A magyar szakirodalomban kevéssé földolgozott szokást ismertet Jung Károly az Ethnographia 1980/1-es számában. Ehhez kapcsolódva szeretném megvilágítani néhány vonatkozásban az esküvői és a halotti korona kultúrtörténeti előzményeit.

A Vajdaságban meglévő halotti korona a kutatások szerint a 19. század közepéig általános európai temetkezési szokásnak az egyik perifériális maradványa. A halotti korona a magyar szokásanyagban is igen ritka, s a mai vajdasági változat az, amiről a legtöbb és legegyértelműbb adatunk van. Ezekből azonban az derül ki, hogy a szokás már tartalmilag kiüresedett, s csak formális elemként él a kihalás előtti utolsó stádiumban. Éppen ezért célszerűnek látszott a szokást elhelyezni a rendkívül gazdag európai szakirodalom által föltárt összefüggésekben, s a művelődéstörténeti hátteret a szokás történeti fejlődésének az irányát követve fölvázolni.

A halotti korona Európában a kiházasítatlan halott lakodalmában található meg, s ott az elhunyt "esküvői" koronájaként szerepel. Eredetét kutatva, az európai esküvői öltözet egykori legjellegzetesebb darabjával, a menyasszony esküvői koronájával van kapcsolatban; annak a halotti változata. Az esküvői korona korabeli formájában Svédországban, a lutheránus egyházi házasságkötés részeként található meg. Távolabbi összefüggések után kutatva, az ortodox egyház esketési szertartásában szereplő esküvői korona áll hozzá a legközelebb. Ez azonban már szakrális tárgy, eredetét a 4. századig lehet visszavezetni, s térben és időben túlmutat az európai kultúrán. A bizánci szertartásban ugyanis ötvöződtek és keresztény formában továbbéltek a hellénisztikus görögség és a zsidóság szertartásai, szokásai és hagyományai. A bizánci szertartású egyházakban ma is használt esküvői korona egy ilyen hellenisztikus görög-zsidó átvételnek a tipikus esete, amelyik a kereszténység terjedésével eljutott Európa nyugati részeire is, és igen hosszú utat járt be napjainkig.