LUX TERKA: KELET ÉS NYUGAT

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-262-8 (online)
MEK-17655

A világ készen volt. Ragyogóan fényes, szemkápráztatóan szép, mint egy fiatal királynő koronája, melyet az ötvösművész most készitett el. Még azonban nem volt teljes, mert nem volt benne nő és Ádámnak nem volt párja.

- Asszonyt fogok teremteni melléd, - mondá az Ur Ádámnak - és mikor felnyitod reggel szemedet, már látni fogod őt.

És Ádám mély álomba merült. Az Ur kivevé oldalbordáját és megformálá belőle az asszonyt. A hajnal akkor ébredezett, mikor Éva megszületett s a madarak csodájára jöttek és megszállták a fákat körülötte, mert mind neki akart énekelni. Éva felnyitá szemét és szétnézett az ébredő hajnalban. Feje fölött rózsák nyiltak, az est-hajnali csillag nyájasan köszöntötte s az aranytollu madarak vállára repültek. Most megnézte Ádámot, aki előtte aludt a puha fűben. Ádám fiatal volt, szép és erős, mint a pálmák és jegenyék körülötte, de Éva ezen nem csodálkozott. Természetesnek találta, hogy a párja ilyen legyen. Mégis izgatott volt amint nézegeté és az első gondolat, amely megszületett fejében, az volt: vajjon fog-e tetszeni Ádámnak? És hirtelen leszakitott két rózsát a feje fölötti ágról és a hajába szúrta, két oldalról a füle mellé. És várta Ádám ébredését. Ádám szeme káprázott, keze remegett és szive az örömtől hevesen vert, mikor megpillantá Évát. És hosszan, mosolyogva néztek egymásra.

- Milyen szép vagy - mondta Ádám lelkesülten és ezek voltak az első szavak, melyeket a férfi a nőnek mondott.

Éva boldogan elpirult. Egy óriási, szelid oroszlán közeledett feléje, de Éva megijedt tőle és hirtelen Ádám keze után nyult.

- Ne félj, - mondta és kezének egy intésére az oroszlán lefeküdt Éva lába elé.

- Milyen hős vagy, bátor vagy - mondta Éva csodálkozó rajongással és Ádám elpirult.

- Megmondjam-e, - gondolta - hogy neki is ép igy engedelmeskedik itt minden állat? - De nem mondta meg. Éva reszketve simult hozzá.

- Ott ismét jön egy másik rettenetes állat, - mutatott egy elefántra, amely szintén feléjük tartott. Ádám önérzetesen mosolygott.

- Ne félj - mondta s intett az elefántnak, hogy jőjjön közelebb. Éva remegve kapaszkodott Ádámba.

De az elefánt már ott volt. - Térdelj le! - parancsolá Ádám és az elefánt letérdelt.

- Küldd el innét, küldd el! - mire az elefánt békésen tovább ment. Éva már úgy nézett Ádámra, mintha ő lett volna az Isten. És Ádám hitte is, hogy az. Mellét büszkén kifeszité, szeme lángolt és átölelte Éva derekát.

- Jőjj - mondta - hadd mutassam meg neked birodalmamat. - És elindultak a Paradicsom tündér-utain. Virágok nyiltak mindenütt, csodálatos tollu madarak énekeltek, gyönyörü állatok ittak a források vizénél és illatos, aranyszinü gyümölcságak kinálták magukat.

- Együnk - szólt Ádám és egy szőlőlugas előtt megálltak. Leszakitott egy fürt mézédes szőlőt és oda adta Évának.

- Minden - felelte Ádám és ujra elpirult. - Én azonban megosztom veled és te ép olyan urnője leszel itt mindennek, mint amilyen ura én vagyok.

- Miért tréfálnék? - mosolygott Ádám. - Ha az Ur jónak látta asszonyt teremteni a férfi mellé, akkor már a föld nemcsak a férfié többé, hanem az asszonyé is.

- De te lettél előbb - felelte Éva és te vagy az Urnak kedvesebb teremtménye.

Ádám szerelmes, gyöngéd pillantással nézegeté Évát, aki lassan szopogatta az aranyszinü szőlőszemeket piros szája között és két szemével félénk bizalommal viszonozta Ádám pillantását.

- Ha én vagyok az Urhoz hasonló - felelte Ádám boldog gyönyörüséggel - te meg tudod, mihez vagy hasonló? A virágokhoz, melyek mindenünnét feléd kinálják magukat, mintha a testvéreid lennének. És mert magad is virág vagy, gyönge és szép, ez a te erőd és hatalmad, melylyel megváltod magadnak a jogot, a férfi birtokának és hatalmának részese lehetni.

- Nagyon szép vagy és máris szeretlek - gondolta Éva - de nem mondta ki. - És ha szeretni foglak - kérdezte - te meg fogsz engem védeni mindennel szemben?

Ádám gyönyörködve nézegeté. - Milyen szép a szád - mondta álmodozva. - Mint két kis tüzpiros rózsa, melyben picike hófehér galambok szunnyadoznak. A fogaid a galambok, melyeket a szőlőnek nedvével itatsz.

Éva megigazitotta hajában a rózsákat és kacérul kérdezte: szereted a számat?

- Minek ismernélek? - mosolygott Ádám ittasan. - Látlak és ugy tetszik, láttalak már akkor is, amikor el sem tudtam képzelni a nőt. És ha nem láttalak volna meg sohasem, ha az Ur meg se teremt, csak virágok, madarak, csillagok és éjszakák lettek volna mindég, végig az életemen, akkor is szerettelek volna, mert meg kellett minden körülmények között éreznem, hogy a boldogságom hiányos és az életem nem teljes.

- Mint a föld - felelte Ádám - melyről immár semmi se hiányzik. Minden párosan él rajta.

- És az embert mégis pár nélkül akarta az Ur megteremteni - csodálkozott Éva. - Miért?

- Az éjszaka - mondá - mintha álmomban az Ur igy szólt volna hozzám: Megteremtem belőled, Ádám a nőt, aki miatt sok fájdalmad és nagy keserüséged lészen, de aki nélkül még sem lehetsz meg a világon. Mert ahány csöpp mérget tölt életednek italába, annyi csöpp mézet is csöpögtet beléje. Megsebez ő és meggyógyit téged és te mindent és mindenkit el fogsz hagyni érette a világon, még engemet is.

Éva kitágult szemmel hallgatá Ádámot. A szőlőfürtöt kiejtette kezéből s piros szája elfehéredett a nagy rejtett örömtől.

- És azt mondotta: még engemet is el fogsz hagyni ő érette? Hogy az Urat én miattam, Ádám...? De ez lehetetlen!

Nem állitotta, hanem kérdezte, habár feleletet nem várt reá. De rózsaszinü orrlyukain diadalmasan lélegzette be a levegőt s a keble, mint két kerek kődarab, keményen, feszesen fehérlett. Ádám hosszan, ittasan nézte.

- Most már tudom miért élek - mondta elragadtatással és ifjui lelkesültséggel szaladt fel egy dombra, hol boldogan tárta szét karját.

- Köszöntelek, szép világ - kiáltotta - most köszöntelek először, mert most látom nagy szépségedet először, amikor mellettem van a nő! Amig egyedül voltam benned, nem tudtam, mire való vagy, miért vagy és miért vagy az enyém? Most már tudom. Arra való vagy, hogy a nő szeme, amerre tekint, mindenütt virág nyiljék rajtad és azért vagy az enyém, hogy legyen mit ajándékoznom a nőnek.

Éva tünődve hallgatott és Ádám lejött melléje. Egymást átölelve haladtak és Ádám figyelmesen nézegeté Évát.

- A fölött - felelte Éva - hogyha te mindent kész vagy oda adni a szerelmemért, akkor ez értékesebb mint a világ és mint a te életed és én akkor többet adok neked, mint te adsz nekem.

Ádám mintha csalánra lépett volna, hirtelen megállt. Létezése óta most érzett először megdöbbenést. S a szeme kerekre nyilt.

- Igazad van - mondta - de ugy érzem, kettőnk közül te vagy arra teremtve, hogy áldozatot hozz. Sajnálod?

- Én vagyok arra teremtve, hogy áldozatot hozzak? - csodálkozott Éva s az ő szemében is látszott a megdöbbenés. - Hisz én vagyok a gyöngébb, a szebb, értem nyilnak a virágok, nekem dalolnak a madarak és mégis én hozzak áldozatot?

Ádám egyszerre elkomolyodott és megállt. Egy fához támaszkodott és a messzeségbe révedező szemmel igy szólt:

- Az Ur sejtelmekkel töltötte meg lelkemet és ha a jövendőbe nézek, ugy látom, hogy a föld be fog sokasulni emberekkel és a világot el fogják osztani maguk között. Országok lesznek, minden embernek hazája lesz és a hazára a férfiak fognak vigyázni. Ők fogják megtartani, erősiteni, ők fognak érette dolgozni. És a haza szent lesz, mint az Isten.

- És ha az emberek már sokan lesznek, törvények iratnak, melyek mindenkinek megszabják, mit szabad és mit nem szabad tenni s ekkor a férfi életének lesz még egy harmadik szentsége is: a becsülete.

- Olykor - felelte Ádám olyan komolyan, hogy Évának ajkára fagyott a mosoly. - A nem eléggé erős férfiak.

- Azoknak más céljaik lesznek. Isten, a haza, a család, a becsület és a munka.

- Szűk hely - mondta halkan, szinte önmagának - de a nap is kicsinek látszik fejem fölött, mégis egy egész világot mozgat.

Ismét elindultak és Ádám szerelmesen ráfonta karját Éva derekára, de ez most egy csöppet arrább huzódott tőle. Ádám észrevevé.

- Nem. Előbb még nekem adtad az egész világot, az életedet és most meg azt mondod, hogy nem lesznek semmi jogaim. Hogy egy csomó nagy érzés után, én csak utoljára jövök.

- Te jösz utoljára? - kacagott Ádám és hirtelen mind a két karjával magához ölelte Évát. - Te, az én napom, holdam, csillagom, az Istenem te!

Ádám már nem tudott felelni. Szája hozzá ért Éva szájához, most először és a nap elsötétült előttük. Mintha vérükből tüzes rózsabimbók hulltak volna sziveikre, ezek egyszerre lángbaborultak, kinyiltak és Éva aléltan feküdt Ádám karjában. Fejük fölött az Ur felhőt vont a nap arcára, a föld elsötétült és egy hang igy szólt az állatokhoz:

Hold világitá meg a Nagy-tengert és a Karmel-hegy délnyugati oldalát a Saron-lapály felől. A füge- és olajfák leveleivel csöndes szél játszadozott s a tanitványok már félálomban nézegették a hegy lábánál a tengeren uszó halászbárkákat. Valahol a hegy oldalán pásztorok juhokat legeltettek és két asszony, Johanna és Zsuzsánna, Jézus követői, távolabb a tanitványoktól, egy fügefa alatt fekvének és halkan beszélgettek. Több asszony is feküdt körülöttük, köztük Mária, szorgalmatos Márthának testvére, de ezek már aludtak.

Johannán és Zsuzsannán kivül, egészen egyedül a többi asszonyoktól, még egy harmadik asszony volt ébren, az aranyvöröshaju Magdaléna. Ült és térdére könyökölve mély szomorusággal szivében nézé az égen a csillagoknak utját.

Asszonyok és férfiaktól pedig legtávolabb, kaktuszbokroktól eltakarva feküdt Jézus. Feje alatt gyeppárna, takarója fehér palástja és lelkiszemei előtt az emberek bus jövőjének titkai, mint valami nehézszárnyu madarak, vagy rabszolgákkal megrakott hajók a tengeren, lassan, szomoruan usztak tova. Messze, évezredek ködébe láttak e szemek és forró könycseppek ültek Jézus testi szép szemének sürü pilláin. Tudta, hogy minden hiábavaló az emberekért. Hogy hiába fog meghalni érettük, hiába a többi millió mártir, hiába a csodák, hiába az Ur haragja, az emberek nem fognak megváltozni. Háromnegyed részük gonosznak marad és csak egy kis negyedrésznek szivében marad meg az ő törvénye. Gondolatai közben, Johanna és Zsuzsánna suttogása üté meg fülét.

- Azt nézem, - felele Zsuzsánna. - És bár többé nem parázna, mert megtért, nem kedvelem őt.

- Jól mondád. Amelyik városon és falun keresztülmegyünk, minden férfi csak őt nézi.

- A szája! Ugy ég, mint Horeb-hegyén a csipkebokor. Olyan piros, mint a Jerikói rózsa. Csak nem hiszed, hogy igy született?

- Mégse igazi szájának szine. Arábiából olyan szépitőszereket szállitanak, hogy természetesebb a természetnél.

- Ki szállitja! Csak nem gondolod, hogy ez a magdalai nő tőlünk kér tanácsot, hogy ki szállitja? Hány arábiai férfival lehetett ennek dolga. Nézted a kezét?

- Tévedsz. Ismertem egy Elifáz nevü embert a Holttenger vidékéről. Az apja halász volt, és olyan állatokat halászott, amelyeknek vörös olajfesték van a beleiben. Ebből készitik azt a körömfestéket, ami nem kopik le a vizben sem.

- És az orcája alabástromfehér. Szemének szinével nem vagyok tisztában. Egyszer fekete, egyszer kék.

- Csak a nagyon igazak és okosak, mint az Ur, tünődnek igy. Vagy a nagyon gonoszak.

- Az... De nézd, a szemében valami nagy szomoruság látszik, mint néha az Uréban.

- És az Ur nem gyógyitott meg már bélpoklost is? Mért ne gyógyithatta volna meg ezt is.

- Ime, - gondolá - ilyenek a legjobb asszonyok is. Az asszonynak nem bocsát meg, ha ábrázata ékesebb és szive tisztább az övénél.

Utjában látott Jézus egy magdalai embert, egy sarukészitőt. Nagy étü, nagy ivó, durva és parázna természetü. Feleségét üté-veré és másutt tölté éjszakáit. Egyik tanitványa Jézusnak megkérdé az asszonyt: miért nem oldja fel nehéz kötelékét ez emberrel? Mire az asszony igy válaszolt:

Ugyanazon asszonynak közeli atyafia a bünös Magdaléna. És mikor a tanitvány mondá néki:

- Atyádfiának megbocsátá az Ur, te is bocsáss meg neki. - Az asszony elforditá fejét Magdaléna alázatos és könyörgő pillantása elől...

A hold feljebb hágott a tenger felől; már megvilágitá a hegynek északi oldalát is, amely kopár mészsziklát hordozott hátán. E sziklákról egész a távoli Libanon-hegyig lehetett ellátni és Jézus ellátott messzebb is, a világnak mind a négy tájéka felé és belelátott az emberek szivébe, a sok millió szivbe, mely épp oly kopár, terméketlen volt, mint e hegy északi oldala.

És Jézus lehunyá szemét. S látta, hogy odább, fölötte, a hegy magasabb oldalán, Magdaléna, a magányos asszony szomoru és büvösen szép szeméből, igaz és tiszta könyek hullnak végig alabástromfehér arcán.

- Azután azt álmodám, hogy valaki nyomorgatott és elbujdosám előle a pusztába...

- Azt nem tudom. Egy forrás előtt ültem, mely a Surba menő uton van és sirtam. Akkor az Ur angyala megjelent előttem és mondá: Hágár, Sára szolgálója, ne sirj. Fiut fogsz szülni, ki vadtermészetü ember lesz és minden ő atyafiának ellenébe üti fel sátorát.

Sára figyelmesen hallgatá Hágárt és mély elmerüléssel nézegeté az egyptomi szolgálóleány szép fiatal ábrázatát.

- Uradnak, Ábrahámnak, háromszáztizennyolc szolgái közül egyet sem ismersz?

- Igaz, - bólintott Sára és mélyen elgondolkozott. A sátra előtt ült legkedvesebb szolgálójával és nézte, a nap hogyan tünik el Hebron és Jeruzsálem felé és lelkével követé elborulását: Sziria és Egyptom mezőin. Feje fölött a Mamré tölgyei szeliden suttogtak, a madarak némán repültek haza fészkeikbe és a sátrakban egymásután szólaltak meg a tücskök. A mezők felől fehér köntösü férfi közeledett és Hágár felállott.

- Bőven követ bennünket az Urnak áldása - beszéle Ábrahám. - A marhák szaporodása igen nagy és a gabona feje alig birja terhét. A fügefák ágait fel kell támasztani és az olajbogyók gazdagságához nincs is elég ember. Nem figyelsz reám, Sára?

- Én meg a virágokra gondolok, jó uram, melyek a szülőföldemen nyilnak, Egyptomban és amelyek most bucsuznak a nap sugarától.

- Szolgaszülöttre marad! - sóhajtott Ábrahám. - Kihez nékem semmi közöm. Damaskusbeli Eliézerre.

- Nem ugy, Sára! Bizonyosan bennem volt a hiba és legyen velünk az Urnak szent akarata.

Hágár a sátor elé helyezé a mosdóvizet és előhozá az estebédet. Kenyeret, tejet, vajat, fügét. Ábrahám megmosá a kezét, imádkozott és ettek. Hebron felől valahol egy nyáj mehetett erre, éjszakai pihenőre, a kolompjuk ide hallatszott. A pásztoruk sippal ment utánuk, melyből lágy, szomoru melódiák szálltak szét a levegőben, mint valami rózsaillat s az égen csillagok jelentkeztek. Sára és Ábrahám szomoruan ültek egymás mellett. A füvön már ragyogtak a Szent-János-bogarak és Hágár nesztelenül rendezkedett a sátorban. Mikor kiment belőle és egy másikban eltünt, Sára közelebb ült Ábrahámhoz és igy szólott:

- Az Ur azért rendelé az asszonyt a férfi mellé, hogy az ennek számára teremtett örömöket, mint a mezőn a virágot, összeszedje és egész életét az örömökkel gyönyörködtesse. Vajjon, gyönyörködtettem-e én eléggé a te életedet, jó uram?

- Jó és hű élettársam valál, Sára és ami asszonyban jó és szép, nekem ajándékozád.

- De nem ajándékozálak meg azzal, ami az asszonyban a legbecsesebb! - sóhajtott Sára. - Nem adtam vissza tenvéredet, fiakkal nem sokasitám meg örömidet. Adósod vagyok, uram, Ábrahám!

- Van. Adósság és adós is. Én vagyok az adós és a meg nem született magzat az adósság.

- Beszélnünk kell róla, jó uram. A bánat férge itt rágódik a szivem mélyén és egy hang azt mondja a lelkemben: Sára, meg kell szerezned Ábrahámnak az örömet, hogy tenvérét, magzatát, a saját fiát láthassa, gyönyörködhessék benne és aranyát, ezüstjét, barmait és szolgáit reá hagyhassa. Már sokat gondolkoztam ezen, Ábrahám.

- Nem lehet, jó uram! Én már mindent elhatároztam. Egy leányzóval foglak megajándékozni, egy fiatal és szép orcájuval, ki fiat fog néked szülni.

- Hogy lássad növekedni egy idegen asszony szive alatt a te uradnak magzatát?... Látod, nem felelsz.

- Gyülöli-e vajjon a fülemile a sast, aki az égig repül és sziklákon lakik, mig ő csak alacsony bokorban? Mindenek úgy élnek, amiknek teremtve lettek. A férfiu akárhová repülhet, mert övé az ég és a levegő, az asszonyé csak a föld.

Ábrahám hallgatott. Nagy könycseppek hulltak le szeméből ősz szakállára és fejét Sára ölébe hajtá. Hebron felől pásztortüzek gyultak ki s a hold sütötte tölgyek, mint valami harcba készülő óriások, ragyogó, pikkelyes páncélaikban némán álltak.

- Már magasan jár a hold az égen - lebbenté fel Hágár az egyik sátornak függönyét és fehér alsóruhájában, mezitelen vállal és karral, ugy állt benne a ragyogó világosságban, mint az a fiatal, szép angyal, ki lángoló karddal üzé ki az első emberpárt a paradicsomból.

- Nézz oda, - mondta csöndesen. - Ez az. Legkedvesebb és legszebbik szolgálóleányomat ajándékozom néked. Hágárt.

- Én mindennek örülök - felelte Hágár ragyogó szemmel. - A reggelnek, az estének, a télnek és a nyárnak. Nagyon szeretek élni.

- Ha kivánod, asszonyom... De kinevetsz... A Fáraó felesége szeretnék lenni.

- A Fáraó is fiatal - felelé Hágár álmodozva. - Egyszer láttam, még tiz esztendős sem valék. Szép volt, amilyen több nincsen a földön. Fehér tevén ült, a nyeregtakarója drágakövekkel kirakva és egy szolga két fehér pávát vitt utána.

- És ha a Fáraó csak pásztor lenne, vagy szegény szolga, akkor is tetszenék neked?

Sára sokáig hallgatott. A szive már csupa friss seb volt, a kinos megpróbáltatás tőrei szurkálták össze, de tovább nem habozhatott. És mondá:

- Mit szólnál ahhoz Hágár, ha én, a te asszonyod, kivennélek tégedet a cselédsorból?

Hágár nagyra nyitá szemét, mely ugy ragyogott, mint az égen az első csillag, a világ teremtésekor.

- De miért? Erre nem vagyok érdemes. És csak ugy, semmit sem kivánnál tőlem, asszonyom?

- Olyan fájdalmat okoz néked ez a megtiszteltetés? - kérdezé Sára, talán egy titkos reménységgel abban bizakodva, hogy a leány fellázad és ellent mond.

És megtörülé Sárának lábait, ki igy gondolkozott: hadd legyen már vége mindennek... És szóla:

- Költözzél ki a szolgálóleányok sátorából és költözzél egy másikba. Készits puha nyoszolyát, tiszta kosbőrből és gyolcsból és naplemente után fürödj meg a forrás tavánál. Testedet, hajadat kend be illatos olajjal és imádkozzál az Urhoz...

Estebéd után Sára kézenfogá Ábrahámot és odavezeté a sátorhoz, melyben Hágár tartózkodott. Széthuzá a sátor függönyét és mondá:

A fiastyuk még fenn járt az égen s a hajnalt még fogva tartá az éjszaka, mikor Hágár elhagyá sátorát és kisirt szemmel nekiment a pusztának, merre sem ember, sem barom nem jára. Szive szomoru volt, lelke fásult és utálattal nézett szép, fiatal testére, melyet egy öreg embernek kellett ajándékoznia. És egész nap céltalanul kószált, gyökeret evett és sirt és forrásra nem bukkana.

Sára zavarodott lélekkel lebbenté fel késő délelőtt Hágár sátrának függönyét és megtántorodott, a sátor ürességének láttán. A fekvőhely el volt takaritva, tiszta szeméremmel letakarva és Hágár sehol nem volt látható. Visszament a sátra elé Sára és tünődve várakozott. Értette Hágárt, a fiatal és szűz leány szivének háborgását, ki a fiatal és deli Fáraóról álmodozott, sajnálta őt, de a zavaros érzések között, melyek lelkét elfoglalták, legkisebb helye a szánalomnak volt.

- A leány majd megnyugszik - gondolta a tölgyek árnyékába huzódva - hisz ő csak egy szolgálóleány. - De az ő lelke, érezte, aligha fog megnyugodni. És hiába üzte el lelke elől a képet, visszarepült az, mint a darázs, mely az embert kerülgeti, hogy fullánkját testébe szurja. Látta Ábrahámot megfiatalodva, amint vágy tüzelt öreg szemében a szép leány láttára, ki nékie lett adva és ijedten várakozott reá. És visszagondolt a kettejük ifjuságára, amikor megittasultak az egymás szemének nézésétől és remegve várták a nap nyugtát, hogy bemehessenek sátrukba. És egész tüzes ifjuságuk forró szerelmének emléke feltámadt a szürke öregség hosszu éveiből. Mintha egy kutba nézett volna le, ugy látta arcát megforditva, mely ifjuságában szebb volt, mint Egyptom összes rózsái és melyet Ábrahám ugy szeretett. És egyszerre, bár érezte, hogy igazságtalanul, gyülöletet érzett Hágár iránt és szerette volna, ha többé nem kerül vissza. Ha szomjan hal a pusztában, ha széttépik a vadállatok... Azután aggódott érette, mert szüksége volt reá, hogy ép, egészséges fiat szüljön Ábrahámnak, kit meg akart vigasztalni és ki nagyon drága volt az ő szivének.

A csillagoknak kigyulásával, mikor már a Mamré tölgyei között mindenki behuzódott sátorába, Hágár visszajött. A kutnál kielégité szomjuságát, bement a sátrába és lefeküdt. Fiatal volt, teste-lelke fáradt és mélyen elaludt. S reggel, amikor felkelt, már nyugodt volt. Ismét hozzáfogott a munkához, kiszolgálá Sárát és Ábrahámot, csak csöndesebb lett. Visszahuzódott és szavát nem lehetett hallani.

Sára is szófukarabb lett iránta. Ha szólt, nagy gyöngédséget igyekezett önteni szavába, de a régi szeretet kiköltözött szivéből. Akárhogy szerette volna visszatartani, nem tudta. A szeretet elhagyta szivét Hágár iránt és a két nő kölcsönös gyülölettel élt egymás mellett.

A hold már megjárta huszonhét napos szokott utját a nap körül és Hágár piros, ives ajaka még szótlanabbul, még hidegebben és egyszerre kevély büszkeséggel csukódott össze. A két nő együtt szőtt a sátor előtt és Sára lopva, nyugtalanul nézegette a másikat. Nagy csöndesség ölelte körül a tölgyeket, a tetejükben egy levél s a töveiknél egy szál fü nem mozdult és a Sára szive fájdalmasan dobogott.

- Hágár - szólalt meg csöndes boruval - te elhidegültél szivedben irántam és bizalmadat megvonod tőlem.

- Ez azért van asszonyom, mert ha a te szolgálatodban állok is, már mégsem vagyok a te szolgálód, hanem az Ábrahámé...

- Igy még én is ritkán mondom: Ábrahám! Igy mond Hágár: a te jó urad. Akinek ép ugy, mint énnekem, te a szolgálóleánya vagy.

- Csak Ábrahámnak vagyok szolgálója, akinek az Urnak kegyelméből, fiat fogok szülni. Már szivem alatt hordom.

Sára orcája halott fehér lett s a keze ugy reszketett, mint a tölgyek levelei, ha szél fujta őket. Tehát megtörtént... Ábrahámnak fia lesz, ő azonban nehéz bért fog ezért fizetni: a saját szolgálója lenézését, megvetését, aki urrá lesz fölötte, ki legyőzte őt és még talán helyét is elfoglalhatja Ábrahám mellett. Nem szólt semmit, nem tudott szólani. A hir nagy örömet fog okozni Ábrahámnak és egyelőre semmi egyéb nem fontos. A többi, hogy Hágár milyen módon fog iránta viseltetni, majd eldől és egyelőre nem akart erre gondolni. Most várta Ábrahámot és amikor az előjött a mezei munkából, Hágárt kézenfogva eléje vezeté és igy szólt: - Az ur meghallgatá könyörgésemet és az én szolgálóleányom fiat fog néked szülni én jó uram.

Ábrahám meghatottan ölelte magához Sárát és hálatelt szemmel nézett fel az égre.

- Köszönöm neked, leányom! Nagy gazdagság vár fiadra és mellette te is boldog lészel.

- Addig is - mondá - mig megajándékozlak a fiammal, uram, azt kivánom, hogy illőképen gondoskodj rólam.

- Nékem - mondá hidegen - csak hozzád van közöm. Néked szülök fiat és mindent tőled várok.

Ábrahám haragtól megbotránkozva nézett reá, de Sára szeliden vállára tette kezét.

- A munka alól való feloldozásomat kivánom és egy szolgálót magam mellé. Uj öltözet ruhát akarok, többet és arany fülönfüggőt, meg karomra aranyékességet.

- Asszonyodnak, az én feleségemnek, sohasem volt ilyen kivánsága. Akkor sem, amikor fiatal volt, olyan mint te és ékesebb orcájú, ékesebb termetü, mint te és mint minden más asszony.

- Add meg néki, én jó uram - könyörgött Sára - az én kedvemért add meg.

Már a világot is odaadta volna Sára Hágárnak, mert egyről megbizonyosodott. Ábrahám szive az övé volt, mert Hágár a kevélységével máris elveszitette.

És Hágár megkapá, amit kivánt. Sára Egyptomból hozata köntösöket néki, gyöngyöt, függőt, karékességet és tükröt.

És emez ékesité magát a tükre előtt, hajába gyöngyöt fona és sátra előtt fekve legyezteté magát szolgálója által.

A napok pedig multak és Hágár mindennap uj kivánsággal állt elő, melyet valamennyit, Sára teljesité neki.

Egy nap, drága teveszőr-takarókon fekve, selyemfátyol köntösbe burkoltan, hófehér kakadujával játszadozott, miközben szolgálója pávatoll legyezővel hüsité. Sára szorgalmasan szőtt a sátra előtt és már nem volt harag a szivében Hágár iránt, csak megvetés. Ez egyszerre csak letette a kakadut öléből és a szolgálójához fordult:

- Kivánok - felelé Hágár. - Ezután Ábrahámmal egy sátorban akarok lakni.

Sárának elborult a szeme, ahogy még ember sohasem látá és szép halvány, orcája eltorzult a felháborodástól. Nem szólt semmit, csak odább ment, előhivá hat legmarkosabb szolgálóját és visszament vélök Hágárhoz.

- Vetkőztessétek le ezt a nőt - szóla - adjátok rá a maga régi ruháit és ostorral kezetekben hajtsátok ki innét a pusztába. Ha jószántából nem megy, suhintsatok rá; ha megy, ne bántsátok.

Ezzel otthagyta Hágárt, kit a szolgálók levetkőztettek drága ruhájából és kiüzték a pusztába.

Hágár összeszoritott szájjal, némán, dacosan ment. Nem bánta, akármi fog vele történni. Már alkonyodott, a forró homok égette a lábát, három órája gyalogolt már és nem volt lelkében semmi megbánás. Csak gyülölet és bosszú. Szerette volna, ha most mindjárt megszüli Ábrahám fiát és a vadállatok ott előtte szétszaggatják. De már fáradt volt és anélkül, hogy imádkozott volna érette, egy forráshoz ért. Ivott és letelepedett a forráshoz. Sürü papirosnád nőtt a forrás mögött, lenge, hajlékony, karcsu, mint a kigyó, a Fáraók leányai, vagy Keletnek hosszu lábu, keskeny szárnyu madarai. Ugy hajlongtak Hágár előtt, mint a király előtt a szolgák és Hágár felállt, hogy közelebbről megnézze a nádakat, melyek kerek, mélyvizü tóba engedték le gyökereiket. Közöttük, mint vetés között a fürj, sárga és fehér virágu lótusz fészkelt. Hágár megállt a tó előtt és belenézett.

- Itt van a halál - gondolta keserün - mely megfojtja Ábrahám fiát, mielőtt meglátná a napnak világosságát. Igaz, hogy én is vele pusztulok, de a halál nem nekem fog fájni, hanem azoknak, akiket gyülölök. - És előre lépett. Leveté köntösét, hogy otthagyja a parton s karját előre nyujtá. Nem sajnált semmit itthagyni az életből, melyet többé nem szeretett és nem ragaszkodott hozzá. Meg akart halni, mint a rab, kinek életéért a börtönőr felelős és akit a rab mindennél jobban gyülöl. És szemét lehunyá.

- Egyszer már láttalak téged - mondá. - Te vagy az Ur angyala, ki megjelentél álmomban és megjóslád, hogy fiat fogok szülni, ki vadtermészetü ember lesz és minden ő atyjafiának ellenében üti fel sátorát.

- Az vagyok - felelé az angyal, az Urnak küldöttje, ki azt kivánja tőled, térj meg a te asszonyodhoz, Sárához és alázd meg magad ő előtte, mint ahogy ő megalázá magát te előtted. Szolgáld őt tovább alázattal, hogy kedvére lehess az Urnak, ki felette megsokasitja egykor fiadat, Ismaelt, akiből tizenkét fejedelem fog származni és az Ur nagy néppé teszi leszármazottját.

Hágár egyszerre ugy érezte, mintha születendő fiának és az eljövendő tizenkét fejedelemnek minden ereje, akarata és hatalma szétfolyna az ő vérében, az izmaiban, melyek egyszerre acélkeményekké és akarata olyan erőssé vált, mint a kovácsolt vas. Lehajolt, a partról felemelé ruháját és magára vevé.

- Visszamegyek, - mondá az angyalnak - és az Ur akarata szerint megalázkodom.

Sárának sátráig elkiséré az angyal Hágárt, ki a sátor előtt tölté az éjszakát és reggel, mikor Sára kijött, ott találá Hágárt megalázkodással és az azelőtti szolgálóleány alázatával és szorgalmával.

- Mi történt véled? - kérdezé Sára csodálkozással és gyanakodva szemlélé Hágárt.

- Csak az Urnak engedelmeskedem - felelé ez és magában igy szóla: az én fiam fejedelmeknek fog életet adni és én nagy népnek leszek a törzsanyja, mig te fölötted jeltelenül fog bezárulni a sirnak szája, mint a darabokra törött kő fölött, melyből egy füszál sem nőtt ki soha.

És megszülé Ismaelt, büszkén, némán, ugy betakarózva a titkába, mint a csillagos ég a fellegek közé.

És az Ur fenn azt hivé, Hágár megtért, hogy alázatossága őszinte és a Sára nyugalma zavartalan. Sára pedig örökös nyugtalanság között vigyázá Hágárt, kiben nem bizott és vérző szivvel nézé az ő fiát, kihez Ábrahám igen ragaszkodott.

Sára el akará magával hitetni, hogy tiszta szivből szereti az ő urának fiát, kit nem ő szült. És bár ő maga nem hitte el, az Ur elhivé neki.

- Meg fogom őt jutalmazni - mondá az Ur, tizenhárom esztendőnek elmultával és Sodomának tartva az ő angyalaival, hogy személyesen győződjék meg a város romlottsága felől, betére a Mamré tölgyesei közé, az ő kedves szolgájához, Ábrahámhoz.

Sára a kilencvenedik évéhez közeledett már, de még mindig szorgalmasan szőtt a tölgyek alatt s az idő még most sem ugy bánt el véle, mint a mostoha a leányával. Az idő szerette Sárát, mint édesanya a gyerekét és a szép ábrázata még mindig olyan volt, mint egy félig hervadt rózsa. Finom, gyöngéd, halvány és mélabús. Délceg alakját is megőrizé az idő s amikor felálla és bement a sátorba, hogy ennivalót hozzon ki az idegen férfiaknak, az Ur igy szóla Ábrahámhoz:

- Esztendőre ilyenkor ujra megtérek hozzád és ime, akkor a te feleségednek, Sárának, fia lesz.

A szomszéd sátor függönyei mögül női nevetés hallatszott. Hágár nevetett és sietve ment Sárához, kinek nevetve ujságolá:

- Egy idegen férfiu van a sátor előtt, ki azt mondá uradnak, Ábrahámnak, hogy mához esztendőre fiad lészen.

- Nincsen - felelé Ábrahám - de az Ur messze van mitőlünk és minden nyomoruságunkat nem hallgathatja meg.

Ezután nehéz harcok tüze égeté Sárának szivét. Már várandós volt fiával és hallá egyszer sátrában, hogy Hágár kint suttog egy szolgálóval és nevetgél:

- Már nincsen szüksége Ábrahámnak a fiára - gondolá - az Ur megjutalmaza engem és el fogom őket üzetni innét. De még hallgata. Meg akará előbb szülni fiát és elválasztani.

- Kergesd el ezt a szolgálót, az ő fiával egybe, mert nem lesz örökös e szolgáló fia, az én fiammal, Izsákkal.

- A szivem is kemény irántuk - felelé Sára, mert sok keserüséget szenvedék el ama szolgálótól.

- Sára, Sára, - mondá leverten - nem ilyen valál te régen! Mert, hogy az Ur felmagasztala, már nem vagy szelid és alázatos. Ép olyan vagy mostan, mint Hágár, amikor drága köntösöket és gyöngyöt követele. Te ezeknél is drágábbat követelsz tőlem: fiamnak elüzését.

Sára hallgatott. Szeme sötéten égett és szája remegett. Ölében aludt fia, Izsák és Sára ugy őrizé, mint kölykét az oroszlán; vérben forgó szemmel, feldühödve, minden percben gyilkolásra készen érette.

És Ábrahám lehorgasztott fejjel ment. Egy tevének hátára nyerget tétetett, egy tömlő vizet, kenyeret, hust és ruhanemüt s ráülteté a tevére Hágárt és az ő fiát.

- Menjetek - mondá - és az Urnak szeme kisérjen titeket, ki megigéré, hogy nagy néppé teszi Ismaelt.

És Hágár szó nélkül felült a tevére; maga mellé vette fiát és elhagyá Mamré tölgyeseit. A teve lábai szürke port vertek fel maguk után és Ábrahám elgondolkodva nézett utánuk. Azután visszament a sátra elé, hol Sára ült és alvó fiát ölében tartá. Szeme a távolba révedezett, mintha valakit kisért volna s finom orrcimpája reszketett, mint a vadászkutyának vagy a vérebnek.

- Furcsa állat az asszony! - sóhajtott Ábrahám magában és elment Sára előtt s leült egy kőre, anélkül, hogy Sára észrevette volna.

A Lakhai Rói-forrás felé egy ember közeledett. Fiatal, bikanyaku, oroszlán-izmu, szőröstestü férfi. Hosszu haja csigákban hullott vállára, ruházata egy darab állatbőr és vállán két hatalmas őzbakot vitt. Könnyedén, mint a gyerek egy madarat. Mezitelen lábát galyak vérezték meg, talpára a Sinai-hegy sara tapadt és azon felül finom homok Páránpusztájáról.

E fiatal férfi Ézsau volt, Izsák és Rebeka fia. A másik fiu, Jákob, a forrás sátrai előtt lencsét főzött. Jákob sima testü, karcsu, szelid szemü fiu volt, vékony csontu, kellemetes szavu, okos és óvatos természetü.

- Magam is igyekeztem, - mondta mogorván, de a szája körül mosoly játszadozott, amint megpillantá a főzőkanalat öccsének kezében. Ha elmosolyodott, olyan volt a szigoru pillantásu szeme, mint egy gyereké. Tükrösen ragyogó, őszinte és ártatlan.

Ézsau odább rugá lábával a vadakat és leült egy kőre. Jákob kiönté a lencsét egy fatálba és melléje ült. Az étel forrón gőzölgött a tálban, Jákob várta, amig kihül és Ézsau nézegeté őt.

Ézsau olyan erősen ránézett Jákobra, hogy ez anélkül, hogy látta volna, belepirult.

Jákob hallgatott. Tudta, hogy Ézsau kegyetlen pillantása rajta függ és csak lassan emelé föl a maga tekintetét. És szemeik találkozának. Egyiké nem árult el semmit s a másikéban megvetés látszott.

- Miért ne? Én halállal játszó ember vagyok és nincs szükségem az elsőszülöttségemre.

És Ézsau megesküdött. Gunyos mosolylyal, hidegen, megvetéssel. Ekkor Jákob eléje tette a lencsét, kanalat adott hozzá és kenyeret vágott. Ézsau evett. Hatalmas, fiatalos étvágygyal, mint egy tigriskölyök Asarát földjén. Azután lefeküdt és tizenhat órát egyfolytában végig aludt. Mikor fölébredt, az anyja, Rebeka, ott ült egy fügefa alatt és egy lekötött szarvu tehén által akart megszoptatni egy árván maradt kecskefiókát; de a tehén rugott, ágaskodott. Ézsau fölkelt és egy mozdulattal lefogta a tehén két hátulsó lábát; melyet mintha vaspántok szoritották volna le, meg se mozdult. Rebeka fölemelé a kecskét s keze hozzáért az Ézsau szőrös kezéhez. És az anya megrázkódott az undortól. Ézsau látta ezt és a szivére nehéz, mély bánat szállt le mint a Libanus-hegyére, ha a nagy tenger felől sürü, szomoru köd száll le reá. És vette a tegzét, kézivét és hetekig nem jött vissza.

- Meg kell áldanom elsőszülött fiunkat, Ézsaut, - mondá egy nap Rebekának, amint sátruk előtt ülének és szomoru hallgatással bucsuzkodtak lelkük mélyén az élettől. Mindketten öregek voltak már és Izsák nehéz szivvel vált meg az élettől, Rebeka pedig a kisebbik fiától, aki mindennél drágább volt az ő lelkének. És gondolkodott, tépelődött, hogy tehetné őt a legboldogabbá. És szóla Izsáknak:

- Halála napját senki sem tudja és csakugyan el kell reá készülni. Üzentetek Ézsaunak, hogy jöjjön haza és hogy megáldhassad őt.

De aznap éjszaka messze elkerülte az álom Rebeka szemét. Egy angyal és egy ördög viaskodott lelkében egymással, hogy melyik fiát vigye oda a vak Izsák elé. És másnap sápadtan, de eltökélt határozottsággal igy szólt Jákobhoz:

- Fölveszed az Ézsau ruháit, magam beboritom kezedet és nyakadat kecskegödölyék bőrével és bemégy a te atyádhoz, hogy reád adja áldását.

- Meg talál ismerni az én atyám és akkor olyan leszek előtte, mint valami csaló. És áldás helyett meg talál átkozni.

- Csak te reám hallgass, - felelé Rebeka. - Nem fog megismerni és különben is jogod van az elsőszülöttség áldásához. Ha megismerne, tudtára adnánk, milyen kevésre becsülte az ő fia az elsőszülöttségét.

És másnap felöltözteté az ő kisebbik fiát Ézsau ruháiba, nyakának és kezének simaságát beboritá szőrrel és bébocsátá az ő atyjához.

- Jöjj közelebb, - mondá ez, - hadd tapintsalak meg. - Mert a szavad Jákobé, de éreznem kell a kezedet is, hogy Ézsau keze-e?

- Adjon az Isten teneked az ég harmatából és a föld kövérségéből és gabonának és bornak bőségét. Népek szolgáljanak néked és nemzetségek hajoljanak meg előtted. Légy úr a te atyádfiain és hajoljanak meg előtted a te anyádnak fiai. Átkozott, aki téged átkoz és aki téged áld, legyen áldott.

Rebeka a sátor függönye előtt állt és sirt; Jákob pedig diadallal, félelemmel és szégyennel szivében hallgatá az ő atyját. Félt Istennek büntetésétől, de vágyott atyjának áldása után és ez a vágy minden félelemnél erősebb volt lelkében. És Rebeka boldogságában sirt, hogy szivének szeretett magzatát megáldva látta.

- És most menj, - szólt Izsák és megcsókolá Jákobot. Amint ez a sátor függönyének tartott, hol anyja állott, a függöny e percben megmozdult és Ézsau szemközt állt Jákobbal. Az ő anyjának és öcscsének elsápadása, a rémült kifejezés szemükben s az ő ruhája Jákobon és kezének, nyakának szőrrel való bevonása mindent megmagyarázott Ézsaunak. S a szeme vérbe borult.

- Ezt te tetted, a tulajdon szülőanyám, - fordult az ő anyja felé és köny csordult ki szeméből. - Csak azért, mert az Ur nem teremtett ékes ábrázatunak, mint Jákobot, sima szavunak, itthon ülőnek és hamis szivünek. Ezért kiskoromtól gyülöltél és üldözél. Az Ur bocsássa meg néked, mint ahogy én is megbocsátok. Anyám vagy és szeretlek, hanem ezzel a kigyóval le fogok számolni. Jöjj ide!

Jákob halotti félelemmel szivében engedelmeskedett. A sátorban ijedt csönd rebbent föl, mint a megijesztett madár és Rebeka reszketve ült le.

- Az, - felelé Ézsau, - hogy akit megáldottál, atyám, az egy közönséges csaló és nem érdemes arra, hogy fiadnak szólitsad és hogy én testvéremnek nevezzem. A te elsőszülött fiad én vagyok, Ézsau, a szőrös testü, kevés szavu, vad vadász, de aki csalásra soha sem tudna vetemedni. És most azt kérem tőled, atyám vedd vissza tőle áldásodat és engemet áldjál meg véle.

Ekkor kiegyenesedett Jákob. Már nem látszott rajta semmi félelem. Nyugodtan nézett farkasszemet Ézsauval és igy szólott az ő atyjához:

- Amivel Ézsau vádol, valótlanság. Nem vagyok csaló. Itélj te, magad, atyám. Ézsau eladta nekem elsőszülött-jogát és én ezzel a joggal vettem el tőled a neki szóló atyai áldást.

- És azért öltöztél a saját ruhámba és ezért tévesztetted meg atyánkat a kecskegödölye bőrével? - kérdezte Ézsau.

- Azért tevém mindezt, - felelé Jákob, - mert nem akartam atyánkat elkeseriteni a valóság feltárásával. Azzal, hogy ime, mily kevésre becsüléd te a magad elsőszülöttségét, hogy képes valál egy tál lencséért odaadni azt.

- A valóság olyan, mint a mécses, - felelé Ézsau keserüen. - Ha eloltom, elalszik, ha meggyujtom, ég. Jákob kapzsi, telhetetlen természetü és az elsőszülöttségemből a jussomat vette meg, de nem atyámnak az áldását is.

- Ez ezzel jár - mondá Jákob. - Nem kötöttük ki név szerint, mi jár nekem. És igy minden jár.

- Itéletem nem kedvez néked - felelé Izsák szomoruan. - Ha te eladád elsőszülöttségedet, eladád véle jogaidat is. Jákob fölöttébb hibás, de te még hibásabb vagy, Ézsau!

- Jól van - felelte ez - akkor nincs itt mit keresnem. Tudomásul veszem akaratodat, atyám, de meg nem nyugszom benne. Jákobbal leszámolok.

És otthagyá az atyai sátrat Ézsau és nekivágott a pusztáknak. - Majd eljőnek az én atyámért való gyásznak napjai - gondolá - és akkor megölöm az én öcsémet, Jákobot.

- Mig elfordul a te bátyád haragja terólad és elfelejtkezik arról, amit rajta elkövettél, eredj Lábánhoz, az én bátyámhoz, Háránba.

És Jákob útnak indula Mésopotámiába. Atyja mégegyszer megáldá, anyja sirva csókolgatá és Ézsaura nem gondola szánalommal egyik sem. Jákob pedig kiindula Beérsebából és Hárán felé tartott. Nagy titokban tartották indulásának idejét, de Ézsau mégis megtudta és gyülölettel követé őt gondolatban.

És történe, hogy estére Jákob elfáradva az uton, lefeküdt, feje alá egy követ tett és a kövön álmodék. Egy égig érő lajtorját látott, amelyen az Isten angyalai fel és alá jártak és az Ur igy szóla a lajtorjáról Jákobhoz:

- Ezt a földet, amelyen fekszel, néked adom és a te magodnak. És a te magod olyan lészen, mint a földnek pora és terjeszkedel nyugatra és keletre, északra és délre és te benned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei...

Ezt az álmot pedig Ézsau is látá a távolban. Valahol a mezőkön aludt, mellette feküdtek fegyverei és látá Jákobot a kövön aludni és hallá az Urnak hozzá intézett szavait.

És felüle az éjszakában és gondolkoda a csillagos ég alatt az életről, az emberekről és az Urról, aki néki soha sem jelent meg és érezte, nem is fog soha megjelenni. A beérsebai mezőkön ült, hol a közeli tenger felől hüvös, józan szél borzolta fel a pálmák és fügefák leveleit s a hüvös szél mintha végig simitott volna az ő háborgó és fájó lelkén is. Nehéz sóhajtás szakadt föl lelkéből és fölnézett az Urnak csillagos házára.

- Meg kell nyugodni - mondá ha nem is az igazak áldatnak meg. És visszafeküdt a földre s aludt tovább.

Egy reggel uj szolga hozá be a testőr-főhadnagy asztalára a reggelit. Karcsu, izmos, magas fiu, tizenhét-tizennyolc esztendős. Ragyogó, okos kékszemü, leányosan üde arcu, álla puha, finom és piros, tömött szája fölött bársonyos, fakadó kis bajusz. Ruházata a főhadnagy szolgáinak viselete, mozgása nyugodt, biztos, ügyes és előkelő, mintha egy fiatal Fáraó vette volna magára Potifár főhadnagy szolgáinak ruháját.

Potifárné, a testőr-főhadnagy felesége, akkor jött fel a kertből a lépcsőkön és karjain nagy csomó piros rózsát hozott. A fiu letevé az asztalra a fémből készült nagy nehéz tálcát, melyen gyümölcs, méz, ürühus, kenyér és édes bor vala és megfordult. Potifárné a lépcsőn állott s a fiu szeme összetalálkozott az asszony lobogó, fekete, mélytüzü szemével. És elpirult. Az asszony elsápada.

- Ki vagy te? - kérdezé az asszony és tüzes vérétől piros szája jobban égett, mint karjain a rózsák.

Az egyik ajtófüggöny szétvála és a főhadnagy sulyos alakja az előcsarnokba lépe. Kezével mosolyogva üdvözlé feleségét, ki igy szóla:

- Ez dicsekvés - felelé a foga között és olyan halkan, hogy a főhadnagy nem hallá, de József meghallotta és orcája biborpirosra gyult.

Egyik márványoszlopon nagy, aranysásból font kosár álla és József levevé. Ő tartá a kosarat és az asszony beleönté a rózsákat. Fekete, gyöngyökkel ékes dús haja hozzáért a fiu arcához és kövérkés keze, mely puha és fehér volt, mint a hattyu melle, a kezéhez. És József nem mere felnézni. Orcája, szája, füle égett, mintha vérébe tüzet raktak volna és az asszony sápadt vala, mint a rózsa, melynek szinét a nap kicsókolá.

- Most pedig adjál mézet, fügét és édes bort - mondá és leült ura mellé.

József szorongó félelemmel és valami megnevezhetetlen boldogsággal szolgálá ki urnőjét. Most látott először előkelő egyiptomi nőt és ebben az egyiptomi nőben érezte meg először: a nőt. Füle zugott, keze reszketett és szeme előtt táncoltak az előcsarnok malachitzöld oszlopai. Amig urai ettek, ott állt mellettük az asztalnál s az asszony büvös tekintete rá-rátévedt arcára és egy-egy pillanatra megpihent rajta, mint a pillangó a virágon. József leereszté pilláját és szivének dobogását már a torkában érezé. Ekkor Potifárné hirtelen felállt s az egyik függöny mögött, mint egy álom, eltünt József elől. A fiu önfeledten, kábultan nézett utána és a torkát sirás fojtogatta. Nem tudta mi baja van, de szeretett volna mindent itthagyni, lefutni a kertbe, elbujni a fák között, a fübe lefeküdni és sirni, sirni szeretett volna.

A főhadnagy ezalatt reggelizett és sürün itta az édes és nehéz babiloni bort. Kövér, alacsony, vastagnyaku és nagyfejü férfi vala a testőr-főhadnagy. Már ötvenedik esztendejét járta, haja kezdett őszülni és szája körül jólelkü mosoly és szemében állandóan gyerekes bizalom lakozott. Szereté őt mindenki, tisztelék, de József amig nézegeté, egy-egy pillanatra valami különös gyülöletet érzett iránta. De mert fiatal vala, gyorsan változtak az érzelmei és nemsokára igy szólott magában:

De a másik percben ránézett a rózsákra, melyeket urának felesége hagyott ott és ujra gyülöletet érzett a kapitány iránt.

Aznap nem látá már József Potifárnét és nem látá másnap, sőt harmadnap sem. Senkitől nem mert utána tudakozódni, de álma zavaros és nappala nyughatatlanul telt el. Negyedik nap, egy szolga igy szólott hozzá:

József hirtelen elfordula, hogy a szolga ne lássa meg orcájának elsápulását és a belső lakás felé indula. Itt egy szolgálóleány elvezeté a kerten keresztül a fürdőmedencéhez, melynek oldalai mozaikból voltak kirakva, karcsu oszlopok fogák körül, melyeket kuszónövények futottak be.

József meghordá a kutból félig hideg vizzel a medencét, azután melegvizzel, mig egy szolgálóleány teleszórá a vizet rózsaszirommal és mindenféle szagosvizet és olajokat önte bele.

- Te itt maradsz - szóla Józsefhez - hogyha vizre lesz még szüksége asszonyunknak, kéznél legyél. - És ő maga elment.

József egy fának támaszkodott és lehunyt szemmel hallgatá a fülemilét, mely a jerichói-rózsabokrok között énekelt. Szive olyan hangosan dobogott, hogy ha valaki mellette áll, meghallja, de egyszerre léptek riasztották fel. Potifárné sietve jött a finom, aranyszinü homokon. Puha, leomló köntös fedé érett, húsos kajszinbarackhoz hasonló szép testét, haja könnyedén fejebubjára tüzve és mandulafehér arcából, ragyogó fekete szemei nyugtalanul csillogtak ki. Egy szolgálóleány jött utána, ki inte Józsefnek, hogy forduljon el és leemelé asszonyáról a köntöst. Azután hogy ne zavarja őt, a közelbe távoza és Potifárné a medence lépcsőjére lépett. Előbb egyikére, azután a másikra s ekkor szóla:

József megfordult a fák között és előre jött. És megpillantá Potifárnét, amint bokáig állt a vizben és fehér teste mint az elefántcsontnak fénye ragyogott.

- Beszélj énnekem az életed felől - mondá Potifárné s mire József ujra felemelé szemét, az asszony már lent ült az alsó lépcsőn és csak felsőteste látszott ki a vizből. Karjai és duzzadt, gömbölyü, leányos keble.

- Akkor - mondá - vedd fel a kőpadról a lepedőt és teritsed reám, ha kijövök a vizből.

Józsefnek vacogott a foga felindulásában. Felvevé a lepedőt és ráterité asszonya érett, de igen szép testére. Potifárné ott állt József előtt, háttal hozzája és várta, hogy a fiu elveszitve eszét, fiatalságának természetességével, magához öleli őt, vagy leborul előtte. József egyiket sem tevé és Potifárné igy gondolkoda: ez a fiu vagy gyáva, vagy pedig felettébb számitó héber. És igy, vagy ugy, nincsen őnéki egyéb érdeme, mint a nagy szépsége és nagy fiatalsága. Mindazon által birni akarom őt...

Egy félesztendeje vala már József a testőr-főhadnagy házánál, ki rájöve, hogy amióta a fiu házában lakozik, az Ur minden cselekedetében szerencséssé teszi őt Józsefen keresztül. És ez okból nagyon megkedvelé őt, háza felvigyázójává tevé és mindenét amije vala, reá bizá.

Ezalatt pedig Potifárné szenvedélye nőttön-nőtt József iránt. Mióta ura kiemelé emezt a szolgai sorból és háza felügyelőjévé tevé, gyakrabban és minden feltünés nélkül tartható őt közelében. Sokat valónak együtt, de Potifárné mint okos és kellemes asszony, nem beszéle érzelmeiről, a fürdői jelenet után tartózkodóbb is lett s bár Józsefnek igy még jobban tetszett, igyekezett őt csak asszonyául tisztelni. Emezt pedig égeté a kiváncsiság, mi van e fiu lelkében? Hogy vértelen, hideg természetü-e, vagy fél és talán óvatos és számitó-e? És már nem nyughata. Hajtotta a vágy, megismerni a hallgatag, immár tizenkilencedik esztendejét járó fiatal embert, kit eszessége, ügyessége és hallgatag szivessége miatt mindenki szeretett.

- Nyiltan kell vele beszélnem - gondolá Potifárné. - Meg kell tudnom mit érez irányomban és miért tartózkodó? És egy csöndes alkonyati időben igy szóla hozzá:

A szolgálóleányok megtölték a csónakot rózsákkal, padjaira tigrisbőrt teritének és Potifárné beszálla Józseffel a csónakba.

A bucsuzó nap, mint egy gavallér király, teleszórá aranyaival a Nilus vizét, mely tiszta és kék vala, mint egy hegyi tó vize. Sekélyes partjain fehértollu, fekete lábu szent Ibiszek sétáltak s egy-egy rózsaszinü, biborvörös szárnyu flamingó, féllábán állva aludt közöttük.

Potifárné feje körül csavará fehér fátyolát, melynek végeit szelid szél lebegteté és hallgatva szagolá a rózsákat. József szigoru arccal evezett, habár a rózsák illata és az asszony közelsége megszéditék és Potifárné lopva rá-ránézett.

Már elhagyák a partot, beljebb kerültek, ember nem volt körülöttük, csak a távoli sásak susogtak feléjük s a hullámok kék gyürüi néztek szemükbe. Ekkor Potifárné egy rózsával, hátulról megcsiklandozá József mezitelen nyakát. A fiatal ember összerezzent és elsápada. Potifárné pedig hirtelen a száját szoritá József nyakára. Azután fejét előre nyujtá és váratlanul rátapasztá száját József szájára.

Ezt elhagyá minden ereje. Halottfehéren ült és kiejté kezéből az evezőket.

- Szeretsz? - suttogá az asszony és csókjai egy halott Fáraót is felébresztettek volna. De József védekezett.

- Látod - mosolygott Potifárné - én pedig a szolgámat szeretem. Miért védekezel? Hisz fiatal vagy és én érezem, hogy szeretsz.

- Az Ur szereti ha szeretünk. Jó szemmel nézi az öregek szerelmét is és a fiatalokét még inkább. És én még csak negyven esztendős leszek s te gyerek vagy.

- Ne fecsegjünk. Az egész olyan egyszerü, mint ez a rózsa itt a kezemben, amely kinyillott, hogy illatozzék és estére már meghal. Szeretjük, kivánjuk egymást, élünk, fiatalok vagyunk, tedd le kezedből az evezőket.

- A nap már mindjárt eltünik a Nilusban, feljön a hold, a szerelmesek őre és megkérdezi, hogy miért élünk?

- Csak bizd reám. Az ember másat mond a holdnak és másat a napnak. Fődolog, hogy ne cserélje el a szavakat. De azért adatott az eszünk. Ölelj meg!

József megforditá a csónakot és viharzó szivvel, hallgatagon ülének egymás mellett. A hold már feljött, hü szerelmese, az esthajnal csillag kiséretében és a szent ibisz felrepült a vizből, hogy fészkére térjen. Potifárné bezárkózott szobáiba és sötéten nézett maga elé.

- A becsületessége miatt még jobban szeretem - mondá - és ha muszáj, lemondok róla. De ha megcsal és a becsületessége más valami - és Potifárné megrázó öklét - akkor vigyázzon magára!

József tekintélye a főhadnagy házán kivül is növekedék. Okos, nyugodt természete miatt kedvelék, jó tanácsai és álomfejtései miatt csodálák. És Potifárné érzelme csak növekedett iránta. Titkon, szenvedélyesen, belé betegedve szereté már egy esztendeje és gyakran közel vala hozzá, hogy meghal érette. Voltak pillanatai, amikor érezé, hogy nem tud róla lemondani s egy ilyen percében, egy napon, egész házanépét elküldé hazulról és egyedül marada otthon Józseffel.

Ez egy félesztendő alatt megférfiasodott. Sürü bajusza nőtt, hangja erősen csengett és tekintetében volt valami számitó hidegség, kemény akaraterő.

- Számoljunk le, József - mondá - mert igy türhetetlen az élet. Még mindig nem akarsz szeretni engemet?

- Nem esküszöm, - felele József hidegen. - Nekem terveim vannak ez idegen országban, amelyeket te, mint nő, nem értesz meg. Én itt erős, hatalmas ember szeretnék lenni, akit tisztelnek, félnek, szeretnek és semminémü paráznasággal el nem fogom rontani terveimet.

- Hát ez vagy te! - mondá. - Jól ismertelek. Nem az, akinek hinni szerettelek, hanem az, akinek éreztelek. A számitó, ravasz héber szolga.

- Ez a ruhád lesz az én bizonyságom, - mondá - hazatérő háznépem és uram előtt, hogy a héber szolga, kit házába fogadott, felesége ellen paráznaságot akart elkövetni és mig én segitségért kiáltozám, te elfutál és ruhád kezemben marada.

- Meg! Nem azért, mert a becsületességed tilt el tőlem, ebbe belenyugodtam volna, hanem azért, mert a számitó ravaszságodat állitád kettőnk közé. Csak azért...

És amikor haza jöve Potifár, az asszony ura sötét tömlöcbe veté Józsefet, abba, amelyikbe a király foglyai voltak elzárva.

- A jajszó is elfárad, uram! A sikoltásból zokogás lesz, a zokogásból csöndes köny és a végén csak egy sóhaj.

A Fáraó fölkelt a székből, melyen az éjszakát tölté és kinyitá a terem ablakát.

A nap pompázó ragyogása, mint a magasból leöntött aranyrózsák, vidáman ölelték körül a komoly terem oszlopait s a Fáraó kihajolt az ablakon.

- Minden házban egy halott - mondá sötéten - és ez Izráel fiai miatt van. El kellett volna őket már rég eresztenem.

- Nem látád a három napos sötétséget, a sáskák járását és a sok borzalmat? Ez embertől nem telik ki.

- Én a te helyeden, uram, megtizedelem e nemzetet és irtózatos keménységgel bánok el velük.

A Fáraó arca kivörösödött az örömtől és megfogá a kapitány vállát.

És Egyiptomnak minden lovasa és minden szekere elindula az Ur népe után, akit közel a Veres-tenger partjához ére. A nép nyugodtan pihent Baál-Czefón mellett és a keletlen pogácsát ették, melyet itt a pusztában, tüzes hamuban sütöttek és a tésztáját még Egyiptomból hozák el magukkal. Egyszerre egy férfi rohant közéjük:

Mózes imádkozott a sátorában és nem hallá a nép ijedező morgását és nem látá az előtte állókat.

- Ébredj! - kiáltottak reá fenyegetőleg. - Itt vannak az egyiptomiak, hogy megöljenek bennünket. Mentsél meg, vagy vigyél hozzájuk vissza békességben, hogy szolgáljuk őket tovább.

- Ti vissza akartok menni a szolgálatnak földjére, honnét az Ur hatalmas kézzel kihozott titeket?

- Te oltalmazz meg és ne az Ur! Őt nem látjuk. Vigyél vissza Egyiptomba, vagy magunktól megyünk.

- Mi élni akarunk és a tengernek az Ur sem tud parancsolni... Te a halálba vezetsz!

E pillanatban Mózes megérinté pálcájával a vizet, melyet egyszerre irtózatos keleti szél hajtott két oldalra és a nép baromi bámulattal nézé, hogyan apad előttük a tenger vize és ekkor arcra veték magukat Mózes előtt.

- Jöjjetek, - szólott ez és belépett a tengerbe, melynek kövei és homokja szárazon csillogott a nép szeme előtt, ki egyszerre sirni és kacagni kezdett.

Mózes elől ment, imádkozva, hittel, bizalommal, szivében mély részvéttel, de a megvetésnek első szikrájával a nép iránt. Ki látá az utánuk jövő egyiptomiakat elpusztulni a tengerben, látá az Urnak hatalmát, jóságát és arcra borulva énekelték, a hatszázezer férfi, nők és gyerekek:

Elinditá Mózes a népet a Veres-tengertől és három napig menének, de vizet nem találának. És a nép zugolódott:

- De miért türjünk ilyen nagy szenvedést? Egyiptomban mindenünk vala. Evénk, ivánk.

Negyed napra Élimbe jutának és ott tizenkét forrás vala és hetven pálmafa. A nép ráveté magát a forrásokra és egymást gyilkolák a vizért. Mózes oda sem juta a forrásokhoz, reá senki sem gondolt és csak késő éjszaka tudá szomját csillapitani.

Élimből a Sinai-hegy felé vezeté Mózes a népet és a Szin-pusztában tábort ütének. Már a második hónapja vándorlának és nem volt többé kenyerük, hust nem is látának. És szóla a gyülekezet Mózeshez:

- Bizonyosak vagyunk benne, azért hoztál ki Egyiptomból e pusztákba, hogy éhen haljunk. Inkább haltunk volna meg Egyiptom földjén, a husos fazekaink és kenyerünk mellett.

- Estére megtudjátok, - mondá - hogy nem én, hanem az Ur hozott ki titeket Egyiptom földjéről. Reggel pedig meglátjátok az Ur dicsőségét.

- Nem hisztek, mikor az Ur mindenféle hatalmát és jóságát láttátok már?

- Miért hallgattok? - kiáltá Mózes. - Estére fürjeket küld nektek az Ur. Miért vagytok olyan gonoszak, hogy hatalmában és jóságában mindig kételkedtek?

Elérkezék Mózes az ő népével a Szin-pusztába, ahol az Ur magához szólitá és igy szóla hozzá a Sinai-hegyről:

- Ezt mondd a Jákob és Izrael fiainak. Láttatok mindent, mit cselekedtem Egyiptommal, hogy hordozálak sasszárnyakon és magamhoz bocsátottalak titeket. Azért, ha megtartjátok az én parancsolataimat, ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim, mert enyim az egész föld. Ezért hozzád megyek, Mózes, a felhők homályában, hogy hallja a nép, mikor beszélek véled és higyjenek néked mindörökké. Mert én te általad beszélek az én népemmel. Azért legyenek készen harmadnapra, mert akkor leszállok a Sinai-hegyre. Te és Áron feljöttök hozzám, de aki a népből látni akar, az nem marad többé életben. Bizonyosan igy is sokan akarnak látni.

Mózes hallgatott, ő tudta, hogy senki sem akarja az Urat látni, mert mindenki élni akar.

Elmondá azért a népnek az Ur üzenetét és harmadnapra kivezeté a népet a táborból. Ő eleibe és megállának a hegy alatt. Melyre leszállott az Ur tüzben, villámlások és mennydörgés között, miközben az egész hegy reng vala és a nép között nagy ijedelem támada. Reszketve, sápadozva álltak, szemeiket mélyen eltakarva, hogy akaratuk ellenére se lássanak meg az Urból semmit.

És szóla Isten a hegyről és mondá a tizparancsolatot, melyet az emberek halálos ijedelemmel hallgatának és mondák Mózesnek:

- Te beszélj vélünk és mi hallgatunk; de az Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk.

- Lássátok, - mondá Mózes - legyen mindig előttetek az Ur félelme, hogy ne vétkezzetek és tartsátok meg az ő törvényeit és parancsolatait, melyeket el fog nektek általam mondani. Én most fölmegyek az Urhoz a hegyre és ti hivő lélekkel várjatok vissza engem.

És felméne Mózes a felhők közepébe és negyven nap és negyven éjjel ott marada.

Tizenöt nap után már zugolóda a nép és Áron elé méne, Mózes helyetteséhez és szólának:

- Csinálj nékünk isteneket, kik előttünk járjanak, mert nem tudjuk, mi történe Mózessel, aki minket Egyiptom földjéről kihozott.

Áron nem ellenkezett. Ő Mózesnél is jobban ismeré a nép gonoszságait és monda nékiek:

És az aranyborjunak oltárt épitenek, áldozának néki, azután leült a nép enni és inni s végül felkelének játszani.

A barna homály, mint egy fekete férfikar a nő fehér vállát, már átölelte a Nilus körül fehérlő sivatagot. A nyugati égboltozat vérvörös rózsái elhalványultak s a távoli hegyek vonalai eltüntek a sürü ködben. Egyedül a délen fekvő Sinai-hegy fehérlett még, szürkén, halványan, mint a nagy távolságban fehérlő hajó a nagy tengeren, valahol a Libanus-hegy alatt, melyen szomoru rabszolgákat szállitanak és sittim-fát, kecskeszőrt, olajat meg aromákat.

Egyik szelid hajlásu hegy háta mögött fehérruhás vének ülnek a köveken, Izrael népéből és Mózest hallgatják. Gond, bú, nehéz fáradság nyoma arcukon és szemükben figyelem. Mózes az Urnak rendelését adá tudtukra. A kovásztalan kenyér ünnepét és az Urnak kemény harcát az egyiptomiak ellen, kik Izrael népét sanyargaták.

- Vegyetek egy kötés izsópot - szóla Mózes - és mártsátok a leölt bárány vérébe és hintsétek meg a vérrel házatok ajtófélfáit. Az Ur nagy büntetést mér Egyiptomra, egy éjszaka meg fogja ölni az egyiptomi anyák és barmok elsőszülötteit és Izrael népére a vérrel hintett ajtófélfáról ismer majd rá. Menjetek és adjátok hirül az Ur rendelését, az ő népének.

A vének mély hódolással borulának le Mózes előtt és elmenének. Mózes egyedül maradt. Egy kövön ült és fejét kezére hajtva nézett a sivatagba. Hosszu, fehér próféta szakálla, erős sörényü oroszlánfeje, szigoru szája és okos, titkosan mély szeme volt az Ur eme kiválasztott vezérének. Senki sem tudta volna megmondani, mire gondolt, mi fájt a lelkének, vagy mire vágyott. Mózes hallgatag, kevés szavu, figyelő vezér vala.

Háta mögött a kövek gyöngén megkoppantak, mintha gazella-fiók lépett volna rájuk, vagy a szent ibisz szárnya érintette volna. Egy fiatal nő jött a hegy háta mögött. Öltözete mint a héber asszonyoké, arca elfátyolozva és ölében egy alvó gyerek. Mózes nem vevé észre. A nő megállt a háta mögött és szólt:

A nő lecsusztatá fejéről fehér kazsmir humuszát és fejét közelebb tartá Mózeshez.

A fiatal nő igen szép vala. Haja mint a barna bronz, szeme mint az Irisz harmatos hajnalon, amikor a nap is rásüt már gyöngén.

- Nem - mondá végre -, nem ismerlek. Csak épen hasonlitasz valakihez, aki régen meghalt és akit régen ismerék.

- A Fáraó leányának, annak, akit te ismertél, aki rég meghalt s aki téged kifogott a Nilusból, egyik késői unokája.

- Ne mondd ezt ilyen gyülölettel! Az Ur teremté a Fáraókat is, épp ugy, mint a legszegényebb hébert.

- Én hiszem, - mondá melegen. - Én hiszem, hogy az embereknek és a világnak van egy közös atyjuk: az Ur, aki jutalmaz és büntet.

- Én azt hiszem - mondá a fiatal nő -, hogy az Ur csak a bünöket nem szereti az emberekben, de az embereket magukat szereti, mert valamennyiünknek ő az atyánk.

- Mint minden ember, aki erősebb a másiknál! Az egész világnak ez a büne és a szerencsétlensége az, hogy többen vannak a gyöngék.

- Te eszes nő vagy - csodálkozott Mózes -, fiatal nőben még nem találtam hozzád hasonlót.

- Csak gondolkozom, - szólt a nő egyszerüen. - És ha gondolkodunk, sok mindenre rájövünk, melyek előbb mély titkok voltak előttünk, vagy egyáltalán nem értettük. A mi legnagyobb bününk az, hogy az emberiség multja még fiatal s hogy maga az Ur is csak tévelyeg még közöttünk. Mint egy fiatal apa, aki nem tudja nevelni a gyerekeit. Egyiket tulságosan elkényezteti, ezek ti vagytok, a héberek és hozzánk tulságosan szigoru.

- Messze mégy - mondá szigoruan. - Az Urat mi vének sem birálhatjuk felül, mi csak szolgáljuk őt.

- Bocsáss meg, kissé hangosan gondolkodtam, ez az egész. Oktalanság, amit az okosak elkerülnek.

A fiatal nő elértette a gunyt és megvetést, ami ez egyetlen szóból kicsendült és tekintete elborult.

- Láttam - mondá - csodatevésidet, mellyel az egyiptomiakat megveréd. Láttam, hogy jégesőt, villámlást, mennydörgést rendelél, szomjuságot, fájdalmakat és borzalmakat, mint egy Isten, aki az emberek között jár. Eljöttem hozzád, hogy lássam benned az irgalmas, a védelmező embert is, aki az Istenhez inkább közelébb kell, hogy álljon, mint ama másik. Eljöttem hozzád, hogy első szülöttemet, egyetlen magzatomat a te nagy emberi vagy isteni jóságodra bizzam, hogy házadban helyezzem el, hova az Ur büntető keze nem fog elérni. Ime, itt van magzatom...

- Arra akarsz rávenni, hogy megcsaljam az Urat és házamban egyiptominak a magzatát tartogassam?

- Csak arra akarlak kérni, hogy légy istenibb embernek, mint amilyen az Uristennek, aki nektek azt hirdeti magáról, hogy ő a bosszuálló Jehova. Te légy a könyörületes ember, vagy ha ugy tetszik, Isten.

Volt valami a nő hangjában, ami Mózest megzavará és szemében, ami nyugtalanitá. Félt e nőtől. Nem tudta, miért, de félt.

- Nem tehetem meg, amire kérsz, - mondá határozottan, bár szavának igyekezett kemény csengést adni.

- Akkor csalod meg az Urat, ha nem teszed meg. Ha szived bezárod egy anya könyörgése előtt, ha makacs és hajlithatatlan vagy, mint ez a hegy, amely alatt állunk.

- Te próféta vagy, közel állsz az Urhoz és néked nincsenek ellenségeid. Neked szeretned kell az egész világot és minden embert, mert mindet a te Urad teremté.

- Ez itt - mondá -, a szivem és a gondolkodásom. Ezen a földön csak gyülölség van, kapzsiság, rosszaság és nem jön sehonnét egy ember, aki szeretetre tanitaná meg a világot. Ne haragudj, Uram, de kimondom, hogy maga az Ur is csak hadakozik az emberekkel, büntet, gyilkol, ahelyett, hogy a vad sziveket meglágyitaná.

Mózes előrelépett, hogy utjára indul. Szája körül harag látszott, szeme villámlott.

- Te ellensége vagy az én Uramnak - szólt haraggal - és mint ilyennel, nem állhatok szóba.

- Maradj! - mondá a nő, most egészen más hangon. Ez a hang erősen csengett és parancsolólag. Királyian. Hátát a sziklának veté, karján megigazitá gyermekét és homlokára hulló fürtjét hátrasimitá.

Mózes önkéntelenül megállt, mint gyerek és ifju korában, amikor még a Fáraó udvarában a királyleányt szolgálá. Valami büvös varázslat megköté lábát és hatalmas válla szolgaian meggörbült.

- Ha a szivedre nem tudok hatni - szólott most hidegen és kevélyen a nő, - kénytelen vagyok emlékezetedet hivni segitségül. A multat. Téged egy Fáraóleány, az én anyámnak az anyja, fogott ki a Nilusból.

Mózes fölébredt. Válla hirtelen kiegyenesedett és valami kevély keménység volt kezének mozdulatában, amint intett:

- A Fáraó udvarában nőttél fel és a királyleány gondoskodott élelmedről, ruházatodról.

- Igaz. De egészen más egyébről van szó. Arról, hogy a királyleány nem hagyott elpusztulni a Nilusban, hogy dajkát fogadott melléd, hogy hagyott téged nevelkedni egészségben, testi épségben. Nem nyomorittatott meg, szemedet meghagyá, rabszolgaságba nem küldött, - hisz érted, Uram...

- Érted, hogy ebben az egész dologban csak arról van szó, hogy a királyleány jó szivvel viseltetett irántad. És hogy az életedet, uram, mégis csak a királyleány jószivének köszönheted. Nincsen kedvemre e beszéd, de kényszeritél, hogy a multra figyelmeztesselek. Hogy...

A nő egy lépéssel közelebb jött Mózeshez és ijedt megdöbbenéssel nézett reá.

Ez lesüté tekintetét. A nő hallgatott és Mózes nem mert reá fölnézni. A tele hold vérvörösen bukkant föl a hegyek háta mögül és nagy ragadozómadarak indultak neki a levegőnek. Körül a sivatagban magányos pálmák álltak, mint a bánat, egyedül és a nő szivéből nehéz sóhaj szakadt föl. Mózes azt hivé, elment és szemét fölveté. A nő előtte állt és reá nézett. Szemében könny csillogott, szája reszketett.

- Még csak azt akarom néked mondani - szólt és hangját meghalkitá, mintha valaki aludt volna körülöttük -, hogy te, uram, szeretéd az én anyámat.

Mózes arca elsápada és kissé megtántorodott. Leült egy kőre és már nem vágyott elmenni. Már nem volt sem próféta, sem Isten, csak egy szegény ember, akit az élet régen, valamikor szivén sebzett és most valaki megkarcolá a sebet. A nő is leült s a gyerek csöndesen aludt ölében. A hold vérvörös lángja lassan halványulni kezdett, fénye szeliden, sápadtan ölelé körül a világot s a fiatal nő halkan sirt.

- Add ide a gyereket! - sóhajtott Mózes és a fiatal nő a boldogságtól és örömtől halkan felsikoltott.

Azután Mózes karjára tevé az alvó gyereket, ki bő köntöse alá rejté és a nő lehajlott, hogy e köntös szélét megcsókolja.

- Állj fel, - mondá Mózes és egy pillanatnyi habozás után magához voná a nő fejét és homlokon csókolá.

A pálmák városa, Jérikho fölött, most ment le a nap. Elaludt, mint egy óriási aranyszem, melyet csöndesen csuk le az álom. A fák levelein még ott ragyogott sápadt tükre, de a virágok lenn már csókra nyujtották ajkukat a harmatnak s a házak között ébredeztek az alkonyatnak árnyai.

Szemben Jérikhóval, a Nébó hegyére vezető uton jött fölfelé Mózes betegen és meg-megállt, hogy lenézzen a városra, melynek fehér épületei és kövei között, a pálmafákon már ködös árnyak úsztak. A bástyafal helyén, ahol egykor nagy Heródes Cyprust fölépitteté, fecskék keringtek a pálmák között és alant gyerekek játszadoztak. Mózes egy pillantást vetett rájuk és feljebb ment, egészen a tetejére a hegynek. Fáradtság látszott arcán, lábai reszkettek és szemének nézésén valami bús köd ült, mint a sas szemén, halála előtt.

Mózes leült a hegyen és széjjelnézett. Messze ellátott. Látta innét az egész Gileádot Dánig. Valahol messze, mint egy vékony ezüstszalag, a Jordán csillogott és Mózes lehunyá szemét, hogy még messzebb lásson. És látá a pusztától a Libánonig terjedő földet, azon túl az Eufrates folyóig és napnyugat felé a nagy tengerig. És hallá lelkében az Urnak szavát, ki igy szóla hozzá:

- Azért hozád ki Egyiptomból az én népemet, hogy minde földet, amelyet látsz s amelyet nem látsz, nékie adjam. Te azonban nem mégy már vélük tovább, Mózes. A Jordánon már nem te vezeted őket keresztül, minthogy a te életed vége immár elérkezett. Százhúsz esztendős vagy, meg kell halnod, hogy más, egy fiatalabb folytassa munkádat...

Ez a fiatalabb, Józsué, Mózes szolgája, most jött fel ura után a hegyre. Friss könnyü lépésekkel és tiszteletteljes távolban megállt mögötte. Mózes magához inté:

- Látod a Libánont, - kérdé őt Mózes, - az Eufrates folyót és a Khittheusok földjét?

- A Libánon láthatatlan innét, uram, az Eufrates még messzebb és a Khitteusok földjét el se tudom képzelni.

- Azt se tudod elképzelni, - kérdé Mózes, - hogy minde föld, jobbról és balról, le egészen a tengerig, az Ur népének, az én és a te fajodnak földje lesz?

- Ez is elég, mert az Ur téged szemelt ki az ő népének vezetésére az én halálom után.

- Csak én nem leszek magammal, uram! Elveszek a magam számára, mint a kis folyó, mely beleömlik a nagy folyóba.

- Látod! Igy vagyunk mi emberek a magunké. A gyerekségünk és az öregségünk az lenne, mivel öntudatlan és nem sok hasznát vesszük. De a szép, erős ifjuságunk és a bölcs érettkorunk másokért van. A családunkért, a népünkért, vagy Istenünkért. Olykor egyszerre mind a háromért.

- Vajon a szemedet - felelé Mózes - csak azért kapád-e, hogy önmagadnak láss véle? Vajon nem a saját látásod szerint magyarázod meg a dolgokat a gyereknek, az aggnak, a tudatlannak és a vaknak? Érezed-é, fel tudod-é fogni a felelősséget, ami e magyarázatban vagyon, másképen a szemedben és az egész életedben, amelyet bizony nem önmagadért kaptál, mint ahogy önmagáért a földön semmi sem létezik. Sem az ember, sem az állat, a fü és a fa sem. Nézd odalenn Jérikhó falai között a pálmákat. Szépek, királyiak ők, jók és hasznosak, de érdemük nem a saját jóvoltukért és gyönyörüségükre van. A zsenge hajtását és gyümölcsét megeszszük, nedvét megiszszuk, a belsejében lisztet találunk és a testéből épitünk. Igy az ember! Elkészülünk, hogy feláldozzuk magunkat, vagy legalább is, hogy hasznosság kerüljön ki belőlünk. Másként, ha akarnánk, se élhetnénk, Józsué!

Ez mély meghatottsággal hallgatá Mózest és orcája fehér lett, mint a vászon. Nem volt kemény akarásu ember, habozó és gyönge vala, bátortalan és a hosszas szolgaság a szabadság utáni vágyakozással gyötré, de most egyszerre úgy érezé, hogy akarása megszilárdult, bátortalansága elhagyá és hogy vágyakozása: feláldozni önmagát a mások javáért. Azért váratlanul leborula Mózes előtt és igy szóla:

- Áldj meg engem, uram, hogy lábam nyoma megtalálja a te nyomodat és legalább a porszemeket találjam meg, melyek a te lábadról lehullottak.

- Látod-e már, Józsué, a Libánont, az Eufrates folyót és a Khitteusok földjét?

Mózes hosszan néze reá, azután elforditá fejét, mert egy könny futott le szeméből ősz szakállára. Józsué tisztelettel állt mögötte és némán tünődött, miért csordult ki Mózes könnye, de nem tudta magának megfejteni.

Meleg nyári szél játszadozott lenn a völgyben a pálmák, füge- és olajfák leveleivel, de fenn a hegyen Mózes fázott. Kezének átlátszó ujjain a körmök megkékültek, szája reszketett és szemei mélyen beestek. Józsué levevé magáról első köntösét és reá terité. Mózes hagyá. Fázott és homlokán meleg izzadságcsöppek gyöngyöztek.

- Álom nyomja szememet. - És elszenderült. Józsué nagy félelemmel őrizé álmát, mialatt a nap már elhagyá a messze Jordánt és halkan közeledett a nagy tenger felé, hogy puha hullámai között aludja át az éjszakát. Jérikhó völgyében nőttek az árnyak, a nyugati égboltozaton a napnak útja elhalványult és alig jelzé már egy vörös folt. Mózes egyszerre felriada.

- Akkor álmodám! - sóhajtott Mózes. - Azt álmodám, hogy egy madár repült hozzám és kérdezé:

- Szigoruak, - mondá, - és szeretném tudni, ha egy madár elárulja az isten fiának rejtekhelyét, - mi büntetés éri őt?

- Arról, aki egykor születni fog, ha a föld többé nem birja el az emberek gonoszságát.

Mózes lecsüggeszté fejét. Szeme még mélyebben huzódott be üregébe, feje előre billent és ujra elaludt. Kis időre megint fölébrede.

- Magdalának hivják, Galileából származott és igy szóla hozzám, miközben egy embernek lábait törülgeté sarkigérő aranyhajával:

- Nézd meg őt! Ő a kegyelem és a bünbocsánat, te pedig a kegyetlen törvény vagy. Te irtózatosan bünteted a megtévedt nőt, kiről azt mondod: parázna és ő megbocsát ennek is.

- Nem tudom, - mondá Mózes, - arcát nem látám. - És hallgata. Józsué gyepesföldet horda egy halomba és Mózes fejét ráfekteté. Igy feküdt nyitott szemmel, arccal napnyugat felé és bőre lassan hasonlatossá lett a mohával boritott kősziklához. Szemének nézése zavarossá lett, ujjai megnyúltak és Józsué ijedten rázá meg karját.

- Ismerlek! Te vagy ama tanitvány, ki eladá az ő urát harminc ezüst pénzért.

Mózes a fellegeket nézé, melyek egyszerre elboriták az eget, és sötét szürkeség borult a földre. Valahol a Jordán felől csillagok gyultak ki a földeken, pásztortüzek és halványan pislogtak a ködön át, mint éjszaka a házakban a mécsesek. A hegy háta mögül sipszó hallatszott, valami pásztor terelte haza a nyáját és a Nébó hegyén, a gyepes földön fekve, utolsó perceit élé Mózes, a zsidók prófétája, vezére és a törvények nagy irója. Józsué kétségbeesetten gondolkoda, hogy mit tegyen? - Elmegyek és segitséget hivok, - gondolá, - mert itt hal meg uram a hegyen, távol az ő népétől és atyjafiaitól. - És elindula.

Mózes egyedül maradt. Nyugtalanul forgolódott helyén és fel akart kelni, de ereje nem engedé. Visszaesett a földre, ahol egy láthatatlan lénynek, talán a jelen nem lévő Józsuénak mondá:

- Egy fiatal férfit feszitenek itt keresztre, két lator között. Kezei, lábai szöggel átverve, fején töviskorona és az én népem, kinek én a törvényeket csinálám, hogy az ártatlan szent legyen előtte, arcába köp és ecettel itatja. Nem ismerem e férfit, soha nem látám és szájából olyan szavakat hallok, milyeneket soha nem hallék. Az égre néz és azt mondja: bocsáss meg nékik, Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek...

Mózes szeméből, mintha a nap világitott volna, fényesség támada körülötte és egyszerre minden erejével fölkele. Lenn a völgyben és Jérikhó fölött sötét köd ülte meg az eget és Mózessel szemközt, egy fügefára, egy vadgalamb szállt le.

- Te általad adatott a törvény, - mondá a madár, - de a kegyelem és az igazság az által lett, aki a kereszten halt meg.

A madár elrepült a fáról és Mózes nem kapott feleletet. Visszaesett a földre, szeme lecsukódott, teste nagyot rándult.

Mikor Józsué szurokfáklyákkal, nagy kisérettel visszaérkezett, Mózes holtan feküdt már a Nébó hegyén. És a nép nagy jajgatással megtépé ruháját, harminc napig gyászolá, azután uj vezérre, Józsuára esküdött.

Mint a förgeteg, ugy fordult be az öreg méltóságos asszony gépkocsija a Kenyeressy-kastély udvarára. Az ámbitus lépcsőjén alvó, kivénült agaraknak alig volt idejük, hogy elvakkantsák magukat s a termetes, hatalmas öreg dáma már ott haladt a lépcsőkön és egyenkint nevén nevezte a kutyákat, mialatt futólag megsimogatta a fejüket.

- Szervusz öreg Ami!... Neked is szervusz, Csavargó!... Szolgája, Krinolin! Vén bitangok...

- Száradjon le a kezem, ha az este nem kivetettem a kártyán, hogy a méltóságos asszony ide gondol és utat forgat a fejében.

Az öreg dáma pihegve megállt és végig huzta keztyüs kezét a lépcső karfáján.

- Nézd! - mutatta fekete keztyüs tenyerét, mely szürke lett a karfára lerakódott portól. - Inkább ezt tartanád tisztán, mint hogy kártyákat vetegetsz, vén boszorkány!

- Mikor nem bántja ezt a csúz? Már husz esztendős korában nyögdécselt. Helénke hogy van?

- Aspirint szed, tormaszeszszel kenegetjük a csuzát és francia regényt olvas.

Már a második szobaleány is jött lefelé, utána egy szélütött kis majompincsi, melynek olyan pofája volt, mint egy öreg sváb házmesternek, csak a sapka hiányzott a fejéről.

Fönn a szalonban az öreg méltóságos letette a kalapját, köpenyegjét s a menye szobájába ment. Künn ibolyák nyiltak a meleg áprilisi napfényben, a gyümölcsfák már hullatták virágaikat s itt be volt fűtve, a függönyök le voltak eresztve, lámpa égett s a kanapén egy csunya, szögletes arcu, kis vézna, beteg nő feküdt.

- Jó napot, Clarissa! - köszöntötte az öreg asszony. - Mi az ördögnek füttetsz ilyen mennyei időben? Fázol? Hipokondria ez, fiam! Dehogy fázol... Nyisd ki az ablakokat, Berta! Te meg Anna, oltsd el azt a fene lámpát. Mi van itt, siralomház, hogy fényes nappal lámpát égettek?

Egy pillanat alatt minden parancs teljesitve lett. Az ablakokat kinyitották, a lámpát eloltották és napfény, illat, tavaszi derü öntötte el az orvosszágszagu, fütött szobát.

- Igy! Most pedig kelj föl, Clarissa, mert én nem tudok fekvő emberrel diskurálni. Pedig ezért jöttem.

- Föl akarlak támasztani, szegény cinege! Na, egy-kettő! Add ide a kezed, te kis ökörszem-fióka.

Clarissa beletette két kis fonnyadt, erőtlen kezét anyósa izmos, ruganyos barna kezébe s ez mint egy gyereket, fölemelte őt.

- Igy, talpra, baba! Berta, állitsd az ablakhoz a méltóságos asszony székét. Gyere fiam! Csak bátran, ne félj, nem lépkedsz tojáson.

Odavezette a menyét a székhez, leültette, betakargatta, azután intett a cselédeknek, hogy vonuljanak ki. Mikor egyedül maradtak, igy szólt:

Az öreg méltóságos észre sem vette menye megjegyzését. Lelkesülten folytatta:

- Egy zseni, egy lángész, egy nagyszerü férfi. Százezer forint adóssága van s ha ezt egy házasság által rendezi, két hónap mulva államtitkár lesz belőle.

Clarissa elhalványult, ami nála olyanformán ment, hogy amugy is krétafehér arca zöld szinüvé változott. Olyan zöld szinüvé, amilyen az ötven esztendős ékszerdoboznak a zöld szinü selyme. De nem mert szólani semmit. És az öreg dáma elragadtatással folytatta:

- Negyven, de alig látszik harmincnak. Magas, karcsu, fekete gyerek, nagy eszü, nagyjövőjü. El vagyok ragadtatva.

Clarissa nem volt hozzászoktatva az ellentmondáshoz sem a boldogult ura, sem az anyósa részéről. Neki csak engedelmeskedni volt szabad és ő nem is tett egyebet. Csak sóhajtott, titokban sirt egy kissé és hallgatott, megadta magát. Teljesen átengedte magát a csúzának és migrénjének, azután lefeküdt. Gyöngyvirág-illattal telepermetezte a szobáját, leeresztette a függönyöket, lámpát gyujtatott és elővett egy-egy francia regényt.

Az anyósa, mint Napoleon, hátratett kézzel, mámorosan a saját gondolataitól, sétálgatott.

- Mienk a jövő - mondta. - A fiuból előbb-utóbb miniszter lesz és azután miniszterelnök. Semmiféle áldozatot nem fogok tőle sajnálni. Elvégre, az egyetlen unokám jövőjéről van szó.

- Ezt az embert nem lehet nem szeretni. Szép és okos. Zseniálisan okos. Mi legyen még egyéb a férfi?

- Amint mama akarja! - sóhajtott a másik asszony. - Csak arra figyelmeztetem, hogy Helénke - hisz tudja...

- Tudom. Helénke szebb, mint egy angyal és ostobább, mint egy liba. Ergo, csak nagyon okos emberhez adhatjuk férjhez. Föl kell őt a kertből hivatni.

Pár perc mulva megjelent az ajtóban Helénke, melynek majdnem a szemöldökfájáig ért. Mezitelen lábán papucs volt, fehér slafrokja derékban övvel le volt szoritva, keze piszkos a kapától és földtől. A nagyanyja szinte szerelmesen, mint egy férfi, bámult reá. Eszményien tökéletes szépség volt Helénke. Szeme a legtisztább és legragyogóbb kékvirág gyerek-szem, ajka, arca rózsás, haja szőke, alakja karcsu, telt, hajlékony.

- Gyere ide - intett a nagyanyja - hadd csókoljalak meg, te kis piszkos kezü virágom!

Helénke nyugodtan, minden sietés nélkül odament, odanyujtotta az arcát, a száját a nagyanyjának, de ő nem csókolta vissza.

- Tudod, hogy én nem szeretek csókolózni - felelte Helénke és leült egy kis zsámolyra s innét nézett fel a nagyanyjára. - Férjhez akarsz adni? - kérdezte minden különösebb kiváncsiság nélkül.

- Negyven! Hát mit csinálok én egy negyven esztendős férj mellett? Hisz ez már öreg ember és én táncolni, korcsolyázni, lovagolni szeretek és mindent, csak nem benn ülni a szobában és nem olvasni tanulni, szamárságokról beszélni, mint: irodalom, zene, müvészet, az élet és hasonló nyavalyák.

- Lássa, mama! - sóhajtott a Helénke anyja, de az öreg asszony vállat vont, arcára szigoruság ült ki, amit Helénke is gyerekkora óta respektált és egyszerre elhallgatott.

- Itt csak arról van szó - mondta az öreg méltóságos szigoruan - hogy te is, anyád is, sőt apád is, kiskoru, gyönge és részben korlátolt emberek vagytok, akiket az egész életen át nekem kellett vezetnem és nekem kellett a család vagyonára, társadalmi poziciójára és mindenre ügyelnem, tartanom és résen állnom. Tinektek pedig sohasem volt és lesz egyéb kötelességtek, mint az engedelmesség. Tudhatjátok, hogy csak javatokat akarom, különösen neked, Helénke, aki nekem mindenem vagy. Elképzelheted, hogy az egyetlen fiam egyetlen utódjának csak a legjobbat, a legszebb és legboldogabb jövőt kivánom. Neked azonban, aki nem ismered az életet, teljesen rám kell biznod magadat és azt kell cselekedend, amit én jónak találok.

- Rendben van - felelte Helénke s fölállt a kis zsámolyról. - Nincs semmi ellenvetésem és szavam. Ahhoz megyek feleségül, akit te választasz ki. Én ugy se tudnám magamnak kiválasztani, az bizonyos. Legjobb szeretnék ugyan soha férjhez nem menni, hanem mert a családért nekem is kell áldozatot hozni, hát nekem igazán mindegy, hogy ki fog gardirozni a bálokon, ki köti fel a korcsolyámat és ki segit föl a lovamra. És most már uzsonnázzunk, mert majd meghalok az éhségtől.

Azzal odament a nagyanyjához, fiusan a tenyerébe csapott, jól megrázta, azután a papucsát, mint egy suszterinas, fellökte a plafonig és ezen ugy kacagott, hogy a szeme könnyes lett belé.

Három hónap elteltével, Helénke felesége lett a nagyanyja által kiválasztott férfinak, aki mint államtitkár vezette már oltárhoz Helénkét.

A fiatal asszonynak semmi kifogása nem lehetett férje ellen. Csakugyan szép, elegáns, korrekt ember volt, Helénkét nyugodtan, de igaz bensőséggel szerette s ennek sajátságos, parlagi nyers modorát eredetinek, tudatlanságát naivságnak itélte és erősen bizott benne, hogy ez az eszményi szép teremtés lelkileg is teljesen átcsiszolhatóvá válik kezében és a saját maga emelkedése idejére egy szellemileg teljesen comme il faut asszony fog mellette állni. A nevelést azonban csak lopva, suttyomban, a legnagyobb óvatossággal igyekezett megkezdeni, ugy hogy Helénke észre se vegye és csak lépésről-lépésre akarta őt beljebb csalni, mint a tündér vagy a boszorkány a gyereket az erdőbe. Az első leckéket a nyári vakáció alatt kezdte meg egy francia tengerparti fürdőhelyen. Séta közben leszakitott egy erdei virágot és óvatosan, közönyös arccal beszélni kezdett ama virág természetéről, életéről, szerelméről.

Helénke hidegen hallgatta. Egyetlen egy megjegyzése, kérdése nem volt. Később egy bogarat emelt fel a földről a férj.

- Mit akar ezzel? - kérdezte Helénke undorodva. - Adja csak! - Ledobta férje kezéről a bogarat és cipőjének francia sarkával eltaposta.

Egyszer esős időben mentek sétálni s Helénke kikelt az eső ellen. A férj azonnal az esőnek keletkezéséről, a fellegekről, a levegőről kezdett beszélni, mire Helénke unatkozva közbevágott:

- Hagyja, bánom is én, akárhogy keletkezik és jön létre az eső! Utálatos és egyebet nem akarok róla hallani.

Egyszer vacsora után kiültek lakásuk balkonjára s véletlenül egy csillagnak lehullását pillantották meg. A férj lirikusan sóhajtott:

- Miért mindenről tudni, hogy miért van és miből van? - ásitott Helénke. - Elég, ha látjuk és érezzük, hogy ez szép, az nem szép, az jó, ez nem jó. És ezzel vége. Tovább nincs számomra. Különben menjünk aludni, sokat ettem a sajtos omlettből és fáradt, álmos vagyok. Mit szól ahhoz a sajtos omletthez? Isteni, mi? Holnap a francia szakácsnak adni fog husz frankot és elkéri tőle a receptjét.

- Nem gondolja, hogy az ilyesmit egy asszony jobban el tudja intézni? - kérdezte a férj.

- Ne legyen olyan ostoba - felelte Helénke. - Hisz tudja, hogy én nem beszélek franciául.

- De drága szivem, egy pár nyelvet a legrövidebb idő alatt meg kell tanulnia.

Helénke szinte gyülölettel nézett e pillanatban az urára és nyersen mondta:

- Ha huszonegy esztendős koromig nem tanultam meg az anyanyelvemen kivül más nyelvet, hogyan tanulhatnék meg két esztendő alatt kettőt? Különben egyszer s mindenkorra vegye tudomásul, hogy semmiféle tehetséget nem érzek magamban nyelvtanuláshoz. És most menjünk aludni.

A férj e pillanatban először, kedvetlenül követte feleségét hálószobájukba. Még csak négy hónapos házasok voltak és eddig boldog izgatottsággal várta az estéket s ma először tekintett hidegen az előtte vetköződő szép fiatal nőre, aki a felesége volt. Lefeküdtek, eloltották a lámpát, de meg se csókolták egymást. A férj, aki eddig határtalanul büszke volt gyönyörü feleségére, egyszerre ugy érezte magát, mint az, aki valami nagyon szép tárgyat vásárol, büszke reá, szereti és egyszerre rájön, hogy valami olyan hiba van a szép, drága tárgyon, ami értékét tetemesen alászállitja, megkisebbiti.

Reggel, mikor fölébredtek, azért ismét összesimultak, vágyaik egy pillanatra ismét kigyulladtak, de amint a lángok elaludtak, az a bensőségteljes szerelem, mi a lelkeket érzéki vágyak nélkül is összefüzi, hiányzott belőlük. A férfi kezdte érezni, hogy e szép fiatal nőben csupán az érzékeire ható nőstényt birja s hogy lelkének, életének, pályájának segitő társát, barátját, nem találhatja föl benne. Azért még nem adott föl a reménynyel. Erősen figyelte az asszonyt izlésében, szokásaiban és rájött, hogy a leánykorában ruhával mit sem törődő teremtésből egyszerre szenvedélyes divat-dáma fejlődött ki. Ami nem ijesztette meg; ellenkezőleg, örült neki. Azt hitte, ez a szenvedély fejleszteni fogja izlését, tudás és utazási vágyat ébreszt benne. Csalódott. Helénke izlés, fantázia, művészet és ötlet nélkül öltözködött; minden elképzelhetetlen karrikaturáját a divatnak megszerezte, magára rakta és idővel a rossz izlés lehetetlen figurája lett belőle.

Ekkor a férj a művészetekbe vetette reménységét. Helénke szenvedélyes szinház-, kabaré-, orfeum-látogató lett. És a férje ismét csalódott. Helénke csak a vaskos, kétértelmü viccektől nyüzsgő darabokat szerette és tudta élvezni. És a férj alig másfél esztendei házasság után rájött, hogy Helénke nagyon korlátolt, komoly munkára lusta, hasznavehetetlen, gondolkodásában, izlésében és érzésében bántóan közönséges, habár a szive nem rossz s erkölcse az összetörhetetlen szinte brutálisan nagy egészsége miatt is, megbizható. Rájött, hogy az ő ragyogó tudása, intelligenciája, állása, ambiciója nem imponál Helénkének, ellenkezőleg, mind jobban fokozódó közönynyel találkozik részéről, lenézéssel, sőt bizonyos kis gyülölettel. Mire a férj bevette magát a könyvei közé, bezárkózott a hivatalába, Helénke pedig odahaza elkezdett unatkozni és addig unatkozott, mig egy nap ezt irta haza a nagyanyjának:

Egy hét mulva Helénke csakugyan hazament és hat hónapra rá, ismét a leánykori nevén hivatta magát. A törvény a köteles tisztelettel meghagyta neki az ura nevét, de Helénke hidegen visszautasitotta.

- Minek az nekem? - mondta. A magam neve csak ér annyit, mint a volt uramé! Én alsó-felső székácsi Kenyeressy vagyok s az apám kamarás, főispán és főrendiházi tag volt.

Azután hazament, az öreg agarak mellé vett egy csomó fiatal agárt, vizslát idomitott, rókát, farkast, medvét szeliditett, sokat evett, nagyokat aludt, hanem ha kibujt az ágyából, egész nap nem ment födél alá. Lovagolt, vadászott, kapált a kertben s a szépsége egyre nőtt, fokozódott fejlődött. Már huszonöt esztendős volt, a szépségéről országszerte legendákat meséltek, meg a furcsa passzióiról és életmódjáról.

Az alsó-székácsi erdők már nem tartoztak a Kenyeressy-birtokhoz. Még az öreg méltóságos asszony ura bérbeadta, a fia meg örökáron eladta. Ezek az erdők azóta harmadszor cseréltek gazdát. Most harmadszor báró Szalkay vette meg, egy öreg nyugalmazott ezredes, aki későn nősült és öt évvel előbb özvegyen maradt a tizenhét esztendős fiával.

Az öreg báró május elején, két héttel előbb költözött be fiával a vadászkastélyba, hogy a nyarat ott töltse és egy délután kocsira ült, hogy látogatást tegyen a Kenyeressy-kastélyban. Az öreg méltóságos asszony ép két napja ott időzött. Renováltatta a kastélyt és reggeltől-estig ott alkalmatlankodott a mesteremberek között és halálra szekirozta őket a minduntalan más-más óhajával és parancsaival.

A szomszédokat szivesen fogadta, hires vendéglátó volt, bevezette őket a szalonba s az egyik szobaleányt elküldte Helénke után, mert Helénkét mindig keresni kellett, ha szükség volt reá. Ez alatt az öreg méltóságos jól megnézte a vendégeit. A báró a hetven körül járhatott, kis, szikár, kemény öregnek látszott s a fia nem járhatott messze a százhusz kilótól.

- Ugy-e bár, micsoda monstrum? - rázogatta a fejét a báró. - Hát nem a tudomány hizlalta meg, az bizonyos.

Helénke most nyitott be az ajtón. Kék babos karton szoknya, matrózgalléros bluz volt rajta, nagy haja koszoruba fonva s egy szakajtókosár frissen pattogatott kukorica volt a kezében. A báró elvörösödve ugrott fel, haptákba vágta magát s a fiu nyitva felejtette a száját. Helénke tündérien szép volt. Mint egy nagyranőtt, tizenöt éves kisleány. A két és fél esztendős asszonykodás meg se látszott rajta. Még csak el se hizott, pedig mindig evett, csak ha lehetséges, még szebbé lett.

- Hisz elvégre én nem bánom, - mosolygott a fiu boldogan - ha Nepomuknak fog is hivni, csak gyakran mondaná ki, ahogy tetszik a nevemet.

- Ha másként nem segithetnék, elmennék egy félesztendőre barátnak és ott majd csak lefogynék.

- Nincs rá semmi szükség - felelte Helénke. - Én szeretem a kövér embereket. A kövérek egyszerü, jólelkü emberek, nem affektálnak, jókat kacagnak és jó pajtások. Ilyen maga?

- Ilyen vagyok - felelte lelkesülten Pufi - és ha még nem lennék ilyen, holnapra okvetlenül ilyen lennék, csakhogy megnyerjem a maga tetszését.

- Nem szoktam - felelte a fiu zavartan. - Hisz még alig beszéltem fiatal nőkkel. Az én családomban csak öreg asszonyok vannak és máshova nem járok. Nem enged a papa.

A fiu olyan sok mindent akart egyszerre kimondani, hogy a szavak megakadtak a torkán s csak annyit mondott:

- Nincs is miért hencegnie. Csak rongyos kis négy esztendővel öregebb, mint én vagyok.

- Mi köze magának ehhez, kis fiu! - kacagott. De a másik pillanatban megsajnálta a fiut, olyan szomoru lett ennek az arca.

- Na jőjjön - mondta s megfogta a kezét - megmutatom magának a kutyáimat. - Szereti a kutyákat?

Kimentek a szalonból s mig az udvaron mentek keresztül, Helénke folyton kérdezősködött.

- Nahát akkor mi jóbarátok leszünk - felelte Helénke a legőszintébb örömmel és legjobb szerette volna ott az udvaron megölelni a fiut és nagyot csipni a gömbölyü, széles, szép, becsületes buta orcáján.

Azután megmutatta a kutyáit és mindenféle állatait s megállapodtak, hogy ezután minden reggel együtt fognak lovagolni. Megbeszélték a találkozás helyét és elhatározták, hogy augusztusban együtt vadásznak és hogy sokat, nagyon sokat lesznek együtt.

Mikor apa és fiu elbucsuzott a két nőtől s ezek egyedül maradtak, Helénke lelkendezve ölelte meg a nagyanyját.

- Ez a kis marha? - kérdezte az öreg méltóságos megvetéssel. - Már hallottam róla. Jó fiu, de azt mondják, országos ökör. A nevét is alig tudja leirni.

- Mint a szamár a réten - vágott közbe az öreg asszony. - Szégyeld magadat, hogy egy ilyen lisztes zsák, egy ilyen szivacs, egy ilyen himnemü liba képes megnyerni a tetszésedet. Neked, aki két és fél évig éltél egy olyan ember mellett, mint amilyen az urad volt. Az az Isten! Ha eszembe jut a marhaságod, Helénke, nem szánnám a szép fehér nyakadat kicsavarni, mint egy csirkének.

- Beszélhetsz, amit akarsz, nagymama, azért mégis csak az volt az én életemnek eddig legokosabb cselekedete, hogy elváltam attól a magyar tudományos akadémiától. Máskülönben neked tudnod kellett volna, hogy én nem olyan férfi mellé való vagyok. Azóta meghaltam volna már mellette.

- Hiába haragszol! Reggel, mikor fölkeltem, már elkezdte magyarázni, honnét süt a nap az ablakunkra, miért süt, hogyan süt, mi a nap, hol a nap, milyen távol van a nap a földtől és mennyivel nagyobb a nap, mint a föld. Hát kell nekem tudni ezeket a butaságokat? Hát mi vagyok én? Pap, vagy egy lexikon? Miért nem adtál ilyen emberhez, mint a Pufi? Én csak ilyen ember mellett lehettem volna boldog. Ő sem affektál, én sem affektálok és nem törődünk a nappal, a holddal, a csillagokkal és képzelem, még később mi minden jött volna! Algebra, fizika, államtudományok, külügyi politika és frász, meg frász! Hát te csak hallgass, nagymama. Gyönyörüen férjhez adtál.

Az öreg méltóságos alig tudta visszatartani a kacagását. Megfordult, hogy kimenjen, de az ajtóból visszanézett, mialatt ujjával megfenyegette Helénkét.

- Csak azt mondom neked, hogy ki ne köss ezzel a szarvasállattal, mert letöröm a derekadat! Nehogy engem ilyen szégyenbe hozz, csuffá tégy!

Helénke vállat vont s alig várta a reggelt, hogy találkozzék Pufival. És alig nyolc nap elteltével, rendben voltak egymással. Pufi egy reggel, mikor az erdőben legszebben szóltak a csalogányok, megcsapkodta a lova lábait s a lovával együtt letérdelt Helénke előtt és igy vallott neki szerelmet. Helénke majd kiesett a nyeregből, ugy kacagott, de azért nagyon meg volt hatva. Pufinak a szeme könnyes volt, szája remegett az őszinte izgatottságtól és olyan szépen beszélt össze-vissza a szivéről, a szerelméről, az életéről, a boldogságáról és a haláláról, hogy a végén Helénkének is könnyes lett a szeme és igy szólt:

- Jól van, Pufi, elhiszem, hogy szeret és azt is elhiszem és érzem, hogy én is boldog leszek maga mellett. Azért mondja meg a papájának, hogy holnap reggel ő is lovagoljon ki magával s a kezemet ő maga kérje meg a maga számára. Azután arról is ő gondoskodjon, hogy a nagymama tudta nélkül esküdhessünk meg s őt már csak a kész dologról értesitsük, mert az ugyan bele nem fog egyezni, hogy magához menjek.

És másnap reggel megkérte az öreg báró Pufi számára Helénke kezét s két hét mulva, egy reggel a vadászkastélyban megesküdött a fiatal pár. Esküvő után pedig ezt irta Helénke a nagyanyjának:

Mikor ezt a levelet elolvasta az öreg méltóságos, epeömlést kapott, két napig feküdt, a harmadik nap fölkelt, incognito elment a vadászkastélyba s itt az öreg bárónak egy pofont adott, Pufinak kettőt, hármat Helénkének s azután megnyugodott. Eszébe jutott, hogy anyagilag Pufi kitünő parti, hogy az alsó-székácsi drága erdők, melyekért mindig fájt a szive, ezzel a házassággal visszakerültek a család birtokába s ez megnyugtatta. Mégis, mikor egyedül maradt Helénkével, igy szólt ehhez:

- És most mondd meg nekem, te agyalágyult perszóna, hogy mit szeretsz te ezen a rózsaszinü malacon? Ha megmondod, legalább megnyugtatsz, elül a keserüségem.

- Te is beszéltél, a mama is beszélt, meg olykor olvastam is süldőleány koromban olyan nagy szerelmekről, melyekért a nők meghalnak és minden áldozatra készek. Én nem tudom, hogy mi ez, sohasem éreztem. Az első uramat nem szerettem, Pufi mellett nagyon jól érzem magamat, de azért a kisujjamat sem vágatnám le érte. Hát hogy mi az a nagy, halálos szerelem, minden áldozatra kész szerelem, nem tudom. És egyebet nem mondhatok, nagymama.

Az öreg méltóságos asszony tenyerébe hajtott fejjel, elgondolkodva nézegette Helénkét és nagy szomoruság és nagy szánalom látszott a szép, eszes, erélyes szemében s a finom, okos szája szögletén. Azután halkan sóhajtott, fölállt, megcsókolta Helénkét és hazament.

Helénke öt esztendeig élt a legderüsebb, legnyugodtabb boldogságban Pufi mellett. Harminc esztendős volt, mikor egy reggel, ott mellette, a tea-asztal előtt, Pufi egyszerre lefordult a székről és meghalt. Szivszélhűdés érte.

Helénke vigasztalhatatlan volt. Három hétig éjjel-nappal sirt, három hónapig minden nap a temetőben töltötte a napnak legnagyobb részét s a gyászév leteltével hozzáment egy gróf Kavetzky nevezetü, harmincöt esztendős huszárkapitányhoz. Maga a Pufi apja, az apósa adta férjhez. Az öreg báró ugy szerette Helénkét, hogy nem tudta nézni ennek az özvegységét, az árvaságát és ő maga beszélte rá, hogy menjen hozzá ehhez a ritka derék, aranyszivü, becsületes katonához.

A kapitány három évvel előbb maradt özvegyen; volt egy négy esztendős, gyönyörü kis fia és gyakori vendég volt az öregbáró és fia házánál. Helénke, akinek nem volt gyereke, bolondulásig szerette a kis fiut és leginkább e gyerek iránti szeretet vezette be e harmadik házasságába.

Mikor Helénke a harmadik urával hazament az anyakönyvvezető elől, otthon a nagyanyja félrehuzta, a vállára ütött és igy szólt:

- Elég nem szép nagymamától - mondta szemrehányólag - hogy még most is értésemre adja, hogy nem szerette a szegény Pufit.

- A szegény Pufit - felelte az öreg méltóságos - mindenki szerette. Én is szerettem, de más az, hogy a te uradnak látni tetszett-e s kedves volt-e nekem, vagy nem?

- Ha azt mondanám, hogy igen, hazudnék. Hogy azonban téged boldoggá tett, annak nagyon örülök. Annak azonban, hogy ez a szép, komoly, férfias, csupa-becsület katona lett az urad, még jobban örülök.

Helénke nem szólt semmit, csak szomoruan sóhajtott. Neki pótolhatatlan volt Pufi. Mikor a rokonság magukra hagyta őket, a kapitány letérdelt előtte, keresztülölelte a térdét és ugy nézett fel rá, mint a vallásrajongó a szűzanya képére.

- Most bevallok magának valamit, Helénke, - mondta meghatottan, mialatt szeme könnyel telt meg.

Helénke azt hitte, valami bünt akar neki bevallani ez a nagybajuszu, komoly katona és elsápadt.

A kapitány Helénke ölébe rejtette arcát, mig nagy, acélerős teste remegett.

- Bevallom magának - suttogta - hogy az első perctől fogva, ahogy először megláttam, szeretem magát.

- Élt, - sóhajtott a kapitány - s akkor talán még nem is tudtam, hogy szeretem, de a halála óta, három hosszu esztendőn át, imádtam titokban s ha a sors nem játszik közbe és Isten nem szólitja el maga mellől is a párját, sohasem házasodtam volna meg.

- Sohasem árulta el magát - mondta csodálkozva. - Ez szép, igazán szép. Pedig nagyon szeretett?

A kapitány ugy nézett fel reá, mint egy istenasszonyra. Szinte megdöbbentő volt ez a kemény férfi-arc a lirikus átváltozásban. Egy kicsit komikus is volt és Helénke, Pufi halála óta, most mosolyodott el először igazán a szivéből.

- Hát lehet magát nem szeretni? - csókolgatta a ruháját, a térdét, a cipőjét a férfi. - Szép, gyönyörü asszony, a legszebb minden asszony között!

- A rabszolgája leszek - felelte a kapitány. De Helénke tiltakozólag intett.

- Nem, nem, - mondta - ne legyen a rabszolgám, csak az legyen, ami Pufi volt nekem, a pajtásom. Nem szeretem, ha a férj nagyon szerelmes, ha szólni sem mer hozzám, ha csak sóhajtozik és ugy néz reám, mint az oláh a feszületre. Pufi mellett nem is éreztem, hogy házastársak vagyunk. Csak pajtások voltunk és én inkább anyásan bántam vele, nem épp ugy, mint feleség bánik a férjjel. Eleinte Pufi is ugy bámult reám, mint most maga. De aztán leszoktattam róla. Én nem vagyok szerelmes természetü és nem szeretem a regényeskedést. Pufival külön hálószobánk volt, szeretném, ha magával is igy lenne. Pufival sokszor össze is vesztünk, persze nem nagy dolgokon, azért nem esett ki a világ feneke. Egy órával később már együtt hancuroztunk, birkóztunk és ugy éltünk, mint két diák. És nagyon boldogok voltunk. Csak a szerelemből nem kell sok, mert ez unalmas. Én egy kicsit fius természetü vagyok, nyers, nem is nagyon finom, ami a nyelvemre jön, azt nem nyelem vissza, különben, hisz ismerhet. Ha szeretett, akkor meg is vigyázott s ha megvigyázott, akkor ismer. És most álljon fel, ki nem állhatom, ha a férfi térdel. Az Isten előtt olykor megjárja, az előtt se sokat, de asszony előtt nem kell térdelni. Mikor megkérte a kezemet, megmondtam magának, hogy elsősorban a fia miatt megyek hozzá, akit imádok. Most azt is megmondom, hogy szeretném, ha nekem is lenne magától egy kis gyermekem. Most már egy kis lány, mert fiu már van.

A kapitánynak egész teste reszketett a vágytól és izgatottságtól, amint az előtte álló szép asszonyt nézte. Helénke a harminckettedik évét járta, de olyan volt most is, mint egy bakfis. Mint egy zöld, nyers, éretlen bakfis, aki nem ismeri a szerelmet és fél tőle, utálja, de egy kicsit kivánja is, nem is magáért a szerelemért, csak azért, hogy egy eleven hus és vér babát kapjon belőle, a gyermekkori gipsz és porcellán-babái helyett.

A kapitány okos ember volt s amit régen sejtett, azt most maga Helénke megerősitette benne, hogy ennek a vad, rakoncátlan, édes, drága teremtésnek, dacára, hogy kétszer volt már férjnél, szivét a szerelem még nem érintette meg. Hogy csak gyönyörü testét birta eddig két férfi, de a szive, mint egy drága kis ékszeresláda, elzárva, kinyitatlanul rejtegeti magában felbecsülhetetlen kincseit. És a kapitány megremegett a boldogságtól, mert ugy érezte, hogy Isten az ő szerelmes kezébe tette le a drága asszony szivének kulcsát. Kábultan, szédülve állt az asszony előtt, aki hirtelen rácsapott a vállára.

- Na, menjen, buksi, mert le akarok vetkeződni, felveszem a pongyolámat és megvacsorázunk; azután korán lefekszem. Egy kicsit fáj a fejem, a mai nap kifárasztott. A pubi velem alszik, magának meg a saját szobájában vet ágyat a szobaleány.

- Csak minél kevesebb romantika és minél több jókedv! Akkor jó pajtások leszünk!

A kapitány bement a maga szobájába, kiült az erkélyre és szivarra gyujtott. Álmos, gondolkodó, mélabus őszi alkonyat volt. A hegyek felől mintha hosszu, szürkeruhás szellemek jöttek volna lefelé, mindig lejebb s mintha a végén egyszerüen, minden átmenet nélkül beleléptek volna a titokzatos, szürke köd alatt remegő nagy folyóba. A telefondrótokon ittmaradt, beteg fecskék gunnyasztottak s a szemközti kertből késői rózsák illatát hajtotta fel az erőtlen szellő. A kapitány még most is szédült, remegett s egyszerre valami bánatos érzés szoritotta össze a szivét. Nem tudta, mi volt, honnét jött, csak pár percig tartott s aztán elmult.

Helénke és a kapitány már kétesztendős házasok voltak, de a várt kisleány még mindig nem volt itt. Az asszony már kezdett lemondani róla s a kapitány a gyerek nélkül is boldog volt. Bár nem az a nagy, tökéletes, egész és nyugodt boldogság töltötte el szivét, amit akkor érez a férfi, mikor teljesen nyugodt a felől, hogy a nő, akit bir, egészen és minden gondolatával az övé. A kapitány boldogságában nyugtalanság, állandó remegés vibrált, valami halvány sejtése annak, hogy a nőnek nem teljes meghódolását élvezi felesége szerelmében. Igyekezett az asszony hüvösebb temperamentumával magyarázni meg magának az okokat, de önmagának teljes meggyőzését nem tudta elérni. Ő olyan szenvedélyesen, érzéki forrósággal szerette az asszonyt, hogy a legkisebb távolságot, rést kettejük között a legérzékenyebb módon megérezte és már egy hajszálnyi idegenkedés bántotta. Különben is, mint minden egész és igazi férfi, a maga fensőbbségének brutális jogánál fogva azt szerette volna, hogy a szerelemben az asszony legyen a legyőzött fél és kettejük között forditva volt. Helénke hüvös, nyugodt szerelmes volt, minden lobogás és tüz nélkül. Emellett az alkalmazkodás szerepét csak ő, a férj, töltötte be. Holott az ő természete a kényelmesség felé hajlott és az a pajtáskodási viszony, amit az asszony megkövetelt, őt inkább fárasztotta.

Természetesen, mint minden szerelmes férfi, azért mindenre kész volt, soha kedvetlenséget el nem árult, de Helénke mégis érezte, hogy ez egy egészen más viszony, mint volt a Pufi közötti. Arra persze nem gondolt, hogy Pufi huszonegy esztendős korában lett a férje s ez itt már harminchét. Helénkét azonban mindenért kárpótolta a kis fiu. Ugy szerette a gyereket, mintha az övé lett volna és igy semmi hiányosságot nem érzett az életében. Most is olyan gyerekesen, fiusan, léhán élt, de most már inkább a kis fiu volt a pajtása, mint az ura. És Helénke ismét és igy is olyan boldog volt, mint Pufi mellett.

Egy nap különös dolog történt vele. A kis fiával lovagolni volt s mikor hazajött, az inas egy névjegyet hozott eléje és figyelmeztette, hogy a névjegy tulajdonosa a szalónban várakozik.

Helénke még egyszer megnézte a névjegyet és vállat vont. Az ura egyszer emlitette, hogy egy unokabátyja, gróf Kavetzky Róbert, kissé kalandor hajlandóságu férfi, tiz esztendővel előbb kiment Amerikába s azóta künn van. És ez a Róbert most benn ül a szalónban és várja az urát. Helénke gondolkodott, hogy bemenjen-e hozzá s mivel az illendőség ugy kivánta, hogy bemenjen, benyitotta a szalón ajtaját.

Egy negyvenkét-negyvenöt esztendős férfit talált itt, aki némileg hasonlitott az urához, mégis egészen más arc volt. Helénke még nem látott ilyen arcot. A szellemességnek, gunynak, észnek, akaratnak és gonoszságnak minden kifejezése rajta ült az arcán, mely mégis vonzó volt. A szeme különösen lebilincselő, pláne nőkre nézve. Bizonyos álmos érzékiség lappangott a mélyen fekvő, szürke szemben és valami erőszakos, brutális vadság. A haja és bajusza már tarkán őszes, alakja inkább izmos, nem nagyon magas.

Mikor Helénke benyitott az ajtón s tekintete összeakadt e férfi tekintetével, a szivverése elállt, ugy megijedt. Soha senki és semmi nem tudta az ő nyugodt közönyösségét zavarba hozni s most zavarban volt. Ugy nézett reá e férfi, hogy a haja is belévörösödött. Egy percig megállt az ajtó mellett, de azután hirtelen összeszedte magát és kezét előrenyujtva, a férfihez közeledett.

- Kamillnak, az unokaöccsének, felesége vagyok, - mondta elég nyugodtan. - Ő már beszélt önről, de azt hittük, Amerikában tartózkodik.

A férfi elbüvölten nézett Helénkére. Ezen még a lovaglóruhája volt, fején fekete selyem, kis puha cilinder és szőke haja körülröpködte arcát, mint a madarat növekedő pihéje, melyet a szél összeborzol.

- Bejártam a világot, - mondta különös, nyers, rekedtes hangon, - és most látom életemben a legszebb nőt, mint az öcsém feleségét. Ezért érdemes volt hazajönni.

Helénke zavartan elmosolyodott, de a férfi nem. Ez talán nem is tudott mosolyogni; legalább sem a szájának, sem a szemének nem volt meg az a bizonyos meleg rajza, melyen keresztül a mosoly megjelenik.

Helénke kihuzta kezét a férfi kezéből, de ez le nem tudta venni róla a szemét.

A férfi szemközt ült Helénkével s előrehajolt, hogy jobban a szemébe nézhessen és igy felelte:

Helénke már visszanyerte szokott nyugalmát s egy kicsit nyersen elkacagta magát.

- Ne beszéljen bolondokat! Először, mert az unokaöccse felesége vagyok, másodszor, mert én nem adok semmit a hizelgésre.

- Szerencsére, - mondta gunyosan, - csak ritkán találkozom olyan rossz nevelésü emberekkel, mint maga és igy nincs alkalmam ilyen fölösleges frázisokat hallani. És most türelmesen várja be, mig az uram hazajön. - Könnyedén meghajtotta magát és el akarta hagyni a szobát, de a férfi utját állta.

- Könyörgöm, - mondta összetett kézzel, - ne menjen el. - És ujra ugy nézett Helénkére, hogy ez belézavarodott. Tanácstalanul megállt és akkor hirtelen eszébe jutott valami. Becsöngette az inast s előhozatta a kis fiát.

- Sajnos, az anya nem én vagyok. Én csak a második feleség szerepét töltöm be.

Helénkének nem volt ideje válaszolni. Az ura hazaérkezett. Az inastól már értesült a vendég nevéről és Helénkének feltünt, milyen hidegen üdvözli férje eme közeli rokonát. De ez sem mutatott semmi örömet. Nyugodtan kezet fogtak, mintha csak tegnap találkoztak volna utoljára s a kapitány megkérdezte, mi járatban van itthon?

- Nősülni akartam - felelte ez közönyösen - és az irásaimért jöttem haza. De már meggondoltam magamat.

A vendéget ott kellett marasztalni ebédre és Helénke soha életében nem figyelt még ugy, mint ennek az embernek a beszélgetésére. Ez a férfi elbüvölően beszélt; olyan különös gondolatkapcsolódással és mégis olyan átlátszóan tisztán, hogy egy gyerek is megérthette. A témái is rendkivül érdekesek voltak, kifogyhatatlanok és ha egyikkel végzett, ugy fogott a másikhoz, hogy egyik tárgyat a másiktól alig választotta el valami és a tárgy mégis uj volt, más izü, más illatu, mint egy királyi asztalnak a végnélküli, finomabbnál-finomabb menü-sorozata. Helénke alig tudta levenni róla a szemét s ha olykor az urára nézett, csodálkozva látta, hogy ez is majdnem olyan figyelemmel hallgat, mint ahogy ő, élvez és gyönyörködik, habár szemének szögletében ott volt valami komor, gyanakvó, megvető vonás, ami elárulta, hogy nem szereti ezt az embert.

Mikor az ebéd után jó későn elment, Helénke szédülve nézett utána s az ablakhoz szaladt, hogy egy pillanatra még láthassa. A kapitány megfogta az asszony kezét, leültette maga mellé és kedvetlenül igy szólt:

- Erről az emberről csak jelentéktelenségeket mondtam el eddig magának, drágám, most azt is elmondom, hogy ez egy nagyon rossz, lelkiismeretlen, veszedelmes fickó, egy jellemtelen, kétes exisztencia, terhe és szégyene a családnak. Összeszámlálhatlan pénzt költött el életében, szegény apját koldussá tette, az én apámat is érzékenyen megkárositotta, azonkivül két asszonyt, a két hites feleségét öngyilkosságba kergette, de előbb persze ezeknek a nagy vagyonát is végkép elpusztitotta. Azonkivül számtalan nőt elcsábitott, agyon kinzott, tönkre tett. Azt hiszem egy kisebb falut be lehetne népesiteni a törvénytelen gyerekei számából. Szóval, enyhén mondva ez egy semmirevaló léhütő. Pedig rendkivül eszes, sokat tud, nagyon müvelt, de... de gazember. Egész boldogtalan vagyok, hogy itthon látom.

Helénke figyelemmel hallgatta az urát. Nagy kékvirág gyerekszeme ragyogott, arca kipirult és szép szája forrón tüzelt.

- Haszontalan fickó lehet, - kacagott - de azt nem lehet tőle elvitatni, hogy roppant érdekes. Még sohasem láttam ilyen embert.

Szétnézett a fia után. Ekkor lehajolt a virágtartó fölébe, melyben nagy csomó sárga nárcisz illatozott és a virágokat csókolta meg. Valakit vagy valamit meg kellett hogy csókoljon; a szája nagyon égett s a szive nyugtalanul vert.

És aznap éjjel a gazember Róbert felől álmodott. A nagyanyja egy lovaglóostorral valahonnét kiverte, mire ő azt mondta a nagyanyjának:

- Hiába üzöd el, mégis csak ez az egyetlen ember, akit egész életemben szeretni fogok.

Reggel, mikor fölébredt, álmélkodva gondolt az álmára és elkacagta magát:

De nem mondta el. Felöltözött és egész nap nyugtalanul várt valakit. Nem tudta, hogy kit, de valakit várt.

Minden héten, anélkül, hogy az előző látogatás alkalmával valaki hivta volna, az amerikai rokon pontosan beállitott a kapitány házához. Mindig akkor jött, mikor ez odahaza volt és most már egyedül és kizárólag csak vele társalgott. Helénke a világért el nem mulasztotta volna, hogy jelen legyen, ha a rokon jött, pedig ez már észre sem látszott őt venni. Alig szólt hozzá, szórakozottan elnézett a feje fölött és Helénke sokszor az ajkát rágta dühében, annyira mellőzve érezte magát.

Egyszer, mikor a rokon elment s Helénke ott maradt a varróasztalkája mellett, dühösen igy szólt az urához:

- Ez a maga unokaöccse körülbelül csak egy szájhős lehet. Vagy talán már megvénült. Csakhogy a nők nincsenek többé reá hatással.

- Honnét! - felelte Helénke. - Hisz látom. Örökösen csak magával és magának beszél, mintha én a világon se volnék. Ez sért engem.

- Ami pedig elviselhetővé teszi a vele való közlekedést számomra, - felelte a kapitány - ez éppen az, hogy maga nem keltette fel érdeklődését. Mert ha részéről ilyesmit vettem volna észre, kénytelen volnék a házunkat becsukni előtte.

- De furcsa! - mondta Helénke kigyuladt arccal. - Hát mi volna abban, ha az én jelenlétemet is tudomásul venné ez a maga sátán rokona?

- Az volna - felelte a kapitány komolyan és kedvetlenül - hogy ennek az embernek érdeklődése egy nő iránt olyan sértés, amit maga meg sem ért, gyerek!

Helénke elhallgatott. A cérna minden percben összebogozódott a tüjében, melylyel hol a tenyerébe, hol a körme alá szurt s egyszerre letette a varrást. Nagy melegség jött reá és lement a kertbe. Az eső csak az előbb állt el, a virágok fejét lehuzták a kövér esőcseppek s Helénke oda szoritotta forró arcát a nedves virágokhoz. És nyugtalanul jött-ment a vizes utakon.

Egy nap, váratlanul, délelőtt jött fel a rokon, mikor a kapitány nem volt odahaza és Helénke épp sétára készült. Már a keztyüjét huzta, mikor az inas bejelentette a vendéget és érezte, hogy vére arcába fut. Lehuzta a keztyüjét, letette a kalapját s bement a szalónba.

A férfi egyszerre nyugodtan és minden mohóság nélkül megfogta Helénke kezét.

- Nézze, - mondta egyszerüen - ne komédiázzunk. - Hat hete ismerjük egymást, nem volna asszony, ha nem tudná, hogy szeretem és mert szeretem itt akarom hagyni, el akarok menni a közeléből. Én már öreg legény vagyok és számolnom kell az érzéseimmel. Határoztam. Ma este Párisba utazom.

Helénke nem merte a kezét a férfi kezéből kihuzni és nem mert reá felnézni. Érezte, hogy nagyon sápadt. És a férfi folytatta.

- Ha tudnám, hogy maga is szeret, kényszeriteném, hogy utazzék velem. Hogy hagyja itt a férjét. Igy csak egyedül utazom. De el kellett jönnöm, meg kellett ezt mondanom.

Egyszerüen, kurtán, őszitén beszélt. Relénkének még a térde is remegett az izgatottságtól. A férfi pár percig nézte. Azután szájához emelte az asszony kezét, megfogta ennek az állát és kényszeritette, hogy reá nézzen.

- Helén, - mondta egyszerre olyan gyöngéden, forrón és szerelmesen, ahogy még senki soha nem mondta ki az asszony nevét. - Nem tud nekem semmit mondani?

- Magának senkije sincs, csak én vagyok, - szoritotta meg a férfi Helénke kezét.

A férfi most hirtelen magához ölelte az asszonyt és megcsókolta. A fejét ráfektette a maga karjára, száját rátapasztotta az asszony szájára és ugy kérdezte:

- Ki azaz egy, akiért ölsz, gyilkolsz, szembeszállsz az egész világgal, akiért odaadod az életedet, a becsületedet, a vagyonodat, mindenedet?

A férfi most elengedte az asszony fejét s leültette egy székre. Pár percig mámorosan nézték egymást, azután a férfi nyugodtan igy szólt:

- Estére várlak a pályaudvaron. Párisba utazunk s onnét megirod az uradnak és családodnak, hogy bontsák fel házasságodat, mert engem szeretsz és az én feleségem akarsz lenni.

- Légy nyugodt. Sokkal jobban szeret téged, mint hogy odadobjon a pletyka martalékául.

- Nagykoru vagy. Helén! A család különben sem tehet semmit és igyekezni fog a botrányt a házasságoddal elsimitani. - És megfogta a kezét.

- De téged eddig mindenki csak imádott, istenitett. És ha én kevésbbé imádnálak?

- Ha te kevésbbé imádnál is, - mondta átszellemült hangon - a magam szerelme azért meglenne irántad. De azokat, akik imádtak és istenitettek, nem szerettem. Csak ők szerettek engem.

A férfi felállt. Megcsókolta Helénkét, megmagyarázta, hol, mikor, hány órakor vár reá, azután elment.

És Helénke a kitüzött időben és helyre pontosan megérkezett. Mintha álomban cselekedett volna mindent kábultan, mámoros fejjel hagyta magát vinni, vezettetni és szivében eddig ismeretlen boldogság ragadta végzete felé.

Az öreg méltóságos asszonyt ez a csapás végképp összetörte s a kapitányt a megőrüléstől féltették. Csak a szegény Pufi apja, az öreg báró, állt szilárdul és józanon e nagy csapás között. A kapitánnyal megérttette, hogy minden ujabb botránytól őrizkedni kell és siettette a válópört, hogy a világ előtt minél előbb rendezve legyen Helénke ballépése. A fiatal asszony ekkor már szive alatt viselte első gyerekét s az öreg méltóságost ezzel a gyerekkel sikerült kibékitenie. Csodálatos, de ugy volt, hogy az öreg báró szeretetén Helénkének eme cselekedete, a legkisebb karcolást sem okozta. Ő nem volt képes elfelejteni azt az öt esztendei boldogságot, melyben Helénke az ő egyetlen fiát részesitette és szentül meg volt győződve, hogy Helénke a sorsnak szerencsétlen gyermeke, mert mindaz, ami vele történt, nem történik meg, ha Pufi életben marad és Helénke boldogan tovább mellette élhetett volna.

El is követett mindent, hogy Helénke negyedik házassága minél előbb rendezve legyen, ami meg is történt. Helénke másodszor vette fel a gróf Kavetzkyné nevet és mint törvényes feleség jött haza ősei kastélyába, hogy első gyerekét itt szülhesse meg.

Egy eset azonban ugy a nagyanyját, mint mindenkit mélyen megbotránkoztatott. Helénke csak a szobaleánya kiséretében érkezett haza. Az ura nem jött vele. Azt mondta, sürgős üzleti ügyek miatt nem utazhat, de Helénke tudta, hogy egy nő miatt maradt Párisban. Megtalálta e nőnek levelét urának egy levetett kabátjában.

És mikor visszajött Helénke a hazájába, a bűvös szépségét és ifjuságát már nem hozta magával. Egyszerre váratlanul hervadásnak indult, mint a rózsa, mely reggel még pompázóan virult és éjszaka a hideg elfonnyasztotta. A régi léha, fiús jókedve is eltünt. Már csöndesen benn ült a szobájában, naponta hosszú levelet irt az urának, szorgalmasan olvasgatott, egy francia társalkodónőt fogadott maga mellé s a Párisban reá ragadt francia tudását szorgalmasan fejlesztette.

Mikor a nagyanyja meghallotta, hogy franciául beszél, még pedig egész türhetően, kifordult a szobából és reményvesztetten sóhajtott fel:

- Helénke elveszett! Soha senki és semmi ki nem fogja ragadni annak a gazembernek a körme közül.

A gyerek megszületett, már két hónapos volt és az apja még mindig nem látta. Helénke olyan könyörgő leveleket irt hozzá, hogy jöjjön haza és nézze meg a fiát, hogy a kősziklát is meginditotta volna, e férfi minden levélre csak azt válaszolta: még nem mehetek... De minden levélben pénzt kért. Illetőleg nem is kért, csak ráparancsolt az asszonyra, hogy pénzt küldjön. És Helénke szorgalmasan küldözte a pénzt. Nagy tőkéjének kamatait, azután a tőkéhez is hozzányult és már egy félév alatt óriási összeget küldözött el.

- Mert ha igy folytatod ezt a bünös pazarlást arra a jellemtelen gazemberre; rövid időn tönkre mégy.

- Kötélre és akasztófára van annak szüksége, - felelte az öreg méltóságos megvetéssel. - Én nem tudom nézni ezt a te őrültségedet és a fiad érdekében gondnokság alá foglak helyeztetni. Hisz egy pár esztendő alatt az a gazember mindenedből kiforgat.

Az öreg méltóságos asszony lerogyott egy székre és levegő után kapkodott.

- Az a kérdés, - lihegte - hogy melyik drágább a szivednek: a fiad-e, vagy az a szárazföldi kalóz?

- Mindenesetre az uram a drágábbik kincse a szivemnek, - felelte Helénke - s a fiam csak azután jön.

- Na, Helénke, - kiáltotta - most már a koronát is fejére tetted a cselekvéseidnek! Mert most látok életemben először olyan asszonyt, akinek nem a gyereke drágább, hanem az ura.

Helénke előtt egy könyv feküdt, egy apróbetűs, unalmas francia nyelvtan s a nyitott lap között egy lepréselt piros rózsa. Akkor tüzte a keblére az ura, mikor Párisból haza küldte. Helénke úgy nézett a lepréselt rózsára, mintha a neki legdrágább arc feküdt volna előtte és halkan, egyszerü sóhajjal, melyet a nagyanyja sohasem felejtett el, igy szólt:

- Kedves nagymama, de olyan asszonyt is először látsz életedben, aki úgy szeret egy férfit, ahogy én szeretem az uramat!

Az öreg méltóságos asszony elhallgatott. Eszébe jutott, mit felelt neki Helénke kilenc-tiz esztendővel ezelőtt, mikor ő azt kérdezte tőle, hogy mit szeret a szegény Pufin, azon a rózsaszinü malacon?... És az öreg asszony halkan sóhajtott. Künn tavasz volt, a nyitott ablakon át hallani lehetett a méhek zsongását a kertből és az öreg asszony szivében megmozdult lenn valami rég elfelejtett, eltemetett, elsiratott emlék. Ki tudja mi?! Csakhogy megtörülte a szemét és olyan halkan, hogy Helénke is alig hallotta, csak annyit mondott:

Nyár közepén végre hazajött a Helénke ura. Most tette be először a lábát a hires, régi Kenyeressy-kastélyba és máris úgy rendelkezett, parancsolgatott, mintha ott született volna. A tiszttartóval már az első napokban hosszan értekezett, minden lábon álló vetést eladatott vele és alig két héttel a hazaérkezése után, egy váltót tett le Helénke elé s olyan hangon, mintha csak azt mondta volna neki: kösse meg, baba, a nyakkendőmet, - azt mondta:

Helén megrázkódott és elsápadt. A fiát ringatta a bölcsőjében s amint tekintete a gyerekről az átkos papirosra tévedt, ajka körül pillanatra kemény vonás jelent meg. Eltaszitotta maga elől a papirost és azt felelte:

- Nem, Róbert, elég volt! Semmiféle váltót többé nem irok alá. Én nemcsak feleség, hanem anya is vagyok.

A férfi kezében kis lovaglóostor volt, melyet hirtelen fölemelt s az asszonyt arcul vágta vele. Helénkét most ütötték meg életében először és ijedten felsikoltott. Arcán hosszú, vörös csik dagadt fel az ütés helyén, mely kinosan égett, szemét elfutotta a köny és zokogva borult le a gyerek bölcsőjére.

- Nos, - kérdezte szikrázó szemmel - irja, vagy nem irja? - És másodszor is fölemelte ostorát.

Helénke szó nélkül felállt, odament az iróasztalához és ráirta nevét a váltóra.

- Na lássa, - mosolygott az ura és lehajolt hozzá, hogy megcsókolja a kis göndör fürtöket a tarkóján. Az asszony egész testében megremegett és könyes szemét lehunyta. A férfi most hátra hajtotta Helénke fejét, hosszan szájon csókolta, nem ugy, mint férj a feleségét, hanem, mint szerető a szeretőjét, azután magára hagyta.

- Istenem, Istenem, - mondta hangosan - szabadits meg engemet saját magamtól!...

- Ugy gondolod ezt, - mondta hozzá lépve - hogy az uradtól szabaditson meg az Isten, mi általunk?

- Igaz, ön talán tudni fogja... A mi városi orvosunk elég vén már, régen járt a pesti egyetemre. Az... Nem hiszem. De talán ön megmondhatja... Az apa iszákossága nem igen lehet ártalmára a szemnek? Hisz nem volt máskülönben beteg. Ez az én gyulladásom egyszerü hűlés lehet.

- Nem. Három napja vagyok itt. Budán lakom az anyám testvérénél. Nem ismeri?

- A nevét sem? Régen jónevü szinésznő volt. Már hetven esztendős. Himesházy Póli.

- Már tudom! Láttam is. Az irók két rendbeli hamis hajat és húsz esztendőre való festéket vettek neki.

- Ép tegnap este mesélte. Már tiz esztendeje ott lakik a farkasréti temető mellett. Az ablakából látni a temetőt meg a Svábhegyet. Elől egy rét van, nyáron gólyákat látni rajta, mint valami faluhelyen. Pesten ez a nagyszerü. Tiz krajcárral felülök a villamosra és a rét mellől egy félóra alatt a Belvárosban vagyok. Ott a Svábhegyen tegnap már havazott. És Póli néni úgy fél a téltől. Csak húsz forint nyugdijat kap és egy szinésznő már több esztendeje, hogy havonta tiz forinttal segiti. Egyiktől-másiktól meg ruhát kap. Egy vén leány rokonával él. Ez gondozza. De azt hiszem, ez nem érdekli önt?

- Sőt! Én is jobb szerettem volna szinész lenni, de a szüleim nem engedték. Vittem én is virágot a kórházban Póli néninek. Nagyon bájos öreg asszony.

- És jó. Fiatal korában nagyon szép volt. Erre büszke ma is és most is gondozza magát. A haját kipecsmeteli, az orcáját s a kis kezét. Hogy elpiszmog vele! De olyan szép kis sima és fehér keze van, mint egy gyereknek. Az este Biri néni jó kis vacsorát készitett, befűtött a kályhába és vacsora után Póli néni elmondta, hogy történt az a Rókus. A köszvénye miatt már húsz esztendeje nem játszik. Élt, ahogy tudott. Volt egy kis pénze is, azután segitették. Megvolt valahogy. Hanem most, hogy mindennek felszökött az ára, sok gondja van. Pesten harminc forintból két embernek élni nem a legnagyobb élvezet. És egyszer csak jött a legnagyobb baj. A két copfja végkép elkopott, a hamis fogsora úgy kitöredezett, mint az első, ami még a foghusból nőtt ki és egyszer csak nem volt többé a puderos skatulyában puder és a másikban pirositó. És elkeseredett. Ugy busult, hogy ágynak esett, belebetegedett. És ép ilyenkor, mikor az első hó tavaly le akart esni, és szomoruság, bánat ült mindenfelé, a temetők, a Svábhegyen, hát Póli néni nem akart tovább élni... Most aztán husz esztendőre ellátták copffal, puderrel, pirositóval, jószagu szapanokkal és ujra boldog. Most már nem bánja, ha száz esztendeig él is. Asszony!

- Nem voltam még. Ma megyek. Előbb meg akartam egy kicsit Pestet nézni. Most vagyok először nagy városban.

- Mihelyt visszanyerem a szemem épségét, nem nyugszom, mig ide nem kerülök. Ha másként nem, otthagyom a hivatalomat.

- Higyje el! Csak maguk nem látják. Senki sem látja. Itt több pénz hever, mint Amerikában.

Azt most nem tudnám hamarosan megmondani. De én látom, érzem. Amióta itt vagyok, három napja mindig erre gondolok. Éjjel nem alszom és nappal, amig nézem a várost, ugy látom, hogy mindenből pénz csöpög ki. A villamosok kerekei alól, a házak falaiból, az elhanyagolt, rosszul lefektetett gyárakból, üzletekből és magukból az indolens, elpuhult emberekből. A Dunában pláne kincsek ülnek. Ide nem kellene, csak egy ember. Egyetlen egy. Egy olyan ember, aki ráül erre a városra, megsarkantyuzza és lovagol rajta. Lássa, minden világvárosban vannak rendkivüli emberek, csak itt nincs, még csak bátor ember sincs. Itt a bátorság nem bátorság, hanem elszántság. És ez nagy különbség. Elszánt lehet minden stréber, minden kétes exisztencia, de bátor csak az eszes és komolyan értékes ember lehet. Enélkül pedig nincs üzlet, nincs vállalkozás, nincs állandóság, csak pünkösdi királyság, kártyavár, svihákság, stréberség. Ide egy ember kell!

- Még eddig semmit sem cselekedtem. Aludtam, vak voltam, piszkos és buta kisvárosi panama-aktákat másoltam. Éreztem, hogy tenni kellene valamit, de nem volt semmi körülöttem, ami a fantáziámat fölébressze és az erőmet próbára tegye. Sőt azt sem tudtam, hogy egyáltalán van-e bennem erő? Nem is tudtam, hogy ki és mi vagyok. Nem ismertem magamat, Most kezdem. Három napja.

- Azóta. Pest megismertetett önönmagammal. Mikor fölmentem a Várba és magam előtt láttam - pedig a rossz szememmel, mert már kezd valahogy a másik is rossz lenni, csak nagyon rosszul láttam - ezt a nagyszerü várost, hát valami soha nem érzett láz és vágy fogott el. Olyasvalami, mint Napoleont, mikor valami hegyről vagy dombról nézett végig ütközet előtt a harctéren. És azt gondoltam magamban, hogy... ön ki fog nevetni.

- Nem. Hogy megsarkantyuzom. Hogy magam alá gyüröm. Hogy megmutatom... Vagy várjon... De mégis csak hogy megmutatom, hogy micsoda kincsek szunnyadoznak ebben a városban. Emlékezzen reá, hogy én itt meg fogok gazdagodni. De nem ez a fontosabb. Hanem az, hogy megmutassam, rávezessem az embereket, hogy kell Pesten meggazdagodni, hogyan lehet és kell is olyan formán, hogy dicsőségére és becsületére váljék az illetőnek ép ugy, mint a városnak. Mert ahogy eddig meggazdagodtak benne az emberek, az nem válik becsületére sem az egyénnek, sem a városnak. Először, mert a meggazdagodás trükkjei részben szerencse, részben apró nyárspolgári trükkök voltak, másodszor, mert egy uj város keletkezésénél olyanok a viszonyok, a helyzet, hogy akinek csak pár ezer forintja és egy kis szimatja, fantáziája és esze van, annak muszáj bebukni a meggazdagulás közé. Aki azonban ma kezdi megrázni ennek a városnak a fundamentumát, annak sok ésszel, sok tisztességgel, vagy ennél is valami becsesebbel kell jönnie: még soha nem látott, széditően nagyszabásu és genialitásu becstelenséggel. Érti?

- Némileg. De hogy miként gondolja? Mert roppant érdekes és széditő, amit beszél. De hogyan? Miként?

- Furcsa! Még csak három napja vagyok itt. Se tervek, se részletek, semmi sincs még bennem kialakulva. Még csak nézegetek és örülök saját magamnak. A többi... még vak vagyok...

- Hogy elhallgattunk!... Öt perc mulva tiz óra, ha a klinikára akar menni, itt nem időzhet tovább. Én is oda megyek, ha megengedi, ott majd elkalauzolom. Fizessünk, hivom a pincért.

- Semmi. Csak arra figyelmeztetem, hogy a szemére vigyázzon, mert ez nem gyerekjáték.

- Ne ijesztgessen. A legjobb reményekkel jöttem fel. Nem tartom veszélyesnek.

- Az operálás késő. A látóideg-sorvadás minden szimptomája jelen van. Amit lehet, megkisérlek, de bizonyos vagyok benne, hogy minden hiába. A fiatal ember meg fog vakulni.

- Hallgass reám, - mondta az apa a leányának és busan fogta ennek puha állát a maga csontos ujjai közé. - Ha egy szép érzést, mondjuk a szerelmet, meg akarod a pusztulástól óvni, ne engedd, hogy megszülessen.

Az apát Vincédynek hivták, a leányát Bertának és Berta kacagva nézett apja szemébe. Az apa öreg ember volt és kétszer nősült. Első feleségétől elvált, a második meghalt.

Vincédy különös ember hirében állt s a leánya is annak tartotta. A szülői katonai iskolát végeztettek vele, de a hadnagyi rangjáról leköszönt és jogi tanulmányokhoz fogott. A birói pályára készült, hol öt esztendeig müködött, azután, elégedetlen természeténél fogva, ezt is otthagyta. Az igazságszolgáltatás rendje és módja sehogy se tetszett neki. Elégedetlen volt minden néven nevezendő rendszerrel, formákkal s a társadalommal, amit: a rendszertelenségek zsibvásárjának nevezett. Azután politikával kezdett foglalkozni, ezt is megutálta, később a vallástudományok iránt érdeklődött, de egy idő multán minden sajnálkozás nélkül hütlenné lett ehhez is. Már kezdett egyéb nem maradni a számára, mint a föld. Vásárolt egy birtokot és elment gazdálkodni. Itt megmaradt. A föld nem csalta meg, ha ő nem csalta meg a földet, és a leányát, együtt egy vén kisasszony rokonával, felnevelte.

Berta egy fiatal emberbe volt szerelmes, az apja azonban lenézte a szerelmet, féltette tőle a leányát és gyülölte a fiatal embereket, akik azért jönnek a világra, hogy a leányok szivében szerelmet ébresszenek. Ezért minden erejével ellenezte a házasságot, Berta annál inkább ragaszkodott hozzá és a vége az lett, hogy az apa megtört és Berta férjhez ment.

Ő husz esztendős volt, a Kálmán nevezetü fiatal ember huszonhat és imádták egymást. Mind a ketten szépek, egészségesek, gazdagok és okosak voltak s esküvő után, mikor egyedül maradtak, a boldogságtól sirva ölelkeztek össze.

- Mindég fogsz szeretni? - kérdezte Berta mámorosan és belenézett a fiatal ura szemébe. Mielőtt az válaszolhatott volna, Bertának a papagálya, melynek összes szókincse ennyi volt: igen - nem, - hirtelen elkiáltotta magát: Nem! A fiatalok jókedvüen kacagtak, és a legszilárdabb hittel indultak el ama országutján az életnek, amelyre Ádámnak és Évának kellett volna először reá lépni, de egy mese szerint, az ördög lépett először reá. Ezt az országutat hivják: a szerelemnek.

Berta és Kálmán evőkanállal ették a mézet. Egy esztendeig egy pillanatra sem mozdultak el egymás mellől. Se látogatást nem tettek, se vendéget nem fogadtak és Berta azt irta az apjának: hogy már élve bekerült a menyországba, amelynek ajtaját, hite szerint, maga a jó isten csukta be utánuk és ezért egész bizonyos benne, hogy azt nem is fogja soha az életben semmiféle földi hatalom kinyithatni.

- Milyen ostobák a nők! - gondolta az öreg ur és kedvetlenül tette le a levelet. - Nem tudják, hogy az Istennek mindenütt jelen kell lenni és ép ezért mindenüvé későn érkezik.

- Uj boldogság! - ujjongott a fiatal pár és az élet, melyből eddig csak a szerelmet ismerték, kezdett előttük mélyülni, terjedni, komolyabbá válni. A szerelmi vágyak mintha szégyenkezve elültek volna sziveikben, egy fenségesebb, nyugodtabb boldogság varázsa alatt álltak, melynek hatása egy teljesen uj és ismeretlen szenzáció volt számukra. A fiatal férj előtt a nő: Berta, uj titkot jelentett, a termékenység titkát, kinek egyenesen az istenséggel van titkos kapcsolódása. És Berta tényleg valami kapcsolódást érzett az örök mindenséghez, aki az életnek elvetője és megteremtője. Különös szabásu bő pongyolákat varratott magának, melyek minden szándékosság nélkül, hasonlitottak a bibliai nők ruháihoz és a szüzanya köntöséhez, melyben a régi festők menybemenetelekor festették.

Berta álmodozó lett, halkan, lassan járt, kezének, ujjainak sajátságos gesztusai lettek, arca meghalványult és szemének mélységén nyugodt tüz égett, mint szélcsendben a távoli puszták mélyén. Már nem ült az ura ölébe, az erősen érzéki enyelgések nagy távolságban álltak tőle és az ura már csak a homlokát és a haját merte megcsókolni. Sétálni alkonyatkor mentek, kéz kézben, hallgatva s ha leültek egymás mellé, Berta ura vállára hajtotta fejét és hallgattak. Mindég hallgattak, mint akik között mély titok van. A születendő gyerekről nem is beszéltek, nem mertek, de Berta már lázasan dolgozott a babakelengyén és Kálmán órákhosszat elült mellette szótlanul és ugy nézte remegő szivvel, áhitatosan a csöppnyi ingecskéket, fejkötőket.

A negyedik hónapban Kálmán kezdte unni ezt a templomi csöndet, a hosszu, szótlan délutánokat és egy-egy tréfás megjegyzést tett, melyért szemrehányó tekintetet kapott.

Berta arcban, vállban hizásnak indult, szép teste mint az esőverte rózsa, bágyadtan kinyilott és Kálmánt ez az uj, ismeretlen szépség váratlanul ismét a legforróbb érzéki vágyakba hajtotta.

- Igy nem élhetünk, - ragadta meg egy délután Berta kezét és dobogó szivére szoritotta. Kint ültek a kertben, egy virágzó hársfa alatt, körülöttük rózsák nyiltak, a szomszéd kertben rigó fütyült és Berta hófehér ujjaival csipke-fejkötőt horgolt egy ismeretlen angyal számára. Kálmánnak minden vére a fejébe futott és szinte durván kapta ki a horgolást Berta kezéből.

- Igy nem élhetünk, - mondta rekedten. - Szeretlek, szeretsz, az enyém vagy, ujra birni akarlak.

- Hozzám ne nyulj, - mondta olyan hangon és tekintettel, hogy Kálmánban meghült a vér és sápadtan állt fel. A széket fellökte maga előtt s bement a házba.

Valami hüvös, különös köd szállt le a házastársak közé. Bizalmatlanság, tartózkodás, unalom és valami növekvő hidegség. Bertának mintha soha nem is lett volna szerelem a szivében, minden érzését az anyaság oltárára rakta le és Kálmán izgatottan, unatkozva huzódott be a maga szobájába.

Egy nap nagy szerencsétlenség érte Bertát. Templomba ment s a kocsijába fogott lovak utközben megbokrosodtak. A vágtató lovakat az utcán járók elfogták, de Berta annyira megijedt, hogy elájult s még aznap korai, halott gyereket szült.

Hosszas és kinos betegség után, Berta lefogyva, megcsunyulva, megalázva tért vissza az életbe. Kálmán a legnagyobb odaadással ápolta, gondozta, de Berta mégis érezte hogy valami hiányzik közülök. Lassan rájött, hogy a szerelem hiányzik. Hogy véget ért a Berta isteni felmagasztaltatása, ismét asszonnyá változott, aki imádta az urát, de ez a szerelem most fájdalmat okozott neki, ugy mint a szerencsétlenség előtt azt okozott Kálmánnak.

Most is szótlanul ültek egymás mellett a hosszu téli estéken. Kálmán a könyveit bujta, Berta kézimunkán dolgozott s ha titokban egymásra pillantottak, a férfit hideg, elmélyedő arccal látta az asszony és ennek a szemében izgatottan lobogó lángot látott a férfi, ami hidegen hagyta.

Berta látta a veszedelmet, ami mind jobban közeledett boldogsága felé és elhatározta, hogy mindent elkövet megmentésére. Ehhez pedig egyetlen fegyver az asszony kezében: a szépség. Berta sportokra adta magát, egész nap levegőn volt, meghizott és ismét friss, üde, szép asszony lett. Jól öltözködött, társaságba járt, kacérkodott és Kálmán ujra meg lett hóditva. A boldogság visszaszállt, mint a tavalyi fecske, de valami erőszakoltság, idegenkedés érzett csókjaikon.

Berta másodszor lett anyává, de ebből az anyaságból már végkép hiányzott az elsőnek titokzatossága, a meghatottság és felmagasztaltság miszticizmusa. Kálmánra pláné nem tett már semmi mélyebb hatást, őszintén örvendett, nagyon vigyázott Bertára, de mindent olyan egyszerü szemmel nézett és vett, mint azt, hogy a nappal után éjszaka jön és ezután ujra nappal.

Bertának fia született és mindkettőjük boldogsága teljes volt. A szülés előtti nehéz napokban, amikor Berta már betegen, sápadtan feküdt ágyán, a házastársak szive a nehéz gyötrelmeken keresztül, mintha ujra megtalálta volna egymást. Kezük forrón simult egybe és szivük dobbanása összecsendült. De később, a gyerek születése után, sziveik ismét kétfelé váltak és most már csak a gyereknél találkoztak ujra.

Azért szerették egymást, de a folytonos gond a gyerekért, a Berta elhuzódó gyengélkedése idegessé, türelmetlenné, hidegebbé tette őket.

S ez az állapot, mintha most már végérvényesen megállapodott volna közöttük. Berta mégis megpróbálkozott ujra a kacérkodással, öltözködése már valóságos müvészetté fejlődött, modora szabadabbá lett, szemében állandóan valami nyughatatlan sötét tüz bujkált, amit a férfiak erős érzékiségnek tudtak be, pedig nem volt egyéb, mint a tulfeszitett idegek állandó láza.

Idővel ez is felengedett. Bertát kifárasztotta az örökös feszültség, résen állás, a kacérkodás, a társaság és minden egyéb s kezdte érezni, hogy amint a tengerbe belefut minden nagy és kis folyó, azonképen belefut az ő anyaságába is az ura iránti szerelme, vágya, szenvedélye és minden egyéb érzése. És egyszer csak, Isten tudja hogyan, mikor, miért, csakhogy anélkül, hogy bevallották volna önmaguknak, már nem szerették egymást...

A gyerek öt esztendős lett s Berta apja, az öreg Vincédy, látogatóba jött hozzájuk. A kertben vacsoráztak, a virágzó hársfa alatt. Az asztalon nagy pirosernyős lámpa világitotta meg a rózsafákat és bokrokat, május volt ujra. Kilenc óra felé Kálmán izgatottan nézegette az óráját s egyszerre csak felállt, homlokon csókolta Bertát s az apósával kezet szoritott.

Berta és az apja egyedül maradtak s hosszan hallgattak. Egyszer csak Berta, a legnyugodtabb hangon igy szólt:

Ha valaki a világon, az öreg Vincédy volt az, aki semmin nem csodálkozott többé és semmi meg nem lepte. De most a saját vejéről és leányáról volt szó s ezért izgatottan csapott az asztalra.

- Ha nem is volna irott bizonyiték a kezemben egy Kálmán által elveszitett levél formájában, egy asszony azt megérzi.

Az öreg ur ijedten elhallgatott. Egy elhagyatott kert volt a szomszédban és ennek a bokrai között csalogány szólalt meg.

Berta az asztalra könyökölve nézegette a csillagos eget s az apja közelebb ült hozzá.

- Csak annyit tudok, - sóhajtott Berta, - hogy a szerelem egyszer csak eltünik a szivekből! Tegnap még itt volt közöttünk és ma már nem találjuk. Hogy hova tünt el, azt nem lehet tudni.

Gombos, a sekrestyés, feljött a szekularizált baráthoz, kölcsönkérni egy rostát. A barát fenn lakott a Gellérthegyen, egy akkora házban, mint egy gyufaskatulya. A ház egyik oldalával a hegybe volt épitve, régi, penészes, nedves kőből s a rothadó zsindelytető alig látszott ki a vadfütől és vadrezedától, amit a hosszas őszi eső levert a lábáról. Egy kis meredek udvar tartozott a házhoz, melyen egy eperfa állt, egy rozoga kut és egy pince formáju verem.

Huszonöt esztendő előtt, háromszáz pengőért vette a rend gvardiánja ezt a házat a barátnak, amikor ez kilépett a rendből. Azért vette a gvardián a barátnak a házat, hogy egy biztos fedél mindig legyen a feje fölött és ne hányódjék-vetődjék világ csufjára.

Donadovicsnak hivták a barátot, már ötvenöt esztendős volt, mig benn volt a rendben, ez koldulásra használta őt, de egyszer csak rájöttek, hogy Donadovics visszaél a bizalommal, habár nem annyira elsikkasztja, mint inkább elissza az összekoldult pénzt. Akkor büntetésből egy külföldi rendházba internálták, de innét elszökött s azután kilépett a rendből. Azért mégis csuhába járt, mezitláb saruval, de nem vette tőle rossz néven a rend, mert máskülönben Donadovics ragaszkodott hozzája. Eszes ember is volt a barát, ugy beszélt latinul és mindenféle nyelven, ahogy kevesen, de az ivási szenvedélyén nem tudott uralkodni. Ha nem volt pénze italra, elvitte ami a kezeügyébe akadt. A templomból a gyertyatartókat, a gvardián szobájából az ezüstkeresztet és amit talált. Máskülönben csendes, magába mélyedő, hosszu nyaku, hosszu orru, pislákoló vörösszemü, őszülő ember volt a barát.

Mikor feljött hozzá a sekrestyés a rostáért, mert a barát konyhafelszerelése egy rostából és egy kormos cserépfazékból állt, melyben husz esztendeje főzte naponta a hagymalevest, az udvaron ült az eperfa alatt és szomoruan pipázott. A nap már elbucsuzott a hegytől és igyekezett le a völgy felé, a levegőben az október illata érzett s a hegyoldalról vörösre fagyott vadszőlőlevelek csüngtek le az udvar keritésén.

- Mit busulsz? - ütött a vállára a sekrestyés amikor bejött. - Nincs pénzed?

A barát elutasitólag intett s a sekrestyés csodálkozva gondolkodott: mi baja lehet ennek?

A sekrestyés megrázta a fejét. Nem értette a barát dolgát és nem kérdezősködött tovább. Elkérte a rostát, azután köszönt és behuzta maga után az utcaajtót. A barát egyedül maradt. Volt egy pár vadgalambja, ezek ott ültek a feje fölött az eperfán és busan néztek le a gazdájukra. A szárnyukat maguk alá huzták, a fejüket összedugták s néha egyszerre mélyen felbugtak, olyanformán, mintha sóhajtottak, vagy zokogtak volna. Lenn a város fölött ereszkedett le az őszi köd, a templomok aranyos tornyai olyan halványan csillogtak rajta keresztül, mint egy szép nőnek az aranybarna szeme, ha köny fátyolozza el.

A barát a térdére könyökölve pipázott és egy nőre gondolt, akit tizenöt esztendeje ismert és akit két nap előtt temettek el az óbudai temetőben. Harmincnyolc esztendős volt a nő, Clarissanak hivták, tizenöt esztendő előtt, amikor egy nap a templom lépcsőjén meglátta a barát, olyan szép volt, mint egy virágos almafaág, amelyre rásüt a tavaszi nap. Az arca olyan rózsaszinü volt, mint a rózsaszinü selyem napernyője s a homloka, gömbölyü álla és kövérkés nyaka, mint a fehér rózsa. Elsőnek jött ki a délelőtti miséről s megszólitotta a barátot.

- Ugy megy - felelte - hogy itthon megbiznak az urnők misék mondatására a Szent Péter-templomban és könyörgést biznak reám valamiért vagy valakiért. Azért akit féltenek, szeretnek, aki beteg és igy... - És az akkor negyven esztendős barát zavartan nézett a szép nőre. Májusi hónap volt, a nap forrón odatüzött a templom lépcsőjére és a barátnak, aki sohasem szeretett még nőt, egyszerre elkezdett a szive gyorsabban lüktetni. A szép nő ismerte a férfiakat, észrevette a barát zavarát és elmosolyodott.

- Én is megbizom, hogy könyörögjön érettem a Szent Péter-templomban, - mondta. - Hogy imádkozzon a boldogságomért.

- Oh, - dadogta a barát zavarodottan s a szemét lesütötte. - És mi a keresztneve nagyságodnak?

- Clarissanak hivnak - nevezte meg magát a fiatal nő - és azt kérje számomra, hogy az Ur Jézus mindörökre tartson meg nekem valakit, akit Sándornak hivnak.

- A férje - gondolta a barát és elővette a notiszát, melybe beleirta: Clarissa és Sándor boldogságáért...

- Meglesz - mondta azután, mire a nő elővette az erszényét, de a barát, életében először, tiltakozott a pénz elfogadása ellen.

- Majd ha visszajövök - mondta. Pedig szerette a nőket kicsit zsarolni. Mindenféle imádságnak más-más árat szabott, de a nők megadták neki amit kért, mert az a hire volt, hogy Isten különösképen meg szokta hallgatni a barát imádságát. Pedig többnyire ittasan térdelt a Szent Péter-templom külső lépcsőjén, mert a misékről, vecsernyéről rendesen elkésett, a templomot már zárva találta s a feljegyzett neveket minden alkalommal összezavarta, összetévesztette, el se tudta olvasni a notiszból, mert a betük táncoltak a szeme előtt, de ugy látszott, Istennek mégis kegyeltje lehetett a részeges barát, mert az összezavart neveken keresztül is megáldotta azokat, akik a barátra bizták sorsukat.

- Jól van, tehát ha visszajön, jöjjön el hozzám - mondta a szép nő és megmondta a cimét.

A barát kábultan nézett utána és egyszerre erős gyülöletet érzett ama férfiu iránt, akit Sándornak hivtak s aki hozzá tartozott a szép nőhöz. Azután elment Rómába, igen sok nőnek a gyerekéért, uráért, apjáért, anyjáért, kedveséért imádkozott, csak a Clarissa boldogságáért nem tudott imádkozni. Mégis mikor visszajött, elment a szép nő lakására. Nem a pénzért, hanem, hogy lássa. A szép nő az Andrássy-uton lakott, villája, fogata, cselédsége volt, egy öreg gróf tartotta ki, de a szive egy fiatal festőé volt.

Clarissa száz forintot adott a barátnak az imádságért, aki visszajövet bement a legelső templomba s a pénzt az árvák és özvegyek perselyébe hajitotta be.

Azután sokáig nem látta a barát Clarissát. Ez elutazott és csak a másik tavaszszal jött ismét vissza. Hanem most nem viselt rózsaszinü napernyőt és fehér tüllruhát. Fekete ruha volt rajta, szép szeme szomoru volt és észre sem vette a barátot, aki levett kalappal állt előtte.

- Elhagyta a Sándor kedvese - gondolta a barát mély megdöbbenéssel és akkor egy álló hétig mindennap leitta magát.

Az idő azonban mult, a tavaszra nyár jött, ősz és tél és egy reggel Clarissa kocsija ujra megjelent a templom előtt és a szép nő fehér hermelin bundában, mosolyogva és ismét rózsás arccal közeledett a barát felé.

- És ha arra kérném - mondta a szép nő - hogy már holnap menjen, elmenne-e?

A nő kivette erszényéből az utiköltséget és a barát beirta a notiszába, amint a nő diktálta: Clarissa és Béla boldogságáért...

A nő egy könnyü mozdulatot tett és a barát nem kérdezett többet. Elutazott Esztergomba, két hétig mindennap leitta magát s mikor elfogyott a pénze, visszajött.

Azután öt esztendeig nem látta a szép nőt. Ez külföldön barangolt. Mikor ismét visszajött, kissé el volt hizva, az aranyhaja megbarnulva, a fehér bőre kizsirosodott és már nem jött kocsin. Egy bolondos vörös köpönyeg volt rajta, de a barát mikor meglátta, könybe lábadt a szeme. Most is husvét előtt volt, a barát készült Rómába és Clarissa pénzt vett ki az erszényéből. Most csak egy tizforintos papirpénzt és figyelmeztette a barátot, hogy vegye elő a notiszát.

Ezután ismét csak évek mulva látta a barát a szép nőt a templom lépcsőjén. De már alig volt szép. Egykor ibolyakék szeme zavaros, fénytelen lett, arcának gömbölyded, lágy vonalai kiélesedtek és fehér bőre megbarnulva, elhervadva. Kopott volt, szomoru, öreg és fáradt a szép Clarissa és szomoruan mosolygott a barátra, aki kinos lelkiismeretfurdalások között állt előtte. Most is tavasz volt, husvét előtt s Clarissa megszólitotta.

- Egy hét mulva - felelte a barát s már vette elő a notiszát azzal az elhatározással, hogy ezután egész életét annak fogja szentelni, hogy a Clarissa boldogságáért imádkozzék. De a nő busan mosolygott.

A barát eltette a notiszát és apró vörös szeméből két könycsepp buggyant ki és lassan lefolyt hosszu, vékony, vörös és fényes orrán.

És ezután gyakran látta a barát Clarissát. Majd mindennap eljött a templomba, mindig kopottabban s egyszer csak nem festette már a haját, sem a száját, sem a szemöldökét. Már ekkor beteg volt Clarissa. A mája és a szive betegedett meg és többé nem jött a templomba sem. A barát megtudta, hogy Óbudán lakik egy özvegy mézeskalácsosné házában, butorozott szobában, melyért havonta nyolc forintot fizet és megtudta, hogy sem orvosra, sem orvosságra nincs pénze Clarissának. És a barát orvost, gyógyszert hozott, virágot, gyümölcsöt és délutánonként a szentek legendáját olvasgatta neki és beszélt Rómáról, a pápáról, Jézusról, a másvilágról és az egész szomoru hiábavaló életről. Az óbudai hegyekre nézett Clarissa ablaka, ősz volt, a köd mint egy szürke köpenyeg borult a hegyekre, az eső gyakran esett, hideg volt, a mézeskalácsosné kis kertjében megfagyott az őszi viola, az őszirózsa és a többi őszi virág és Clarissa, - egy délután meghalt a barát karjai között.

Vince, a kereskedősegéd, az ablakban könyökölt és cigarettázott. Az egyleti orvos még huszesztendős korában eltiltotta a dohányzástól, de azért Vince legalább vasárnaponként megszegte a tilalmat. Beteg ember volt, tüdőbajos, most huszonöt esztendős, de volt még négy-öt esztendeje. Meglehet több vagy kevesebb, orvosi számitás szerint ennyi.

Az ablak egy ötvenesztendős belvárosi ház udvarára nézett. Az udvaron kis kert volt, takaros, tiszta, kedves kis kert. Öreg thujafák éldegéltek benne, kövér kaktuszok, ideges, csipkés páfrányok és a háttérben egy gólyanyaku, vörös kőből faragott, karcsu kut táplálta a kertet ötven esztendő óta. A kapu fölött letördelőzött régi cimer, fölötte hétágu korona, ki tudja a ház első gazdája hol porladozik s a házban többnyire öreg emberek laktak. Öreg könyvkötő, gombkészitő, miseruha varró, selyemhimző és müstoppoló öreg kisasszonyok és egy öreg énektanárnő, egy fehérhaju báróné. A fehérhaju báróné minden vasárnap délután Chopint zongorázta és Vince szomjas szivvel, mély megilletődéssel hallgatta.

- Vajon hány őszöm van még hátra? - gondolta Vince, mikor a báróné abbahagyta a játékot s a cigaretta lobogva égett a szájában. - Mindegy akármennyi - gondolta tovább - fontosabb, hogy az életem rendezve legyen. - S amikor ezt gondolta, a feleségére gondolt, aki a másik szobában öltözködött. Vince átment hozzá.

Az asszony most kapcsolta be a füzőjét és rövid kis csipkésnadrágban állt a tükör előtt.

- Mit akar? - kérdezte kedvetlenül, mikor Vince bejött. Gyönyörü feketehaju, fiatal nő volt, legfeljebb huszonhárom éves. Gömbölyü arca tejfehér, szája mint egy nagy piros husos virág s a mélyen fekvő, kicsit japánvágásu szeme a legszebb sötétkék szem.

Vince leült és szótlanul nézegette az asszonyt. Azzal a szerelmes gyülölettel, ahogy a férfi nézi a nőt, ha tudja, hogy ő nulla ennek a szivében.

- Azt nézegetem magán - felelte Vince - hogy minden nap szebb és szebb lesz. Az alakja ma már tökéletes, a nyaka három év előtt még rövid és soványkás volt s ma Isten tudja, hogy van az, dacára, hogy megtelt, egyuttal nyulánkabb is lett és valami olyan különösen szép hajlást kapott, hogy bámulatos.

Az asszony a dicséretre gyöngén elpirult. Gyülölte Vincét, de szépségének dicsérete még tőle is jól esett.

- A kezével különösen csoda történt - folytatta Vince. - Három év előtt, mikor oda került az üzletbe, megijedtem, mikor megláttam a kezét. Valóságos kis cselédkeze volt. Vörös s az ujjai vastagok, tompák. Én oktattam ki hogyan ápolja, én vettem ujjformálókat csunya ujjaira és ma ezek az ujjak vékony hegyüek, karcsuak és az egész keze olyan, mint a rózsaszinü árnyalásu fehér rózsa. Csodaszép keze van.

Az asszony pillantása megenyhült s a hangjában már volt valami a kacérságból, amint azt kérdezte:

- Nem azért - felelte Vince szintén elváltozott hangon. Szárazon. - Azért jöttem, hogy mielőtt elmegy hazulról, minden vasárnap délután elmegy, nem tudom hova-merre, egy kicsit beszéljünk egymással komolyan.

- Semmi különöset. Csak szeretném az életünket, a magáét és az enyémet egy kicsit rendbeszedni. Megtisztogatni.

- Vagyis a gyülölete, az ostoba kis madáresze és a teljes intelligenciamentes és jóságnélküli lelke. Ez nem elég, Mariska!

- Nem. Mert engem nem csak utálni, hanem egy kicsit megbecsülni is kötelessége!

- Miért volna kötelességem? - kérdezte az asszony dühösen. - Mi jót tett maga velem? - Már felvette a sötétkék selyem ruháját, fülébe tette a brilliáns függőjét és rózsásra gyult arccal állt a tükör előtt.

- Hogy mi jót tettem magával? - felelte Vince nyugodtan, de az arca sápadtsága szürkévé változott.

- Nem rejtegettem maga előtt semmit. Maga tudta, hogy viszonyom van a főnökkel. Hát mit akar?

- Az én hasznom! Persze maga ma is azt hiszi, hogy azért vettem el, mert a főnök ur egyszerü eladósegédből üzletvezetővé avanzsált a másik, kisebb üzletében és havonta kétszáz koronával felemelte a fizetésemet?

- Az egybekelésünk napján volt szerencsém ép az ellenkezőjét ennek megmagyarázni. Ha elfelejtette, ismételhetem, hogy igenis, nem ezért vettem el. Hogy én fütyülök a főnök ur előléptetésére, a kétszáz koronájára, az egész világra és az egész életre. Én megéltem az előbbi fizetésemből is tisztességesen, urasan, még az anyámat is segitettem belőle. És ha elvettem magát, csak azért vettem el, mert szerettem és sajnáltam. Sajnáltam, mert elbukott és sajnáltam, hogy a születendő gyerekének ne legyen neve. Mert remélem, azt csak tudta, hogy a főnök ur a maga kedvéért nem válik el a milliomos feleségétől? Na és ezért vettem el. Azt hiszem, többé nem kell megismételnem.

- Persze, - mondta Vince - maga csak szép, Mariska, de annyira korlátolt, hogy nem képes megérteni az olyan cselekedetet, mint az enyém. Ha svihák és szemforgató volnék, mondhatnám ugy is: hogy az olyan önfeláldozó cselekedet, mint az enyém, de akkor nem mondanék igazat, mert a szánalom mellett szerettem is magát és a szerelmet nem lehet hattyutiszta altruista érzésnek nevezni, mert a szerelem legtisztább vonatkozásában sem egyéb, mint első sorban is: önérdek.

- Hogy szereti megfogni ezt a piszkos tollu madarat, amit ugy hivnak: hogy érdek! Kár magáért, Mariska. Olyan szép, mint a virág és olyan rossz, mint a bün. Tegye le a kalapját.

- Azt meglátjuk. Tisztaságot akarok az életembe és a magáéba. Azt akarom, hogy amig élek, két-három, vagy öt esztendeig, de az is meglehet, hogy két hétig sem élek, hogy addig tisztaság legyen körülöttünk. Azután tehet, amit akar. De addig...

- Hiába is mondaná. - És felkötötte a fátyolát, felvette a kabátját, az ajtót dühösen becsapta maga után s elment.

Vince egyedül maradt. A szeme beljebb mélyült, sötét karikák rajzolódtak körülötte s az asztalfiókból elővette a revolverét, megtöltötte, a zsebébe tette s azután odament ujra a nyitott ablakhoz. Cigarettára gyujtott, kikönyökölt és hallgatta tovább a fehérhaju báróné Chopin-balladáját.

Vilmos és Levente egy Andrássy-uti vendéglőben ebédeltek. Levente volt a házigazda. Vilmos a vendég és Levente finom kis menüt rendelt, melyből a levest már ették is. Nehéz, sürü bajorsört ittak, pecsenyéhez palesztinai asszut és a tésztánál Levente igy szólt:

- Kedves Vilmos, engedd meg, hogy megmagyarázzam neked, miért kértelek arra, hogy velem ebédelj a mai napon és hogy miért bátorkodtam arra az önzésre vetemedni, hogy családi asztalodat kénytelen legyél egy vendéglői asztal ridegségével felcserélni.

Vilmosnak rendkivül kifejező kézmozdulatai voltak. Ezek egyikével intett egyet:

Levente elakadt. Kövér, vastagnyaku, egészséges arcu, vidékiesen öltözött, jólelkü és korlátolt zsentri-fiu volt, családi nevén: Szopory.

Levente elvörösödött. Ugy vörösödött el, hogy előbb az álla borult lángba, azután a becsületes, kedves buldogg-orra, végre a kis nyomott tatárhomloka és utoljára a füle.

- Azt is - felelte Levente - meg szükségét érzem és erkölcsi kötelességemnek tartom, mielőtt megkérem a leány kezét, akit szeretek, elmondani neked ebbeli szándékomat.

Vilmos végzett a tésztával, rágyujtott egy cigarettára és a legnagyobb flegmával igy szólt:

- Hát nézd, fiam - mondta Vilmos és szélesen felkönyökölt az asztalra - ma se tudom, micsoda megtiszteltetésnek vegyem azt a kitüntetést, hogy amikor az édesanyád, alsószopori idősb Szopory Leventéné őnagysága, Szoporról felhozott téged Pestre és beadott a bankunkba, mint valami iskolába, az anyai szeme rajtam akadt meg, akit Léderer Vilmosnak hivnak és olyanformán helyezett el erkölcsi karjaim közé, mint az angyalok a gyerek Jézust, a ti Szent-Antalotok karjai közé. Az ilyen bizalom pedig kötelező is valamire, ugyebár, fiam?

- Na látod! Hogy a világ erkölcsi és társadalmi rendjével én nem sokat törődöm, azt hiszem, már észrevehetted. Tisztelem a törvényeket, mert ha nem tisztelem, könnyen rámehet a szabadságom és az a bizonyos hivatalos becsületem, amely nélkül egyszerüen nem exisztálhatok. Tehát engem semmi sem félemlit meg, mert óvatos vagyok és nekem semmi sem imponál azok közül, ami érdekel: a név, ész, tudomány, csak egy valami - a pénz. A pénz fiam, nagy dolog. Olyan nagy dolog, hogy mindazok, akiknek nincs reá szükségük, szinte szégyenük, hogy olyan nagy dolog. De kinek nincs reá szüksége? Hallottál te olyan emberről, aki meg akart volna tőle szabadulni?

- Mi közünk nekünk ezekhez? Mi fiatalok vagyunk, én szeretek egy leányt és erről beszéljünk.

- Akármiről beszélünk, fiam, a pénz minden témánál odahaza van, csak épp nagyon ritkán van jelen.

- Mindig a legköltőibb dolgok táplálkoznak a legprózaibb anyaggal. Próbálj virágot tenyészteni trágyázás nélkül és stb....

- Csak türelem, Levente! Hogy a pénz miért keveredett költői tárgyu beszélgetésünk közé, magam sem tudom. De légy nyugodt, nincsen olyan ut és sürü erdő, melyből a pénz haza ne vezetné az embert. Hisz csak azért idéztem rossz szellemként közénk, hogy megmondjam neked, nekem a pénzen kivül semmi más nem imponál, nem izgat, nem lágyit el, nem tisztel meg, még az sem, hogy az igen tisztelt édesanyádat alsószopori Szopory Leventénének hivják és engemet csak Léderer Vilmosnak. Itt csak arról van szó, hogy az ember azzal a bizalommal, amelyet egy bank helyez belé, azért nem él vissza, mert nagyon riszkirt dolog s azzal a bizalommal, amelyet egy anya helyez belé, azért nem élhet vissza, mert egy anya bizalmával nem lehet visszaélni. Szabadnak szabad, lehet is, de embere válogatja. Én nem vagyok rá képes. És mert nem vagyok rá képes, ennélfogva nem egyezhetem bele azon végzetes könnyelmüségedbe, hogy megkérjed az Enyickey Margit kezét. Hogy szerelmes légy bele, ez minden beavatkozástól ment, egyéni függetlenséged.

- Ez, ha Enyickey kisasszonynyal függ össze, a magam szerény ellenvetésén keresztül, a családod ellenszegülésével is harcot fog vivni.

- Hát harcolni fogok! Ki vagyok én, egy pubi, vagy egy ökörborju, akit pórázon lehet vezetni?

- Semmi egyéb nem vagy, fiam, - felelte Vilmos és három deci palesztinait hozatott még - csak egy huszonegyesztendős Szopory vagy.

- Pont annyi vagyok - felelte Vilmos, - azzal a lényeges különbséggel, hogy engem nem Szoporynak hivnak, hanem Léderernek. Hogy én nem Szoporfalván születtem, hanem Budapesten, a Dohányutcában, nem ősi kurián, hanem nyolcvan forintos lakásban, - huszonegy esztendő előtt a pincelakásnak még ennyi volt az ára a Dohány-utcában. És hogy az apám nem alispán volt, hanem egy meglehetősen fuser kárpitos, az anyám hetivásárkor libát árult a Garai-téren, de nem a magáét, csak bizományba. Ennélfogva egészen természetes, hogy engem se nem a mamám, se nem a bonneok, se nem a kitünő házinevelők és a finom uri milieu nevelt föl, hanem az utca és az élet. Hát ez az... Érted, Levente?

Levente izgatottan figyelt. Ismeretségük óta most adott le először magáról életviszonyi adatokat az elegáns, óvatos, okos Vilmos, melyek olyan meglepőek és érdekesek voltak, hogy egy pillanatra mindent elfelejtett ezeken kivül. Még alig ismert más embereket, mint a legjobb családok tagjait, kiket név, vagyon, összeköttetés vitt előre és közvetlen ismerőse s pláne olyan intim, kedves barátja, mint Vilmos és hasonló származásu és alantas helyzetből kiemelkedő, még sohasem volt. És rosszul leplezett kiváncsisággal, zavartan nézegette Vilmost, aki ugy tett, mintha észre sem venné. És Levente megcsodálta érdekes fejét, intelligens, okos arcát, biztos pillantásu, acélkék szemét, karcsu alakját, kitünő izlésü ruháját és elragadtatással vallotta meg magának, amire még sohasem gondolt, hogy Vilmosnál uribb barátja, ugy külsőre, mint belső intelligenciára, még nem volt. És szerette volna az asztalon keresztül megfogni a barátja kezét és megszoritani, de röstelte és félt, hogy amaz eltalálná gondolatát. Ehelyett zavartan és egy kicsit már szinte kedvetlenül visszatért szerelme tárgyához.

- Csak arra kérlek - mondta vontatottan - ha valami erkölcsbevágó bizonyitékaid, tudomásod volna a leány vagy családja felől, add tudtomra. Mivel az ilyen okok nagyot változtatnának a dolgokon.

- Nézd, Levente - mondta s az asztalon keresztül megfogta ennek kezét, mint valami gyereknek, hogy jobban megértse a magyarázatot - a komoly szerelem nem igen hátrál meg az olyan akadály előtt, amit egy nő jóhirnevén foltnak szokás nevezni. Én legalább, ha valaha olyan nőbe szeretnék bele, akiről tudom, hogy mirtusz-koszoru nélkül kellene esküvőre vezetnem, tisztán ez a női erényén ejtett folt a világért sem tartana vissza. A házasság ugy sem egy szerelmi légyott gourmandériája, hanem egy egész élet boldog vagy boldogtalan közössége. Annál jobb, ha a nő testi tisztasággal lép a házasságba, engem azonban sohasem ez a nem nagy jelentőségü és mulandó erény bilincselne le és fogna meg, hanem a nő lelki erénye: intelligenciája, karakterének megbizhatósága és szivének jósága. Mert mondd, ezek nélkül érdemes megházasodni? Mondjuk, csak azért, hogy egy szép pofácskáju és szép testü, fiatal szüzről én csókoljam le az első csókot? Nem, fiam! Ilyen barbár és ostoba nem lennék. Mert hidd el nekem, Levente, hogy a házasságnál nem a nő multja a fontos, hanem a jövője. Nem az, hogy milyen volt, hanem hogy milyen lesz. Érted?

Levente sápadtan hallgatta. Mint a politikai analfabéta, ki először hall az anarchizmusról. Ijedt csodálkozás, bámulat látszott arcán. Hisz olyasmit hallott, amelynek ép ellenkezőjére tanitják meg a férfiak egymást.

- Az Enyickey kisasszony erényéről - folytatta Vilmos - semmit sem tudok, tehát több, mint valószinü, hogy kifogástalan. Holmi egyebet azonban tudok, ami a többség előtt lényegtelenebb, de rám nézve mindennél fontosabb a nőnél, még a pénznél is fontosabb, mert a pénzt nem a nőn keresztül szeretném megkeresni s csak akkor keresném általa, ha egyedül képtelen volnék reá - tehát csak egyéb holmi apróságokkal szolgálhatok Enyickey kisasszony egyénisége felől. Ezeket is azon oknál fogva tudom, minthogy két évvel ezelőtt, a Csengery-utcában, egy házban, egy emeleten, a szomszédjukban laktam a szülőimmel egy esztendeig.

- Amennyire az ember a szomszédjait látásból, a falon keresztül és a cselédek pletykáiból ismerheti. Nem gyüjtöttem az adatokat, mert nem gondoltam arra, hogy valaha szükségem is lehet rájuk. S amint vissza birok emlékezni, majdnem csak annyit tudok, hogy volt egy harmincöt esztendős cselédjük, aki husz esztendeje szolgált náluk és egy télen hirtelen meghalt. Egy olyan napon, amikor a kisasszony ép a jogászbálba készült. És el is ment. Délután elvitték a mentők a halott leányt és este a kisasszony bálba ment. Én akkor mentem haza s jól megnéztem őt a lépcsőn. A sirásnak, sőt még csak pár könnynek sem fedeztem föl semmi nyomát a szép szemében. Egyszer meg azt láttam, hogy egy asszonyrokona reggel rózsákat hozott neki faluról. Akkor mentem a hivatalba és mikor délután visszajöttem, a rózsák még mindig ott feküdtek az udvariszoba asztalán - anélkül, hogy a kisasszony vizbe állitotta volna őket. Ez az egész, de józan eszü férfi, akit figyelmeztetnek ezekre, sietve megfujja a takarodót és tovább áll. Érted?

És hallgatva szivták cigarettáikat. Mindegyik egy-egy nőre gondolt, olyanra, amilyen még nem született a földre.

Boriska asszony lehunyt szemmel feküdt gyürött párnáin. Mint nagy vihar után a kerti virág, mely összetörve, tépetten fekszik a földön. Gömbölyü arca lefogyva és sárgásan szürke, mint a nagyon régi gyöngy. Kis fitos orra áttetszővé vékonyulva, szája lilakék, mint a távoli hegyek és két keze mint két fehér halott galamb, mereven feküdt takaróján.

Az orvos az ujszülöttet oda tartotta eléje. Már meg volt fürösztve és csipkés pólya között pihent ráncos arcu kis feje.

- Itt van a garabonciás diák, aki annyi bajt okozott! - kiáltott jókedvüen.

- Én vagyok itt, az urad, angyalom és engem nem Ferinek, hanem Gyurinak hivnak.

De Boriska ezt már nem hallotta. Az orvos eltaszitotta a férjet az ágy mellől. Az asszony szive erősen vert, de a pulzusa annál gyöngébben. Reggelre megérkezett a gyermekágyi láz...

Boriska egy szigeten sétált, melyet jobbról-balról nagy viz vett körül; olyan nagy viz, mint a tenger. Partjai láthatatlanok és valahol a messze távolban tüntek el. Jobbról és balról is egy-egy magányos bárka uszott a vizen, fehér vitorlákkal, láthatatlan hajóssal. A messze távolban a két bárka olykor közeledett egymáshoz, mint a francia négyesben a párok s a láthatatlan hajósok evezőikkel köszöntötték egymást.

A sziget némileg hasonlitott a Margitszigethez, de épp igy hasonlitott valami nagy világvároshoz. Nem is egyhez, hanem többhöz. Párishoz, Londonhoz, Rómához, Budapesthez, melyek közé: szláv, keleti és ázsiai városok tipusai vegyültek, a legkisebb rendszer és komolyság nélkül. Azért nem is egy városhoz hasonlitott a sziget, hanem kicsibe az egész világhoz. Boriska a párisi Notre Dame tetején, a pesti országház sok kis csipkés tornyaira ismert és valahol egyszerre alföldi szülővárosának piacán, a moszkvai székesegyházat pillantotta meg. Az utakon mindenütt hihetetlen sokaságban nyüzsögtek az emberek, kocsik, autók és különböző jármüvek. Ebben a minden képzeletet felülmuló sokaságban, csodálatos módon nem volt semmi zaj, lárma. Csak valami tompa moraj hallatszott, mintha a föld alól, vagy igen nagy távolságból jött volna. És az emberek sem olyanok voltak, mint a rendes földi emberek. Üvegszerü szemük volt, viasz-arcuk és gépszerü járásuk. Boriska hosszu fehér hálóingben sétált e különös helyen. Ezer és ezer ember jött vele szemközt, de egyik sem nézett reá, mintha nem látták volna. Pedig nem egy olyan volt közöttük, kiket Boriska ismert. Egy Zsuzsi nevü kövér szobaleány, akit egyszer azért küldött el, mert az ebédlőasztalról elveszett egy husz koronás papirpénz és a leányon kivül más nem volt a szobában. És Zsuzsi elment minden védekezés nélkül. Csak a mindig piros parasztarca lett mészfehér és a szeme sarkán egy köny szivárgott ki.

Most itt ment el a leány mellette. Ugyanaz a méregzöld, sok ráncu szoknya volt rajta és hajában most is olyan sok üveggyöngyös hajtü csillogott.

Azután egy öreg koldusasszonynyal találkozott Boriska, akit gyerekkorában sokszor kicsufolt. Azután egy Helmeczyné nevezetü szép asszonynyal, akit csupán azért, mert ez sokkal szebb volt nálánál, szivéből gyülölt.

Azután egy halottal találkozott, kiről egyszer azt mondta, hogy rossz ember volt, azután egy asszonynyal, akiről szintén ezt mondta, anélkül, hogy tudta volna, csak ép utána mondta a többieknek.

És csupa olyan emberekkel találkozott Boriska, akiket valaha megsértett, megbántott, vagy meggyanusitott. Ezek mind olyan kis bünök voltak, hogy Boriska nem is tudott létezésükről és ez emberek emlékezetének legtávolibb sarkában sem éltek soha. Most mégis ráismert mindegyikre.

Azután egy udvarlójával találkozott, akit az első ura idejében hat hónapig ugratott, csak azért, hogy féltékenynyé tegye az urát. Az udvarlót Bandinak hivták és Boriska megszólitotta.

- Ne legyen olyan ostoba, Bandi! Hisz az mindegy. Én azért most is csak Keresztessy Feriné vagyok.

Most hirtelen az első ura ment el mellette. Boriska boldog izgatottsággal kiáltott feléje.

Feri rá se nézett Boriskára, csak tovább ment; de az asszony olyan szivettépően kiáltott utána, hogy visszafordult.

Boriska most egyszerre karján érezte az ujszülött fiát és Feri elé tartotta.

- Hát hogyne lenne a magáé - csodálkozott Boriska. - Hát nem emlékszik, hat évi házasságunk alatt, hogy szeretett volna maga mindég egy kis fiut? Most itt van.

- Ez nem az enyém. Maga elvált tőlem, mert mást szeretett meg. E gyermek apját.

- Én csak magát szeretem! Feri! Mindég is magát szerettem. Egy kis időre elfordultam magától, de amint láthatja, visszajöttem. Hoztam magammal egy gyermeket is és most már nagyon boldogok leszünk, soha többé nem válunk el egymástól.

Kinyujtotta a kezét, de Feri már eltünt előle és Boriska egyedül maradt a különös szigeten. Egy kis ideig még karján volt a gyerek, de egyszerre ez is eltünt és Boriska lekerült a viz jobboldali partja felé. Itt hasonlitott a viz a Balatonhoz. Ép olyan sápadt smaragdzöld és olyan opálos tajtékokat fujt magából, mint a somogyi partok felé. A nap most bucsuzott a viztől, melyet lángvörös csókokkal boritott el s a halványlila égen apró bárányfelhők játszadoztak. A sziget felőli parton alacsony rózsabokrok nyiltak s Boriska lépteire ismeretlen formáju madarak nagy zajjal repültek ki a bokrok közül. Olyan alacsonyan repültek, hogy Boriska kinyujtotta utánuk a kezét, hogy megfogjon közülök egyet. Meg is fogott, de bárhogy szoritotta, a madár kisiklott ujjai közül. Egy szép sápadt arcu, kisirt szemü asszony jött szemközt Boriskával. Ettől megkérdezte, micsoda madarak ezek?

- Ezek a boldogság-madarai - mondta az asszony. - Elég könnyen meg lehet őket fogni, de nem lehet megtartani.

Közelebb ment a virágokhoz s leszakitott egy szálat. Amint leszakitotta, a virág nyomban hervadtan feküdt a kezében. Sok fiatalember és nő ment el Boriska mellett és ezek szomoruan néztek reá.

Boriska beljebb ment a parton s egy öreg emberrel találkozott, ki vágyólag nézett a másik partra át. Nagyon öreg, nagyon fáradt volt és nagyon bánatosnak látszott. Boriska megszólitotta.

- Én szivesen kicserélném a magam jegyét a tieddel - mondta erre az öreg - de nem lehet. A hajósok megismerik a jegyről, melyik kié volt.

És Boriskának el kellett indulnia a másik part felé. Szomoru hideg szél fujt onnét, a viz sötét volt, meg se mozdult, mintha meg lett volna halva és itt se virág, se madár, se vágy, se boldogság nem volt, csak félelmetes csönd.

- Mutasd a jegyed - szólt a láthatatlan hajós és Boriska megmutatta a jegyét.

- Szállj be - hallatszott és egy csontkéz kinyult a bárkából és besegitette Boriskát.

Azután megindult a bárka a halott vizen a láthatatlan hajóssal és a halott Boriskával.

Az unalomnak is lehetnek fokozatai, mint ahogy lehet és van fizikai és technikai unalom és lehet egy sajátságos szellemi unalom, melyet nemesebb rozsdával a szellemi és esztétikai élet hiányossága von be. Az előbbit egy augusztusi délután három órán keresztül a veronai vasuti állomáson éreztem egyszer s az utóbbit most, egy januári vasárnap délután, egyik adriai szigeten. Az eső esik... már e kijelentés, ez a tény, hogy az eső esik egy csöndes adriai szigeten, melynek nemcsak egyetlen szenzációja, hanem egyetlen szellemi eseménye is: az egyik nap Fiume, másik nap Trieszt felől kikötő postahajó, többet regél minden szines és melancholikus leirásnál.

Vannak helyzetek, amikor az irónak elég egy hangot megütnie, hogy az olvasó fantáziája vagy visszaemlékezése szőjje tovább a borus dallamot. És az olvasó az első hang után, egyedül is eligazodik. Mert kinek volt a huszonötödik esztendeje után több napsugaras, mint felhős nap az életében? Lehetnek, vannak, de jelentéktelenül kevés számmal a felhős naposok mellett. S akinek egy-egy napja már beborult, és ugy látszott, hogy számára vége a világnak, annak egy akkord elég az egész megzenésitett balladához.

És ha januárban, egy adriai szigeten esik az eső, ennél egyhangubb és ennélfogva lélekölőbb szomoruságot alig lehet elképzelni. Már maga a hely: egy sziget, szorongó érzést ébreszt. Önkéntelenül börtönre, számüzetésre, vagy a koporsónkra gondolunk. A szabadságom mindenesetre korlátolt, mert ha egyszer csak nem jön érettem a hajó, melyet minden nap várok, még ha nincs is eszem ágában sem az elutazás, meghaltam magam és a külvilág számára.

Az alattomosan gyötrő és minden percben kéznél fekvő, kiinduló fájdalom tehát, maga a sziget... És januárban elkezd itt az eső esni... Hogy a ciszternák már üresek s az eső áldás, engem nem érdekel. Az emberben az anyag és a szellem örökös harcban áll egymással s mig az anyag végszüksége nem kivánja ugy, hogy minden igazság és nem igazság az ő kenyerének lisztjét őrölje, a szellem győz az emberben. Hogy meddig? - már tudjuk.

És a szellemem szenved a testemnek szóló áldástól: az esőtől. Vannak dolgok, melyek nem is minden jog nélkül, olykor egymáshoz is tartozhatnak, anélkül, hogy teljes joggal egymáshoz tartoznának. Például egy fiatal lélek szerelme az öreg iránt és az eső, mely télen esik. Az eső nyáron üdit, uj életerőt, kedvet önt belém, télen beteggé, életunottá tesz. Az élettapasztalat azt tanitja: mindent a maga idejében, - de mit kapunk a maga idejében? Olykor még a szerelmet sem. Az esőt pláne nem. És későn, januárban jön. Amikor a hosszu, hideg és vizes ősz után, a tél derekán, kikötök egy adriai szigeten, betegen, napsugárra éhesen. És nem találom. Keresem egy másik szigeten, egy harmadikon, negyediken, - nincs. A hegyek hátára rakott kertekben a rózsák dermedten hajtják le fejüket, mint valami halálraitélt királynő. A bimbók már nem nyilnak ki, soha-soha, a narancsok, mégis megérnek a fákon - szentül hiszi mindenki, a mandula is virágzik, de én nem hiszek semmiben. Én fázom, halálosan fázom a prém-kabátomban és a postakocsiból kétségbeesetten nézem, hogy esik az eső. A hegyeken nagy, szomoru köd ül s az olajfákra mintha szürke fátyolt dobott volna egy szivtelen kéz. Egy főhercegi villa óriási kertje látszik a távolból, talán onnét a sötét fenyőfák közül, kicsillan egy darabka napsugár, hisz Eleonóra főhercegnő szerelmes szive dobogott alatta. Semmi. A főhercegi kertre is ép ugy esik a hideg, szomoru eső, mint reám, a polgári postakocsi födelén keresztül. Az életben nincsenek kivételek. Szeretünk, szenvedünk, feledünk és meghalunk mindannyian. Minden csak egy időleges állapot; maga az élet és az életben minden... A kocsis meggyujtja a lámpásában a gyertyát, sötét van. Egy fiatal diák ül a kocsis mellett, szemüveges, tuberkulotikus szegény fiu. A köpenyegje csak tavaszi, a cipője se legjobb és a gazdag kertekből kivilágit az óriási fehér margaretta-bokor. Az ember gondolkozhat rajta, mit szolgálnak a virágok? A boldogságot és a könnyet? Az életet és a halált? Alig van hűebb társunk a virágnál. Velünk van a boldogságunknál és velünk jön a koporsónkba is.

Csodálatos, a kövek milyen közel hozzák az embereket egymáshoz. Az utcájuk ép csak olyan széles, mint egy kocsi szélessége. Szegény horvát asszony, nagy teherrel a fején, alig bir a falhoz lapulni; odább meg barnacsuklyás szerzetes huzódik a telefonoszlophoz. A tenger, mint egy óriási fekete tükör; sem szine, sem fénye, csak valami félelmetes, tulvilági tompa csillanása. A sziget lakói talán meghaltak. Sehol egy élőlény. A boltok apró ablakain valami gyér világosság, de nem látni be rajta, mint nem látni be a tengerbe. És az eső esik... Egész éjjel, de nem hallok semmit. Virrasztok, de semmi nesz. Az ablakokon fehér, ócska zsaluk, minden levelét gondosan behuzta a német szobaleány. A halálos csöndben nem tudok aludni. Meggyujtom a villanylámpát és a szobát nézegetem. A Szüzanya képe a fejem fölött, odább egy még rosszabb olajnyomat, egy érzékien szép spanyol nő. A lazacvörös kanapén stoppolt kanavászteritő, a padlón rettenetes viaszkos vászonszőnyeg, az ágyam keskeny és kemény, de a megható egyszerüségnek minden zegzuga vénleányosan tiszta, mint a két vénkisasszony maga: Fräulein Klára és Marie. Öt koronáért kitünő ellátást kapok, a szobaszomszédom herceg Windischgraetz Róbert, bibliai egyszerüség, békesség, nyugalom. Fräulein Marietól a vendégek is félnek és jól vigyáznak, hogy a szép fehér abroszon folt ne essék. De az eső esik és a gyér számu vendég, nő, férfi, mind köhög. Csak legalább hallanám az eső neszelését. Semmi. Tébolyitó csönd. Januárban egy szigeten vagyok, ahol bimbózik a rózsa, a muskátli künn telel, a tüdőbetegek köhögnek, az eső esik és én fázom, fázom...

Vasárnapra virrad... A tenger sima és foltos, mint egy hibás tükör, sirocco van és - esik-esik. A kopár hegyek füstölnek, a kikötő üres, csak a főhercegi yachtot veri az eső s az utcán egy öreg asszony két kecskét hajt. Egyéb semmi. Dél lesz... Fräulein Marie késhegynyire összeszoritott szájával, régi divatu fekete terno-szoknyában, seszlis derékkal, nyaknál-ujjnál fehér rüschsel, átnézi az ebédlőt. Csak hat asztalnál ülünk, majd mind magányos ember - már tudjuk, hogy a háboru miatt az idén nincs vendég - és némán köszöntjük egymást, mintha egy halottas szobába jönnénk be.

Tizenkét órakor megebédelek, kettőig nézem, hogy esik az eső, azután elmegyek a Café Unioneba. A falak mellett keskeny bársonypadok, kényelmetlenek, zsirosak, a levegő hideg, a falak füstösek, vendég alig tiz, ha van és künn esik az eső. Megnézem az ujságokat. Néhány olasz, horvát, dalmát, német és egy Pesti Hirlap. Egy félóráig olvasok, másfél óráig nézem, hogy esik az eső... Másfélóra... Ez alatt egy kocsi és tizenhárom ember halad el a kávéház előtt. Menni kell... Hova? Föl a hegyre, a templomba... Százhusz lépcsőn megyek fölfelé. A viz zuhogva ömlik le a lépcsőkön, a kövek fényesek, csuszósak, de a templomban sokan vannak. Öreg horvát és olasz asszonyok, cselédek, gyerekek és három-négy nagyon öreg férfi. Az oltáron két oldalról 13-13 szál gyertya ég és öt fehér inges pap, óránkint fölváltva egymást, hang nélkül, némán imádkozik. Egy óra alatt háromszor gyerek-kórus, apró horvát parasztgyerekek énekelnek, egy fekete kámzsás templomszolga Péter-filléreket gyüjt, a templomban inkább sötét van, mint félhomály s az eső esik odakünn...

Mikor kijövök a templomból, mintha a világ elsülyedt volna s én egyedül volnék benne, fojtóan keserü, nehéz, kinzó fájdalom szoritja össze szivemet. Megértem, hogy egy ilyen percben meg lehet halni...

Az iróasztalomon egy óra áll. Sablonos kis gyári portéka, de csinos és a figurája eléggé mély értelmü. Egy szép vonalu, vékony bronz-asszony, homokkal az időt méri. Erre az órára két esztendővel ezelőtt, április tizennyolcadikán, két kulcsot tettem le. És ez a két kulcs azóta mindig ott fekszik a bronz-asszony lába mellett. Egyik egy nagyobbfajta lakatkulcs, a másik egy középnagyságu ajtókulcs. A zárak, melyeket e kulcsok nyitnak, egy külvárosi ház egy szoba-konyhás lakásának ajtajához tartoznak. E lakás két esztendeje üresen áll.

Holnap, május elsején, föl kellene mondanom a lakást, semmi értelme, hogy tovább is fizessek egy üresen álló lakásért, de érzem, hogy nem mondok fel... Tizenkét nappal mult két esztendeje, hogy április tizennyolcadikán, ebéd közben, a köruti kis kocsmám asztalához odajön egy fekete ruhás, iparos kinézésü ember és azt kérdezi tőlem:

- Én Kosina János vagyok, - felelte az idegen - temetkezési vállalatom van. Már második napja keresem uraságodat.

- Igenis. Csütörtökön halva találták a szobájában és ma temetjük, ha ugyan nem méltóztatik ugy kivánni, hogy holnap temessük.

- Bocsánatot kérek, nem tévedek. Özvegy Hoffmannéról van szó, Retek-utca kilencedik szám alatt lakik.

- Meghalt. Csütörtökön egész nap nem látták a lakók, szóltak a házmesternek, ez lakatossal kinyittatta az ajtót és az öreg asszonyt halva találták az ágyán. Még szerdán beszélgetett a szomszédokkal, a házmesterrel, nem volt semmi baja, bizonyosan éjszaka halhatott meg.

A füstös falu, piszkos kis kocsmában olyan meleg volt, hogy a vendégek egyre törülgették izzadt arcukat, csak én fáztam egyszerre és csak az én szivem kezdett olyan erősen verni, hogy belésápadtam.

- A többi részlet - felelte Kosina János - a következő: A házmester bejelentette a halálesetet a rendőrségnek, ezek rokonok után kérdezősködtek, a házmester nem tudott senkiről. Levelek, irások után kutattak, nem találtak. Egyetlen irás vagy okmány a nyugdijkönyve volt és ebben találtak egy cimet. Valami távoli nőrokonának a cimét. Fölkeresték és ez mondta, hogy uraságod az egyetlen közeli rokona, de nem tudja, hol lakik és ha nem találnák fel, a temetési költséget ő fogja fedezni. Kialkudtuk hatvannégy koronába, én följegyeztem uraságod cimét, de rosszul és ezért nem tudtam eddig ráakadni. Ma délután három órakor lesz a temetés, de ha másként tetszik rendelkezni, elmaradhat máról.

- Nem rendelkezem másként - feleltem és megnéztem az órámat. Egy óra volt. Fizettem és haza akartam menni, hogy fekete ruhát vegyek magamra, de nem mentem haza. Az eső szakadt, esernyő nem volt nálam és beültem egy kávéházba. Megittam három feketét, ugyanennyi pohár cognacot és vártam, hogy az eső elálljon. Csak két órakor állt el és ekkor már kevés volt hozzá az idő, hogy haza menjek. És a szürke ruhámban indultam el a temetésre. A házmestertől átvettem a kulcsokat, mialatt megkérdeztem tőle: hogy sohasem beszélt az életéről vagy a rokonairól az öreg asszony?

- Nem, - mondta a házmester. - Tiz esztendeje lakik itt a tekintetes asszony, vagy én, vagy a feleségem mindennap beszéltünk vele, mert mi hoztunk neki egyet-mást a piacról, de soha sem beszélt ilyesmiről. Ha ilyesmiről kérdezősködtünk, azonnal másról kezdett beszélni.

Elvettem a kulcsokat és kinyitottam a lakás ajtaját. A levegőtől, ami itt fogadott, hátratántorodtam. Bementem a szobába s anélkül, hogy bármerre néztem volna, az ablakhoz siettem és kinyitottam, hogy meg ne fulladjak. Aztán megfordultam. Tekintetem először is az ágyra esett. Ott feküdt a halott nagynéném. Nyolcvankilenc esztendős volt. Anyámnak két nőtestvére között az utolsó... Ritkás ősz hajjal boritott feje, mely alig volt nagyobb, mint egy gyereké, féloldalt hajolva, a karján feküdt. Szeme olyan mélyen beesve üregébe, hogy egy-egy dió elfért volna benne és szegény kis arca ráncos és barna, mint egy sült alma és komoly, olyan irtózatosan és szomoruan komoly, amilyen csak a legirtózatosabb titok: a halál lehet.

A nyitott ablak mellett leültem egy székre. Az eső elállt, a nap kisütött és szememből csöndesen hulltak a könyek. Ötvenhárom esztendős vagyok, a hajam már inkább fehér, mint barna, elfásult, kiégett szivü, cinikus, öregedő ember vagyok és gyerekkoromtól nem sirtam. Anyámat nem is ismertem, apámat tizennégy esztendős koromban veszitettem el, sem a házassággal, sem a nőkkel és semmi egyebekkel nem volt semmi különösebb szerencsém; amihez fogtam, alig vagy csak félig sikerült és az egész életem egy szürke, céltalan küzdelem volt. Minderre azonban alig gondoltam. Egy magányosan élő férfiember nem törődik azzal, ami elmult, ami nem sikerült, ami valamikor fájt. Az ember jön-megy, dolgozik, küzködik, a napok mulnak, az évek gyülnek, azt se tudjuk, hogy volt, mint volt, csak hogy mulik az élet, eltünt az ifjuság és nem is tudjuk, milyen szánalmas, nyomorult, üres és szomoru az életünk. Már melegség után se vágyunk, nő után se vágyunk, a család eszünkbe se jut, csak a kis üzletünk, hivatalunk, amiből élünk, a krajcárok, forintok, az üzleti ellenfelünk és eszünkbe se jut, hogy él itt a városban egy nyolcvankilenc esztendős nagynénénk, egy szomoru, elhagyatott, nyomorult öreg asszony, aki nem ir, nem alkalmatlankodik, nem panaszkodik, nem sir, csak él a maga harminchat forint nyugdijából és türelmesen, szó nélkül várja, hogy minden negyedévben elküldjük neki az ötven forint lakbérét... És egy éjszaka, amig mi valami füstös kávéházban virrasztunk, vagy odahaza fáradtan, fásultan alszunk, egészséges tüdővel, lomha kábultsággal, az egyetlen vérrokonunk, a hozzánk legközelebb álló, egy nyolcvankilencesztendős öreg asszony ezalatt meghal az éjszaka csöndjében, árván, egyedül és elhagyottan...

Hallottam, hogy a konyhaajtó nyilik odakünn. Megtörültem a szememet. A temetkezési vállalat két ember hozta a barnára festett koporsót. Az olcsó csipkeszemfedő kilátszott a koporsó födele alól s az arany betük ragyogtak a napsütésben. Özvegy Hoffmann Ferencné, élt nyolcvankilenc évet.

A koporsót letették a földre s a két ember inget és ruhát kért tőlem, hogy felöltöztessék a halottat. Kinyitottam a ruhás szekrényt, előkerestem egy inget és kezembe akadt a selyemruhája. Ezt ismertem. Emlékeztem reá, még gyerekkoromból, tehát a ruha több lehetett negyven esztendősnél. Odaadtam. A két sintér lehasitotta az öreg asszonyról a rajta levő inget, egyik felültette és fogta, amig a másik öltöztette; gyorsan, kimélet nélkül bántak vele, hisz csak hatvannégy koronás temetésről volt szó és egy nagyon öreg asszonyról. Azután leemelték az ágyról, belefektették a koporsóba, mégegyszer megnéztem, azután leszögezték a koporsó tetejét. Mintha minden szöget az én lelkembe vertek volna be. Tiz esztendő alatt most voltam harmadszor e lakásban. Se nem irtam neki, se nem kérdezősködtem soha felőle. Negyedévenkint elküldtem a házbérét, örültem, hogy soha nem kért ezenkivül pénzt, hogy nem alkalmatlankodott és ő tudott hallgatni, türni, nyomorogni. Harminchat forintból élt, Pesten! Hetven évvel ezelőtt Erdély egyik leggazdagabb és legszebb leánya volt. Egyik kérője a hires erdélyi Nopcsa báró, a másik nem régen halt meg, egy altábornagy. De ő már akkor karakter volt. A szive szerint ment férjhez, a szabadságharc idején. Szász származásu férje kapitány volt Bem alatt és ő uniformisban kisérte férjét, kitől semmi kincsért el nem szakadt volna. És erről a hőslelkü, egykor ragyogó szép asszonyról most két vadidegen férfi lehasitotta az inget s megmerevedett, öreg karját kimélet nélkül dugták bele ruhája ujjába...

A két ember levitte a koporsót az udvarra. A szomszédok és gyerekek ellepték az udvart, a pap beszentelte a koporsót, egy imát mondott fölötte és föltették a kocsira. Senki se kisérte, csak én egyedül. És ha a temetkezés vállalkozó véletlenül rám nem akad ezelőtt két órával, valamelyik kávéházban ülök, most, mialatt az anyám testvérét, egy nyolcvankilenc esztendős öreg asszonyt, temetik és egyedül, kiséret nélkül viszik a szegények olcsó temetőjébe.

Az áprilisi eső ujra megeredt, hideg szél fujt és éreztem, hogy soha sem fogom elfelejteni ezt az öreg asszonyt. Ugy hagyott itt, mint a hitelező az adósát. Semminemü követelését rajtam nem hajtotta be. Se orvosság, se doktor, se pap, semmi sem kellett tőlem. És négy esztendős koromtól ő nevelt. Mosdatott, fésült, virrasztott mellettem. Imádkozni tanitott, jóra tanitott, megvigasztalt, megvédett, örült a szerencsémnek, bánkódott balsorsomon és a végén elszakadtunk egymástól. Én elfelejtettem, ő némán megtagadott és elment. Csak a két kulcsát hagyta itt maga után. És holnap föl kellene mondani a lakást, de nem tudom. Nem vagyok rá képes. Nem tudok megválni a két kulcstól.

Linka, leszakadt egy gomb a cipőmről! Linka, a pupos szegény rokon lehajolt és megkereste a sok terjedelmes selyem szoknya között a csöppnyi cipőgombot.

Linka elment és a buffetből, mely a polgári-kaszinónak közönséges ivószobája volt, egy pohár limonádét vitt keresztül a vadul táncoló bálisokaság között. Vagy háromszáz magyar táncolta a kaszinó szük kis termében a csárdást és férfiak, nők egymást akarták felülmulni, hogy ki tudja jobban kicifrázni a táncot. Éjfélután két óra felé járt az idő s a mulatozók kedvének virága kinyilt, mint a vörösrózsa a nap bóditó hevében. A nők frizurája bomladozott, szoknyájuk széle leszakadozva, a férfiak kemény gallérja szivacspuha és vérpiros arcukról csak ugy csepegett lefelé az izzadság.

Szekeres Amália kiitta a Linka által hozott limonádét s azt mondta a szomszédjának, az öreg Pécskaynénak:

- Ne menj még, - fogta meg Amália kezét Juli néni. - Most kezdenek bomlani az emberek. Eddig még csak ugy táncoltak, mintha halotti tort ültek volna. Most már belemelegedtek.

- Hiszen lelkem - felelte Juli néni - ez nem az uri-kaszinó bálja. De tudtommal te oda se mégy el.

- Na, na, - rázogatta a fejét Juli néni. - Mi a te nehány kölyökesztendőd az enyémhez képest. Hány esztendős vagy?

- Én meg hatvanhét, - mosolygott Juli néni. És tudod, hogy még sokszor megbizsereg a talpam, ha kedvem szerinti nótát huz a cigány?

- Hát bizony, fiam, én a koporsómból is kikelnék, ha azt a nótát hallom: Ég a kunyhó, recseg a nád...

- Szép is az, - szólalt meg önfeledten a pupos Linka, de Amália csak végig nézett rajta a szigoru kis fekete szemével és Linka ijedten elhallgatott.

- Te mindig olyan kanonokos voltál, - mosolygott Juli néni Amáliára. - Fiatal korodban is olyan voltál.

- Nem lehettem más, - felelt Amália röviden. - Nem tudja Juli néni, hogy az anyámat husz esztendeig ápoltam? Hogy magam mosdattam, etettem, mint egy gyereket. Husz esztendeig. Meg a többi baj...

- Tudom fiam, tudom, - engesztelte Juli néni. - Én ne tudnám? Volt neked elég bajod, az bizonyos.

- Volt, - felelte Amália keményen. - Tizennyolc esztendős voltam, mikor az apám hirtelen meghalt a szőlőben. Agyonitta magát. Oszt az anyám husz esztendős betegsége. Épp elég volt.

- A bajok megették az ifjuságomat. Hát nem csoda, ha én kanonokos voltam. Két dologtalan, léha fiutestvér a nyakamon és az ezer hold föld, melyen egyedül gazdálkodtam. Szerettem volna látni, - és megvillant az Amália szeme - hogy egy férfi tudta volna-e keményebbül és jobban fogni a gyeplőt, mint ahogy én fogtam.

- Ez mind igaz, Málika lelkem. De nézd, fiam, az ember még se élhet örökké csak mások helyett, mikor mindenki csak a maga életét hozza magával a világra. Mert ami elmulik, az elmult, galambom. Azt hiszed, jön egy élet még a mostani után?

E pillanatban a táncolok sokaságából egy duhaj férfihang kiáltotta el magát, mintha csak a Juli néni kérdésére válaszolt volna:

A három nő meglepődve nézett a hang felé és mosolyogva az egész báli közönség. Egy deresedő haju, magas, vállas, gyönyörü fejü, karcsu magyar táncolt a cigányok előtt és ő kiáltotta el magát. Magyar nadrág volt rajta, csizma a lábán, kezében piros selyem zsebkendőt lobogtatott, ugy táncoltatott egy kis kövér tanyai menyecskét, hogy gyönyörüség volt nézni.

Amália összehuzta a szemöldökét, keskeny papos szájának széleit egymásra szoritotta s ugy nézte a szép embert. És egyszerre oda szólt Linkához:

Linka egyik embertől a másikhoz botorkált. Oda volt vagy tiz percig. Akitől megkérdezte, senki se ismerte. Azt mondták nem városi. Valami tanyáról való lesz. Végre olyantól kérdezte meg, aki ismerte és Linka visszament Amáliához.

- Családos, feleséges? - kérdezte Amália, amely kérdésre Linkának a szája nyitva maradt.

- Mind. Komisz volt az apám, a két öcsém, a Juliska hugom ura, mind, mind. Ha még fiatal lennék, csak azért mennék férjhez, hogy megtáncoltassak egy gazembert.

- Cimeres ökör, - mormolta Amália és akármerre nézett, a tekintete mindig visszakivánkozott az egyhetes özvegy felé, aki duhajul, nekivadulva, mégis gyönyörüen táncolt.

Már elmult három óra, mikor Amália elhagyta a bált. Ott ment el a táncoló Fekete Gábor előtt s jól megnézte közelről. Messziről fekete szemünek látta a szép embert és idősebbnek. Közelről cserebogár-barna volt a szeme és alig látszott negyven esztendősnek.

Odakünn Linka előkereste a kocsist és Amália beült a régi, rozoga batárjába. Linka ráadta a bundáját, betakargatta a lábát és Amália a kocsisarkába huzódva, kinézett a csillagos égre. Hideg januári hajnal volt künn, a hó ugy ragyogott a házak tetején, mint a gyémántpor és Amáliának ugy tetszett, hogy a szép, fényes, királyok karbunkuluskövénél fényesebb esthajnalcsillag mindenütt előtte megy a kocsijának, benéz az ablakon és busan néz reá, mintha azt mondaná: Késő már, Amália! Késő, késő...

A februári országos vásáron Amália lovat keresett. Az őszszel tuladott két lován, most már a közeledő tavaszi munkához másik kettőre volt szüksége. Mindig maga vásárolt lovat, tehenet, marhát, minden állatot és nem volt rá eset, hogy becsapják. A lóhoz különösen ugy értett, mint egy csiszár. Lassan, figyelmesen nézegette a lovakat s egyszerre csak két rossz, vén ló mellett megpillantja Török Fekete Gábort. Azonnal megismerte. Kurta bekecs volt rajta, sapka a fején, lábán sarkantyus csizma és a csizmája szára mellé kis lovaglópálca dugva.

Amáliának, először életében egy férfi láttára, nagyot dobbant a szive és a lába gyökeret vert a szép ember két rossz lova előtt. Ugy tett, mintha a lovakat nézegetné, pedig nem látott belőlük semmit. A szeme fátyolosan nézett s a szive mintha ki akart volna pattanni régi, nyugalmas, megzavarhatatlan fészkéből.

Ahogy ezt kimondja, Fekete Gábor észrevette belőle, hogy a bekötött fejü, de drága prémes bundás kis nő nem paraszti származásu és hogy ezt az nőt nem lehet csak ugy akárhogy lóval becsapni.

Amália tovább ment, de pár lépés után visszafordult s a tekintete találkozott a Fekete Gábor tekintetével.

Amália tovább ment, pedig érthetetlen vágy fogta el, annyit adni a lovakért, amennyit kér értük a gazdájuk. De ugy gondolta, majd visszajön vagy hátha Fekete Gábor meggondolja magát.

Odább két szép alkalmas ló mellett állt meg s ezekre elkezdett alkudozni. Nem akarta megvenni, csak azt akarta, hogy Fekete Gábor lássa, hogy már komolyan alkudozik. Jól számitott. Nemsokára egy fiatal kocsis jött utána.

Amália titkon elmosolyodott. Máskor a sikeres vásárlás örvendeztette meg, most más valami. Maga se tudta mi.

- Ha akarja kétszázötvenér, vigye el - szólt Fekete Gábor és rá se nézett Amáliára.

- Ha megérnék, megadnám. Nem érik meg. Vének, kihasználtak. Az egyiknek kezdődő asztmája is van.

- Hát ezt honnét tudja? - kérdezte csodálkozva. Ő csak jól ismerte a lovakat, még se tudta, hogy ennek mi baja van. Az állatorvos mondta meg.

- Hm, - nézett végig Fekete Gábor rosszul leplezett kicsinyléssel a jelentéktelennek látszó kis nőn. - Talán lovakkal kereskedik?

Fekete Gábort nem hozta zavarba a dusgazdag vénkisasszony neve. Szekeres Amália nevét mindenki ismerte a megyében; ő is.

- No - mondta egyszerüen - akkor már nem csodálkozom, ha ismeri a lovat. Hát mit ad érte?

- Otthon szoktam fizetni - szólt Amália és erős önuralma minden zavartól mentesitette, pedig ugyancsak izgatott volt. - Sziveskedjék felülni a kocsimra és az embere utánunk hozza a lovakat.

- Nem szoktam utána menni a pénznek, hanem hát az asszony-vásár más vásár.

- Isten ments! Tőlem ne vegyen asszony, én se veszek tőle. De őt magát megveszem vagy elveszem, ha eladó.

Amália előre ment és igy nem láthatta Fekete Gábor, hogy a hidegtől piros arca még pirosabbá lett. Felültek a kocsira s mikor behajtott a kocsis a pompás nagy régi házba, Fekete igy szólt:

Amália háza ragyogott a tisztaságtól és jóléttől. A jó meleg ebédlőben leültek, Amália gyorsan cukros melegbort készittetett meg kalácsot hozatott be és megkinálta vendégét.

- Ez bizony jól fog esni - mondta Fekete Gábor és a liternyi meleg bort ugy ahogy volt, kancsóstól felemelte és egy szuszra felhajtotta.

Amália utálta az italos férfit, de Isten tudja, mi történt vele, most valami különös örömet talált abban, hogy ez a szép ember olyan jóizüen iszik itt előtte.

A vendég nem kináltatta magát. Kivett a tányérról egy nagy darab kalácsot és jóizüen megette.

- Hát ez itt szép, finom kis hajlék - mondta és szétnézett. - Csak egy baj van körülötte.

- Olykor ér. Ha egy kicsit szétnézegetne a házam tájékán, benézne az istállómba, szétnézne a tanyáimon, talán más véleménynyel lenne a nőgazda felől.

- Hisz olykor a vak tyuk is talál szemet. De a nő mégse való egyes gazdának.

- Fordul az, ahogy akarjuk - mosolygott Fekete Gábor és elővette zsebéből a pipáját, a dohányzacskóját. - Engedelmével - mondta és rágyujtott. - Hát tessék csak mondani, miért is maradt pártába a kisasszony?

Amália jóizüen mosolygott. Ha valaki még egy órával előbb azt jövendölte volna neki, hogy egy férfi befüstöli az ő levendulaillatu házát és azt kérdezi tőle, hogy miért maradt pártába, ugy kilöki maga mellől, hogy a lába se éri a földet. És most meg boldogan szivta magába a jó magyar szüzdohány illatát és a kérdésre is felelt.

- Hm - rázogatta a fejét Fekete Gábor. - És még most is olyan sok dolga van?

- Most! - nevetett Amália. - Most meg már bealkonyult, Fekete uram! Esteledik.

- Esteledik a cicát! - ütött az asztalra Fekete. - Mit estelednék! Olyan jó kis erős, vastag fehérnép a kisasszony, mint a cölöp!

Amália talán először életében, boldogan felkacagott. - Mint a cölöp! - micsoda hasonlat. És mégis akármit mond ez a szép magyar, minden jól áll neki és jól esik tőle. A férfias szépségével, a ragyogó cserebogárbarna szemével tele van ez a hideg-rideg, szomoru vénleányos hajlék. Amália szivét melegség öntötte el. Ha mindig itt lenne ez az ember mellette. Ha együtt ülnének asztalhoz, ha itt pipálna, iszogatna mellette, habár müveltségénél fogva alatta is áll ez a szép ember. Meg fiatalabb is nálánál. Mit szólna a világ? De mit törődik ő a világgal? Az élet után nem jön több élet, amint Juli néni mondta és utána az akkor még ismeretlen Fekete Gábor, aki táncolva kiáltotta: Egyszer élünk...

És nem ugy van-e? Nem-e igazán csak egyszer élünk? És szabad-e az életet fukarul, ostobán lakatra tenni és hagyni hogy öröm nélkül muljanak el az évek?

Amália boldog kábultságba merülve hallgatott és Fekete Gábor is ugyancsak jól érezte magát. A finom kis bor, az omlós kalács, az urias tiszta ház és egy okos, dolgos magányos kis, gazdag, öregedő nő mellette, aki... ki tudja... És egyszerre vidáman összeütötte a sarkantyuját és ránézett Amáliára.

- Bizony kisasszony - mosolygott olyan elbüvölően, mint egy szép nő - én csak azt mondom: hogy egyszer élünk! Hát akkor az ördög kopassza meg ezt a világot, legalább jól és vidáman éldegéljünk.

- No, no - kacagott - hisz nem muszáj, hogy minden asszony egyforma legyen a világon és mind a fejelágyára essék kis korába! Hát mi van abba, ha a férfiember olyan, mint a méh és itt is ott is leszáll egy percre, az idegen kertek virágjaihoz? Hát nem haza megy azért a méh hüségesen a saját fészkébe, a kasba? Hisz egyszer élünk, azt a kutyafáját!

Amáliának ujra felragyogott a szeme. Mintha ennek a szép, mulatós magyarnak a bölcs könnyelmüsége vitte volna őt magával, mint a szél a falevelet.

- Hát mit tegyek? Ugorjak a Tiszába? Egyszer élünk, drága lélek! Pedig tudja, hogy az az asszony erősen hozzá volt a szivemhez forrva?

- Akkor furcsán szeret maga, Fekete uram, ha egy héttel a temetésre már bálba megy.

- Hát hova menjek? A templomba, hogy még szomorubb legyek? Az ember minél szomorubb, annál inkább mulassék. Oszt majd elmulik a szomoruság. Örökké semmi se tart.

- És más nem felejti el? Az egész világ nem felejti el? Hát az élet nem azért van, hogy ami fáj, elfelejtsük és tovább éljünk? Mi lenne az emberrel, ha mindig meghalna, amikor fáj neki valami. Akkor hányszor kellene meghalni, amig élünk? Hát ez igy csak asszonyi praktika, észjárás. A férfiember nem ugy él és nem ugy gondolkozik. Az idő olyan, mint a nagy viz, elmos mindent. Uj bajok és uj örömek jönnek, igy kell élni, Szekeres Amália lelkem! - Áthajolt az asztalon és megfogta Amália férfias, erős, tömzsi kezét. Amália megremegett. Sohasem volt még a keze igy férfikézben. De nem huzta vissza.

- Az. Megzavarta a mulatságomat, utánam lesetett, sirt, civakodott, könyörgött. Eh, nem vette be a gyomrom.

- Nem vagyok én furcsa, Szekeres Amália. Csak szeretem az egyszerüséget és a józanságot.

Amália nyilni hallotta valahol az ajtót és a kezét ki akarta huzni Fekete Gábor kezéből.

- Nem hagyhatná itten? - kérdezte olyan egyszerüen és őszinte bizalommal, mintha évek óta készült volna erre a kérdésre. - Nem hagyhatná itt, amig élünk?

Az ebédlő ajtaja kinyilt és Linka lépett be. Az ajtónál megállt és elképedve nézett hol az egyikre, hol a másikra. Amália elmosolyodott.

- Gyere közelebb Linka, bemutatom neked a jövendőbelimet, Török Fekete Gábort. Ha letelik a gyászesztendeje, megesküszünk.

- Vár az ördög! A leghosszabb terminusom három hét, a rövidebb három nap és a legrövidebb három óra.

Amália majd belefult a könnyeibe, ugy kacagott és Linka majd elsülyedt álltában a csodálkozástól. Mi történt itt? Amália kacag itt olyan boldogan, ahogy ennek a szomoru öreg háznak a falai még sohasem hallották?

- Ez már beszéd! - És megcsókolta Amália kezét olyan veleszületett természetes elegánciával, amelynél szebben egy nagykövet se csinálta volna. Azután leült és tünődő mosollyal nézett maga elé.

- Lássa, Amálka, ezt nevezem én egyszerüségnek, amikor egy házasságot két ló üt nyélbe. Az Isten és két ló. Hát nem gyönyörü ez?

Amália a jóizü kacagástól nem tudott válaszolni. És Linka elbüvölten a csodálkozástól, még mindig ott állt az ajtóban és azt kérdezte magában:

- Amália ez? Bizonyos, hogy Amália? A nemsokára egész öreg Szekeres Amália?

- Tyhü, de jó kedvem van! - csapott az asztalra Fekete Gábor és Amália a kancsóra mutatva intett Linkának, hogy hozzon fel a pincéből bort.