Prosszer Gabriella Júlia
Szivárvány Naxos felett
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
ELŐSZÓ
TÍZ ÉV BUDAPESTEN
A "Lantosok" - Még nem a szerelem - Vagy mégis...
A rendszerváltás után - Karrier előtt. - Maya nélkül - Örökre - Naxos felé - egyedül
Naxos felé - nem egyedül - Könyvbemutatók - Ütközések
Pótolhatatlan veszteségek éve... - Szerelem és kalandok - Vihar előtti csönd
My Way - One moment in Time - Smile Again
ÁBRÁK JEGYZÉKE
VERSEK
A SZERZŐ VERSEI
Előszó
Prosszer G. Júlia Naxosz című életrajzi regényciklusának 5. kötetét kezében tartva, olyan küszöbön áll a korábbi köteteket is ismerő Tisztelt Olvasó, amely minden tekintetben áttörést ígér. Míg ugyanis a szerzőben zajló mentális folyamatok a négy ezt megelőző könyvben főleg a külső események tükrében, s párbeszédekből voltak megismerhetőek, kikövetkeztethetőek, addig a mostaniban kezd szakadozni az a fátyol, amelyen a cselekmény vetítése zajlik, és egyre több helyen pillanthatunk be az író léthez való viszonyának belső megnyilatkozásaiba.
Noha a realitás talajától nem történik elszakadás, hús-vér szereplők vonulnak színre, cselekszenek, majd vonulnak ki -, ahogy terebélyesedik az emocionális relációk gyökérzete, úgy lombosodik is ez az életfa, fény felé törő ágaival filozofikus axiómák rügyeinek sokaságát hozva. Olyanokét, melyek önmagukban is létérvénnyel bírnak, az őket nemző konkrét szituációktól függetlenedve!
Hogy mennyire válhatunk tanúivá éppen az öntudatra ébredés epizódjainak, arra a mű egy félmondata is utal: "gyermekkoromban úgy éreztem, ismerem magam". A szerző ebben az időszakban szembesül azzal, hogy folyamatosan ismeri meg önmagát, s ennek mikéntjét tárja fel előttünk. Az események csaknem háttérbe szorulnak fontosságukban, prioritást nyer a következetesen emlegetett "kiválasztottság" kérdése: tudatossá válik a rendeltetés felfejtése. Olyan létkérdéseké, mint a kié vagyok, és mire szánva? "Maga a változás is változott." -, írja a mű legelején, sugallva mindazt a fordulatot, amelyet ez az életszakasz tartogat. Határátlépést, amint önmagába olyan mélyre hatol, hogy éppen ezzel kezdi el meghaladni individuális önmagát, makro kozmikus tudatosságába átevezve, új aspektusból fogalmazva meg sarkigazságokat, mint pl.: "a tudatosság fő forrása az élet szeretete, minden életé."
Ez a filozofikus hangnem átlebegi a mű sok részletét. Az emocionális tartalmak konzekvenciáit is, mint pl.: "Amikor az ember mások érzelmeit értékelni tudja, a saját érzelmei is értéket kapnak." Ettől függetlenül a mű nem cáfol rá eredeti arculatára, miszerint írója életének a nagy ágense a Szerelem marad. Ezt domborítja ki az alábbi vallomása is: "Különben számomra a világ - akármelyik földi létezésben - csak környezet volt: évszakokra osztott forgószínpad. Az idő pedig időtlenség, vagyis várakozás, amely mindig egyetlen pillanatra nyílt, arra, amikor rám talált a következő szerelem..."
Ahogy az évszakok, a napszakok hangulatai, úgy az atmoszférák már-már hihetetlen szépséggel megelevenített lírai leírásai is visszaköszönnek ebben a műben, az első kötetre emlékeztetően. "Kora reggeli napsugár villant elő a Béke-téri fák piros aranyba öltözött koronái közül, s miután beleütközött a társasház keleti ablakaiba, (...) fényes szikrák csaptak ki belőle, és aranyfénybe vonták a dolgozószobámat". Vagy: " Késő éjszaka álltunk az ablak előtt a nappaliban, s gyönyörködtünk a neonfényben szikrázó hóesés leírhatatlan látványában (...) s láttam, hogy felfénylenek a smaragdba játszó szürke szembogarak". A színekkel való bizarr hangulatkeltő írói bravúr pedig nem csügged a későbbiekben sem: " Türkizkék színű nadrágot viselt, citromsárga blúzzal. Tícián vörös haja fiúsan rövidre vágva kiemelte karcsú, hattyúnyakát. Nagy, zöld szeme" -, írja egy jellemzésben, ami mellett megjelenik a szinesztézia ("göndör kacagású nő"), a metafora ("részeg Hold"-ként jeleníti meg egyik szereplőjét). Prosszer G. Júliáról így biztonsággal elmondható, hogy csodálatra méltó írói kelléktárral dolgozik, közben bátran feszegetve kényes kérdéseket.
Az egyik, talán legérdekesebb, az ember birtokolhatatlansága, másik emberi lény által. Annak levezetése, hogy kölcsönadhatunk egymásnak magunkból valamit, ideiglenesen, szabad akaratunkból, de eközben is felsőbb értelemben vett önmagunké maradunk. Megtehetjük ezt szerelemből -, de képesek lehetünk-e megtenni anélkül is? Ez a kérdéskör pedig megjelenít egy érdekes paradoxont: a rabság állapota nem a szerelem köteléke, hanem az, amelyikből az hiányzik. Hogy uralható-e annak léte illetve hiánya, arra keresi a választ, és hagyja nyitva továbbgondolásra a kérdést az Olvasónak egy rövidke párbeszéd: "- Szeretlek. / - Szerelemmel? Ésszel? Szívvel? Hogyan... / - Akarattal. / - Úgy nem lehet." Újabb axióma!
A művön végigvonul a kettősség életérzése, csakúgy, mint a korábbiakban Gábor és Gabriella duális egésze -, de ezúttal már határtalan intervallumra kiterjesztve, az individuum keretein messze túlmutatóan. Nem csak a szabadság már fent említett fogalmának olyatén megélésében, hogy az éppen a szerelmi kötelékek szabad szövésében nyer létérvényt, de pl. az "ITT ÉS MOST teljessége" valamint a "semmi nem tartós és maradandó" látszólagos kontrasztjában is. Kettősséget jelent a szövegezésben mintegy megszemélyesített Magány egy időszakon átívelő éjszakai dominanciája a nappali léttel szemben, de az is, hogy a jelenről leszakadt személyek esszenciáját, az emlékeket folyamatosan megpróbálja más hordozószemélyekbe interpretálni, a láthatóan mások közt fellelni a láthatatlan egylényegűt, az önálló vándor-entitással bíró Szerelmet.
Ami engem igen elgondolkodtat Prosszer G. Júlia etikai okokból elnagyzolt, ám hiteles dokumentatív értékű művében, s olyannyira, hogy nem hagyhatom említés nélkül: az egy előítéletektől mentes ezredvégi hazai világ képe, s világképe. Prosszer természetesnek mutatja be az egymás iránt felébredő törékenyen gyöngéd vonzalmat, nemi meghatározottságtól függetlenül, s egyáltalán nem képviselteti regényciklusában azt az álláspontot, mely ezzel szemben intoleráns lenne. Bár szereplői diszkrétek, nem hivalkodnak, nem érvelnek, s az önmagukkal való harmóniának köszönhetően tágabb környezetükkel is összhangban élnek, így okot sem adnak atrocitásokra, nagymértékben szubjektívnek tartom azt a képet, melyet fest úgy a női nemről, mint magáról a társadalom egészéről. Talán szerencse (karma) dolga, hogy személy szerint maga az író csak elfogadó, nyitott emberekkel került sorsközösségbe, de lehet eufemizmus is, hogy a megírásra kiválasztott életmozaik- részletek sorában egyéni szemlélete perifériáján túlra hagyta a szerintem igenis ugyancsak létező, elutasítóbb magatartásformájú szereplőket/ fordulatokat.
A kötetben kellemesen kiegészítik egymást a könnyed mesélői stílus, a közvetlenség jegyében akár szleng kifejezésekkel is lazítva ("kajákat, föl ne nyerítsek"), és az emberi lélek mélységeibe lágyan behatoló, filozofikus nagyságrendű problémákat is terítékre venni merő gondolatszálak. Ezek összjátékának köszönhetően egyszerre olvasmányos és tartalmas, s miközben nem fél szólni a hullámvölgyekről sem, konklúziójában mégis a magaslatokat teszi diadalmassá, kidomborítja az élet valódi értékeit, azok megbecsülésére, s miattuk való életörömre indít! Kívánom, hogy minél többek olvassák, s itatódjanak át e mű hangulatával, mely minden ízében cselekvésre serkentő, szeretésre ösztönző üzenetet hordoz!
Pató Selam
Kisebbségekért-díjas
újságíró, író, műfordító