---

Tartalom

"Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!"
  "Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!"
  Elvegyülni vagy kiválni?
  Merjünk önmagunk lenni!
  Istent és a Hazát szolgálva
  Szolgálatra készen
  Politizáljon-e az egyház?
  Isten után legfőbb törvény - az Élet
  A másság helyett tiszteljük az embert
  "Ne hagyjuk a templomot s az iskolát"

Egybeseregléseink
  Mégiscsak lesz!
  A próba és a hűség népe
  "Ezer esztendő előtted"

A szándéktól a tettig
  Elérkezett a cselekvés ideje
  Hányféle lehet a segítség?
  Ébredés, egyház, misszió
  Egyháziak és világiak együtt
  Lépjünk testvérkapcsolatra!

"Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!"
  A nemzetben gondolkodni nem anakronizmus
  Még mindig kevés a lelkész
  Pedagógia és kommunikáció - A XXI. századi keresztyén iskola lehetséges tartalmai
  Jubiláló népfőiskola

A hírtől az örömhírig
  A hírtől az örömhírig
  Bibliák és imakönyvek
  Veszélyeztetett lelki élet
  A reformátor színre lép
  Egyhitűek családja
  A média és az egyház

A szeretet tettei maradandók
  "Szeresd felebarátodat"
  Új mintát kínálnak
  Van visszaút az emberek közé
  Egymásra utalva
  Isten nem személyválogató
  Menedék az időseknek
  Ez is Magyarország
  Aki egyidős a századdal
  Kétszer segít, aki szükségben lévőn segít
  Kárpátaljai árvízkárosultak

Hazavágyó
  Fészektelenül

Zárszó

---

Utószó

Nem vagyok egyházi ember, miért írtam mégis ezt a könyvet?

Magyarázkodnom kell.

Gyermekkoromat felidézve, itt köszönöm meg áldott emlékű Horváth Jánosnak, a néhai nagykakucsi (Partium) református lelkésznek veretes nyelvű prédikációit. Őt hallgatva találkoztam először az irodalmi nyelvvel. A karzatról figyelve felsejlett bennem, hogy ihletett beszédei valamiféle ünnepi világba, ésszel fel nem fogható régióba emelik hallgatóságát, nehéz életű falusfeleimet.

Az időnkénti templomba járáson kívül egyéb kapcsolataim később sem voltak az egyházzal.

Ma már tudom, hogy reformáció nélkül a magyarság nem az lenne, ami, és hogy Magyarország nem ott találtatna az európai nemzetek sorában, ahol zaklatott történelme ellenére van.

Mert a magyar református egyház - nemzeti egyház.

Ez később sokat jelentett nekem. Erdélyiként ugyanis közel ötven évig kisebbségi sorban éltem, ahol nem annyira az anyagi nélkülözések jelentették számomra a legsúlyosabb megpróbáltatásokat, hanem a szűnni nem akaró lélektiprás, a magyarság ellen intézett merényletek. A kolozsvári Képzőművészeti Akadémia tanáraként keserűen tapasztaltam, hogy 1971-ben, amikor oktatóként oda kerültem, még 26 magyar hallgatóm volt, 1985-ben, amikor kénytelen voltam otthagyni az intézetet, mert hatalmi szóval megszüntették a magyar nyelvű oktatást, és azt, amit felkínáltak, hogy tudniillik románul tanítsak, nem éreztem hivatásomnak, már csak két magyar hallgatótól búcsúzhattam el. A numerus claususból majdhogynem numerus nullus lett.

És a nyomás fokozódott.

A Korunk filozófia rovatának szerkesztőjeként immár nem írhattam le magyarul az ősi magyar helységneveket. Ezért körülírással kísérleteztem: Nagyvárad ismét Pece parti Párizs lett, Brassó a Cenk alatti város, a kolozsvári magyar színház a Szamos menti város magyar színháza... A lapokban a magyar történelemmel, kultúrával összefüggő könyvek, írások nem jelenhettek meg, a rádiónak, a televíziónak is hallgatni kellett múltunkról. A magyar szó elnémult az iskolákban, az egyetemen, a körélet színterein.

Kíméletlenül vagdosták a gyökereinket. Ekkor a templomok újra megteltek, és a színházak teltházzal játszottak. A Házsongárdban pedig, ahova nagyjainkat temettük, kemény vádbeszédek hangzottak el.

Emlékszem, a méltán európai hírű fametszőt, Gy. Szabó Bélát búcsúztattuk éppen a Farkas utcai református templomban. Mellettem állva a gyászoló gyülekezetben, a helyi irodalmi hetilap akkori főszerkesztője, akinek igen magas párt- és állami funkciója is volt, könnyes szemekkel énekelte a XC. zsoltárt. A nyolcvanas évek második felében Erdélyben ez nem volt veszélytelen, hisz az írókat, költőket, tollforgatókat mindenhol figyelték, szimatoltak utánuk, bizalmas beszélgetéseiket lehallgatták. De vannak idők és adódnak helyzetek, amikor az odafércelt álarcnak le kell hullnia, amidőn - a paroxizmusig fokozott gyűlölet légkörében - az emberek számára a mégoly féltett társadalmi pozíciónál is fontosabb az igazság kimondása, az őszinte megnyilatkozás. Ama bizonyos archimédeszi pont, a Bizonyosság. "Te benned bíztunk eleitől fogva..."- visszhangzott az ének a hatalmas boltívek alatt, miközben, amint Áprily Apáczai hitvese, Aletta van der Maet emlékét idézve mondja gyönyörű versében: "míg dörgő fenséggel búgott le rája / a kálvinista templom orgonája".

Ott, az orgona alatt állva-énekelve égett belém a parancs: "Merjünk önmagunk lenni!" Ott éreztem igazán, hogy a református egyház és a magyar nemzet egy és (meg)oszthatatlan.

Visszahonosodva, újságíróként szétnézve a református egyház fenntartásában működő szeretetotthonokban, örömmel tapasztaltam a gondozók együtt érző szeretetét, mely valósággal belengte az otthonokat. Ez késztetett később arra, hogy megírjam a tapasztaltakat, egyebek közt azt többletet, ami bár nem kerül pénzbe, mindennél többet ér az időseknek és a betegeknek, hisz minden kedves szó egy-egy oázis a sivatag tengerében.

Így, ismerkedve-tapasztalva eszméltem rá, hogy - a rosszemlékű kommunizmus kirekesztő politikája után - újra betagolódva a társadalom életébe, a református egyházra nagy feladat vár az elkövetkezőkben a megkérgesedett lelkek ápolásában és önazonosságunk megőrzésében.

Jószerével erről szól ez a könyv.

Hitéleti, teológiai kérdéseket nem érint. Világi emberként ilyesmikbe nem ártottam magam.

A. K.

---