Ilkei Csaba
Több mint 60 év dokumentumokban
TARTALOM, BEVEZETÉS
Tartalom
Bevezetés
A bírói függetlenség felszámolása, ávós önkény, a proletárdiktatúra büntetőtáborai
Az ÁVH átveszi az igazságszolgáltatást, mint az osztályharc fegyverét - célkeresztben a középparasztság
"A bíróság ítélkezése elsősorban politikai jellegű munka"
Dr. Vida Ferenc vérbíró feljegyzései
A Koordinációs Bizottság az igazságszolgáltatás fölött
Veress Péter külkereskedelmi miniszter, párizsi nagykövet, az MSZMP KB tagja mint hálózati titkos munkatárs és a "K-189" főoperatív beosztású, hírszerző szt-őrnagy
Bevezetés
2016-ban egy tanulmánysorozattal emlékeztem meg az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójáról. A "(Több mint) 60 év dokumentumokban" hatvan évnél mélyebben nyúlt vissza a történelmi előzményekhez. Ennek a sorozatnak néhány emlékezetes tanulmányát gyűjtöttem össze ebbe a szerény kötetbe, kiegészítve a Kádár-korszak egyik miniszterének különös, sajátos és tanulságos életútjával, szakmai pályafutásával és állambiztonsági szolgálatának történetével.
1949. február 22-én Dr. Ries István (1885-1950), aki 1945. július 21-től 1950. július 17-ig volt igazságügy-miniszter, mindenki számára nyilvánvalóvá teszi a bírói függetlenség felszámolását:
"Bíróságaink elsődleges feladata, hogy adott esetben az állam akaratát az emberek felé még akkor is helyesen tudatosítsák, ha nincsen olyan positív írott jogszabály, amelyik az állam akaratát a konkrét esetre vonatkoztatva félreérthetetlenül fejezi ki."
1950-ben az önálló hatalommá vált Államvédelmi Hatóság megszerzi a megtorló börtönök és táborok felügyeletét. Meg is indokolja ezt a Politikai Bizottságnak kézzel írott feljegyzésében Dr. Tímár István államvédelmi ezredes 1950. november 20-án:
"... a proletárdiktatúrában előtérbe nyomulnak a büntetés végrehajtásnak olyan funkciói, amelyek teljesítésére az Igazságügyi Minisztérium már nem alkalmas."
Korlátlanná válik a proletárdiktatúra jogi hatalma, a titkos utasítások alapján működő osztálybíráskodás, az eljárásjog likvidálása, helyén a végrehajtó szervek önkénye, az irgalom nélküli megtorlás, bosszú és félelemkeltés.
Létrehozzák az állambiztonsági börtönök, internáló-, kitelepítő-, gyűjtő- és munkatáborok hálózatát: Budapest, Kistarcsa, Recsk, Tiszalök, Kazincbarcika, Hortobágy, Bernátkút, Márianosztra, Vác, Dunabogdány, Megyer, Oroszlány, Inota, Tatabánya és így tovább. Az internálás: rendőri felügyelet alatt álló kényszerlakóhelyre telepítés, bírói ítélet nélkül.
Az internáló táborok rendszerét és módszereit szovjet mintára másolták a magyar kommunista vezetők, és a diktatúra egyenruhájába bújt visszatért bosszúért lihegők, akik 1945-től vezetői lettek - sorrendben - az államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályának, 1946-ban az Államvédelmi Osztályának, 1948-ban a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának, 1949 végén a Minisztertanács alá rendelt Államvédelmi Hatóságnak, majd az 1953-ban ismét a BM-be visszatért államvédelemnek.
A diktatúra valójában a megmaradt nemzeti középosztály ellen folyt, azok ellen, akik még valamilyen szellemi és anyagi függetlenséggel, morális tartással rendelkeztek. Ők voltak a középparasztok, a pártonkívüli értelmiségiek, diplomások, köztisztviselők, egyházi személyek és a dinasztikus családok sarjai.
Az Államvédelmi Hatóság minden eszközt szentesít az osztályellenség felkutatására, testi és lelki megtörésére; a Hatóság vezetői példás fegyelmi büntetésekkel ösztönzik az állományt az éberség fokozására, a besúgó hálózat kiterjesztésére, másfelől fenyegetéssel, jogtipró megtorlással lépnek fel a bírói függetlenséghez ragaszkodó bírák és az őket helyenként támogató ügyészek ellen.
1952 júliusában a hatalma csúcsán lévő, közvetlenül a Minisztertanács alá rendelt Államvédelmi Hatóság kollégiumi ülésen vitatja meg az I. Hálózati Főosztály 2. osztályának a munkáját. Ez az osztály folytatta a "belső reakció elleni harcot" (politikai rendőrség). Kik ellen? Ezt az alosztályok szerinti tagozódás mutatja: a., trockisták, nyugatosok, a pártba beférkőzött reakciósok, volt pártok ellenséges elemei; b., klerikális reakció; c., általában "a múlt emberei"; d., tömegszervezetek, kulákreakció; e., államapparátus, értelmiség, sajtó, művészek, tudomány; f., kiemelten: Nagy-Budapest. 1953. június elsején a különböző büntetés-végrehajtási intézetekben 40. 734 elítélt, internált, letartóztatott tölti büntetését, közülük a dolgozó rabmunkások száma: 28.032. (Összehasonlításként: 1914 ben, amikor Magyarország összlakossága 21 585 829 volt, mindössze 12. 911 elítélt volt a börtönökben.) S ekkor még nem szóltunk arról, hogy 1953-ban az állambiztonsági szervek csaknem 1,2 millió (!) embert figyeltek meg. 1950 márciusától 1953 júniusáig az ÁVH több mint egymillió büntetőeljárást kezdeményezett az ügyészségeknél, azok a bíróságokhoz 650 ezer vádiratot nyújtottak be, melynek nyomán 390 ezer elmarasztaló ítélet született. 1951 től 1953 júniusáig kihágási ügyekben a rendőrség 850 ezer büntető határozatot hozott. Öt év alatt (1948-1953) csaknem 400 ezer parasztot ítéltek el kizárólag "közellátási bűntett" címén (kulákok). Kitelepítettek 13 ezer "osztályidegen" embert.
1957. február 15-re két napos "országos bírói vezetői értekezletet" hívott össze az Igazságügyi Minisztérium kormánymegbízottja, dr. Nezvál Ferenc.
A forradalom óta először tartott országos eligazítás már elodázhatatlan volt. Többször sürgette az újjászerveződött MSZMP vezetése, mert, szerinte a bírák tisztánlátását is megzavarták az októberi események, melyek ellenforradalmi jellegének felismerése és a téves következtetések felszámolása nélkül a bíróságok nem válhatnak a proletárdiktatúra támaszává, nem tölthetik be az osztálybíróság szerepét, s nem lehetnek hű végrehajtói a párt célkitűzéseinek. Ezt hangsúlyozta Nezvál Ferenc is, leszögezve, hogy "...az ítélkezés elsősorban politikai jellegű munka", ennek tagadása egyenesen vezet a bírói függetlenség helytelen értelmezéséhez.
...
1957 és 1989 között a mindenkori párt-és kormánypolitika határozta meg a jogpolitikát, amely elvi iránymutatással szolgált a jogalkotás, a jogalkalmazás és az állampolgároktól elvárt jogkövető magatartás számára. A jogpolitikai elvek összességének érvényesülését a "szocialista törvényesség" garanciális feltételének tartották, kötelező végrehajtásukhoz nem férhetett kétség.
Létezett egy testület, amelynek neve több változatban is megtalálható, így "Bizottság", "Koordinációs Bizottság", "Tanácsadó Bizottság", amely nemcsak elvi kérdésekkel foglalkozott, hanem gyakorlatilag minden jelentős ügyben előre eldöntötte a jogalkalmazó szervek eljárási és ítélkezési feladatait.
"Minden illetékes tudja, hogy egy 1957-es párthatározat alapján van, és azóta működik a pártközpontban egy úgynevezett Koordinációs Bizottság. Ennek vezetője a KB. adminisztratív ügyekért felelős titkára, tagja a KB. Adminisztratív Osztályának vezetője, a belügyminiszter, az igazságügyi miniszter, a legfőbb ügyész és a legfelsőbb bíróság elnöke. Ez elé a bizottság elé kell vinni minden olyan büntetőpolitikai kérdést, vagy konkrét bűnügyet megvitatásra, melynek megítélésében bizonytalanság vagy eltérő vélemény van az illetékes szervek között." - mondta Kádár János az MSZMP Politikai Bizottságának egyik 1973-as zárt ülésén.
Ha a Koordinációs Bizottság tagjai egymás között nem jutottak egyetértésre, akkor az első titkárhoz, a Titkársághoz, vagy a Politikai Bizottsághoz kellett fordulni döntésért. (A konfliktusok legtöbbször a rendőrség, az ügyészség és a bíróságok között alakultak ki.)
A Bizottságot létrehozó 1957-es párthatározatot még nem sikerült megtalálni, a nagyhatalmú testület ülései szigorúan titkosak voltak, jegyzőkönyvek nem készültek, csak szűkszavú emlékeztetők. A Bizottság állásfoglalásaira a végrehajtás menetében nem lehetett hivatkozni. Tagjai negyedéves munkaterv alapján dolgoztak, kezdetben kéthetenként, 1978-tól havonta üléseztek a Központi Bizottság épületében, a szervezési és lebonyolítási feladatokat a Közigazgatási és Adminisztratív Osztály látta el.
A Bizottság ülésein - egyes visszaemlékezők szerint - az adminisztratív területet felügyelő KB-titkár, a KB Adminisztratív Osztályának vezetője és helyettese, a területet felügyelő miniszterelnök-helyettes, az Igazságügyi Minisztérium illetékes vezetője, a legfőbb ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnökének büntető ügyekben eljáró helyettese, esetenként a Központi Népi Ellenőrző Bizottság elnöke vett részt.
A megyei pártbizottságok adminisztratív osztályai megyei "Koordinációs Értekezleteket", "Koordinációs Bizottsági üléseket" hívtak össze és a felső példa alapján, azokon a megyei pártbizottság adminisztratív ügyekért felelős titkára, az Adminisztratív Osztály vezetője, a megyei rendőrfőkapitány, a megyei főügyész, és a megyei bíróság elnöke vett részt.
Az ülések napirendjén a jogpolitikai kérdések mellett folyamatban lévő, vagy eljárás előtt álló konkrét ügyek is szerepeltek, melyekben kellő eligazítás született a jogalkalmazó szervek számára.
Az iratkutató feltáró munka előtt még mindig sok a fehér folt, a rejtve maradt részletekre a jelek szerint még várni kell.
A Szerző