Prosszer Gabriella Júlia
Vihar Naxos szigetén
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
ELŐSZÓ
A TRAGÉDIÁK ÉVEI: 1980-1990
Ököljog - Egy szerelem margójára - Klára nélkül
Nívódíj - Búcsúzások és fájdalmak - Új perspektívák
A háromszög négyszöge - Egy új élet a küszöbön - Egy új rendszer küszöbén
ÁBRÁK JEGYZÉKE
VERSEK
A SZERZŐ VERSEI
Előszó
A Tisztelt Olvasó, ki kezében tartja ezt a könyvet, a Naxosz naplóregény 4. kötetét, nem kisebb meghívás előtt áll, mint hogy beavatandó szemlélőként részese legyen a szerző élete egy szeletének. Ráadásul egy olyanénak, amely bátran nevezhető rendhagyónak. Talán ezért is érzem fokozott felelősséggel járó megtiszteltetésnek az előszava megírására való felkérésemet -, mert ez a rendhagyóság egyben kikerülhetetlen állásfoglalásra is késztet, és megköveteli, hogy az írónőhöz fűző negyed évszázados barátságom se tegyen elfogulttá.
A műben két aspektus megismételhetetlenül egyedi ötvözete metszi egymást: egyfelől az 1980-as évek társadalmi kortükre, mint keret; másfelől a főszereplő személyisége. Az igazán érdekes az a bemutatási mód, hogy ezeket mindvégig következetes szimbiózisban jeleníti meg az önéletíró. Azaz, kevéssé bocsátkozik a valóságtól elrugaszkodó érzelmi-, avagy intellektuális belső monológokba, fejtegetésekbe: jellemzően inkább a gyakorlatban reálisan érvényesített döntései leírásán keresztül juttatja kifejezésre mindazt, hogy bizonyos helyzetekben mit érez, illetve gondol. S ugyanígy, a kort is azokon az eseményeken keresztül mutatja be, melyekben személyesen vagy közvetve, de érintett volt. Ennek köszönhetően a mű jóval túlmutat egy életrajzon, hiszen hitelt érdemlően jeleníti meg a szociális nexusok és relációk igen széles skáláját. A regényhős karakterében ugyancsak az egyik legszimpatikusabb vonás az, ahogyan megalkuvások nélkül, mégis alázattal igyekszik tiszteletben tartani a társadalmi kliséket, formabontó belső világával megtalálni és fenntartani a külvilággal azt az érzékeny összhangot, kényes és egyben létfontosságú egyensúlyt, amelyben mindinkább egymás javára tudnak válni a szereplők, s véletlenül sem kárára.
Az "élni, és élni hagyni" ars poetica pillérén nyugvó szemlélet sok fontos komponense jelenik így meg a könyvben: az önmegismerés fázisa a ciklus korábbi köteteiben kapott nagy hangsúlyt, e mostaniban már az önelfogadáson van a hangsúly, amely a legstabilabb alapkő mások elfogadásához is. A könyv cselekményének idejére a szerző már felderítette önmagát, megteremtette a benne élő "Gabriella" és "Gábor" közti hierarchiát, az utóbbinak engedve át a domináns szerepet. Belső stabilitása olyan szilárd karakterrel ruházza fel, mely mások számára is képes biztonságos bázissá tenni őt: az idősödő Klára számára, aki mellett annak holtáig kitart, a bántalmazott erdészasszony számára, akinek meggyalázásáért saját épségét kockára téve (és elveszítve) ölre megy, illetve a sokgyermekes magányos anyuka életében is be tudja tölteni a Társ szerepét.
Az önismereten alapuló józan önmeghatározás, annak a tudatos kezelése, hogy magát milyen szerepekre tartja alkalmasnak, felelősségteljessé teszi a szereplőt mások iránt. Akár még abban az ambivalens formában is, hogy nem kötelezi el magát, nem táplál másokban hiú ábrándokat. Noha ez felveti etikailag a kölcsönösség szempontját, mert tartós kapcsolataiban arra törekszik, hogy partnerei számára ő legyen az egyetlen, míg magának vindikálja a szabadságot, egy-egy mondattöredékben engedi kihallatszani lelkiismerete hangját.
Egyébként, a benne zajló lelki folyamatokat inkább pártbeszédekből ismerhetjük meg: azokban mondja ki érzéseit, vagy azok hiányát, illetve sorakoztatja fel érveit a döntései oldalán. A párbeszédeknek van egy furcsasága ebben a műben: hiányzik a beszélők eredeti stílusa. Bár egy-egy megszólítás jelzés értékűen hozzákapcsolja a mondandókat a beszélőkhöz, a nyelvezetük sematikus. Nem rossz értelemben, ellenkezőleg: nagyon érdekesen -, ez azt az érzést kelti az olvasóban, hogy egyetlen személy belső monológja van külső dialógusokba interpretálva. Talán ez is nagyban hozzájárul a szeretett nők karaktereinek sejtelmes összeszövődéséhez, mint ha csak egyetlen arcot, a Szerelemét rajzolnák ki közösen a vonásaik. Valent Gabi szerelmei olyasféle oszthatatlanságot képviselnek, mint egy pohár italban a kortyok: a legelső, a legmeghatározóbb, akivel megnyílik egy folyam, s aztán már csak árad, mindenki egy-egy behelyettesíthetetlen kortyot jelent belőle.
A mű, témáját tekintve -, azaz egy olyan ember életútját, aki saját nembeliek iránt képes megélni az átütő erejű, lényét kiteljesítő vonzalmakat -, persze etikai kérdések egész sorát veti fel. A legdrasztikusabbat például a gyermekvállalásban: felnevelhet-e közös gyermekként a női pár egy olyan kisgyermeket, akinek édesapját méltatlan a "harmadik szülő" státuszába sorolni?! Felvállalható lenne-e nyíltan valaha is a Gypsi Princessel való összetartozás jellege? Méltányos-e a társadalom elvárási rendszerének falaiba ütközni és annak minden következményét elszenvednie egy olyan nőnek, aki a normatívan elfogadott párkapcsolati keretek közt sosem élte meg és sosem élhetné meg ÖNMAGÁT, sem emocionálisan, sem érzékileg? Jogunk van-e mindenhez, amire van lehetőségünk?
Bár nem kultiválom azt a kifejezést, hogy "melegtársadalom", a mű mégis egy olyan szubkultúrába ad bepillantást a maga diszkrét, és ízléses stílusában, mely erkölcsi világképeket feszegetve sokkal inkább mentális dimenziók felé nyithat az olvasók gondolkodásmódjában ablakokat, mintsem izgalmas, felszínes érzéki leírásokkal kecsegtetne. Tovább gazdagítja a rálátást a korra, a kulturális állapotokra, a kötet közepe táján bekapcsolódó szál, mely az autodidakta művészvilág ajtaját tárja ki, hogy a regényhős élményein keresztül bevonja az olvasót is azon kulisszák mögé, ahol értékrend-formáló alakjaink az első és második vonal határmezsgyéjén fáradoznak lelkesedéssel és elkötelezettséggel egy olyan kor világra vajúdásán, ahol a művészi érték megbecsülésre talál. Ez a fordulat szép ívet hoz a rendszerváltás ideológiai változásainak érzékeltetésébe, lépcsőzetesen, árnyaltan vezeti át az író a megszorítások korát a jóval nagyobb szabadságéba. A szereplők közt egyre többen jelennek meg a felső középosztálybeliek, a luxus illata is egyre gyakrabban járja át a sorokat, egybeszövődve a kísértéssel, s annak az örökké aktuálisnak maradó dilemmával, hogy az ember eladhatja-e magát a felhőtlen kényelemért?
Természetesen, a fentebb felvetett kérdések egyikét sem kívánom megválaszolni, mint ahogy nem teszi ezt maga a szerző sem; inkább a rajtuk való elmélkedésre kap meghívást a Kedves Olvasó, aki bekapcsolódik a főszereplő egy évtizedének életeseményeibe. Nagy belső kalandot ígérhetek mindazoknak, akik készek erre az útra, nyitott szívvel és elmével!
Pató Selam
Kisebbségekért-díjas
újságíró, író, műfordító