tekintett úrnője halvány arczába. - Mi oka volt, hogy ily rögtön odahagyjuk azt! Most vége minden mulatságomnak. Bár maradtam volna örökre a klastromban, hol nem ismertem az élet kellemeit.

- Majd visszatérhetsz oda egy időre, ha itt nem szeretsz lenni, - mondá Romána oly hangon, mely nővérét meglepte és elhallgattatá.

Midőn megállt kocsijok a ház kapujánál, Nelli duzzogva szállt ki. Fitymálva tekintett körül a lépcsőházban és haladt föl a lépcsőkön, hol még minden új volt s friss mész- és vakolat-szaggal volt eltelve. A lakás ajtajában megpillantotta Miksát és Márton ügyvédet, kik már vártak reája, s midőn Miksa nehány szál rózsát nyújtott át neki, arcza felderült és vége volt minden rossz kedvének.

- Mily öröm e szomorú kocsikázás után s mily meglepetés önt látni e félreeső helyen! - kiáltott fel Nelli. Köpönyeget, kalapot a legelső székre dobta s körültekintett.

- Nem is oly rossz ez a lakás, mint gondoltam, - mondá, az ablakhoz futva. - Közelebb vagyunk a mennyországhoz mint azelőtt, de nyáron, ha a fák zöldek lesznek, szép a kilátás s illatot árasztanak még a padláslakásokba is.

- A nyáron! - kiáltott fel Miksa. - A fák illatát majd Ófalun fogják szívni; atyámhoz megyünk falura, mihelyt Romána itt dolgait elvégezte.

- Papa ma még eljön hozzád, - mondá Miksa, sógornőjéhez fordulva, - megkérni, hogy jöjj oda, s hogy meghatározzuk az indulás napját.

- Ez pompás gondolat! - kiáltott fel Nelli, de hirtelen elhallgatott, mert nővére komoly arczán semmi biztatót sem látott, ki lassan oldozta fel kalapja szalagjait s az egész idő alatt hallgatott.

- Nem ma, nem ez órában; - kiáltott fel türelmetlenül Nelli. - Ha majd készen léssz azokkal az unalmas számadásokkal s nyilni kezdenek a virágok. Csak legalább ne végy el minden reményt, hisz úgyis meg vagyunk már fosztva minden élvezettől.

És nem tudva tovább uralkodni inkább haragján, mint fájdalmán, heves könyekben tört ki.

- Csendesen, Nelli, - mondá Miksa megijedve a szenvedélyes kitöréstől, mintegy érezve Romána kellemetlen helyzetét s Nelli igazságtalanságát vele szemben. - Nem kell most semmit határoznunk. Atyám majd eljön, s akkor beszélünk a tervről. Hisz csak e perczben léptek ide be s már is el akarna menni. Gondolja meg...

- Nézzen csak Romána arczára! - kiáltá hevesen a leány. - Én már ismerem ezt a kifejezést s tudom, hogy nem lesz a faluramenetelből semmi.

- A grófnénak most nem lehet jó kedve, - sietett közbeszólni az ügyvéd. - A nyár még messze van s ki tudja, mi minden történhetik addig.

Romána hálásan pillantott reá, ki megkimélte őt a felelettől. Azután megnézték a lakást, mely öt szobából s előszobából állt és mindent tisztának, csinosnak, ízlésesnek találtak.

Egy idei társalgás után Aszlaghy kapitány és neje jöttek Romána látogatására, üdvözölni őt új lakásában. Amália attól tartott, hogy barátnője nagyon levert lesz, s vigasztalni szándékozott őt, de meglepetve látta, hogy az nyugodt, majdnem derültebb, mint az utolsó időben a palotában volt, és ennek teljes szivéből örült s ezen öröm ki volt fejezve vonásain.

A társalgás leginkább közönyös tárgyakról folyt, mindenki őrizkedett valami olyat megpendíteni, a mi a grófné látszólagos nyugalmát megzavarhatta volna.

Az ügyvéd nem sokára távozott. Miksa és Nelli félrevonulva, halkan társalogtak együtt, Aszlaghy kapitány útjáról, a csendes Oczeánról, Khináról, hol legutóbb tartózkodott, beszélt. De férj és nő észrevette, hogy Romána gyakran mélázva tekint maga elé, mintha a beszédet nem is hallaná.

- Én is szeretnék elmenni Budapestről, - mondá azután egyszerre, minden bevezetés nélkül. - De fájdalom, erre most nem gondolhatok.

- Miért nem, - mondá, meghallva szavait Nelli. - Sőt ellenkezőleg, most volna a legalkalmasabb idő déli vidékre menni. Nemde, Miksa, ön is velünk jönne, ha Románának nincs kedve Ófalura menni.

Mindnyájan észrevették, hogy hangja reszket, hogy ideges és türelmetlen kezd lenni.

Az Aszlaghy-pár búcsúzott, Romána a mellékszobába vonult s rövid ideig Miksa és Nelli egyedül voltak.

Kevés idő mulva az öreg Szaniszlóy gróf lépett a szobába, ki pár napig távol volt a fővárostól. Visszaérkezve s a palotába hajtatván, megtudta, mi történt és azonnal Romána látogatására sietett.

- Nem hittem volna, hogy ezt megérem, - mondá elfojtott hangon. - Ez a szégyen! Mit fognak mondani ismerőseim, mit az egész világ!

- Ne törődjünk velük, atyám! Gondoljunk inkább arra, mint lehetne Románát rábeszélni, hogy hagyja el a fővárost s jöjjön hozzánk falura.

- Ezt akarom tenni. De végre is, Miksa, azt sem tudom, meddig lesz még az enyém Ófalu, hisz tudod, hogy ki van tűzve rá az árverés.

- Arra is? - kérdé meglepetve, leverten az ifjabb Szaniszlóy gróf. - Mi lesz belőlünk, miből fogunk élni?

- Neked nem kell aggódnod, számodra megmarad Maritza, anyai részről öröklött kis birtokod. Nem sok, az igaz, de szerényen megélhetsz belőle.

- Hát hiszi, atyám, hogy én hitelezőim megkárositásával megtartanám azt? Menjen minden utánuk, de nevünk maradjon tiszta s becsületünkre ne tapadjon folt.

- Együgyű beszéd. Egy csepp a tengerben az a birtok. Utána megy a többinek s adósságainknak harmadrésze sem lesz kifizetve.

- Borzasztó! - kiáltott fel Miksa, betakarva szemeit, mintha nem akarná látni az iszonyú jövőt. - Most már látom, hogy nem vehetem nőül Nellit s hogy Románának igaza van.

- Ellenkezőleg, fiam. Nelli gazdag. Nálunk az előkelő ifjaknak, ha elszegényedtek, nem marad más hátra, mint a gazdag házasság, vagy a kártya. Ez utóbbi bizonytalan, de az előbbi legalább biztos segitség...

- Soha! Ilyen eszközökhöz nem folyamodom. Lázasan szeretem Nellit, de lemondok róla inkább, minthogy vagyonából éljek s magamra vegyem azon gyanút, hogy pénzéért vettem nőül.

- Majd csak akad valami számomra. Nem én vagyok az első, ki jó névvel, becsülettel kereste meg kenyerét. Ember leszek, ki nem szorul a mások segítségére.

Miksa arczát sötét pír önté el e gúnyos szavakra, kemény szavakban kitörni készült, de visszafojtá.

- Nem én hasonlitok hozzá, hanem Elemér, - mondá aztán elfojtott hangon, - az ön kedvencze, atyám, kit nem szünik meg védelmezni, s kit ha másként, ha szigorúbban nevelt volna...

- Nem, atyám. Ne is beszéljünk róla. Csak annyit még, hogy Nelli kezéről még ma lemondok örökre. Kis birtokomat, Maritzát a havasok tövében áruba bocsátom, hogy adósságot törleszszek vele. Azután állást keresek s dolgozni fogok, hogy megélhessek, mert tisztességesebb érzéssel birok, semhogy öngyilkos legyek, s bátrabb vagyok, minthogy megfussak az élet küzdelmei elől...

- Ellenkezőleg, Miksa, - mondá belépve Romána, s arczán régen nem látott öröm kifejezése ült. - Éppen igy nem kell lemondanod Nelli kezéről. Hallottam beszédedet, látom, hogy derék ember vagy s bizalommal teszem nővérem kezét kezedbe, mihelyt állásod lesz. Az ily ember, ki úgy gondolkozik és érez, mint te, csak előre mehet minden pályán s nejét boldoggá fogja tenni.

- Köszönöm a bókot - mondá keserűen az öreg Szaniszlóy gróf. - Ha hallottad beszédünket s Miksát igy itéled meg, ép nagyon rossz fogalmaid lehetnek rólam.

- Nem, atyám, - viszonzá szeliden Romána. - A mit ön mondott, az a multak tradiczióinak kifejezése. Miksa fiatal ember, változtak az idők, s neki a korral haladni kell, a fejlődő eszméket követni; ma már dolgozni kell mindenkinek, s ebben a romlott világban csak egy óvhatja meg az embert a rossztól: a munka és folytonos elfoglaltság.

- Románának teljesen igaza van, - mondá hévvel Miksa, sógornője kezét megragadva s melegen vonva ajkaihoz.

- Mi hozta ilyen gyorsan vissza, atyám, a fővárosba? - kérdé Romána, sokkal derültebb hangon, mint milyet már hetek óta használt, mialatt helyet foglalt.

- Nem tudtam nyugodni otthon. Szüntelenül reád gondolva, elhatároztam, hogy magammal viszlek Ófalura.

- Itt akarsz maradni e lakásban? itt fogadja Szaniszlóy grófné vendégeit, kik a pompás palotában jártak hozzá?

- Mindazok kerülni fognak ezután, kik estélyeinkben, báljainkban részt vettek. Nem leendek kitéve annak, hogy gúnyos mosolyaikat lássam sorsom változása fölött. Elvonulva fogok élni a nagy világtól Nellivel, kit úgy is nem sokára elveszitek.

- Ne hidd, hogy a világ oly könnyen feledjen valakit, ki hozzád hasonló - viszonzá élénken Miksa. - Keresni, kutatni fogják elvonultságát, s előbb tisztában lesznek azzal, mint gondolnád.

- Igy legalább érdekes leszek nekik. Az embereknek csak érdekeseknek kell lenni, és a szívnek még ma is hajlandók mentséget találni, - viszonzá Romána önkénytelen gúnynyal.

- Én öreg ember vagyok s más tapasztalatokat tettem a világban. Az embereknek csak az az érdekes, a kit fény és jólét vesz körül, minden más iránt érzéketlenek.

- Csalódik, atyám. Én az ellenkezőt tapasztaltam. Engem legalább mindig vonzott és bensőleg érdekelt az, a ki szenvedett.

- Te nem hasonlíthatod össze magadat másokkal s tapasztalataid úgyszólván csak elmélkedésen alapulnak. Kevés alkalmad volt ismerni a világot, hogy itélhess róla, - mondá leverten az öreg gróf.

- Csalódik ebben; kevés asszony ismeri úgy az életet, mint én, ki csak azért birtam eddig fentartani magamat, mert azt hiszem, hogy a szenvedést mutatni gyávaság, s ki meg vagyok győződve, hogy annak elrejtésében rejlik az erő.

Szaniszlóy önkénytelenül lesüté fejét, hallgatott, e nyugodtan kiejtett szavak éles vádként hatottak reá.

- Jobb nem beszélni ezekről, - mondá gyorsan. - Mindaz hátunk mögött van már, reméljük, hogy jobbat hoz a jövő.

- Miért ne beszéljünk arról, a mi belsőnket foglalkoztatja? Mi hárman ugyanegy nyomás alatt szenvedünk, s jobb, ha őszinték vagyunk egymás iránt, legalább nem kivánunk oly dolgokat egymástól, a mik lehetetlenek...

- Mint menyem, ki eddig is ott töltötte a nyárnak egy részét. Mi változott azóta?

- A sorsomban beállott nagy változást már magában az mutatja, hogy itt vagyok. És hol van az, kinek engem Ófalura kellene kisérni, hol van, kinek oldalánál látva, mondhatná atyám: mint menyem jösz oda?

- Hol van Elemér? - kérdé meglepetve az öreg Szaniszlóy, mintha csak most lett volna figyelmes annak távollétére.

- Elemér nem mutatta magát, mióta egy hosszú párbeszédünk volt együtt. Ennek befejezése után ő úgy látszik megszünt magát nős embernek tekinteni, - mondá keserűen Romána.

- Sőt jobb, ha mindent elmondunk. Elemér elutazott kedvese után, ki megszökött tőle valakivel. Azon személy után indult, hogy visszahozza magával, vagy talán, hogy vele maradjon.

- Ez rágalom! - kiáltott fel zavarral az öreg gróf; tudta, hogy fia mindenre képes, de Románának nem akarta ezt mutatni.

- Megyek és sürgönyzök neki! - kiáltá helyéről felugorva az öreg gróf. - Megparancsolom, hogy térjen vissza azonnal, külömben...

Hirtelen elhallgatott. Tehetetlennek érezte magát. A «külömben» szó után semmi sem következett. Ki volt merítve minden. Elemér jelleme, tettei minden következtetést engedtek, jövője teljesen reménytelen volt; még az atyai szeretet vakságának is be kellett azt látni.

- Ne fáradjon, - mondá nyugodtan a grófné. - Kár volna itt egyetlen lépést tenni; az, a mit ön jóvá tenni óhajt, lehetetlen. Elemér nem az az ember, kire hatni lehetne.

- Te sötétebben itélsz, mint kellene, Romána! - kiálta majdnem kétségbeesve Szaniszlóy, azután Miksához fordult. - Hol van Elemér, merre utazott? Neked tudnod kell...

- Azt mondják Marseillebe utazott, nem beszéltem vele, senki sem látta elutazása előtt.

- Sürgönyzök neki s ha kell, utána megyek. Ő nem rossz, de könnyelmű és meggondolatlan, - mondá Szaniszlóy, s kalapját véve és Románát gyorsan futólag köszöntve, elhagyta a szobát, hol nemsokára Nelli jelent meg és szokott élénk társalgásával más tárgyakra terelte a beszédet.

Midőn Romána azt állítá ipjának, hogy régi ismerősei, barátai kerülni fogják sorsa változása miatt: csalódott. A világ, bár sok kegyetlenségre képes, mind amellett tesz kivételeket olyanok iránt, kik jellemben, modorban, egyéniségben Románához hasonlók, s kik sohasem vétve senki ellen, csak jó emléket hagytak maguk után. Éveken át látták Románát némán szenvedni, megadással tűrni sorsát, látták azt a tiszta útat, melyen ez a nő, megcsalva, elhagyatva férje által, haladt. Sem közöny által, sem áljókedvvel nem hívta ki a bosszankodást és megrovást. Eltalálta a helyes középutat. Részt vett mindenben nővére kedveért, de nemes komolysággal viselte sorsát a nélkül, hogy valakinek valaha szomorúsága vagy panaszával terhére lett volna. Férjéről sohasem beszélt. Nem akarta az embereket megbotránkoztatni azzal, hogy e méltatlan nevet ajkaira vegye s önmagát megalázza a szánalmas pillantásokkal, mik Elemér nevének kiejtését felidézhettek volna. Mindenki tudta, hogy az már régen nem volt neki férje.

Midőn a palota eladásának története köztudomású lett, mindenki megtudta annak részleteit, s Romána általános csodálat tárgya lett. Ki akarták iránta mutatni részvétöket, csodálatukat, rokonszenvüket, s kis lakása valóságos ostrom tárgya lett. Egymást érték a csendes utczában a kapúja előtt megálló elegáns fogatok, látni kivánták a hősnőt, ki méltatlan férjeért lemondott mindenről. A szegénységet választá inkább, semhogy nevét odadobja a botránynak, szégyennek s nővére vagyonából csak egy fillért is feláldozzon. Azonkivül igazán kedvelte és szerette őt mindenki. Nemes magatartása, szelíd modora megnyerte számára a sziveket. Szépsége nem keltett írígységet, mert soha sem kérkedett vele, nem is látszott tudni, hogy bir e nagy kincscsel. Jó, elnéző volt mindig mindenki iránt. Sem büszkeség, sem kiméletlenséggel sohasem sértett senkit, s ez volt azon biztosíték, mit már előbb mintegy öntudatlanul szerzett meg magának. És ez most bőven kamatozott számára.

Jól esett neki ez a részvét, melegség és rokonszenv. Keveseket fogadott, de örömmel látta összes régi ismerőseinek névjegyét, kik ez által részvétüket akarták neki kifejezni. Kis társasága Aszlaghyék, Miksa és olykor Udalrique herczegből állt, kik nála tölték az estét; kellemes csevegéssel mult az idő, s a mennyiben helyzetében lehetett, boldognak és nyugodtnak érezte magát szerény körülményei között. Majdnem szemrehányást tett magának, hogy meg kellett vallania, miként sorsa változása nemcsak nem tette boldogtalanabbá, sőt kellemes hatással volt reá, s örömmel tekintett az esték elé, midőn kedves társaság gyűlt össze körülötte és nem volt kénytelen zajos társaságban résztvenni, hol hosszú idő óta belső fájdalmával már oly idegennek érezte magát.

Egy napon egyedül volt szobájában, midőn komornája az öreg Szaniszlóy grófot jelenté.

Mióta ama kellemetlen társalgás után a gróf elrohant tőle, hogy fiának sürgönyözzön s azt visszatérésre birja, nem találkozott ipjával és azt remélte, hogy az már nem is keresi fel őt többé. Ez a mai váratlan látogatás megzavarta Románát és megdöbbenté őt. Nem utasíthatta vissza, ki név szerint még mindig ipja volt; erőltetett nyájassággal fogadta tehát és igyekezett ellenszenvét legalább nem mutatni az öreg könnyelmű ember iránt, ki fia jellemének rosszaságát nagyban elősegíté azzal, hogy sem jó példát nem adott neki, sem pedig fiát már gyermek és ifjú korában nem igyekezett korlátozni.

- Tegnap este érkeztem vissza, - kezdé Szaniszlóy, helyet foglalva menye közelében - és első dolgom volt felkeresni téged s kérésemet megújítani, hogy jöjj hozzám Ófalura; ott voltam s minden készen áll fogadásodra.

- És nékem újra nemet kell mondanom. Dolgaimat rendbe szedtem, és nyugodtan élek itt. Kis lakásomat megkedveltem. Falura menni még korán is volna. A természet még alszik, a kikelet messze van s a levéltelen fák és száraz ágú bokrok szomorú hatást tennének reám.

- Miksa naponként nálunk van, ez legnagyobb jele, hogy közel és kedves rokonnak tartom őt.

- És miért idegenkedel tőlem? Nem voltam-e mindig jó atyád, ki soha egyetlen tettel, vagy szóval sem bántottalak?

Romána önkéntelen meghatottsággal tekintett reá. Csak most tűnt fel neki az öreg ember szenvedő kifejezése s elképzelé azon fájdalmat és csalódást, mit annak éreznie kellett.

- Nem idegenkedem öntől, - mondá szeliden s melegebben, mint talán akarta volna; de jó szive minden szenvedés láttára részvétre gerjedt. - Ez kemény és túlhajtott elnevezése azon szomorúságnak, mit látása bennem minden találkozásnál felidéz. Ki kell mondanom, hogy teljesen szakítani akarok a multtal, és ez az ok, hogy szives ajánlatát nem fogadhatom el.

- Sőt meg vagyok győződve, hogy régen szereted őt, - folytatá fellobbanó haraggal és keserűséggel Szaniszlóy gróf. - Talán régebben, mint szabad lett volna.

- És a meggyőződés! Pedig esküszöm, Romána, hogy ez az ember soha sem lesz férjed.

- Most nem mondasz valót s ez megdöbbent és elkeserít engem, ki ajkaidról soha sem hallottam mást, mint a legszentebb igazságot eddig.

- Ezután is azt fogja hallani. A mit mondtam, az tiszta valóság. Elemér felbontá házasságunkat, de hogy mit akar ezután még tenni, azt ő határozza el. Rám nézve minden közönyös. Elfáradtam a hosszú küzdelemben. Önökre bízom a jövőt.

Nem birt sok észszel, azonkivül egész élete önzésből állott, de most egy homályos kérdés támadt bensejében: vajjon szabad-e, van-e joga ezt a boldogtalan nőt egész életére szerencsétlenné tenni s oly emberhez lánczolni, mint Elemér? Önkénytelen szégyenérzet fogta el. Habozva, szó nélkül szemlélte a halvány, szép, szenvedő vonásokat és nem talált szavakat a harcz tovább folytatására.

Valószinűleg szó nélkül vette volna kalapját és távozik, ha e perczben a komorna Udalrique herczeget nem jelentette volna.

- Mindig ez az ember! - sziszegé fogai között s még inkább elkeseríté annak látása.

Udalrique szokott derült, kellemes mosolyával lépett be. Erő és szépség voltak kifejezve külsején, a férfi nemes öntudatával hajtá meg magát Romána előtt. Homlokán a nyugalom fölénye ragyogott, mely minden oly embert jellemez, ki biztosan halad az élet kiszabott egyenes útján, kinek nincs mitől tartania, mert soha sem tért le a helyes útról és a kötelesség ösvényéről. Szaniszlóy kétségbeesett írigységet érzett őt látva, ezt a modern Ulyssest, kiért a nő, Penelope módjára, éveket várna, mert bízhatnék benne s mert az ilyen férfi szerelme a nő oltalma, vára, életének jutalma, koronája!

A herczeg meglátva Szaniszlóyt, hideg udvariassággal köszönté, de a gróf elkeseredésében azt találta, hogy az őt semmibe sem vette. Sőt annyira ment, hogy Udalrique üdvözletén kicsinylést, megvetést vélt látni.

- Meg akartam kérdezni grófné, - kezdé helyet foglalva Udalrique, - hogy ily szép időben nem kivánna-e Nelli comtessel kikocsizni?

Udalrique látva a grófné halvány arczát, önkénytelen szemrehányó pillantást vetett Szaniszlóyra, ki kalapját kezében tartva, mozdulatlanul, komoran állt helyén.

- Azt hiszem e sétakocsizásra csak nekem vagy Miksának volna jogunk felhívni menyemet, - mondá alig fékezhetve dühét.

A herczeg meglepetve pillantott reá. Percz alatt világos volt előtte a gróf kedélyállapota s némán fordult el tőle.

- Egyáltalában ön nagyon különös szerepet játszik itt, herczeg, - folytatá megrovó, gúnyos hangon. - Nagyon szeretném tudni, mi czélja önnek gyakori látogatásával Szaniszlóy grófnénál?

- Nem értem e kérdést, melyet külömben csak a grófné intézhetne hozzám.

- Én mint a család feje kérdezem ezt, ki fia visszatértéig köteles annak nejét a tolakodók ellen védelmezni.

Romána felugrott helyéről, Udalrique arczát sötét pír önté el e szavakra.

- Nem tudom, mi czélja e szavaknak, - mondá elfojtott haraggal Udalrique, - de kérnem kell, hogy kimélje a grófnét ily jelenetektől, ha oltalmazójának hirdeti magát.

- Én pedig arra kérem, atyám, hagyja el azonnal lakásomat, hol nem tűrhetem, hogy vendégemmel ily módon bánjanak.

- Igy beszélsz velem, férjed atyjával? - kérdé keserű dühvel Szaniszlóy.

- Kénytelen vagyok ezt tenni. Ez az én lakásom, Udalrique herczeg az én vendégem, s kénytelen vagyok minden őt illető sértést magamra venni.

Komoly, parancsoló hangon ejté ki e szavakat, de a nagy izgatottság elvette erejét. Ingadozni érzé maga alatt a földet, azt kellett hinnie, hogy elájul s a legközelebb álló szék karjába kapaszkodott, hogy el ne essék.

- Szabadba vezetlek, - mondá hozzá sietve Szaniszlóy, karját nyujtván neki.

A fiatal nő szomorúan, hidegen pillantott rajta végig s a herczeg karjába ölté kezét, ki a szerető sziv gyengédségével vezette őt a küszöbig s megnyitá előtte az ajtót, mialatt Szaniszlóy megdermedve állt helyén.

- Ime, gróf Szaniszlóy, itt a válasz, - mondá Udalrique. - Gyakran egy mozdulat, egy tekintet többet mond minden szónál!

- Hallgassa meg herczeg, a mit most mondok, - kezdé Szaniszlóy fenyegető hangon, de teljesen legyőzve előbbi dühét. - Esküszöm, hogy Romána soha sem lesz az ön neje. És ha ezt az esküt véremmel kellene megváltanom, sem haboznám! Ehhez tartsa magát és tartsa emlékezetében eskümet. Romána férjes nő, kihez nem szabad önnek közelednie, azért tanácslom, tartsa tőle távol magát, vagy...

Az utolsó szavakat elharapta, mialatt a herczeg helyeslőleg intett fejével, bizonyságául annak, hogy e tanácsot tudomásul vette. Hideg, büszke és gúnyos pillantása azonban kifejezé, hogy mennyire szándékozik azt követni.

Szaniszlóy elhagyta a szobát és sietve ment le a lépcsőn, midőn Mihályt látta szemközt jönni, ki megpillantva őt, levette kalapját s bizonytalanul állt meg előtte.

- Jó, hogy találom, - mondá erőt véve nagy felindulásán a gróf. - Beszédem van magával. Keressen fel mielőbb a szállodában.

- Meg akarom tőle kérdezni, hová szállittassam a palotából a nagy podgyászt, mert az még mindig ott van. Ide, vagy Ófalura, mint azt akkor nekem méltóságod rendelte.

- Mindenek előtt pedig jöjjön hozzám, sürgős és fontos ügyben kell beszélnünk, melytől mindnyájunk nyugalma függ s különösen Romána grófné boldogsága.

- Úgy, úgy, öreg! Tudtam, hogy számíthatok magára, ki harmiczöt éve, hogy családunkban szolgál.

E szavak után Szaniszlóy futva rohant le a lépcsőkön, Mihályt ott hagyva helyén, ki gondolkodva tekintett utána s nem tudta elhatározni, felmenjen-e vagy kövesse rögtön az öreg gróf parancsát.

- Ha már itt vagyok, fel is megyek, gondolá. Megtudom, hogy vannak a grófnők? - Felfelé haladva, mostani urát, a herczeget találta a küszöbön, ki akkor lépett ki az ajtón.

A komornyik megmondá jövetelének okát s találkozását az öreg gróffal s annak rendeletét, hogy a podgyászt Ófalura küldje. A parancsot, hogy Mihály keresse föl őt haladék nélkül, elhallgatta.

- Ne tegyen addig semmit, mig a grófnéval nem beszélt, - mondá Udalrique. - A podgyász elküldése nem sietős.

Mihály fölment, hogy a grófnéval beszéljen, de Nina, a komorna azt mondta neki, hogy úrnője rosszul van, legfeljebb a comtessehoz vezetheti be.

- Úgy holnap jövök, - viszonzá Mihály. - A comtesse úgy sem tudna választ adni kérdésemre s a dolog nem sietős.

- Jó, jó, Mihály úr, magától nem tud meg az ember semmit, - viszonzá neheztelve a komorna. - Pedig fogadni mernék, hogy meg tudná mondani, ha akarná.

- De nem akarom, - viszonzá nevetve Mihály, mialatt kilépett az előszobából.

Romána nehány napig gyengélkedett s kivéve Miksát és Aszlaghy Amáliát nem fogadott senkit. Udalrique napról-napra tudakozódott Romána hogyléte felől, de mindig azt a választ nyerte, hogy a grófnénak, bár nem beteg, a legnagyobb nyugalomra van szüksége.

A herczeg, bár meleg és heves természettel birt, ezúttal mindig igyekezett legyőzni szenvedélyességét s a keserűséget a fölött, hogy Románát nem láthatta. Nyugodt, higgadt és csendes akart lenni s várni mig a grófné leküzdi előitéleteit s mint ő nevezte: képzelgéseit a női kötelességekről. Tudta, hogy Romána szereti őt, tudta, hogy férjét meg kell vetnie s igy volt türelme várakozni, mert a végeredmény nem lehetett más, mint a reá nézve várva-várt boldogitó »igen« szó.

Ha már Románát nem láthatta, majdnem naponként felkereste Aszlaghyékat, hol Amáliával róla beszélhetett; a kapitányné örömmel mondott el neki minden apróságot, mert meg volt győződve, hogy barátnéját csak oly férfi tehetné boldoggá, mint Udalrique.

Az utolsó találkozás után az öreg Szaniszlóy grófot nem látták többé, mindenki meg volt győződve, hogy elutazott fia, Elemér után, ki eltünése óta nem hallatott magáról. Miksa sohasem emlité atyját Romána vagy Nelli előtt, de Udalriqueról sem beszélt, mert bár tisztelte, bámulta a herczeget, nem volt ment némi keserűségtől iránta, tudva, hogy sógornője szivét és szerelmét birja, melyre úgy hitte, ha Elemérnek nem is, de nekik, a családnak kizárólagos joguk van. Inkább írigy volt reá, mint féltékeny. Románát ő is imádta, mint mindenki a ki ismeré s értékét fölfogni birta, és ha arra gondolt, hogy ez a kincs reájuk nézve el fog veszni, hogy más férj mellett más család tagja lesz, kettős keserűséget érzett bátyja iránt, ki ezt a rendkivüli asszonyt nem tudta megbecsülni; írigy volt Udalriquera, kiről meg kellett vallania, hogy Románát boldoggá fogja tenni.

Ez érzelmek miatt kerülte a herczeget; örült, hogy nem kell vele megosztani a két nő társaságát, kiket majdnem egyformán szeretett s kik most nem beszéltek arról, hogy kezdje meg a válás próbaévét. Mintha szükségük lett volna reá, ki egyedüli bizalmas emberük volt visszavonultságukban, és Aszlaghyékat kivéve, egyedül látogatója csendes házuknak.

Nehány nap mulva azután, hogy Mihály a podgyász kérdése miatt felkereste volt Romána grófnőt, újra eljött s most bebocsátották volt úrnőjéhez, ki szerette az öreg szolgát s mindig kegyes volt iránta.

Mihály elmondá jövetelének okát, de oly nyugtalan és szórakozott modorban, mely feltűnt a grófnőnek s azért nem mulasztotta el megkérdezni annak okát.

- Miért oly levert és rosszkedvű, Mihály? - kérdé tőle. - Remélem, meg van elégedve szolgálatával.

- Tökéletesen, asszonyom, - viszonzá az gyorsan, határozottan. - A herczeg a legnemesebb szivű ember a világon s én nem engedek ellene semmit tenni vagy mondani...

- Nem értem, mit akar mondani, Mihály, ki akarna a herczeg ellen valamit tenni?

- Csak úgy beszédképen mondtam ezt. A herczegnek is vannak ellenségei, mint mindenkinek, s neki több lehet, mint másnak, mert keveset árthatnak neki s nem igen férhetnek hozzá.

- Hogy érti ezt? - kérdé Romána nyugtalanul, mert az öreg becsületes komornyikot úgy ismeré, mint a ki sohasem szokott ok nélkül beszélni.

- Nem mondhatok többet, asszonyom. Talán ennyit sem kellett volna. Azonban fordulhatnak elő oly dolgok az életben, hol méltóságod vissza fog gondolni e szavakra, miket az öreg Mihálytól hallott. És akkor megtudja azt, a mit én bővebben nem mondhattam meg.

Nelli, ki kézimunkával elfoglalva ült s végig hallgatta e társalgást, csodálkozva függeszté szemeit az öreg szolgára, kit még sohasem hallott ily hangon s a maihoz hasonló modorban beszélni. Megfoghatatlanok, érthetetlenek voltak neki annak szavai, de hogy valamely irányban nagy jelentőséggel birtak, abban sem ő, sem Romána nem kétkedtek. Azért szokott fiatalos hevével gyorsan közbeszólt, mielőtt nővére felelhetett volna.

- Ha már annyit mondott, Mihály, jobb, ha egészen őszinte irántunk. Látjuk, hogy tud valamit, a mit nem akar megmondani, de a herczegre vagy a grófnéra veszélyt lát ama titokban s figyelmeztetni kiván arra. Nem igy van?

- Igenis, comtesse. Ezt nem tagadom. De ha többet mondanék, valakinek bizalmával visszaélnék s ezt nem tehetem és nem akarom tenni.

- Nem! Ezt nem állithatom, mert hazudnám. De becsületérzésemmel nem férne össze, bár...

- Meggyőződésem szerint sokan nem érdemesek arra, hogy titkukat elhallgassam, de még sem akarok áruló lenni. Majd az idő eligazít mindent.

- Nem mondhatok többet. És most azt szeretném tudni, hova szállittassam a málhát, mely még a palotában maradt?

- Az öreg gróf azt mondá Ófalura, hová méltóságtok nemsokára menni fognak.

- A multkor itt az előszobában, midőn ugyane kéréssel voltam itt, de nem bocsátottak be, mert méltóságod beteg volt. Azután később nála voltam a szállodában...

- Ugy tudom elutazott, legalább akkor igy mondta s nem kétkedem, hogy ez volt szándékában.

Mindezt különös hangon adta elő Mihály. Oly határozottan beszélt, mintha el lett volna készülve előre minden szavával és mégis nyugtalanság, tétovázás látszott rajta, mi mind különösebb s feltünőbbé tette viseletét a hölgyek előtt. Távozása után meglepetve tekintének egymásra s hosszasan tárgyalták annak szavainak lehető értelmét.

- Mit tud, és kiről vagy kikről beszélt? - kérdé gondolkodva Romána. - Még sohasem láttam igy ez egyenes s hű, igaz jellemű embert.

- Engem nyugtalanitanak szavai, - tevé hozzá Nelli s eldobva kézi munkáját, az ablakhoz lépett.

- Most ment ki a kapun, lassan, lesütött fővel halad... Az utcza sarkán Miksával találkozott, élénken beszélnek. Csak nem őróla beszélt? - kiáltá egy kellemetlen gondolattól megkapatva.

- Minő beszéd? - mondá hasonlón elhagyva helyét Romána, de ugyanazon perczben az ajtó nyilásának zörejére visszafordult és Aszlaghyt nejével látta belépni.

- Egészen jól vagy? - kérdé Amália Románától, mialatt helyet foglaltak. Aszlaghy pedig ez alatt Nellivel beszélgetett.

- A mennyiben nyugalmam visszatért, s pár nap óta nem estem át semmi rázkódtatáson és ez helyzetemben mindig nyereség.

- Pedig most egy kellemetlen kérdést kell hozzád intéznem nagybátyám részéről, - mondá elfojtott hangon Amália.

- Tedd kérlek gyorsan, ha nem kerülhetjük el és kellemetlen, - mondá Romána.

- Lehetetlen elhallgatni grófné, - mondá Aszlaghy kapitány a hölgyekhez lépve. - Örömmel tettük volna, de csak kegyed tudhatja a valót azon követelésre nézve, mit Killjén báró támaszt férje ellen; egy pár fekete lóról van szó, melyeket Elemér elutazása előtt állitólag egy nappal vásárolt számára.

- Egy pár fekete lovat?... nem emlékezem. De ha Killjén mondja, úgy bizonynyal igaz.

- Ellenkezőleg, én nem hiszem. Nem sokat adok Amália rokonának állításaira s félek, hogy ez hasonlít azon követelésekhez, miket némely kereskedő valamely halálesetnél szokott támasztani, midőn az illetőtől már nem lehet a valót s a tartozás fönn- vagy fönn nem állását megtudni.

- Ugyan! - mondá megrázóan Amália, figyelmeztetni akarva férjét szavainak különös voltára.

- De hát hol lehetnének azok a lovak, mikről senki sem tud? - kérdé a kapitány.

- Még nem beszéltünk erről vele, - mondá Amália. De neki tudni kell, miféle lovak maradtak istállójában.

- Minden, a mi Eleméré volt a palotában, az ő tulajdona is maradt. Ezekre nézve ily értelmü kikötést tett az ügyvéd, s talán ő legjobban tudja, mi történt a lovak és kocsikkal, elvitte-e vagy ott hagyta azokat Elemér.

- Ha nem kerülnének elő, én kész vagyok azokat Killjénnek megfizetni, - mondá Romána. - Nem akarok adósa maradni... Éppen neki!

- Nem, nem, grófné, addig semmit se tegyen, mig tisztán be nem lesz bizonyítva, hogy a báró követelése jogos.

- Ebben igaza van férjemnek, - mondá zavarral Amália, kinek rosszul esett e szavakban rejlő vád, de érezte, hogy az igazságnak tartozik ezzel.

E perczben lépett be Miksa, kinek a jelenlevők elmondák a szőnyegen levő ügyet s ki hasonlón a többiekhez semmit sem tudott a lovakról, de észrevehető nyugtalanság látszott rajta, mert arra gondolt, ha igaz Killjén követelése, úgy a kérdéses lovak csak egy valaki számára vásároltathattak, s erről a valakiről nem akart Romána előtt említést tenni.

Azért gyorsan más irányt adott a beszédnek, megigérve, hogy mielőbb meg fogja tudni e dolog mibenlétét, s ha csakugyan tartoznak Killjénnek, ő pénzét meg is fogja kapni. - Mondja meg neki, kérem kapitány, hogy ne aggódjék miatta.

- Én nem látom őt. Ha hozzánk jön, csak Amáliával találkozik, kit nem tudok rávenni, hogy csukja el ajtaját előle.

- Ő oly szerencsétlen és anyám fivére, - mondá élénk mentegetéssel Amália. - Ha én is elhagyom, senkije se marad, pedig az elkeseredés csak rosszra ingerli az embert.

Senki sem felelt. Kivéve Románát, ki akarata ellenére lágyabb hangulatra gerjedt Killjén iránt, mióta hosszasabban beszélt vele s az elmondá neki élete eseményeit.

Azután más dolgokról kezdtek beszélni. Miksa elmondá, hogy Mihálylyal találkozott s feltűnt neki annak különös izgatott kedély-állapota, melyet az öregnél azelőtt sohasem tapasztalt. Romána és Nelli is elbeszélték a komornyik csodálatos szavait s hosszasan tanácskoztak róla, mit érthetett s mit akart az velük sejtetni, de nem jutottak megoldásra.

Aszlaghyék távoztak. Mielőtt búcsúztak volna, Amália halkan kérdezé Románától, miért zárja el ajtaját a herczeg előtt, ki e miatt a legszomorúbb kedélyállapotban van.

- Nem vagyok magammal tisztában, mit mondjak neki, mit tegyek a közel jövőben, s mielőtt újra találkoznám vele, határozni akarok.

Ezzel a kapitány és neje távoztak s Romána, Nelli és Miksa egyedül maradtak.

Románát nemcsak kellemetlenül érinté, de megdöbbenté ez a levél. Tudta, hogy a mit atyja Elemérről s annak útitervéről irt, nem igaz, de mégis rettegett, ha a tudósítás második része valósulna s rábeszélnék őt, hogy férjével együtt éljen.

A következő órákat a legnagyobb izgatottságban tölté. Alig várta, hogy valakivel beszéljen e dolog felől, s azért irt Aszlaghynénak, hogy látogassa meg őt; de Amália azt válaszolta, hogy kis fia gyengélkedik s hogy gyermekét nem hagyhatja egyedül.

Romána tehát felkészült, hogy ő megy barátnőjéhez, mert érezte, hogy nem bir elég hidegvérrel határozni a fölött, mit tegyen, ha Elemér csakugyan visszajönne. Barátnéja tanácsát akarta meghallgatni, ki neki egyedüli bizalmasa volt e földön s ki, azt hitte, részrehajlatlanul tekinti a helyzetet, bár tudta, hogy mennyire kedveli Udalriqueot.

Belépve Amáliához, azt egyedül találta. Az örömmel sietett fogadására, mondván, hogy a kis Lajos ágyban van és gyengélkedik, de az orvos véleménye szerint semmi komolyabb baja nincs. - Ezért nem mehettem hozzád, kedves Romána, - végzé beszédét, miközben leültek.

- Nekem pedig fontos és halaszthatatlan dolgom van veled, - viszonzá gyors, izgatott lélegzettel Szaniszlóyné, - elmondva az ipja levelében foglalt hírt, kérő hangon tette hozzá:

- Tanácsodat s véleményedet jöttem kérni, arra nézve, hogy kerüljem ki a találkozást Elemérrel?

- Nincs rá eset! Azok után, a mik közöttünk történtek, lealázása volna ez önmagamnak.

- Úgy nincs más mód, mint elutaznod s levelet hagynod hátra, melyben tudtára adod, hogy válni akarsz.

- Erre gondoltam én is. De nem határoztam, mig tőled, ki nyugodtan itélsz, véleményt nem hallottam.

E perczben váratlanul és bejelentés nélkül Killjén báró lépett be a szobába.

Romána rögtön felemelkedett helyéről s levetett bársony bundáját vállaira vonta.

- Látom, grófné, hogy alkalmatlan vagyok s ittlétét zavarom, - kezdé Killjén szokott affektált sértő udvariasságával, - azért távozom...

- A lovak áráról kiván talán beszélni? - kérdé Romána. - Ne aggódjék, meg fogja azt kapni.

Észrevehető volt, mennyire nehezére esik neki e tárgyat előhozni, de mielőbb végezni akart vele, hogy távozzék.

- Nem, grófné, - viszonzá Killjén. - A lovak miatt nem aggódom. Megkaptam azok árát s így minden rendben van arra nézve.

- Úgy neki tartozom, - mondá hidegen. - Ma még megkérdezem tőle, mennyit fizetett ki önnek?

- Kár lesz azt tenni, grófné. A lovak külömben sem a kegyed számára voltak véve s a herczeg tudja ezt.

- Azt hiszem, bátyám, ahhoz semmi köze önnek, - vágott közbe gyorsan s határozott figyelmeztető hangon Amália.

- Csak azt értettem ezzel, - folytatá ingerkedve s nevetve Killjén, - hogy kár volna a herczeg pénzét megtéríteni, minthogy neki úgy is annyi van, hogy nem tudja hová tenni.

- De az a herczeg pénze, - viszonzá Romána hidegen. - És neki Elemér adósságaihoz semmi köze.

- Nem egészen jól itéli meg a dolgot, grófné. Férje és Udalrique nagyon is gyakran mulattak együtt s a herczeg férjének nem egy adósságát, - melyből botrány lehetett volna - fizette ki. Külömben is, ki olyan mulatságokat adhat olyan társaságnak, mint ő azt tegnap este is tette új palotájában, melyben női részről az egész művészvilág képviselve volt, az pár ezer forinttal nem törődik.

- Az új palota lőn fölszentelve, melynek királynője Cavala kisasszony volt, a gyönyörű énekesnő, kinek tiszteletére adatott a mulatság.

- Oh nem. Ezzel a szerencsével nem dicsekedhetem. A herczeg haragszik reám, amaz esemény óta, mely a multkor itt történt s nem voltam szerencsés vendégei között lehetni.

- Az öreg Mihály beszélte nekem és a többi cselédség, kik azt állítják, hogy az ily mulatságok most egymást érik a palotában.

Romána összetörve a fájdalomtól, esett vissza székébe s némán tekintett maga elé.

A mesterségesen magára erőltetett nyugalom Killjén távoztával elhagyta s arczára szorítva kezeit heves zokogásban tört ki.

- Oh Amália, mily nyomorultak a férfiak, - mondá keserűen. - A legjobban, legkitűnőbben sem lehet bízni. És én még hittem a herczeg szavainak, esküjének, melyet nem egyszer erősíté, hogy szeret...

- Csendesülj Romána - mondá hozzá sietve s kezeit melegen megragadva Amália. - Én egy szót sem hiszek ebből az egészből!

- Isten tudja! Az ő tetteit, fájdalom, soha sem lehet elemezni. Talán bosszú, talán érdek. Nem tudom, mit gondoljak, de ismerve Udalriquet, mondhatom, hogy mindez nem hasonlít hozzá.

- Miért ne? - kérdé kétségbeesett fájdalommal Romána. - Hisz férfi felfogás szerint azért szerethet engem, ha üres óráit ledér nők társaságában tölti. Őszerintök kétféle a férfi szerelme s úgy látszik a herczeg is osztozik ezen nézetben.

- Nem, nem, Romána. Ne veszítsd el minden iránt hitedet. Gyakran a látszat mást mutat... Hidd el, nagybátyám szavaiban nem lehet bízni.

- Ne igyekezz ámítani, Amália! Te csak azért mondod mindezt, hogy vigasztalj. De magad is nő lévén, tudhatod, hogy az, a mit hallottunk, örökre elválaszt engem a herczegtől, nem kivánom őt többé látni.

- Lealacsonyítsam magamat kémkedésre? Tudakozódjam a herczeg tetteiről, ki a világ előtt idegen reám nézve?

- Megtudakozom én, még pedig mielőbb, ide hivatom az öreg Mihályt s elmondatok vele mindent.

- Ah! - kiáltott fel egy különös eszmétől megkapatva a grófné. - Várj csak, Amália. Tegnap nálam volt a komornyik s oly különös dolgokat beszélt, viselete oly nyugtalan és izgatott volt, mintha mondani akart volna valamit, de nem tudta arra elhatározni magát. Igen! Most már bizonyos. Ez bántotta őt. Kedvetlen és levert, hogy a palota most ily mulatságok szinhelye. Szeretett volna panaszkodni, de nem volt bátorsága hozzá s nem akarta új ura tetteit pellengérre állítani előttem.

- Nem, nem, Romána. Csalódol! - kiáltá a kapitányné, látva barátnője halálos halványságát. - Ne itélj addig, mig biztos nem vagy. Csendesülj és hallgass reám, ki tisztábban látok, mint te, mert nem vagyok érdekelve.

- Ez a büntetés, - mondá tompa fájdalommal, - hogy annyi csalódás után még bízni mertem. Szemeimet a körülöttem levő gyászos sötétségben egy fényes csillag felé irányzám, mely a reménység igérete volt számomra. Ez is elveszett. A sorsban meg kell nyugodnom.

Meggörnyedve ment az ajtó felé, mintha ólomterhet vinne vállain, de Amália megragadta kezét s nem bocsátá.

- Igy nem távozhatol, - mondá aggódva. - Le sem birnál menni a lépcsőkön. Még el sem mondtad, mi hozott ide. Oh, ez az átkozott találkozás. Férjemnek igaza van. Nagybátyámat nem kellene e ház küszöbére ereszteni.

Romána szó nélkül, majdnem önkívületben nézett reá. Maga is érzé, hogy ereje elhagyta s engedte magát egy székhez vezetni, melybe belehúllt és lecsukva szemét, ájulásban látszott lenni.

- Segítség, segítség! - kiabálá Amália, remélve, hogy a mellékszobában meghallják hangját, mert barátnőjét nem merte egyedül hagyni; Romána azonban megfogta kezét s halk, kérő hangon mondá:

- Hála Istennek, halálosan megijedtem. Csendesülj, édes Romána. Nem tudod, mennyire szeretlek s mily fájdalmat okozol nekem.

Szaniszlóyné hálásan szorítá meg társnője kezét és látszott rajta, hogy mennyire igyekszik erőt venni magán.

Bármennyire szenvedett is az utolsó évek alatt, sohasem látta őt senki gyengének, de ez oly nagy és váratlan csapás volt reá nézve, hogy elszédült alatta. Összeszedte magát s mosolyogni erőlködött; derült arczkifejezését azonban meghazudta beesett szemeinek fájdalmas tekintete, de mégis mosolygott s ez Amáliát valamennyire megnyugtatá.

- Némely emberre sokat mér a sors, de sokat is ad neki kárpótlásúl, - kezdé a kapitányné, társnője kezét kezébe véve s meleg szeretettel tekintve szemébe. - Te a nők kiváltságosai közé tartozol s nem szabad elbátortalanodnod a jövő iránt.

- A szenvedés csak közönséges természeteket sújt le, te nem tartozol ezek közé, - folytatá hévvel Aszlaghyné.

- Miért ne? Nem látom át, miért képeznének e tekintetben kivételt a nemesebb jellemek, milyennek te tartasz engem, - viszonzá hitetlenül a grófné. - És miért rejlenék a lelki nemesség a szenvedés legyőzésében?... Ellenkezőleg, Amália. A ki mélyen érez, az kétszeresen szenved s ezek közé tartozom én is.

- Nem, nem, nincs igazad. Kitünő jellemek nagy eszmék, nagy tettek keresztülvitelére vannak teremtve és kivételes erélylyel felruházva. Nem szabad nekik a mindennapiasság sablonszerű szabályai szerint cselekedni. Ha csalódtál is az életben, le kell mondanod egy tekintetben reményeidről; van ezen más életkörülmény, mikben az oly lények, mint te, vigasztalást találnak s lelkierővel győzik le fájdalmukat.

- Köszönöm, Amália, a biztató szavakat, - mondá fáradtan Romána. - Igyekezni fogok megnyugodni a változhatatlanban s erőt venni fájdalmamon. Azt mondják, a gondviselés türelemre tanítja azokat, kiket szeret. A nap is sötét éjszakából kel föl... Talán az én számomra is létezik a körülöttem levő sötétségben valami jó, valami vigasztaló...

- Mit fogsz tenni? Látom, hogy menni akarsz s még alig mondád el idejöveteled okát.

- Tanácsot akartam tőled kérni, mit tegyek, hogy a találkozást Elemérrel kikerüljem s hogyan kezdjem meg a válópört... Most erre már nincs többé szükség. Határoztam. Ma este elutazom!

- Ne oly gyorsan, Romána. Előbb beszélni fogok Mihálylyal. Kikérdezem őt mindenről, azután tudatni fogom veled a valót. De esküdni mernék, hogy a mit nagybátyám beszélt, mindabból egy szó sem igaz.

Romána hitetlenül rázta szép, nemes formájú fejét. Elhagyta helyét, hogy távozzék, meleg búcsút vett barátnőjétől, ki az ajtóig kisérte őt s új és új bíztatással vigasztalta.

Romána lehaladva a lépcsőn, kocsijába ült, hol új fájdalom vett rajta erőt.

Most érezte csak, mennyire szereti a herczeget, kit eddig a férfiak eszményképének tartott; ez eszménykép a porba hullt előtte.

Kisirt szemekkel, halálsápadt arczczal, dideregve a belső kíntól, érkezett haza. Nelli rémülten tekintett reá, azt hitte, halálosan megbetegedett és remegő hangon tudakolta, mi történt vele, hol volt, mi baja? s orvosért akart küldeni.

- Semmit se tégy, Nelli, csak engedj pihennem. Ma este még, vagy holnap reggel elutazunk. Rendeld meg Ninának, hogy csomagoljon.

- Elutazunk?... Hova? Ily hirtelen, hisz tegnap még szó sem volt róla. Azonnal irok Miksának.

- Senkinek, Nelli, ha szeretsz. Utunkról nem szabad tudni senkinek, majd később útközben irhatsz neki.

- Majd elmondom később, ha nyugodtabb leszek, most képtelen vagyok a beszédre.

Szobája felé indult, kerülte nővére reászegzett rémült kérdő tekintetét; de hirtelen megállt, az előszobában férfihangokat hallott s a másik pillanatban Nina lépett a szobába.

- Udalrique herczeg kivánja látogatását tenni, - mondá, de meglepetve látta úrnőjének haragtelt mozdulatát, melylyel az feléje fordult.

- Mondja meg a herczegnek, - mondá emelt, parancsoló hangon, - hogy nem vagyok honn, sem ma, sem soha az ő számára.

Nina megdöbbenve állt előtte, az ajtóra mutatott, jelezni akarva, hogy a herczeg az ajtó előtt áll s hallja e szavakat. De Romána nem törődve ezzel, szobájába sietett s hallhatóan zárta magára az ajtót.

Ugyan-e perczben Udalrique jelent meg a küszöbön halálsápadt arczczal s Nellihez sietett.

- Hallottam a grófné izenetét, - mondá a felindulástól reszkető hangon, mialatt Nina kisietett a szobából, - s öntől, comtesse, kérek magyarázatot.

- És én nem adhatok felvilágosítást, - mondá akadozva. - Magam is a legnagyobb mértékben meg vagyok lepetve.

- A grófné haragszik reám, ez kétségtelen, - folytatá leverten Udalrique. - De miért, mit vétettem, miért e megvető bánásmód? Bármit tettem volna is, ezt nem érdemlem.

Vágyó, fájdalmas tekintettel függeszté szép beszédes szemeit az ajtóra, hol Romána alakja eltűnt, egész tartása kifejezte lelkének belső háborgását.

- Azt hiszem, nővérem beteg. Az utolsó idők izgató eseményei károsan hatottak idegeire. Nem tudom magamnak megmagyarázni viseletét, mely, biztosítom herczeg, önnek nem lehet kellemetlenebb, mint nekem.

- Köszönöm e jó és részvevő szavakat, comtesse, - mondá leverten Udalrique. - Ha bűnösnek érezném magamat, úgy nem esnék ily rosszul nővére bánásmódja, de tudva, hogy neki nálam jobb barátja nincs, kétségbeejt haragja.

- Ej, herczeg, ne vegye Romána szavait ily komolyan. Azt mondják, a nők szeszélyesek, s én hajlandó vagyok az egészet ennek tulajdonítani. Foglaljon helyet és beszélgessünk.

- De ez egyenesen a grófné tilalma ellen van, ki szavaival kiutasított lakásából.

- Ne törődjék vele. Ő szobájába zárkózott, én pedig egyedül vagyok, unatkozom s örülök, ha oly szellemes társaságban tölthetek nehány perczet, mint a kegyedé.

De Udalrique nem ült le. Nellinek a legkomolyabb dolgokról való könnyed felfogását ismeré, s egy belső szózat mondá neki, hogy itt valóban komoly dologról van szó és hogy neki nem szabad maradnia.

- Kegyed úgy látszik nem tartja elégségesnek az én marasztalásomat, herczeg? - kérdé önkénytelen gúnynyal. - A mint jónak látja.

- Most már ön is neheztel? Biztosítom, hogy a legnagyobb örömmel maradnék, ha nem tartanám azt a történtek után tolakodásnak.

- De hát mi is történhetett Románával? - kérdé tünődve Nelli. - Ma délelőtt elment Aszlaghynéhoz, hol hosszú ideig maradt. Pár percz előtt jött onnét kisirt szemekkel, a legizgatottabb kedélyállapotban vissza s tudtomra adta, hogy ma este vagy holnap reggel elutazunk...

- Azt nem tudom. Valami nagy dolognak kellett őt érnie, mert eddig hallani sem akart arról, hogy elhagyja a fővárost.

- Igy első teendőm, hogy Aszlaghynéhoz menjek s megtudjam tőle a történteket, - mondá élénken Udalrique s köszönve, gyorsan elhagyta a szobát.

- Halálosan szerelmes Románába, - mondá mosolyogva Nelli, azután nővére ajtajához ment kopogni, megkérdezendő tőle, mi baja a herczeggel, kivel szokása ellenére oly kiméletlenül bánt, mint az életben még soha senkivel. Ily bánásmódra ő nővérét nem is tartotta volna eddig képesnek.

Udalrique herczeg kocsijába vetve magát, Amáliához hajtatott, ki tartózkodással fogadta őt; a herczeg azonnal látta, hogy az ugyanazon ok miatt viseli igy magát, mint Szaniszlóy grófné, s hogy itt kétségtelenül fölvilágosítást nyerhet a történtekről.

- Egy csodálatos megfoghatatlan dolog miatt jövök önhöz, asszonyom, - mondá izgatott hangon.

- Foglaljon helyet, herczeg, - viszonzá Aszlaghyné szokatlan hideg udvariassággal.

- Nem. Egy perczre láttam, de határtalan megvetéssel bánt velem s ennek az okát öntől akarnám megtudni.

- A grófné félóra előtt innét ment haza. Én még kalapban, köpenyegben találtam, de egy pillantást sem vetve reám, szobájába zárkózott.

- Azt igen nehéz önnek megmondanom a nélkül, hogy kényes dolgot ne érintsek.

- Szóljon kérem, kínpadra feszít. Hisz ön legjobban tudja, mit érezhetek Romána viselete miatt.

- Legyen. Megkisértem elmondani a mi történt, bár, legyen rá elkészülve, hogy nem fog kellemes dolgokat hallani...

- Romána azért jött, hogy tanácsot kérjen tőlem, mit tegyen, miután levelet kapott ipjától, hogy férjével együtt visszatérnek a napokban.

- Mert Elemér azért utazott Marseillebe, hogy kedvesét kiragadja egyik barátja karjai közül, ki azt megszöktette s ha sikerült, úgy nem jön egyhamar vissza.

- Akkor, a milyen szenvedélyes ő, párbajt vívnak s a kimenetel kétséges, mert Tóni báró nagyon ügyes vívó és lövő.

- Nos mindegy. Ez alig tartozik ide. Mialatt erről beszéltünk, nagybátyám érkezett hozzám s különös dolgokat beszélt önről.

- Először is, hogy ön egy pár ló árát megfizette neki, melyet Elemér számára vásárolt, s melyet ön sohasem látott.

- Önmagára s a Szaniszlóy családra nézve. És engedje meg, ha azt mondom, hogy ebben igaza volt. Mily czímen tette ezt ön, mi a körülmények között meggondolatlanság volt, s beszédre ad okot, különösen, ha oly ember tud arról, mint Killjén báró?

- Ebben nem mondok ellent, de lehetetlen, hogy Romána grófnőt ez a csekélység oly fokig ingerelte volna, hogy úgy bánjék velem, a mint tette.

- Szükséges, hogy többet mondjak, herczeg? Nem találja el a többit, mit nagybátyám beszélt?

- Ez különös kérdés, asszonyom, - mondá meglepetve. - De én zavar nélkül felelhetek, a kaszinóban ebédeltem.

- Nincs rendes háztartásom, bár az összes cselédség nálam maradt a palotában, de untat egyedül ebédelnem.

- Soha! - kiáltott fel Udalrique tiltakozva. - Ezt beszélte Killjén? Hazudott!

- Mondtam ezt Románának, de ő kételkedett, - mondá élénken. - Vagy szereti őt s ekkor az lehetetlen, vagy ha ily társaságokban tölti idejét, úgy...

- Ezt tehették fel rólam? Hisz ez rám nézve olyan sértés, mintha szemembe mondanák, hogy becstelen vagyok.

- Csendesüljön, herczeg, - mondá Amália örömtől reszkető hangon. - Igy minden jól van. Kis fiam gyengélkedik, de mind a mellett ma még elmegyek Románához s tudatom vele, hogy egy szó sem igaz abból, a mit hallott s mi kétségbe ejté őt.

- Semmi más, és ez elmond önnek mindent. Romána szerelmét, reményét, melyet önhöz fűzött, féltékenységét és az iszonyú csalódást, mit e hírre érzett.

- Menjen, menjen mielőbb hozzá, asszonyom! - kiáltá kezeit kérően összetéve. - Mondja el neki, hogy imádom őt. Soha, mióta őt láttam, nőre nem is gondoltam s azon szent helyet, hol ő lakott, nem szennyezném be egy egész világért sem más nő jelenléte által.

- Mindezt szóról-szóra meg fogja tudni. Ilyennek tartom én önt, herczeg, s boldog vagyok, hogy ilyennek láthatom.

- De hát ön is elhitte rólam? Valóban jobb barátnőmnek tartottam, mint hogy ezt föltehettem volna, - mondá elkomolyodva Udalrique. - Most legalább tegye jóvá, asszonyom és világosítsa fel barátnőjét.

- Nem megy be férjemhez? - kérdé Amália, - nekem most beteg kis fiamnál van dolgom.

- Szivesen. Mikor megy kegyed Románához? Ne veszítsen sok időt s tudja meg tőle, mikor láthatom.

Ezzel elváltak. Udalrique a kapitány szobájába ment, Amália pedig beteg gyermekéhez sietett.

Szép, meleg alkony volt, a tavasz gyorsan közeledett, enyhe áramlat lebegett az utczák fölött. A sétaterek bokrai bimbózni kezdtek a kikelet hívására.

Szombat este volt s a járókelők és sétálók serege hullámzott az Andrássy-úton, hol Aszlaghynénak menni kellett Romána lakása felé.

Megérkezve a ház elé, föltekintett az ablakra s nagy meglepetéssel látta, hogy ott minden függöny le van eresztve, holott még kint világosabb volt, minthogy a szobákban már lámpák éghettek volna.

Nem tudta miért, de rosszat sejtett. Gyorsan haladt fel a lépcsőkön s a lakás ajtaja előtt Miksa grófot látta állni, nyitott levéllel kezében, melyet a házfelügyelő pár perczczel előbb adott annak kezébe.

- Mit olvas ön, gróf úr s miért áll itt az ajtó előtt? - kérdé Aszlaghyné, mire az olvasásából fölriadva, megismeré az érkezettet, kit addig nem vett észre.

- Nézze ezt a levelet, asszonyom, - mondá Miksa, kinek hangja a keserűség és izgatottságtól reszketett.

- Mert nem lehet. Sógornőm elutazott Nellivel és a komornával. Ime olvassa ezt.

- Mit mond ehhez? - kérdé Miksa izgatottan, midőn Aszlaghyné az olvasással készen volt.

- Ily gyorsan és ily titokszerűen! Mi juthatott eszébe s mi indíthatta, hogy ily titkon, szökve utazzék el?

- Senki sincs, megkisértém kétszer, háromszor, senki sem nyitotta ki. Megfoghatatlan!

- Jöjjön velem, - mondá a kapitányné. - Kisérjen haza. Az úton elmondom, a mi ma történt, ebből legalább megtudja az előzményeket s valamennyire megérti ezt a gyors elutazást.

Együtt mentek tehát végig a csendes utczán, ki az Andrássy-útra, lassú lépésben, mialatt Aszlaghyné elmondá a nála történteket s a későbbi párbeszédet Udalriquekel.

- Most már értem az okot, mely Románát ez eltűnésre indította, - mondá leverten Miksa. - Nem akart sem Elemérrel, sem a herczeggel találkozni s így nem maradt más hátra, mint elhagyni Budapestet.

- Szegény barátnőm, - sóhajtott őszinte részvéttel a kapitányné. - Milyen érzelmekkel távozhatott... Csak pár órát várt volna még, hogy felvilágosíthattam volna, mert bár nehezemre esik önnek, Elemér gróf fivérének, megmondani, de Romána lázasan szereti a herczeget és félek, hogy a csalódás, melyet nagybátyám előidézett benne, nagy bánatot okoz neki s talán beteggé teszi.

- De hát mi oka volt Killjénnek ez új alávalóságra? - kérdé heves megbotránkozással az ifjabb Szaniszlóy, megjegyzés nélkül hagyva társnője beszédének első részét.

- Félek, hogy valami különös czél vezette őt. De hogy mi, azt természetesen nem tudom.

Egy ideig hallgatva mentek egymás mellett. Egymást érték a robogó kocsik mellettük. Miksa minden perczben kalapjához nyúlt, gépiesen köszönté ismerőseit, de elmerült vonásain látszott, hogy lelke egészen más irányban van elfoglalva.

- Meg vagyok győződve, hogy Nelli ir nekem, bárhol legyenek is, - mondá aztán mintegy önmagát vigasztalva. - Türelmesen fogok várni, a mig levele megérkezik.

- És ha talán nem tenné, vagy Romána nem engedné meg neki, még egy ember van Budapesten, ki okvetetlen tudni fogja holtartózkodásukat, az ügyvéd, Márton Benő, kinél Romána pénze van elhelyezve, - mondá Amália.

- Igaz, de fog-e szólni, ha meg van neki tiltva? Nem, nem, én Nelli vonzalmára építem egész reményemet. Ő nem fog engem tudósítás nélkül hagyni.

Megérkeztek Aszlaghyné lakásához s nyomott kedélyhangulatban mondtak egymásnak búcsút. A kapitányné még egyszer türelemre inté fiatal társát, ki elválva tőle, lesütött, könnyes szemekkel folytatta útját, s csak későn este tért haza lakására. Álmatlanul tölté az éjszakát s a legnagyobb izgatottságban a következő napokat, mert a várva várt tudósítás menyasszonyától még mindig nem jött.

Időközben fölkereste az ügyvédet, de az erősen állitá, hogy nem tud a grófnők hollétéről semmit. Nem tudva idejével mit kezdeni, Miksa komolyan kezdett gondolkodni azon igéretről, mit sógornőjének tett: hogy valamely munkához fog s valamely pályára való előkészületeknek fogja szentelni idejét.

Mindenekelőtt Márton ügyvéd által akarta informáltatni magát vagyoni állása felől. A nyert felvilágosítások után szomorúbbnak s reménytelenebbnek látta anyagi helyzetét, mint valaha. Ófalu, a büszke családi birtok árverésre volt kitűzve. Atyja váltói megszámlálhatatlan mennyiségben keringtek a pénzpiaczon, az ő kis anyai részről örökölt birtoka tisztán állt s ezt meg is menthette volna a veszedelmes ártól, melyben a többi elveszett, de ugyanazt ismétlé Márton ügyvéd előtt, mit már atyjának mondott, hogy vesszen inkább minden vagyona, mint hogy hitelezőiket megkárosítsák s még nevük is be legyen szennyezve.

Az ügyvéd meg akarta czáfolni nézetét, mondván, hogy az ő vagyona az övé s az adósságcsinálásban ő nem vett részt, így nem is felelős a fizetetlenül maradandó váltókért. De Miksa hallani sem akart róla. Kérte az ügyvédet, hogy rendezze mielőbb ügyeiket s feltette magában, hogy valamely tisztességes állást keres...

De ezt könnyebb volt gondolni, mint elérni. Most látta csak, hogy mily hiányos volt nevelése s hogy mily kevés barátja van az embernek, ha reájuk szorul. Előkelő és gazdag rokonai kinevették őt, midőn kenyérkeresetről beszélt, gazdag házasságot ajánlottak neki, elmondván, hogy hány szép és gazdag leány van a világon, kik örömmel lennének Szaniszlóy grófnék, azután hogy hozzá nem méltók az ilyen tervek, képzelődések. Mi lehetne ő, Szaniszlóy gróf?! Hol találna nevéhez, rangjához megfelelő állást, mit mondanának rokonai és ismerősei? Minden szalon bezárulnék előtte. Ő maga is kezdte belátni, hogy semmi pályára sincs készültsége és a legkétségbeesettebb kedélyállapotban töltötte napjait, majdnem rettegve attól, ha atyja és bátyja csakugyan megérkeznének, kikkel még találkozni sem óhajtott, szivben-lélekben elidegenedvén tőlük.

Mély tünődésben töltötte napjait, mig végre egy reggel nyájas napsugár lopódzott lelkének sötétségébe egy levél alakjában, melyet inasa adott át neki.

Azonnal felismeré Romána irását, a boritékra pillantva látta, hogy azt Meránban adták postára.

- Végre, végre! - kiáltá, reszkető kezekkel bontván fel a levelet s mohón kezdett olvasásához.

- Tehát Meránban vannak! - kiáltott fel örömmel Miksa. - Ma este még odautazom. - És vége volt minden búnak, bánatnak, pálya és munka után való keresésnek, tünődésnek. Azonnal csomagolni parancsolt inasának.

Magához vette Romána levelét és ragyogó arczczal futott Aszlaghyékhoz, hogy közölje velük a jó hírt és utazási tervét s hogy egyszersmind búcsút vegyen tőlük.

A kapitány végig hallgatva a levél tartalmát, figyelmeztette azon kérésre, hogy várja be visszajöttüket Budapesten, mi - úgy látszott soraiból, - Románának határozott kivánsága volt.

- Nem lehet, nem tehetem... - viszonzá Miksa. - Megőrülnék a várakozásban. Most, hogy tudom hol vannak, utánok kell mennem.

- Én pedig azt mondom, Miksa gróf, maradjon, - mondá Amália. - Mint Romána irja, nem sokára visszajönnek s meglehet, hogy kellemetlen lenne neki a nem várt látogatás, melyet egyenesen ellenzett.

A fiatal Szaniszlóy kissé elbátortalanodott e figyelmeztetésre. Sok tanácskozás és ellentmondás után végre mégis engedett. Lemondott utazási szándékáról s megigérte Aszlaghyéknak, hogy bevárja Nelli levelét.

Alig hogy búcsút vett tőlük, a kapitányné Udalrique herczegnek irt nehány sort, melyben tudatta vele az ujdonságot, nem kételkedve, hogy azzal örömet okoz neki azon nagy nyugtalanság után, miben a herczeg már napok óta élt Romána eltűnése miatt.

Miksa csakugyan várt, nem utazott el s az igért levél két nap mulva meg is érkezett, de nem nagyon megnyugtatólag hangzott.

Ez elég nyugtalanító és kétségbeejtő tudósítás volt. Miksa bármennyire szerelmes volt is Nellibe, ismerte változékony természetét, könnyelműségre valló hajlamát. Dühös szitkot röpített ki ajkain s haraggal dobta le a levelet, melynek érkeztére oly meleg reménynyel és sovárgó türelmetlenséggel várt már napok óta...

- Oh, mily külömbség e két nővér között, - sohajtá önkénytelenül. - Mily törpének látszott előtte menyasszonya, Romána eszményi jelleme, magasztos szive mellett.

Most már valóban elhatározta, hogy utazik. Hartenegg veszélyes vetélytárs lehetett. Előkelő, csinos, gazdag, bár úgy emlékezett, hogy igen egyszerű észtehetségű volt, de ez a leányok előtt nem hiba, mihelyt udvarolni tud, jó lovas és jó tánczos.

Újra csomagoltatott. A következő nap akart elutazni, de az éjszakán át más határozatra jutott. Nemes érzése azt mondá neki, hogy férfiatlanság volna ily levél után Nelli után futni, Romána egyenes tilalma ellenére. És bármily féltékenységet érzett is s bármint szerette is Nellit minden hibái daczára, nem utazott el. Sötét komor gondolatokkal tölté napjait, és Nelli leveleire nem felelt. Nagy levertségében eszébe jutott Udalrique, kit régen nem látott; levert kedélyállapotában elképzelé annak helyzetét, kiről meg volt győződve, hogy változatlanul s meleg szivének egész odaadásával szereti Románát.

Maga sem tudta, miért kerülte eddig a herczeget, kivel azelőtt a legjobb barátságban volt. Valami különös megmagyarázhatatlan érzés tartá őt távol tőle annak a tudatában, hogy a herczeg fivére nejét szereti, ki végre is férjes nő volt s az ő sógornője. Legkevésbbé sem kárhoztathatta őt ezért, sőt Románát sem, ki oly boldogtalan volt férjével, de rokonsági szempontból helyteleníté e viszonyt.

Most azonban maga sem tudta miért, vágyat érzett a herczeggel találkozni. Szenvedőtársának tekinté, ezért különösen tisztelte, becsülte, sőt vonzódott hozzá. Oly kifogástalan férfinek tartá, a milyet keveset ismert, s elhatározta, hogy felkeresi őt palotájában, mely egykor Románáé volt s hol annyi felejthetlen szép napot, annyi boldog órát töltött, mialatt a család feje fölött oly sötéten és gyorsan tornyosultak a felhők...

Igazi szivfájdalmat érzett, midőn a kapun belépve, a régi portás ismerős arcza fogadta őt, mondván, hogy a herczeg otthon van.

A lépcsőkön, minden lépten, régi emlékre talált. A szőnyegek, virágok, minden a régi helyen, mint azt Romána rendeztette. Az előszoba bútorai, a salon ismerős csillárja, melynek fényénél oly gyakran tánczolt, a mellékszoba, hová Mihály, a komornyik örvendő arczczal vezette, mely azelőtt Romána boudoirja volt, most pedig kevés változtatással a herczeg nappali szobája, mintha Udalrique félt volna abban valamit változtatni.

Udalrique belépni látva őt, némi meglepetéssel, de örvendő arczczal ment elébe. Miksa elfogultan szorított vele kezet s pillanatig nem tudott szólni, nem volt képes felelni a háziúr nyájas kérdezősködésére jövetele iránt.

- Hogy pusztán látogatási szándékból keresett volna fel, kedves Miksa, - mondá a herczeg, - azt alig merem hinni azon tartózkodás után, mit irányomban tanusított, s igy azt kell hinnem, hogy valamely ügy vagy czél vezette hozzám.

- Semmi, herczeg, - viszonzá élénken Miksa. - Biztosítom, hogy egyedül azon vágy, látni önt, oly hosszú idő után. Nagyon szomorú napokat töltöttem az utolsó időben, s vágytam az ön kellemes társasága után.

- Nagyon örülök e nyilatkozatnak s jövetelének nem kevésbbé, - viszonzá a herczeg, szivarral kinálva meg vendégét. - Mily hírei vannak a grófnőkről, kiknek hollétéről Aszlaghyné beszélt nekem. Meránban vannak.

- Tegnap kaptam levelet Nellitől, melyben tudatja, hogy nemsokára visszajönnek.

- Nagy öröm ez önnek, kire nézve oly sokat jelent ez a visszatérés, - mondá mosolygva.

- Sőt ellenkezőleg, ön tudja, hogy mennyire szeretem Nellit, de az sem lehet titok kegyed előtt, hogy körülményeim egy ideig még nem engednek nősülnöm.

- Én pedig nem helyeslem az ily hosszadalmas mátkaságot, - viszonzá gyorsan a herczeg, mintha nem kivánna társa utóbbi nyilatkozatára reflektálni. - Önök el vannak jegyezve, Nelli gazdag s nincs mire várniok és miért halasztani az esküvőt?

- Lépjen fel erélyesen. Úgy tudom, a grófné hosszabb útra akar indulni a tavasz vége felé, előbb mindenesetre tartsák meg az esküvőt.

Miksa meglepetve pillantott reá. Oly különös hévvel ejté az ki e szavakat, mintha ez ügyben személyes érdekei volnának.

- Csak nehány sort, melyeket tegnap közölt velem. A kapitányné szeretett volna neki válaszolni, de miután azt irta a grófné, hogy pár nap mulva itt lesz, nem válaszolt.

Miksa gondolkozva függeszté szemeit társára, ki szemközt ült vele s hömpölygő füstfelhőket eresztett ki szép formáju ajkai körül, mik mindig készen voltak a mosolyra, bár most kissé erőltetettnek látszott arczán a derültség.

- Mondja meg, herczeg, tulajdonképen mi tartóztatja önt ily hosszasan Magyarországon. Úgy tudom, csak mint átutazó kereste fel a tél elején Budapestet? - kérdé Miksa.

- Eleinte a farsang, később másféle érdekek, megszerettem ez országot, megvettem ezt a palotát, s nekem mindegy akár hol vagyok, egyedül állok a világon.

- Senkim, egyetlen gyermek voltam. Atyám korán meghalt s anyám nevelt, ki pár év előtt szintén elköltözött e földről.

Oly mély, igazi meleg fájdalommal ejté ki e szavakat, hogy Miksa, ki mindig nagyon fölületes emberek között forgott, csodálkozva nézett reá.

- Mi spanyolok meleg éghajlatban születvén, melegebben is érzünk mint mások.

- Anyja halála által nagy veszteséget szenvedett? - kezdé Miksa mind nagyobb érdeket érezve a herczeg és annak szavai iránt.

- Kimondhatatlan nagyot. Az oly férfiak, kik anyjuk mellett nőnek fel, rendesen jobbak, gyengédebbek, magukba szívják a női finomságot s mélyebben éreznek.

- És könnyebben ébred fel szivükben a szerelem. Nemde herczeg? - kérdé nem minden vonatkozás nélkül Miksa.

- Azt nem mondhatom. Legalább magamról nem. Közel harmincz éves vagyok s egyetlen egyszer szerettem. Meglehet, hogy olyan anya után, mint az enyém volt, válogatósabb vagyok, mint más férfiak, de nem könnyen tudtam felhevülni...

- Igaza van. Tökélyt kerestem, valódi nőt, s a futó kalandok sohasem elégitettek ki, még pillanatra sem. Egyszer anyámmal beszéltem ily dolgokról s ő idézte nekem Claudius Mátyás uram mondását: Ne felejtsd el, hogy egykor a te anyád is leány volt! Ez oly mély benyomást tett reám, hogy sohasem tudtam elfelejteni.

- Igenis nem. Melyik férfinak ne volnának. De nem elégítettek ki. Nagyon üres, felületes és érdekhajhászóknak találtam a nőket; szerintem a mit pénzért meg lehet kapni, annak nincs értéke. Azután az ilyféle összeköttetéseket nagyon nehéz lerázni.

Miksa még szerette volna e tárgyat folytatni, de félt tolakodónak látszani, azután egy kényes határ is volt közöttük, melyet átlépni, de még megközelíteni is kényes dolog volt, s így Miksa elhallgatott, várva, hogy Udalrique folytassa vagy elejtse a társalgást. De az úgylátszott nem érzett kedvet tovább társalogni; pár pillanatnyi csend állt be, mialatt Miksa elhagyta helyét.

- Kegyed tehát egyhamar nem szándékozik hazájába visszatérni? - kérdé kezet szorítva Udalriquel.

Az ifjabb Szaniszlóy önkéntelen lesüté szemeit társa kutató tekintete előtt.

- Jól tudok nyelveket, a francziát és spanyolt meglehetősen birom, hazámban ennek kevésbbé vehetem hasznát, s arra gondoltam, ha ez ismereteket érvényesíthetném külföldön. Például az ön szülővárosában Barcellónában, vagy Madridban egy nagyobb czégnél mint levelező...

Akadozva mondá e szavakat s finom arisztokratikus arczát sötét pír önté el. A szégyen pírja. Egész életében nem hallott mást, minthogy a munka csak alant álló és születésű embereknek való. És ezen hitet még nem tudta egészen elfojtani, bár a munkára való szándék már megérlelődött benne.

Udalrique elrejté meglepetését e nyilatkozat fölött, nehogy még inkább zavarba hozza társát.

- Ha nem utazom is még most hamarjában, - mondá nyájasan, - összeköttetéseimnél fogva önnek Párisban és hazám minden városában segítségére lehetek. Ha elhatározta magát, tudassa velem s én a legnagyobb örömmel járok kezére.

- Köszönöm, - viszonzá titkolhatatlan meghatottsággal Miksa; gyorsan búcsút vett s különös érzelmekkel hagyta el a palotát.

Útközben hazafelé önkéntelen összehasonlítást tett Udalrique és más férfiak között, mi annak összehasonlíthatatlan előnyére ütött ki. A legtöbb férfi nem is tartotta volna másnak a herczeg beszédét szenvelgésnél. Mert a minek hiányát érezzük magunkban, annak létezését rendesen másnál sem akarjuk hinni, s az írígység nem engedi, hogy azt máskép mint gúnynyal tekintsük vagy egyenesen kétségbevonjuk.

De Miksánál nem így volt. Ő születésével csodálatos jó hajlamokat hozott a világra s csak a ferde nevelés és a folytonos rossz környezet volt oka, hogy csak eddig nem juthattak érvényre. Egy oly katasztrófára volt szüksége, mint a minő családját érte, hogy jó ösztöne felébredhessen benne. A tapasztalat pedig megmutassa neki, a mi helyes, s a szemüveg, melyen át egyoldalulag nézte az életet, lehulljon szeméről.

Nehány nap mulva e látogatás után, mely idő alatt nem válaszolt Nelli levelére, levelet kapott menyasszonyától, mely mutatá, hogy a grófnők már a fővárosban vannak.

Azután átadta levelét az inasnak s pár percz mulva útban volt Romána lakása felé; dobogó szivvel haladt végig az Andrássy-úton, föl a lépcsőkön, maga sem tudva, mit fog mondani s mit hall ott a nőktől, mert a dragonyos főhadnagy nem ment ki a fejéből, és elhatározta, hogy ha Nelli szabadulni akar tőle, egy szóval sem kivánja őt igéretére emlékeztetni. Ő, a szegény Szaniszlóy gróf, a dúsgazdag Hartenegg főhadnagygyal nem akart vetélkedni.

A nőket egyedül találta. Romána külseje feltünően megváltozott, azelőtt is nagy halványságát beteges szin váltotta fel. Tekintete fáradt, egész lénye kimerült volt, azt a hatást tette a szemlélőre, mintha nagy betegségből lábbadozót látna maga előtt.

Szokott nyájasságával fogadta sógorát, ki melegen szorítá ajkaihoz kezét, azután Miksa Nellit üdvözlé nem minden tartózkodás nélkül, majdnem hidegen; a leány viruló szinben volt s a legjobb kedvben látszott lenni.

- Miért nem válaszolt levelemre? - kérdé tettetett nehezteléssel s kihívó mosolylyal.

- Miféle felelet ez? Nem fogadom el mentségnek, mondjon más, okosabb és elfogadhatóbb okot.

Nelli hátat fordított neki. Tehát heves neheztelés... ezzel fogad. Jó, legyen kivánsága szerint. Félre ült egy karszékbe s könyvet vett kezébe, mintha olvasna.

Miksa Románához fordult, kinek finom szemöldökei önkénytelen összébb huzódtak nagy beszédes szemei fölött, vonásai aggodalmat, elégedetlenséget fejeztek ki.

- Mennyire örülök, hogy látlak, - kezdé Miksa kettős melegséggel sógornőjének. - Nem is mondhatom, mily nehezemre esett váratlan és gyors elutazásod.

- Beteg, izgatott voltam, legjobbnak tartám levegőt változtatni, - viszonzá Romána.

Pillanatnyi hallgatás állt be, mely alatt Nelli kiváncsian felpillantott könyvéből.

- Nem tudnak nálam nélkül semmire menni, - mondá gúnyos, ingerkedő hangon, azután tovább olvasott.

- Elemérről? - kérdé Miksa. - Semmit. Mintha a föld nyelte volna őket el. Semmi hírük azóta.

Romána önkénytelen sóhajtott. Fájó sebet érintett ez a két név szivében.

Egy ideig nagyon lassan, akadozva ment a társalgás. Végre Nelli, mintha megúnta volna a csendet, ledobta könyvét s elhagyta a szobát. Alig hogy becsukódott utána az ajtó, Romána élénken fordult Miksához.

- Igen, - folytatá határozottan a grófné. - Belátom, hogy nincs miért halasztani azt s elhatározott szándékom, mielőbb neked adni Nellit.

- Tudom, hogy levelében megsértett. Miután nem válaszoltál neki, elmondá, mit irt. De biztosítlak, hogy nem volt semmi rossz szándéka vele. Ő ma is úgy szeret téged, mint azelőtt, s ha te nem változtál, nincs semmi akadály a házasság ellen.

Majdnem hévvel, rábeszélőleg ejté ki e szavakat Romána, a mi nem kerülte ki Miksa figyelmét.

- Mi változtatta meg szándékodat? - kérdé tartózkodva Miksa, - elutazásod előtt nem voltál oly hajlandó.

- Biztosítva akarom látni Nelli jövőjét. Ő jószivű, nemes gondolkozású, de kissé szeles, talán hajlamokkal bir a könnyelműségre s meggyőződtem, hogy jobb mielőbb férjhez adni.

- Mily különös szavak, Miksa, - viszonzá csodálkozva s kellemetlen meglepetéssel Romána, - kételkedhetnél Nelli szerelmében?

- Oh Romána, - viszonzá fájdalmas kitöréssel az ifjú, - ha ő hozzád hasonló volna...

- A klastromban volt. Azelőtt pedig anyjánál, ki miatt te annyit szenvedtél. Az utolsó évben volt ő csak veled s ez nem sokat változtathatott rajta.

- Nem változtam érzelmemben iránta, de ama levél által bizalmam ingott meg. Hisz' előttem van egy szerencsétlen házasság minden borzalma! Oh, ha ő csak egy kicsit, egy parányit hasonlítana hozzád.

Betakará kezeivel arczát s Romána látta, hogy igazán mélyen érzi, a mit mond és hogy kimondhatatlanul szenved.

Önkénytelen elhagyta helyét, az ifjúhoz lépett s annak vállára tette kezét.

- Hiszesz annak, a mit én mondok? - kérdé nyájas bensőségteljes hangon tőle, mire az megragadta a finom ujjakat s ajkaihoz vonta.

- Szentségnek tartom minden szavadat, imádlak és bámullak, - viszonzá lelkesülten.

- Úgy hallgass reám. Ne kínozd magad, ne kételkedjél... Nelliben a legjobb alap van, de jó embernek kell őt vezetni, helyes példát kell látnia maga előtt; olyan természet ő, mint a legtöbb ember; gyenge, eltántorítható; vigyázni, ügyelni kell reá s a legjobb nő és anya lesz belőle, kivel boldog leendesz, ha - szereted.

Miksa tekintetében öröm villant fel e szavakra, mert úgy érezte, hogy sógornője igazat mondott. Romána állításában vakon bízott, annak komoly, meggyőződésteljes hangja visszaadták neki bizalmát.

- Menj be Nellihez, - mondá kérő hangon Romána. - Beszélj vele. Értsétek meg egymást. Ő örömmel, boldogsággal jött vissza, s ha nem volt ideje ezt neked megmutatni, hideg szavaid tették, mikkel első tréfás kérdését viszonoztad, mire ő egy csókot, vagy nyájas ölelést várt volna...

Miksa boldogan sietett a mellékszobába s Romána fáradtan hullt egy székbe és kezeibe temette arczát, mintha a beszéd teljesen kifárasztotta volna.

Hosszú ideig ült így. A nyitott ablakon meleg tavaszi levegő áramlott be, s az átelleni földszintes ház ereszéből vidám fecskecsiripelés hangzott be hozzá. Az üde természet összes jelképe a város rideg kőházai között, hova a tündöklő nap, mely erdőt, mezőt eláraszt fényes melegével, csak lopva küld be egy-egy sugarat, hogy emlékeztesse a lakosokat a kint duzzadó életre és a megérkezett kikeletre.

Kikelet! Hány ember nem tud arról semmit. Románát szomorú sötétség vette körül. Egész élete gyorsan távozó reményből és hosszú csalódásból állt. Rideg mult, fájdalmas jelen és kietlen jövő. Igy töltve napjait, nem várt, nem kivánt, nem remélt egyebet, mint a halált. Forró könnyek hulltak arczára, midőn halk ajtónyilást hallott háta mögött s mielőtt visszafordulhatott volna, szerető karok ölelték őt át és Aszlaghyné állt előtte.

- Amália! - kiáltá gyorsan letörülve könnyeit Szaniszlóyné örömteljes meleg hangon.

- Te sirsz? - kérdé az megcsókolva selyemhaját s melegen megszorítva kezeit. - Félre e kínos könnyekkel. Azért jöttem, hogy megvigasztaljalak s megmondjam, hogy egy szó sem igaz abból, a mit nagybátyám Udalriqueról beszélt. Úgy él ő, mint az egykori Toggenburg. Egyedül érted és neked, ezt esküvel erősíthetem.

- Mit, hogyan? - hebegé föllángoló tekintettel Romána, míg arczán kétség és remény váltakozott.

- Az egész rege és koholmány volt. Soha női láb át nem lépte a palota küszöbét, mióta az a herczeg tulajdona. Beszéltem Mihálylyal s magával Udalriqueval. Bámult e föltevésen, hogy én és különösen, hogy te képes voltál ezt róla elhinni.

- De hát mily czélból beszélte ezt nagybátyád nekünk? - kérdé csodálkozva.

- Azt nem tudom. Mióta veled utoljára nálam találkozott, többé nem mutatta magát, azt hiszem elutazott a fővárosból.

- De úgy van-e, a hogy mondod? - kérdé a grófné, kinek a hosszú bánat után megfoghatatlannak látszott ez az örömhír.

- Kételkedhetel? Mily czélból akarnálak megcsalni? - Udalrique elutazásod óta naponként vendégünk. Nem szűnik meg rólad beszélni, felőled álmodozni. Sohasem láttam férfit, ki hozzá hasonlóan tudott volna szeretni.

Romána átszellemülten mosolygott. Szelíd, bájos arcza percz alatt virúlásnak látszott indulni. Halványságát égő pirosság váltotta föl, szemei tündököltek a belső boldogság érzetében.

- Ma nem. - Oly kimondhatatlan boldog vagyok, hogy félek gyengeségemtől, minek ma még nem szabad átengednem magam, s ha a herczeg e perczben belépne, keblére, karjaiba borulnék.

- És ő megérdemelné azért a kínért, a mit neki kételkedésed és távolléteddel okoztál.

- Ha szabad volnék, - mondá vágyó sóhajjal Szaniszlóyné. - Ha azt tehetném, a mit óhajtok, akkor egy perczig sem haboznám Udalriquet fogadni s megmondani neki, hogy szeretem, azon kettős szerelemmel, mely az ifjuság első varázsából s a csalódás keservéből támadt remény hitvallásából áll. De még nem jött el e vallomásnak az ideje.

Amália felelni akart, de e perczben felnyilt a mellékszoba ajtaja s Nelli és Miksa léptek ki, ragyogó kifejezéssel arczukon. Mindketten a legjobb kedvben siettek Aszlaghyné üdvözletére. Romána látta, hogy minden rendben van köztük is, nagy kő esett le aggódó szivéről.

Azután kevésbbé izgató dolgokról folyt a társalgás. A kapitányné tudakozódott Meránban töltött napjaikról, szórakozásaikról, mire Nelli nagy ékesszólással irta le az ottani szép vidéket, de a kirándulások s mulatságok elbeszélésénél őrizkedett Hartenegg gróf nevét említeni.

Mintegy félóra mulva búcsút vett Aszlaghyné s halkan megkérdé Románától, mikor jöhet el Udalrique herczeg.

- Holnap, - viszonzá az, majdnem remegve a kilátásra, hogy a herczeget viszontlátja. Az egész napot új izgatottságban tölté, azon tudatra, hogy a következő nap elhatározó lesz életében.

Gyakran különös előérzeteink vannak, miket meg nem magyarázhatunk magunknak, de határozottan sejtjük, hogy valami különös nagy eseménynek állunk küszöbén.

Igy volt Romána is. Egész napját Nellivel és Miksával töltvén, látszólag érdekelte őt azoknak társalgása. Élénk részt vett a jegyesek tervében a jövőre nézve. Megbeszélte velük az esküvő napját, a nászutazást, letelepedésüknek helyét, de gondolatai koronként messze kalandoztak, ez nem tűnt fel az ifjú párnak. Megszokták Románának álmodozását s mindketten tudták, hogy van arra elég oka.

A következő nap hűvös, szeles volt, mint tavaszszal szokott lenni, midőn majd nap-fényesre, majd borultra változik az idő, mint az emberi kebel remény és kétely közötti hullámzása.

A délelőtt egyhangúan telt el; mintegy három órakor Nelli a komornával bevásárlásokat ment tenni.

Romána egyedül volt honn. Gondolatokba merülve ült az ablaknál s minden kivül hallott neszre összerezzent, mert tudta, hogy Udalrique jön nemsokára.

Csengetést hallott kivülről; önkénytelen felugrott helyéről, a nyugtalanság kergeté fel őt, örömtelt kifejezéssel függeszté tekintetét az ajtóra, hangos beszédet hallott, de ismeretlen hangot, mely nem a herczegé volt.

Pár pillanat mulva megnyilt az ajtó s nagy meglepetésére és haragjára, az inastól követve Killjén bárót látta belépni.

- Kegyed itt? Hogy merészel hozzám jönni? - tört ki sokkal élesebben, mint szokása volt.

- Mondtam ennek az úrnak, hogy szoros tilalmam van... - hebegé rémülten az inas, de asszonyának egy intésére távozott.

- A sors úgy akarja grófné, hogy mindig kellemetlen hirt mondjak önnek, pedig Isten látja...

- Éltemet adnám boldogságáért, de tudja, hogy csak eszköz vagyok a sors kezében.

- Távozzék, - folytatá keserűen Killjén. - Tehát elmondom a miért jöttem, férje három nap előtt párbajt vívott Tóni báróval s veszélyesen megsebesült.

- Igaz ez? - kérdé azután halk kételkedő hangon. - Okom van reá, hogy állításaiban kételkedjem.

- A legtisztább valóság. Az okot e párbajra eltalálhatja, grófné, nem kell elmondanom.

- Nem kivánom találgatni. Ha igaz, a mit mond, úgy ma még Marseillebe utazom.

- Ön angyal, grófné! - mondá önkénytelen bámulattal. - Ez a föld, ez a világ nem érdemes önre.

- Nem végeztem el, - mondá Killjén: - még mondanom kell önnek valamit, grófné. Bűnös vagyok, s a ki önt látja, abban önkénytelenül föltámad a lelkiismeret, bocsásson meg nekem. Hisz az ön neve nem Romána, hanem Jóság és Bocsánat!

- A mi kínt és szomorúságot okoztam önnek multkori beszédemmel Aszlaghynénál, felejtse el. Egy szó sem volt abból igaz, az olyan ember, mint én, sok mindenre reá vehető, s másnak a keze játszott bele a dologba, én csak eszköz voltam.

- Szaniszlóy grófnak, az ön ipjának, ki féltette önt a herczegtől, fiáért tette, hogy önt elidegenítse Udalriquetól, s nekem oly jutalmat igért, a miért mindenre vállalkoztam.

- Megigérte, hogy visszavezet azon körbe, hol születtem s melyből régóta ki vagyok zárva.

- Ez hiú ámitás volt. Ipamnak nincs arra hatalma, hogy ezt tegye addig, mig önmaga nem igyekszik visszanyerni egykori állását tisztességes munkával, mi tiszteletre gerjeszti majd azokat, kik most megvetik.

- Semmi sem lehetetlen, ha komoly akarattal fogunk hozzá. Nem ismeri D'Harlevillenek azon igaz és nagy lélektani mondását: »Impossible est un mot, que je ne dis jamais.« Kövesse ezt és megváltozik.

Killjén mindnagyobb bámulattal szemlélte Románát. Már magában hihetetlen volt neki, hogy az a nő, ki szépség, erény, jóság és minden irányban tökéletes, szóba áll vele azok után, mik közöttük történtek s most még tanácsot ad neki... Neki, az elveszett, megrovott bűnösnek! És felteszi róla, hogy ő még képes megjavulni. Ez már félig az igéretföldje volt neki, kezdte visszanyerni önbizalmát.

- Engedje, hogy megcsókoljam ruhája szélét, - mondá akaratosan, s mielőtt Romána megakadályozhatta volna, lehajlott és ajkaival érinté Romána ruháját.

- És most Isten önnel! - mondá reszkető hangon. - Ne induljon addig, mig ipjától sürgönyt nem kap, ki fia mellett van s tudatni fogja önnel, ha annak állapota rosszabbra fordulna.

Ezzel gyors léptekkel hagyta el a szobát, Románát a legnagyobb izgatottság és felindulásban hagyva. Hosszasan csengtek fülébe e szavak: ha rosszabbra fordulna.

Nehány percz mulva Udalrique jelenteté magát, Romána pár lépést elébe ment s reszketve nyújtá neki kezét.

- Tudom, hogy kishitűségemmel sértettem önnek önérzetét, de vannak dolgok, mik oly nagy fájdalmat okoznak, hogy nem uralkodhatunk magunkon s ilyenkor félelmünk elrabolja hitünket.

- Romána! - kiáltá lázas melegséggel s boldog reménynyel Udalrique, de a nő hátrább húzódott tőle.

- Ne most... Ne mondjon semmit. Tudja, hogy nekem csak egy reményem, egy boldogságom van még e földön, - ön, s a csalódást ebben az egyben lehetetlennek tartám átélni. De mindennek elmondására most nincs idő, férjem nehéz sebesülten fekszik, talán a halállal vívódik.

- Párbaja volt Marseilleben. Miért, nem tudom. Nem is kérdezem, ha tudnám, talán visszatartana azon elhatározásomban, hogy hozzá utazzam.

- Gondolja meg, mit tehetnék mást, - folytatá Romána nyugtalanul s majdnem félve társának feleletétől.

- Ipamat! - viszonzá elfogultan a grófné, nem akarva Udalrique válaszát megérteni.

- Tegyen, a mint legjobbnak látja. Az, a mit kegyed akar, mindig a legjobb, mert itéletét, tetteit szive s Isten vezérli.

- Köszönöm, - mondá meghatva Romána. Sohasem felejtem el e szavakat. Ha újra találkozunk megmondom azt, a mit ma nem lehetett.

Udalrique elragadtatva pillantott reá s boldog érzelmekkel, nyájas reménynyel telve hagyta el a szobát.

Komor várakozásban telt el a nap, de Marseilleből nem érkezett semmi tudósítás.

Nelli előttevaló nap hazaérkezvén vásárlásaiból, megtudta az Elemérről szóló hírt; midőn Miksa estefelé meglátogatta őket, sürgönyt mutatott a nőknek, melyben atyja tudatta vele, hogy Elemér veszélyes sebet kapott. Igy meg volt erősítve az, mit Killjén beszélt Románával.

Midőn a következő nap Aszlaghyék meglátogatták a grófnőket, Románát a legtürelmetlenebb hangulatban találták. Udalrique beszélte nekik a Marseilleben történteket s Amália azonnal barátnőjéhez sietett, tudva, hogy az mily kedélyállapotban lehet. Szórakoztatni akarta, de az alig volt képes annyira erőt venni nyugtalanságán, hogy az általános társalgásban résztvegyen.

A kapitány elmondá, hogy egészsége teljesen helyreállt s nemsokára visszatér a tengerre, Miksa beszélt arról, hogy Udalriqueot kérte, miként Barcellona vagy Madridban szerezzen állást neki. Amália kis fiáról beszélt s minden tárgyat kimerítettek, hogy Románát elvonják kínos gondolataitól... Csak Aszlaghyné tudta valósággal, hogy barátnője miféle válság előtt áll.

Lomha lassúsággal teltek az órák. Romána megemlíté, hogy kötelességének tartaná elutazni Marseillebe, ha ipja csak egy szóval is tudatta volna vele férje betegségét, de a hallgatásból az látszik, hogy jövetelét sem ő, sem Elemér nem óhajtják.

Senki sem mondott ellent e következtetésnek. Oly titokszerű volt az egész esemény, hogy a valót egészen tisztán senki sem tudta, talán csak Killjén, kit azonban Aszlaghyék nem láttak, Miksa őrizkedett őt felkeresni, Romána pedig tudta, hogy nem mutatja magát nála többé.

Igyekezett tehát más gondolatokkal foglalkozni, miben környezete teljes erővel támogatta. Az estét csendes, közönyös társalgással tölték, mig késő este nem lett s a thea után Aszlaghyék és Miksa búcsút vettek.

Midőn a kapitány nejével kilépett a kapun s Miksa gróftól elváltak, ki ellenkező irányban lakott tőlök, nemsokára Udalrique herczeg lépett elébök, ki a háztól, hol Szaniszlóy grófné lakott, nehány lépésnyire várt reájuk.

- Önökre vártam, megtudni a történteket. Mi hír van a sebesültről? - mondá a herczeg, gyors lépésben haladva mellettük.

- Semmi! Vagy jobban van Elemér, vagy meghalt s az öreg gróf útban van hazafelé s érdemesnek sem tartja, hogy tudósítsa az özvegyet; ezektől a könnyelmű emberektől minden kitelik.

Az »özvegy« szóra a herczeg arcza lángpiros lett, de a házaspár a sötétség miatt nem vehette azt észre.

Hullámzó sokaságon haladtak keresztül, az operának éppen vége volt s éneklő, fütyülő tömeg között kellett keresztül törniök, kik a hallott zene- és énekáriákat ismételték.

- Ha Elemér meg talál halni, - kezdé kis idő mulva Aszlaghy, - a sors valóban kegyesen bánnék vele. Tegnap hallottam az ügyvédtől, hogy egész lánczolata a szégyen- és kellemetlenségeknek vár reájok s hogy Miksa vagyona is rámegy az adósságokra.

- Pedig Miksa jobb sorsra volna érdemes, - viszonzá melegen Udalrique, visszaemlékezve együttlétökre, midőn az ifjú Szaniszlóyt oly oldalról ismeré meg, a minőről, itélve családja után, sohasem hihette volna.

- Említé, hogy önnek pártfogását kérte, herczeg, - mondá Aszlaghyné, - de azt hiszem, most nem lesz erre szükség... Romána eljegyezte neki nővérét s Nelli gazdag.

- Nem férfias dolog neje vagyonából élni, - mondá a kapitány, - s a hogy én ismerem Miksát, ezt nem is szándékozik tenni.

Ilyen és több más dolgokról beszélve haladtak végig az Andrássy- és ország-úton s befordultak a hatvani-utczába, hol Aszlaghyék lakása volt.

Elhaladva a kaszinó előtt, annak homlokzatára fekete zászlót erősített két ember, kik közül az egyik fönt állt, a másik az utczáról a kapu előtt segíté a gyász jelét felhúzni.

- Nem tudom, uram, - viszonzá a szolga. - Most érkezett sürgöny valahonnét a halálesetről s nekünk kiadták a parancsot, hogy ma még, vagy holnap korán reggel tűzzük ki a zászlót.

- Fölmegyek és megkérdem, - mondá izgatottan a herczeg. - Várjanak reám nehány perczig itt.

És futott be a kapun, de a lépcsőn szembejövő ismerősöket talált, kik mind egy és ugyanazon eseményről látszottak beszélni.

- És azért a közkézen forgó Valentineért? - kérdé a férfiak egyike, szivarra gyújtva.

- Őrülten dobálta pénzét, könnyelmű és az utolsó időben már majdnem számbavehetetlen volt! Ha tovább él, aljasságba keveredik.

- És az a gyönyörű asszony! - kiáltott föl egy másik. - Nincs hamarjában hozzá hasonló.

- De az a felesége volt s ez nem érdekes, - mondá nevetve egy harmadik, de egyszerre megpillantva Udalriquet, elhallgattak.

- Ki halt meg? - kérdé Udalrique, mert bár gyanítá, még mindig nem volt bizonyos, annál is inkább, mert a társalgás magyarul folyott s ő keveset értett abból; a »Valentine« név megzavarta.

- Hát nem tudja, herczeg? Szaniszlóy Elemér Marseilleben. Egy óra előtt jött a sürgöny.

- Párbajban kapott sebében. Tónival vívott, ki megszöktette szeretőjét, - magyarázá egy másik.

- Hát ezt a spanyolt mi lelte? - súgá a társaság egyik tagja. - Oly halálsápadt, mintha őt ölték volna meg.

- Jó fiú, de nagyon könnyelmű volt s ez a legjobb, a mi történhetett vele, - hangzott még vissza a távozók ajkairól Aszlaghyékhoz, kik a herczegre várakoztak s azonnal gyaníták, hogy kiről van szó.

Ez volt Szaniszlóy Elemér sírbeszéde, így itélt róla minden komolyan és lovagiasan gondolkozó ember.

Udalrique nem tudott szólni, midőn kilépett a kapun S Aszlaghyékhoz csatlakozva, megindult.

- És Romána még nem is tudja, - folytatá Aszlaghy. - Miksa bizonyosan talál lakásán sürgönyt, midőn haza érkezik.

Amália hallgatott. Különös érzelmek szállták meg szivét. Tudta, hogy ez a halál visszaadja barátnője életének boldogságát; a sors megszánta őt, ki annyi szenvedésre volt eddig kárhoztatva s elküldé megváltását férje halála képében.

Külömböző érzelmek között mondtak egymásnak »jó éjszakát«, bár Amália tudta, hogy Udalrique nem hunyja be ez éjen át szemeit...

A következő reggel Románához sietett a kapitányné. Halálsápadt volt az, de nyugodt. Már gyászruhában fogadta őt, az éj folyamán sürgöny érkezett hozzá az öreg Szaniszlóy gróftól, melyben fia halálát tudatta. Amália az egész napot vele tölté. Nelli nem tudván a valót, de sejtvén, hogy különös körülmények között halt meg sógora, nem mert róla beszélni; Miksa sem készült a temetésre menni, s így aznap és a következőkön látszólag semmi változás sem történt a külömben is egyhangú, csendes háztartásukban.

Harmadnap a haláleset tudósításának megérkezte után, Romána egyedül ült szobájában, midőn megnyilt az ajtó s az öreg Szaniszlóy gróf megtört alakja vánszorgott be rajta.

Romána felugrott helyéről s elébe sietve, melegen ölelte meg a szerencsétlen atyát, ki testben, lélekben össze volt törve; oly vakon szerette fiát, hogy hibáit és könnyelműségeit sohasem látta, és arra nem is gondolt, hogy ez az életmód mire fogja Elemért vezetni. Most bekövetkezett a természetes büntetés.

- Meghalt! - mondá zokogva rogyván egy közel álló székbe s betakarta arczát.

- Vigasztalódjék, atyám. Itt van Miksa, másik fia, ki még megmaradt önnek.

- Soha! - kiáltá fájdalommal Szaniszlóy. - Elemért nem pótolhatja nekem senki... - De hirtelen elhallgatott, mert Miksa lépett be Nellivel az ajtón.

Az egész napot együtt töltötte a család s Romána és a többiek minden módon igyekeztek enyhíteni az öreg gróf fájdalmát.

A következő napok egyikén Miksa tudatta vele eljegyzését Nellivel, minek látszólag örült, mert fiára nézve segítséget látott e házasságban. Nagyon érezte megváltozott helyzetét s talán felébredt benne egy intő szózat, mely igazságtalansággal és könnyelműséggel vádolta őt második fia iránt.

Udalrique herczeg csak hetek mulva kereste fel Románát. Ugy jelent meg előtte, mint helyzetében meleg szivű, lovagias, gyöngéd érzelmű férfi tehette. Nem említett semmit a jövőre nézve, s midőn bemutatták neki a mátkapárt, örömmel szorítá meg Miksa kezét, sok boldogságot kivánva nekik; a nászutazásra felajánlotta a Guadalquivir mellett fekvő kastélyát, mely gesztenyefák árnyékában, cyprus és myrtustól környezve, a legköltőibb magánynak kinálkozott, mintha csak a mézeshetek számára lett volna építve.

Midőn egy idő mulva távoztak a szobából s Romána és Udalrique egyedül maradtak, csodálatos elfogultság vett rajtuk erőt, nem mertek egymás szemébe nézni. Romána eddig megismerte a házasság szerencsétlenségének titkát; a szerelem boldogságáról s a jövő reményéről még nem beszélhettek egymással.