OCTAVE MIRBEAU: EGY SZOBALEÁNY NAPLÓJA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-299-4 (online)
MEK-17856

Két reám nézve mérvadó körülmény inditott arra, hogy e lap élére nevedet irjam. Első sorban értésedre akartam adni, hogy mennyire közel állsz szivemhez, másod sorban - és ezt nyugodt önérzettel mondom - mert te ezt a könyvet szeretni fogod. Ismétlem, te ezt a könyvet szeretni fogod, minden hibája daczára, mert tárgyát a mindennapi élettől lestem el. Fel fogod benne lelni azt a felfogást, melyet mi ketten magunknak a mai társadalomról alkottunk... Folyton előttem lebegnek azok az alakok, melyeket te hosszu sociális és irodalmi munkásságod alatt lelki szemeim elé varázsoltál. Elraboltad nyugalmamat, mert előtted senki sem érezte mélyebben emberi szereplésünk szomoru és egyszersmind nevetséges voltát... Ez a szomoruság nevetésre késztet, ez a komikum könnyet fakaszt a nemesen gondolkodó ember szeméből, ezt a hangulatot, remélem meg fogod munkámban is találni.

Ezt a könyvet, melyet "Egy szobaleány naplója" czim alatt adok ki, a valóságban B. Czeleszta kisasszony irta. Ő kért meg, hogy olvassam át, hogy javitsam ki egyes részeit. Eleinte ellenkeztem és nem ok nélkül, mert véleményem szerint ennek a könyvnek a maga eredetiségében meg lett volna a sajátságos bája, ezen pedig én csak rontani fogok, ha hozzá teszek egyet-mást a saját gondolataimból. De B. Czeleszta kisasszony... igen csinos volt. Ragaszkodott kérelméhez. Nekem engedni kellett, mert hiába, én is ember vagyok...

Ezeket azért hoztam fel, hogy megelőzzem a szigoru és tudákos kritikusoknak ellenvetéseit.

Ma, szeptember 14-én, délután három órakor egy langyos esős napon foglaltam el uj helyemet. Két év alatt ez már a második. Természetesen ide nem számitom azokat a helyeket, a melyeken a megelőző évek folyamán voltam, mert azokra már emlékezni sem tudok. Ah! Milyen arczokat, milyen rút lelkeket láttam már eddig... És még nincsen vége... Ha következtetést merek vonni abból a széditő gyorsaságból, melylyel a cselédszerzőtől uj helyemre és onnan ismét a cselédszerzőhöz rohantam, végig söpörve a várost a Bois de Boulogne-tól a Bastille-ig, az Observatoir-tól Montmartre-ig, a Ternes-tól a Gobelin-ig, a nélkül, hogy valahol meg tudtam volna pihenni, - ugy arra a meggyőződésre kell jutnom, hogy a mai uraságokat nem lehet kielégiteni!... Hihetetlen igényeik vannak.

Helyemhez a Figaro kishirdetései révén jutottam, a nélkül, hogy urnőmet láttam volna. Néhány levelet váltottunk egymással, ez volt az egész. Be kell vallanom, hogy ez az eljárás igen veszedelmes, mert kellemetlen meglepetéseknek van az ember kitéve. Fel kell emlitenem, hogy urnőm szépen irt, stilusából azonban tétovázó és határozatlan jellemre következtettem... Ah! Levelében mennyi magyarázat, figyelmeztetés! Mert igy, mert ugy!... Még nem tudom fösvény-e, az azonban bizonyos, hogy a papirost nem kiméli... Ugy látom a Louvreban veszi... Bár én nem vagyok gazdag, mégis jobban ügyelek ezekre az apróságokra... Peau d'Espagné-al szagositott levélpapirost használok; hol rózsaszint, hol halvány kéket. Bőségesen elláttam magamat urnőimnél... Van olyan is, a melyen grófi korona ékeskedik.

Most ime itt vagyok Normandiában, Mesnil Roy-ban. A birtok, melyet Prieuré-nek hivnak, nincs távol a községtől... Többet egyelőre alig tudnék mondani arról a helyről, hol ezentul lakni fogok.

Nem minden aggodalom és bánat nélkül jöttem ide, erre az elhagyott helyre. Mondhatom, hogy kissé megijeszt az, a mit eddig láttam; rettegve kérdem magamtól, mi minden fog még velem itt történni... Már látom, hogy jót mentől kevesebbet fogok itt tapasztalni, de kellemetlenség az lesz bőven... Hiába, minket mindig ezzel fizetnek ki. Ha ezer közt egynek sikerül férjhez menni egy derék fiuhoz, vagy összeállni egy öreggel, a többit bizonyára magával ragadja az élet örvénye, a nyomor. Végtére is nem volt választásom, ez is jobb a semminél.

Nem ma kerültem először vidékre. Négy évvel ezelőtt is voltam egy ilyen helyen... Oh! De nem sokáig... és egészen különleges körülmények közt... Ugy emlékszem még arra a kalandra, mintha tegnap történt volna. Habár a részletek némileg sikamlósak, sőt rettenetesek, el fogom mondani. Egyébiránt figyelmeztetnem kell olvasóimat, hogy mikor e lapok irásába fogtam, elhatároztam, miszerint kimélettel sem magam, sem a szereplő személyek iránt nem leszek. Természetem teljes őszinteségével fogok tárgyalni mindent és ott, a hol kell, azzal a nyerseséggel, melyre az élet tanitott. Én nem tehetek róla, ha az egyes személyek megfosztva a külső meztől, levetkőztetve, oly rothadt szagot terjesztenek maguk körül.

A cselédszerzőnél felfogadott egy termetes gazdasszony. Szobaleánynak szegődtem el Tourkin tartományba Rabour M.-hez. A feltételek elfogadása után abban állapodtunk meg, hogy akkor és akkor érkezem hozzájuk. Ez meg is történt programm szerint.

A pályaudvaron, átadva jegyemet, a kijárat előtt találtam egy vörös, vastag képü kocsisfélét, ki megszólitott:

Az alkalmazottak barátságos tisztelettel Louis urnak czimezték. Kikereste málhámat és feltétette a sorompó előtt várakozó angol taligára.

A kocsis figyelemmel kisért szeme szögletéből. Én is vizsgálni kezdtem. Azzal rögtön tisztába jöttem, hogy egy otromba, faragatlan paraszttal van dolgom, ki még nem szolgált nagy házaknál. Ez a körülmény kelletlen benyomást tett rám. Hiába, szeretem a szép cselédruhákat. Rajongok a fehér bőr nadrágért, mely izmos idomokat takar. Ezen a Louis uron semmi sikk, szürke vászon ruhája csak ugy lóg rajta; lapos fényezett bőrsapkája körül kettős arany zsinór; durva kezét nem fedi keztyü. Milyen izlés! Mennyire hátra vannak az emberek ebben a fészekben! Még hozzá kell tennem, hogy arcza magába zárkózott, nyers jellemre vall, bár nem lehet rossz ember. Ismerem már ezt a fajtát. Az első napok alatt haragosak, később azonban rendbe jő minden. Sőt gyakran jobban, mint az ember akarná.

Szótalanul ültünk sokáig. Ő adta az előkelő kocsist, a gyeplőt magasan tartotta, ostorával játszott... Mennyire nevetséges volt!... Én komolyságot erőszakoltam magamra, néztem az egyhangu vidéket; unalmas egymásutánban mezők, fák, házak, mint mindenütt. Egy dombhoz érve, lépésre fogta lovát, gunyos mosolylyal fordult hozzám:

- Hogyne! mondám csodálkozva a kérdés felett, de még inkább a hang miatt, melylyel előadta... Miért kérdezi ezt tőlem? Ez egy kissé ostoba dolog, ilyet kérdezni, bácsikám!...

Gyengén meglökött könyökével. Tekintetében, melylyel végig mért, éles iróniát, némi kárörömet véltem felfedezni. Kitörő jókedvvel kiáltott fel:

A dolog nagyon kiváncsivá tett. Mit jelentsen ez? Talán semmi fontossága sincs. Azt gondoltam, hogy ez a jó ember kissé ostoba, hogy nem tud asszonyokkal beszélni, igy talán nem talált más tárgyat a beszélgetéshez. De különben sem óhajtottam ezt a társalgást folytatni.

Rabour ur birtoka különben csinos és elég nagy. A zöldre festett lakóházat pompás virágágyak veszik körül, a háttérben fenyőfa csoportok emelkednek, kellemes illatot terjesztve. Imádom a mezőt, de csodálatosképpen lehangol és elszomorit. Egészen el voltam kábulva, mikor beléptem az előcsarnokba, hol a gazdasszony várt, ki Párisban a cselédszerzőnél felfogadott. A nagy ég a megmondhatója... már akkor gyanakodnom kellett volna, mert feltünően érdeklődött minden apróság iránt. De hiába tapasztal az ember rosszabbnál rosszabbakat, mindent tudni nem lehet... Nekem a gazdasszony már akkor sem tetszett, mikor a cselédszerzőnél megláttam; itt határozott ellenszenvet kezdtem iránta érezni, megundorodtam rettenetes kinézésétől. A kérdéses asszonyság termete vastag, dereka rövid volt, alakját egészen felfujta a sárgás szinü zsir. Fejéhez simitott deresedő haja, alaktalan melle, puha, nedves és átlátszó kezei csak növelték az iránta érzett ellenszenvet. Szürke szemeiből hideg, számitó és aljas gonoszság fénylett. Nyugodt és kegyetlen tekintetétől, melylyel lelkem mélyét kutatta, majdnem elpirultam.

Egy kis nappali szobába vezetett és magamra hagyott. Azt mondta, hogy gazdám beszélni óhajt velem, mielőtt szolgálatomat megkezdem.

- Az ur még nem látta magát, tette hozzá. Az igaz, hogy én felfogadtam, de végre is szükséges, hogy tetszését elnyerje...

Körülnéztem a szobában. Ritkán látott rendet és tisztaságot találtam benne. A butorzat, az ajtók, a padló csak ugy fénylett a tisztaságtól akár a tükör a falon. A párisi házaknál divatos nehéz szöveteknek, kézi munkáknak, apró csecsebecséknek itt nyoma sincs. Itt minden arra vall, hogy a jómódu lakók értenek a kényelem megszerzéséhez. Itt rendes és nyugodt életet élnek az emberek. Mennyire fogom én itt magamat unni!

Uj gazdám belépett. Milyen furcsa emberke volt és mennyire mulattatott!... Képzeljenek el egy gondosan öltözött, frissen borotvált, rózsás szinü, kis öreget. Tartása egyenes, mozdulatai élénkek, csupa élet. Menés közben ugy ugrált, mint egy szöcske a mezőn. Kimondhatatlan előzékenységgel fogadott.

- Czeleszta,... mondá... Czeleszta?... Az ördögbe!... Szép név, nem állitom az ellenkezőt, de nagyon hosszu, gyermekem, nagyon hosszu. Én Marinak fogom szólitani, ha megengedi. Ez is szép név és rövid. Minden szobalányomat Marinak hivtam. Ez régi szokásom, melytől nem szeretnék eltérni. Inkább lemondanék magáról.

Az uraságoknál mindenütt divik ez az ostoba szokás, hogy nem szólitják a cselédet igazi nevén. Én tehát annál kevésbé csodálkoztam ezen, mert eddig már a naptár minden szentjének nevét viseltem.

- Igy tehát nincsen ellene kifogása, hogy én Marinak szólitsam? Megegyeztünk?

Igen tisztelettudóan és előzékenyen beszélt, a nélkül, hogy szemeivel végig futott volna termetemen, derekamon és szoknyámon, mint azt rendesen az urak tenni szokták. Alig nézett rám. A mióta belépett a szobába, szemét le nem vette czipőmről.

- Van más czipője? - kérdezte rövid szünet után, mely alatt észrevettem, hogy tekintete szokatlan fényt kapott.

Ajkán többször végig huzta vékony nyelvét, mint azt a macskák szokták tenni.

Nem válaszoltam rögtön. A czipőnek emlitése, mely eszembe juttatta a kocsisnak gunyos mosolyát, kihozott sodromból. Tehát lenne ennek valami értelme? Ostromolni kezdett kérdéseivel, végtére is felelni kellett, bár kissé rekedt és zavart hangon válaszoltam, mintha valami édes bünt készültem volna meggyónni.

Elfogott a félelem, mert szemei gyanus fényben kezdtek égni, arcza vérvörös lett. Homlokáról verejték gyöngyözött. Azt hittem össze fog esni, már majdnem segitségért kiáltottam. A roham azonban megszünt, pár percz mulva fáradt hangon szólalt meg. Ajka szélén még észre lehetett venni kevés habot.

- Semmi... már vége... Értsen meg, édes gyermekem, nekem rögeszméim vannak... Ugy-e bár az én koromban ez már megbocsátható? Igy nem helyeselhetem azt, hogy egy nő maga tisztitsa czipőjét, annál kevésbbé az enyémet. Én nagyon tisztelem a nőket, Mari, én ezt nem türhetem... Én fogom fényezni a maga apró kedves kis czipőit. Én fogom őket gondozni... Jól értsen meg... Minden este lefekvés előtt be fogja hozni czipőit szobámba, le fogja őket tenni az ágy mellett az asztalkára, reggel pedig, mikor bejön az ablakokat kinyitni, elviheti őket.

Miután a csodálattól tágra nyilt szemekkel állva maradtam, még hozzátette:

- Lássuk csak!... Nem valami nehéz dolgot követelek... Végtére is természetes dolog... És ha, igen kedves akar lenni...

Élénk mozdulattal rántott elő zsebéből két aranyat, melyet kezembe nyomott.

- Ha kedves és engedelmes lesz, akkor gyakran fog ilyen kis ajándékokban részesülni. Fizetését havonta a gazdasszonytól fogja kapni... Én tőlem azonban gyakran számithat kisebb ajándékokra. És viszontszolgálat fejében mit kértem én magától?... Ugy-e nem valami nagy dolgot?... Vagy talán olyan különös lenne, Istenem?

Ujra felizgatta magát. Szempillái ugy vertek, mint a falevél a vihar szelétől.

- Mari, miért hallgatsz? Mondj valamit... Miért nem lépsz egyet? Járj egy kicsit, hadd lássam őket mozogni... hadd lássam őket élni... azokat az apró czipőcskéket.

Letérdelt, megcsókolta czipőimet. Lázas ujjakkal tapogatta, simogatta őket. Könyörögve fordult felém, siró gyermek hangján esdekelt:

- Oh! Mari... Mari... a kis czipőidet... add ide tüstént... rögtön... mindjárt... akarom, add ide nekem...

Erőtlen voltam. Megbénultam az ámulattól... Nem tudtam élek-e vagy alszom. Az ur szemeiből csupán két vörös sávos fehér gömböt láttam, szája tajtékzott.

- Nagyon megtetszett az urnak, szólt a gazdasszony, miközben a házat mutatta. Iparkodjék, hogy igy maradjon... A hely kitünő...

Négy nappal később, mikor reggel a szokott időben bementem az ablakokat nyitni, majd elájultam a képtől, melyet megpillantottam. Az ur meghalt!... Félig kitakarva ott feküdt az ágyon; tagjain már érezni lehetett a halál merevségét. Ugy látszik, küzdelem nélkül mult ki. Körülötte semmi rendetlenség; a lepedőn semmi nyoma a kétségbeesés szülte dulakodásnak, mely a végső perczekben az embereket meg szokta lepni, még kezei sem voltak ökölbe szoritva, hogy megvivjon a halállal... Arczának szederjes szine nélkül azt hittem volna, hogy alszik; de az a kékesbe játszó szin, mint a kökényé, kizárt minden tévedést.

A látvány, mely szemem elé tárult, még nagyobb iszonyatba ejtett, mint meghalt uramnak arcza... Fogai közé szoritva tartotta egyik czipőmet és pedig oly erősen, hogy kénytelen voltam borotvával körülvágni a bőrt, hogy eltávolitsam onnan...

Nem vagyok szent... Sok embert láttam életemben, következésképpen tapasztalatból ösmerem az őrültségeket és piszkosságokat, melyre képesek... De olyant, mint az én uram? Oh! Igazán!... Mégis furcsa, hogy még ilyen is van a világon!... Nem tudom, honnan veszik elő képzelő tehetségüket ezek az emberek, mikor a jó és a kellemes sokkal egyszerübb...

Itt ugyan ilyesmi nem fog előfordulni... Ezek egészen más emberek. Jobbak-e vajjon? Vagy rosszabbak?... Erről még sejtelmem sincs...

Egy dolog már régóta bánt. Talán már előbb szakitanom kellett volna ezzel a piszkos életmóddal. Társnőim közül sokan hagyták el helyüket, hogy szerencsét próbáljanak a mulató világban, pedig - dicsekvés nélkül legyen mondva - kevésbé előnyösen néztek ki, mint én. Ha nem vagyok az, a mit csinosnak neveznek, ugy kinézésemmel bizonyára többet érek; szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy tartásomat, izlésemet már sok nagyvilági delnő és cocotte irigyelte meg. Talán kissé magas vagyok, de derékban vékony és arányos... Gyönyörü szőke hajam van, szemem sötét kékszinü, szám merész vágásu... Modoromban sok eredetiség van, beszédem szellemes és egyszersmind meleg, mit a férfiak nagyon kedvelnek. Sikereim lehettek volna. Eltekintve attól, hogy a kinálkozó alkalmat idáig mindig elszalasztottam, még ezenkivül féltem is... Féltem, mert nem lehet tudni, hogy ez az ut hová vezet... Annyi nyomort láttam már... Annyi keserü vallomást hallottam már!... Ezután a kórház, melyet csak kevesen tudnak elkerülni!... E szomoru kép leghátulsó részén Saint-Lazare fenyegető körvonalai emelkednek!... Ettől megfagy a vér ereimben!... Különben ki biztosithatott volna arról, hogy a világban olyan sikereim lettek volna, mint a milyenek szobaleány koromban voltak?

Annak a különös befolyásnak kulcsa, melyet mi a férfiakra gyakorlunk, bármennyire szépek és szellemesek legyünk is, nem áll mindig rendelkezésünkre... Nagy befolyást gyakorol erre a társaság is, melyben élünk... De függ még a szokásoktól, az izléstől, az ösmerősök erkölcsi nivójától, de főképpen urnőnktől és azoktól a vágyaktól, melyeket asszonyaink környezetükben felébreszteni képesek. Mikor a férfiak minket szeretnek, rendszerint urnőnket szeretik bennünk, érzelmeiket a titokzatosság ingere hatalmasan felkorbácsolja...

De van itt még más is. Daczára hányt-vetett életmódomnak, lelkem mélyében megőriztem vallásos hitemet, mely eddig szerencsésen megóvott a végleges bukástól, mely a tátongó örvény szélén mindig megállitott... Oh! Ha nem állna rendelkezésünkre a vallás; az imádság a templomban, mikor a kétségbeesés határához jutottunk, mennyivel szerencsétlenebbek lennénk; ha nem támogatná hitünket a szent szűz, páduai szent Antal... Hogy hová jutnánk és mivé lennénk ezek nélkül, annak csak a nagy ég a megmondhatója!...

Végre - és ez a legfőbb - semmivel sem védhetném magamat a férfiak ellen... Önzetlenségemnek és az ő vágyaiknak áldozatul esnék... Sokkal szerelmesebb természetü vagyok, sem hogy hasznot tudnék a szeretetből huzni... Nem tudnék pénzt kérni attól, ki feltárja előttem a gyönyör ragyogó kapuját; ez az érzés erősebb, mint én... mikor azok a szörnyetegek hozzám szólnak... mikor nyakamon érzem szakálluk simogatását, leheletük melegségét... akkor megszűnök gondolkozni... elvesztem öntudatomat, áldozata leszek azoknak, kiknek valamit megtagadni ilyenkor ugy sem lennék képes...

Ime itt vagyok a Prieuré-ben. De mit is várok?... Az igazat bevallva, magam sem tudom. A legokosabb lesz erre nem is gondolni és a jó szerencsére várni. Talán igy lesz legjobban... Feltéve, hogy holnap reggel már, asszonyom egy szavára, és idáig üldözve az engem minden lépten-nyomon követő balszerencse által, ne legyek kényszeritve arra, hogy itt hagyjam a házat! Őszintén bevallom, ez nagyon untatna... Egy idő óta fájdalmat érzek derekamban és gyomrom körül, néha gyengeség lepi el egész testemet; emésztésem rendetlen, emlékező tehetségem fogy; kedélyem izgatott, idegesebb és idegesebb leszek. Az előbb is, mikor a tükörbe néztem, ugy találtam, hogy vonásaim fáradtságot árulnak el, és arczom szine, melyre oly büszke voltam, elvesztette hamvát, majdnem fakó lett... Talán öregszem már?... Még nem akarok vénülni. Párisban nem igen kimélheti az ember magát. Nem telik az időből. Az élet ott tul lázas, tul zavart... Reggeltől estig tul sok emberrel érintkezel, tul sok élvezetben van részed, tul sok a váratlan... Menned kell akaratod ellenére... Itt pedig a nyugalom, és milyen csend!... A levegőnek, melyet belélegzek, jónak és egészségesnek kell lennie... Oh! Bárha megpihenhetnék itt egy kissé!...

Egyelőre még nem sokat bizom benne. Urnőm mindenesetre előzékeny hozzám. Elég kedves volt többször megjegyezni, hogy bámulja termetemet, hogy azzal, a mit rólam hallott, nagyon meg van elégedve... Oh! Szegény feje, ha tudná mily befolyást gyakorolhatunk mi, ha azt akarjuk, hogy rólunk jót gondoljanak... Különösen bámulatba ejti őt egyszerü keresetlen elegancziám. De különben urnőink az első napon rendesen kedvesek szoktak lenni... A mi uj, az szép is... Ösmerjük már ezt a nótát... Holnap azután egészen más szelek fujnak, azt is tudjuk... Erre annál is inkább el lehetek készülve, mert asszonyomnak hideg, kemény tekintete van, a mi nekem sehogy sem tetszik... Szemei visszatükrözik fösvény, gyanakvó, kutató természetét. De még tul vékony száraz ajkát sem szeretem... Az ő ajkán a legédesebb szó is kemény sértésként hangzik, beszédmodora éles, hangja üvölt. Mikor engem hasznavehetőségem, multam felett kikérdezett, oly nyugodt és alattomos szemtelenséggel mért végig, akár egy öreg pénzügyőr. Már akkor gondolkodóba ejtett.

- Nem tévedhetek... Változatosság kedvéért ismét egy olyanra akadtam, ki minden este eldugja a kulcsokat, megszámlálja a koczkaczukrot, ki jeleket csinál a palaczkokra... Hagyjuk! Hagyjuk! Mindig a régi nóta, csak a versek változnak...

Végleges itéletemet azonban még későbbre halasztom, még nem mondok le minden reményről. Annyi tekintet után, mely eddig lelkem legmélyebb titkát kutatta, egyszer - és ezt az ember soha sem tudhatja, - talán én is fogok találni egy sorsom felett szánakozó, baráti szivet... A remény olcsó, nem kerül pénzbe, tehát türelemmel fogok várni...

Még egészen kábult voltam a négy órai uttól, melyet harmadik osztályban tettem meg és a nélkül, hogy a konyhában egy szelet vajas kenyérrel kináltak volna meg, urnőm előhivott, végig hurczolt az egész házban, a padlástól a pinczéig, hogy rögtön tisztába jöjjek teendőmmel. Oh! Nem vesztegeti az idejét, sem az enyémet...

Milyen nagy ez a ház! Mennyi folyosója, mennyi kamrája van!... Oh! Szépen köszönöm! Négy inas sem lenne elég ahhoz, hogy tisztán tartsa. A földszint roppant terjedelmes, mert a házhoz jobbról és balról terrasse alakban még két külön álló pavillon van épitve, mely a főhomlokzatnak mintegy folytatását képezi. Az épület maga két emeletes, ezt a két emeletet fogom szünet nélkül járni. Asszonyomnak az a rettenetes gondolata támadt, hogy a fehérnemüt egy, a szobáink mellett levő helyiségben helyezte el, hogy annál inkább szeme előtt legyek, mert itt fogok dolgozni. A folyosók telve vannak szekrényekkel, a régi divatu óriási méretü szekrények ezernyi kisebb nagyobb fiókkal... Ebben az utvesztőben soha sem fogom magamat kiismerni...

- Édes leányom, erre jól vigyázzon, ez egy nagyon szép darab... Ez nagyon ritka, édes leányom... Az nagyon drága, édes leányom...

Mintha nem volna képes becsületes nevemen szólitani, ez az "édes leányom ide, édes leányom oda" végtére is idegessé tesz. De ez még hagyján volna, ha nem olyan sértő büszke hangon mondaná. Ez a parancsot rejtő hangsuly rögtön elidegenit minket urnőnktől, elkeseriti a legjobb akaratot, ez az oka egyszersmind annak a mély gyülöletnek, melylyel oly gyakran viseltetünk egymás iránt. Mi lenne akkor, ha én őt viszonzásul "kis mamának" hivnám?... A "nagyon drágának" emlitését is abban hagyhatná... Minden tárgyra, a mi az övé, még olyanokra is, melyek alig érnek két garasnál többet, azt szokta mondani, "ez nagyon drága". Az embereknek fogalmuk sincs arról a hiuságról, mely egy háziasszonyban elfér... Végre is szánalmat keltő... Mikor egy kőolajlámpa kezelését magyarázgatta, mely különben éppen olyan közönséges volt, mint a többi, nagyon a lelkemre kötötte:

- Édes leányom, vegye tudomásul, hogy ez a lámpa igen drága, ha elromlanék Angolországba kellene küldeni, mert csak ott tudják kijavitani. Ugy vigyázzon rá, mint a szemefényére...

- Hé! Mondd csak kis mamám... és az éjjeli edényed... talán az is nagyon drága?... Azt is Londonba kell küldeni, ha kicsorbul?

Ez már mégis sok!... Mennyi rögeszméjük van, hogy felfujják a legcsekélyebb dolgot. Ha elgondolom, hogy ezt mind csak azért teszik, hogy minket megalázzanak és elkeseritsenek!

A ház belső berendezése már nem valami hires. Bizony nem értem miért olyan büszke.

Kivülről, nagy terjedelmü facsoportjaival, melyek méltóságteljesen veszik körül, nagy kertjével, melynek a patak irányában egyenletes esése van, szép, eleven zöld pázsitjával, még mutat valamit... De belül... szomoru, minden ize recseg, ropog, dohos szagu... csupa patkányfészek, a meredek, nyaktörő falépcsőknek deszkája már kopott, ha rálépsz összeomlással fenyeget... A folyosók alacsonyak és sötétek, a puha futó szőnyeg helyét rosszul összeillesztett kőburkolat foglalja el, mely vörös szinnel van bemázolva, olyan sikos, mint a jég. A válaszfalak, melyeket vékony száraz fákból róttak össze, a szobáknak olyan kinézést kölcsönöznek, mint egy hegedü belseje, bennük minden zaj viszhangra talál... Milyen nyárspolgárias mind ez!... A butorzat cseppet sem párisias... A butorok régi divat szerint gyöngyházbetétesek; a szövetekbe már terjedelmes lyukakat rágott a moly, a függönyök kopottak, szinevesztettek; a karosszékek és pamlagok furcsán néznek ki vékony, hosszu lábaikon, a fa alkatrészeket a szú koptatja. Mennyi bajom lesz nekem ezzel a limlommal!... Én, a ki annyira szeretem az élénk szineket, a széles és kényelmes pamlagokat, melyeken oly édesen lehet nyugodni, és mindama divatos, gazdagon diszitett apróságokat, melyekkel párisi divathölgyeink oly remekül tudják szobájukat disziteni, ismétlem, én itt ebben a környezetben egészen boldogtalannak érzem magamat... Attól félek, hogy ezt soha sem fogom tudni megszokni. Már hiába, egy bizonyos kényelmet nem tudok nélkülözni; ellenszenvet érzek minden iránt, a mi a mult századokra emlékeztet.

Urnőm sem öltözködik ugy, mint az Párisban divat. Ruhái teljesen izléstelenek: meglátszik rajtuk, hogy nem ismeri nagy divatkereskedéseinket... Daczára annak, hogy látszat szerint válogatós öltözködésében, mégis legalább tiz évet maradt el a divat mögött... Pedig nem festene rosszul, ha összeszedné magát, legalább elfogadható kinézése lenne. Legnagyobb hibája az, hogy nem képes rokonszenvet kelteni, hogy semmiben sem tud nő lenni. Arczának vonásai eléggé szabályosak, szép, természetes szinü szőke haja van, bőre kifogástalan... kissé talán tul üde kinézésü, és mintha valami veszedelmes természetü belső betegség bántaná... Az ilyen fajta asszonyokat már ismerem, engem már nem téveszt meg ragyogó kinézésük. Rózsát mutat kivülről, de rothadt belülről... Ezek gummi övek, sérvkötők nélkül még egy lépést sem tudnának tenni. Láttam eddig elég ily titkos használatra készült szerszámot... Ez azonban cseppet sem akadályozza meg őket abban, hogy a világban bizonyos szerepet vigyenek. Sőt! A többinél rendesen negédesebbek. Flirtelés tekintetében lefőzik összes versenytársaikat, közszemlére hozzák festett bájaikat; nincsen az a fiatal leány, ki szemével ugy tudna játszani, mint ők. Pedig a legtöbbjét pénzért lehetne mutogatni a muzeumokban... Az embernek bizony vajmi kevés öröme van bennük, és nem mindig kellemes dolog őket kiszolgálni.

Hangulatából itélve, mostani urnőmnél is sejtek valami szervezeti rendellenességet... Arczkifejezéséből, testének erőltetett mozgásából csalhatatlan következtetést merek vonni arra, hogy ő soha sem ösmerte a szerelmi vágyat észbontó árnyalataival... Egész lényében van valami az aggszüzek savanyu kedélyéből; száraz mumiára emlékeztet, pedig ez a szőkéknél ritkaság. Bizonyára nem az én urnőm ájulna el a kéjes izgatottságtól szerelmesének karjai közt egy oly gyönyörü zene hallatára, mint például a Fauszté. Oh nem! Ő nem tartozik azokhoz a csunya arczu asszonyokhoz, kiknek arczát oly széppé teszi a szerelmi láng, kiket az érzés nem sejtett varázserőhöz juttat... Egyébiránt neki sem hiszek... Ösmertem már sokkal szigorubb kinézésüeket is, olyanokat, hogy jelenlétükben még valami kellemes dologra sem mert az ember gondolni, pedig milyen gyalázatosságra voltak képesek...

Urnőm hiába iparkodik kedves lenni, látom, hogy nem őszinte, bármennyire takarja... Én igen rossznak, sőt gonosznak tartom; csunya jellem, kegyetlen sziv... Ugy képzelem, hogy mindig nyakán ül az embernek, csak azért, hogy bosszantsa... Szinte hallani vélem, hogy: "ért maga ehez, édesem"? vagy "ért maga ahoz, édesem"? Továbbá: "szokott-e törni?" "Gondos-e?..." "Van-e jó emlékezőtehetsége?" "Rendet tud-e tartani?" Soha sincs ennek vége! Vagy: "Szereti-e a tisztaságot? Mert én erre sokat adok. Annak, a ki a tisztaságot szereti, hajlandó vagyok sokat elnézni." Vajjon minek tart ő engem? Talán egy jött-ment parasztleánynak, vagy egy vidéki bonne-nak?... A mi pedig a tisztaságot illeti, azt már ismerem. Ezen lovagolnak valamennyien, pedig néha, mikor az embernek alkalma van szennyesüket látni... mennyi piszok kerül napfényre!

Mikor urnőm megmutatta öltözőszobáját, én nem láttam ott sem fürdőkádat, sem azokat a nélkülözhetetlen apróságokat, melyekkel minden asszony rendelkezik, ha csak valamit ad személyére... Nem láttam én még egy közönséges illatszert rejtő üvegcsét sem, pedig mennyire szeretek én ezekkel a szépitő szerekkel babrálni... Alig várom már, hogy asszonyomat vetkőztessem, azt hiszem, kitünően fogok mulatni... Szép dolgokat fogok látni!...

Este, éppen teritettem, mikor az ur belépett az ebédlőbe... Vadászatról jött... Szép, magas férfi, széles vállakkal, erős, tömött fekete bajuszszal. Arczának szine barna... mozdulataiban kissé nehézkes, talán közönséges, egyébként jó embernek képzelem... Bizonyára nem lángész, mint Lemaitre Gyula ur, kit annyiszor kiszolgáltam a Kolumbus Kristóf-utczában, de Jauzé M. urra sem hasonlit és mégis rokonszenves a megjelenése... Hatalmas termete kiváló erőre vall, haja sürü és tömött, lábai izmosak, husos ajka vörös, jókedvü kifejezést kölcsönöz arczának... vele már tisztában vagyok!... Rögtön észrevettem orráról, melynek erősen érzékies vágása van, szeméről, melylyel oly édesen és barátságosan tud tekinteni... Ugy hiszem, még nem láttam embernél oly sürü szemöldököt, mint gazdámnál, sem olyan szőrös kezet... Mint rendesen az értelmiség alacsony fokán, de hatalmas erejü embereknél szokott lenni, ugy ő is a végtelenségig félszeg és gyámoltalan.

Mikor engem meglátott, kellemes meglepetést, sok jóakaratot, jóindulatot árult el, de volt tekintetében egy kis szemtelenség is, mikor szemét termetemen felejtette, néma hódolata azonban cseppet sem volt sértő.

Rögtön tisztában voltam azzal, hogy gazdám eddig nem sok olyan szobalányt látott, mint én. Kétségen kivül bámulatba ejtettem, erős benyomást tettem reá, Kissé zavarban volt, mikor megszólitott:

Derekammal előre hajoltam, lesütöttem szemeimet; szerény, alázatos és legédesebb hangommal válaszoltam:

Még valamit hozzá akart tenni, még keresgélt valamit, de ékesszólás hijján nem talált semmit...

Roppant jól mulattam zavarán... Rövid szünet után ismét megpróbálkozott:

- Czeleszta!... Ah! ah!... Nagyon jól van... Nem közönséges név... szép név, az igaz!... Feltéve, hogy feleségem másképpen nem fogja hivni... megvan az a rossz szokása...

Alig tudtam a nevetést tartani... Az ur fel és alá kezdett járni a szobában. Egyszerre leült egy székre, kiterjesztette lábait. Bocsánatot kérő és esdeklő hangon fordult hozzám:

- Nos, Czeleszta... mert én mindig Czelesztának fogom szólitani... legyen oly jó és segitsen lehuzni csizmámat... Remélem nem lesz terhére?

Kecses, sőt kihivó mozdulattal térdepeltem le előtte; mialatt sáros és nedves csizmáinak lehuzásánál segédkeztem, teljesen jól éreztem nyakamon forró leheletét, szinte látni véltem kiváncsi tekintetét, melylyel derekam körvonalait kutatja, és mindazt, a miről magának a testhez simuló ruhán át fogalmat alkothatott... Egyszerre suttogni kezdett:

És ez az "Oh, uram" egyrészt tiltakozás akart lenni lábai javára, másrészt barátságos figyelmeztetés, jobban mondva bátoritás szivélyességeért...

Vajjon megértett-e?... Ugy hiszem - igen, mert nagyobb nyomatékkal és bizonyos szerelmes dadogással hangjában, ismételgette:

Ah! Ah! Végre is tüzet fog a vastag apuska... Értésére adtam, hogy sértve érzem magamat tolakodása által és aztán hallgattam... A mennyire félénk és a mennyire keveset ismeri az asszonyok fogásait, zavarba jött... Bizonyára megijedt, hogy kelleténél többet engedett meg magának. Egyszerre más tárgyra terelte a beszélgetést:

Miféle kérdés? Hogy uj helyemet meg fogom-e szokni?... Ajkamba haraptam, hogy ne nevessek. Bolond gondolatai vannak az öregnek... Az igazat bevallva, kissé buta lehet...

Nem tesz semmit. Nekem tetszik. Durva magaviselete is hatalmas testi erőre vall... egész lénye az erőszakos hím benyomását teszi. Nem mondhatnám, hogy nekem ellenszenves lenne...

Mikor megszabaditottam csizmáitól, hogy a jó benyomást, melyet reá gyakoroltam, meg is tartsa, én is egy kérdéssel fordultam hozzá:

- Folytonosan üldöz a balszerencse, Czeleszta - válaszolt gazdám egyet bólintva fejével. - Csupán a mozgás kedvéért teszem, hogy járjak... Nem szeretek otthon maradni, nagyon unom magamat...

Ugy gondolom, hogy ennél a bácsinál mindent elérhetek. Nincsen benne kétszinüség, nyilt kártyákkal játszik... Ah! Mindenre rá lehet venni!

Az egyszerü ebéd, mely nagyobbrészt a megelőző nap maradékaiból állott, csendesen, minden emlitésre méltó esemény nélkül folyt le.

Az ur valósággal falja az ételeket, urnőm csupán megpiszkálja a tálat, miközben unottan néz maga elé, mintha semmivel sem lenne megelégedve... Étkezéskor egy egész gyógytárt kell teritéke mellé tenni, hol az egyik porból, hol a másik üvegcséből tölt cseppeket az ételébe. Nagyon keveset beszéltek, az a kevés is helybeli emberekre és viszonyokra vonatkozott, a mi engem éppen nem érdekelt. Csupán annyit értettem az egészből, hogy nem igen látnak vendégeket házuknál. Különben észrevehető volt, hogy nem arra gondolnak, a mit beszélnek.

Engemet figyeltek, természetesen különböző álláspontból indulva ki: urnőm kevélyen, mintha nyársat nyelt volna, folyton erősbödő ellenséges hangulattal már azokra a gonoszságokra gondolt, a melyekkel engem agyon fog kinozni. Az ur alattomosan hunyorgatott a szemeivel, közben kezemet nézegette. Igazán nem értem, hogy miért izgatja annyira a férfiakat a kezem nézése?... Én adtam azt, a ki nem vesz észre semmit... Mentem és jöttem méltóságteljesen, hideg közönynyel, mint a ki távol áll az ő apró fondorkodásaiktól... Oh! Ha vesémbe láthattak volna, ha olvasni tudtak volna lelkemben, a mint én néztem az ő kártyájukba!...

Az asztalnál nagyon szeretek felszolgálni. Ott tudja meg a cseléd uraságának minden bünét, baját. Eleinte elővigyázatosak, egymásra ügyelnek, apródonként elfelejtik jelenlétünket, természetesekké válnak. Ilyenkor festék és fátyol nélkül tanulmányozhatjuk őket, nem gondolnak arra, hogy valaki settenkedik körülöttük, ki hallja és megjegyzi a legapróbb fekete foltot, a legkisebb hibát, életüknek legrejtettebb sebhelyét és mindazt a piszkot és gyalázatot, a mely a becsületes embereknek tiszteletre méltó agyában elfér. Mi összegyüjtjük ezeket az önvallomásokat, elhelyezzük őket emlékezetünkben, hogy szükség esetén felhasználhatók legyenek. Rettenetes fegyver ez a leszámolás napján! Milyen édes a bosszu annyi megaláztatás után...

Bevallom, a mai és első érintkezés alkalmával nem tudtam magamat kellőképpen tájékozni... Annyit kiéreztem, hogy nem szeretik egymást, hogy az ur nem számit a háznál, hogy reszket felesége előtt, mint egy kis gyermek... A háztartás urnőm körül forog... Ah! a szegény ember nem igen lehet jókedvü. Furcsa dolgokat láthat és hallhat minden nap. Remélem lesz annyi szerencsém, hogy ilyenkor én is ott legyek.

A gyümölcsnél urnőm, ki az egész ebéd alatt folyton kezemet, karomat és derekamat nézegette, egyszerre éles hangon szólitott meg.

Nem válaszoltam, ugy tettem, mintha nem rám vonatkozott volna a megjegyzés. Ezért ujra megszólitott:

Rögtön az urra néztem, vajjon milyen arczot csinál, ugy látszik szereti a jó illatot, az enyémet legalább mindenesetre. Két könyökével az asztalon látszólag közönyösen figyelt egy elkésett darázsra, mely a gyümölcsös tál körül repdesett. Nyomasztó csend uralkodott az ebédlőben, a tárgyak és butorok körvonala apródonkint elmosódott az esthomályban. Mintha a mennyezetről valami megfoghatatlanul szomoru, valami megmagyarázhatatlanul nyomasztó hangulat bocsájtkozott volna le erre a két élő lényre. Hiába kérdem magamtól, hogy miért élnek ezek, hogy mit csinálnak e földön.

Urnőm hangja volt, mely a sötétben még érdesebb árnyalatot kapott, mint rendesen. Szinte megrettentem.

- Jól látja, hogy már sötét van... Nem helyes, hogy erre is nekem kell figyelmeztetnem... Remélem, utoljára történik...

Mikor a lámpát gyujtottam, azt a bizonyos drága lámpát, melyet csak Londonban lehet javitani, kedvem lett volna odakiáltani az urnak:

- Várj egy keveset, öregem, ne félj semmitől... ne essél kétségbe. Én majd teszek róla, hogy kedvedre szagolhasd azt az édes illatot, melyet annyira megkedveltél, melytől most oly galádul akarnak megfosztani... Megigérem, hogy meg fogod találni hajamon, kezemen, számon, egész lényemen... Ne félj semmit, majd megmutatjuk annak a vén bábának... erről felelek!

Hogy hallgatag fohászomnak észrevehető kifejezést adjak, végig simitottam az urnak a karját, mintegy véletlenségből, mikor a lámpát az asztalra helyeztem...

A konyha nem vig. Kivülem még két cseléd van, egy szakácsnő, ki mindig morog és egy kertész-kocsis, ki soha sem szól egy szót sem. A szakácsnét Mari-nak, a kertész-kocsist Józsefnek hivják. Ostoba parasztok mind a ketten... De milyen kinézésük van! A szakácsnő kövér, puha alaktalan hustömeg, vastag nyaka körül piszkos sárga kendőt visel, mintha hetek óta ezzel törülgette volna edényeit. Óriás méretü derekát szennyes, zsirfoltos kék ing fedi. Rövid szoknyája alól kilátszik vastag lába, melyet szürke szinü kötött harisnya fed. A férfin rövid ujju ing, előtte kötény, lábán faczipő. Arcza frissen van borotválva, szája körül ideges rángatózás, mely rossz kifejezést ad ábrázatjának. Kigyószerü mozdulatai vannak, mint egy sekrestyésnek... Igy néznek ki társaim.

A cselédek számára nincsen külön étkezőhelyiség. A konyhában ebédelünk azon az asztalon, melyen a szakácsné egész napon át vágja a hust, tisztitja a halat, apritja a zöldséget, hol gömbölyü és kövér ujjaival keveri a mosléknak valót. Ez már igazán nem járja... Az égő tüzhely fojtóvá teszi a szoba levegőjét... Zsirszagu itt minden, mintha avas mártást használnának az ételekhez. Mialatt étkezünk egy fazékból, melyben a kutyák számára főzik a levest, rettenetes szagu, orrfintoritó büz késztet a köhögésre... Rosszul lesz az ember tőle!... A fogházban jobban gondját viselik a raboknak, a kutyáknak jobb dolguk van ketreczükben, mint nekünk...

Szalonnás káposztát tálaltak számunkra, csemege gyanánt büdös sajtot kaptunk... Ital gyanánt savanyu almabort adtak... Semmi egyebet. A teriték összerepedezett mázu cserépedényekből áll, a villa és kanál ónból készült.

Nem akartam mindjárt az első napon panaszkodni. De enni sem tudtam. Hogy még jobban tönkre tegyem gyomromat! Köszönöm!...

Büszkén, sok önérzettel, a nélkül, hogy megharagudtam volna, válaszoltam:

- Elég szarvasgombát ettem már életemben... Nem mindenki mondhatna ennyit magáról...

A kertész-kocsis ezalatt nagy darab szalonnákat tömött szájába és hamisan pislogott rám. Nem tudnám megmondani miért, de ennek az embernek a tekintete kellemetlen... zavarba hoz némasága. Csodálatba ejt mozdulatainak ruganyossága, frisessége, pedig már nem lehet fiatal... Derekának hüllőszerü mozgása van... Roppant érdekel... Dus haja, alacsony homloka, ferde szeme, kiálló arczcsontja, erős és kemény álla különös kinézést ad neki... nem tudom szókkal kifejezni... Jó ember-e vajjon?... Vagy gonosz?... Nem tudok vele tisztába jönni. Mégis különös, hogy valaki ennyire lekösse figyelmemet. Remélem, hogy idővel ez meg fog szünni.

Csupán arról tudok magamnak számot adni, hogy ismét élénk és nagyitó képzelő tehetségemnek csalafintasága lesz, mely vagy tul szép, vagy tul rút szinben akarja a tárgyakat és embereket látni. Igy történhetett, hogy abból a nehézkes Józsefből is mindenáron egy regényhőst akart faragni, pedig ő belőle sem lesz soha világfi.

Az ebéd vége felé József, a nélkül, hogy egy szót is szólt volna, kötényének zsebéből kihuzta a Libre Parole-t, melyből teljes figyelemmel olvasni kezdett. Mária egészen előzékeny és barátságos lett attól a két pohár almabortól, melyet öblös torkán eresztett le. Széjjelterpeszkedve székén, felgyürt ujjakkal, meztelen karral, főkötőjét félretolva kóczos fején, kérdezgetni kezdett, hogy honnan jöttem, hol voltam, hogy jó helyeken voltam-e és hogy antiszemita vagyok-e? Egy ideig egészen kedélyesen beszélgettünk Én is tettem nehány kérdést a házat illetőleg, hogy jönnek-e gyakran vendégek és miféle emberek, hogy az ur szokott-e udvarolni a szobaleányoknak, hogy urnőmnek van-e szeretője?...

Ah! Látni kellett volna József arczát, kit kérdéseim zavartak az olvasásban... Hogy meg voltak botránkozva, milyen szánalmasan néztek ki! Hihetetlen, mennyire hátra maradnak az emberek a vidéken... Nem tudnak semmit... nem látnak semmit... nem értenek semmit... meghökkennek a legegyszerübb dologtól... Bármilyen becsületesen ostoba legyen is József ur, bármilyen erényes legyen is látszat szerint, senki sem fogja velem elhitetni azt, hogy Máriá-nak nem udvarol és pedig nem minden eredmény nélkül... Nekem nem kellene!... Még akkor sem, ha ő lenne az egyetlen férfi e földön...

- Fel lehet ismerni, hogy Párisból jött, nem tudom kitől, vetette szememre a szakácsné.

Erre tovább olvasta ujságát. Mária nehézkesen kelt föl székéről, levette a fazekat a tüzről... Többet nem beszéltünk...

Eszembe jutott utolsó helyem és Jean ur, az inas, ki oly előkelően festett fekete bajszával, gondozott fehér kezével. Nincs az az asszony, kinek oly szép bőre lett volna. Oh! Oly szép fiu volt Jean ur, oly vig, kedves és gyengéd, mikor esténkint nekünk a Fin de Siècle-t olvasta fel. Mily szép történeteket tudott mondani, mily érzékeny és szép dolgokat tudott mesélni. Mindig tudtuk, hogy az ur kivel levelez. Ma megváltozott minden!... Hogyan történhetett, hogy én oly messzire szakadtam el mind attól, a mit annyira szerettem?

E sorokat is egy piszkos kis szobában irom, melyen keresztül fuj a téli szél, mely ki van téve nyáron a nap perzselő hevének. Az egész butorzat egy régi vaságyból és egy fehér fából készült rozoga szekrényből áll, még nem szólnék, ha be lehetne zárni, ha elég hely volna benne ruháim számára... A világitást egy füstölgő fagygyu gyertya szolgáltatja sárgaréz tartóján... Igazán sirni tudnék... Ha folytatni akarom ezt a naplót, ha el akarom olvasni a regényeket, melyeket magammal hoztam, ha kártyát akarok vetni, akkor a saját keserves keresetemből vehetek gyertyát... Mert a mi a gyertyákat illeti, azokat urnőm kulcs alatt tartja.

Majd iparkodni fogok holnap egy kis rendet csinálni. Ágyam fölé fogom akasztani sárgarézből vert feszületemet, a kandallóra fogom helyezni a festett porczellánból készült szent szűzet. Még fogok helyet találni azczképeimnek, a dobozoknak és a többi apró csecse becsének, ezekkel talán becsalok egy kis fénysugárt ebbe a siralomházba.

Mária szobája mellettem van. Gyenge deszkafal választ el tőle, mindent át lehet hallani... Ugy képzeltem, hogy József, ki kint lakik valamelyik cselédházban, majd eljön látogatást tenni Mariannehoz. De nem... Marianne sokáig forgolódott szobájában... Sokat köhögött, köpött, a székeket lökdöste, sok zajt csapott... Most azonban már horkol... Bizonyára nappal találkoznak!...

Egy kutya ugat valahol a mezőn... Két óra lesz már nemsokára, a világosságom is elfogy... Én is le fogok feküdni... Már érzem, hogy aludni nem fogok tudni...

Eddig még nem közöltem uraságom nevét. Nevetséges és furcsa hangzásu nevük van: Lanlaire... Monsieur és Madame Lanlaire... Keresztnevük még ostobább, az urat Izidor-nak, urnőmet Eufrozinának hivják... Eufrozina! Ugyan mit szólnak ehhez!...

A szomszéd vegyesárukereskedőnek felesége, kinél az előbb voltam selymet venni, kellő felvilágositást adott kenyéradóm felől. Cseppet sem mondhatnám, hogy szépet hallottam volna. Az igazság kedvéért azonban meg kell jegyeznem, hogy még nem akadtam hasonló, fecsegő asszonyra... Ha igy beszélnek róluk azok, kiknél vásárolnak, akkor mit mondhatnak azok, kiknél semmit sem vesznek... Ah! Jól tudnak nyelvelni a vidéken!... Mazette!...

Az urnak atyja posztógyáros és bankháztulajdonos volt Louviers-ben. Hamis bukással vádolták, tönkretett egy csomó kis embert. Tiz évi fogházat kapott. Ezt a büntetést a vidéken nagyon enyhének tartották, mert állitólag rengeteg hamisitást, lopást és csalárdságot követett el. Gaillonban halt meg a börtönben. Gondja volt arra, hogy magának négyszázötvenezer frankot tegyen félre, ennyivel csalta meg hitelezőit. Ez az összeg képezi ma Lanlaire urnak személyes vagyonát... Csunya dolog, az bizonyos!...

Urnőm atyjáról még rosszabbat hallottam, bár ő nem a börtönben fejezte be életét, sőt tisztelettől környezve halt meg. Emberkereskedő volt. A füszerész felesége mondta, hogy harmadik Napoleon császár idejében, mikor még nem volt általános katonai kötelezettség, mint ma, azok a fiatalemberek, kik a sorozásnál rossz számot huztak, pénzzel kiválthatták magukat a katonáskodás alól. Ezt az üzletet ügynökök közvetitették. Ezek az adott körülményekhez képest ezertől kétezer frankig oly szegény ördögöket állitottak sor alá a gazdagok helyett, kik hajlandók voltak bizonyos kártalanitásért a hét évet leszolgálni és esetleg a háboruban meghalni. Igy tehát abban az időben Francziaországban ugy kereskedtek az emberekkel, mint Afrikában a feketékkel!...

Hasonlóan a marhavásárokhoz, voltak embervásárok is, melyek egy még borzasztóbb mészárszékre vitték a szegény embereket!... Mintha ma jobbak lennének az emberek!... Ugyan kérem minek nevezzük a cselédszerző intézeteket és a nyilvános mulatóházakat, hát ezekben nem emberhust árulnak-e ma is?...

A füszeresné állitása szerint ez az üzletág nagyon jövedelmező lehetett, urnőm atyja versenytárs nélkül dolgozott az egész megyében, a fizetett dijaknak legnagyobb részét ő maga vágta zsebre... Már tiz éve, hogy meghalt, mint Mesnil-Roy polgármestere. Életében egy csomó hivatalt viselt, volt községi tanácsos, a békebiró helyettese, gyárigazgató, a jótékonysági egylet pénztárnoka, érdemrendet is kapott. A Prieurè-n kivül, melyet potom áron vett meg, halálakor egymilló kétszázezer frankot hagyott örököseire. Ennek a vagyonnak felét kapta urnőm, mert volt még egy fia is az öregnek, ki később rossz utra tért. Megszökött, ma senki sem tudja hová lett... Nos, beszéljenek, a mit akarnak... Ez a pénz ugyan nem tiszta, ha ugyan van a világon szagtalan pénz is... Az én véleményem nagyon egyszerü: én még csak piszkos pénzt és gonosz gazdagokat láttam.

Lanlaire-éknek tehát egy millió frankot tevő vagyonuk lehet. Még most sem tesznek mást, mint takaritanak... Alig költik el jövedelmük harmadrészét.

Félretesznek minden garast, könnyebb a lelküknek, ha valakitől egy rézpénzt elvonhatnak. Alkusznak minden számlára, letagadják adott szavukat. Csak azt fogadják el, a mi alá van irva. Üzleti dologban nagyon kell velük vigyázni, magyarázatba nem szabad velük bocsátkozni, mert mindjárt találnak kibuvó ajtót. Fizetni sehogy sem szeretnek, a kis szállitóknak mindent letagadnak, mert ezek nem birják ki a hosszadalmas és költséges pereket. Pénzt senkinek sem adnak, kivéve az egyháznak néha-néha, mert nagyon vallásosak. A szegények éhen veszhetnek tőlük a Prieurè kapuja előtt. Az ajtó mindig zárva marad.

- Én azt hiszem, - mondta a füszeresné - hogy ha kivehetnének valamit a koldusok tarisznyájából, ugy megtennék a legnagyobb örömmel és minden lelkifurdalás nélkül...

- Mi mindannyian, kik oly nehezen keressük meg a mindennapi kenyeret, kenyérszenteléskor kalácsot osztogatunk szét a szegények közt. Ez egy oly régi szokás, melynek eleget kell tenni... Azok a gyalázatosak pedig mit osztogatnak?... Kenyeret, édes kisasszony!... Nehogy azt gondolja valahogy, hogy fehér kenyeret... Nem... hanem munkásoknak való kenyeret... Nem szégyenletes ez... olyanoknál, kik annyira gazdagok?... Paumier asszony, a kádármester felesége, hallotta, mikor egyszer Lanlaire-né mondta a plébánosnak, ki gyengéd szemrehányást tett ezért: "Plébános ur, ez még mindig tul jó azoknak az embereknek!"

Az ember igazságos legyen kenyéradójával szemben is. Ha urnőmet mindenki szidja, Lanlaire urat mindenki tiszteli... Sőt azt is mondhatnám nagyitás nélkül, hogy szeretik... Mindenki megegyezik abban, hogy cseppet sem büszke, hogy igen jótékony lenne, sok jót tenne, ha tőle függne. A hiba az, hogy semmit sem tehet. Egyszerüen nem számit otthonában. A cselédeknél is kevesebbet, pedig azokat kemény fegyelem alatt tartják, de még a macskának is jobb dolga van náluk... Hogy nyugalma legyen otthon, apródonkint lemondott minden beavatkozásról, letett minden férfias tekintélyt. Urnőm igazit, rendez és szervez mindent... Ő foglalkozik az istállóval, a baromfi udvarral, a kerttel, a pinczével, a gazdasággal, egyszóval mindennel ő rendelkezik. Neki eleget tenni teljes lehetetlenség, nincs megelégedve semmivel, mindig azt hangoztatja, hogy megcsalják... Milyen szemes!... Az embernek fogalma nem volna róla, ha nem látná... Becsapni nem lehet, mert ismer minden fogást... Ő fizeti a számlákat, veszi fel a bérleteket, ő vásárol be. A könyvvitelben olyan ügyes, mint egy kiérdemült számvivő, az adósokkal kegyetlenebb, a legelvetemültebb végrehajtónál, pénzének kamatoztatásában tul tesz a legravaszabb uzsoráson... Nem hinné az ember... A pénzt természetesen szintén urnőm kezeli, erszényét legfeljebb akkor nyitja ki, mikor pénzt csusztathat belé. Férjének rendesen még egy garas sem akad zsebében, néha még dohányra sem telik a szegénynek.

Gazdagsága mellett többet nélkülöz, mint mi... Szó nélkül türi megalázó helyzetét, egy megjegyzéssel vagy türelmetlen mozdulattal sem árulja el boszuságát, ugy engedelmeskedik, mint mi. Ah! Milyen nevetségesen néz ki néha... Ha valaki Lanlaire-né távollétében jön egy számlával, vagy egy szegény koldus a nyomoruságával, esetleg egy szállitó, ki borravalóra vár... Akkor kell őt látni! Ilyenkor végig tapogatja minden zsebét, elpirul, bocsánatot kér, végre keserü hangon kezd beszélni:

- Ejnye!... Semmi pénz sincs nálam... Csupán ezres bankjegyem van... Van ezer frankért aprópénze?... Nem?... Akkor jőjjön máskor...

Hogy lenne neki ezres bankjegye, mikor rézpénz sem akad zsebében! Még levélpapirosát is felesége tartja a szekrényben elzárva, azt is csak szükség szerint ivenkint adja oda! Még ilyenkor is dörmög:

- Köszönöm!... Hogy lehet ennyi papirra szükséged... kinek akarsz már ismét irni?...

Meg kell emlitenem azt, hogy sokan nagyon rossz néven veszik megvetésre méltó gyámoltalanságát, hogy ezzel a boszorkánynyal ellenállás nélkül hagyja vezettetni magát... Ezt mindenki tudja. De urnőm is folyton hangoztatja... Monsieur és Madame közt különben régen megszünt minden bensőség... Lanlaire-né beteg altestére, gyermekei nem lehetnek, de még hallani sem akar róluk... Erre nagyon érzékeny... Nevetséges egy történetet beszélnek itt róluk a vidéken:

Egy nap, mikor urnőm bizalmasan beszélgetett a pappal, azt kérdezte, hogy szabad-e a hitvesi kötelességek rovására csalni...

- De, édes gyermekem, kegyednek tudni kell, hogy a szerelemben minden a mi nem természetes, az főben járó bün...

- Jól van!... Jól van!... De végre is... lássuk csak... hogy gondolja ezt...

- Férjem hatalmas erejü ember, egészsége elpusztithatatlan... Talán elég lenne, ha csak néha...

- Igaza van, édes gyermekem... Bármennyire erős és egészséges legyen valaki... a tulzás könnyen átcsap a szertelenségbe... Ezt szabad, mérsékelni, bár...

Néhány pillanatig szótlanul állt a pap, azután mint a ki elhatározta magát, folytatta:

- Jól van, legyen ugy... Én felhatalmazom... hogy csak néha... mérséklettel... feltételezem, hogy kötelességének teljes tudatában lesz... ezt követelem.

- Továbbá évenkint kétszáz frankot fog a szent szűz oltára számára adományozni...

- Nem értem - fejezte be történetét a füszeresné -, hogy akkor miért olyan engedékeny és gyáva Lanlaire ur feleségével szemben, hiszen nem csak a pénzt sajnálja tőle, hanem még férji jogaiban is megsérti. Bizony én nem hagynám magamat nevetség tárgyává tenni, én keményen utasitanám rendre...

És ime mi történik... Mikor az ur egy kis örömet akar magának szerezni, hiszen ő sincsen fából, akkor kénytelen a legalattomosabb eszközökhöz nyulni. Ha azután urnőm felfedezi ezeket az apró-cseprő fogásokat, oly rettenetes jeleneteket rendez, hogy néha hónapokig sem szólnak egymáshoz egy szót sem... Ilyenkor az ur kifut a mezőre, látni lehet, mint zuzza csizmájának sarkával a rögöket; czél nélkül szaladgál akár egy futó bolond, öklével hadonázik, az ember azt hinné, hogy agyon akar ütni valakit; összefüggéstelen értelemnélküli szókat kiált a szélbe, esőbe. Végre este, mikor hazajön, még alázatosabb, még gyávább, mint valaha volt...

Ebben a dologban az a furcsa és elszomoritó, hogy azoknak a piszkosságoknak és gonoszságoknak daczára, melyeket a városban róluk mondanak házról-házra, inkább irigylik, mint sem gyülölik őket. Valljuk be, csupán a vagyonuknak köszönhetik, hogy az emberek félnek tőlük, hogy tekintélyük van; az ilyen élősdiek feleslegesek a társadalomban, mert a jóra képtelenek.

Az emberek mélyebben emelik le kalapjukat előttük, mint szomszédjuk előtt, nagyobb előzékenységgel fogadják őket, mint másokat... Azt a piszkos putrit, melyben laknak, csupa meghunyászkodásból kastélynak keresztelték el... Bizonyos vagyok abban, hogy maga a füszeresné volna az első, a ki azt mondaná az idegen utasoknak, ha ugyan itt olyanok megfordulnának, hogy:

- Szép templomunk van... De van itt még egy igen érdekes dolog... a dusgazdag Lanlaire-éknak tulajdona, a kastély. Ez, kérem, gyönyörü... Rettenetes emberek, de nagyon büszkék vagyunk rájuk...

A milliónak imádása!... Aljas érzés ez, mely nem csupán a polgárságnak sajátja, előfordul többé-kevésbé minden társadalmi osztálynál; mi is épp úgy érezzük sorvasztó hatását, mint a többi apró emberek. Én sem vagyok képes magamat elvonni befolyása alól, engem is meg fog néha vaskarmaival. Én, kit a vagyon szolgálatába vesz, ki a pénznek köszönheti minden fájdalmát, minden bünét, minden gyülöletét, a legkeserübb meggyalázást, teljesithetetlen álmaimat, életemnek örökös kinját - nos én, mihelyt szemben találom magamat egy gazdaggal, nem tudok ellenállni annak a vágynak, hogy benne valami kiváltságos lényt, valami különösen szépet ne lássak. Régi gyülöletem olyankor elpárolog, szemeimet elkápráztatja a fény, akaratom és az észszerüség ellenére a csodálat érzete fejlődik ki nálam a gazdag iránt még akkor is, ha a legostobább, a legkegyetlenebb emberek egyike... Nem kétségbeejtő dolog ez?... És miért?... miért?...

Mikor elhagytam azt a titokzatos boltot, melyben különben nem találtam meg azt a selymet, melyet kerestem, egészen le voltam hangolva attól a sok rossztól, mit uraságom felől hallottam.

Köd szállott alá... Az ég homályos lett, piszkos, mint annak az asszonynak lelke... Végig mentem a nedves utczán, dühös voltam a kereskedő feleségére, urnőmre, magamra; szidtam a felhős eget, ezt a rettenetes sarat, melyben lábam pacskolt; kétségbeejtett ennek a kis fészeknek szomoru egyhangusága. Folyton azt ismételgettem magamban.

- Ez kellett még nekem! Most ugyan jól nézek ki... Jó helyre pottyantam!... Ah igen! Jó helyre kerültem Legalább valami ujat látok.

Urnőm egyedül öltözködik és maga magát fésüli. Kétszer is ráforditja a kulcsot, mikor az öltözőszobában van, még nekem sem szabad mindig bemenni... Tudja a nagy ég, hogy mit csinál ott sokszor órákon át! Ma este már nem tudtam megállni, kopogtattam az ajtón. Körülbelül a következő párbeszéd fejlődött ki közöttünk:

Ez azt jelenti, hogy itt még szobaleány sem vagyok... Hát akkor tulajdonképpen mi is vagyok én itten... mit kell tennem? Pedig öltöztetni, vetkőztetni, fésülni az egész, a mi tetszik nekem mesterségemben... Nagyon szeretek játszani a hálóinggel, a szalagokkal, babrálni a fehérnemüvel, a kalapokkal, a csipkékkel, a prémekkel; egészen boldog vagyok, ha a fürdő után jól megdörzsölhetem urnőmet, ha rendbe hozhatom haját, ha megrizsporozhatom, ha körmeit ápolhatom. Meg akarom őket ismerni tetőtől talpig, tudni akarom, hogy mi rajtuk a valóság és mi a hazugság. Igy ő nemcsak urnőnk lesz, hanem egy barátnő, czinkostárs, sőt néha rabszolga... Az ember igy megtud mindent, megismeri hibájukat, bünüket, tudomást szerez szerelmi bánatukról, felfedezi a házas élet legmélyebb titkait, a betegségeket... Fel sem akartam emliteni azt a körülményt, hogy egy ügyes szobaleány ezer nem sejtett szállal tartja hatalmában urnőjét... Sokat lehet igy náluk elérni... A milyen hasznos ez, épp olyan mulatságos is... Igy fogom fel én a szobaleány mesterségét...

Az ember nem hinné, hányan vannak - de hogy is fejezzem ki magamat? - kik otthon, a mi társaságunkban az elképzelhetetlenségig szemérmetlenek, és pedig vannak ilyenek szép számmal azok között is, kiket a világ, mint megostromolhatatlan erényeket, mint a szigoru mértékletesség mintaképeit ismer... Ah! Az öltözőszobában lehull minden álarcz!... Milyen szánalmas és siralmas kifejezést öltenek néha azok a büszke arczok!...

Ismertem egyet, kinek igazán furcsa szokása volt... Minden reggel, mielőtt felvette volna ingét és minden este, mielőtt levetette volna, odaállt a tükör elé, perczekig vizsgálgatta magát a legnagyobb gonddal... Azután mellét előre, nyakát pedig hátra feszitve, karjait gyors mozdulattal emelte fel a levegőbe... Ilyenkor hozzám fordult:

Nehéz volt a nevetést vissza tartani... Annál is inkább, mert szánalmat gerjesztő volt az, a mit magam előtt láttam!... Mikor leeresztette ingjét és a test megszabadult utolsó támasztékától, összetartó kötelékétől, az ember azt hitte volna, hogy sürü folyadékként fog a szőnyegen széjjel terjedni... A természetes szépség megsemmisülése után is maradt még ezen a testen valami meg nem magyarázható báj... talán inkább szomoru emléke annak, a mi valaha lehetett... Ez a rom valaha elragadóan szép volt... A gondviselésszerü vakság segitségével, mely minden öregedő teremtményt utólér, nem fedezte fel a rombolást, melyet az időnek vasfoga rajt már véghezvitt... Még ma is tetszeni akar, tapasztalatainak tárházából előszedi legjobb fegyvereit, hogy szerelmet ébresszen... Szomoru győzelem volt az, melyet aratott... Ah! Mennyire elfacsarodott szivem ennek láttára!...

Urnőm néha pihegve és szégyenkezve rontott be az öltöző szobába pár pillanattal az ebéd előtt...

Honnan szaladt haza ilyen fáradtan, beesett szemekkel, kimerülve az összeesésig, hogy alig birt már lábán állni?... És ruháján milyen rendetlenség!... Ingje gyürődött és piszkos, füzője keresztben áll, harisnyája ránczos... Haja összekuszálva, teleszórva fehér vánkos pihével!... Arczáról és ajkáról a festék lekopott, azok a kegyetlen ránczok mindenütt láthatók, akár a csatában nyert sebhelyek...

- Nem tudom mi bajom történt... Egyszerre rosszul lettem a varrónémnál... talán idegroham volt... Kénytelenek voltak levetkőztetni... Még most is egészen beteg vagyok...

Egy reggel, mikor éppen urnőmnél voltam, csengettek. Az inas távollétében én nyitottam ajtót... Egy fiatal ember lépett be... Kinézése gonosz, erőszakos és gyanus... munkásnak vagy csavargónak nézett ki... Emlékeztetett azokra az éjjeli alakokra, melyekkel az ember a kültelki tánczmulatságokon találkozik... Kenyerük a gyilok és a szerelem... Arcza halovány, ajka fölött rövid fekete bajusz, nyakkendője vörös. Vállát tulbő kabát fedte. Minden mozdulata kihivó. Bámész és meglepett tekintettel nézegette az előszoba gazdag berendezését, a szőnyeget, a tükröt, a képeket... Azután egy levelet nyujtott át urnőm számára, beszédje vontatott, de parancsoló:

Hamarjában nem tudtam eldönteni, vajjon a maga ügyében jött-e?... Vagy más küldötte-e?... Az utóbbi valószinüségét rögtön félre tettem. Azok az emberek, kik más ügyében járnak, nem beszélnek olyan ellenmondást nem türő hangon...

- Megnézem itthon van-e Madame - szóltam elővigyázatosan, mialatt a levelet kezemben forgattam.

- Itt van... Tudom... És különösen semmi kifogás!... Sürgős dolgom van...

Urnőm elolvasta a levelet... Az ijedtségtől majdnem összerogyott. Önuralmát annyira elvesztette, hogy azt kérdezte tőlem:

- Itt van, nálam?... Egyedül hagyta az előszobában?... Hogyan tudta meg a czimemet?...

De gyorsan összeszedte magát, pár pillanat után már teljesen nyugodtan folytatta:

- Nem értem... Nem ismerem ezt az embert... Bizonyára egy koldus... valami érdekes koldus... Anyja haldoklik...

Gyors mozdulattal rántotta ki szekrényének fiókját, száz frankot vett elő:

- Ah! - szóltam önkénytelenül - Madame nagyon adakozó ma... A szegényeknek szerencséjük van...

Kiméletlen hangsulylyal mondtam a szegény szót. A kedvező alkalomról nem tudtam lemondani.

Mikor visszajöttem, a levél már ezer darabra tépve ott égett a kandalló parázsán. Máskor nem sietett ennyire, leveleit rendesen széjjelszórta a szobában.

Igy azután sohasem tudhattam meg, hogy tulajdonképpen ki is volt ez a fiu... Többé nem láttam... Azt az egyet azonban észrevettem, hogy az nap nem nézegette magát szokása szerint a tükörben... Egyszer sem kérdezte tőlem, hogy: "Ugyebár még egészen jól nézek ki." Szobájába zárkózott az egész napon át, a kiállott nagy félelem hatása alatt nyugtalan és ideges lehetett...

Valahányszor kimaradt este urnőm, mindig féltem, hogy talán meggyilkolták valamelyik bünbarlangban!... Magunk között cselédek gyakran tárgyaltuk ezt az esetet. A házvezető, egy borfoltos képü, kis, száraz kinézésü, öreg ember, félretéve a köteles tiszteletet, igy fakadt ki:

- Nos, és?... Előbb-utóbb pórul fog járni, az bizonyos... Mit akarnak?... A helyett, hogy közöttünk keresett volna egy megbizható embert, folytonosan a külvárosi Laczik után futkos.

A házvezető erre önérzetteljesen egyenesedett ki, mintha nyársat nyelt volna, általános nevetéstől kisérve, folytatta:

Utolsóelőtti urnőm egészen más asszony volt... Róla is sok rosszat beszéltünk a cselédszobában vacsora után! Ma azonban már megváltoztattam véleményemet, belátom, hogy igazságtalan voltam iránta. Áldott egy jó lélek volt és szerencsétlen... Elhalmozott ajándékokkal... Bevallom, hogy mi néha nagyon gonoszok tudunk lenni... rendesen azokat gyülöljük legjobban, kik legjobban elhalmoznak jótéteményekkel...

Férje, egy tudós - nem tudom már melyik akadémiának tagja - elhanyagolta... nem rútságáért, mert ellenkezőleg igen szép volt; egyszerüen nem érdeklődött az asszonyok iránt, példás életü ember volt... A tudomány alkalmasint kiölte belőle a szerelmet. De nem is volt már fiatal... Néha hónapokon át nem érdeklődött felesége iránt... Urnőm igen bánkódott... Nagy gonddal öltöztettem fel minden este... Szép áttört ingei voltak... Pompás illatszerei... Szomorusággal szivében kérdezte tőlem:

- Nagy ostobaság lenne Monsieur-től, ha nem jönne el ma este; Madame elragadóan szép. Bizony nem vesztegetném hiába az időmet.

- Ah! Czeleszta!... A férjem ismét nem jött... Vártam egész éjszakán át... és még sem jött... Nem fog jönni soha többé!

- Monsieur bizonyára nagyon el van fáradva... A tudósok ritkán gondolnak a férj kötelességére... A nagy ég tudja, hogy mi minden jár az eszükben... Kisértsen meg valamit, a mivel eszébe juttatja...

- Talán czélhoz vezetne, ha erősen füszerezett ételeket szolgáltatna fel, Madame, vacsorára... például rákokat...

- Nem szeret többé, ott van a hiba!... Nem szeret többé!... Czeleszta, legyen őszinte irántam... Monsieur soha sem közeledett magához?... Sohasem ölelte meg?... Sohasem?...

- Szó sincs róla, Madame... Ah! Törődik is Monsieur az asszonyokkal!... Azután tudnék-e fájdalmat okozni Madame-nak?...

- Meg kellene nekem mondani - könyörgött. - Maga csinos leány... Szerelmes szemei vannak... Bizonyára szép alakja van!...

Annyira idegessé tett folytonos siralmaival, hogy már magam sem tudtam mit képzeljek.

- Istenem! Istenem!... És mégis lássuk csak... Még nem vagyok vén... Csunya sem vagyok... Ugyebár még nem kövéredett el a derekam?... Testem nemde még kifogástalan?... Ha tudná mennyi szerelmet érzek szivemben... mennyi szerelmet!... Ah! Ne szeressen soha, Czeleszta... ne szeressen soha... Az embert nagyon... nagyon boldogtalanná teheti!

- A Madame helyén én már régóta megvigasztaltam volna magamat... Madame tul szép ahhoz, hogy elhanyagoltassa magát...

A legnagyobb nyugalommal hoztam fel egy csinos fiatalembernek nevét, kit gyakran láttam a házhoz jönni... Még hozzá tettem:

- Aranyos egy ember!... Milyen ügyes, milyen gyengéd lehet a nőkkel szemben!...

- A hogy Madame parancsolja... Engem egyedül Madame jól felfogott érdeke vezetett...

Mialatt az ur könyvtárában dolgozó lámpájának fénye mellett számokat számok mellé rótt, köröket körök mellé rajzolt, urnőm folytatta panaszát...

A cselédszobában a reggelinél mindenki csak erről beszélt... a legképtelenebb felvilágositásokat kérték tőlem...

El lehet képzelni, hogy milyen alkalmas tárgy volt ez a gonosz és csintalan megjegyzésekre... Még fogadásokat is kötöttek arra, hogy mikor fog az urnak eszébe jutni kötelessége...

Egy ostoba veszekedés következtében el kellett hagynom a házat. Bevallom, hogy én voltam a hibás. Bucsuzásom alkalmával szemére hánytam szánalomra méltó helyzetét, apró bajait. Szemére lobbantottam ennek a jó és kedves asszonynak mindazt, a mit velem bizalmasan közölt, érzékeny lelkének, sértett szivének minden titkát. Fékezhetetlen mérgemben a földig akartam rántani... Saját szennyesem sarával akartam bemocskolni őt, a tisztát!... Sőt még ennél is messzebb mentem... Megvádoltam a leggyalázatosabb fajtalansággal... a legborzasztóbb szenvedéllyel... Pirulnom kell, ha eszembe jut gonoszságom...

A sértés szüksége nálam mint egy ellenállhatatlan kényszer jelentkezik... néha olyan tettekre ragad, melyeket a legjobb szándékkal sem tudok többé jóvá tenni... Még akkor sem tudok ellenszegülni, ha tiszta tudatában vagyok annak, hogy ezzel saját érdekem ellen vétek, hogy magam felett gyujtom fel a házat...

Ez egyszer még azt a határt is átléptem. Bármennyire is resteljem, meg kell gyónni ezt a bünömet is... Pokoli gondolatom támadt, melyet tüstént végrehajtottam. Távozásom után néhány nappal egy nyilt levelezőlapon, hogy a házban mindenki elolvashassa, a következőket irtam:

Életemnek egy tettét sem szégyenlem annyira, mint éppen ezt a levelet. Mint már emlitettem, urnőm mindig előzékeny volt irántam. De ruháit sem küldtem vissza. Négyszáz frankot kaptam értük egy ruhakereskedőnél...

Nyugodtan gondolkozva a történtek felett, ma tisztában vagyok azzal, hogy akkor a harag ragadott el, mert el kellett hagyni kivételesen jó helyemet - egy olyan helyet, a milyent kevés szobalány talál pályafutása alatt. Tehettünk, a mit akartunk... usztunk a bőségben, mint a herczegek...

Hiába minden!... Az embernek nincs ideje, hogy még igazságos is legyen uraságával szemben... Végre a jóknak kell szenvedni a rosszakért...

De mit fogok itt cselekedni?... Ebben a fészekben, egy olyan urnővel, mint a mostani, nem remélhetek annyi hasznot, nem számithatok annyi szórakozásra! Az élet itt ijesztő egyhangusággal fenyeget... varrni fogok... pedig ettől irtózom legjobban... Ah! Ha emlékembe idézem többi helyemet, a jövőt még szomorubb szinben látom... Nagy kedvem volna felmondani, hogy bucsut mondjak utoljára ennek a vad vidéknek...

Az előbb éppen a lépcsőnél találkoztam az urral. Vadászni ment... Csintalan mosolylyal nézett reám... ujból azt kérdezte, hogy:

Monsieur elnevette magát... A tréfáért nem haragszik... Monsieur igazán jó fiu...

Ugy hiszem, erre valami igen erőset akart válaszolni. Szeme égett, mint a parázs... Ebben a pillanatban Madame jelent meg fent a lépcsőn... Monsieur eltünt jobbra... Én pedig balra... Be kár!...

Este a nappali szoba ajtaján áthallottam, mikor urnőm éppen Monsieur-höz szólt legédesebb hangjával, melyet már ismerek:

Az ő cselédeivel!... Vagy talán Madame cselédei nem cselédei Monsieur-nek is?... Igazán nem rossz!...

Egyszer már emlitettem, hogy vallásos vagyok minden tulzás nélkül... Bármit mondjanak az emberek, a vallás mindig csak vallás marad... A gazdagok talán nélkülözhetik, nekünk azonban feltétlenül kell... Azt is tudom, hogy sokan helytelenül értelmezik tanait, hogy nem minden pap és apácza válik hitének becsületére... Ez azonban mindegy. Mikor az embernek bánata van és ez az eset, sajnos, nálunk igen gyakran fordul elő, a hit az egyedüli orvosság, mely gyengéd gondoskodással hegeszti a sajgó sebet... no meg a... szerelem... Igen, de a szerelem egészen más hatással biró vigaszt nyujt...

A vasárnapi misét soha sem mulasztottam el, mert különböző kellemes oldala van. Az ember kimehet, ez által változatosságot kap, legalább egy órára megszabadul mesterségének nyomoruságától... Hát a pályatársaival mikor jönne össze az ember, ha nem akkor... Ah! Ha az assomptionisták kápolnájából kilépve, hallgattam volna egyes ott álldogáló öreg ur suttogására - bizony furcsa izü zsolozsmákra akartak néha tanitani - akkor talán ma nem lennék itten!...

Ma az idő jóra fordult. A nap szépen süt, bár párák lebegnek az égen. Nem tudom miért, de ennek a kellemes reggelnek befolyása alatt majdnem vig lettem...

Körülbelül ezerötszáz lépésnyire laktunk a templomtól. Csinos ut vezet oda... piczi ösvény a keritések mellett... Gyönyörü látvány lehet tavaszszal, mikor a cseresznyefák és a bokrok virágoznak, mikor minden üde és illatos. A vidék maga nem nyujt valami különös látnivalót. Széles völgyben vagyunk, melyet dombok szegélyeznek. A völgyben patak folyik, a dombokon erdő diszlik... A körvonalakat elmossa az átlátszó páratelt levegő.

Furcsa, de való, nekem csak a Bretagne tetszik... Már véremben van. Egyik sem olyan szép, egyik sem áll oly közel szivemhez. Még Normandiának leggazdagabb, legkövérebb sikságán is megszólal bennem a honvágy, szülőhazám nagyszerü partvidéke, fényes tengere után... Ez az előtörő emlék egyszerre elrontotta jókedvemet...

Utközben csupa asszonynyal találkoztam... Imakönyvükkel hónuk alatt, ők is a misére mennek, mint én; láttam szakácsnékat, szobaleányokat, konyhaleányokat, egyik vastagabb a másiknál, lassan és egyenletes lépéssel haladnak, mint az állatok... Milyen furcsán néznek ki öltözetükben... Meglátszik rajtuk, hogy vidékiek, hogy soha sem látták Párist... Kiváncsi szemekkel néznek reám, tekintetük azonban, tartózkodó jóindulatot mutat... Irigykedve emlegetik kalapomat, szük szoknyámat, rövid testhez álló kabátomat, zöld selyem védőjébe rejtett esernyőmet. Öltözetem csodálatba ejti őket, bámulják tartásomat. Egymást lökdösik, ugy mutatnak reám. Tátott szájjal állnak, mikor könnyed lépésekkel, hátul kissé felemelve szoknyámat, czipőm hegyét mutatva, elhaladok mellettük... Mit szóljak? Boldog vagyok, ha csodálnak...

Egyszerre előttem termett egy vastag, lihegő, asztmás teremtés, rövid széjjel álló lábai alig birták el terjedelmes testét. Mosolyogva köszöntött.

- Kegyed a Prieuré-beli uj szobaleány?... Kegyedet hivják Czelesztának... Ugyebár négy napja, hogy Párisból érkezett.

Az emberek már mindent tudnak, mintha csak tőlem hallották volna. Ez a vastag teremtés roppant mulattat; széles karimáju, fekete nemez kalapja van, a hosszu tollakat himbálja a szél.

- Engem Rózának hivnak... Róza kisasszony, szolgálatjára... Mauger úrnál vagyok... maguk mellett lakunk... egy nyugalmazott kapitány... Bizonyára látta már!...

- Pedig már láthatta volna a keritésen át, mely a két birtokot választja el egymástól. Mindég a kertben van. Még most is szép ember!..

Lassan mentünk, mert Róza kisasszony majd megfúlt... Csak ugy fütyöl a levegő torkában... Minden lélekzet vételnél feldagad a melle, hogy azután összelapuljon és igy tovább... Fuldokolva beszélt:

- Ismét elővett betegségem... Mennyi baja van az embernek ma... az hihetetlen!...

- Jöjjön és keressen fel, kicsikém... Ha valamire szüksége lenne... jó tanácsra... vagy bármi másra... Én szeretem a fiatalokat... Megkinálom egy pohár jó pálinkával... jól esik beszéd közben... Hozzánk sokan járnak...

- És hallgasson ide Czeleszta kisasszony... ha hozzánk akarja czimeztetni leveleit, szivesen rendelkezésére állunk... Talán elővigyázat kedveért nem ártana, mert... Csak egy tanács ez, melyet adok... Lanlaire-né elolvassa a leveleket... valamennyit... Daczára annak, hogy egy izben majdnem elitélték... Ismétlem, mi szivesen segitünk...

A felvilágositást megköszöntem. Szegény leánynak alaktalan vastag teste tovább gurult, mint egy öreg csónak a hullámzó tengeren. Most azonban már egyenletesebben lélekzett, talán könnyebb lett a tüdője azzal a mit mondott. Csevegve mentünk tovább:

- Ah! Ugy-e minden máskép néz ki itten, mint Párisban volt... Vegye figyelembe, hogy a Prieuré-ben még egy szobaleányt sem tartottak meg... Az már ugy jön magától... Ha nem Madame küldé el, akkor bizonyosan az urtól esnek bajba... Rettenetes ember ez a Lanlaire... ő nem tesz különbséget a szépek és csunyák, a fiatalok és öregek között!... Oh! nagyon ismerik már a házát!... Megkérdezheti bárkitől, mindenki ugyanazt fogja mondani... A cselédet rosszul táplálják... nem adnak pihenőt... tulhalmozzák munkával... Az egész napon át csak szemrehányást fog hallani... Egy valóságos pokol!... Ha az ember kegyedet látja már tisztában lehet azzal, hogy nem való azokhoz a mészárosokhoz...

A mit nekem a boltos felesége mondott, ugyanazt végig hallgattam most Róza kisasszony szájából, csakhogy még borzalmasabb részletekkel fűszerezve. Ennek a nőnek oly hallatlan szüksége van nyelvelni, hogy még betegségét is elfelejti. A gonoszság legyüri asztmáját... Élénk szinekkel ecseteli azt, a mit a házról és a szomszédok felől tud. Rózának előadása oly epés, hogy habár már semmi ujat sem mondhat nekem, fecsegése mégis egészen lehangolt. Vajjon nem tenném-e helyesebben, ha távoznék?... Kár lesz a kisérletért, miután előre tudom, hogy a vesztes fél csak én lehetek!...

Mialatt mi beszélgettünk, több asszony csatlakozott hozzánk. Közbeszólásokkal kisérték az érdekesebb részleteket. Itt-ott felhangzott egy "bizonyára ugy van". Róza jobban és jobban belemelegedett.

- Mauger ur igen jó ember... és egészen egyedül áll, kicsikém... Igy azután én vagyok a háziasszony... Dame!... Egy nyugdijas százados... ezt csak természetesnek fogja találni?... Az ilyen ember nem tud gazdálkodni... nem ért a ház vezetéséhez... szereti ha beczézgetik és ápolják... ha rendben tartják fehérnemüjét... ha elnézők vagyunk gyengéi iránt... ha kedvencz fogásait tálaljuk fel ebédre... Ha nem lenne mellette valaki, kiben megbizik, akkor széjjel hordanák mindenét... Nem, a tolvajokban nincs itten hiány, nagy ég!...

Szakgatott mondatainak hangsulya, szemének jelentős hunyorgatása elég volt nekem ahhoz, hogy teljes pontossággal állapitsam meg helyzetét a százados házánál.

- Dame!... Ugy-e bár?... Egy magányos férfi, ki még akar valaki lenni... De van ám ott munka is... Segitségül egy kis fiut szándékozunk felfogadni...

Ennek a Rózának, ugy látom, hogy szerencséje van... Sokat gondolkoztam már azon, hogy ne szegődjek el én is egy öreg urhoz... Habár utálatosnak tartom, azt azonban nem tagadhatom, hogy az embernek kilátásai lehetnek... Azt is elhiszem, hogy egy századosnak, ki még ember a talpán nem lesz nehéz... Milyen furcsán nézhetnek ki ezek ketten, mikor turbékolnak...

Átsétáltunk az egész községen... Egyetlen egy szép pontot sem találtam... Cseppet sem hasonlit a Malesherbes bulvárhoz... Piszkos, szük és kacskaringós utczái vannak... láttam egy-két tért is, a házak mindenütt feketék, korhadt fadeszkákból vannak összeróva. A tető mindenütt magas és éles csucsban végződik, az emelet kidomborodik, mintha gyomrot eresztett volna a ház. Ilyen épületeket csak a mult században épitettek. A lakók csunyák, még egy szép arczot sem láttam.

A lakosság házi iparral keresi kenyerét... A homályos ablakok mögött láttam őket ülni, görnyedt háttal, beesett arczczal. Szorgalmasan készitik a bőrtalpakat.

Még ez is fokozza a szomoru benyomást... Az ember azt hinné, hogy egy nagy fegyházban jár...

- Talán a nyolcz órás misére sietnek?... Én a hét óráson voltam... Még nem késtek el... Nem sétálnának be egy szóra?...

Róza megköszöni a szives meghivást... Rögtön figyelmeztet, hogy a boltosné éles nyelvü asszony, ki csak rosszat tud mondani az emberekről... valóságos boszorkány!... Ezután ismét gazdájának kiváló tulajdonságait kezdte dicsérni...

- Nincsen családja?... - kiáltott fel szemrehányó hangon... - Ugy látom, kicsikém, maga még semmit sem tud... Ah, hogy milyen rokonai vannak, arról sokat lehetne beszélni!... Egy csomó húga és unokatestvére... csupa naplopók, semmittévők egytől-egyig... lopták és csalták az öreg urat... még a vánkost is kiszedték volna feje alól!... Elszomoritó egy látvány volt... Elgondolhatja, hogy én rögtön rendet csináltam... azzal kezdtem, hogy megtisztitottam a házat ettől a csőcseléktől... Édes kisasszony, én nélkülem a százados már régen szalmán hálna... Ah! A szegény ember... Nem mondhatom, hogy háládatlan lenne irántam...

Nem tudtam visszafojtani egy csintalan megjegyzést, mely önkénytelenül került ajkamra:

- Ugy-e bár, Róza kisasszony, a százados nem fogja önt kifelejteni végrendeletéből?...

- Monsieur azt fogja tenni, amit neki tetszik... ő szabad... Én nem fogom befolyásolni... semmit sem kérek tőle... Még fizetésemet sem követelem... Teljesen érdek nélkül szolgálom... Ő azonban ösmeri az életet... tudja, hogy kikre számithat, hogy kik ápolják önzetlenül, kik beczézgetik... Nem kell hinni azoknak, kik azt állitják, hogy ostoba, mint teszem azt Lanlaire-né asszony beszéli... Ez a tisztelt hölgy különben mindég rágalmaz minket... Mauger ur igen értelmes férfi, kinek megvan a maga akaratja... annyit mondhatok!...

Róza kisasszony nem tágitott... Arra kényszeritett, hogy mellette foglaljak helyet. Csakhamar imádkozni kezdett, keresztet vetett magára és letérdepelt... Ah! Ez a templom! Durva fagerendáktól tartott mennyezetével inkább egy pajtához hasonlit. A közönség köhög, köpdös, a székeket lökdösi, ugy viseli magát mint egy falusi korcsmában. Az arczokon a sötét tudatlanság kifejezése ül, az ajkakat összehuzza az epés gyülölet... Csupán olyan teremtéseket látok itt, kik Istenhez jöttek kérni valamit valaki ellen... Nem tudtam magamat összeszedni, hideget éreztem egész testemben... Talán még orgona sincsen ebben a templomban?... Nem ostoba dolog ez? Orgona nélkül még imádkozni sem tudok... Az ének áhitattal tölti meg lelkemet... Ha mindég hallanám az orgona hangját, bizonyára sohasem követnék el rosszat... Itt az orgona helyén kék szemüveges asszonyság ül egy harmónium féle fújó hangszer előtt, elfakult fekete kendő fedi vállait, csontos ujjai alig tudják már a billentyüket verni... Az emberek pedig tovább köpködnek, tovább köhögnek. A betegség árnyéka lebeg a templomban, eltompitja a pap zsolozsmáit, a kórusbeli fiatalok válaszát. Be rossz szag van itten!... Egyszerre érzem a trágya, a föld, rothadt szalma, a nedves büz illatát. Igazán fura dolgokat tapasztal az ember a vidéken!

A mise még mindég tart, én már unni kezdem magamat. Különösen egy körülmény bánt, hogy ilyen piszkos és közönséges nép közé kerültem, mely egy csepp figyelemmel sincsen irántam... Egyetlenegy valamire való ruhát sem látok, hogy megpihentessem szememet... Sehol sem éreztem jobban, hogy én a vidámság és a divat papnője vagyok... A helyett, hogy ihlettséget éreztem volna, mint a párisi miséken, itt fellázadnak idegeim!... Hogy szórakoztassam magamat, figyelemmel kisértem a papot az oltár előtt. Nagy és erős fiatal embernek látszik, közönséges arczkifejezéssel. Haja borzas, álla széles és vastag, mélyen fekvő apró fekete szemei vannak - az ilyen kinézésü emberekkel már tisztában vagyok... Nem mennék hozzá gyónni... különös történetekkel mulattatja a bünbocsánatot kérőket. Róza észrevette, hogy hová nézek... hozzám hajolt, fülembe sugta:

- Ez az uj káplán... Melegen ajánlom figyelmébe. Asszonyt senki sem tud jobban gyóntatni... A plébános ur bizonyára szent ember, de nagyon szigorúnak tartják... Mig az uj káplán...

Egyet csettintett nyelvével, azután folytatta imáját. Fejét egészen a padra hajtotta.

Nekem sehogysem tetszik a káplán ur. Ostoba és erőszakos kinézése van... Inkább hasonlit egy kocsishoz mint egy paphoz... Nekem gyengédségre és tulvilági költészetre van szükségem... különösen azonban fehér kezekre. Szeretem a csendes és kedves urakat, mint Jean volt.

A mise után Róza a füszerkereskedő feleségéhez vitt... Suttogva emliti, hogy ezzel az asszonysággal barátságot kell kötni, mert neki mindenki le van kötelezve...

Ismét egy vastag nő. Már látom, ez a kövér nők hazája. Arcza tele van szeplővel, haja szintelen szőke, mint a kender. Annyira ritka, hogy helylyel közzel koponyája is kilátszik. Melle a legcsekélyebb mozgásra már rezegni kezd, mint a folyadék a palaczkban. Szeme vérrel van aláfutva... Róza bemutatott:

Végig nézett rajtam, különösen derekamat méltatta figyelmére... Élénk taglejtéssel szólitott meg:

- Üdvözlöm kisasszony... a kisasszony szép leány... Párisból jött nemde?

- Rögtön észre lehet venni... rögtön... Még kétszer sem kell önre nézni... Én nagyon szeretem a párisiakat... csak azok tudnak élni... Fiatal koromban én is szolgáltam Párisban... a Guénégand-utczában egy bábánál, Madame Tripier-nél. Talán ismeri?...

Teljes illedelemmel vezetett minket a bolt mögött lévő szobába, hol már négyen ültek.

- Ah! Kedves kisasszony sok bolondot fog ma hallani. Nem azért, mert a kastélybeliek már nem vásárolnak nálam... Annyit azonban én is mondhatok, hogy ördöngős egy ház az... Ugy-e bár hölgyeim?...

- Köszönöm!... A világ összes kincseiért sem szolgálnék ki olyan népeket, kik lépten-nyomon azt kiabálják, hogy igy meg ugy csalják őket... Menjenek a hová akarnak...

- Mondja csak, Róza kisasszony, ugy-e nem futunk utánuk?... Hál' Istennek nincsen szükségünk az olyan emberekre, ugy-e?...

Róza válaszként vállát emelgeti, ezzel a mozdulattal fejezi ki megvetését, gyülöletét... Ezt a benyomást még emeli a fekete tollaknak bólintgatása kalapján.

- Tudja mit?... Ne is emlegessük azokat a népeket. Beteg leszek ha beszélni kell róluk...

Egy kis, fekete patkány fejü cselédlány kiáltott közbe általános nevetés közt:

Ezzel azután ismét elkezdtek beszélni... A mende-mondáknak, a rágalmaknak vége nem akart szakadni... A boltnak a hátulsó része, ugy látszik már tetőzve van... A benyomás annál szomorubb, mert a szoba is sötét, melyben vagyunk... Világosságot egy keskeny ablakon át kap, mely egy homályos udvarra nyilik, egy falakkal környezett nedves, dohos szagu kutra... Az erjedésbe jutott zöldségre emlékeztető illat is türhetetlen itten... Tessék most elképzelni, hogy ebben a szobában négy cselédleány ül, ki a borzasztónál borzasztóbb történeteket mesél egymásnak... Én is iparkodok velük mosolyogni, gyáván, erre azonban képtelen vagyok, mert undort érzek lelkemben... Egyszerre mintha nyomást éreznék szivem táján, később mintha torkomat fojtogatta volna valami... Menekülni szeretnék... De már nem tudok. Ott maradok székemen ülve, gondolat nélkül, ugyanazon megjegyzéseket teszem, mint ők, ugy ülök, mint ők. Öntudat nélkül, hallom a rekedt hangokat, mintha az eresztőben hallanám a mosó vizet csepegni.

Azt tudom, hogy gyakran kell védekeznünk kenyéradónk ellen... szükség esetén a legnagyobb erélylyel teszem meg... De itt... ez már igazán meghaladja a képzelet határát... Gyülölöm ezeket a némbereket, utálom őket, semmi közösséget sem akarok velük tartani... A nevelés, a művelt emberekkel való együtt lét, Bourget Pál regényeinek olvasása megmentettek ettől a gyalázattól... Ah! Milyen ártatlanok voltak ehez képest a párisi cselédeknek csintalanságai!...

Ugy látom itten Rózának van a legnagyobb sikere... Szeme élénk a felhevüléstől.

- Ez még mind semmi Rodeau asszonyhoz, a közjegyző feleségéhez képest... szólt Róza kisasszony. Ah, ott történnek csak különös dolgok!...

- Hiába jár a legelőkelőbb társaságba... én mindég aljas teremtésnek tartottam...

Róza egyszerre felkeltette az általános érdeklődést, mindenki feszült figyelemmel lesi szavait:

- Tegnap előtt Rodeau ur azt mondta, hogy elutazik egy napra a vidékre, természetesen csak szinleg...

Hogy felvilágositson engem Rodeau ur közelebbi körülményei felől, az én kedvemért egy kis kitérést tett:

- A közjegyző urnak kissé gyanus hire van... Nem nagyon becsületes... Irodájában kétes hirü emberek fordulnak meg... Én rávettem a százados urat, hogy mondja fel a nála elhelyezett pénzeit... Igen... De egyelőre nem Rodeau urról lesz szó...

- Rodeau ur tehát elutazott... Hogy mit keres ő oly gyakran a vidéken, ezt senki sem tudja biztosan... Tehát elment... Rodeau-né asszony rögtön felhivatja a segédet... a kis Justint... szobájába... azzal a neszszel, hogy takaritsa ki... Furcsa egy takaritás, gyermekeim!... Madame ott várta teljes pongyolában. Maga mellé hivja, simogatja, beczézgeti... Azt mondják, hogy elcsábitotta ezt a fiatal gyermeket... erőszakkal...

Tátott szájjal várják a felvilágositást, Róza kisasszony azonban egyszerre elkomolyodott, mintha azt is restelte volna már, a mit eddig mondott:

A felkeltett kiváncsiságnak megtévesztése teljesen lehangolta a társaságot. Róza azonban folytatja:

- Egy tizenöt éves gyermeket... ki gondolta volna!... A fiu nagyon csinos, egy valóságos ámor... szegény kis martyr... Milyen gonosznak kell lenni annak, ki már a fiatalságot sem kiméli!... Ugy látszik, hogy reszketett, reszketett... sirt és sirt... mikor lejött a kis kerub... az embernek meghasadt volna a szive... Mit szólnak ehhez?...

A történet általános vihart idézett elő, mindenki szidta a közjegyzőéket... Róza megvárta mig a kedélyek lecsillapodtak... Azután folytatta:

- Én azt tanácsoltam, hogy haladék nélkül jelentse fel a közjegyzőt és feleségét.

- Az asszony azonban még sem határozta el magát... aggályai vannak ezért is, azért is... Azt hiszem, nem lesz belőle semmi... ugy gyanitom, a plébános ur lépett közbe, ki minden vasárnap Rodeau-éknál ebédel... Ezenkivül még fél is... de mitől? Oh! Ha én lennék a helyén... Nekem is van vallásom, de nincs az a pap ki le tudna beszélni... Szép pénzt csikarnék ki tőlük... százakat, ezreket... talán tizezret is...

Széles fekete nemez kalapja ugy ugrált a fején, mintha a szél kapaszkodott volna vitorla széles tollaiba.

Háziasszonyunk hallgatott... Mintha zavarban lenne... A közjegyzőék bizonyára néha vásárolnak... Rózának szidalmait ügyesen állitotta meg.

- Remélem, Czeleszta kisasszony lesz elég kegyes és elfogad tőlem egy kis pohár jó pálinkát?... És kegyed Róza kisasszony?...

Ez a közbeszólás egyszerre lecsillapitotta a felgerjedt haragot. A boltosné előveszi a szekrényből a palaczkot és kis poharakat, melyeket Róza kisasszony helyez el az asztalon. Erre a kellemes kilátásra felvidultak az arczok.

Mikor távoztam, a füszerkereskedő felesége lekötelező szivélyességgel fordult hozzám:

- Ne törődjék azzal, hogy Lanlaire-ék nem nálunk vásárolnak... Látogasson meg mennél gyakrabban...

Rózával mentem haza. Utközben még sok ujat mondott el... Azt hittem, hogy már kifogyott a sok rosszból... sőt ellenkezőleg... mindég ujakat talál vagy költ... kimerithetetlen forrásai vannak a rágalmazásban... Nyelve szünet nélkül pereg... Előszed mindenkit... Hihetetlen mennyi embert lehet megbecsteleniteni egy rövid óra alatt... Visszakisért egészen a Prieuré rácsáig... Még ott sem tud elhagyni... még ott is folytatja... Ugy látom, el akar kábitani barátságával, jóindulatával... Már egészen elszédült a fejem attól a mit hallottam... most a Prieurének látása is lehangolt... Oh! Azok a nagy, virág nélküli gyepek!... Oh! az a börtönhöz hasonló nagy ház, mintha utánam kémkednének minden ablakából!...

A nap most melegebben süt. A köd felszállt. Tisztábban látszanak a vidék körvonalai... A völgyön tul látok falvakat, vörös cserép fedeles házakkal, a látóhatár fényben uszik. A patak, mely keresztül szeli a vidéket, itt ott egy hajtásnál ezüst szinben csillog a rá eső napsugártól. Az eget parányi fehér felhők diszitik, mintha dombormüvekkel akarta volna felcziczomázni a teremtő szobájának mennyezetét.

E perczben csak egy gondolatom van. Menekülni akarok ettől a naptól, ettől a vidéktől, ezektől a házaktól, főképpen ettől a leánytól. Minden szava ujabb kinokat okoz lelkemnek...

Végre, mintha menni készülne... kezemet megfogja, megszoritja keztyüs ujjaival.

- Ne feledje el, hogy Gouin-né igen kedves és derék asszony... nagyon ügyes... Jó lesz, ha gyakran felkeresi...

- Nagy szolgálatot tett már nem egy leánynak!... Hozzá kell menni késedelem nélkül... Mihelyst észre vesz valamit... Senki sem látta, senki sem hallotta... Az ember megbizhat benne... annyit mondhatok... igen ügyes... igen ügyes asszony...

- Nagyon ügyes... okos... és titoktartó!... Valóságos gondviselése a vidéknek... Látogasson meg minket mennél hamarabb... Gouin asszonyhoz is menjen el... Nem fogja megbánni... A viszontlátásra!... Viszontlátásra!...

Elment... Még látom, mikor befordult a sarkon, egyszerre azután eltünik a fák mögött.

József, a kocsis-kertész előtt megyek el, épen az utakat gereblyézi... Azt hittem meg fog szólitani, semmi sem lett belőle... Kellemetlen pillantást vetett rám, szinte félni kezdtem...

József valamit morgott fogai közt. Dühös, hogy végig mentem a meggereblyézett uton.

Milyen neveletlen egy ember!... Miért nem beszél velem?... Miért nem válaszol legalább, mikor kérdezem?...

Vissza akartam vágni, mert izgatott voltam... Azonban szerencsémre hallgattam... Csak fogaim közt dörmögtem valamit...

- Szerencséje... Megtiltom magának, hogy máskor Mauger ur leányával sétáljon... Nem magához illő ismeretség az... Nézze, maga miatt minden el van késve ma.

Fellázadt bennem a vér!... Micsoda?... Én azzal fogok sétálni a kivel akarok, akár mit mesélsz nekem... Nem te fogsz nekem parancsolni, te teve!...

Elég volt Madame rikácsoló hangját hallanom, hogy tüstént elvesszen az a rossz benyomás, melyet rám a boltos felesége és Róza tettek... Annak az asszonynak és Rózának igaza van... de a vegyes kereskedő feleségének is igaza van... igaza van itt mindenkinek... Feltettem magamban, hogy mentől hamarább felkeresem Rózát és a füszerkereskedő feleségét... barátságot fogok velük kötni már csak azért is, mert megtiltották... Vad szenvedéllyel ismételgettem magamban:

Jobban lecsillapitotta volna izgatottságomat, ha képébe vágtam volna ezt a sértést...

Monsieur és Madame kikocsikáztak reggeli után. Kulcsra zártak minden szekrényt, minden ajtót. Még Monsieur-nak iróasztalát is... Mit mondtam?... Ah jól van... köszönöm!... Még egy levelet sem tudok megirni, még egy kis csomagot sem tudok kötni...

Felmentem szobámba... Anyámnak irtam és Jean urnak. Azután olvastam az "En famille"-ből... Milyen érdekes könyv!... Milyen jól van irva!... Szeretem a sikamlós dolgokat, de csak beszéd közben... Olvasni csak a komoly könyveket szeretem, melyek lelkemet müvelik...

Az ebédnél pot-au-feu levest szolgáltam fel... Ugy láttam, hogy urnőm és az ur neheztelnek egymásra. Monsieur a Petit Journal-t olvasta sunyi nyugalommal... Nevetséges szemeket vágott... Félénk tekintetét még akkor sem veszti el, ha haragszik. Végre, talán azért, hogy megtörje a csendet, felkiáltott, orrát azonban akkor sem emelte fel az ujságból:

Madame nem válaszolt... Fekete selyem ruhájában, komoly és szigoru arczczal ott ült mély gondolatokba merülve... Vajjon mi járhatott eszében?...

Egy hét óta képtelen vagyok még egy sort is irni naplómba... Este fáradt vagyok, össze vagyok egészen törve... Elnyom az álom, aludni akarok... Bárha mindig aludhatnék!...

Madame képes az embert egy semmiért kétszer végig hajtani a lépcsőkön... Még annyi időt sem enged, hogy kissé megpihenjek egy széken... drim!... drim!... drim! és ismét futni kell... Mit bánják ők, ha az ember beteg... drim!... drim!... drim!... Ilyenkor mintha ketté szakadna derekam, kiabálni szeretnék... drim!... drim!... drim!... Az ember egy valóságos gép legyen!... Az embernek nincs joga a szenvedéshez... Ezt csak az urak engedhetik meg maguknak... Nekünk szaladni kell szünet nélkül... szaladni, még ha össze is rogyunk... Drim!... drim!... drim!... Ha egy perczet is késik az ember, kész a veszekedés, a harag!...

- Nos?... Mit csinál megint?... Talán süket lett?... Már egy órája, hogy csengetek... Ezt már nem lehet tovább türni...

A csengettyü hangja ledobja az embert székéről... mintha ott sem ült volna...

- Miféle gomb ez?... Nem ilyen gombot kértem... Soha sem figyel arra, a mit mondok... Egy négyes számu fehér gombot kértem... Siessen!...

Én elmegyek a négyes számu fehér gombért... Azt elképzelheti, hogy miket kivánok én ilyenkor Madamenak... Mialatt én fel és leszaladok, urnőm természetesen megváltoztatja szándékát... Most már más valami, vagy egyáltalában semmi sem kell neki:

Derekam már majd leszakad, térdeim reszketnek, már alig tudok állni... Madame meg van elégedve, elérte, a mit akart... Ha az ember elgondolja, hogy van egy állatvédő egyesület!...

- Hogyan?... Ma semmit sem dolgozott?... Mit csinál az egész napon át?... Nem azért fizetem, hogy lopja a napot reggeltől estig!...

Kissé éles hangon válaszoltam, mert ez az igazságtalanság már fellázitott:

- Én küldözgettem?... Először is megtiltom magának, hogy velem feleseljen... Megjegyzéseket egyáltalában nem türök, megértett? Tudom, mit beszélek.

Az ajtókat folytonosan csapkodja, az egész ház visszhangzik lépteitől... A folyosókon, a konyhában, a kertben csak az ő hangját lehet hallani... Milyen rettenetes asszony!...

Lehet, hogy nem tudok vele elbánni... De vajjon mi lehet az oka annak, hogy mindig olyan izgatott?...

Egy idő óta sokat szenvedek... Az előbb is igen éles fájdalmat éreztem, mintha egy vadállat tépte volna karmaival egész belső testemet... A vérveszteségtől már reggel elájultam... Hogy voltam képes egész napon át szolgálatot teljesiteni?... Nem tudom... A lépcsőn néha belekapaszkodtam a rácsba, hogy lélekzethez jussak, mert különben összeestem volna... Arczom fakó szinü lett, a hideg verejték öntötte el homlokomat... Szerettem volna felkiáltani... Szerencsémre igen edzett vagyok, büszkeségem nem türte volna, hogy panaszszal könnyitsek bajomon... Madame észrevette, mikor egyszer elszédültem. Forgott velem a lépcső, a fal, az egész ház.

- Mire való ez a komédia, ha semmi baja sincs?... Nem szeretem, ha olyan arczokat vág, mintha temetésre menne... Magának nagyon kellemes szolgálata van, jobban összeszedhetné magát!...

Ennyi megpróbáltatás között, mindig eszembe jutnak régi helyeim... Ma a Lincoln-utczabelit sajnálom legjobban... Második szobaleány voltam, ugyszólván semmi dolgom sem volt. A ruhatárban töltöttük az egész napot. Ez a szoba szép és tágas helyiség volt. Vörös szőnyeg fedte a padlót, a falak mentén nagy diófaszekrények álltak, sárgaréz lakatokkal. Az idő gyorsan telt, sokat nevettünk, sokat mulattunk. Én pompásan tudtam utánozni urnőnket. Egy éltes angol kisasszony ügyelt reánk, kitünő theát tudott késziteni. A theát Madame Angolországból hozatta reggelije számára. A házvezető, egy igen kedves ember, gyakran hozott nekünk süteményeket, kaviáros szeletet, sonkát és sok mindenfélét...

Egy délután, még jól emlékszem, rábeszéltek, hogy öltsem fel Coco-nak ruháját, igy hivtuk magunk közt Monsieur-t... Ebből azután mindenféle tréfa keletkezett, sőt talán többet engedtünk meg magunknak, mint kellett volna... A sok nevetésnek szomoru vége az lett, hogy Coco ur nadrágja nyomokat kapott...

Ma már ismerem Monsieurt... Igazat adok azoknak, kik őt egy kedves és jó embernek tartják, mert ellenkező esetben a legügyesebb gazember lenne... Erősen kifejlett hajlama van a jótékonyságra; néha veszedelmes eszközökhöz nyul, hogy azt kielégitse. Habár a szándék nála dicséretre méltó, az eredmény néha a legkellemetlenebb helyzeteket okozza... Sok baj származott már ebből...

Mult kedden az öreg Pautois bácsi vadrózsa vesszőt hozott Monsieur-nek, melyet természetesen ő rendelt meg titokban, Madame tudta és beleegyezése nélkül...

A nap éppen bukófélben volt... Lementem a konyhába, hogy a mosáshoz meleg vizet hozzak fel... Madame a városban járt, még nem tért vissza... Éppen Marianne-al beszélgettem, mikor Monsieur hangos jókedvvel vezette be Pautois bácsit... Kenyeret, sajtot és almabort adatott neki. Azután beszélgetni kezdtek.

Szánalmat gerjesztő alak volt az öreg; ruhája piszkos, arcza a soványságtól beesett... Nadrágja rongyos, sapkája csupa sár... Nyitott ingjén át láttam cserzett bőrhöz hasonló mellét... Valósággal falta a kenyeret...

- Nos Pautois bácsi, - kiáltott fel Monsieur, kezét dörzsölve... - Hogy érzi magát?

- Köszönöm a kérdését, Lanlaire ur... Már négy óra óta talpon vagyok... azóta semmit sem vettem magamhoz... semmit...

Az öreg nagy karaj kenyeret szelt magának, sokáig tartott, mig elkészült vele, mert foga már nem volt...

- Mi van a vesszőkkel, Pautois bácsi? - kérdezte Monsieur. - Remélem szépeket hozott, mi?...

- Van közte szép is... nagy is, apró is... Akad közte mindenféle Lanlaire ur... Dame!... Nem nagy választék van és nehéz hozzá jutni... Nagy baj, hogy Porcellet ur már nem engedi meg a szedést erdejében... Most messze kell érte menni... igen messze... A Raillon mellett fekvő erdőből jövök egyenesen, pedig három mérföldnél is távolabb van innen... Ugy bizony Lanlaire ur...

Mialatt az öreg beszélt, Monsieur melléje telepedett le... jókedvben volt, barátságosan veregette vállát, jóindulatu csodálkozással kiáltott fel:

- Öt mérföldet járt!... Pautois bácsi, ez sok!... Még mindég erős... még mindég fiatal...

- Ugyan ne meséljen!... - erősitette Monsieur... - Maga izmos, akár egy vén török... Milyen jó kedélye van... Sapristi!... A mai fiatalok nem lesznek olyan öregek, mint maga Pautois bácsi... Maga még abból a kemény fajtából való...

- Ne higyje... Lábaim már nagyon is gyengülnek Lanlaire ur... karjaim már puhák... És a derekam, ez a legnagyobb baj, már nem bir terhet... Feleségem is beteg, régóta nyomja az ágyat. Az orvosság pedig nagyon drága!... Ez életben nincsen sok öröm... Nincsen sok öröm... Ha legalább nem vénülne az ember?... Lássa kérem, Lanlaire ur ez legszomorubb az egészben...

- Oh igen!... De mit akar Pautois bácsi? Ilyen az élet... A jelent sem lehet megállitani, a multat sem lehet visszahozni... Ez már igy van...

- Végét érjük mindennek, ugye bár Lanlaire ur?... Ezen nem lehet segiteni...

- Édes Pautois bácsi, higyje el nekem, mindenkinek megvan a maga keresztje!...

Most csend lett. Marianne zöldséget tisztitott... A kertben homályosodni kezdett... Az ajtón át már alig lehetett látni a szemben álló két magas napraforgót... Pautois bácsi még mindég evett... Pohara üresen maradt... Monsieur megtöltötte... Egyszerre elhagyva a metafizika magas röptü elméleteit, azt kérdezte, hogy:

- Hogy mit ér Lanlaire ur?... Az idén meg fog érni huszonkét frankot... Tudom, hogy ez egy kissé drága... De nem adhatom olcsóbban... A nagy ég engem ugy segéljen!... Igy...

Mint egy nemes gondolkodásu emberhez illik, Monsieur félbeszakitotta az öreget, mert gyülöli a pénzkérdést, tehát azt sem akarta, hogy Pautois bácsi indokolja azt a magas árt, melyet kért.

- Jól van... rendben van, szólt az ur... Alkudtam én valaha Pautois bácsival?... De nem is huszonkét frankot fogok fizetni, hanem huszonötöt... Ah!...

- Nem, nem... Én igazságos vagyok... én a népnek, munkának vagyok embere... sacrebleu!

- De nem is huszonöt frankot... hanem harmincz frankot az ördögbe!... Hallja Pautois bácsi, harmincz frankot adok...

Hálával telt szemeket meresztett a szegény öreg, Monsieur-re; dadogni kezdett:

- Be kell vallani, hogy öröm Lanlaire ur számára dolgozni... Lanlaire ur tudja, hogy mi a munka...

- Lássuk csak, mikor fizethetem ki... ma kedd van... tehát vasárnap fogja pénzét megkapni... Elfogadja?... Puskámat is elviszem magammal... maradjunk ennél...

Pautois bácsi arczáról egyszerre eltünt a hálás kifejezés... Zavarban volt, nem nyult többé az ételhez...

- Bocsánatot kérek... szólt félénken... talán megkaphatnám most?... Nagyon lekötelezne Lanlaire ur... Csak huszonkét frankot... bocsásson meg...

- Ne tréfáljon Pautois bácsi!... Szólt Monsieur igazán bámulatos biztonsággal... Hogyne fizetném ki mindjárt... Ah Istenem!... Csak azért mondtam, hogy alkalmam legyen egyszer magukat felkeresni...

- Nem rossz! Már ismét nincs apró pénzem!... Csupán ezres bankjegyem van...

- Fogadok, hogy magának sincs ezer frank ára váltott pénze, Pautois bácsi?...

Az öreg látva, hogy Monsieur nevet, azt hitte, hogy neki is nevetni kell... jó kedvvel válaszolt:

- Akkor nem marad más hátra, mint hogy vasárnap találkozunk!... fejezte be Monsieur.

Ő is töltött magának egy pohár almabort, épen koczintott Pautois bácsival, mikor Madame belépett. Jöttét senki sem vette észre, betört a konyha ajtón mint egy szélroham... Ah! Milyen szemeket vágott, mikor észre vette az öreg Pautois bácsit férjével az asztalnál!...

- Rózsa-tőket rendeltem... tudod már... vesszőket... Pautois bácsi hozott nekem... A rózsa mind elfogyott tavaszszal...

Metsző hangon mondta ezeket... Azután sarkon fordult, becsapta maga mögött az ajtót, szitkozódva távozott. Engem észre sem vett haragjában...

Monsieur és a szegény öreg Pautois felálltak. Szótlanul néztek az ajtóra, melyen Madame eltünt, ott álltak egymás mellett, mintha gyökeret hajtottak volna. Az ur szólalt meg először:

Az öreg elindult, még látni lehetett görnyedt hátát az éj sötétjében. Alakja aprónként elmosódott, végre eltünt.

Szegény Monsieur!... Jól kiszidhatták... A mi pedig Pautois bácsit illeti, nagy szerencséje lesz, ha valaha látni fogja azt a harmincz frankot...

Nem akarok urnőmnek igazat adni... de azt találom, hogy Monsieur nem teszi helyesen, ha minden jött-ment emberrel mindjárt olyan bizalmasan beszél... Ez nem méltó hozzá...

Azt is tudom, hogy nincs valami kellemes élete... hogy ugy segit magán a hogy lehet... Ez sem megy mindég. Mikor este sárosan és nedvesen tér haza a vadászatról, rendesen énekelni szokott, hogy bátorságot csináljon magának. A szidást azonban el nem kerülheti.

- Ah! Igazán nagy előzékenység magától, hogy magamra hagy egész napon át...

Órákon át ül mozdulatlanul duzzogva, összeránczolt homlokkal... szája körül haragos kifejezéssel... Férje sarkában van mindenütt, mentegeti magát...

- Jobban tennéd, ha vadászni mennél... nem bánom én bárhová!... Végre is kihozol a sodromból... Menj a pokolba!...

Szegény uram igy sohasem tudja mit tévő legyen, menjen-e, maradjon-e? Miután Madame mindég veszekedik, Morsieur arra határozta el magát, hogy egy alkalmas pillanatban megszökik. Igy legalább nem hallja kiabálását...

Multkor reggel, mikor kimentem a kiteritett fehérnemüért a kert végére, ott találtam Monsieurt babrálgatva a virágágyakban... Az éjjeli vihar lefektetett néhány dahliát, vissza kötözgette őket a karókhoz...

Az ur rendesen a kertben található, mikor otthon marad délelőtt; legalább mutatja, hogy szeret foglalkozni a virágokkal... Ezt az időt nyugalomban tölti el... Ilyenkor nem zavarják... Ha Madame nincsen mellette, egészen más ember lesz belőle. Arcza derült, szeme fénylik... Vig kedélye egészen rokonszenvessé teszi... Igazán nagyon kellemes ember tud lenni... A házban már meg sem mer szólitani, ugy néz ki, mint a ki egy elvont bölcsészeti tételnek szálait követi gondolataiban... Künn azonban soha sem mulasztja el az alkalmat, hogy valami kellemeset ne mondjon, ha velem találkozik, feltéve természetesen, hogy Madame nincs a látóhatáron... Ha nem szólhat, akkor szemeivel követ... tekintete még többet fejez ki, mint szava... Én folytonosan izgatom kiváncsiságát... habár vele szemben semmiféle tervem sincs...

Mikor elmentem mellette a kertben, épen a dahliákat kötözgette. Megszólitottam anélkül, hogy lassitottam volna lépésemet:

Mintha mást nem tudna mondani!... Mindég zavarban van, mikor beszélni kellene... Hogy felviditsam, mosolyogva válaszoltam:

Térdeplő helyzetéből felállt, gyengéden nézett rám: "Nagyon örülök", ezzel ugy látszik időt akart nyerni addig, mig valami eszébe jut.

Szájából kivette a rácsra kötő háncsot, oda erősitette a karó végéhez. Széjjel terpesztett lábakkal, két tenyerét csipőjére támasztva, felkiáltott:

- Fogadni mernék Czeleszta, hogy maga sok csint követett el Párisban?... Nos, vallja be, nem találtam el?...

Ezt a kérdést nem vártam... Nagy kedvem lett volna nevetni... Szemérmesen sütöttem le szememet, haragos arczot vágtam, pirulni szerettem volna, mint azt hasonló körülmények közt tenni kell:

- És aztán?... Egy harapni való szép leány, mint maga... Oly gyönyörű szemekkel!... Magának már bizonyára sokan udvaroltak!... Annál jobb!... Én a mulatságnak vagyok barátja, sapristi!... Én rajongok a szerelemért...

Monsieur felizgatta magát. Hatalmasan erős és izmos alakján észrevettem a szerelmi láz kezdődő tüneteit. A vér fejébe tódult... szemében a vágy lángja égett... Tanácsosnak tartottam eloltani ezt a tüzet, gondoskodtam egy pohár jó hideg vizről. Önérzetes és száraz hangsulylyal vágtam oda:

- Monsieur téved... Monsieur most azt hitte, hogy egy régi szobaleányával van dolga... Monsieur-nek tudni kellene, hogy én tisztességes leány vagyok...

Hogy még jobban feltárjam a sértés mélységét, hideg méltósággal tettem hozzá:

Ma sem értem, hogy tudtam ezt elmondani nevetés nélkül... Talán ajkamba haraptam, hogy ellen tudjak állni... Az igazat bevallva, ma már nem tudom...

Szegény uram roppant nevetséges benyomást tett... Itt állt most szintelen arczczal, tátott szájjal. Félelemről tanuskodott egész lénye. Hallgatott, nyakát vakarta körmével...

Szemben velünk egy odvas, öreg körtefa terjesztette szét száz ágú galyait... lent az ágon egy-két érett körte kinálkozott... A szomszéd gesztenyefa tetején egy szarka fecsegett... Házi macskánk a pázsit szegélye által fedve, épen most vágott lábával egy előtte röpülő nagy dongó után...

Monsieur-re nézve a csend pillanatról pillanatra kinosabb lett... Végre hosszú erőlködés után visszakapta hangját, már szinte sajnálni kezdtem:

Attól való félelmében, hogy felesége megláthat minket, pár pillanatig habozott... Azután egyszerre lekapott egy körtét a fáról, mint egy tolvaj gyermek, oda nyujtotta nekem... Ah! A nyomorultnak reszketett keze, lába!...

- Vegye, Czeleszta... dugja el köténye alá. A konyhában ugye-e soha sem kap belőle?

- Jól van... tőlem még többet is fog kapni... néha... mert... mert azt akarom, hogy boldog legyen...

Vágyának heve és őszintesége, gyámoltalansága, ijedtsége, különösen hatalmas ereje mind olyan enyhitő körülmények, melyek engem engedékenységre birtak... Kissé engedtem a szigorból, arczomnak kemény kifejezését egy mosolylyal enyhitettem. Incselkedve kérdeztem tőle:

Ismét zavarba jött, de miután minket egy hatalmas gesztenyefa sor takart el a ház előtt, ismét magához tért. Sőt látva, hogy én már engedtem a szigorból henczegni kezdett:

- Mit nekem... Madame?... Hát azután? Fütyülök Madame-nak!... Végre is nem tanácsolom neki, hogy mindég veszekedjék velem... Már megelégeltem... Madame-al már nyakig vagyok...

- Monsieur-nek nincs igaza... Monsieur igazságtalan... Madame igen kedves asszony.

- Kedves?... Ő?... Ah, nagy Istenem!... Magának fogalma sincs arról, hogy mit tett ő... Megmérgezte életemet... kiforgatott férfias önérzetemből... ma már nem vagyok ember... Az egész világ kinevet... És mindezt feleségemnek köszönhetem... A feleségem?... tudni akarja micsoda?... Egy... egy... tehén... igen Czeleszta... egy tehén... egy tehén... egy tehén!...

Érdem szerint dorgáltam meg... Alattomosan dicsértem előtte feleségének rendszeretetét, szorgalmát és a többi házi erényeit... Izgatottabb lett minden mondatnál...

Végre mégis sikerült szegény uramat lecsillapitani... Nagyon könnyen lehet vele bánni... Elég szemeimnek egy tekintete, hogy tetszés szerint felcsavarjam, vagy kiengeszteljem. Most akadozva kezdett beszélni:

- Ah! Maga olyan gyengéd... olyan édes... maga a legjobb teremtés a világon!... Mig az a tehén...

- Maga oly kedves!... Pedig... hogy is mondjam?... maga csak egy szobaleány... és mégis...

- Monsieur talán azt óhajtaná, hogy visszaéljek urnőm jóságával? Hogy valami helytelenséget kövessek el?...

Arczkifejezésem, ugy látszik, megtévesztette... Szeme egyszerre fellángolt, az erek kidagadtak nyakán, az izgatottságtól magán kivül, tompa hanggal dadogott:

- Ugy van... ez erősebb, mint én... nem tehetek róla... nem tehetek róla... mert... mert... a bolondulásig szeretem... szeretlek Czeleszta... mert én mindég magára gondolok... elrabolta nyugalmamat... egészen betegnek érzem magamat... Ne féljen tőlem... ne félj tőlem... én nem vagyok durva állat, én... én... én... tőlem nem fog bajba esni... Igazán nem!... Erre... esküdni mernék!... Én... én... mi... mi...

- Még egy szóval többet, Monsieur, és én mindent elárulok Madame-nak... Gondolja csak el, ha valaki most meglátná ebben az állapotban, a kertben...

A szó torkába fult... Zavarba jött, szégyenkezett. Nem tudta mit csináljon kezével, szemével, egész lénye a legnagyobb lehangoltságot mutatta... Anélkül, hogy tudta volna mit tesz, a földet nézte lába előtt, az öreg körtefát és a kertet... Végre visszanyerte nyugalmát... A karó végén kioldotta a rózsa szálat, lehajlott a földhöz a lesepert dahliákhoz... azután könyörgésre fogta a dolgot:

- A mit az előbb mondtam, Czeleszta... azt ugy mondtam... mintha bármi másról lett volna szó... mintha akármi mást mondtam volna... Ne haragudjék rám... a feleségemnek erről azonban egy hangot sem szabad hallani... Én egy buta állat vagyok... Ne haragudjék rám... Az igaz, ha valaki meglátott volna minket a kertben?...

Pedig nagy kedvem lett volna nevetni... Szivem azonban dobogott az örömtől... hogy fejezzem ki magamat?... hizelgő volt rám nézve a vonzalom, melyet önkénytelenül gerjesztettem benne... Bevallom... Monsieur nekem nem tetszik eléggé, hogy hálót vessek ki utána... egygyel több vagy kevesebb azonban már mit sem tenne!... Talán boldoggá tudnám tenni azt a fiut, ki annyira sóvárog egy csepp boldogság után, talán nekem is lenne benne egy kis örömöm... szerelemben sokkal édesebb az az érzés, hogy másoknak örömet szereztünk mint az, hogy viszonzásul a boldogságban nekünk is részünk volt... Még akkor is ha érzéketlenek maradunk a támasztott vonzalommal szemben, még akkor is milyen édes, milyen tiszta érzés száll meg minket, mikor látjuk azt, hogy valakinek egy pillanatnyi gyönyörüséget szereztünk... Azután olyan furcsa lenne... Madame végett... majd meglátom később...

Monsieur az egész napon át otthon maradt... A dahliákat visszakötözte a karókhoz, délután pedig fát vágott a kamarában, fejszéjének hatalmas ütését egészen estig lehetett hallani... Én a ruhatárban voltam, onnan mindent lehet látni... óriás erejü ember lehet!...

Monsieur és Madame a tegnap délutánt Louviersben töltötték... az urnak dolga akadt ügyvédjénél, az urnőm varrónőjét kereste fel... Szegény varrónő...

Ezt a kis pihenőt arra használtam föl, hogy meglátogassam Róza kisasszonyt... nem láttam a nekem annyira emlékezetes vasárnap óta... De meg kiváncsi voltam Mauger százados urra is...

Arról biztosithatom önöket, hogy még kevés ilyen érdekesen csunya arczot láttam életemben. Képzeljenek maguk elé egy harcsa fejet, hosszu, őszülő bajuszszal és szakállal... Alakja sovány, nagyon ideges, mindég izeg-mozog, egy pillanatra sem pihen. Rendesen a kertben található, hol virágait ápolja, ha ott nincs, akkor dolgozó szobájában tartózkodik. Egy valóságos esztergályozó mühelyt rendezett be magának. Munka közben katona dalokat énekel, vagy utánozza a trombita hangját...

A kert igen csinos. Régi divat szerint négyszögletes virág-ágyak láthatók benne. A virágok között is sok olyan található, a milyeneket ma már nem igen szoktak ültetni.

Mikor megérkeztem, Róza kisasszony kényelmesen ült egy akáczfa árnyékában. Széke előtt kerti asztal áll, azon nyugszik munka kosara. Éppen harisnyákat foltozott. A százados könnyü posztó sapkával fején, a gyepen ült. Egy öntöző kannának szóró csövét javitgatta, mely lyukat kapott tegnap...

Előzékenyen fogadtak... Róza kisasszony rögtön meghagyta a kis inasnak, ki a gyepet sarlózta a virágok közül, hogy hozzon egy üveg pálinkát és poharakat.

- Nos, kérdezte a százados... Mit csinál az a kedves Lanlaire?... Ah! Eldicsekedhetik az uj gazdájával, sikerült egy gazember... Igen sajnálom kegyedet kedves kisasszony.

Elmesélte, hogy valamikor ugy éltek egymás mellett, mint az jó szomszédokhoz illik... Róza miatt egyszer összekaptak, azóta halálos ellenségek, Lanlaire ur szemére lobbantotta a századosnak, hogy tulbizalmas lábon él cselédjével, hogy vele étkezik...

- Hogy az én asztalomnál étkezik!... És ha még messzebb mennék?... Lássuk csak... nincsen-é ehhez jogom?... Van valami köze hozzá?...

Ama nevezetes veszekedés óta, melynek kevés hijján rossz vége lett, a két régi szomszéd egymást folytonosan bosszantja... Vad gyülölettel viseltetnek egymás iránt.

- Én minden található követ a Lanlaire kertjébe dobok... nyilatkoztatta ki a százados. Arról nem tehetek, ha éppen a virágokra és a cserepekre esnek... de különben jól van igy... Ah! A gyalázatos!... Nézze csak...

A porondon észre vett egy követ, oda rohant, hogy felemelje. Csuszva-mászva, nagy elővigyázattal közeledett a mi sövényünkhöz. Oda érkezve, átdobta teljes erővel. A dobás után üveg csörömpölést lehetett hallani, a kő talált. Diadalittasan tért vissza hozzánk. Majd megszakadt a nevetéstől, énekelt, tánczolt örömében...

- Milyen kedves!... Valóságos gyermek kedély!... Milyen fiatal a korához képest!...

Miután megittunk egy pohár dió pálinkát, a százados ur kifejezte óhaját, hogy nekem a kertet akarja megmutatni... Róza sajnálkozott, hogy minket el nem kisérhet, okul erős asztmáját hozta fel. Lelkünkre kötötte, hogy ne maradjunk el sokáig...

A százados ur végig vezetett a fasorokon, megmutatta a virágokkal telt ágyakat. A szebbeket megnevezte. Egyet azonban mindég hozzá tett: hogy ilyen nincs annál a gazember Lanlaire-nél.

Egyszerre váratlanul letört egy kis narancs szinü virágot, a kocsányát vigyázattal forgatta meg ujjai között, azután hozzám fordult:

Ez a furcsa kérdés annyira meglepett, hogy szólni sem tudtam. A százados folytatta:

- Én már ettem belőle... Kitünő ize van... Nincsen az a virág itten, melyet én már meg nem izleltem volna... Van közöttük kitünő... van azonban kevésbbé jó is... de van olyan is, mely nem sokat ér... Kérem vegye tudomásul, hogy én mindenből eszem...

Szemével pislantott, nyelvével csettintett egyet, gyomrát veregette. Emelt hangon szólt, mintha ellentmondást várt volna:

A hangsuly, melylyel nekem a százados ezt a különös vallomást tette, meggyőzött arról, hogy életének nagy hiusága abban áll, hogy mindenből akar enni... Én legyezgetni iparkodtam ezt a gyengéjét...

- Ezt már szeretem... felelt nem minden büszkeség nélkül. De én nemcsak a növényeket szeretem... hanem az állatokat is... és pedig a milyeneket még senki sem evett... a milyeneket senki sem ösmer... Én mindent megizlelek...

Tovább folytattuk sétánkat a szép és illatos virág-ágyak körül, végig mentünk az árnyékos fasorokon... Azt a megfigyelést tettem, hogy mikor a százados egy különösen szép virágot látott meg, mintha ugrott volna örömében... Nyelvével ilyenkor végig simogatta ajkát...

- Még mondani akarok valamit... Nincsen rovar, nincsen madár, nincsen a földben féreg, melyből én már ne ettem volna... Ismerem a gyiknak, a kigyónak, a patkánynak, a tücsöknek, a hernyónak izét... Én már mindenből ettem... Ezt a szokásomat ismeri az egész vidék!... Ha valaki egy élő vagy holt állatot talál, egy olyan állatot, melyet még senki sem ösmer, mindjárt eszébe jutok én. "El kell vinni Mauger százados urnak"... Elhozzák... és én megeszem... Különösen télen, a nagy hideg idejében sok ismeretlen madár fordul meg itten... talán Amerikából jönnek... vagy még messzebb vidékről... Elhozzák nekem... és én megeszem... Fogadni mernék, hogy nincsen a világon ember, ki már annyi féléből evett volna, mint én... Én mindent meg akarok enni...

Séta után visszatértünk az akáczfa alá pihenni. Épen bucsuzni készültem, mikor a százados felkiáltott:

- Ah!... Még akarok valamit mutatni, ilyent még bizonyára nem látott életében.

Fejünk fölött az ágon, zöld és aranysárga lombok között egyszerre előbukkant Kléber rózsa szinü szájával, élénk és kedves fekete szemeivel; a századosra figyelt:

- Ah!... Tudtam, hogy itt kell lennie valahol... Jöjj ide Kléber!... Psztt!...

Az állatka végig csuszott a galyon, a törzsön elővigyázattal ereszkedett le, körmeit vájta a fa héjába. Testét fehér szinü szőr takaró fedte, sárgás foltokkal... Ügyes, kigyószerü mozdulatokkal mászott... Most leért, két ügyes ugrással a százados térdén termett, ki boldogan simogatta karcsu és hajlékony derekát...

- Látott már valaha ilyen szelid menyétet?... Utánam jön a kertben, követ mindenüvé, mint egy kis kutya... Csak hivnom kell tüstént itt van, farkát himbálja, felemeli apró fejét... Velünk étkezik... velünk alszik... Ezt a kis állatot jobban szeretem mint bárkit a világon... Már kináltak érte háromszáz frankot, én azonban visszautasitottam... Nem adnám oda még ezer frankért sem... még két ezer frankért sem... Ide Kléber!...

A menyét gazdája felé emelte fejét. Felkuszott a lábán, azután vállára ült, száz apró kedveskedés után körülgöngyölte testével a százados nyakát. Róza kisasszony hallgatott... mintha bántotta volna valami.

- Fogadni mernék - szóltam egyszerre - fogadni mernék százados ur, hogy nem merné megenni menyétjét!

Mauger ur mély bámulattal tekintett reám, azután szomoru lett... Szemei kidülledtek, ajkai reszketni kezdtek.

Az bizonyos, hogy ez az eshetőség eddig még nem jutott eszébe, erre még soha sem gondolhatott... Mintha étvágya előtt egy egészen uj, még nem ösmert látóhatár nyilt volna meg...

- Fogadni mernék, - ismételtem kimélet nélkül - hogy nem fogja megenni a menyétjét!...

Magán kivül, izgatottan, titokzatos erő által hajtva, felugrott padjáról... Mintha kicserélték volna...

- Hogy nem eszem meg a menyétet?... Hogy mondhat ilyet?... Hogy nem eszem meg a menyétet?... És maga meri nekem azt mondani?... Mindjárt látni fogja... Én mindenből eszem!...

Kezével megkapta a menyétet. Egy ütéssel ketté törte a szegény állatnak gerinczét, mintha kenyér lett volna tenyerében, Róza kisasszony lába elé dobta a porondra holtan, mozdulatlanul. Kiabálni kezdett:

Néhány perczig a legnagyobb, a legborzasztóbb rémületet éreztem! Elkábulva a gonoszságtól, melyet elkövettem, alig tudtam felkelni helyemről. Menni készültem. Arczom halott halvány lehetett... Róza kikisért... Mosolygott:

- Én cseppet sem haragszom azért, a mi történt - szólt bizalmasan... Tulságosan szerette azt az állatot... Én azt akarom, hogy semmit se szeressen... Már az is sok, hogy a virágokat annyira kedveli.

- Ezt soha sem fogja magának megbocsátani... Az ilyen embert nem szabad felizgatni... Dame!... Egy régi katonát!...

- Vigyázzon magára kicsikém... Az emberek már beszélni kezdenek egyet mást. Azt hiszem valaki a multkor meglátta Lanlaire urral a kertben... Legyen elővigyázatos... higyje el nekem... Be fogja magát fonni, ha már eddig meg nem tette... Tehát vigyázzon... Ne feledje el a mit mondtam, ez az ember még minden szobaleányt szerencsétlenné tett... Én megtettem a mit tehettem, a többi a maga dolga...

- Tehát a viszontlátásra!... Megyek és megsütöm valahogy azt a szerencsétlen kis állatot...

Az egész napon át szemem előtt lebegett annak a szegény menyétkének teteme...

- Ha szereti az aszalt szilvát, miért nem szól... talán adtam volna... Ezt azonban kereken megtiltom magának, hogy az én tudtomon kivül vegyen belőle...

- Monsieur ötöt evett meg ma reggel... összesen harminczkettő volt... Most csak huszonötöt látok... e szerint kettő hiányzik... Ez ne történjék többé!...

Édes anyám meghalt. Ma reggel kaptam a szomoru hirt. Habár verésnél egyebet soha sem kaptam tőle, mégis őszinte mély fájdalmat éreztem.

- Ez mindenesetre nagy szerencsétlenség... de én nem segithetek rajta... Vigyázzon, nehogy elhanyagoljon valamit...

Borzasztóan hatott rám a kis menyétnek és édes anyám halálának összeesése... bizonyos végzetszerüséget véltem ebben felfedezni. Eszembe jutott, hogy ez lesz az én büntetésem, hogy az én édes, jó anyám bizonyára nem halt volna meg, ha én nem kényszeritettem volna a százados urat a kis Kléber meggyilkolására... Hiába ismételgettem magamban, hogy édes anyám a menyétke előtt halt meg... semmi sem használt... Ez a gondolat nem hagyott nyugodni egész napon át. Lelkiösmeretem lázongott...

Szerettem volna elutazni... De Andierna nagyon messze van... valahol a világ végén!... Pénzem sincs... Első fizetésemből jövő hó elsején alig tudom a cselédszerzőt kifizetni. Még azokat az apró adósságokat sem fogom tudni kiegyenliteni, melyeket akkor csináltam, mikor hely nélkül voltam...

Azután minek is mennék el?... Bátyám valamelyik hadihajóval van Kinában, régen volt mikor az utolsó hirt kaptam tőle... És Louise nővérem... Vajjon hol lehet most?... Bizony azt sem tudom... mióta elhagyott minket, hogy Duff Jeannal Conearneau-ba menjen, azóta neki is nyoma veszett... A nagy ég a megmondhatója hol van most!... Talán gazdag, talán szegény, talán eltemették. Talán bátyám sem él már...

Igen, minek is mennék oda?... Mit használna?... Nekem még ösmerősöm sincs ott, szegény anyám pedig bizonyára semmit sem hagyott hátra... Az a pár darab butor, melyet szobájában találtak, még arra sem volt elég, hogy belőle a pálinka árát kifizessék, melylyel tartozott... Igazán nem értem, életben alig jutott eszembe... nem vágyódtam utána... Irni csak akkor irtam, mikor helyet cseréltem, hogy tudassam uj czimemet... Gyermekkoromban annyi verést kaptam... rettenetesen boldogtalan voltam, mert mindég részeg volt!... Most pedig mikor értesülök haláláról, lelkem gyászba borul, elhagyatottabbnak érzem magamat, mint valaha...

Teljesen jól emlékezem vissza gyermek koromra... Magam előtt látom az embereket és tárgyakat, kik tanui voltak keserü helyzetemnek... Igazán tul sok boldogság van az egyik oldalon és tul sok nyomor a másikon... A világ nem igazságos...

Egy éjjel, még ma is emlékszem - pedig még igen apró lehettem - felköltött minket a mentő hajó kürtje. Oh! Éjjel, vihar idején, milyen gyászos hangja van annak a kürtnek! Már este óta fujt a szél, a kikötő gátja habzott a tenger tajtékjától. Csupán néhány bárka tudott bejutni... A többi, a többi bizonyára nagy veszélyben foroghatott...

Anyám tudva azt, hogy apám Sain vidékére ment halászni, nem aggódott... Azt remélte, hogy ideje volt a sziget kikötőjébe jutni, a mint az már számtalanszor történt... Mégis, mikor a kürt hangját hallotta, haloványan és reszketve kelt fel ágyáról... Engem gyorsan egy gyapjú takaróba göngyölt, igy haladtunk a part irányában... Luise nővérem, ki már nagyocska volt és bátyám kiabálva követtek!

Az utcza tele volt néppel: asszonyok, öregek és gyermekek. Nagy sürgés forgást lehetett látni, hol a mentő csónak állt. A kikötő gátján nem lehetett állni a széltől, leseperte volna az embert, még kevésbé azonban az óriás hullámoktól, melyek mennydörgésszerü robajjal seperték végig a gát koronáját. Édes anyám letért a gyalogösvényre, mely a világitó torony felé vezet: "Ah! Szent szűz... Ah! Jézusom!..." Fekete volt a tenger, fekete volt a föld, fekete volt körülöttünk minden... Csupán a világitó toronynál lehetett látni a felcsapó hullámok fehér habját.

A lökdösés daczára... "Ah! Szent szűz!... Ah! Megváltóm!..." sőt talán inkább az ide-oda dobálás által elringatva, a vihar daczára, sőt bizonyos tekintetben elkábítva a szél által, végre elnyomott az álom édes anyám karjai között... Mikor feleszméltem, egy alacsony és tágas teremben találtam magamat. Néma és nyomasztó csend uralkodott. Az emberek egy tábori ágyat álltak körül, melyet két gyertya világitott meg gyenge fényével. Az ágyon egy tetem feküdt... "Ah! Szent szűz!... Ah! Megváltóm!..." A halott rettenetesen nézett ki! Mezitelenül feküdt egész hosszában, tagjai már meg voltak merevedve. Karja és lába véres volt a sok sebtől, arcza összezuzva, tele kék foltokkal... A halottban szegény apámra ösmertem!...

Még most is látom magam előtt... Nedves haja oda tapadt homlokához; a haja közé keveredett tengeri indák szálai, mintegy koszorút kötöttek feje körül... Az emberek meleg flanellel dörzsölték bőrét, vagy száján át levegőt fújtak tüdejébe... Ott volt a biró... ott volt a tanitó is... ott volt még a vámőrök kapitánya, a tengeri őrség parancsnoka... Egyszerre félni kezdtem, kiszabaditottam magamat a kendőből, a nedves köveken az emberek lábai között futkosva kiabálni kezdtem... atyámat és anyámat hivtam... Végre egyik szomszéd asszonyunk felkapott és elvitt...

Édes anyám ettől a naptól fogva az ivásnak adta magát. Egy időig még dolgozni próbált a szardinia kereskedőknél, miután mindig részeg volt sehol sem türték meg. Magára hagyva otthon maradt és mindig ivott; természetesen, mikor részeg volt, megvert minket. Csodálom, hogy egyszer agyon nem ütött?...

Én kerültem a házat, a mennyire csak lehetett. Nappal a part mentén csavarogtam, legjobban azonban azt az időt szerettem, mikor az apály beálltával a viztócsákban lehetett pacskolni. Gyakran megfordultam a Plogoff felé vezető uton és a fehér tüske bokrok között sok csintalanságot követtem el... Este haza érkezve, gyakran találtam szegény anyámat a küszöbnél összeesve, kezében egy eltört palaczkkal, holt részegen... Nem egyszer kellett átlépnem rajta... Rettenetes volt nála a felébredés... ilyenkor törni, zuzni akart mindent... Nem hallgatva az én könyörgésemre és sirásomra, kikapott az ágyból, ha elmenekültem utánam futott, rám taposott, ha utólért, vagy fejemet verte a falhoz.

Szegény a bűn ösvényére tévedt, hogy legyen miből inni. A részeg emberek néha egész éjjelen át lármáztak házunk előtt. Borzasztó kinézésü tengerészek fordultak meg nálunk... Nem egy esetet tudnék mondani, mikor verekedésre került a dolog... a csendőrségnek többször kelletett közbe lépni...

Az évek szomoru egyhanguságban peregtek le. Engemet, fivéremet és nővéremet senkisem akart magához venni... Az emberek kitértek előttünk... Kővel és sárral dobáltak meg, ha valamelyik udvarra akartunk belopódzni, hogy koldulhassunk... Louise nővérem egy szép napon megszökött... Azután a fivérem állott be tengerésznek... Én magamra maradtam szegény anyámmal...

17 éves koromban már ösmertem a szerelmet. A rossz példa kiváncsivá tett, a fiatal fiuk csintalanságai elrontottak... testem hamar fejlődött... A nélkülözés és verés daczára, melyben oly gyakran volt részem, a tengernek üde és egészséges levegője csodát mivelt velem. Tizenegy éves koromban már felnőtt leánynak tarthattak...

Mikor tizenkét éves lettem, bárki asszonynak nézhetett volna... De mit beszéljek gyermekkori élményeimről?... Oda adtam magamat az első férfinak, ki érdemesnek tartott arra, hogy velem foglalkozzék... Hogy mindez teljes beleegyezésem mellett történt-e? Arra csupán annyit felelhetek, hogy igen - már, a mennyiben nálam ellenkezésről szó nem lehetett...

Egy vasárnap a nagy mise után a szomszédunkban lakó szardinia kereskedőnek munkavezetője, egy torzonborz képü piszkosan öltözött ember magával csalt Saint-Jean felé a part mentén. Ott a vizvájta szikla hasadékok közt, hová a csempészek szokták rejtegetni dugáruikat - ott éreztem először a szerelem égő, vért perzselő lázát... Egy narancsot kaptam ajándékba!... Különös neve volt - Biscauille Cleaphas-nak hivták...

Ime itt van egy érthetetlen dolog, melynek magyarázatát még egy regényben sem találtam meg. Biscauille ur csunya, erőszakos, és visszataszitó kinézésü ember volt... Nem sokáig éltem vele, összevissza néhány hétig voltunk együtt... Azt sem mondhatom, hogy szerettem volna... Már mostan miért van az, hogy ha rágondolok - ez pedig gyakran történik, - akkor nem azért jut eszembe, hogy átkozzam és szidjam?... Ez az emlék mindig kellemes érzést támaszt bensőmben, mély hálát érzek szivemben... szinte sajnálom ilyenkor, hogy azt az utálatos embert többé nem fogom viszontlátni soha...

Engedjék meg nékem, hogy ezzel az alkalommal én is hozzá járuljak egy szerény levéllel nagy embereink élettörténetéhez.

Bourget Paul ur bizalmas barátja és a szellemekben vezetője tanácsadója volt Farding grófnénak, kinél tavaly szolgáltam, mint szobaleány. Mindig azt hallottam, hogy nála már senki sem ösmeri jobban a női lélek titokzatos mélységét... Már többször jutott eszembe, hogy hozzá fordulok, ő talán meg fogja oldani ezt az érdekes lélektani esetet... A bátorságom mindig cserben hagyott... Ezeken a fejlődéseken kérem ne csodálkozzék. Bevallom, a cselédek nem igen szoktak ilyesmivel foglalkozni... A grófné szalonjában azonban kizárólag a lélektannal foglalkoztak... Az már pedig egy rég óta ösmert dolog, hogy a cselédszobában mindig arról beszélnek, mint a szalonban. Szerencsétlenségünkre nekünk nem volt egy másik Bourget Paul-unk, hogy a feminizmusról szóló problémáinkat megoldja. Jean urnak magyarázatai nem mindig elégitettek ki...

Egy reggel azonban, urnőm sürgős levéllel küldött a mesterhez. Ő személyesen adta át a választ... Én bátorságot vettem magamnak és elmondtam neki az esetet, természetesen, mintha egy barátnőmmel történt volna... Bourget Paul ur megkérdezett:

- Ki az a barátnéja? Bizonyára a legalsóbb néposztályhoz tartozik?... Egy megtévedt lélek bizonyára?...

Bourget ur elfintoritotta az orrát, lenéző mozdulatot tett. Ah! Nem nagyon szeretheti a szegényeket! Sapristi!

- Az ilyen lelkekkel egyáltalában nem törődöm, szólt ő... Tul mélyen kóvályognak... Talán már nem is öntudatos lények... Az én tudásomnak semmi köze azokhoz...

Megértettem, hogy ebben a társaságban csak százezer frank jövedelmen felül van lelke az embernek...

Lemaitre Jules ur, ki szintén sokat járt a házhoz, egészen másképp vélekedett a kérdés felett. Gyengéden megfogta derekamat, kedvesen válaszolt:

- Kedves Czeleszta, a kegyed barátnője bizonyára egy igen jó szivü leány, ebben rejlik a titok. És ha véletlenül kegyedre hasonlit, akkor szivesen mondanék neki néhány szót... hé!... hé!... hé!...

Ez a kis, pupos ember legalább őszinte volt hozzám... Nagyon szerettem, mert mindig jó kedvü volt. Milyen kár érte, hogy pap lett!...

Igazán nem tudom mi lett volna belőlem Chuderue-ben, abban a pokolban, ha a Pontereit-beli apáczák fel nem ösmerik tehetségemet a tanuláshoz és ennek révén magukhoz nem vesznek. Nem éltek vissza fiatalságommal és tudatlanságommal, hogy megnyerjenek a zárdai élet számára, mint az gyakran szokott történni... Tiszta lelkü és jótékonyságot gyakorló nénikék voltak ezek. Bár szegények, még sem jártak koldulni a házakba... Bizony gyakran nélkülöztünk a kolostorban... Mindig bámultam, hogy milyen jókedvüek tudtak lenni, milyen kedvesen énekeltek... Megható volt tulajdonságuk az élet küzdelmeit illetőleg; köny tódul szemembe, ha eszembe jut páratlan jóságuk...

Ők tanitottak irni, olvasni, varrni, főzni. Mikor elsajátitottam a szükségeset, ők helyeztek el egy nyugalmazott ezredesnél, ki a nyarat feleségével és két leányával Comfort mellett töltötte, egy düledező állapotban levő kastélyban... Derék emberek voltak, de igen szomoruak, tul szomoruak!... És még hozzá nem sok eszük lehetett... Mosolyogni egyiket sem láttam, valamennyien fekete ruhát viseltek...

Az ezredes úr egész napon át tojásokat faragott fából, a milyeneket az asszonyok szoktak használni, mikor harisnyát javitanak... Madame egyik kérvényt a másik után irta, de még talán mai nap sem kapta meg dohánytözsdéjét. A két kisasszonynak még szavát is alig lehetett hallani, az idősbnek kacsa szája, a fiatalabbnak nyul ajka volt, mindkettő szemlátomást hervadt és száradt, mint a növény, melynek se földje, se vize, se napja... Borzasztóan untam szegényeket!... Nyolcz hónap mulva ott hagytam őket a faképnél... Nem birtam magammal!... Már éreztem Páris lehelletét... Szivemet uj vágyak foglalták el... Habár nem sokat jártam az utczára, már eddig is elég alkalmam volt megbámulni a diszes kirakatokat, a palotákat, a fogatokat, a szebbnél szebben öltözött asszonyokat... Mikor este felmentem a hatodik emeletre aludni, irigyeltem a többi cselédet, kik szabadon mozoghattak... Nagy érdeklődéssel hallgattam beszélgetésüket, mennyi érdekes dolgot tudtak mondani!... Csupán néhány hónapot töltöttem a háznál, ez az idő azonban elég volt ahhoz, hogy tudomást szerezzek a nagy világváros minden bűnéről, minden élvezetéről... Ah! Ebben az időben mennyi vágy, mennyi remény szállta meg lelkemet, mert hiu ábrándjaimat akkor még nem tépte szét az élet!...

Ah! Igen!... Mikor az ember fiatal... még semmit sem tud az életről... csalóka álmok szőnek hálót lelki szemei elé... Ah! Az álom! Bolondság!... "Eleget ettem belőle" szokta Xavier ur, egy kedves és csintalan fiatal ember mondani, kiről különben még később lesz szó...

Azóta mit nem láttam!... Ah! Mit nem tapasztaltam... Megborzadok, ha rágondolok...

Még nem vagyok idős és már is rettenetes dolgoknak voltam szemtanuja... láttam mezitelen embereket... közelről éreztem fekete lelküknek, bűnös testüknek szagát... Nem takarja el ezt még a legügyesebb kendőzés sem... Szolgáltam már oly családoknál is, hol a tisztesség és becsületesség máza alatt a leggonoszabb aljasság, a legundokabb fajtalanság tartotta orgiáját!... Ah! Én már ösmerem ezt!... Hiába gazdagok a rosszak, hiába járnak selyemben, bársonyban, hiába tartanak fogatot, hiába mosdanak ezüst tálakban... én már átláttam a szitán!... Én már tudom hol rejtőzik a bűn!... Szivök piszkosabb néha, mint volt szegény anyámnak ágya!...

Ah! Mennyire lehet egy cselédet sajnálni, mennyire el van hagyva!... Lakhat a legpompásabb palotában, része lehet a legzajosabb mulatságokban, az eredmény az, hogy senki sem törődik vele!... Az elhagyottságot nem akkor érezzük legfájdalmasabban, mikor magunkra maradunk, hanem akkor, mikor másoknál élünk, olyan embereknél, kiknél csak fizetett gépek vagyunk, kik annyit sem törődnek velünk, mint az utolsó kutyával... Mi csak a megunt ruhákat kapjuk, mi csak a dus lakomáknál maradt morzsákat esszük!...

- Ezt a körtét megeheti, már rothadt... Vigye le a konyhába azt a csirkét, már büdös...

Vérig sértenek minden szóval, minden mozdulat, mélyebbre sülyeszt az állatnál... Mondani azonban semmit sem szabad, csupán mosolyogni és köszönni lehet, mert ellenkező esetben háládatlan és rossz szivü leszel... Mikor urnőimet fésültem, gyakran egy rettenetes vágy lepett meg - széjjel szerettem volna tépni hajukat, össze szerettem volna marczangolni testüket!...

Az embernek - hála az égnek - nincsen mindig sötét szinü gondolata... Én ilyenkor el szoktam magamat kábitani, szórakozást keresek cselédtársaimnál.

Este ebéd után Marianne megszánt, mert nagyon szomoru voltam. Meg akart vigasztalni. A konyhaszekrény fenekéről, a sok haszontalan lim-lom közül elővett egy pálinkás üveget...

- Ne lógassa le annyira az orrát - szólt... Szedje össze magát, szegény lelkem... Ne bánkódjék annyira...

Megtöltött egy poharat. Könyökével az asztalon, rekedt, siránkozó hangon egy órán át beszélt és beszélt. Elmondta egész élettörténetét, édes anyjának, atyjának, fivérének halálát... Hangja apródonként csendesebb lett, szemébe könnyek tódultak... nyelvével a pohár szélét törülgette, dadogva ismételgette:

- Ne vegye annyira szivére... anyja halálát... Ah! bizonyára nagy szerencsétlenség!... De mit akar?... Halandók vagyunk mindannyian... Ah! Nagy Istenem!... Ah! Szegény kisasszony!...

Egyszerre sirni kezdett... Keservesen zokogott... Sirás közben folyton ismételgette:

Eleinte ugy hangzott, mint egy gyenge siránkozás... apródonként folyton erősbödő jajgatás lett belőle... Terjedelmes gyomra, melle hatalmasan rángatódzott a sirás okozta csuklástól.

- Hallgasson már Marianne, szóltam... egyéb sem kellene, hogy Madame meghallja és idejöjjön...

Végre én is elérzékenyültem az italtól és Marianne fájdalmától... én is sirni kezdtem, mint egy Magdolna... Bármit mondjanak... nem rossz leány ez a vastag teremtés...

- Rettenetesen unom magamat itten... Már nem állom ki tovább... Inkább szolgálnék egy divat hölgynél... Leginkább azonban Amerikába szeretnék menni...

Szegény Monsieur... Talán mégis tul szigoru voltam multkor a kertben... Talán átlőttem a czélon... Most azt képzeli a jó ember, hogy engem megsértett, hogy én megtántorithatatlan leány vagyok!... Ah! Milyen alázatos bünbánó, bocsánatkérő tekintettel néz rám!...

Habár most előzékeny és kedves vagyok hozzá, még emlitést sem mer a történtekről tenni, ugy látszik nincsen bátorsága egy ujabb támadáshoz. Még a gomb felvarrás csinját sem kisérelte meg... pedig ez ritkán szokott czélt téveszteni... Istenem! Mennyi gombot varrtam én már fel!...

A szeméből látom, hogy bolondul értem... Minden szavában egy-egy titkos vallomás rejtőzik... a vágynak burkolt vallomása... és milyen vallomás!... A hiba az, hogy még félénkebb lett. Nem képes határozott fellépésre... Attól tart, hogy végleges szakitás követné merészségét, már nem hisz bátoritó pillantásaimnak...

Egyszer megfogott, szemében különös fény ragyogott, arcza leirhatatlan kifejezést öltött:

- Czeleszta... maga... maga... szépen... nagyon jól... tisztitja czipőimet... nagyon jól... nagyon jól... Czipőm még... soha som volt... ily... szépen... tisztitva...

Azt hittem, hogy még fog valami következni. De nem... Monsieur tajtékzott, mintha egy tul nagy nedvdus körtét nyelt volna...

Madame tegnap kiment vásárolni, mert mindent ő szerez be; Monsieur vadászni ment már hajnalkor, elvitte puskáját és kutyáját... Korán tért haza, három foglyot lőtt. Egyenesen szobájába ment, hogy szokás szerint megfürödjék... Azt meg kell engedni, Monsieur szereti a tisztaságot, nem fél a viztől... Az időt alkalmasnak véltem arra, hogy valahogy kibékitsem... Munkámat félre téve, az öltöző szoba felé tartottam... néhány pillanatig az ajtónál hallgatództam... Monsieur fel és alá járt a szobában... énekelt és fütyült.

Nagyon szeret dalolni. Ha urnőm nincsen otthon és jókedvü, mindig dalol valamit...

Azután hallottam mikor meglökött egy széket, mikor kinyitotta a szekrényt. Mikor a viz végig folyt testén, a hideg élénk hangokat csalt ajkára. "Brr!... Ah!... Oh!"... Ebben a pillanatban nyitottam be.

Monsieur előttem állt felém fordulva, didergett a hidegtől, szivacsot tartott kezében, melyből csurgott a viz... Ah! Milyen képet vágott... Még nem láttam embert ily zavarban. Miután nem volt kéznél lepedő, hogy elrejtse mezitelenségét, egy ösztönszerü és nevetséges mozdulattal a szivacsot tartotta maga elé. Alig tudtam a nevetést tartani, ilyen gyámoltalanságot még soha sem tapasztaltam... Karját és lábát szőr boritja, olyan mint egy medve... ennek daczára szép ember... Mazette!...

Én természetesen felkiáltottam az ijedtségtől, mint illik. Rögtön becsaptam az ajtót. Az ajtó mögött megálltam: Bizonyára vissza fog hivni... mit tegyek akkor?... Magam sem tudom... Vártam és vártam... Végre zajt hallok, mintha valaki egy széket kapott volna fel... Talán gondolkozik... talán mégis fog valamit tenni... Minden hiába... Csakhamar hallottam a vizet csurogni ujra... Azután mintha valaki dörgölte volna magát... ruha darabok estek a földre... szekrényeket nyitottak és zártak... Monsieur végre ismét énekelni kezdett:

- Ez a tehetetlenség már határos a butasághoz!... suttogtam csendesen fogaim közt. Evett a méreg...

Visszahuzódtam a ruhatárba. Elhatároztam, hogy rá sem nézek többé, pedig csupa szánalomból néhány jó perczet akartam neki szerezni...

Ebéd után folyton körülöttem ólálkodott. Az udvarban megfogott, épen mikor a szemetet vittem... Mentegetni akartam magamat, hogy egy kissé zavarba hozzam:

Még dadogott valamit, mert vissza akart tartani... Én azonban ott hagytam a faképnél... mondani valója közepén... ugyis bele gabalyodott volna... Oda kiáltottam neki:

- Bocsánatot kell kérnem Monsieur-től... Nincsen időm a beszélgetéshez... Madame vár...

Mikor befordultam a kastély felé vezető fasorba, megpillantottam Monsieur-t... Nem mozdult helyéről... Lehorgasztott fejjel, széjjel terpesztett lábakkal még mindig a trágya dombot nézte. A füle tövét vakarta...

- Én?... Hát még mit?... Nem rossz gondolat!... Lássuk csak, édesem... Egy hasonló semmirevaló leányra?... Még beteg is talán...

- Mintha nem tudnám, hogy mennyi ronda személynek udvaroltál már!... Még a paraszt lányokat sem hagyod békében...

Monsieur lépései alatt recsegett a padló. Nagyon izgatott lehetett. Bemenni szerettem volna a nappali szobába...

- Én?... Hát még mit?... Hogyan gondolhatsz ilyesmit!... Honnan szeded elő ezt?...

- És a kis Jezoreau?... Tizenöt éves volt, te nyomorult!... Ötszáz frankot fizettem érte!... Ma már a börtönben ülnél, minta tolvaj apád, ha nem adtam volna pénzt...

- Nekem mindegy... Én nem vagyok féltékeny... Én nem bánom, ha Czeleszta mindjárt a szeretőd lesz... Ezt az egyet azonban nem akarom, hogy ez nekem pénzbe kerüljön...

Én nem tudom, hogy Monsieur udvarol-e a paraszt leányoknak a mezőn?... De ha megteszi, akkor is igazat adok neki... Hatalmas ember, jóizüen eszik... Madame nem törődik vele... Legalább a mióta én itt vagyok, semmit sem vettem észre... ebben bizonyos vagyok... Egy szobaleány, kinek szeme van, mindent tud... Még az ajtóknál sem kell hallgatódzni... Az öltöző és hálószoba elég érthető nyelven beszél... Nagy tapintatlanságnak tartottam mindig, mikor a cselédek rossz néven veszik azt, a mit az urak minden tartózkodás nélkül tesznek... Voltam már olyan háznál is, hol vagy a nembánomság vagy egy szertelen benső kényszer által hajtva mindent a napfényre hoztak... Én nem adom a szemérmest... én nevetni szeretek, mint minden józan ember... De!... láttam már olyan házastársakat is... a legtiszteltebbek közül... kik az "utálatos" fogalmat is átlépték...

Régen, annyira érdeklődtem azok iránt... hogy ha valamit észrevettem, nem győztem eléggé nézni urnőmet és az urat... Reggeli alatt folytonosan fürkésztem tekintetüket... Ezért gyakran utasitottak rendre:

- Mi baja van?... Mit bámészkodik ugy?... Vigyázzon a szolgálatára... még elejt valamit...

Ismétlem, valamely titoknak sejtése, bennem a gondolatok és képek egész halmazát varázsolta lelki szemeim elé... hogy is mondjam?... égető vágyat éreztem ilyenkor, valami ösmeretlen dolog után; áldozata lettem igy saját képzelő tehetségemnek, miután a talány kulcsát nem leltem meg.

A megszokás, mely mindent visszahelyez a maga helyére, velem egy egészen uj fogást ösmertetett meg, azt hiszem ez jobban közeliti meg a valóságot... Vállamat emelgetem az olyan arczok előtt, melyeken a festék, az illatos viz, a rizspor nem volt képes eltüntetni az átdorbézolt éjszakák ránczait... Ezek az erényes kinézésü asszonyok, kik lépten-nyomon hangoztatják megvetésüket a szerelem áldozatai iránt, kik minket mindég a jó erkölcsökre oktatnak - mennyi munkát adnak ezek nekünk reggel az öltöző szobában:

- Czeleszta, maga feltünően nézi a férfiakat... Czeleszta, ne suttogjon annyit az inassal, az nem illik... Czeleszta az én házam nem szerelmeseknek való rejtekhely... A meddig az én szolgálatomban lesz, nem fogom tűrni, hogy...

Ez azonban cseppet sem akadályozza meg a férjeket abban, hogy nekünk tűzzel, vassal ne udvaroljanak... Ha valaki közülünk bajba jut, azt egyszerüen elbocsájtják... mehet a merre akar... minek hallgatott Monsieur-re. Ha nem tudsz magadon segiteni, halj meg gyermekeddel együtt... Ezzel nem törődik senki...

A Lincoln-utczában rendesen péntek volt urnőm fogadó napja. Tévedés nem lehetett.

Nagy czimü látogatókat fogadtak. Egy egész sereg csacsogó, beszédes, festett vagy nem festett arczu asszony gyült itt össze... Csupa nagy uri nevek... Igen érdekes társalgást vihettek, mert urnőmet nagyon izgatta... Este a dalszinházba mentek...

Másnap reggel szobájukban minden összevissza volt hányva, egy butor sem maradt a helyén... Madame öltöző szobájában egy magas tükör takarja el a fél falat egészen fel a mennyezetig... a tükör mellett széjjel szórva gyakran egy sereg vánkost találtam összegyürve, összetaposva... a karos gyertyatartókban a gyertyák leégtek... Ugyan mit találtak volna ki ezek, ha nem lettek volna házastársak!...

Erről eszembe jut utazásunk Belgaországba, mikor Ostende-ben töltöttünk néhány hetet... Feignies állomáson tartják a vámvizsgálatot. Éjjel volt... Monsieur aludt... a kocsiban maradt... Madame jött velem a terembe, hol a podgyászokat nézték...

- Van valami bevallani valója? szólt egy vastag vámőr, ki urnőmet megpillantva, tisztában lehetett azzal, hogy csomagunkban a szemnek kellemes czikkeket fog látni. Vannak olyan hivatalnokok, kik nagy örömet éreznek, ha a szép asszonyok ruhái között turkálhatnak.

A hat bőrönd közül, melyeket magunkkal vittünk, épen a legnagyobbat, a szürke vitorla vászonnal bontottat, választotta ki.

- Tessék felnyitni... parancsolta a goromba vámőr. Ugy hiszem, urnőm makacssága izgatta fel.

Madame - még most is látom - előszedte kis kézi táskájából kulcsait, hogy felnyissa a böröndöt... A vámhivatalnok ocsmány gyülöletes mosolylyal arczán fogott a kutatásba... kellemesen lepte meg a jó illat, mely a ruhákról terjedt szét... Madame dühöngött, kiabált, mert piszkos, fekete ujjaival látható rosszakarattal forgatta fel mindazt, amit mi a legnagyobb gonddal helyeztünk el...

A vizsgálat már vége felé közeledett, mikor az a szerencsétlen ember a láda fenekéről előhuz egy vörös, bársonynyal bontott ékszer tartóhoz hasonlitó dobozt. Kérdést tett rögtön:

- Nem, nem fogom felnyitni... Ez már visszaélés lenne... Biztositom önt, hogy nem fogom felnyitni... Egyébként hiányzik a kulcsom...

Madame egyszerre roppant izgatott lett. Ki akarta kapni a dobozt a tisztviselő kezéből. Ez vissza lépett és fenyegetni kezdett:

- Ahhoz nincsen joga... Panaszt fogok emelni a követségnél... a miniszternél... a királynál, ki házunkhoz jár... Meg fogják büntetni, börtönbe fogják csukni...

Ezek a haraggal mondott szók azonban semmi befolyást sem gyakoroltak a szigoru vámőrre. Még erélyesebben ismételte.

Ez a párbeszéd megakasztotta a vizsgálatot, hozzánk lépett néhány kiváncsi utas... Az én kiváncsiságomat is felébresztette ez a kellemetlen jelenet. A dobozt én sem ösmertem, soha sem láttam urnőmnél. Bizonyára az én tudtomon kivül került a bőröndbe.

Madame egyszerre megváltoztatta modorát. Előzékeny és kedves lett. Mintha az ősz vámőrt akarta volna megigézni leheletével, szépségének varázsával, suttogva kezdett könyörögni:

Az öreg valószinüleg félt, hogy lépre akarják csalni. Felemelte csökönyös és gyanakodó vén fejét:

- Elég ennyi a játékból... Ez mind csak üres kifogás... Nyissa fel a dobozt...

Urnőm pirulva a legnagyobb zavarban előkereste tárczáját. Kivett belőle egy remek kis arany kulcsot. Felnyitotta a dobozt, arra azonban ügyelt, hogy tartalmát a körülállók ne láthassák. A tartalom láttára a vámőr hátraugrott, mintha egy mérges állat harapta volna meg.

- Isten bocsássa meg büneimet!... kiáltott fel a legnagyobb ijedtség hangján.

Az első pillanat szülte hatást leküzdve, furcsa orrfintoritással folytatta:

Erre becsapta a doboz fedelét. Nem eléggé gyorsan azonban, mert egyik-másik mégis tudomást szerzett tartalmáról. Az emberek suttogni kezdtek, igen kellemetlen izü megjegyzéseket lehetett hallani. Urnőm észrevehette, hogy a dobozba rejtett ékszereinek értékét már mások is ösmerik...

Be kell vallanom, hogy úrnőm ebben a nehéz pillanatban elég bátorságot és merészséget tanusitott... Az igaz!... A legnagyobb nyugodtsággal tudta a legvakmerőbb dolgokat mondani...

Egészen közönyösnek látszott, mikor nekem a bőrönd felhányt tartalmának rendezésénél segédkezett... A közönség nevetése közt hagytuk el a termet.

Elkisértem a kocsi ajtójáig; magammal hoztam kézi táskáját, melybe a titokzatos dobozt tette... Ott egy pillanatra megállt, mintha valami eszébe jutott volna, a legnagyobb nyugalommal mondta nekem:

- Istenem, milyen ostoba voltam!... Azt kellett volna kijelenteni, hogy a doboz a maga tulajdona.

- Igen szépen köszönöm Madame jóindulatát, én azonban egészséges vagyok, ha csak a rossz példa...

Felszállt kedves férjéhez, kinek halovány sejtelme sem volt a történtek felől...

Urnőmnek, az igaz, csepp szerencséje sem volt. Hanyagságból-e, vagy ostobaságból - azt nem tudom. De a fentihez hasonló eset nem egyszer történt meg vele. Az egyiket vagy a másikat el fogom ott mondani, mert igen tanulságosak... Az ember néha elkábul és elfárad ennyi piszoktól... Különben már talán eleget fecsegtem erről a házról... itt találtam életemben a legmélyebb erkölcsi posványt...

Madame, iróasztalának egyik fiókjában, vagy tiz kötet sárga bőr fedelü, arany csattos könyvet rejtett... Szombaton reggel, néha elfelejtett egyet az ágya mellett, vagy máskor az öltöző szobában... Ezek a könyvek tele voltak különös képekkel... Én sem vagyok szenteskedő, de annyit mondhatok, hogy nagy aljasság kell ahhoz, hogy valaki olyan könyveket tartson magánál... Már borzadok, ha csak rágondolok...

Mathilde, az első szobaleány, egyszer elhozott egyet... Azt képzelte, Madame nem lesz elég szemtelen, hogy vissza kérje... Csalódott, mert rögtön szóba hozta, miután hiába kereste az egész lakásban:

- Ugy emlékszem, mintha láttam volna egy sárga bőr kötésü, arany csattos könyvet az asztalon, az ágy mellett...?

Ez a Mathilde igazán remek egy teremtés!... Madame nem bolygatta tovább a kérdést.

Elővette zsebéből a könyvecskét. Felolvasott belőle, az angol kisasszony élénk tiltakozásának ellenére: Hallgasson... maguknál már senki sem lehet neveletlenebb.

Pápaszeme mögött kidagadtak szemei; nagyon rövidlátó volt, az orrával surolta végig a képeket, mintha szagolni akarta volna... Mennyit nevettünk ezen...

Ah! Ez az angol kisasszony! Sohasem találkoztam életemben hozzá hasonló kiváncsi és különös teremtéssel. Nagyon szerette az italt, ha tehette mindig leitta magát, ebben az állapotban igen szerelmes természetü volt. A részegség megtévesztette érzékeit, magát férfinak képzelte - nekünk udvarolt. Az e kényesség mázával takart szertelensége ilyenkor teljes durvaságban tört elő. Madame azt szokta mondani, hogy Missz maga sem tudja, hogy férfi-e vagy nő... Ha ez a gyönyörü példány nem lett volna itt, a ház bizonyára sokat vesztett volna érdekességéből.

Egy éjjel én voltam a soros, én vártam urnőmet. A palotában már mindenki aludt, én is elszunyadtam székemen a ruhatárban... Madame két óra után tért haza. A csengetyü hangjára beszaladtam Madamehoz, kit már szobájában találtam. Keztyüjét huzta le, szemével a padlóra nézett, görcsösen nevetett:

A földre mutatott kezével, ott fetrengett az angol kisasszony egyik lábával a levegőben, széjjel terpesztett karokkal. Nagyokat sóhajtott és értelmetlen szókat dadogott:

Madame elég kegyes volt és segitett nekem, mert én nem tudtam volna talpra állitani. Igy is csak igen nehezen sikerült.

- Én nem akarlak itt hagyni... Sohasem akarlak elhagyni... Nagyon szeretlek... Te vagy az én babám... Mennyire szép vagy...

- Missz, válaszolt Madame nevetve, maga egy veszedelmes teremtés... Menjen aludni...

- Nem, nem... jelen akarok maradni... te szép vagy... nagyon szeretlek... Engedd meg, hogy megöleljelek...

Egyik kezével urnőm ruhájába kapaszkodott, a másikkal simogatni akarta arczát. Utálatos száját csókra készen emelte feléje...

Csak nagy nehézségek leküzdése után sikerült urnőmet kikaparni az angol kisasszony körmei közül... vittem szobájába... Ott azután ellenem fordult... Engemet akart csókolni, ölelni, pedig alig tudott már lábán állni.

- Nem! nem... te is... te is szép vagy, téged is szeretlek... Pa!... pa!... pa!...

Nem tudom, hogy tudtam volna tőle szabadulni, ha a szobába érve mindjárt rosszul nem lett volna...

Ah! Azok, kik az embereknek csupán külsejét látják, kiket egyedül az alak szépsége lelkesit - azok halvány fogalommal sem birnak arról a mocsárról, melyben az ugynevezett magas társaság fetreng... Elmondhatjuk nyiltan, rágalmazás nélkül, hogy egyedül a tivornyáért, egyedül az aljas élvezetekért él... Megfordultam egy csomó nagy uri és polgári háznál, csupán a legritkább esetben tapasztaltam azt, hogy a szerelmet egy magasztos érzés ébresztette fel. Az a szerelem, melyet bölcsőjében nem a sziv táplált legtisztább érzésével, az soha sem fogja magáról lerázni az érzékiség béklyóját!...

Még egy utolsó szót urnőmről... A fogadó napon kivül Madame és Coco urhoz egy igen előkelő fiatal házaspár járt. Nagyon bizalmas lábon állhattak egymáshoz, mert együtt mentek a szinházakba, a hangversenyekre, a kis vendéglőkbe vacsorálni, sőt a rossz nyelvek még azt is hozzá teszik, hogy éjjel kétes hirü mulató helyeken is megfordultak. A férfi igen csinos leányos arczu, szakálltalan férfi; az asszonynak vörös haja van, szemei égnek, mint a parázs, ajkának erős, érzékies vonása van. Senki sem tudott róluk bizonyosat mondani... Mikor együtt ebédeltek társalgásuk, ugy látszik, oly rettenetes mederben folyt, hogy a házvezető, ki egy cseppet sem szent ember, akárhányszor már a fejükhöz akarta vágni a tálat...

Ezt senki sem hitte volna el Madame-ról, ha fül és szemtanuk nem lettek volna a tények igazolására. Tessék elgondolni azt, hogy hozzánk püspökök és érsekek jártak. A pápának nuncziusa nem egyszer fordult meg a palotában. A "Gaulois" napilap pedig a nagy világról irt krónikájában hetenkint valóságos dicshimnuszokat énekelt urnőm erélyeiről, jótékonyságáról. A diszebédek alkalmával hozta a vendégek névsorát. Égig magasztalta ragaszkodását, hüségét Francziaország katholikus tradicziójához.

De bármilyen rosszak voltak az erkölcsök a házban, az az egy bizonyos, hogy az ember nyugodt és boldog volt. Madame semmit sem törődött azzal, hogy mit csinálnak cselédjei...

Este szokásunk ellenére, tovább maradtunk fen a konyhában. Marianne-nak segitettem a számadások összeállitásánál... különben soha sem készült volna el vele... Észrevettem, hogy mint minden bizalmas állásban levő személy, ő is lop itt is ott is egy keveset, a mennyit épen tud... Csodálatba ejtettek egyes fogásai... Gyakran megtörténik vele, hogy összezavarja a számokat, ez pedig annál nagyobb baj, mert Madame mindjárt észre veszi a hibát...

József is már jobb szemmel néz... Most már legalább szól hozzám néha egy szót... Ma este teszem azt nem ment el barátjához, a sekrestyéshez... Mialatt én és Marianne dolgoztunk, ő a Libre Parole-t olvasta... kedvencz ujságát... Nem érti, hogy az ember mért is olvashasson... Észrevettem, hogy olvasás közben többször felnézett, szemében ilyenkor egészen szokatlan kifejezés csillogott...

Mikor letette az ujságot, előadta nekünk politikai meggyőződését... A köztársaság ellen van, mert szerinte tönkre teszi és megbecsteleniti Francziaországot... Egy katonát szeretne az ország élén látni...

- A mig nem lesz egy erős kardunk, mely lesujt a bünösökre, addig semmi sem fog változni... szólt ő.

Egy katholikus jellegü államot akar... mert... mert... bizony nem tudom miért...

- A mig Francziaországban a vallást üldözni engedik... amig nem fogják az embereket arra kötelezni, hogy járjanak misét hallgatni és gyónni, addig minden a régiben marad!...

A nyeregszobában a falra szögezte a pápának és Drumont-nak képeit. Szobájában Derouléde diszeleg. A zabos kamarában látható Guéria és Mercier tábornok képe... kemény legények ezek... jó hazafiak... és hű francziák!...

Nagy szorgalommal gyüjtögeti a zsidó ellenes dalokat. Mert József ur szivből, lélekből antisemita. Tagja a kerületben levő minden egyes hazafias irányu, vallásos vagy politikai szövetkezetnek. Tagja az antisemita fiatalságnak Rouen-ban, továbbá a Louviers-i zsidó ellenes szövetségnek, azután még egy csomó fő- és albizottságnak mint a nemzeti Gourvin-nek, a normandiai Tocsin-nek, a Veaim-i Bayados-nak sat.... Ha valaki a zsidókat emliti előtte, szeme rögtön kegyetlen kifejezést kap...

- Ah! Ha én Párisban lehetnék, Istenem!... Irtó háborut hirdetnék ellenük... Jól tudják, hogy minek jöttek hozzánk...

Ádáz gyülöletébe foglalja a többieket is, a protestansokat, a szabadkőmiveseket, a szabad gondolkozókat. Szerinte ezek mind gazemberek, mert nem járnak a templomba, ezek mind titkos zsidók... Nem küzd a papokért, hanem a vallásért...

Ami azt a bizonyos Dreyfus-t illeti, valahogy ne merészkedjék visszatérni az Ördög szigetéről... Ami pedig azt a hitehagyott Zolá-t illeti, valahogy ne merészkedjék Louviers-be jönni felolvasást tartani, mint beszélik, mert akkor... József ur tisztában van már azzal, hogy mit fog tenni, ha ez bekövetkezik... Az az áruló Zola hatszázezer frankért adta el a franczia és orosz hadsereget a németeknek és angoloknak!... Ez cseppet sem tréfa... vagy mese... nem: József ur biztos benne... József a sekrestyéstől hallotta, a sekrestyés a plébánostól, a plébános a püspöktől, a püspök a pápától magától... a pápa pedig egyenesen Drumont-tól. Ah! A zsidók eljöhetnek Prieuré-be... József már elkészitett mindent... felirta a padlás és pincze falára, az utolsó seprü nyelére, hogy: "Éljen a hadsereg!... Le a zsidókkal!"

Marianne néma fejbólintással, helyeslő mozdulattal kisérte azt a mérges kirohanást... A köztársaság bizonyára őt is tönkre tette, őt is megbecstelenitette... Marianne is a vallás mellett van és a zsidók ellen... bár nem sokat tud róluk...

Én rajongok a hadseregért, a hazáért és a vallásért, én sem szeretem a zsidókat... Mondják csak kérem, a legszerényebb állásu embertől a legmagasabbig nő ki vallaná magáénak ezt a meggyőződést?... Bármennyi rosszat beszéljenek a cselédekről... megengedem, hogy vannak hibáik is... azt az egyet azonban nem lehet tőlük megtagadni, hogy jó hazafiak...

Én nem értek a politikához, engem untat... Azonban nyolcz nappal, mielőtt ide jöttem, kereken visszautasitottam egy szobaleány állást Labori urnál... A cselédszerzőnél ugyanezt tették összes társnőim, kikkel az nap találkoztam.

Magam sem tudom okát adni annak, hogy miért nem akarok a zsidóknál szolgálni. Pedig abban az időben, mikor ezt még megtenni lehetett, nem egy kellemes háznál voltam. Én a magam részéről nem tudok különbséget tenni a keresztény és zsidó asszonyok között... Ha rosszak, akkor egyformán rosszak mindannyian... A lelkület nincsen valláshoz kötve, annak semmi köze ehhez... A zsidók talán több lármát csapnak... talán jobban fitogtatják pénzüket, hogy magukra tereljék a figyelmet... ennyi az egész...

Habár sokat beszélnek szervezési tehetségükről és fösvénységükről, én azt állitom, hogy a cselédnek a zsidó háznál jobb dolga van, mint a keresztény háznál, náluk többet lehet keresni.

József ur azonban erről még hallani sem akar... Szememre vetette, hogy rosszul fogom fel a hazafiságot, hogy rossz franczia vagyok. Aludni ment egy kemény kirohanás után, melyben vérfürdőt és mindenféle leirhatatlan borzalmakat jósolt.

Marianne tüstént elővette a szekrényből a pálinkás palaczkot. Szükségünk volt egy erősitőre, a beszélgetést más tárgyra tereltük... Napról-napra bizalmasabb lett hozzám, elmesélte fiatal korát, küzdelmét a létért. Még egészen gyermek volt, mikor Caen-ben egy dohány tőzsdében szolgált. A segéd elcsábitotta... Csinos gyermek arczu, szőke szakállas fiu volt... Urnője egyszerüen elcsapta, mikor szerelmének következménye már takarható nem volt... Egy szép napon az utczán találta magát, kereset nélkül... Éhen halt volna bizonyára, ha az orvostani intézetben helyet nem kapott volna barátjának közbenjárására...

- Oh igen!... szólt Marianne... én szurtam le a házi nyulakat... a laboratóriumban az indiai malaczokat...

Marianne bizonytalan mozdulatot tett a levegőben, mintha egy szomoru látományt akart volna elüzni szemei elől... Siránkozó hangon válaszolt:

Itt van az ősz. A korai fagyok már vörösre festették a növények leveleit. A dahliák, azok a szegény dahliák, melyek szégyenkező tanui voltak Monsieur gyámoltalan tehetetlenségének, ott feküsznek leforrázva a vértől, nem különben a karcsu napraforgók a konyha bejárata előtt. Az üres virágágyakban csupán egy-két geránium látható még, a többi eltünt vagy elfagyott. Mauger százados kertjében még nagyobb a pusztulás. A keritésen át láttam, hogy minden dohány szinü.

A fák már sárgulni kezdenek a mezőn, a száraz levelek hullnak a galyakról. Az ég fakó szint öltött. Négy napon át sürü szürke köd tartotta megszállva a vidéket. Még délután sem engedett... Most hideg eső esik, melyet erős északi szél vág az ember arczába...

Ah! Igazán nem sokat szórakozunk. Majd megfagyok a szobámban. A rothadt ablakfák mellől, kegyetlenül fuj be a szél. Az eső becsepeg a tető hasadékain át. Tessék elképzelni, hogy ehhez a mulatsághoz a vihar által felszakgatott cserepek kongása szolgáltatja a zenét; ezt a pokoli tivornyát. Mintha ütemszerüen kisérné a tető gerendázatjának recsegése, ropogása... Minden rábeszélő tehetségem mellett is csak nagy nehezen sikerült meggyőzni Madame-ot, hogy holnapra sürgősen hivassa el a bádogost... Kályhát eddig még kérni sem mertem, bár fázékony vagyok; érzem, hogy nem sokáig fogok fűtés nélkül meglenni. Az ablakfák mellett tátongó nyilásokat valahogy betömtem... Ah! De itt van még a szélkakas a fejem alatt, milyen keservesen nyöszörög rozsdaette tartóján, mintha urnőmet hallanám keseregni a folyosón...

Az első kétségbeesés szülte rossz benyomás elmosódása után lecsillapodtam én is, ma már kissé nyugodtabban tudok gondolkodni.

Látogatók ide egyáltalában nem járnak. Mintha el volna átkozva ez a ház. Az ember csak nagy ritkán hall valami ujat... Teljes egyhanguságban tünnek el a napok, mindig ugyanazon arczokat látom, mindig ugyanazt a munkát végzem... Magam is csendesebb lettem, mióta itt vagyok... Még a szerelemre sem gondolok, cseppet sem érzem hiányát... Monsieurről teljesen lemondtam, nem törődöm vele többé... Monsieur mindig terhemre van, de még haragszom is rá, mióta urnőm előtt annyira lerántott... ő azonban most is a szoknyám körül settenkedik, a mikor csak teheti a közelembe furakodik...

Mióta a napok rövidebbek lesznek, Monsieur dolgozó szobájában tölti az ebéd előtti időt... tudja az ördög, hogy mit csinál ott... annyit láttam, hogy elsárgult papirokkal babrál, vagy régi vadász képeket nézeget, néha mintha árjegyzékeket lapozgatna... annyi bizonyos, hogy gondolatai máshoz kalandoznak... Látni kell, mikor este bemegyek szobájába, hogy a kandallóban felélesszem a tüzet és leeresszem az ablakredőnyöket. Rögtön felugrik székéről, köhög, tüsszent, megbotlik a székében, szóval elkövet minden képzelhető ostobaságot, hogy figyelmemet magára vonja... Az ember majd megszakad a nevetéstől... Én tettetem magamat, mintha semmit sem hallanék, semmit sem látnék. Büszke önérzettel végzem dolgomat, eltávozom anélkül, hogy még egy szóra is méltatnám...

- Monsieur nagyon jól tudja, hogy én csak a fajta közönséges leány vagyok...

- De az ördögbe, Czeleszta!... Lássuk csak Czeleszta... Hallgasson ide egy pillanatra...

Nem tehetek róla... az orra alá dörgöltem mindazt, a mit rólam Madame-nak mondott... Semmi mulatságot sem találok abban, hogy felcsavarjam a fejét...

Most már nagyon unom magamat itten... A legnagyobb baj talán az, hogy semmi sem érdekel... Vajjon mi okozhatja ezt? Talán ennek az unalmas vidéknek poshadt levegője, vagy a tul nehéz táplálkozás?... Egészen el vagyok kábulva, még gondolkodni sem tudok... Ha másra nem, arra mindenesetre jó az, hogy elaltassa érzékenységemet, igy legalább könnyebben türöm Madame szemtelenségeit... Ennek az állapotnak köszönhetem azt is, hogy esténként szivesen beszélgetek el Marianne-al. Most már József ur is velünk marad, mintha kedve telne abban, ha velünk társaloghat... Hiuságomat ingerli ama tudat, hogy József ur talán megszeretett... Oh, Istenem... igen, már ennyire sülyedtem... Regényeket olvasok folytonosan... folytonosan... Ismét előszedtem Bourget Paul-t... Ah! Ma már nem kérnék tőle a lélektanba vágó felvilágositásokat... Már nem lelkesülök annyira könyveiért, mint azelőtt... Mintha hamis hangot adnának következtetései... Az ő munkái abban a lelki állapotban iródtak, melyet a fényűzéssel és gazdagsággal való állandó érintkezés szül... nagyon jól ösmerem ezt az érzést, engem is elfogott, engem is elkábitott. Azóta alkalmam volt meggyőződni arról, hogy a szivnek és léleknek semmi köze sincs ahhoz az állapothoz, igy tételei sem lehetnek helyesek...

Egybe alig tudok beletörődni. Abba, hogy Párisból soha sem kapok hireket. Reggel szuró fájdalmat érzek szivemben a postás láttára... engem már talán mindenki elfelejtett... ez legjobban hozza eszembe elhagyatottságomat... Hiába irtam régi társnőimnek, hiába Jean urnak; hiába könyörögtem nekik, hogy keressenek nekem egy megfelelő, ha mindjárt szerény helyet is Párisban... Egyik sem, egyik sem válaszol... Sohasem gondoltam volna ennyi közönyre, ennyi hálátlanságra...

Ez arra kényszerit, hogy még jobban ragaszkodjam ahhoz a mim maradt: a multnak emlékeihez. Emlékeimben a boldogság felülmulja a szenvedést... Ebben látom biztositékát annak, hogy még számithatok valamire az életben, hogy bukásom még nem végleges... Kis szobám falán át hallom Marianne hortyogását... Mintha ő képviselné a lemondás teljes jelen keserveit... Teljes lelki erőmből iparkodom azon, hogy elnémitsam ezt a zajt, multam hangos boldogságának emlékével. Szenvedélyesen ragadom meg ezt a multat, hogy széjjelszórt romjaiból alkossam meg egy mosolygó jövő képét.

Ma éppen október hó hatodika van. Emlékekkel teli nap ez nekem... Már öt éve, hogy főszereplője voltam annak a szomoru történetnek, melyet alább fogok elmondani. Élénken emlékezem, még a legcsekélyebb részletekre is... A történetnek egy nékem édes és kedves halottja is van... Tehát azzal öltem meg, hogy életében tul sok boldogságot, tul sok örömet akartam neki szerezni... Öt év óta ez lesz az első október hatodika, hogy sirja nem fogja az én virágaimat látni... De az élő virágoknál, melyeket ma nem teszek le koporsójára, egy maradandóbb csokrot fogok kötni... ez a csokor édesebb illattal fogja körül övezni emlékét, mint azok a temetőbeli virágok... Ezeket a virágokat egyenként fogom tiszta szivem kertjében szedni... ebben a kertben az érzékiség mulandó szegfüje mellett hajt a tiszta szerelemnek örökké fehér liliomja is...

Szombaton történt, még ma is emlékezem rá... A Colisée utczabeli cselédszerzőnél, hol szolgálat nélkül lévén, mindennap megfordultam, bemutattak egy gyászruhás urnőnek... Életemben soha sem láttam oly kedves arczot. Az első pillanatra már mély rokonszenvet éreztem e kellemes modoru, édes szavu nő iránt... A legnagyobb előzékenységgel fogadott, szinte felmelegedett a szivem:

- Édes gyermekem, Paulhas-Durand asszony (ez az üzlettulajdonos neve) magáról igen dicsérőleg nyilatkozott... Ezt a dicséretet ugy hiszem, meg is érdemli, mert arcza őszinte jó kedélyre vall. Annyit mondhatok, hogy nekem nagyon tetszik... Nekem egy teljesen megbizható és áldozatkész személyre van szükségem... Ah! Tudom, hogy igen nehéz dolgot kérek... mert végre is maga engem nem ösmer, tehát semmi oka sem lehet arra, hogy nekem áldozatot hozzon... Ha elmondom a helyzetet, tüstént meg fog érteni... De ne maradjon állva, édes gyermekem... jöjjön, üljön le ide mellém...

Egy jó szóval engem rögtön meg lehet nyerni... Elég már annyi is, ha nem tekintenek valami közvetitő féle teremtésnek a kutya és kajdács között, ha nem bánnak velem ugy, mint az állattal szokás... az én szivem igen hálás tud lenni... Egy varázsütésre eltünik a haragom, a gyülöletem, ha valaki hozzám azon a hangon beszél, mint az embernek emberhez illik... én képes vagyok ilyenkor a legmagasztosabb önfeláldozásra... Azt is tudom tapasztalatból, hogy csupán a szenvedők ereszkednek le hozzánk, mert egyedül a fájdalom tünteti el a társadalmi osztályok válaszfalát... A boldogok jóságában mindig van valami tolakodó szemtelenség!...

Őszinte lelkesedéssel válaszoltam. Eme körülmény nem kerülhette el figyelmét:

- Ime itt van... Engem nagyon megviselt a sors... Kedveseimet mind elvesztettem... csupán egy unokám maradt meg... Az a kérlelhetetlen betegség, mely a többieket elragadta, az ő gyenge életét is fenyegeti...

Félt kimondani annak a rettenetes nyavalyának nevét, mellére mutatott fekete keztyüs kezével, hogy megértsem gondolatját... fájdalmas hangon magyarázta tovább:

- Szegény kicsikém... Imádásra méltó, kedves egy gyermek... az én agg koromnak utolsó reménye... Nélküle egyedül maradnék... De minek is élnék én akkor itt e földön?...

Arczát elboritották az előtörő könyek... Zsebkendőjével törülgette meg szemeit...

- Az orvosok azt állitják, hogy meg lehet menteni... Hogy tüdője még nincsen egészen összeroncsolva... A legnagyobb pontossággal állapitották meg követendő életmódját, ettől sok jót várnak... Györgyöm tengeri fürdőt fog venni minden délután, jobban mondva, testét egy pillanatra fogja a vizbe mártani... Azután erős dörzsölést fog kapni egy durva szőrkefével, hogy vére forgásba jöjjön... Előirás szerint ennek végeztével egy pohár porto bort fog inni... azután fekve marad egy óráig meleg ágyában... Édes gyermekem, a mit én magától várok, az a következő: Nekem egy vig kedélyü, önfeláldozó ápolónőre van szükségem...

Nálam ez hiányzik neki legjobban... Kitünő cselédeim vannak, de mind öregek már és szomoruak... Györgyöm ki nem állhatja őket... Fekete ruhámmal, fehér hajammal még én is fájdalmas benyomást teszek rá... A legkellemetlenebb azonban az, hogy aggodalmamat nem tudom mindég eltitkolni előtte... Ah! Jól érzem, hogy talán nem egy fiatal leánynak való állás az, melyet én Györgyöm mellett magának szántam... Istenem! Még csak tizenkilencz éves!... A világ bizonyára meg fog szólni!... Én azonban nem törődöm vele... én csak az én kedves betegemmel törődöm... Én bizom magában, édes gyermekem... Remélem nem esik kifogás alá az erkölcs szempontjából...

- Oh! Madame... kiáltottam fel, bizonyos voltam abban, hogy a kétségbeesett nagymama mellett én lelkesedéssel fogom ellátni hivatalomat.

- És Györgyöm... szegény kicsikém, nagy Istenem!... Ebben az állapotban!... Ebben az állapotban, lássa édesem, még talán a tengeri fürdőnél is nagyobb szüksége van arra, hogy egy mosolygó, csinos fiatal teremtés legyen mellette... lelkétől csak ez tarthatja távol az enyészet gondolatát... erre pedig csak az képes, ki fel fogja tudni ébreszteni benne az életben maradás reményét... Akarja...

- Elfogadom, Madame... szóltam mély meghatottsággal... Biztosithatom, hogy György urat senki sem fogja jobban ápolni...

Abban állapodtunk meg, hogy helyemet még az nap este foglalom el. Houlgate-re, hol nyári lakot béreltek, két nap mulva fogunk indulni.

A nagymama nem tulzott. György ur kedves és szép fiu volt. Szakálltalan és bajusztalan arcza bájos, mint egy fiatal leányé. Hosszu, vékony ujjai vannak, kék erezetü fehér keze, szinte áttetsző. Asszonyias minden mozdulata... Tekintete azonban hogy ég!... Mély tüz fénylik kék karikával övezett, beesett szeméből, az ember érezni véli perzselő hatását... Sovány feje nagy értelmiségre vall, lelkülete érzékeny és szenvedélyes lehet... Arczán már látni a halálnak piros rózsáját!... Ugy néz ki, mint a kit nem a betegség fog megölni, hanem az életerő tultengése, az élni vágyás láza, mintha ez emésztené szervezetét, mintha ez száritaná testét!... Oh, milyen kedves és egyszersmind fájdalmas képet mutatott!... Mikor nagyanyja hozzá vezetett, épen egy kényelmes karos széken ült, szép kezében egy szagtalan virágot tartott... Nem ugy fogadott, mint egy cselédet szokás, hanem mint egy régen várt barátnőt... E percztől fogva lelkem minden szálával ragaszkodtam hozzá...

Utazásunk Houlgate-ig, valamint megérkezésünk minden felemlitésre méltó esemény nélkül történt... Minden készen volt már, mikor megérkeztünk... Csupán helyünket kellett elfoglalni... A nyári lak tágas és világos szobáival igen kellemes és derült benyomást tesz, a homlokzat felől. Széles terrasz választja el a tengertől. A vizhez kényelmes kőlépcsőzet vezet, mely a védgátba van vágva. Dagály idején egészen idáig jönnek fel a hullámok. György urnak szobája a földszinten van, gyönyörü kilátás nyilik innen a tengerre. Az én szobám, melyet az előbbitől keskeny folyosó választ el, az udvarra nyilik. Az udvar virágokkal van diszitve, itt-ott néhány gyenge rózsatő látható...

Nem tudom szókkal visszaadni örömemet, büszkeségemet, boldogságomat, azt a tiszta megelégedést, melyet éreztem, mikor láttam, hogy velem ugy bánnak, mintha a családhoz tartoznék, hogy részem van abban a kényelemben és fényüzésben, mely után annyira epekedtem... Hogyan magyarázzam meg azt, hogy egy kedves tündérnek, a jóságnak varázs szavára egyszerre megszünt a lealázás emléke, hogy szivemben egyszerre átéreztem ama kötelességeket, melyekre jóltevőm iránt vállalkoztam... Csupán annyit mondhatok, hogy teljes öntudattal éreztem a lelki átalakulás csodáját... Nemcsak a tükör mutatta, hogy szebb lettem, hanem szivemben is éreztem, hogy jobb vagyok... Eddig ismeretlen forrásokat fedeztem fel magamban... a jóságnak és önfeláldozásnak kiapadhatatlan forrását... Lelkemet csupán egy gondolat foglalta el... György urat a leggyengédebb figyelem és ápolás árán meg kell menteni a haláltól...

Az akarat szilárd meggyőződéssé vált, nem győztem eléggé vigasztalni agg urnőmet, ki gyakran napokon át sirt a szomszéd nappali szobában:

- Ne sirjon, asszonyom!... Meg fogjuk menteni... esküszöm, hogy meg fogjuk menteni... vagy bele veszek én is...

A tény az, hogy tizenöt nap mulva György ur sokkal könnyebben érezte magát. Állapotában nagy változás következett be... A köhögés rohamai ritkábban jelentkeztek... álma és étvágya javult... Éjjelenként már nem lepte meg az a bőséges és rettenetes izzadás, mely máskor egészen elgyengitette... Elég erős volt ahhoz, hogy délután kikocsikázhassunk, hogy néha kisebb sétákat tegyünk... Mintha kezdetét vette volna az ujjászületés... Az idő szép maradt, a hőséget ellensulyozta a tenger közelsége. Azokat a napokat, melyeken nem rándultunk ki; a terraszon lévő sátor alatt töltöttük. Itt vártuk be a fürdő idejét.

Mint György ur szokta mosolyogva mondani: "a mindennapos vizbe mártást". Szegény fiu mindig vig volt, soha sem tett emlitést betegségéről... a halált soha sem hozta fel... Azt a rettenetes szót egyetlen egyszer sem hallottam ajkáról...

Ezzel szemben nagyon szerette az én csevegésemet. Mindig kért, hogy beszéljek valamit. Én pedig megnyugtatva kinézése és kedvessége által, előszedtem mindent, a mi csak eszembe jutott. Ha kifogytam a vig történetekből, dalolni kezdtem... Gyermekkorom első vágyai, reményei, tapasztalataim a házaknál, melyeknél megfordultam, mind kitünő anyagot szolgáltattak az elbeszéléshez... Elmeséltem kalandjaimat, anélkül, hogy sokat takartam volna el a valóságból. György ur pedig fiatal kora daczára annak, hogy a világtól teljesen elkülönitve élt, a betegeknek tulajdonát tévő következtetési képességével megértett mindent... Gondos ápolásom és figyelmem következményekép csakhamar mély barátság fejlődött ki közöttünk... Kimondhatatlanul boldoggá tett ez a körülmény... Örültem, hogy feltárhatom valaki előtt szivemnek és lelkemnek minden titkát...

György ur szerette a verseket... Kisérve a tenger csendes morajától, a terraszon néha órákon át olvastam neki Hugo Viktor-ból... Sorra vettük Baudalaire-t, Verlaine-t, Molterlinek-et. Néha behunyta szemét, ujjait összefonta melle felett, mozdulatlanul feküdt, mintha elaludt volna... ilyenkor elhallgattam... ő azonban mosolyogva szólitott meg:

- Folytassa, édesem... Én nem alszom... Igy jobban értem azokat a gyönyörü verseket... igy jobban hallom hangját... oly szépen cseng a hangja...

Néha György ur szólt közbe... Rövid gondolkodás után, hangsulyozva a szótagokat megismételte azokat a verseket, melyek legjobban nyerték meg tetszését... Azután magyarázni kezdte nekem azoknak szépségét és tartalmát... Ah! Mennyire szerettem ezért!...

Egy alkalommal a következőket mondta, még ma is szent ereklyeként őrzöm szivemben szavait:

- A versnek az a fenséges tulajdonsága van, hogy nem kell tudósnak lenni, hogy megértsük és megszeressük... sőt ellenkezőleg... Az ugynevezett okos emberek rendszerint nem értik meg, mert tul nagy a büszkeségük... mert nem érdemesitik arra, hogy vele foglalkozzanak... Ahhoz, hogy valaki szeresse a verseket, épen csak lélek kell... egy tiszta, mocsoktalan lélek... A költő az embernek együgyü, szomoru, vagy szenvedő lelkéhez szól... A költészet számára ez biztositja a halhatatlanságot... Tudod-e azt, hogy, ha valaki érzékeny, akkor egy kissé költő is?... És te is, édes Czeleszta, hányszor mondottál már nekem oly szép dolgokat, mint egy költemény...

- Sőt ellenkezőleg!... Hiszen épen abban lelem a gyönyörüségemet, hogy te öntudatlanul mondtad azokat a szép dolgokat...

Kimondhatatlanul boldog napok voltak ezek. Bármi történjék velem az élet folyamán, ezekről megfelejtkezni soha sem fogok... Bensőmben egy eddig ösmeretlen érzés tört utat magának. Éreztem egész lényemnek megujulását. Alig ösmerek magamra, mintha nem az lennék már, a ki voltam...

Ma, mikor a balszerencse és a kétségbeesés ismét letéritettek a jó utról, be kell vallanom, hogy ha lelkemben még egy nemes érzés megmaradt, ha még most is rajongok a szépért és magasztosért, azt egyedül György urnak köszönhetem. Soha sem mertem volna ennek a naplónak irásába fogni, ha az ő emléke erre nem késztet.

Ah! Igen!... Boldog voltam... Boldog különösen azért, mert kedves betegemnél javulást tapasztaltam. Az uj életerő befolyása alatt láttam, mint élénkül meg arcza, mint fejlődik teste...

Boldoggá tett az a tudat, hogy ezt a kedvező fordulatot nekem köszönhetik... én lettem a ház beczézett tündére... Az én gondos ápolásomnak, gyengéd figyelmemnek, fiatalságomnak, vigkedélyemnek tulajdonitották a szép reményekre jogositó javulást... György urnak nagyanyja valósággal elhalmozott ajándékkal... áldotta azt a perczet, mikor házába léptem... Az anya nem lehet hálásabb a dajkához, ki tiszta és egészséges tejével visszaadta az életet beteg gyermekének... ki lelkével és vérével ragadta ki a halál torkából...

Urnőm néha megfelejtkezve rangjáról megölelt, összecsókolt, szemében a boldogság könyével szólt hozzám:

Már terveket is kovácsoltak utazásokról... azon tanakodtunk, hogy a telet hol fogjuk tölteni...

Ez a szeretet igazán megszégyenitett... Végre elhittem, hogy megérdemlem... Ha, mint mások szokták tenni, én is visszaéltem volna ezzel a jósággal.

Igen meleg napunk volt. Az ólom szinü tenger felett lomha vörös szinü felhők függtek. A tikkasztó hőségben már érezni lehetett a közelgő vihar kitörését... György ur még a terraszra sem akart menni, a szobában maradtunk... A szokottnál idegesebb volt. Ezt az állapotot én a légköri villanyosság befolyásának tulajdonitottam. Még a felolvasást sem türte...

- Elfárasztana... magyarázta betegem... Különben, érzem, hogy te sem tudnál ma teljesen olvasni...

Átment a nappali szobába. Leült a zongorához. A zongora hangja felizgatta. Visszatért szobájába, leült mellém, czeruzát vett kezébe, néhány pillanatig vázlatokat vetett a papirra. Azután eldobva a czeruzát, türelmetlen lett, zsörtölődni kezdett:

- Nem tudok rajzolni... nincs nyugtom... Kezem reszket... Nem tudom mi lelt... Te is egészen más vagy... mintha kicseréltek volna...

Végre a hintaszékbe dobta magát, szemben az ablakkal. Az ablak az öbölre nézett, helyéről láthatta a tenger sima felületét... A távolban halászbárkák iparkodtak Trouville-felé, hogy menedéket találjanak, mielőtt a vihar kitör... Szórakozott tekintettel követte a hajók mozdulatait, szürke vitorláit...

György urnak igaza volt, alig tudtam helyemen ülni... izgatottságomnak még okát sem tudtam volna adni... Azon törtem eszemet, hogy mivel szórakoztassam... Természetesen semmit sem találtam... az én idegességem pedig nem nyugtatta meg a beteget...

- Ne beszélj azért, hogy épen mondj valamit... Mire való ez a haszontalan fecsegés... Maradj itt mellettem...

Alig ültem mellette, már is arra kért, ereszteném le az ablak függönyét, mert nem birja a tenger látását türni...

- Ez a fakó szin kihoz a sodromból... rettenetes ez a tenger... Nem tudom nézni... Ma minden izgat... Semmit sem akarok látni, csak téged...

- Ah! György ur, ma nem jól viseli magát... Ez nem helyes... Ha most belépne nagymamája és ilyen állapotban találná... ismét sirni kezdene...

- Először is minek szólitasz te engem György urnak?... Tudod, hogy ez nekem nem tetszik...

A beszélgetésnek ezzel vége szakadt... Csendben töltöttük el a napnak hátra levő részét. Ez a csend fárasztó befolyással volt betegemre...

Ebéd után végre kitört a vihar. A szél dühösen üvöltött, a tenger nagy robajjal ostromolta a partot... György ur nem akart lefeküdni... Érezte, hogy aludni ugy sem tudna. Az ágyban töltött, álmatlan éjszakák pedig rettenetesen hosszuk! Ő a karos széken, én az asztal mellett ültem. Az asztalon lámpa állt, fényét zöld szinü ellenző mérsékelte. Kellemes félhomály volt a szobában. Gondolatokba voltunk merülve mind a ketten... György ur nyugodtabbnak látszott, daczára annak, hogy szemei szokatlan fényben égtek... A lámpa szelid világossága még jobban emelte szép arczának vonásait... Én kézimunkát vettem elő...

Legcsekélyebb kivánságának vagy szeszélyének én mindég engedelmeskedtem... A hálának tulajdonitottam barátságának, szeretetének gyakorta ismétlődő lelkesült kifejezését... Most is engedtem, mint máskor...

- Milyen szép kezed van!... Milyen szépek a szemeid... Milyen gyönyörü a kinézésed... milyen szép egész lényed...

Jóságomat gyakran emlegette... Eddig azonban soha sem tett emlitést szépségemről - ezzel az arczkifejezéssel legalább soha sem tette... Szavai kellemes meglepetést okoztak. Azonban önkénytelenül visszaléptem, mert lélekzete akadozott:

- Nem... nem... ne menj el... Maradj itt mellettem... egészen mellettem... Nem tudod mennyire jót tesz nekem, ha közelemben vagy... Nem sejted mennyire jól esik, ha láthatlak... Nézd csak, már egészen nyugodt vagyok... már nem vagyok beteg... Megelégedést érzek szivemben... boldog akarok lenni... igen boldog...

Illedelmesen kényszeritett arra, hogy helyet foglaljak széke mellett... Azután kérdezni kezdett:

Nyugtalanitott a szemében égő fény... félni kezdtem... Hangja akadozott... ezeket a jeleket én már ösmerem!... Az érzékeknek vágya okozza ezt a remegést a férfiaknál... Fejem szédülni kezdett... Erősen el voltam határozva, hogy meg fogom védeni szenvedélye ellen, hogy kötelességemről egy perczre sem fogok megfelejtkezni... Pajzán mosolylyal válaszoltam:

- Igaza van György urnak, nem jól érzem magamat... engedje meg, hogy felálljak...

Arcza most csaknem érintette hajamat... éreztem meleg lehelletét... mintha a halál képe surrant volna el mellettem...

- György ur!... Ah!... György ur!... Engedjen kérem... Még beteggé teszi magát... Az égre kérem!... Eresszen el...

Nem mertem hozzá nyulni, mert féltem gyengeségétől, féltem, hogy összeesik... A legnagyobb elővigyázat mellett iparkodtam kibontakozni kezéből, melylyel derekamat akarta átkarolni... könyörgésre fogtam a dolgot:

- Engedjen el, kérem!... Az nem helyes, a mit tesz, György ur!... Engedjen el...

Az erőlködés egészen elgyengitette... Karja apródonként engedni kezdett... Mély lélekzetet vett... fájdalmas köhögés vett rajta erőt...

- Ah! Most már jól vagyunk, kedves György ur... szóltam én egy anya szemrehányásának minden gyengédségével... Egészen beteggé teszi magát... miért nem hallgat a jó szóra?... Most előlről kezdhetünk mindent... Lássa ide vezet az engedetlenség!... Legyen okos, az égre kérem!... Tudja mit tenne most, ha igen kedves akarna lenni?... szó nélkül ágyba feküdne...

Derekamat eleresztette. Végig nyult a karos széken. Mialatt én feje alá toltam egy vánkost, ő szomoruan mondta:

- Bocsánatot kérni semmi oka sincs, György ur... Most azonban nyugalomra van szüksége...

- Igen!... Igen!... szólt az én édes betegem elgondolkozva, a mennyezeten azt a kerek, fényes pontot nézte, hová a lámpa üvegből törő világosság veti hullámzó sugarait... Bolondság volt tőlem azt hinni... még egy pillanatra is... hogy te engem szerethetsz... Miért szeretnél épen engem, kinek soha sem volt része a boldogságban, de annál több a szenvedésben?... Pedig ez a gondolat uj életerőt adott... Mióta itt tudlak mellettem fiatal szépségeddel... jóságoddal, azóta egészen uj szinekben láttam ezt a világot... egészen uj erőt éreztem testemben... egészen más vér keringett ereimben... Ezt természetesen csak éreztem... mert most... Hiába, én nem tehetek róla... őrült voltam!... És te... te... igazat adok neked...

Nagy zavarban voltam. Nem tudtam mit mondani, nem tudtam mit tenni... Egymásnak ellenmondó érzések keletkeztek bennem, szivem harczra kelt a kötelességtudással... Hozzá szerettem volna rohanni... egy szent kötelesség azonban visszatartott... Ostoba kifogásokat hebegtem, mert nem voltam képes egy őszinte szóra abban a küzdelemben, melyet érzelmem vivott az észszel:

- György ur kérem, térjen magához... Ne gondoljon ilyen dolgokra... Még beteggé teszi magát... Lássuk csak, György ur... legyen ismét kedves...

- Miért is szeretnél engem?... Hiszen semmi okod sincsen reá... Te engem betegnek vélsz... Attól félsz, hogy ajkam beléd oltja azt a rettenetes mérget?... hogy te is beteg leszel?... hogy te is megkapod azt a betegséget, melytől én fogok meghalni, ugye bár?... Attól félsz, hogy az én csókom a halál csókja lesz?... Igazad van...

- Ne beszéljen igy, György ur... kiáltottam fel ijedten... Az rettenetes és gonosz, a mit most mondott... Miért okoz nekem ennyi fájdalmat?... Mivel érdemeltem meg ezt?...

Megragadtam forró kezét... Föléje hajoltam... Mintha egy izzó kohót éreztem volna mellében...

- Egy csókod talán megmentene a haláltól... talán visszaadna az életnek... Ah! Te komolyan hittél a fürdők hatásában?... Te komolyan biztál abban, hogy a Porto bor visszaadja egészségemet?... Szegény kicsikém!... Én a te szerelmed verőfényében fürödtem meg... a te szeretetednek borából ittam én... ebből a forrásból meritettem erőmet... Csak azért akartam élni, csak azért akartam erős lenni, mert kimondhatatlan vágyat éreztem csókod után... Én nem neheztelek visszautasitásodért... neked van igazad... Értelek, teljesen értelek... Gyenge és félénk lelked van... olyan vagy, mint egy kis madárka, mely hol ezen, hol azon a galyon énekel... a legcsekélyebb zajra már elröpül...

- Hogy beszélhet igy, György ur?... Ez már nem szép... Mivel érdemeltem meg ezt a szigort?...

Ő azonban kiméletlenül folytatta. Semmit sem törődött az én kétségbeesésemmel.

- Mit találsz te ebben borzasztót?... Ez egy cseppet sem borzasztó... Én csak méltányos vagyok... Te azt hiszed, hogy én beteg vagyok... Te azt hiszed, hogy az ember beteg akkor, mikor szeret... Te nem tudod azt, hogy a szerelem az élet maga... az örök élet!... Igen, igen, én értem... miután a te csókod nekem életet adna... azt képzeled, hogy az neked a halált jelentené... Ne beszéljünk többet róla...

Nem tudtam tovább hallgatni. Vajjon szánalmat éreztem-e ebben a pillanatban?... Talán ennek a rettenetes szemrehányásnak, ezeknek a borzasztó és szentségtörő szóknak hallása ragadott el?... Vagy talán visszafojtott szerelmemnek ellenállhatatlan hatása alatt cselekedtem-e?... Erről sem tudok számot adni... Talán közrehatott minden ok... Ma csak annyit tudok mondani, hogy akaratlanul roskadtam le a karos székre... Kezemmel emeltem fel a gyermeknek szép fejét. Teljes önkivületben kiáltottam fel:

Ajkam ajkához tapadt egy szenvedélyes csókban. Lázas hévvel csókoltam száját, fel akartam szívni beteg melléből azt a kérlelhetetlen mérges nedvet, mely fiatal életét fenyegette... György kitárta kezeit és átölelt...

Bármennyire tépelődöm ma azon, hogy miért dobtam magamat karjaiba, kérdésemre csupán egy választ találok... György - megengedem, hogy talán ravaszságból - oly aljas érzéseket tulajdonitott nekem, hogy a következmények megfontolása nélkül, egyedül szivem sugallatára hallgatva, rögtön meg akartam győzni az ellenkezőről. Engem egy egészen tiszta és önzetlen érzés vezetett - a szánalom az iránt, kit lelkem mélyéből szerettem... Azzal a mit tettem, a következőket akartam mondani:

- Nem, azt nem hiszem, hogy te beteg vagy... nem, te nem lehetsz beteg... Hogy meggyőzzelek hitemről, ime tartózkodás nélkül szivom magamba lehelletedet... nem félek tőle, de nincs is okom félni tőle... És ha mégis beteg lennél?... Nos vedd tudomásul, hogy ha betegséged ragályos és végzetes lenne annak, ki hozzád közeledik, én nem akarom, hogy te rólam azt az irtózatos véleményt tápláld, hogy talán féltem tőled, mert féltem a szenvedéstől és a haláltól!...

Számitásomba egy rettenetes hiba csuszott. Nem gondoltam ennek az első csóknak következményeire. Nem hittem azt, hogy többé nem lesz erőm visszautasitani csókjait, hogy többé nem lesz erőm kibontakozni ölelő karjaiból... Hiába!... Elvesztem a fejemet, mihelyst szeretek valakit... Ködben forog körülöttem a világ, vak leszek... De nem csak vak, hanem részeg is... őrült és kiméletlen... A vágy hatalmába ejti egész lényemet... nem látok mást... nem gondolok másra... engedelmes és beszámithatatlan játékszer vagyok kezében... magával sodorhat a sötét bünnek legmélyebb ösvényére...

Ah! György urnak ez az első csókja!... Milyen kedves volt az ő szenvedélyes öntudatlanságában... Látni kelletett elragadtatását a nőnek és a szerelemnek váratlanul feltárt mysteriuma előtt... Irtózatos lelki furdalást éreztem, mikor az első mámor elpárolgása után tekintetem erre a beteg, kedves gyermekre esett... Mintha egy nagy bünt, egy gyilkosságot követtem volna el... Keblem mélyéből tört elő a kétségbeesés rám kiáltása...

- György ur!... György ur!... Az égre kérem... szedje össze magát... Ah! Szegény kicsikém!...

Milyen gyengéd, milyen hálás tekintettel huzódott hozzám, mintha védelmet keresett volna... A legnagyobb boldogság hangján szólitott meg:

- Nagyon boldog vagyok... ismételte... Oh! Maradj velem... Ne hagyj magamra... Egyedül talán nem tudnám elviselni édes boldogságom nagyságát...

Erős köhögés fogta el, mialatt a vetkőzésnél segédkeztem... Szerencsére csak rövid ideig tartott a roham... Bármennyire rövid volt is, mintha lelkemet tépte volna széjjel... Én lennék halálának okozója, miután enyhülést és könnyebbülést szereztem neki?... Nem hittem, hogy könyeimet képes leszek visszatartani... megutáltam magamat...

- Semmit sem tesz... semmit sem tesz... mondta mosolyogva... Ne essél kétségbe, hiszen látod, milyen boldog vagyok... Hiszen én nem vagyok beteg... Majd látni fogod, milyen jól fogok aludni... Maradj itt az ágyamnál... ne menj el...

Én azt hiszem, hogy a halálnak képe, a halálnak gondolata nem képzelt erőt kölcsönöz a szerelem szülte vágynak. Lázas önkivületben töltöttük el a következő tizenöt napot. Vége, hossza nem volt csókjainknak... Mohón habzsoltuk az élvezetet, mert kártalanitani akartuk magunkat a multért, az elveszett időért. Pihenés nélkül akartunk élni... mert az ajtó előtt várakozott már a halál...

Bámulatos változást tapasztaltam magamban... Nem csak hogy nem éreztem többé lelkiösmeretem furdalását, hanem én voltam az, ki félre lökve a legszentebb kötelességet, okot és módot kerestem arra, hogy mentől gyakrabban lehessek szobájában... Az én csókomnak pokoli varázsa volt... mint egy rájának életre ébresztő perzselése!...

Az én csókomnak rettenetesen veszedelmes és bünös ize lehetett... Tudtam, hogy Györgynek én leszek gyilkosa, ezért magamat is abba a boldogságba, abba a betegségbe akartam fojtani... Öntudatosan áldoztam fel életünket... édes gyönyörüséggel szivtam magamba a halált...

György urnak állapota apródonként rosszabbra fordult. A köhögés rohamai sürübben, erősebben és fájdalmasabban jelentkeztek... Már vért köpött... hosszu ájulások fogták el... néha halottnak képzeltük... Teste lesoványodott, arcza beesett... Az örömet, mely javulása felett a házban uralkodott, csakhamar a fájdalom váltotta fel...

A nagymama ismét a szomszédos nappali szobában töltötte idejét. Sirt és imádkozott, pihenés nélkül. Néha az ajtóhoz jött hallgatózni, figyelemmel kisérte a legcsekélyebb zajt... Ember feletti félelmet állhatott ki, mert minden perczben várhatta az utolsó rohamot... az utolsó felkiáltást... Megsemmisülését annak az utolsó reményének, mely őt e földhöz kötötte... Rögtön utánam jött, lépésről-lépésre kisért a házban, mihelyt elhagytam a betegszobát... folytonosan siránkozott:

- Tönkre teszi magát, szegény leányom... Nem töltheti minden éjszakáját Györgyöm mellett... Kérni fogok egy apáczát, hogy felválthassa... hogy kipihenhesse magát...

Én tiltakoztam az ellen... Tiltakozásomért még jobban szeretett szegény asszony... Hitte, hogy én képes leszek egy uj csodára... Nem vérfagyasztó tudat volt ez?... Én voltam az ő utolsó reménye!...

A Párisból hivott orvosok igen csodálkoztak a betegség ily gyors haladása felett... nem hitték, hogy pár hét alatt oly pusztitást vigyen véghez... A rettenetes valóságot senki sem gyanitotta... Csupán lázellenes szereket irtak elő...

Közülünk egyedül György ur tartotta meg vig kedélyét, lelkének boldogsága vissza tükröződött szemében... Nemcsak hogy nem panaszkodott, hanem folytonosan hálálkodott... Ha szólt valamit, azért tette, hogy kifejezze örömét... Szobájában este, még a legerősebb rohamok után is talált annyi erőt, hogy engem vigasztaljon...

- Boldog vagyok... Miért szomorkodol, miért sirsz?... Könyeid elrontják örömemet... azt a nagy örömet, melyet szivem jelenlétedben érez... Ah! Én biztositlak, hogy a halállal nem fizetem meg eléggé azt a kifejezhetetlen boldogságot, melyet nekem szereztél... Én már veszve voltam... A halál már bennem volt... Semmi sem akadályozhatta volna meg jövetelét... Te legalább megáldottad, megkönnyebbitetted, utolsó perczeimet... Ne sirj, édes kicsikém... Én imádlak!... Köszönetet mondok néked jóságodért...

Szerelmemnek pusztitó láza már megszünt... Lelkem mélyéből utáltam cselekedetemet, gyalázatos gyilkosságomért teljes sulyával éreztem a felelősséget. Kétségbe ejtő helyzetemben csak egy vigasztalásom maradt, az a remény, hogy kiengesztelésül én is azzal a betegséggel fogok meghalni.

Leirhatatlan borzalom fogott el, mikor György ur bár haldokolva már, még mindég engem akart csókolni, ölelni. Nem tagadhattam meg kivánságát a nélkül, hogy bünömet egy még nagyobb bünnel ne tetőzzem... különben ehhez már jogom sem volt...

Ereje már elhagyta... A legcsekélyebb izgalomra már elájult... Oh! Lesz-e számomra irgalom az égben?...

Október havában voltunk, éppen hatodikát irtuk... Az ősz enyhe és meleg maradt. Az orvosok ajánlották, hogy hosszabbitsuk meg tartózkodásunkat, mig György ur állapotában javulás áll be. Melegebb éghajlat alá akartuk vinni, délre... Betegem egész napon át nyugodt maradt... Kinyitottam a teraszra vezető magas üveg ajtót, onnan elnézte négy órán át a tengerből párolgó egészséges levegőt... A napnak élesztő melege, a szép táj viditó hatással volt kedélyére... Még sohasem volt ilyen jó kedve... Szivem összeszorult fájdalmában, többször szaladtam ki a szobából, hogy kedvemre kisirhassam magamat... rettenetes volt látni arczát, melyen már csak egy vékonyka bőr réteg fedte a csontokat...

- Nem kell! szólt György ur... Te vagy az én költeményem... Te vagy az én életemnek egyedüli költeménye!... Ilyen szépet és tökéleteset ugysem láthatok, ugysem hallhatok...

A beszéléstől eltiltották... A legcsekélyebb erőlködés már elgyengitette, rögtön köhögni kezdett. Különben már csak nehezen tudott beszélni... A mi még maradt benne az életből, akarata, gondolata, az szemének tüzében összpontosult. Mintha tekintetében égett volna lelkének minden érzékenysége... Amaz előttem örökké emlékezetes október hatodikán este, egy csepp fájdalmat sem érzett... Ah! Még most is látom. Ott feküdt ágyában, feje magasan a vánkosokon. Sovány, összeszáradt ujjaival, a kék függönynek rojtjaival játszott... Az ágy árnyékából égő szemeivel kisérte minden lépésemet. Ha rá néztem mosolygott...

A szobába tábori ágyat állitottak. Eléje spanyol falat toltak, hogy nyugodtan pihenhessek, mikor a beteg gyermek nem kivánja jelenlétemet... Nem sokat aludtam itt, mert György ur mindég látni akart... Csak akkor volt boldog, csak akkor volt nyugodt, ha maga mellett tudott...

Két órán át csendesen aludt. Ugy éjfél tájban egyszerre felébredt... Gyenge láza volt, arczának két oldalán élénkebb pir látszott... Szemem még nedves volt a könyektől, melyeket ágya mellett térdepelve sirtam. Ezt látva gyengéd szemrehányásokat tett:

- Ah! Már ismét sírtál!... Te minden áron szomoritani akarsz engem, minden áron fájdalmat akarsz nekem okozni?... Miért nem feküdtél le?... Menj és feküdj le!...

Ellenvetés nélkül engedelmeskedtem, mert veszedelmessé válhatott volna a legcsekélyebb indulat... Egy parányi izgalom már elég volt, hogy vért köpjön... György ur jól tudta ezt, a mikor csak tehette, kihasználta ezt a helyzetet...

- Ma este sem... azután holnap este sem... Te mindég ugyanazt a mondatot ismétled... Van nekem még időm várni?...

- Ah! György ur... meg akarja magát minden áron ölni? Azt akarja talán, hogy ez a gyilkosság az én lelkemet terhelje?... Azt, hogy egész életemen át üldözzön lelkiösmeretemnek büntető szózata?...

Egész életemen át!... Ime már elfeledtem azt, hogy vele akartam meghalni, épen ugy, mint ő!... Sok gyalázat van ebben az életben!...

Karja egyszerre engedni kezdett, erőtlenül hanyatlott vissza ágyára, száján a legnagyobb rémület kiáltás tört magának utat... Azután egy csomó aludt vér bugyant elő... Az ijedtségtől felugrottam, a szemben függő tükörben egyszerre megláttam vérrel befecskendezett piros arczomat... Pillanatra elvesztettem az eszemet, a szobában szaladgáltam, mint egy őrült, segélyért akartam kiáltani... Egy természetes ösztön, a félelem, hogy felfedezik bünömet, visszatartott... Bár szégyelve teszem, de be kell vallanom, hogy ebben az iszonyatos helyzetben, még arra is tudtam ügyelni, hogy biztonságomról gondoskodjam... ez állitott meg az örvény szélén, melybe fej nélkül rohantam... átvillant agyamon, hogy ebben az állapotban nem ereszthetek be senkit a szobába... megértettem, hogy előbb el kell tüntetni egyet mást...

Ó emberi gyarlóság!... Tehát volt valami, ami legyőzte fájdalmamat... a mi el birta velem felejtetni azt a pótolhatatlan veszteséget, mely e perczben ért... az elővigyázat!... Hogy takarva maradjon az undoritó bün, melyet elkövettem!... Volt annyi lelkierőm, hogy felnyissam előbb a nappali szobának... azután az előszobának ajtóját... Megnyugtatva tértem vissza... sehol semmi nesz... Mindenki aludt az egész házban... Oda léptem az ágyhoz... Felemeltem szegény György urnak testét, mint egy pelyhet... fejét kezem közé szoritottam... A vér tovább csepegett száján át... a tüdőből jött, oly hangot adott, mint mikor egy palaczkból töltünk folyadékot... szeméből csak egy vöröses fehér sávot lehetett látni pillái alatt...

György nem válaszolt kiáltásomra, könyörgésemre... Nem hallott semmit... Ő már nem hallhatta a mi kétségbeesésünket...

Eleresztettem testét, mely tehetetlenül hanyatlott vissza az ágyra... Eleresztettem fejét. Feje nehézkesen esett a vánkosra... Kezemet tettem szivére... szive már nem dobogott többé...

Borzadalmas volt ezeknek a néma ajkaknak csendje... ennek a véres tetemnek mozdulatlansága... Megtörve fájdalmamnak marczangoló kinjától, összerogytam eszmélet nélkül...

Nem tudom, meddig tartott ájulásom!... Hány perczig, vagy hány óráig... Felébredve tüstént eszembe jutott, hogy rendet kell csinálnom a szobában... Arczomat megmostam... átöltözködtem... Igen, volt annyi bátorságom, hogy eltüntetessek minden gyanus jelet... Mikor ezzel elkészültem, fellármáztam a házat... A rettenetes hirt bekiáltottam minden szobába...

Ezt az éjszakát soha sem fogom feledni... Nincsen a pokolnak az a kinja, melyet át ne éreztem volna...

A mai vihar eszembe hozta azt a napot... A szél éppen ugy üvölt, mint akkor, mikor ezen a fiatal testen kezdtem meg sorvasztó munkámat. A szélvész süvitése a kert fái között, eszembe hozza a háborgó tenger moraját a Honegate-beli nyári lak terasza alatt.

Visszaérkezve Párisba, György ur temetése után, a szegény árván maradt nagymamának könyörgése daczára elhagytam helyemet... Menekülni akartam emlékeimtől, magamtól... Nem tudtam volna elviselni agg urnőmnek látását, könyeit... Nem tudtam volna látni fájdalmát... Nehezemre esett hallani hálálkodását... Szegény asszony sirva borult a vállamra, könyörgött, hogy ne hagyjam el... Kedves leányának szólitott... Hogy tudtam volna elviselni ennek az élő fájdalomnak képét!... tizenöt nap alatt, melyet nála töltöttem, hányszor akartam térdre esni előtte és bevallani mindazt, a mi elviselhetetlen teherként nyomta bűnös lelkemet!... Hányszor akartam könnyiteni magamon egy őszinte önvádolással!... De mit használt volna ez?... Vajjon tudtam volna-e ezzel enyhiteni szenvedését?... Semmi esetre sem!... Ezzel legfeljebb egy még élesebb fájdalmat okoztam volna neki, felébresztettem volna benne azt a rettenetes gondolatot, hogy kedves gyermeke az én közbejöttöm nélkül bizonyára még ma is élne!... E helyütt még azt is be akarom vallani, hogy ehhez soha sem lett volna bátorságom... Szeretve, tisztelve, ajándékokkal gazdagon elhalmozva, távoztam el tőle...

Távozásom napján, éppen mikor Paulhat-Durand asszonytól, a cselédszerzőtől jöttem ki, a Champs-Elisées sarkán botlottam egy régi inas ösmerősömre, kivel hat hónapon át szolgáltam egy házban... Már vagy két éve, hogy nem láttam... A kölcsönös üdvözlések után tudtomra adta, hogy ő is helyet keres. Pénze azonban bőven van, igy nem nagyon siet...

- Ez a kedves Czeleszta - szólt örülve a viszontlátásnak - mindég olyan jól néz ki...

Barátom kedves és vig fiu volt... szerette a mulatságot... Mindég volt egy jó terve:

Nagy szükségét éreztem a szórakozásnak, egy csomó makacs gondolatot akartam magamtól elüzni... ajánlatát elfogadtam...

Karját nyujtotta... Elmentünk a Cambou utczába, egy ösmert borkereskedőhöz... Eleinte szinte rosszul esett hallani otromba tréfáit, csipős megjegyzéseit... Hiába, a jó is ragadós... a hiba csak ott van, hogy a rossz erősebb vonzerőt gyakorol lelkületünkre... Ebből magyarázom azt, hogy mihelyt belemelegedtem a társalgásba, tünedezni kezdett bensőmben a sikamlós beszédek iránt táplált ellenszenvem... Hogy igazat mondjak, ennek a borotvált képü, hazug és alattomos vonásu inasnak arczában a saját képmásomat véltem látni... A rabszolgaság, melyben élünk, a harcz, melyet szünet nélkül kell folytatnunk kenyéradónkkal, kivétel nélkül megront minket...

Ebéd után sétálni mentünk a bulvárra... Megnéztünk egy cinematograph-ot. Fejemet kissé elkábitotta a jó saumur-i bor. A terem homályában megfogta derekamat, csókot nyomott nyakamra, mialatt a közönség lelkesült tapsvihara közt vonult el szemeink előtt a dicsőséges franczia hadsereg... Kalapom majd leesett fejemről, felsikoltottam...

- Elragadó szép vagy... sugta fülembe. - Lelkemre mondom... kitünő illatot használsz...

Visszakisért szállodámhoz... A kapu előtt megállottunk mind a ketten... Ostoba képet vághattunk... Ő botjának végével ütögette czipőjének hegyét... Én lehajtott fejjel álltam, kezemet muffomba dugva czipőm sarkával egy darab narancshéjat tapostam szét...

- Ah nem! vágott szavamba barátom... Engedd meg, hogy felkisérjelek... Már oly régen nem láttalak...

- Mondd hát!... Mi bajod van?... Talán bánkódol valaki után?... Ne félj semmit!... Majd megvigasztallak én...

Együtt mentünk fel a szük falépcsőn... Rossz szagu, serczegő olajos mécses szolgáltatta a világosságot... Barátom köhögött egyet, hogy nyomatékot öntsön fellépésébe... Az én szegény szivem telve volt utálattal magaviseletem iránt...

Milyen nagy külömbség van e szálloda és a houlgate-beli nyári lak között... Ha eszembe jutnak ama virágos és diszes paloták, melyekben a Lincoln-utczában laktam... Oh Istenem! Légy irgalmas az én nyomorult lelkemnek!...

A javulás utjáról ismét letértem a piszok utvesztőjébe... Ujra rabja lettem rossz hajlamaimnak... Ocsmány élet az, mikor az ember a legnagyobb kényelemből pottyan az utcza közepére, hogy egy szerencsés véletlen ismét visszahelyezze oda, hová vágyódik...

Különös dologról kell emlitést tennem!... Szerelmem mámorában, mikor kész voltam a legnagyobb áldozatra, egy cseppet sem féltem attól, hogy György urnak betegsége rám fog ragadni... Ma pedig borzalommal gondolok arra az eshetőségre, hogy talán csókjaimmal szivtam fel magamba annak a pusztitó nyavalyának csiráját...

Rémületbe esem már a legcsekélyebb rosszullétre, egy apróságban már rettenetes következményeket látok... Hányszor ébredtem fel álmomból hideg verejtékkel homlokomon!... Szüntelenül vizsgálgattam magamat, mellemben gyanus fájdalmat véltem érezni!... Köpetemben véres fonalakat fedeztem fel... Addig figyeltem érverésemre, mig csupa képzelődésből lázat kaptam... A tükörben, mintha beesett, láztól foltos arczot láttam volna... Végre azután egy tánczmulatságból hazatérve megfáztam... erős náthát és tüdőhurutot kaptam... Már kiteritve láttam magamat az ijedtségtől... Sietve tettem egy kegyeletes fogadalmat, felgyógyulásom esetére... Miután azonban a helyett, hogy meghaltam volna, napról napra egészségesebb lettem, csakhamar megszünt aggodalmam is...

Mult év október hatodikán szokásom szerint virágokat tettem György ur sirjára... A montmartre-i temetőben feküdt... A hosszu fasorban egyszerre magam előtt láttam agg urnőmet... Ah! Mennyire megöregedett!... Milyen öreg lett a két cseléd is, ki vele ment... Kezükben tartottak egy fehér és vörös rózsákkal diszitett pompás koszorut... Lépéseimet meglassitottam, mert nem akartam, hogy felismerjenek... Menedéket kerestem egy magas siremlék mögött, meg akartam várni, mig a szegény asszony leteszi virágait, lemorzsolja imádságát... Mellettem jöttek vissza, csendesen sirdogálva... Még jobban elbujtam... Égő fájdalmat éreztem szivemben, mintha lelkiösmeretemnek életre kapott kisérteteit láttam volna magam előtt elvonulni... Vajjon megösmert volna-e?... Alig hiszem!... Nem néztek sem jobbra, sem balra, tekintetük a földre volt szegezve... Merően néztek maguk elé, mint a vakok... Ajkuk mozgott anélkül, hogy egy szót is lehetett volna hallani... Mintha három meghalt lelket láttam volna magam előtt, kik eltévesztve utjokat a temetőben, most sirjukat keresik... Ujra átéltem emlékemben azt a rettenetes éjszakát... láttam vértől piros arczomat... György haldokló szemének megtört fényét... Hideget éreztem szivem körül... Végre eltüntek a temető fái között...

Hol lehet most ez a siralmas három árnyék?... Talán még nem haltak meg egészen!... Talán még bolyongtak nehány napon és éjjelen át; talán már meglelték azt a csendes és nyugalmas helyet, mely után annyira epekedtek!...

Egyre megy!... Mégis csak ostoba gondolat volt az öreg nagymamától, hogy egy fiatal leányra bizott egy oly csinos fiatal embert, mint. György urat!... Igazán csodálatba ejt, ha arra gondolok, hogy sohasem gyanitott semmit!... hogy sohasem látott semmit... hogy sohasem vett észre semmit!... Ah! Most már meg lehet mondani... egy cseppet sem voltak ügyesek az öregek... Még nem volt fogalmam ilyen bizalomról!...

A multkor megpillantottam Mauger százados urat, a keritésen át... Egy virágágy mellett kuporgott, növényeket ásott ki. Mihelyt észrevett, tüstént hozzám jött beszélgetni. Már elfeledte kedvencz állatkájának halálát... Igen vig volt. Nevetve mesélte, hogy ma reggel nyakon csipte Lanlaire-ék macskáját... Nem lehetetlen, hogy a macska boszut fog állni a menyétkén.

- Ez már a tizedik - kiáltotta - melyet elfogok... Fekete kezeit dörzsölgette örömében, arcza kegyetlen étvágyra vallott... Ah! Ez sem fogja többé beronditani virágágyaimat... ez sem fogja többé kikaparni növényeimet!... Bár meg tudnám fogni a maguk Lanlaire-jét és feleségét!... Ah! A gazemberek!... Ah!... Ah!... Ez lenne csak nagyszerü!...

Hangos nevetésbe tört erre a gondolatra... Egyszerre hozzám fordult, szemei csintalan fénynyel égtek:

- Miért nem tesz csalánport az ágyukba?... Ah! A piszkosak!... Szivesen adnék magának egy dobozra valót belőle!... Ez lenne csak nagyszerü!...

A mult héten többek között egy sündisznót fogott a tüzifa alatt. Meg akarja szeliditeni... Bourbaki-nak keresztelte... Milyen nagyszerü gondolat ez is!... Kedves és mulatságos állat, különösen, mert mindent megeszik!...

- Ugy van!... kiáltott hangosan... Ez a sündisznó egy nap alatt evett beefsteak-et, bárányt babbal, sós szalonnát, groji sajtot és becsinált gyümölcsöt... Nagyszerü egy állat... Soha sincs jóllakva... Mindent eszik ő is... éppen, mint én!...

Ebben a pillanatban ment el mellettünk a századoséknak fiatal inasa. Taligát tolt maga előtt, a szemetet vitte a trágya dombra...

Miután kérdésére felvilágositottam, hogy Monsieur vadászni ment, Madame a városban van, Józsefet pedig elküldték valahová, Mauger ur kiszedte a taligából a köveket és kemény tárgyakat. Egymás után dobálta át a mi kertünkbe. Hatalmasan orditott minden dobásnál:

- Itt van még ez is!... Itt van még több is!... Adhatok még akár mennyit!...

A veteményes ágyat csakhamar elbontotta az átdobott törmelék... A százados ur nagy örömet érzett sikerült csinje felett... Azután megpederve hosszu, őszülő bajuszát, hóditó mosolylyal fordult felém:

- Czeleszta kisasszony... kegyed kétségkivül szép leány!... Látogasson meg, mikor Róza egyszer nem lesz itthon... hein!... Ez nagyszerü egy gondolat!...

Végre valahára megérkezett Jean urnak levele. Tartalma meglehetősen száraz. Az ember azt hinné, hogy mi soha sem voltunk jó barátok. Egy barátságos szó, még egy gyengéd czélzás sincsen benne régi emlékeinkre!... Magáról beszél az első betütől az utolsóig... Ha hitelt adhatok annak, a mit ir, akkor neki most kitünően megy dolga... Ezt ki lehet érezni abból a büszke és hideg hangból is, melyet levelében velem szemben használ... Soraival, ugy látom, bámulatba akar ejteni... Szép fiu létére igen hiu volt!... Ennyi önhittséget azonban még sem tételeztem fel nála... Hiába, a férfiakat megrontja a siker, a dicsőség!...

Jean még most is inas Fardin grófné házánál. A párizsi asszonyok közül pedig e perczben a grófnéval foglalkoznak legtöbbet a napilapok... Jean pedig nem csak inas, hanem egy személyben még politikai tüntető és royalista összeesküvő is... Együtt tüntet Copée-vel, Lemaitre-el, Quesnay de Beaurepaire-vel. Az összeesküvés terén követi Mercier tábornokot, hogy megbuktassa a köztársaságot. A mult esték egyikén elkisérte Coppée-t a "Franczia Haza" egyesület gyülésére. Ott állt egész este a nagy hazafi háta mögött az emelvényen, kabátját tartotta... Azt az egyet különben elmondhatja magáról, hogy kora minden nagy emberének tett már ehhez hasonló szolgálatot. Ez már nyomot fog hagyni élettörténetében... Egy másik esetben a grófné egyenes rendeletére vett részt a Dreyfuss-párti közönség gyülésén... Itt le is tartóztatták, mert pereskedést idézett elő... Tele torokkal kiabálta: "Éljen a király! Éljen a hadsereg! Le a zsidókkal!..." Fardin-né asszony azzal fenyegetődzött, hogy meginterpelláltatja a kormányt inasa érdekében... Ez használt, Jean urat rögtön szabadon eresztették... Jól sikerült megbizását azzal jutalmazta a grófné, hogy fizetését husz frankkal emelte fel... Meyer Arthur ur még a nevét is hozta a "Gaulois"-ban. Száz frankkal szerepel még a "Libre Parole gyüjtő ivén Henry ezredes számára... Coppée jegyzett helyette... Coppée választotta meg a "Franczia Haza" czimü egyesület tiszteletbeli tagjává is... Nagyszerü egy társaság van itten, a tagok névsorában található a párizsi főuri házaknak összes személyzete... Együtt szerepelnek a grófok, marquis-k és herczegekkel... Tegnap reggelinél Mercier tábornok következőket mondta Jean urnak: "Hogy érzi magát, kedves Jean?..." kedves Jean!... Guérin Gyula az "Anti-juif"-ben czikket közölt a következő czim alatt: "Még egy áldozat!" Ebben irja, hogy: "A mi tisztelt elvtársunk... Jean ur..." Forain személyesen kérte, hogy üljön neki képéhez, melylyel a haza fogalmát akarja szimbolizálni... Forain ur azt tartja, hogy pompás feje van hozzá!... Ha elgondolom, hogy Jean urat mennyire szeretik, mennyire tisztelik, ha elgondolom azt, hogy milyen szép keresete lehet, igazán elfog a sárga irigység... Ha nem hazudik, mikor azt állitja, hogy Mercier tábornok tanunak fogja hivni a legközelebbi Zola per alkalmával... a vezérkar éppen most késziti elő... akkor Jean ur kész nagy ember lesz... akkor már semmi sem fog hiányozni dicsőségéből...

Ma a hamis tanuk szerzése foglalkoztatja a magas társaságot... ez most divatban van... Az emberek minden követ megmozditanak, hogy elnyerhessék ezt a nagy kitüntetést... Ma ez a legbiztosabb ut a hirhez, a dicsőséghez... Jean ur észrevette, hogy a Champs-Elisées negyedben szerepet játszik... Mikor este lemegy a kávéházba a "Francois I-er" utcza sarkán, vagy mikor sétálni viszi a grófné kutyáit, az emberek egymást figyelmeztetik az én derék barátomra... Ebből érthető lesz, hogy ő is előfizetett az "Argus de la Presse" czimü lapra, melyet hires urnője is járat. Igéri levelében, hogy el fogja nékem küldeni azokat a czikkeket, melyeket róla fognak irni... Csupán ennyit lehet érteni, mert nagy elfoglaltsága mellett más egyébre nincsen idője... Később talán majd tehet valamit... "Mikor majd mienk lesz a hatalom" irja levelében...

Én csak magamat okolhatom azzal, a mi velem történik... én soha sem tudtam magamat vezetni... soha sem tudtam helyesen gondolkodni... ész nélkül dobattam ki magamat a legjobb helyekről... Ma talán én is barátja lennék Mercier tábornoknak, Coppée-nek, Dérouléde-nek, ha ostoba nem lettem volna... és habár leány vagyok... talán az én nevem is ott tündökölne a Gaulois hasábjain... Be szép egy álom!...

Sirni szerettem volna a levél olvasása után, mert érzem, hogy Jean ur semmit sem törődik velem... én már nem számithatok támogatására... sem az övére, sem a máséra!... Még emlitést sem tesz arról a személyről, ki ma engemet helyettesit... Ah! Innen látom őket abban a jól ösmert szobában, hogy csókolódznak, hogy ölelkeznek!... Most bizonyára azzal a nővel megy szinházba és a tánczmulatságokra!... Elvesztve pénzét a lóversenyen, hányszor jött haza garas nélkül... még most is magam előtt látom, mikor barna szinü felöltőjében, fején fekete kalappal lépett hozzám... hányszor sugta könyörögve, "Czeleszta, add ide órádat, apró ékszereidet, hogy becsaphassam!"... Oh, a gyalázatos!... Most persze mint royalista tüntetőnek és összeesküvőnek uj szarvai nőttek... A sziv dolgában, pedig valószinüleg magasabb eszményeket keres!... Még be fogja látni tévedését!...

Nekem ugy tetszik, hogy életemre egy végzetszerü balszerencse nehezedik... Tehetek én bármit, hat hónapon tul egy helyemen sem fogok maradni... Ha nem nekem mondtak fel, akkor én távoztam el... Érthetetlen és szomoru dolog ez... Nyughatatlan természetem mindég uj vidékek felé hajtott... azt hittem, hogy talán "máshol" fognak testet ölteni reményeim és álmaim... ez az örökös "máshol" tette tönkre életemet!... Oh Houlgate!... Te raboltad el nyugalmamat!... Lelkemet folytonosan háborgatja egy kényszerü érzés, mely kifejezhetetlen nyugtalanságot okoz nekem... ki szeretném magamat ragadni abból az erkölcsi posványból, melyben fetrengek... égető szükségét érzem a javulásnak!... Ha nem csalódom, nekem sokat ártott az, hogy bepillantást nyertem abba a világba, melyben tiszta és nemesen gondolkodó szivek is vannak... Ah! Milyen kétségbeejtő az ut az ösmeretlen felé!... Az ember siet, siet, de nem tudja hová ér!... Nézd azt a tündöklő látóhatárt... Kék, rózsaszinü és üde, könnyü és légies, mint egy álom... Milyen édes lehet ottan élni!... Ha közeledel és végre oda érsz... nem találsz semmit!... Legfeljebb homokot, kavicsot és néhány szomoru kinézésü házat... Fejed felett szürke, ködös az ég is, a világosság alig hatol át rajta... Ott sincs semmi... Abból, a mit kerestél, egy porszemet sem találsz meg... Egyébiránt én sem tudom megmondani azt, a mit kutatok... még azt sem tudom, hogy tulajdonképpen ki vagyok én...

A cselédet nem számitják a rendes emberek közé!... Ez egy különleges élő lény, ki a legkülönbözőbb darabokból van összeállitva anélkül, hogy alkatrészeit összeegyeztetni lehetne... A teremtésnek leghaszontalanabb embere egy emberi alakba bujtatott szörnyeteg...

Nem tartozik a néphez, melyből származott... de nem tartozik a polgári osztályhoz sem, melyben él... Öntudatlan erejét és nemes gondolkodását attól a néptől örökölte, melyet megtagadott... A polgárságtól tanulta el az aljas és bünös hajlamokat, de nem tudta megszerezni az eszközöket azoknak kielégitésére... Felszivta a magasabb társadalmi osztályok rossz tulajdonságait, bünös étvágyát, de hiányzik hozzá a gazdagság, mely mentségül szolgálna... Megromlott lelkülettel él embertársai között, mert a gonosz példák elkoptatták szivének érzékenységét... Emlékeinek mélyében is csak piszkot kavar fel, folytonosan szenved, de nem tudja okát adni... itt csetlik-botlik a földön, mint egy emberi lénynek torz árnyképe... Gyakran nevet, de nevetése hamis hangot ad, erőltetett... Ezt a nevetést nem az öröm, nem a teljesült remény idézte elő... ez a nevetés magán viseli a titkolt harag jellegzetességét... a méregnek keserü és fanyar izét... Talán jobban tenném, ha sirnék!... Különben magam sem tudom!... Én nem bánom, történjék, a minek történni kell!...

De nem történik semmi... soha semmi... Ezt nem tudom megszokni. Az élet egyhangusága és mozdulatlansága az, a mit legkevésbé tudok elviselni... El szeretnék menni innen... Elmenni?... De hová, és hogyan?... Ezt magam sem tudom, tehát maradok!

Madame is mindég ugyanaz marad... Most is olyan gyanakodó, kemény szivü, durva teremtés, mint azelőtt volt... Legalább egyszer láttam volna mosolyogni az örömtől!... Monsieur régi foglalkozása után látott... Ha nem csalódom haragszik rám szigoruságomért... az ő haragja, hála Istennek, cseppet sem veszedelmes... Reggeli után már felkapja fegyverét, elmegy vadászni... csak késő este tér haza... Már kilencz órakor lefekszik... Még most is olyan nevetséges és tehetetlen... Hizni kezd... Hogy élhetnek ilyen gazdag emberek ilyen szomoru életet!...

Már többször gondolkoztam Monsieur felett!... Mit csináltam volna vele?... Nem telt volna benne valami nagy örömem, különben pénze sincs... De Madame sem féltékeny!...

Észbontó hatással van rám a csend, mely itt uralkodik... Ezt képtelen vagyok tovább türni... Pedig akaratom ellenére már én is ugy járok a levegőben, mint egy kisértet... legalább igy állitja József ur... Mikor végig lebegek a homályos folyosókon, a hideg és nedves falak mentén, lelkemre mondom, én is azt hiszem néha, hogy egy szerencsétlen visszajáró lélek vagyok... Egyszer még megfulladok ide bent!... És mégis maradok!...

Egyedüli szórakozásom, hogy vasárnaponként felkeresem a füszerkereskedőnél Gouin asszonyt... Az undor távol tart tőle, de a kiváncsiság visszavisz hozzá... Ott legalább együtt vagyunk mindannyian... Lármázunk, pletykázunk, közben egy pohár édes pálinkát is iszunk... Itt töltöm el szabadidőmet... Az idő azonban mulik... Mult vasárnap rögtön feltünt nekem, hogy hiányzik közölünk az a patkány fejü kis leány... Tudakozódtam utána...

- Nincsen semmi baja... semmi különös baja... szólt nekem a füszerkereskedőné titkolódzva...

Épen ma értesültem arról is, hogy a vadászok Raillon mellett az erdőben ráakadtak egy rettenetesen megcsonkitott fiatal leánynak holttestére... Száraz galyak alá rejtették... Azt mondják, hogy valamelyik erdőőrnek a leánya... A vidéken jól ösmerték, kis Claire-nek hivták... Ártatlan egy édes fiatal gyermek volt... Alig tizenkét éves... Hogy milyen kapóra jött ez az eset, azt nem is mondhatom... Vigan peregtek a nyelvek...

Róza kisasszony állitása szerint, ki rendesen legjobban volt értesülve, a kis Claire-nek késsel metszették fel gyomrát. Belső részei kifordultak... A nyakon és tarkón véraláfutások voltak láthatók, legbiztosabb jele annak, hogy megfojtották... A gyepen még látni lehetett a letiprott helyet, hol a büntényt végrehajtották... A halott már nyolcz napja fekhetett az erdőben, mert már feloszlásnak indult...

Az őszinte utálat daczára, melyet lelkemben ez a rettenetes gyilkosság idéz fel, érzem, hogy a nemtelen erőszak vágya nem szolgálhat mentségül ezeknek az aljas gonosztevőknek, de legalább enyhiti tettüknek öntudatos beszámithatóságát... Végelemzésében az erőszak is csak szerelem... csak hogy a durva állatnak szerelme... Sokat beszélnek erről az esetről... Az emberek visszaemlékeznek arra, hogy látták a kis Claire-t az erdőben... Tavaszszal gyöngyvirágot, ibolyát, kökörcsint szedett, csokrokat kötött a városbeli asszonyok számára... Nyáron gomba után nézett és más virágok után... De ebben az évnegyedben vajjon mit kereshetett az erdőben?... Mikor száraz leveleknél egyéb már semmi sincs!...

- De miért nem törődött az apa leányának eltünésével?... Talán ő lesz a tettes!... Én gyanakodom az öregre!...

- No akkor ugyan nem volt szüksége arra, hogy előbb kicsalja az erdőre!... Elvégezhette volna máshol is!...

Olyan arczot vágott, mint a kinek tudomása van egy irtózatos titokról... Mondókáját sugva folytatta, nyomatékosan...

- Mondja már... mondja már!... kiáltottunk fel mindannyian, még lélegzetünket is visszafojtottuk...

- Lanlaire ur lenne... ime ez az, a mit mondani akartam... ha már ösmerni kivánták az én véleményemet... Róza kisasszony arcza ezeknél a szóknál kegyetlen vad kifejezést öltött...

Egyesek ellent mondanak... a többiek hallgatnak... Én védelmembe vettem Lanlaire urat; kijelentettem, hogy ilyen gazságra képtelennek tartom... Őszinte érzéssel kiáltottam fel:

- Gyáva?... Ta... ta... ta... És a kis Jézureau?... És a kis Valentin?... És a Dougére? Emlékezzék csak vissza!... Ő lenne képtelen ilyesmire?...

- Ezek között és a mostani eset között nagy külömbség van... nagy külömbség van...

A többi leányok nem akarják Monsieur-t vádolni a gyilkossággal, mint Róza tette... Az még megjárja, ha olyanoknak udvarol, kik hagynak maguknak udvarolni... De az már képtelenség, hogy valakit megöljön... Róza tajtékzik a dühtől... Az asztalt üti puha vastag tenyerével... orditani kezd:

- Ah! Dame, kisasszonyok... Ezeket a dolgokat az ember soha sem veheti biztosra... A mi azonban a kis Jesureau esetét illeti... eldicsekedhetik vele, hogy szerencséje volt... Kevés hija, hogy meg nem ölte...

A füszerkereskedőné tekintélye és a Róza makacssága daczára, ki nem akarta, hogy más tárgyra vigyék át a társalgást, előszedik az összes ösmerősöket, hogy kikutassák az igazi bünöst... Egyszerre kitünt, hogy se szere, se száma azoknak, kiket a tettel gyanusitani lehetne... Elősoroltak mindenkit, a kire az egyik vagy másik haragudott, vagy neheztelt... Utoljára a kis patkányfejü némber szólalt fel:

- Még talán emlékezni fognak, hogy a mult héten két csuhás kapuczinus barát járt erre... Minden házhoz beszóltak, hogy kolduljanak valamit... Vajjon nem ők lehettek-e?...

- Hogyan? Ezek a derék és kegyes emberek?... Ezek a szent életü barátok?... Ez már disznóság!...

Távozás közben, miután senki sem maradt, a kit meg ne gyanusitottunk volna, Róza még mindég erősitgette:

Haza menet megállottam egy perczre a nyerges kamara előtt, hol József épen a szerszámokat tisztogatta... Az állvány felett, melyen a különböző tisztogató szerek és eszközök vannak, megpillantottam Drumont képét, friss fenyő galyakkal övezve... Egy padon csomó folyóirat...

Váratlanul, minden bevezetés nélkül intéztem József urhoz a következő kérdést:

József ur mintha összerezzent volna a hir hallására... Hamar összeszedte magát, azonban nem elég gyorsan, hogy nekem fel ne tünt volna.

- Igen, válaszolt nyugodt hangon... tudom... Már reggel hallottam lent a faluban...

Teljesen közömbösnek látszott. Egy darab fekete rongygyal dörgölte a hámot, melyet kezében tartott... Bámulattal néztem mezitelen karjainak hatalmas izomzatát... kissé elfordult tőlem... Látom azonban kegyetlen és vad kifejezésü, érzékies száját... Szivem összeszorult... Nem álltam meg kérdés nélkül:

- Én fogadok, hogy soha sem fogják megtudni... lássa a birák mind meg vannak vesztegetve...

Szögre akasztja a kezében levő hámot... Drumont képére mutat és felkiált:

Most lesz miről beszélni akár egy egész hónapig... Szép dolgokat fogunk hallani...

Mikor Madame nincsen itthon, ki szoktam nézni az utra, hogy Róza kisasszonyt láthassam... Egyéb szórakozásom sincs... A legnagyobb figyelemmel kiséri azt, a mi nálunk történik... tudja, hogy ki jött be és ki ment ki... Sokat hizott az utolsó hónap alatt... Mintha a zsirral gyarapodott volna gonoszsága is, most már kiállhatatlan... Mindenben csak rosszat lát... nála nem létezik többé a jó fogalma... Gyanus szemekkel vizsgálja termetemet valahányszor találkozunk... Rögtön azzal kezdi, hogy:

- Emlékezzék arra, a mit mondtam... Mihelyt észre vesz valamit, szaladjon Gouin asszonyhoz... ne mulasszon el egy napot sem...

Ez a rögeszméje már idegessé tesz... Nem állom ki tovább... Sértődve válaszoltam:

- Ah! A baj hamar megvan... Egy kis gyengeség... és már készen van... Gyakran még azt sem tudja az ember, hogy történt... Higyje el nekem, már sokakat ösmertem, kik ugyanezt hajtogatták, a mit ma ön... és mégis bekövetkezett a szerencsétlenség... De Gouin asszonyban megbizhat... Ez az asszony egy valóságos áldás...

- Valamikor régen, édes gyermekem, a város tele volt gyermekekkel... az ember mindenütt csak gyermekekbe botlott... Annyi volt, mint csirke az udvaron... Tele volt velük minden ház... fülsüketitő lármát csaptak!... Egyebet sem lehetett látni... Nem tudom észre vette-e, most már nem fog annyit találni... most már alig van egy, kettő...

- Ennek oka nem abban rejlik, hogy az emberek most kevésbé szeretik egymást... sőt ellenkezőleg... meggyőződhetik róla, ha este egyszer kisétál a gesztenye fákhoz... Lássa, az olyan szép, mikor az emberek szeretik egymást... Én teljesen értem, hogy szerelem nélkül nem lehet élni!... A maga helyén én nem fosztanám meg magamat ettől az örömtől... én nem haboznék... Egy szép és kedves leány, mint maga...

- Jól van... Jól van... De mondja csak... Lanlaire ur soha sem tett önnek ajánlatot?... Soha sem?...

- Csodálatos... mert rossz hire van... Még akkor sem szólt, mikor reggel annyira szorongatta a kertben?...

- Ugy látom... nem akarja bevallani... nincs bizalma hozzám... ez a maga dolga... Az ember azonban tudja azt, a mit tud...

- Azt hiszi talán, hogy én mindenkivel össze adom magamat... még az olyan utálatos öregekkel is?...

- Azért még nem kell felpattanni. Ösmerek olyan vén embereket, kik többet érnek akár melyik fiatalnál... A maga szénájához, az igaz, semmi közöm...

- Végre is... igaza lehet!... Lanlaire ur bizonyára jobban szereti a gyenge gyümölcsöt... Mindenkinek megvan a maga izlése...

Parasztok mentek el mellettünk az uton. Mély tisztelettel üdvözölték Róza kisasszonyt.

- Jó napot kivánok, Róza kisasszony... És a százados ur, mindég jól érzi magát?...

- Köszönöm, csak megvagyunk valahogy... A százados ur épen egy hordó bort fejt le...

Hátul jött a plébános ur, lassan sétálva. Becsapta breviáriumát, mikor meglátta Róza kisasszonyt. Megállt előttünk:

- Köszönöm szépen, főtisztelendő atyám... csak megvagyunk valahogy... A százados ur épen a pinczében van...

- Annál jobb... annál jobb... Remélem szép virágokat ültetett... Jövő év Ur napjára ismét számitok egy szép csokorra...

- Üdvözletemet a százados urnak... magának pedig minden jót, édes gyermekem...

- Viszontlátásra... viszontlátásra... Szeretném, ha minden hivem olyan buzgó lenne, mint maga...

Haragot éreztem e teremtés iránt, kit mindenki tisztel és szeret. Ha tudnák az emberek, milyen gonosz és szivtelen!...

Egy embert nem értek, ez József ur. Igazán titokzatos modora van. Kiváncsi lennék megtudni, hogy mi lakik ennek a begombolt és erőszakos léleknek mélyében. Azzal tisztában vagyok, hogy rendkivül szenvedélyes lehet. Tekintetét alig tudom elviselni, oly nehéz. Félek nesztelen és csuszó járásától. Mintha lábához vasalva huzna maga után egy sulyos vasgolyót... A fegyházra emlékeztet-e vagy a zárdára?... Nem tudom. Talán mind a kettőre. Nyaka felett tarkója egészen kiemelkedik, igy néznek ki a ragadozó állatok, melyek nehéz zsákmányukat czipelik szájukban.

Eltekintve zsidó gyülöletétől, mely körülmény nála erőszakos természetre vall, a többi kérdésekkel szemben igen zárkozott. Még azt sem lehet kivenni belőle, hogy mire gondol... Se nem dicsekedő, se nem alattomos, nála nem fedezhetők fel a cselédeknek ösmert rossz tulajdonságai. Kenyéradóját meghunyászkodás nélkül tiszteli, hü cselédje gazdájának anélkül, hogy ragaszkodását fitogtatná...

Soha sem panaszkodik a munkára, bármilyen nehéz legyen. Ért mindenhez, még olyan dolgokhoz is, melyek nem tartoznak foglalkozásához. A rábizott jószágnak gondját viseli, mintha az ő tulajdona lenne. A nagy forradalom előtti cselédnek mintaképe József ur. Mindenki azt tartja róla, hogy nincs két hozzá hasonlitható ember a vidéken... egy valóságos gyöngy. Már számtalanszor akarták elcsalni. Már sok helyről kapott hiuságának hizelgő ajánlatokat. Visszautasitotta mind, még nem is dicsekedett vele. Már tizenöt év óta lakik itten, a házat olybá tekinti, mintha az övé volna. József nem fog innen elmenni, ha csak el nem küldik. Még Madame is vakon bizik benne, pedig eléggé gyanakodó természetü. Madame, ki senkinek sem hisz, hisz Józsefnek, megbizik az ő becsületességében és áldozatkészségében.

Nekem azonban gyanus ez az ember. Félek tőle és még is érdeklődöm iránta. Néha rettenetes képeket láttam élettelen szemének tükrében. Mióta itt vagyok, nagyon megváltozott az első benyomás, melyet érkezésemkor tett rám. Akkor egy faragatlan, ostoba parasztnak hittem. Jobban kellett volna figyelnem. Ma igen ravasznak és ügyesnek tartom, sőt talán még ennél is többnek... igazán nem tudok róla mit mondani. Talán megszoktam már a látását. Már nem találom olyan rutnak és öregnek... A megszokás enyhiti a rosszat, ködként nehezedik a tárgyakra és lényekre. Végre elmossa az arcz vonásait, eltompitja az éles szögleteket. Még a pupos ember is kiegyenesedik, ha folytonosan szemünk előtt van... Józsefben azonban igen sok érdekes vonást fedeztem fel.

A nő nem az arcz szabályos szépségéből alkotja meg magának eszményképét, hanem a férfi erényeinek sejtéséből. Multkor igazán megbámultam ezt a Józsefet, milyen játszi könnyüséggel emelt fel egy hordó bort!... Ugy dobta és emelte, mint egy gyermek a labdáját. Gondolkodóba ejtett ügyessége, hatalmas ereje, vas izomzatja. Ezek a körülmények egészen felizgatták beteges képzelőtehetségemet. Kifejezésteljes szeme, néma szája, bika erős nyaka felingerelték kiváncsiságomat. A nélkül, hogy magyarázatát tudnám adni, érzem, hogy köztem és József között titkos egyetértés keletkezett... egy folytonosan erősbödő és szellemi kapocs.

A ruhatár ablakjából gyakran kisérem figyelemmel, mikor a kertben dolgozik. Ott guggol munkájára hajolva, arcza majdnem érinti a földet, máskor térdét támasztja a kerités falának, hogy megtisztitsa a virágszegélyt... Néha eltünik szemem elől... mintha a föld nyelte volna el!... Talán a falon bujt keresztül? Mintha levegővé vált volna!...

Megesik, hogy Madame leküld hozzá egy rendelettel... Nem találom sehol, nevét kiáltom:

És ime József ur egyszerre előbukkan egy fa vagy deszka mögül... Honnan jött?... Honnan bujt elő?... Nem tudom.

József ajka körül valóban vérfagyasztó mosoly ül. Tekintete szurós, mint a késnek hegye. Ez az ember talán a megtestesült ördög...

A kis Claire-nek esete még most is közbeszéd tárgyát képezi a városkában. Egymás kezéből kapkodják ki a lapokat, ugy a helybelieket, mint a párizsiakat, melyek a gyilkossággal foglalkoznak... A Libre Parole egyenesen a zsidókat vádolja... azt állitja, hogy rituális bünténynyel van dolgunk... A biróság szemlét tartott az erdőben... A vizsgálat nagy czéczóval indult meg... Igen sok embert hallgattak ki... Senki se tudott utbaigazitást adni... Róza vádaskodásának senki sem adott hitelt... az emberek mosolyogtak felette... A csendőrség tegnap letartóztatott egy szerencsétlen házalót, ki beigazolta, hogy a gyilkosság idején egész más vidéken járt... Az apa, kit első sorban vádoltak, szintén igazolta magát... Tehát sehol semmi nyom, mely a biróságot a tettes előkeritésére vezethette volna... A büntény az ugynevezett érdekes esetek közé tartozott, mert ritka elővigyázattal és körültekintéssel hajtották végre... Minden jel arra vall, hogy szakavatott gonosztevők keze dolgozott itten... Mintha a köztársaság ügyésze felületesen vezetné a vizsgálatot... Egy szegény leánynak meggyilkolása nem nagyon lelkesiti a hivatalos személyeket... Minden valószinüség szerint ez az ügy is el fog aludni, mint már sok más, melynek soha sem tudtak nyitjára jönni...

Nem csodálkoznék azon, ha Madame férjére gyanakodnék... Nevetségesen viseli magát az eset óta... Éber figyelemmel kiséri Monsieur-nek minden szavát és mozdulatát... Étkezéskor összerázkódik valahányszor csenget valaki.

Együtt sétáltak a kertben egy hosszu órán át. Monsieur természetesen semmit sem vett észre. Az ő étvágyát semmi sem rontja meg...

Nagyon szeretném tudni miről beszélhetnek ezek ketten, mikor egyedül vannak... Tegnap este husz perczig hallgatództam a nappali szoba ajtójánál... Hallottam, mikor Monsieur egy ujságot gyürt össze kezében... Madame iróasztala mellett irt... valószinüleg számolt:

József ur nem szereti, ha a konyhában beszélnek a kis Claire-ről. Ha én vagy Marianne szóba hozzuk, rögtön eltereli a beszédet, vagy pedig nem vesz részt benne. Okát nem tudom adni, de én meg vagyok győződve, hogy József ur a gyilkos... Nincsen más bizonyitékom, mely támogatná gyanumat, csak az a pillanatnyi rémület, melyet szemében vettem észre, mikor váratlanul közöltem vele a kis Claire halálának körülményeit... Ez a gyanu folytonosan erősbödött bensőmben, ma semmi kétségem többé, hogy helyes nyomon járok... Ezt a gondolatot nem tudom kiverni fejemből, bármennyire iparkodom azon, hogy Józsefben egy gyöngyöt lássak... Hiába ismételgetem magamban, hogy talán megtévesztett élénk képzelőtehetségem, a szertelenségre hajló természetem... Lelkemben ellenállhatatlan vágyat érzek megkérdezni Józsefet:

- Lássuk csak, József ur... Nem maga követte el a merényletet az erdőben?... Nem maga volt az, vén disznó?...

Még ma is emlékszem, a gyilkosság szombaton történt... József földet hozott a railloni erdőből... Este későn, nap szállta után tért haza... Ebben egészen bizonyos vagyok. Mikor vele a konyhában beszéltem, egész lénye nagy belső nyugtalanságra vallott... Akkor nem sokat törődtem vele... Ma eszembe jut minden apró részlet... Csak azt az egyet nem veszem bizonyosra, hogy szombaton hozta-e József a földet... Ezt a kérdést nem vagyok képes tisztázni... Vajjon nem az én képzeletem akarja-e benne a gyilkost látni?... Egészen idegessé tesz, hogy nem tudom kibetüzni a bünténynek titkát... Ha a vizsgálat legalább kocsi nyomot fedezett volna fel a helyszinen... De nem... Erről szó sem volt... A gyilkosnak példátlan ügyessége, hogy semmi nyomot sem hagyott maga után, ez az ördöngös titokzatosság vezetett engem arra a gondolatra, hogy Józsefben keressem a bünöst... Ebben a lelki állapotban, az erőlködéstől elszédülve, tettem fel neki ezt a váratlan kérdést:

- József ur, melyik napon volt maga földért a railloni erdőben?... Még emlékszik talán?...

József ijedtség nélkül tette le a lapot, melyet épen olvasott... Ezt az embert lehetetlen meglepni...

József mély, kutató tekintetet vetett rám... Azután felnézett a mennyezetre, mint a ki emlékezetében kutat egy rég elfelejtett körülmény után...

- Bizony... nem szolgálhatok vele... szólt rövid gondolkodás után. Talán egy szombaton volt...

- Azon a szombaton, mikor felfedezték a gyilkosságot?... folytattam én. A kérdésnek támadó nyomatékot adtam.

József nem emelte fel tekintetét... Szemét azonban oly éles és rettenetes merevséggel szögezte a földre, hogy vakmerőségem daczára elforditottam fejemet.

- Az meglehet - folytatta. Igaza van!... Én is azt hiszem, hogy szombaton volt...

- Ah, azok az asszonyok!... Maga is jobban tenné, ha mással foglalkoznék... Olvasson inkább ujságot... itt áll, hogy Algirban megöltek néhány zsidót... Ez már valami...

Most különben egészen nyugodt... Mozdulatai természetesek, hangja nem reszket... Én sem beszélek többet... József előveszi lapját, tovább olvas, mintha semmi sem történt volna...

Én tovább szőttem gondolataimat... Szeretnék József magaviseletében egy oly vonást találni, mely kegyetlenségre vall... Gyülölete a zsidók ellen, fenyegetése, mind talán csak szószátyárság... vagy politika, melyet az ujságból szivott fel. Alaposabb okot keresek, hogy következtetést vonjak József bünös lelkületére... Egy-két bizonytalan értékü benyomásnál egyebet nem tudok felkutatni, ezekbe is csak azért kapaszkodom, mert minden áron akarok valamit találni, a mi meggyőződésemet igazolja... Magam sem tudnám megmondani, hogy félek-e, vagy vágyódom megösmerni az igazságot?... Nem tudom e kettő közül, melyik érzésnek hatása alatt cselekszem...

Talán még is találtam valamit!... Itt van egy tény... egy valódi és kétségtelen tény... Ezt nem én találtam ki... nem én álmodtam meg... József öli meg a konyha számára a csirkéket, nyulakat, kácsákat... A kácsát régi normandiai szokás szerint tűvel végezi ki, melyet a fejbe szur... Elvégezhetné ezt kevésbé fájdalmasan is, annak a szegény párának nem kellene oly sokáig szenvedni... József azonban szereti nézni a szegény állatoknak vergődését, bizonyára azért hosszabbitja meg szenvedésüket... Egy ilyen esetnél jelen voltam magam is... József térde közé szoritotta a madár testét... egyik kezével a nyakát fogta, a másikkal tűt nyomott koponyájába, melyet lassu mozgással körben forgatott meg... Mintha kávét őrölt volna... Mialatt ezt a rettenetes kinzást végezte, vad örömmel mondogatta, hogy:

Szegény állat kiszabaditotta szárnyait, rettenetes kinjában csapkodta József lábait... Nyaka csigavonalakban tekerődzött... Most oda dobta a konyha padlójára... megelégedett tekintettel nézte a madárnak végső vergődését...

- Végezzen már vele, kiáltottam Józsefnek. Ölje meg tüstént... Nem szabad ugy kinozni az állatokat!...

Még most is emlékszem ennek az esetnek minden részletére... Soha sem fogom feledni Józsefnek kegyetlen és szivtelen tekintetét, melylyel a madárnak vonaglását kisérte!... Oda szerettem volna kiáltani:

- Maga a kis Claire-nek gyilkosa... Csak maga követhette el ezt az utálatos bünt...

Semmi kétségem többé, József rettenetes gazember. Oh! Milyen beszámithatatlan lelkülete van némely nőnek! Ez az ember érdekelni kezdett, a helyett, hogy megundorodtam volna tőle... Megmagyarázhatatlan szánalmat éreztem a gonosztevők iránt... Tartok tőle, hogy természetellenes hajlamaim vannak... Cselekedetükben bizonyos erély és bátorság nyilatkozik meg... ennek az elvetemültségnek izgató ize van, megigézi az embert... Egy őszinte haramia soha sem képes olyan aljasságra, mint az ugynevezett tisztességes ember... Józsefnél nekem épen az tünt fel, hogy mindenki becsületesnek tartja, ki nem ösmeri szemének vad kifejezését... Én jobban szeretném, ha leplezetlenül vallaná be gonoszságát. Az igaz, hogy igy hibáznék nála a titokzatosság varázsa, az ösmeretlennek vonzó ereje, mely engem leköt és megzavar - igen, ez lesz oka az én érthetetlen érdeklődésemnek is.

Ma már én is nyugodtabb vagyok. Nyugodtabb azért, mert teljesen biztos vagyok, hogy a gyilkosságot József követte el, hogy kielégithesse szertelen vágyait.

Egy idő óta azt tapasztalom, hogy Józsefre mély benyomást tettem. Már nem olyan mogorva irántam. Hallgatása már nem sértő. Modorában előzékenység nyilatkozik meg. Tekintetében már nem látom a gyülölet tüzét... De gyülölt-e egyáltalában?... Ha nézése nekem most is kellemetlen, ezt annak tulajdonitom, hogy nagyobb figyelemre méltat, mint az előtt... Mint minden paraszt, ő is gyanakodó, bizalmatlan természetü, félve tesz minden lépést, mert azt hiszi, hogy ugratni akarják...

Sok titokról lehet tudomása... Féltékenyen őrzi ezeket szigoru arczkifejezése mögött... Nincsen olyan kincs, mely jobban el volna temetve egy vaspántos láda fenekén... Velem szemben azonban bizalmatlansága szünőfélben van... Már kedves is tud lenni... Mindent elkövet, hogy észrevétesse velem barátságát, jóindulatát... Szó nélkül vállalja magára, ha valami nehéz munkával biznak meg, nem keresi köszönetemet vagy elösmerésemet. A kölcsönt én is visszaadom. Gondját viselem ruhájának, megfoltozom harisnyáját, ingét, nagyobb rendben tartom szekrényét, mint a Madame-ét. Gondoskodásomat a multkor is megköszönte:

- Jól van Czeleszta... Maga derék leány... szereti a rendet... A rendszeretet, lássa, már felér egy vagyonnal. Ha az ember még hozzá kedves is... szép is, mint maga... akkor már minden jól megy...

Eddig csak néhány szót váltottunk egymással. Este Marianne jelenlétében csak általánosságban lehet beszélni... Bizalmaskodni egyáltaljában nem lehet... Ha véletlenül találkozom vele, alig tudok belőle egy szót kipréselni... Ellenszegül a hosszabb beszélgetéseknek, talán attól fél, hogy leleplezik... Két szó itt... három szó ott... ennyi az egész... Szeme azonban érthetőbben beszél, mint a szája... Ha a szobában vagyok, egy pillanatra sem veszi le rólam tekintetét, mintha belsőmnek legvégső mélységeit akarná kikutatni...

Hosszasabban tegnap beszéltem vele először... Este volt... Monsieur és Madame már lefeküdtek; Marianne hamarább ment fel szobájába. Untam magamat, nem tudtam sem irni, sem olvasni. Még mindég a kis Claire-nek esete háborgatta képzeletemet. Felkerestem Józsefet a nyerges kamarában. Éppen veteményes magokat válogatott egy kis fehér asztalon... a világosságot kézi lámpása szolgáltatta. Vele volt barátja, a sekrestyés, hóna alatt nemzeti szinü, vörös fehér kék boritékba takart folyóiratokat tartott... Utálatos ábrázatja van ennek a sekrestyésnek. Arcza sárgás barna, mint a cserzett bőr; homloka alacsony, hátra hajló; orra széles és lapos. Nehézkes minden mozdulata, mint a varangyos békáé.

- Igy hát megértettél, öregem? Bazoch-ban, Burtain-ben és Fleur-sur-Fillé-ben... a holnapi nap folyamán minden széjjel legyen osztva... Iparkodjál előfizetőket szerezni... Menj be minden házba... ne kiméld a fáradságot... még a köztársaságiakhoz is menj el... Ha kidobnak... ne törődj vele... Hát ha meg tudsz egyet nyerni... Ne feledd el, hogy öt frankot fizetnek minden köztársasági után...

A sekrestyés helyeslőleg intett fejével. Felnyalábolta az iratokat és elment. József elkisérte a rácsig.

- Igen... szólt odavetve. Dalokat... képeket... folyóiratokat osztogatunk szét a nép között... a zsidók ellen... Megbeszéltem a papokkal... nekik dolgozom... Jól fizetnek és a mi fő, megegyezik meggyőződésemmel...

Visszaült az asztalkához, tovább folytatta munkáját... Az asztal alatt felébredt a két kutya... a sarokba sompolyogtak.

- Igen... igen... ismételte. Nem fizetnek rosszul... Ah! Mennyi pénzük van ezeknek a papoknak...

- Én azért mondtam ezt, Czeleszta... mert maga jó leány... rendes leány... Én hiszek magának... ez köztünk marad, ugy-e bár?...

- Milyen szerencsés véletlennek köszönhetem látogatását?... Egyébiránt szép magától, hogy eljött...

Még soha sem láttam ilyen barátságos hangulatban... Oda hajoltam az asztalra, negédesen válaszoltam:

- Minek is ment el mindjárt az ebéd után. Még jó estét sem kivánt... Megengedi, hogy segitsek?...

- Sapristi!... El kellene nézni a veteményes kertbe... a nyulak megeszik a salátámat... Különben nem megyek... ki tudja, mikor beszélhetnék magával, Czeleszta...

József felkelt, becsukta az ajtót. Behuzott a nyerges kamara fenekére. Kissé megijedtem az első pillanatban...

Eszembe jutott a kis Claire esete... József tekintete azonban egy cseppet sem volt vad, sőt inkább szelid. Alig láttuk egymást ebben a rosszul világitott kamarában. József hangja eddig mindég reszketett, most mintha bátrabban szólt volna...

- Már napok óta keresem az alkalmat, hogy magának egy vallomást tegyek, Czeleszta... Ime... én mély barátságot érzek maga iránt... maga kedves és derék leány... Most már jól ösmerem!...

- De sokáig gondolkodott rajta... ezt legalább vallja be... Minek kellemetlenkedett velem annyit?... Emlékszik még, milyen lármát csapott, mikor végig sétáltam a meggereblyézett uton?... Oh! maga csunya...

- Igaza van... Ah! Az embereket nem lehet mindjárt kiösmerni... Az asszonyokat meg éppen nehéz... Maga még hozzá Párisból jött!... Most azonban már ösmerem...

- Hogy milyen, Czeleszta?... Maga épen olyan, mint én... legalább is nagyon hasonló...

- Oh! Nem arczban, annyi bizonyos!... De én és maga, lelkünk mélyében, egyformák vagyunk... Igen... igen... én tudom, mit mondok...

- Igen, van pénzem is... Dame! Az ember nem szolgált hiába negyven évig a legjobb házaknál... Ugye bár?...

- Igaza van... feleltem elcsodálkozva beszélgetésünk eme meglepő fordulatán. - És sok pénze van?...

- Jól gondolhatja, hogy nincsen itten... Olyan helyen van, hol folytonosan szaporodik...

- Oh! Talán nem tesz ki annyit... Az ember könnyen tévedhet, mikor pénzt számol...

- Semmi... szólt József. Oldalba rugta a kutyákat, hogy hallgassanak. Emberek mennek az uton... Azt hiszem a Róza ballag haza felé... Ösmerem lépését...

Nehány pillanattal később már én is hallottam a lépések zaját, azután mintha egy kerités ajtót csaptak volna be... A kutyák is elcsendesedtek...

Én nagyon sajnáltam, hogy eljöttem. József azon töprenkedett, hogy miként folytassa. Végre rászánta magát:

- Még egy dolgot kell közölnöm, Czeleszta!... Én Cherbourg-ba való vagyok... Cherbourg kemény város... tele van tengerészekkel... és katonákkal... Tudomásomra jutott, hogy ott most egy jó alkalom van... Egy kis kávéházról van szó, a part mellett; már nem lehet jobb helyet képzelni... Az emberek most sokat isznak, mindenki akar mulatni... Jó lenne azt az üzletet megszerezni... Szép nyereségre lehetne szert tenni... Csak egy hiba van... asszony kell hozzá... egy szép... és előzékeny nő... a ki nem fél az énektől... A tengerészek és a többi katonák szívesen leisszák magukat egy szép asszony társaságában, ha az érti a mesterséget... Sokat költenek az ilyen helyen... Mi a maga véleménye, Czeleszta?...

Nem tudtam mire czéloz... Bámulatom már nem ismert határt... Még szókat sem találtam... József azonban szorongatott:

- Igen, én magára gondoltam... Mást még be sem eresztenék a kávéházba... Maga rendszerető, dolgos leány... nem ijed meg az első tréfától, mint a többiek... Előzékeny is tud lenni... Szemeivel elbolonditaná az egész katonaságot... Ez azonban érne valamit!... Ez a gondolat nem hagy aludni, mióta kiösmertem... mióta megfigyeltem...

- Természetesen én is!... Kölcsönös barátságon alapuló házasságot kötnénk...

- Igy tehát maga azt akarja, hogy én pénzt keressek?... kiáltottam fel megbotránkozva.

József vállát emelgette, nyugodtan válaszolt, mintha egy természetes dolgot emlitett volna.

Azután hozzám lépett, kezemet megfogta, megszoritotta, hogy felorditani szerettem volna a fájdalomtól. Dadogva sugta fülembe:

- Czeleszta, én magára gondolok éjjel-nappal... Milyen nagyszerü üzlet lenne abból a kávéházból... Maga egészen elcsavarta a fejemet...

Ennek a vallomásnak rettenetessége borzalomba ejtett, még szólni sem tudtam. József nyugodtan folytatta beszédét:

- Azután... talán tizenötezer franknál is több áll a rendelkezésemre... talán tizennyolczezer is van. A pénz igen gyorsan szaporodik... Elhalmoznám ékszerekkel... Higyje el nekem, én boldoggá tudnám tenni...

Hatalmas karjaival szoritotta derekamat... Éreztem, mint reszket egész teste... Megölhetett volna, anélkül, hogy a legcsekélyebb ellenállást fejthettem volna ki... József azonban élénk szinekkel folytatta álmainak leirását:

- Milyen szép... tiszta kis kávéházunk lenne... Az emelvényen a nagy tükör előtt ülne egy ragyogó szépségü, elzászi népviselet szerint öltözött asszony, selyem derékben... ruháját széles bársonyszalagok diszitenék... Czeleszta!... Gondoljon erre!... Még beszélni fogunk erről... még beszélni fogunk erről...

Egy szót sem tudtam válaszolni... semmit, semmit, semmit!... Ez a váratlan ajánlat, melyre soha sem gondoltam volna, egészen elszéditett... még haragudni sem voltam képes, bár vérlázitó volt ez a czinizmus!... József tovább ismételgette:

- Még visszatérünk erre... én már öreg vagyok... csunya... azt megengedem... De... és ezt jól jegyezze meg Czeleszta... senki sem fog jobban gondoskodni egy asszonyról, mint én... Még visszatérünk erre...

Hogy egy asszonynak jövőjét biztositsa!... Igazán veszedelmes gondolatai vannak!... Mi akar ez lenni?... Fenyegetés vagy igéret?...

József ma ismét néma volt, mint a sir... Az ember azt hinné, hogy tegnap este semmi sem történt közöttünk... Jön, megy és dolgozik... eszik... azután olvasásba merül... mint minden nap... Ránézek, gyülölni szeretném... és utálni, hogy soha többé ne lássam... Milyen különös eset... Én félek ettől az embertől, de ellenszenvet nem érzek szivemben... Elborzadok arra a gondolatra, hogy nem tudom gyülölni azt, ki fajtalan vágya által hajtva, gyilkosa lett a szegény kis Claire-nek!...

Nagy örömet érzek, mikor az ujságban olvasom azoknak nevét, kiknél szolgáltam. Épen ma reggel volt részem ilyen kedves meglepetésben. A Petit Journal-ban olvastam, hogy Charrigaud Victor egy uj könyvet adott ki, melynek nagy sikere van. Az egész müvelt világ róla beszél most... A munkának czime: "Öttől hatig". A birálat szerint remek és sikerült tanulmánya az a nagy világi erkölcsöknek, mély tudást rejteget könnyed irálya alatt. Tehetségén kivül még szeretetreméltóságát, előzékenységét is felmagasztalják... Felemlitik azoknak a kitünőségeknek nevét, kik házánál megfordulnak!... Igen, lássuk csak az ő estélyeit!... Charrigaud-éknál nyolcz hónapon át voltam szobaleány, még nem láttam életemben hozzájuk hasonló ostoba népet!...

Charrigaud Victor nevét mindenki ösmeri. Eddig már egy egész könyvsorozatot irt. Munkái, melyek nagy port vertek fel, a következők: A harisnyakötő. Hogyan alusznak ők, Az érzelgősök, A kolibrik és kajdácsok. Ennek az embernek van tehetsége, kitünően ir. Szerencsétlenségére azonban még tul fiatal volt, mikor a hir szárnyára vette. Nagy reményre jogositották első sikerei. Mindenkit elragadott éles megfigyelő tehetségével, gyönyörü leirásaival. Maró gunynyal tudta korbácsolni az emberi gyengeségeket. Felvilágosodott szelleme a társadalom szokásaiban hazugságot és szolgalelküséget látott, nemesen érző szive soha sem hajolt meg az emberi önérzetet annyira sértő előitélet előtt. Rettenthetetlen bátorsággal küzdött a tiszta eszményekért. Ezeket a részleteket Charrigaud Victor-ról egy festő barátja közölte velem. Ez a festő a bolondulásig szeretett engem. Tőle hallottam azokat a dolgokat is, melyeket alább fogok elmondani a kiváló irónak munkásságáról és életéről.

Charrigaud a társadalom félszegségei közül legerősebben ostorozta az ugynevezett sznobizmust. Hatalmas szinekkel ecsetelte az erkölcsök durvulását, a szellemi erők elfajulását. Bámulatra ragadó találékonysággal, kemény erővel tett megjegyzéseit széltében-hosszában idézte mindenki Párisban. Az ő megjegyzéseiből, éles körvonalu alakjaiból pontosan lehetne összeállitani a sznobizmus pszihológiáját... Ugy látszik, hogy ha valaki elkerülte a szellemi influenza ragályát, akkor az csak Charrigaud lehetett. Csalhatatlan ellenszere az irónia volt... Az ember azonban a megtestesült ellenmondás, következetlenség és ostobaság...

Alig izlelte meg az első siker mámoritó hatását, már benne is felébredt a sznob, mintha csak az első villanyos ütésre várt volna. Azzal kezdte, hogy lerázta magáról hasznavehetetlen barátait, csupán azokat tartotta meg, kik vagy elösmert tehetségük, vagy a sajtóra gyakorolt befolyásuk révén neki hasznára lehettek. Fiatal dicsőségének még szüksége volt arra, hogy lármát csapjanak körülötte.

Nagy gondot kezdett forditani öltözködésére, nagy figyelemmel tanulmányozta azt, a mi divatos. Az emberek csakhamar mosolyogni kezdtek felöltőjének merész szabásán. Tul magas gallérokat viselt. Nyakkendőit az 1830-iki divat után mintázta. Drága kövekkel diszitett tárczát használt, arany papirba burkolt szivarkái számára. Nehézkes mozdulatai, hangos beszédmodora rögtön elárulta származását, az auvergne-i parasztot. Ő még tul fiatal volt ehhez a divatos környezethez. Hiába tanulmányozta a tükör előtt divatkirályainknak modorát, tartását; eredményt nem tudott felmutatni. Szive mély gyülölettel telt meg a született előkelőségek iránt. Éktelen haragra lobbant, valahányszor a tükörbe nézett:

- Hiába öltözöm selyembe és bársonyba, kinézésem mindég egy ostoba ficzkóé marad. Ezt nem értem, ez nem természetes...

Ez történt Charrigaud asszonynyal is. Eleinte egyszerü és izléses ruhákat hordott. Egyszerre vörösre festette haját, kiáltó szineket kezdett viselni. Nyakát és karját teleakgatta ékszerekkel... A világ néha kegyetlen megjegyzéseket tett róluk. Barátjai, kik nevettek ennyi rossz izlésen, csipős megjegyzéseket tettek, mint például:

Ügyességüknek végre sikerült kivinni azt, hogy fogadják őket abban a társaságban, melyet a legelőkelőbbnek tartottak. Be lettek mutatva egy gazdag zsidó tőzsér házánál, egy venezuelai nábobnál, ösmertek még egy-két vagyontalan herczeget is.

Arra forditották minden gondjukat, hogy ujabb és még előkelőbb barátságokat szerezzenek...

Egy izben, hogy lemondjon egy barátjának, kit még kimélni akart, a következőket irta:

- Igazán nem tudom, minek tartottak minket ezek az emberek... Bizonyára ujságirónak, vagy valami hasonlónak néztek... Értésükre adtam, hogy közjegyzővel jöttem...

Régi ösmerőseit apródonként eltávolitotta magától. Régi barátai előidézték volna annak a multnak emlékeit, melylyel minden áron szakitani akart. El akarta volna tüntetni társadalmi alárendeltségének okát: összeköttetését az irodalommal.

Ma már nem elégedett meg azzal, hogy egyes házaknál fogadják. Most ő is akart társaságot látni magánál. Jó alkalomnak látszott erre egy kis palotának felszentelése, melyet Auteuil-ben vett.

Épen akkor léptem a házba, mikor elhatározták, hogy egy diszebédet fognak adni... Egy olyan rideg, ünnepélyes ebédet, melyen mindenki feszélyezve érzi magát...

- Az ember könnyen éri el, hogy meghivják ide is oda is. Egy ebédet adni azonban rendkivül nehéz dolog.

- Tervem készen van!... Ugy hiszem, először csak az elvált asszonyokat hivhatjuk meg... kedveseikkel. Elvégre is meg kell kezdeni valakivel. Ezek között is találunk igen előkelőket, kiket nap-nap után emlegetnek a nagy ujságok. Később, mikor ösmerőseink köre nagyobb lesz, elejthetjük ezeket...

- Igazad van... szólt Madame Charrigaud. Egyelőre az a fő, hogy magunknál lássuk a jobb nevü elvált asszonyokat. Akármit mondjanak az emberek, egy elvált asszony már valaki...

- Ha más nincs, legalább megvan az az érdeme, hogy kevésbbiti a házasságtöréseket, kiabált Charrigaud... A házasságtörés már régen kiment a divatból... Ma már csak Bourget barátom hisz benne.

- Ha tudnád mennyire untatsz ezekkel a szellemes megjegyzéseiddel... Még meglátod... még meglátod, hogy soha sem hozunk össze valamire való társaságot...

- Ha valódi világfi akarsz lenni, akkor tettesd magad ostobának, vagy fogd be a szádat...

Fergus grófné és barátja Brigard József, a képviselő és közgazdasági iró.

Butzingen Ottó bárónő és barátja Lahyrais vicomte, nagy játékos, hamis kártyás, sport kedvelő, több rossz hirü egyletnek tagja.

Rambure-né asszony és barátnője Tiercelet-né asszony. Előbbi épen most válik férjétől.

Sir Harry Kimberly, szimbolista zenész és fiatal barátja Sartorys Lucien. Utóbbi szép, mint egy asszony, simulékony, mint egy svéd bőrből készült keztyü, vékony és szőke, mint egy jó szivar.

Az akadémiának két tagja: Dupont de la Brie József, erről azt mondják, hogy szenvedéllyel gyüjti az erkölcstelen metszeteket. És Durand de la Maria Izidor, ki csipős történeteket ir az ókor vig asszonyairól.

- A Charrigaud-ék? szólt ajkbiggyesztve. De el lehet-e oda menni?... Nem tudok olyan foglalkozást mondani, melyet ő már meg ne próbált volna, mikor még szegény és fiatal volt... De Charrigaud asszonyról is sok kellemetlen történetet suttognak... Azt mondják, hogy valamikor keresett modellje volt a festőknek!... Borzalom!... Egy asszony, ki ruha nélkül állt az emberek előtt... Ha legalább a szeretője előtt tette volna!...

Értésére adták, hogy Charrigaud-né csak fej modell volt, hogy Charrigaud igen boszuálló természetü, még képes lenne valami gonoszságra. Ő is beadta a derekát, mikor megtudta, hogy Kimberly is ott lesz, ez a páratlanul kedves gentleman.

Charrigaud-ék természetesen értesültek ezekről a mende-mondákról. Bizony egy cseppet sem haragudtak, inkább örültek azon, hogy ebédjük sikerülni fog. Most már csak arról lehetett szó, hogy az estély alatt valami bakot ne lőjjenek... Ennek az ügyesen kigondolt és előkészitett ebédnek minden áron sikerülnie kell... Hiszen ez lesz uj társadalmi szereplésüknek határköve.

Az egész házat felforgatták már nyolcz nappal előbb. Át kellett igazitani mindent, nehogy valami sértse a szemet. Kipróbálták a világitást, a teritett asztalnak diszitését, hogy zavar ne álljon elő az utolsó perczben. Monsieur és Madame Charrigaud sokat czivakodtak, mert igen eltérő izlésük volt. A mi az egyiknek tetszett, az a másiknak sehogy sem kellett... Madame szemkápráztató benyomást akart elérni, Monsieur egyszerü és művészi jelleget akart adni a szobáknak...

- Ez türhetetlen... kiáltott Charrigaud... Még azt fogják hinni - egy grisette-nél vannak... Ah! Hogy ki fognak nevetni!...

- Csak beszélj, csak beszélj, válaszolt Charrigaud-né idegesen. Te még most is a régi vagy!... Egy aljas korcsmahős!... Már meguntam ostoba beszédeidet... tele van velük a gyomrom...

- Én mindég igazat adok neked... váljunk el kis kutyám... Igy legalább nem hozunk szégyent meghivottjainkra.

Azt is észrevették, hogy kevés az ezüstjük, a porczellánjuk, sőt az üvegkészletük is. Tehát mindezt kölcsön kérték. Kikölcsönözték a székeket is, mert nekik csak tizenöt volt belőlük és ezek is nagyon elkoptak már...

- Csak arra vigyázzon, hogy minden elsőrendü legyen - mondta Charrigaud asszony nyomatékkal - és hogy a feltálalt ételek egyikét se lehessen felismerni. Apró rákszeletkék, ludmájpástétomból készült cotelette-ek, sonka, amely ugy nézzen ki, mintha torta volna, külföldi gombák, ágas-bogas purée, szögletes cseresznyék és hosszukás baraczkok. Szóval minden, a mi elegáns...

- Legyen nyugodt, - mondta a vendéglős - én oly jól át tudom változtatni az ételeket, hogy bárkivel fogadni merek, nem ismeri meg, a mit eszik. Ez házamnak egyik különlegessége...

Monsieur már jókor reggel talpon volt, s nem is kisértette meg elrejteni ideges izgatottságát. Az asszony pedig, a ki egész éjjel be nem hunyta a szemét, a kit a megelőző napi futkosások és bevásárlások teljesen kimeritettek, alig birt a lábán állani, ötször-hatszor, összeránczolt homlokkal, lihegve járta körül az egész lakást, hogy meggyőződjék, minden a helyén van-e? Egyik szobából a másikba ment, itt félretolt egy karosszéket, amott egy csecsebecsét állitott más helyre, ő maga sem tudta volna megmondani, miért teszi mindezt; olyan volt, mint egy őrült.

Reszketett, hogy a szakácsok nem lesznek ott idejében, hogy a virágárus nem tartja be a szavát, és hogy a meghivottakat nem lesz képes az illem szabályai szerint elhelyezni az asztal körül.

A férje mindenütt a nyomában volt, dicsért itt, ócsárolt amott. Még nem öltözött fel, s nem viselt egyebet egy rövid rózsaszin alsónadrágnál...

- Most jut eszembe - szólott egyszer - mily különös gondolat volt tőled, hogy az asztal feldiszitésére ezerjófüvet rendeltél... Biztositalak, hogy a nagy világosságban egészen feketének fog hatni. Azután meg az ezerjófü csak amolyan közönséges növény, mint a buzavirág... Azt fogják hinni, hogy magunk szedtük a réteken...

- De igen, olyan, akárcsak a buzavirág. Az pedig - Kimberly igazat mondott a multkor Rothschildnál - nem a nagy világba való. Miért nem választottál akkor inkább pipacsot?

- Hagyj békét, - fakadt ki az asszony - egész elveszitem a fejemet ettől a sok ostoba megjegyzéstől. Éppen most van az ideje ennek!

- Jó... jó... majd meglátod... Csak legalább az Isten adná, hogy minden nagyobb megrázkódtatás nélkül és legalább megközelitőleg jól menjen a dolog... Mindeddig nem tudtam, hogy oly nehéz a nagy világhoz tartozni, hogy oly fáradságos és szövevényes!... Talán jobb lett volna megmaradnunk egyszerü nyárspolgároknak...

- Az áldóját! Látom, hogy rajtad már az uraság sem fog változtatni... Te éppen nem hozol tisztességet reám.

Minthogy engem csinosnak és kellemes külsejünek találtak, nekem is meglehetős fontos szerepet juttattak ebben a komédiában... Előbb a ruhatárban kellett ülnöm, később pedig felügyelni a négy maître d'hôtelre, erre a négy pofaszakállas kópéra, a kiket különböző cselédelhelyező intézetekből szerződtettek ehez a kivételes ebédhez.

Eleinte jól ment minden... De azért egy kissé meg voltak szeppenve, mert háromnegyed kilenczkor még mindig nem érkezett meg Fergus grófné. Hátha megváltoztatta elhatározását s utolsó pillanatban meggondolta a dolgot és nem fog eljönni? Milyen megaláztatás, mekkora szégyen lenne az! Charrigaudék már-már elcsüggedtek. De Brigard József megvigasztalta őket: a grófnő éppen azon a napon elnökölt a "Szárazföldi és tengeri hadseregek számára gyüjtendő szivarvégek egyesületé"-nek választmányi ülésén, s ezek az ülések néha nagyon későn végződnek.

- Mily bájos egy asszony! - lelkesült Charrigaudné, mintha ez a dicsérete meggyorsitaná a megérkezését annak, a kit a lelke csendjében a "rongyos grófnő" névvel tisztelt meg.

- És micsoda agyvelő! - igyekezett őt túlliczitálni Charrigaud ur, ugyanazon érzelem behatása alatt. A mult este Rotschildnál éppen azt gondoltam, hogy nagyon messzire kellene visszamenni a világtörténelembe, hogy az ember ily tökéletes kecsességre, ennyi kellemre találjon...

- Bizony - mondta Brigard József - látja édes Charrigaud ur, az egyöntetü demokratikus társaságokban...

Éppen egy messzefutó magyarázatba akart kezdeni, melyet oly szivesen mondott el a különböző szalónokban, midőn Fergus grófné belépett.

Impozáns és méltóságteljes volt, fekete, csillogó gyöngyökkel himzett ruhájában, a mely teljesen érvényre juttatta nyakának és vállainak fehér kövérségét. S a tetszésnek és bámulatnak elnyomott halk moraja követte, midőn házigazdájának karján átment az ebédlőbe.

Az ebéd eleinte nagyon hidegen és unalmasan folyt. Sikerének daczára - vagy talán éppen miatta - Fergus grófné kissé gőgösen viselkedett. Ugy látszott, mintha minden mozdulatával ki akarná fejezni, hogy "leereszkedett" ezekhez a "kis emberekhez".

Charrigaud ur azt is észrevette, hogy diszkrét, de megvető mosolylyal nézte végig a kikölcsönzött ezüstöt, az asztal virágdiszét, Charrigaud asszony zöld ruháját, a négy maître d' hôtel-t, kiknek túlhosszu pofaszakálla beleért a tálakba. És homályos félelem, aggasztó kétség szállott lelkébe asztalának és feleségének közönségessége miatt. Ez borzasztó pillanat volt!...

Néhány banális és közönséges szólásmód után, melyeket a napi események fölött váltottak, - a társalgás általánossá lett és végül a nagyvilági életben szükségessé vált ujitásokra tért át. Ezek a szegény ördögök, e czifra ruhás semmirekellők és feleségeik elfelejtették saját társadalmi szabálytalanságaikat és könyörtelen szigorusággal itélkeztek azok felett, a kik nem - mint ők, - nagy hibákat vagy éppen bünöket rejtegettek, hanem vétettek az illem törvényei ellen, melyeket ők kizárólagos fórumként ismertek el maguk fölött. - Ennek a komikuma valósággal nagyhatásu és kaczagtató volt. - Két részre osztották a mindenséget: erről volt a mi szabályos - arról a mi nem az; - innen azok az emberek, a kiket "fogadni" lehet; túl azok, a kiknek barátsága kompromittál. És ezt a két nagy csoportot ismét felaprózták. Voltak olyanok, a kiknél ebédelni lehet, mások a kiket szabad külön meglátogatni is, vagy a kiknél csak estélyen illik megjelenni... Olyanok, a kiknél ebédelni nem, csak estélyre lehet menni. - Olyanok, a kiket ebédre hivhatnak és azok, a kiket csak a nagy fogadónapokon eresztenek be szalónjukba. Mások, a kik "jók a falun, de a kiket a fővárosban nem ismernek..." stb. stb. És mindezt példákkal illusztrálták és ismert neveket emlegettek...

- Az árnyalat, a nuance - szólott Lahyrais vikomt a sportsman, clubman, kártyás és csaló. - Minden ebben rejlik... A nuanceok helyes betartásával árulja el egy férfi legjobban, hogy valóban a nagyvilághoz tartozik-e vagy sem...

Talán még soha életemben sem hallottam ily szomoru dolgokat... A mig beszéltek, valóságos szánalmat éreztem e szerencsétlenek iránt. Charrigaud nem evett, nem ivott és nem beszélt. Daczára, hogy nem vett részt a társalgásban, óriási nyomásként nehezedett agyára annak szerfölötti és végzetes ostobasága. Türelmetlen, lázas és sáppadt volt, s idegesen kémlelte a felszolgálást, a meghivottak arczait és igyekezett észrevenni azokon a kedvező vagy kedvezőtlen benyomásokat, s egyre gyurta kezei között - daczára a felesége megelőző figyelmeztetéseinek - a kenyérgalacsinokat... Ha valaki hozzá intézte a szót, ijedten, szórakozottan válaszolt:

Szemben vele, szük zöld selyem ruhájának feszességében felesége ült. Hajában vörös tollbóbitát viselt, s ide-oda hajlongva mosolygott jobbra-balra, szónélkül, szakadatlanul, folytonosan, ugy hogy mosolya olyan volt, mintha oda lett volna festve ajakára.

- Milyen hülye! szólott önmagához Charrigaud, - mily ostoba és nevetséges ez az asszony!... És ez a spenótszinü ruha! Ő miatta holnap egész Páris rajtunk fog mulatni...

- Milyen buta ez a Viktor!... és hogy tartja magát! No majd holnap kinevetnek baklövéseiért...

A beszélgetés, miután kis ideig a szerelem körül forgott, most a mütárgyakra tért át. Itt a fiatal Sartorys Lucien diadalmaskodott, mert neki valóságos kis muzeuma volt. Szerencsés és ügyes gyüjtő hirében állott.

- Versaillesban - felelte Sartorys - költői érzésü főrangu özvegyeknél ábrándos alapitványi hölgyeknél. Nem is képzelnék mennyi kincs van elrejtve ezeknél az öregasszonyoknál...

A fiatal ember kissé kihuzta magát, s hatástvadászó hangon, czinikusan igy szólt.

- Udvarolok nekik... és azután, természetellenes eljárási módhoz folyamodom...

Szörnyüködtek e kifejezés merészségén, de mivelhogy Sartorysnak mindent megbocsátottak, végre is nevetésre fogták a dolgot.

- Mit nevez maga természetellenes eljárási módnak? kérdezte Gogstein báróné czinikus hangon, mely nem volt ment minden csintalanságtól.

De, Kimberlynek egy tekintetére, Sartorys, a ki beszélni akart, ismét bezárta ajkait. És Fernancourt Móricz volt az, a ki a bárónőhöz hajolva, komolyan megjegyezte:

A jelenlévők arczain ujabb vidámság tükröződött. - E sikertől felbátoritva Charrigaudné egyenesen Sartoryshoz fordult, a ki bájos mozdulatokkal szabadkozott - és interpellálta:

E szavak ugy hatottak, mint egy jeges zuhany. Fergus grófné izgatottan ingatta legyezőjét. A vendégek zavart megbotránkozással tekintettek egymásra, de alig tudták visszatartani a nevetést. Charrigaud ur, két könyökét az asztalra támasztva, összeszoritott ajkakkal, izzadó homlokkal, halálsápadtan sodorta ujjai között a kenyérgolyókat... Igazán nem tudom mi történt volna, ha Kimberly - felhasználva e vészterhes csendet - meg nem szólal és elő nem adja Londonban tett utazásának részleteit.

- Igen, - mondta - Londonban nyolcz mámoritó napot töltöttem, és - hölgyeim, oly szerencsés voltam jelen lehetni a nagy költő Giotto-Farfadetti János rituális ebédjén is, melyet legjobb barátjának feleségével - Frédéric-Ossian-Piggletonnéval történt eljegyzése alkalmából adott...

- Nem is képzelhetik... válaszolt Kimberly, kinek elragadtatását nemcsak tekintete, mozdulatai, de még a kabátja gomblyukában pompázó orchidea is elárulta.

- Gondolja el csak, kedves barátnőm, - egy nagy teremben, melynek halaványkék falait fehér arany pávák ékesitik... gondolja el a hosszukás vesszőből készült óriási asztalt... És az asztalon néhány csészében sárga és lila czukorkák, s a középen egyetlen nagy rózsaszin kristály medenczében befőzött gyümölcsök... és semmi más... Hosszu, fehér köpenyegekbe burkolva, egyenként elhaladtunk az asztal mellett s arany késeink hegyére szurtunk egy keveset a rejtélyes gyümölcsökből, azután ajkainkhoz vittük... és semmi több...

- Ah, nem is képzelik. - De a legmeghatóbb - az, a mi ezt az izgatottságot fájdalmas megilletődéssé változtatta - az volt, midőn Frédéric-Ossian Piggleton egy verssel köszöntötte fel volt feleségét és uj vőlegényét... Nem ismerek hasonló tragikus és emberfölötti lelki nagyságot...

- Óh kérem, könyörgött Fergus grófné - Ismételje nekünk ezt a csodálatos költeményt, édes Kimberly.

- A költeményt, sajnos, nem mondhatom el, legfeljebb, ha az értelmét megértethetem önökkel.

Daczára erkölcseinek - melyben a nőknek semmi szerep sem jutott - ezek valósággal lelkesültek Kimberlyért, mert a bünöket különösen izgató módon tudta leirni... Most is reszketés fogta el az asszonyokat és a virágok, a meztelen karon csillogó ékszerek, még az abrosz kristályüvegjei is harmóniában látszottak lenni lelkiállapotukkal. Charrigaud közel volt az őrüléshez. Azt hitte, hogy hirtelen a bolondokházába jutott. De minden akaraterejét összeszedve, még képes volt mosolyogni és igy szólt:

A maître d' hôtelek éppen körülhordták a tálakat, a melyekben a sonkához hasonló tárgy uszott valami halaványsárga lében, vörös cseresznyék között... A mi Fergusnét illeti, ő félig ájultan mintegy földfeletti régiókba látszott emelkedni.

Frédéric-Ossián Piggleton és barátja Giotto Farfadetti János a közös műteremben bevégezték mindennapi feladatukat. Az egyik a nagy költő, a másik a festőművész volt, az első rövid és vastag, a másik sovány és hosszu, mindkettő egyforma gyapju öltözetet és egyenlő florentini kalapot viselt. Mindkettő neuraszténikus volt, mert oly különböző testalkatukban lelkük és szellemük csodálatosan hasonlitott egymáshoz. Giotto-Farfadetti versekben énekelte meg a csodás szimbólumokat, melyeket barátja, Ossián Piggleton festett vásznaira, úgy hogy a költő dicsősége elválaszthatlanná vált a festőétől, s végre már összetévesztették halhatatlan munkáikat s ugyanazon rajongással vették őket körül.

Kimberly elhallgatott... Áhitatos csönd követte szavait... Majd ismét felvette a szót:

- Alkonyodni kezdett. Melankolikus és halavány este vetette árnyát az atelierbe... Alig hogy a falfestményeket ki lehetett venni: a hosszu, hajlékony, vonagló hinárt, a mely szinte reszketni látszott valami képzeletbeli mély és rejtélyes viz folyása következtében... Giotto-Farfadetti bezárta álló iróasztalát, melynek lapján születtek meg legszebb költeményei, egy perzsiai nád segitségével. Ossian Piggleton pedig a lanthoz hasonló festőállványát a falhoz forditotta és hárfaalaku palettáját egy törékeny butordarabra helyezte, és mind a ketten, szemben egymással kinyujtózkodtak, három sor egymásra helyezett tengervizszinü párnán...

- Nem, nem, éppenséggel nem - igyekezett őt megnyugtatni Kimberly... nincs ugy, a hogy gondolja...

- Az atelier közepéből, a rózsalevelekkel telehintett márvány vizmedenczéből átható illat áradt széjjel. És egy kis asztalon, hosszuszáru nárczisok haldokoltak, egy keskeny serlegben, melynek nyaka olyan volt, mint egy idegenszerüen zöld és perversz liliomnak a szirmai...

- Künn lassankint elnémult az utcza zaja. Ez volt az óra, midőn a két jó barát - elmerülve gondolataikba - mélyen hallgatott...

Kimberly felhasználva e hizelgő félbeszakitást egy korty pezsgőt ivott - azután egyre növekedni érezvén maga körül a szenvedélyes csodálatot, ismét beszélni kezdett:

- Némán hallgattak... De végre Giotto-Farfadetti megszólalt: "A szivemben egy mérgezett virágot érzek" a mire Ossián Piggleton igy válaszolt: "Ma este egy szomoru madár énekelt lelkemben". Az atelier mintegy figyelni látszott e szokatlan párbeszédre. A lila falon, mely egyre szintelenebbé vált, az aranyos hinár összezsugorodni, majd ismét lebegni látszott, mintha valami uj, soha nem hallott ütemet követne - és valóban igaz, hogy az emberek lelke folytonos öntudatlan érintkezésben áll a tárgyak lelkével, s átruházza reájuk fájdalmait, szenvedélyeit, büneit, sőt még életéből is oda ad valamit...

A hallgatóság ajkairól ellebbenő eme kiáltás nem akadályozta meg Kimberlyt történetének folytatásában. Csak a hangja lett egy árnyalattal rejtelmesebb.

- ...Ez a pillanat tragikus volt. - "Ó, édes barátom, - könyörgött Giotto-Farfadetti - te, a ki mindent nekem adtál,... te, a kinek lelke oly csodálatosan ikertestvére az enyémnek - neked még fel kell áldoznod valamit, a mi még nem volt az enyém, s a miért meghalok, ha nem teszem magamévá." - "Az életemet kivánod? - tudakolta a festő - Elveheted - a tied az is..." "Nem, nem az életedet... többet ennél - a feleségedet!" "Botticellinettát!!" kiáltott a költő. - "Igen, Botticellinettát, a tested testét, lelked lelkét, álmaid álmát, fájdalmaidnak mágikus elaltatóját!... "Botticellina! fájdalom, hogy ennek előbb-utóbb be kellett következni... Lelked beléfult az ő lelkébe, miként az ő lelke a tiedbe, úgy mint a holdvilág a feneketlen tónak csalárd mélységeibe... Fájdalom, ennek igy kellett lennie!" Két fénylő könycsepp futott le a festő arczán. A költő igy válaszolt: "Óh barátom, hallgass meg engemet!... Szeretem Botticellinát,... és Botticellina szeret engemet... és mindaketten belehalunk abba, hogy nem merjük azt egymásnak megmondani, s hogy nem egyesülhetünk... Mi ketten ugyan egy törzsnek vagyunk virágai, melyek valami véletlen folytán elváltak egymástól s ki tudja hány ezer év óta keresik egymást hasztalanul. És végre egymásra találtunk... Ó kedves Piggletonom, a rejtélyes élet tele van ezekkel az idegenszerü végzetességekkel, a melyek borzasztóak ugyan, de végtelenül édesek is... És vajjon iródott-e valaha szebb költemény annál, mint a melyet mi ketten ma este átélünk?" De a festő egyre szomorubb hangon ismételte e nevet "Botticellina!... Botticellina!..." Felállott a párnákról s lázas izgatottsággal járkált le-fel a műteremben. - Néhány percznyi szünet után bánatosan megszólalt: "Botticelina eddig az enyém volt... s most már a tiédnek kell-e lenni?" "A miénk lesz! - kiáltott fel a költő parancsolóan... Mert Isten téged választott ki arra, hogy összeforraszd ezt a két egymástól elvált, de tulajdonképpen egységes lelket! - Ha ellenkezel, akkor a halál fog egyesiteni bennünket!"... És olyan hangon, a mely távoli mélységből fakadtnak hallatszott, hozzátette: - "Talán még ez volna a legjobb!..." "Nem, kiáltott fel a költő, élni fogtok! - Botticellina a tiéd lesz, mint ahogy az enyém volt... Czafatonként fogom leszakgatni a húst csontjaimról, kitépem szivemet mellemből, és a falhoz verem koponyámat, hogy szétrepedjen... De barátomnak boldognak kell lenni... Én szenvedhetek... Hiszen a szenvedés is kéj...

- Igen, a leghatalmasabb, a legkeserübb, a legvadabb kéj! lelkesült a másik... Irigylem sorsodat!... A mi engem illet, én ugy is meghalok, vagy a boldogság, vagy barátom fájdalmától.

- Az óra ütött... Isten veled!... Felállott helyéről és olyan nagyszerüen szép volt, mint egy arkangyal... De e perczben az ajtó drapériája meglebbent, kinyilt és ismét bezárult egy ragyogó tünemény után... Botticellina volt az, hosszu, lebegő, világos ruhában... Szétbontott haja ugy ragyogott, mintha tüzkévék vették volna körül... Kezében egy arany kulcsot tartott... Ajkai extázisban égtek és szemeiben az éjszakának sötét ege látszott. - Giotto János a drapériához rohant és eltünt mögötte. És akkor Ossian-Piggleton visszahanyatlott a háromszoros párnarakásra, a mely olyan szinü volt, mint a tenger vize... És mialatt belevájta körmeit husába, hogy a vére folyt, folyt és pirosra festett mindent körülötte, azalatt az aranyos hinár alig láthatóan reszketett az egyre sötétebbé váló falon... És a hárfaalaku paletta meg a lantszerü festőállvány halk nászdalba kezdtek...

Kimberly pár perczig hallgatott... és mialatt az izgatottság tetőpontra hágott a meghivottak között bevégezte:

- Ezért szurtam én arany késem hegyére abból a gyümölcsből, a melyet olyan menyegző alkalmából készitettek, a melyhez hasonló nagyszerüt, a mi szépet nem ismerő századunk nem tud felmutatni...

Az ebéd bevégződött. Szinte vallásos csendben álltak fel az asztal mellől, remegve... A szalonban mindenki csak Kimberlyt dicsérte, ünnepelte. Az összes asszonyi tekintetek az ő kifestett arczára tapadtak.

- Ugy szeretném magamat Ossian-Piggletonnal lefestetni - kiáltott elragadtatással Rambure-né... Mindent oda adnék ezért a boldogságért...

- Fájdalom, asszonyom, - válaszolt Kimberly - eme fájdalmas és isteni pillanat óta, melyet szerencsém volt leirni, Ossian-Piggleton nem fest többé emberi arczokat, bármily bájosok legyenek is azok. - Most már csak lelkeket fest...

- Mint milyen nemü lelket? kérdezte könnyed, gunyos hangon Fernancourt Móricz, a ki irigykedett a Kimberly sikerére.

- A lelkeknek nincsen nemük, édes Móriczom - válaszolt amaz egyszerüen. - Azoknak csak...

- Szőrük van... a - talpaikon - suttogta Charrigaud, oly halkan, hogy senki más nem hallhatta, mint az a pszihológus, a kit e perczben éppen szivarral kinált.

- Ah! öregem, szeretnék nekik valami óriási disznóságot odakiáltani... Megelégeltem a lelkeiket, zöld és perversz szerelmeik leirását, mágikus gyümölcseiket... Igen, igen, gorombaságokat mondani nekik, és bekenni magamat fekete, undoritó és büzös sárral, még ez is jobb volna, mint reájuk hallgatni, és hogy megkönnyebbednék a szivem, ha egyszerre kidobhatnám belőle azokat a csömörletesen undok "liliomokat" a melyeket belé ültettek! - És te?...

De daczára eme kitörésnek, Kimberly elbeszélésének hatása alatt állott mindenki... Senki sem érdeklődött a közönséges földi dolgok iránt... az esztétikai fejtegetések, a nagyvilági pletykák és hirecskék figyelem nélkül maradtak. Még Lahyrais vikomt, a sportsman, clubman, kártyás és csaló is ugy érezte, mintha szárnyai nőnének. Mindenki gondolkodni vágyott, hogy képzeletben tovább szője vagy megvalósitsa e mesét. Daczára a Kimberly minden igyekezetének, a társalgás nem akart visszatérni a rendes mederbe, s a meghivottak egyenként mentették ki magukat és eltávoztak. Tizenegyre már mindenki elment.

Midőn egyedül maradt Charrigaud a nejével, és szembe kerültek egymással, hosszan, kitartóan ellenséges indulattal szemlélték egymást. Majd megszólalt a férfi:

- Igen, - te vagy az oka... Nem törődtél semmivel, semmi mást nem csináltál, mint piszkos kenyérgolyókat gyártottál a vastag ujjaid között... Egy szót nem lehetett belőled kihuzni... És mily nevetségesen viselkedtél... Szégyenkeztem miattad...

- Ugy, ugy, csak károgj... szólott a férfi. Hát a zöld ruha?... és örökös mosolyod... baklövésed Sartoryszszal... Ezt is mind én cselekedtem?... Én voltam az is, a ki a Piggleton fájdalmát ecsetelte, a ki mágikus gyümölcsöket evett és lelkeket festett?.. Talán én vagyok a pederaszta is?...

- Arra nem is lennél képes! - orditotta az asszony dühösen. És miután az ezüstöt és poharakat elrakta, szobájába menekült és bezárkózott.

A nagyságos ur azonban nagy foku izgatottságában csak egyre le és fel járkált a szobákban... Egyszerre észre vett engemet, a ki az ebédlőben rendezkedtem. Közeledett hozzám, s átölelve derekamat, igy szólt:

- Czeleszta, - akarsz-e hozzám nagyon kedves lenni?... Akarsz-e nekem nagy, nagy örömet szerezni?

Kölcsönös nevetés közben engedtem kérésének végre, s ő igy szólt hozzám:

- Oh Czeleszta, nem is képzeled mily jót tettél velem, mily óriási örömet szereztél nekem... Azután meg mily boldogság az, egy olyan asszonyt látni, a ki nem csupa lélek, egy olyan asszonyhoz érni, a ki nem törékeny, mint a liliom... ölelj meg...

De másnap, mikor a Figaróban megjelent egy czikk, mely az ő estélyüket magasztalólag tárgyalta, s a melyben izlésük, elegancziájuk, összeköttetéseik fényessége és jó izlésük volt kidicsérve, elfelejtkeztek a tegnapi csunya jelenetről s csak sikereikről beszéltek egymással.

- Mily csodálatraméltó asszony is ez a Fergus grófné - jegyezte meg Charrigaudné villás reggelizés közben.

- Hát Kimberly... Mit szólsz ehhez? Igazán elragadóan tud csevegni - és mily választékos kifejezései vannak!

- Igazán kár róla rosszat mondani... Végre is az ő büne másra nem tartozik... nekünk semmi közünk hozzá.

Én egész nap, kis szobámban ama históriák fölött mulattam, melyeket ebben a házban megértem. Asszonyomon valóságos feltünési láz vett erőt, ugyannyira, hogy minden kis zsurnalisztának oda adta magát, csak hogy férje könyve, vagy saját szalonja és toaletjei fölött kedvező kritikát mondjanak és irjanak. És Charrigaud ur mindezt látta és tudta. De csodálatos czinizmussal, csak ennyit mondott reá: "Olcsóbba jön, mintha meg kellene fizetni a sorokat a lapnak" - Ő is a lelkiismeretlenség és aljasság legutolsó fokára sülyedt s ezt szalonpolitikának és nagy világi diplomácziának nevezte.

Holnap irni fogok Párisba, hogy régi gazdámnak most megjelent könyvét elküldjék a számomra. Képzelem, mily borzasztóságok lesznek benne.

Most már senki sem beszél a kis Claireről. Mint ahogy előre látható volt, abban hagyták a nyomozást. A Raillon erdő és József pedig örökre megőrzik titkukat. Arról a szegény, apró emberi lényről nem tesznek több emlitést, mint egy rigóról, a mely a bokor aljában felfordult... A gyermek atyja, mintha mi sem történt volna, tovább töri a követ az utak mentén és a város, a melyet pillanatokra felizgatott a történet, ujra magára ölti szokott mindennapi egyhanguságát, a mely még unalmasabb immár, mert a tél küszöbön van. A nagy hidegek szobaáristomra kényszeritik az embereket s csak a befagyott rácsos ablakok mögött látni imitt-amott egy-egy halvány, álmos emberi arczot. Az utczákon pedig csak a rongyokba öltözött koldusok s kóbor kutyák jönnek-mennek.

Háziasszonyom a mészároshoz küldött egy megbizással s én magammal vittem a kutyákat is... Mialatt a boltajtóban állottam, egy vén asszony jött be mellettem s hust vásárolt, melyből beteg fiának kivánt levest késziteni. A mészáros egy nagy rézüstből, melybe a külömböző hulladékokat szokta dobni, kiválasztott égy jókora piszkos darabot, a mely félig csont, félig zsiradékból állott, s a mérlegre vetvén igy szólt:

- Hetvenöt krajczár?... kiáltott fel az öreg asszony. - Hiszen az lehetetlen! Különben is ebből képtelenség jó levest főzni.

- A hogy akarja - válaszolt a mészáros s visszadobta a hust az üstbe... Csakhogy ma el fogom küldeni a számláját... És ha holnap ki nem fizeti a hátralékot, perelünk!

- Ennek igy kell lenni - szól magyarázólag. - Ha a szegények nem vásárolnák meg a hulladékot, akkor igazán nem nyerne az ember semmit egy-egy állaton... De mennyire követelőzők lettek az utolsó időben ezek a semmirekellők!

- A patvarban is! Inkább a gazdagok kutyái lakjanak jól, mint a szegény emberek!

A Prieurében egymást követik az események. A tragikumot a komikum váltja fel. A kapitány örökös bosszantásaiban kifáradva, s az asszony tanácsára hallgatva, gazdám végre is elhatározta, hogy a békebirónál feljelenti. Kártéritést követel harangjainak összetöréseért, keritése megrongálásáért s a kertjében látható pusztulásért. Ugy beszélik, hogy a két ellenség szembesitése a békebiró szobájában pokolian mulatságos volt. Azt mondják, hogy majd felfalták egymást s oly szidalmakat kiabáltak kölcsönösen egymásnak, mint két rongyszedő. Természetesen a kapitány esküdözik, hogy soha életében semmit sem dobott a Lanlaire kertjébe, sőt ellenkezőleg Lanlaire az, a ki neki mindent áthajigál...

- Hol vannak a tanui?..! Merjen ilyeneket előállitani!... Lássuk!... orditott a kapitány.

- A tanuk?... A kövek a tanuk, a melyeket a kertembe lökött... és mindama disznóságok, melyekkel el akarja ronditani birtokomat... az ócska kalapok, az elhasznált papucsok, melyeket minden nap felszedek és a melyekről mindenki tudja, hogy az ön tulajdonát képezték...

De minthogy gazdám megbízható tanukat felmutatni nem bir, a békebiró, a ki a kapitánynak különben is jó barátja - azt ajánlja gazdámnak, hogy vonja vissza panaszát.

- Azután meg - folytatja a biró - engedje meg kijelentenem, hogy nagyon valószinütlenül hangzik az, hogy egy derék öreg katona, a ki előmenetelét véres csatákban szerezte, azzal mulassa magát, hogy szomszédja kertjét tele hajigálja kövekkel és rongyos kalapokkal, mint valami utczagyerek...

- A menydörgős menykőbe is!... dörgi a kapitány... Ez az ember gyalázatos Dreyfusista... Megsértette a hadsereget...

- Igen, maga!... A mire törekszik, ocsmány ficzkó, nem egyéb, minthogy megbecstelenitse a hadsereget...

Már csaknem hajba mentek, s a békebirónak csak nagy nehezen sikerült lecsendesiteni őket. - Ezóta házigazdám szüntelenül két kémet tart elrejtve a kerités mögött, melynek deszkájába négy kerek lyukat furatott. De a kapitánynak ez valamiképpen értésére esett s gazdám hiába adta ki a sok pénzt.

Azóta láttam a kapitányt néha a keritésen keresztül. Daczára a fagynak, nem hagy fel a dolgozással. El-elbeszélget velem a szerencsétlenségekről, melyek érték... Róza influenzában szenved és az asztmájával ez nagyon veszedelmes... Bourbakinak vége van... Tüdőszélhüdésben mult ki, mert nagyon sok konyakot ivott... Igazán, az egész vonalon nincs szerencséje. És bizonyosan ez a zsivány Lanlaire babonázta igy meg...

- Nézze Czeleszta kisasszony - mondta nekem - maga feljelentést tehetne Lanlaire ellen az erkölcsök elleni vétség és szemérem elleni támadás miatt... Ez nem is olyan rossz gondolat, higyje el...

- De uram, Lanlaire soha sem követett el merényletet sem erkölcseim, sem szemérmem ellen...

- Hogyan... nem teheti? - Hiszen ez nagyon egyszerü... Adja be a feljelentést és idéztessen meg bennünket: Rózát és engem... S mi eljövünk kijelenteni, hegy mindent láttunk... Egy katona szava - éppen a mostani időkben - csak nyom valamit a latba! Az nem kutya... izé... Azután gondoljon arra is, hogy ezzel felelevenitjük a kis Claire esetét is, s ebbe is belemárthatjuk Lanlairet... Ez kitünő eszme! Gondolkodjék felette Czeleszta kisasszony, gondolkodjék...

Ah Istenem! van nekem ezer más, a mire gondoljak!... József egyre nógat, hogy határozzak... nem lehet a végtelenig halasztani a dolgot... Cherbourgból azt a hirt kapta, hogy a kis kávéház már a jövő héten eladóra kerül... De én nyugtalan és zavart vagyok... Szeretném is a dolgot, meg nem is... Egyik nap megbarátkozom az eszmével, a másik nap megbánom, hogy gondoltam is reá. Azt hiszem leginkább a félelem tart vissza - attól tartok, hogy József borzasztó dolgokra fog még rávenni... Nem tudom magam elhatározni. Nem, hogy goromba lenne velem, sőt ellenkezőleg érvekkel áll elő, kisértetbe akar hozni a szabadság eszméjével, a szép ruhákkal, biztos, nyugodt élettel, a boldogság csábitó képeivel.

- Mégis csak meg kell vennem a kis kávéházat - mondja... Ily kedvező alkalmat nem hagyhatok kiszaladni a körmeim közül... Hátha beáll a revoluczió? Gondolja csak Czeleszta... ez a vagyont jelentené mindjárt, azonnal... És ki tudja?.. A revoluczió! A kávéházakat semmi sem virágoztatja fel jobban ennél!...

- Hát csak vegye meg - József - ha én nem megyek belé, mindég akad valaki más...

- Nem, nem, - magának kell lennie... Nekem nem kell más, csak maga... A vérem forr magáért... De maga nem bizik bennem...

És ebben a pillanatban csodálatos bátorság szállott a szivembe, ugy, hogy erősen a szeme közé nézve igy szóltam:

- Nos, József - vallja be hát, hogy maga volt az, a ki erőszakot követett el a kis Claire ellen, ott az erdőben.

József csodálatraméltó nyugodtsággal fogadta ezt a váratlan támadásomat. Vállat vont, felgyürte nadrágát, és egyszerüen igy válaszolt:

- Látja! Ugy-e megmondtam!... Ismerem minden gondolatát, tudom mi megy véghez abban a kis fejben...

A hangja nagyon lágyan csengett, de szemei olyan vészesen csillogtak, hogy képtelen voltam válaszolni.

Ugy ringatott a karjai között, mint egy gyermeket. És méltóságán alulinak tartva a védekezést - talán szándékosan is fokozva rémületemet, atyai hangon szólt hozzám:

A városba egy roueni ujság került, melynek egy czikkje általános megbotránkozást kelt. Egy papról van benne szó. A történet igaz, és három mértföldnyire innen játszódott le Port Lançonban. A mi legpikánsabb a dologban, az az, hogy mindenki ismeri a szereplőket. Nos, legalább lesz a mi nehány napig foglalkoztassa a publikumot. Tegnap este Máriához hoztam az ujságot s hangosan olvastam fel a hiressé vált cikket. Már az első szavakra felállott helyéről József, arcza szigoru, csaknem haragos volt. Kijelentette, hogy nem szereti az ilyen disznóságokat, és hogy nem türheti, hogy a vallást előtte megtámadják...

Lemásoltam ide ezt a történetet. Érdemes a feljegyzésre, meg aztán hadd váltsa fel egy kis vidámság e lapok szomoru egyhanguságát...

A Port-Lançoni plébánia legidősebb papja, vérmes, tevékeny ember volt, a kinek gyönyörü szónoklatai az egész vidéken feltünést keltettek.

Hitetlenek és szabadon gondolkodók is ellátogattak vasárnaponként a templomba, csak azért, hogy prédikálni hallják.

Ez a pap sokszor olyan dolgokba is beleszólott, a melyek éppen nem tartoztak hatásköréhez. Gyakran magára haragitotta ennek folytán a polgármestert és a többi előljáróságokat. Egyik mániája volt különösen az, hogy az iskolákat szidta.

- Ugyan mit tanulnak a gyermekek az iskolában? - mondta nem egyszer. - Semmit; éppen semmit. Ha az ember a legegyszerübb kérdéseket teszi fel nekik - szánalom rájuk nézni - nem tudják, hogy mit válaszoljanak...

Erről aztán nagy beszédeket tartott barátai előtt, s szidta Voltairet, a revolucziót, a kormányt, a Dreyfusistákat stb. - de vigyázott, hogy eme kifakadásainak barátain kivül tanuja ne legyen. Kedd és csütörtök délután pedig a plébánia udvarára gyüjtötte a gyermekeket s előadást tartott nekik abból, a mit az iskolában meg nem tanultak.

- Nézzétek gyermekek - van-e közöttetek csak egy is, a ki tudja, hogy merre volt valamikor a földi Paradicsom? Az, a ki igennel felel, tartsa fel a kezét!... Nos?...

Egyetlen kéz sem emelkedett égnek... Minden gyermeki szem egy-egy kérdőjellé vált, és a pap vállat vonva felkiáltott:

- Ez botrány!... Hát mire tanit benneteket az a tanitó? Igazán szép ez az önkényes, laikus és kötelező tanitási metódus... Nos, én majd megmondom nektek, hogy hol állott régen a paradicsomkert... Figyelem!

- A földi paradicsom, gyermekeim, nem volt Port-Lançonban, sem pedig az alsó Szajna menti kerületben... De még Normandiában sem volt, sem Párisban, sem Francziaországban egyáltalán. Európa sem vallhatta magáénak. Amerika vagy Afrika még kevésbé. Oczeánia sem volt hazája. Elég világos-e ez? Vannak emberek, a kik azt állitották hogy a földi Paradicsom Olaszországban állott, mások, a kik azt mondták: Spanyolországban, mert ebben az áldott tartományban édes narancsok teremnek, ti apró inyenczek! Ez hazugság, nagy hazugság. Először is a földi paradicsomban egyáltalán nem termett narancs... ott nem volt bizony, csak alma... szerencsétlenségünkre!... Nos, - mit szóltok hozzá?...

- A földi paradicsom Ázsiában állott - Ázsiában, ahol régen sem eső, sem fagy, sem hó nem volt... Ázsiában, a hol minden üdén zöld és illatos volt... a hol a virágok fa magasságot értek el, a fák meg olyanokra nőttek, mint most a hegyek... Most már Ázsiában sincs ebből semmi... Azért mert bünösek vagyunk. Ázsiában most nincs egyéb, mint egy rakás kinai, kokkinkinai, török, fekete eretnek, sárga pogány, a kik megölik a szent misszionáriusokat és ezért a pokolba kerülnek... Ezt én mondom nektek! Most mást! Tudjátok-e hogy mi a Hit?... a Hit?...

Egy a gyermekek között komoly, de kissé remegő hangon beszélni kezdett, olyan egyfolytában, mintha leczkét mondana fel:

- Nem azt kérdem én! - orditotta a pap. - Azt kérdezem, hogy miben áll az igaz Hit? Nos? Ezt sem tudjátok? Nos, abban áll, hogy vakon el kell hinni mindazt, a mit jó lelki atyátok mond... és egy szót sem hinni abból, a mit a tanitótok beszél. Mert a ti tanitótok nem tud semmit... és a mit nektek elmond, abból soha sem történt meg semmi.

A Port-Lançoni templomot a turisták és a régészek nagyon jól ismerik. Normandiának ezen részében - a mely pedig tele van érdekes épületekkel - ez a legcsodálatraméltóbb épitmény. Nyugati homlokzata felett egy kő rózsa diszlik. Az északi oldal - melylyel párhuzamosan egy utczácska halad - már kevésbbé szigoruan van díszitve. Sok furcsa személyiség látható rajta, ördögarczu, szymbolikus állatfejü emberek, csavargó kinézésü szentek, a kik csipkés ruházatukban idegenszerü mozdulatokat tesznek... Fájdalom, a legtöbb közülök csak félig látható, mert megkopott vagy letöredezett. Az idő és romboló szeméremérzete a különböző epohák papjainak megrongálta ezeket a falfestményeket és domborműveket, melyek oly szatirikusak és mulatságosak voltak, mint Rabelais könyveinek egy-egy fejezete. Ez a pap, a kiről emlitést tettünk (a dékán), egyenesen bemehetett egy kis mellékajtón a templomba, lakásának udvarán keresztül.

Ehez az ajtóhoz csak neki volt kulcsa, s nem adta azt oda senki másnak, mint Angéla testvérnek. Ez az Angéla sovány, savanyu kedélyü volt, és daczára ifjuságának, már látszottak a hervadás jelei az arczán. Nagyon szeretett pletykázni, kiszimatolt mindent s a dékánnak intimusa, tanácsadója volt. Mindennap találkoztak titokban és megbeszélték a maguk körül látottakat, tapasztaltakat - - azután dobra ütötték azokat. Mindama csunya történetkék, melyek a környéken szárnyra keltek, itt nyertek életet... Már régen gyanakodtak ugyan az emberek, de nem mertek szólani, mert ismerték a dékánnak rendkivüli eszességét, s féltek a gonosz Angéla rossz nyelvétől.

A mult csütörtökön a dékán bámulatos meteorologiai tanitásokban részesitette a gyermekeket. Megmagyarázta a mennydörgés, a dara, a szél és a villámlás okait.

- Hát az eső?... Erről tudtok-e valamit? - Hogy honnan jön és ki csinálja? A mai tudósok azt fogják mondani, hogy az eső nem más megsürüsödött gőznél... Meg igy, meg ugy. - De azok hazudnak. Ők különben sem egyebek eretnekeknél. Az eső, gyermekek - az Isten haragja... Az Isten nincs megelégedve szüleitekkel, a miért keresztjáró napokon is otthonn ülnek. És akkor igy szól magában: Ah! ti nem követitek a pap felszólitását és a jó lelki atyát egyedül hagyjátok a kántorral az uton! Jól van! Vigyázzatok hát a vetéseitekre! És akkor megparancsolja az esőnek, hogy essék... Ez okozza az esőt Most már értitek?? Ha szülőitek jó keresztények lennének, ha vallási kötelességeiknek eleget tennének, akkor soha sem esnék az eső...

Ebben a pillanatban a templomnak kis rejtett ajtajánál megjelent Angéla testvér. Még halaványabb volt, mint egyébbkor s arczvonásai fel voltak dulva. Mikor a gyermekeket észre vette a pap körül, első gondolata az volt, hogy láthatatlanná válik. - De a pap, a kit ez a hirtelen megjelenés, ez a magából kikelt arcz megijesztett, aggódva közeledett felé.

- Küldje haza a gyermekeket azonnal - könyörgött Angéla testvér... azonnal... Beszélnem kell önnel.

- Küldje el a gyermekeket, ismételte Angéla testvér. - Nagyon komoly dolgok ezek - nagyon is komolyak.

Mikor a kis tanitványok eltüntek, Angéla testvér egy padra roskadt s idegesen szoritotta a rézkeresztet és a szentelt medáliákat terméketlen nőstényi mellére.

- Az előbb - alig pár percze még, a templom tetején egy meztelen férfit láttam.

- Egy meztelen férfit? Testvérem egy meztelen - embert... látott... a templom tetején...

- Azt állitja, hogy az én egyházmegyémben találkozott egy hivem, a ki eléggé szemtelen volt hozzá, hogy puczéron sétáljon a templom tetején? Ah! ez hihetetlen. Ah, ah, ah!...

- Puczéron! Az én templomom tetején! De hát mily században élünk? És mit csinált ott, puczéron, az én templomomon? Paráználkodott talán? Vagy éppen...

- Nem jól értett meg - szakitotta őt félbe Angéla testvér... Én nem mondtam, hogy ez a meztelen ember egyike volt a hiveknek... nem is mondhattam ezt, mert hiszen ez a férfi - kőből van...

- Hogyan? kőből van? De hiszen akkor ez nem olyan nagy baj, testvér... És egész megnyugodva felsóhajtott:

- Ugy!? Hát most már minden jól van?... És most már kevésbé meztelen, mert - kőből van?

- És ha azt állitom önnek, hogy az a kőből faragott ember meztelenebb, semmint képzeli; hogy... legmélyebben sérti vallásos érzületemet? Oh! Atyám! kiméljen meg a teljes valóság emlitésétől...

Izgatottan ugrott fel helyéről. A papot egészen elkábitotta ez a felfedezés. Gondolatai összezavarodtak, pokoli tivornyák álomképei ejtették rémületbe képzeletét. Dadogva tört ki belőle a szó:

- Oh igazán? Ez iszonyatos!... Hol?... A templomban?... Ez felfoghatatlan... De édes testvérem, ez borzasztó... És kegyed teljesen bizonyos felőle?... teljesen bizonyos, hogy látta? Nem tévedhetett? Nem tréfál... Ah! ez felfoghatatlan.

- Bizonyára századok óta áll ott a helyén... az - az a szobor, bemocskolva templomát. S ön soha sem vette észre?... És végre is ugy kellett történni, hogy én, - egy asszony, egy apácza, vegyem észre - nekem, ki szeplőtelenségi fogadalmat tettem, kellett ezt a rettenetes felfedezést elmondani! Tisztelendő atyám! az ördög tartózkodik az ön templomában!...

A pap, Angéla testvérnek indulattól reszkető szavaira hamar összeszedte magát. Hangja már nyugodt volt, mikor beszélni kezdett:

- Ilyen botrányt nem türhetünk el... Az ördögöt le kell sujtani... Én vállalkozom reá... Jöjjön vissza éjfélkor... mikor Port-Lançonban mindenki alszik. Kegyed el fog oda vezetni... értesiteni fogom az egyházfit, hogy létrát szerezzen. Nagyon magasan van?

- Behunyt szemmel is oda találnék... Tehát éjfélkor itt leszek, tisztelendő atyám...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Holdvilágtalan, sötét éjszaka volt. A kis utcza utolsó ablakából is kialudt már a mécs. Minden álomba merült Port-Lançonban.

Az egyházfi a falhoz támasztotta létráját, éppen a templomablak mellé, melynek üvegén keresztül ki lehetett venni az öröklámpácska halvány világát. A dékán, ki egy kalapácscsal, vésővel és tolvaj lámpácskával volt felszerelve, felmászott a létrán. Ágnes testvér nyomon követte.

- Exaudi nos, Domine - fejezte be a dékán, és lámpácskájával bevilágitotta az apokaliptikus kőfigurákat, az ördögöket és szenteket.

Egyszerre felkiáltott: szemben vele ott állt a bünnek szemérmetlen képe, a kőszobor...

- Mater purissima... Mater castissima... Mater inviolata... dadogott Ágnes testvér, meghajtva derekát.

És mialatt Ágnes testvér halk imát mormogott a szent szüzhöz, s az egyházfi a létra alján fohászkodva forditotta arczát az ég felé, - a dékán felemelte kalapácsát s egy nagyot ütött vele a fertelmes ikonra. Néhány kőtörmelék az arczába vágott, azután hallani lehetett, a mint a sulyos tárgy leesett a tetőre, innen a csatornába s mint csúszott lejebb, lejebb a csendes, szük utczácskába...

Másnap, - Robineau kisasszony - a ki a templomban misét hallgatott, haza felé menet furcsa kinézésü tárgyat talált, melynek szokatlan alakja azonnal felköltötte figyelmét. - Felemelte a földről, s minden oldalról megtekintvén, igy szólt önmagához:

- Talán relikvia ez... egy szent relikviája, különös és megbecsülhetetlen... Valamely csodatévő forrásban megkövesedett relikvia... Isten utjai oly kifürkészhetlenek!...

Előbb arra gondolt, hogy felajánlja azt a dékánnak... Azután eszébe jutott, hogy ez a relikvia talán szerencsét hoz háznépének s a szent, akitől ered, pártfogásába veszi őket, eltávolitja tőlük a szerencsétlenséget és a bün eszméjét... Haza vitte azt tehát magával. Hazaérve azonnal bezárkózott szobájába. Egy asztalra - mely le volt teritve fehér abroszszal - vörös bársony párnát helyezett, s gyöngéden reá fektette a drága relikviát. Azután legott befedte ezt egy üvegharanggal s két cserép virágot állitott mellé. És e rögtönzött oltár elé térdepelve, ama ismeretlen és csodálatraméltó szenthez fohászkodott, a kitől ez a megbecsülhetetlen relikvia származott. De csakhamar szokatlan zavarodást érzett bensőjében... Szórakozott lett, s nagyon is precziz emberi érzelmek vegyültek ihlettségének tiszta örömeibe... Sőt végül még borzasztó és gyötrő kétség is merült fel lelkében.

És mialatt ajkai az Ave, és Pater szavait ismételték szakadatlanul, szemérmetlen gondolatok gyötörték, s egy hang, a mely erősebb volt az ajkairól felszálló imánál, egy ismeretlen, saját bensőjéből támadó hang egyre azt suttogta füleibe:

Szegény szentéletü Robineau kisasszony! valaki megmagyarázta neki, hogy mit ábrázol ez a kődarab, majd meghalt szégyenében... És nem szünt meg egyre ismételni:

Ma, tizedik novemberben, az egész napot az ezüstök takaritásával töltöttük el. Ez valóságos esemény számba megy nálunk... hagyományos, időszaki dolog ez, mint a befőtt berakása... Lanlairéknek nagyon szép ezüstjük van: különösen pompásak a régi értékes ezüst tárgyak. Lanlairené az atyjától örökölte, a kinél ezek annak idején zálogként szerepeltek, egy a szomszéd földbirtokosnak kölcsönzött nagyobb pénzösszeg ellenértékeként.

Természetesen, Lanlaireék ezt az ezüstöt soha sem használják. Egy faliszekrényben áll rendesen elzárva három vörös bársonynyal bélelt tokban, melyek vasszögekkel vannak a falhoz erősitve. Minden év november tizedikén kiveszik innen s a nagysága szigoru felügyelete alatt megtisztitják. És azután megint nem látja senki egy évig - Óh! mily különösek a nagysága szemei, mikor ezüstjére tekint!... mikor kezünkbe veszünk egy-egy darabot belőlük! Soha sem láttam női szemben ehez hasonló gyilkolási vágyat...

Milyen furcsa emberek is ezek! Pénzüket, ékszereiket, ezüstjüket, - talán még boldogságukat is - elrejtik, daczára annak, hogy fényüzéssel vehetnék magukat körül, gazdagságban élhetnének, egyre kuporgatnak, unatkoznak!...

Mikor bevégeztük a reánk rótt munkát, s a nagysága megbizonyosodott benne, hogy semmit sem lophattunk el, mindent vissza tett előbbeni helyére, József különös arczkifejezéssel fordult felém:

- Gyönyörü ezüst ez, Czeleszta - szólott. Különösen a "XVI. Lajos korabeli olajtartó." Ah! az áldóját!... Milyen sulyos! Mindez megér legalább huszonötezer frankot... talán többet is, Czeleszta... Nem is képzeli az ember, mily sokat ér az ilyen régi ezüst... És hosszan, mintegy lelkem mélyéig tekintve szemeim közé, megkérdezte:

Vajjon mily összefüggés lehet a nagysága ezüstje és a kis kávémérés között? igazán nem tudnám kitalálni miért, - de egy idő óta Józsefnek minden legkisebb megjegyzése is rémülettel tölt el...

Már emlitettem egyszer, hogy Xavier urról fogok beszélni. Ennek a fiunak az emléke valósággal üldöz, s egyre a fejemben jár. Annyi ismerős alak közt az övé az, a mely leggyakrabban merül fel emlékezetemben. Néha vágyódással, máskor ismét haragosan gondolok rá. Milyen elvetemült és kicsapongó is volt ez a szőkehaju, rózsásarczu fiatal ember! Igazán el lehet rá mondani, hogy megelőzte a kort, a melyben élt.

Egy napon Tarvesné asszony megfogadott cselédnek magához a Varennes utczába. Sikkes ház, nagy lukszus és jó fizetés... Száz frank havonként, mosás és még bor is. Midőn reggel helybe álltam, őnagysága behivatott a szobájába. Ez az öltözőszoba elragadó volt, halvány sárgaselyem kárpitjaival és függönyeivel, az asszony pedig nagy, impozáns szépség, kifestett, tulságosan fehér arczu, haja nagyon is sárga, ajkai tulvörösek, de azért határozottan szép és elegáns jelenség.

Nekem már meglehetős biztos szemem volt akkor is. S ha bármily gyorsan végig futottam is egy-egy párisi intérieurt, egyszerre megtudtam lakójának szokásait, hibáit és erkölcseit, s daczára, hogy a butorok épp ugy hazudnak mint az emberi arczok, nagyon ritkán tévedtem meg itéletemben.

Az asszony leveleket irt egy kis iróasztalon. Az egész parkettet egy nagy, fehér asztrakán szőnyeg boritotta. A halványselyemmel bontott falakon szemérmetlen, mondhatnám fajtalan képek diszelegtek, melyek a XIII-ik századból való apáczákat ábrázolták. Egy üvegszekrényben sok apró figura, szines dohánytartók, szászporczellán emberkék álltak, a toilette asztalon a készlet arany és ezüstből állott. Egy világos havanna szinü kis kutya a chaise longueon feküdt, két lilaselyem párna között és aludt.

- Czelesztának hivják ugye? - Kérdezte tőlem az asszony. - Ah! ez a név éppen nem tetszik nekem. Inkább Marynak fogom hivni, angolosan! Mary, ugye eszébe jut majd ha szólitom? Igy sokkal jobb lesz...

Ez rendesen igy szokott lenni. Nekünk szegényeknek még csak a nevünk sem a magunké... mert minden házban, a hova befogadnak, van egy csomó rokon, cseléd, kutya vagy papagály, a mely hasonló nevet visel mint mi.

És mialatt hátulról, előlről, oldalról megvizsgált, egyre mormogott maga elé:

Ez a kérdés meglepett és zavarba hozott. Nem birtam megérteni, mi köze van szolgálatomnak testem szépségéhez. De, a nélkül, hogy megvárná válaszomat, ő nagysága tetőtől talpig végig nézett rajtam és önmagának felelve, igy szólt:

- Látja, Mary, én csak szép növésü asszonyokat szeretek magam körül látni. Ugy sokkal jobb...

Én nem birtam magamhoz térni a bámulattól. Hallgattam tehát, de az asszony egyszerre ujra felkiáltott:

- Ah! a haja! - Én azt kivánom, hogy másképp fésülködjék. Ez a hajviselet nem elegáns. Magának nagyon szép haja van s ezt érvényre kell juttatni. - A haj nagyon lényeges dolog... Nézze ilyen formán...

- Igen; ilyenformán... Igy pompásan áll. Nézze Mary... mily bájos igy! Igy sokkal jobb lesz...

És mialatt a hajamat igazitotta, én azt kérdeztem önmagamtól, hogy vajjon nem-e bolond ez az asszony, avagy talán éppen természetellenes szenvedélyei vannak... No, még csak ez hiányzott volna nekem!

- Nem valami szép ez a legszebb ruha... Majd adok magának az enyéimből, a melyeket átigazithat magának. - És az alsószoknyái?

- Mutassa meg a fehérnemüjét... hozza be a szobájából... Járkáljon csak egy kicsit le s fel előttem; ugy, most jöjjön vissza... Szépen tartja magát, van benne valami sikkes...

- Oh! ez a vászon!... ezek a harisnyák... ezek az ingek!... borzasztó, borzasztó! És ez a vállfüző! Nem, ezt nem akarom többé látni... Ezt nem viselheti nálam... Jöjjön Mary, segitsen nekem...

Kinyitott egy rózsaszin lak szekrényt, kihuzta alsó fiókját s egy nagy rakás illatos ruhanemüt szórt belőle a szőnyegre.

- Fogja Mary - vegye ezt is... Majd meglátja nem sok igazitani való van rajta... Fogja... van itt mindenféle fajta, ebből egész csinos kis garderobeot készithet magának...

Valóban volt ott minden: selyem vállfűzők és harisnyák, batiszt és selyem ingek, nadrágocskák, czifra alsószoknyák... Erős, peau d'Espagne illat áradt szét mindenből, azonkivül érezni lehetett még a mandolatej és jószagu kenőcsök - a magát gondozó asszony, a szerelem illatát is.

Én elképedve álltam helyemen. Bambán néztem magam elé, zavartan, de elégedetten. És őnagysága egyre felemelte egyik vagy másik darabot a szőnyegről, hogy nekem megmutassa, hogy apró hibáira figyelmeztessen. Ez alig viselt dolgok között olyanok is voltak, a melyeket különös figyelmembe ajánlott.

- Szeretem, ha a körülöttem foglalkozó asszonynép csinos, és jól van öltözve s hogyha illatszert használ - szólott. Maga barna, ez a vörös alsószoknya kitünően fog állani sötét hajához... Különben oly csinos nőnek minden jól áll... Vigyen el mindent a szobájába...

De őnagysága nem hagyott időt a gondolkodásra. Beszélt, beszélt egyre bizalmasabban, szemérmetlenebbül, néha anyailag is és mindig nagyon különösen!

- Hátra van még a tisztaság Mary - a testnek gondozása... a titkos mosakodások... Oh! erre különös sulyt fektetek... Ebben követelő vagyok, követelő egész a végletekig...

- Az asszony - bármily helyzetben is - mindig tartozik annyival környezetének, hogy csinosan öltözködjék... Különben Mary, majd követni fogja a példámat, s akkor meglátja... Holnap meg fog fürödni... én majd utasitásokat adok...

Azután megmutogatta szobáit, szekrényeit, a különböző rejtekhelyeit ruhái és toiletteeszközei számára és végül tudtomra adta kötelességemet. Közben természetellenes reflekszióknak adott kifejezést...

- Most pedig - mondá végezetül - menjünk Xavier urhoz... Xavier urat is maga fogja kiszolgálni... Xavier ur a fiam, Mary...

A Xavier ur szobája az épület másik szárnyában volt. Kaczér kis fészek volt ez, kék posztó kárpitokkal, melyeknek szigoruságát itt-ott egy-egy sárga zsinór enyhitette. A falakon angol metszetek, melyek vadászjeleneteket, versenyeket, négyes fogatokat és régi kastélyokat ábrázoltak. A kandallón egy csomó apróság között szivar és czigaretta skatulyák hevertek, néhány pipa és egy fotográfia, mely egy még teljesen szakálltalan ifju embert ábrázolt, kinek arczátlan és önhitt kifejezésü vonásai idő előtti romlottságról beszéltek, - a mely nekem igen tetszett.

- Xavier ur olyan, mint minden más fiatal ember... szólott. - Nem valami rendes... Magának fog kelleni erre rászoktatni... Különösen arra kérem, hogy a szobája rendesen ki legyen takaritva... Minden reggel kilencz órakor be fog hozzá menni... Kilenczkor be kell vinni a teáját - érti Mary?... Néha Xavier ur későn jön haza... ilyenkor talán majd rosszul fogadja. De ez ne riassza el... egy fiatal embernek kilenczkor mindig fel kell kelnie...

Megmutatta hol áll a Xavier ur fehérnemüje, nyakkendői, czipői, s minden egyes részletet megjegyzésekkel kisért:

- Tudja-e hogyan kell behajtani a pantalonokat?... Oh! Xavier ur erre különösen sokat tart.

A mi a kalapokat illeti, elhatároztatott, hogy azokkal nem lesz semmi dolgom, azokkal az inas törődik.

Én nagyon csodálkoztam, hogy egy olyan háztartásnál a hol inas is van, miért kell nekem kiszolgálni az ifju urat.

- Ez mulatságos - szóltam önmagamhoz - de talán nem lesz "megfelelő". - Ez utóbbi kifejezést uj asszonyomtól hallottam.

Este, a konyhában sok mindent megtudtam felőlük. - Különös egy ház ez - mondották. - Eleinte az ember teljesen tájékozatlan marad - de később megszokja. Néha egyetlen garas sincs az egész házban. Ilyenkor ő nagysága elmegy, szaladgál, és teljesen kifáradva, izgatottan tér vissza. Az ur pedig nem távozik a telefontól... Kiabál, fenyegetőzik, könyörög, fellázitja egész Párist... Hát a törvényszolgák!... Gyakran megtörténik az is, hogy a maître d' hôtel a saját zsebéből előlegez a feldühödött szállitóknak, a kik beállitják a szállitást az egész vonalon... Egy fogadó napon meg éppen leszerelték a villamosvezetéket... Máskor meg valóságos aranyeső zudul a házra... Honnan kerül? Ezt senki sem tudja bizonyosan... A mi a cselédeket illeti, ők hónapokon át nem kapnak egy krajczárt sem... De végül mégis csak utolsó krajczárig kifizetik őket, de mily jelenetek, mily veszekedések árán!... Igazán ez csaknem hihetetlen...

- Oh! válaszolt a szakácsné, - kitartóan függesztve reám szemeit - talán még haza jön...

És az inas elmondta, hogy ma reggel a fiatal urnak egy hitelezője nagy jelenetet csinált... Bizonyosan nagyon piszkos tartozás lehetett, mert a háziur szokása ellenére nagyon csendesen vette a dolgot és azonnal négyezer frankot fizetett neki...

- Később nagyon haragudott - folytatta az inas - hallottam, mikor a nagyságának mondta: ez igy tovább nem tarthat!... Meg fog becsteleniteni bennünket - meg fog becsteleniteni!...

- Megbecsteleniteni? - kaczagott fel. Azzal ők nem sokat törődnek!... Hanem a fizetés, az bosszantja őket!

Ez a beszélgetés kellemetlenül hatott reám. Valami bizonytalan sejtelem azt sugta nekem, hogy összefüggésnek kell lenni a nagysága ócska ruhái, kijelentései és Xavier ur között... De vajjon milyen lesz az?...

Ez kóválygott egész éjjel fejemben, és mikor elaludtam, különös álmok gyötörtek. Alig vártam, hogy meglássam Xavier urat. Az inas nem hazudott; csakugyan furcsa ház ez...

A háziur a bucsusokkal foglalkozott - nem tudom tisztára, hogy mit jelent ez, de a gyülekezeteken neki kellett elnökölni...

Az volt a mestersége, hogy zarándoklókat toborzott ott, a hol lehetett, még a zsidók között is, protestánsokat, katholikusokat, mindent egyre-másra, s egyszer évenként ezeket Rómába, Lourdesba, vagy Paray-le-Monialba vezette. Természetesen nagy feltünéssel és jó fizetés mellett. A pápa csak a nagy igyekezetét látta meg s a vallás győzelmeskedett. Tarves ur politikai és emberbaráti intézményekkel is foglalkozott: tagja volt a laikus tanitási rendszer elleni ligának, az erkölcstelen könyvek kiadása ellen tiltakozó ligának. Benne volt a "mulatságos" keresztényi olvasmányok társaságának választmányában stb. stb. Ah, mennyi foglalkozása volt ennek a kis gömbölyü, élénk, gondozott emberkének! Néha az ujságok is megemlékeztek róla és müveiről... Egyik rész magasztalta emberbaráti érzelmeit, a másik ocsmányságokkal illette szereplését. Künn a konyhán kitünően mulattunk ezeken az ellenvéleményeken, habár hiuságunknak hizelgett, hogy olyan uraknál lakunk, a kikről az ujságok is beszélnek...

Minden héten nagy ebédet adott a háziur. Ehez eljöttek a legkülönbözőbb nevezetességek: akadémikusok, reakczionárius tanácsosok, katolikus képviselők, protestáns papok, intrigáló barátok és érsekek... Ez utóbbiak között volt egy, a kit különösen kitüntettek, egy öreg, borotvált arczu főpap, a ki a legnagyobb gonoszságokat a legártatlanabb arczczal tudta előadni.

Minden szobában fel volt akasztva egy-egy arczképe a pápának... Ah! sok szépet láthatott ebben a házban ő szentsége!!! - - -

Másnap, megérkezésem után, mikor felsegitettem a köpenyeget házi uramnak az előszobában, igy szólott hozzám:

- Benne van-e maga is a társulatomban? A "Jézus szolgálónői" nevet viselő társulatban?

- Csodálatraméltó társaság ez, a mely felfogadja és keresztény szellemben tanittatja a leány-anyákat...

- Az nem határoz. Mi felvesszük tagnak a tömlöczből kikerülteket, vagy a megbánást érező prostituáltakat is... Van ott mindenféle... Majd én beiratom...

- Rejtse el... olvassa el... mikor teljesen egyedül van... Ez nagyon érdekes... Csettentett nyelvével s megcsipve államat hozzátette:

Mikor elment, megtekintettem az ujságokat. - A "Századvég", a "Mulassunk!", a "Párisi Asszonynép" volt... Csupa gyalázatosság!

Ah Istenem, a polgárok. Örökös komédia! Mennyi különböző fajtát láttam már életemben... Egyszer egy republikánus képviselőnél laktam. Ez az egész idejét azzal töltötte, hogy a papokat szidta. Nem is akart hallani a vallásról, a szerzetesekről, az apáczákról... ha az ember reá hallgatott volna, fel kellett volna robbantani minden templomot, minden zárdát... Nos, ez az ember minden vasárnap titokban eljárt a misére - más más egyházkerületbe... Ha legkisebb baja volt, papot hozatott és minden gyermekét jezsuitákkal neveltette. A fivérét, a ki egyházi áldás nélkül csak polgárilag kelt össze feleségével - megtagadta... Mind, mind e polgárok egyre más irányban kétszinüek, gyávák és utálatosak voltak...

Tarversné asszonynak is volt pár egylete, a hol választmányi tag vagy elnöknő volt. Jótékonyczélu vagy vallási egyesületeknél mindig volt szerepe s ez azt jelenti, hogy soha sem lehetett otthon találni. Néha nagyon későn vetődött haza, ilyenkor alsó ruhái gyüröttek voltak. Ah! jól ismerem ezeket a hazatéréseket - mindjárt megmagyarázták nekem a cselédek, hogy mik történnek a "jótékonysági" gyüléseken... De én velem szemben mindig igen kedves volt. Soha egy durva szó, soha egyetlen szemrehányás. Annyira barátságos volt irántam, hogy sokszor - ő megfeledkezett méltóságáról, én pedig a neki tartozó tiszteletről - s borzasztó dolgokat beszéltünk együtt... Gyakran tanácsokat adott apró, privát dolgainkra nézve, helyben hagyta tetszési vágyamat, elárasztott gliczerinnel, peau d' Espagneal, bekente a karomat cold creammel, berizsporozta arczomat stb. És ilyenkor egyre azt ismételte:

- Látja Mary - egy asszonynak mindig tartani kell magára... Szükséges, hogy a bőre finom és fehér legyen... Magának szép termete van, ehez keret kell... - A keble gyönyörü - ezt érvényre kell juttatni... Lábszárai hibátlanok - láttatni kell azokat... Ez sokkal "megfelelőbb"...

Én meg voltam elégedve; daczára annak, hogy bensőmben sötét gyanu, nyugtalanság lappangott. Nem tudtam elfelejteni azokat a történetkéket, a melyeket a cselédek elmondtak Tarvesné felől, valahányszor én őt dicsértem s szóba hoztam bőkezüségét.

- Igen... igen... - mondta a szakácsné... csak higyjen neki... Végén csattan az ostor... Azt akarja, hogy... engedékeny legyen a fiával szemben... hogy ez majd otthon tartsa, és hogy ez kevesebbe kerüljön... Megpróbálta ő ezt már másokkal is! Még a barátnőit is ide csalta! Férjes asszonyokat, sőt a fiatal lányokat is... igen a fiatal lányokat is, a... ronda! Csakhogy Xavier ur nem harap belé az almába... jobban kedveli az utczai hölgyeket. No majd meglátja... majd meglátja...

- Én a maga helyén jól becsapnám őket... Nem restelném egy cseppet sem. Nem én...

Ezek a szavak zavarba hoztak s kissé restelkedtem társaim előtt. De hogy megnyugtassam magamat, igyekeztem elhitetni önmagammal, hogy mindezt csak a szakácsné irigysége mondatta vele...

Minden reggel kilenczkor be kellett mennem a Xavier ur szobájába s kinyitni az ablaktáblákat. És különös - mindannyiszor heves szivdobogással, szinte félve tettem meg ezt... Sokáig ügyet sem vetett reám. Pedig én egyre ott jöttem, mentem előtte, igazgatva valamit az öltözékén, a butorzaton... Ha hozzám intézte a szót, ez csak azért volt, hogy panaszkodjék, hogy kijelentse, hogy ez vagy amaz nincs a kedvére... Engem utoljára is bosszantani kezdett egykedvüsége s megkettőztetett kaczérsággal forgolódtam körülötte. Mindennap vártam valaminek a megtörténtét, s Xavier urnak ez a megvetése személyem iránt a legmagasabb fokra csigázta fel izgatottságomat. Mit tettem volna, ha az, a mit várok, bekövetkezik?... Azt nem kérdeztem magamtól, csak vártam a kezdeményezést...

Mert Xavier ur csakugyan nagyon csinos ember volt, sokkal csinosabb, mint az arczkép, a melyet láttam - könnyed szőke bajusza két aranyos ivben hajlott élveteg piros ajkai fölé, melyek szinte várni látszottak a csókokat. Világoskék szemeinek tekintetében idegenszerü varázs rejlett, mozdulatai olyan hanyagok és gracziozusak, mint egy fiatal párduczé. Magas volt és karcsu, elegáncziája kifogástalan, s hatalmas csábbal vette körül őt az a czinizmus, melyet korai romlottságának köszönhetett. - Attól eltekintve, hogy tetszésemet már az első pillanatban megnyerte, hogy önmagáért is megkivántam - ellenállása, vagyis jobban mondva közönye ezt a vágyat nem sokára szerelemmé változtatta.

Egy reggel, mikor bejöttem szobájába, már fenn volt, s meztelen lábszárakkal ült az ágy szélén. Fehér selyem, kék babokkal telehintett hálóing volt rajta, s mivel egyik talpát a szőnyegen, a másikat az ágy szélén tartotta, mindent felfedő pózban ült, s én zavartan vissza akartam vonulni, de ő visszahivott.

- Nos? Hát mi baj? Gyere be hát! Talán félsz tőlem, vagy soha se láttál még férfit, mondd?

Ingének csücskét a térdére huzta s két kezét keresztbe fonva hosszasan, vizsgálódva tekintett rám. Én lassu, harmonikus mozdulatokkal, egész hajam tövéig elvörösödve léptem a kis asztalhoz, hogy reá tegyem a teástálczát.

- Az a hihetetlen, hogy ennyi idő alatt nem vettem észre mily szép leány vagy!

Leállott a szőnyegre, ráütött meztelen lábszárára, a mely olyan fehér és gömbölyü volt, mint egy női lábszár...

Reszketve közeledtem. Szó nélkül átölelt s kényszeritett, hogy mellé üljek az ágy szélére.

- Oh Xavier ur... sóhajtottam én, gyengén védekezve... Hagyjon el... Kérem szépen... Ha a szülői látnák... De ő nevetni kezdett:

Ez volt a szójárása. Ha valamit kérdeztek tőle, ezzel válaszolt! jóllaktam vele.

Hogy a döntő pillanatot egy kissé hátráltassam, mikor kezei már tulságosan szoritották derekamat, kérdezősködni kezdtem.

- Valamire nagyon kiváncsi vagyok, Xavier ur... Miért nem vesz ön soha sem részt édesanyja ebédjein?

- Csak nem akarnád ezt, kicsikém?... Ah nem!... halálra untatnak az ő nagysága ebédjei...

- És miért van az, hogy az ön szobája az egyetlen az egész lakásban, a melyben ne legyen arczképe a pápának?

- De hiszen édes kicsikém, én anarkista vagyok - szólott. - A vallás... a jezsuiták... a papok... Ah! - elég volt nekem belőlük! Egy olyan társaság, melynek tagjai mamához és apához hasonlók? Ah! tudod!... csak ez hiányoznék nekem...

Most már nyugodtabb voltam. Ugy éreztem, mintha évek óta ismerném ezt a vontatott hangu, romlott fiatalembert. De most ő kezdett el kérdezősködni:

- Az atyjával! kiáltottam fel, megbotránkozást szinlelve... ah, Xavier ur, egy ily szent emberrel!!...

- Apa!... az, apa!... De hiszen minden szobalánynyal viszonya van!... hiszen éppen ezek az egyedüliek, a kik még képesek felizgatni... Hát akkor te még nem... Ah! igazán bámulatba ejtesz...

- Ah! nem, - válaszoltam én nevetve, azt nem tettem. Hanem az igaz, hogy mindig ide adja nekem olvasni a "Mulassunk", a "Századvége" és a "Párisi asszonynép" czimü lapokat...

- Oh apa, apa... igazán nagyszerü ember! És azután elkezdett az anyjáról mesélni.

- Hát még a mama? Tegnap is nagy jelenetem volt vele... Azt mondta, hogy én megbecstelenitem őt és a papát... Hiszed? - Hát a vallás, hát a társaságok, meg a többi?... Igazán kaczagtató volt. Erre azt feleltem neki: "Jól van, édes kis anyám, - tisztességesen fogok viselkedni attól a naptól kezdve, a mikor te lemondasz a szeretődről..." Ez elhallgattatta. Ah! te nem képzeled, mennyire untatnak létemnek szerzői... Jóllaktam velük. Apropo, ismered Fumeaut?

- Egy kövér, vörös arczu fiatalember... nagyon sikkes, s a legszebb fogata van Párisban... Fumeau... Lássuk csak, három millió forint jövedelem, Tortelette Cabri?... De lehetetlen, hogy ne ismernéd...

- Csodálkozom rajtad! Mindenki ismeri Fumeaut a czukrászt... - Tudod már melyik az?

- No hát mindegy, te kis pulyka!... Nos tehát, azt jól kijátszottam a mult esztendőben. No találd ki hogyan? Kitalálod?

- Nos, gyermekem, hát akkor elmondom én... Fumeaut, az... az anyámmal össze hoztam... Érted? szavamra, ez jó eszme volt! És a legfurcsább a dologban, hogy két hónap alatt mama csaknem kifosztogatta! Hát még a papa; a könyvei ürügye alatt! Ah! ők értenek hozzá!... Jól ismerik a módját! E nélkül már csődbe jutottak volna... Már még a papok sem akartak hallani felőlük... Mit mondasz hozzá, mi?

- Azt mondom, hogy Xavier ur nagyon különösen fogja fel a "család" eszméjét...

- Mit akarsz kicsikém? Hiszen én anarkista vagyok és már jóllaktam a családdal...

Mialatt igy beszélt, kigombolta ruhám derekát, azt a ruha derekat, a melyet ő nagyságától kaptam s a mely ugy állott rajtam, mintha rám lenne öntve.

- Oh Xavier ur... Xavier ur... maga kis haszontalan... Igazán, ez nem járja...

A forma kedvéért kissé védekeztem. De ő egyszerre gyöngéden a számra tette tenyerét.

- Oh be illatos vagy! - suttogta... te kis személy... olyan parfumt használsz, mint a mama...

Ezen a reggelen ő nagysága különösen kedves volt velem szemben. - Nagyon meg vagyok elégedve vele - szólott. - Mary, tiz frankkal felemelem a fizetését.

- Ha mindannyiszor tiz frankkal emeli a fizetésemet - gondoltam - akkor pompás dolgom lesz...

A Xavier ur szenvedélye, vagy mondjuk szeszélye - nem tartott soká. Hamar "jóllakott" velem. Különben is egy perczig sem tartottam hatalmamban. Addig is, akárhányszor megesett, hogy mikor reggel teáját bevittem, ágyát érintetlenül és üresen találtam. Xavier ur nem hált otthon. A szakácsnő jól ismerte, mikor azt mondta: Ez a gyermek csak a cocotteokat szereti...

Ép ugy mint előbb, most is éjszakázott s én nem birtam visszatartani. És ez ugy fájt nekem, hogy ha reggel nem találtam ágyában, az egész napom el volt rontva...

Az volt a legnagyobb baj, hogy az élvezeten kivül, a mit neki nyujtottam, nem is léteztem Xavier urra nézve. Pedig mily édes dolog az, hosszan egymás szemébe nézni, suttogni, s csókolózni... minden utógondolat nélkül... de a férfiak olyan durva lények, hogy nem fogékonyak a tiszta örömök iránt... Xavier ur is olyan volt, mint a többi - csak a bün volt eleme, s csak a tivornyákban lelte örömét... Mindaz, a mi a szerelemben tiszta forrásból fakad, untatta...

- Ah nem... nem... ez unalmas... Már jóllaktam a poézissal... Hagyjuk azt a papának...

Mikor kissé megnyugodott ölelkezésünk után, egyszerre ismét a cseléd lettem reá nézve, a kinek parancsol s a kivel kénye-kedve szerint gorombáskodhatik. És gyakran gunyosan, sértőleg kérdezte meg tőlem:

- Nos? és a papa? Még mindig nem ért el nálad semmit? Valóban bámulatba ejtesz...

Egyszer képtelen voltam reá, hogy eltitkoljam előtte könyeimet; Xavier ur dühös volt:

- Ah, tudod... Ez az unalmasságnak a netovábbja... Könyek, jelenetek?... Ezzel fel kell hagynod kicsikém vagy pedig, - jó éjszakát!... Jóllaktam az e fajta ostobaságokkal.

Én, mikor még a boldogság reszketése tart lenyügözve, szeretem a karjaim között tartani sokáig, sokáig azt, a ki megosztotta azt velem, de Xavier ur már "jóllakott" ezzel. Azonnal kiszakitotta magát a karjaimból, az ölelésemből, abból a közelségből, a melytől már nem várhatott semmit. S minthogy én erősen magamhoz szoritottam, hogy ezt megakadályozzam, durván eltaszitott magától s felkiáltott.

És ugy fájt nekem, hogy egyetlen jelét sem adta soha annak, hogy a vágyakon kivül gyöngédséget is érez irántam. Pedig minden romlottságát elfogadtam, s nemcsak, hogy megtettem mindazt a mit akart, de sőt megelőztem kivánságait... És csak az Isten tudja mily eksztravagáns és ijesztő vágyai voltak! Mennyire romlott volt ez a kis piszkos! - Romlottabb, mint egy öreg ember... találékonyabb és vadabb a tobzódásban, mint egy elaggott férfi vagy egy szatanikus pap.

Pedig azt hiszem, hogy szerettem volna ezt a kis haszontalant, hogy hű tudtam volna lenni hozzá, mint egy kutya... Hiszen még ma is fájdalommal gondolok arra a kis szemtelen, de oly csinos pofácskájára... illatos bőrére, mindenre, a mi szinte kegyetlen volt fajtalanságában... És még mindig érzem ajkaimon - melyeken azóta annyi más ajak moshatta volna el ennek az emlékét - égető csókjának különös izét... Ah, Xavier ur!... Xavier ur!...

Egy este, mikor hazajött, hogy frakkot öltsön magára - Istenem! beh szép volt ebben az öltözetben!... egyszerre, minden zavar vagy habozás nélkül hozzám fordult s kérdezte tőlem:

- Van öt aranyad?... Okvetlen szükségem van ma este öt aranyra... Holnap visszaadnám neked...

- Nincs, csak 90 frankom - szóltam kissé szégyenkezve, szégyenkeztem ő miatta, kérésén, s talán azon is, hogy nem rendelkezem az egész összeggel, a melyet kivánt tőlem.

- No, nem tesz semmit - szólott - hát add ide azt a 90 frankot akkor... Holnap megkapod tőlem...

Elvette a pénzt, s száraz és rövid "jól van"-nal mondott köszönetet. Ez a hang egyszerre megfagyasztotta szivemet. Azután durván felém nyujtotta lábát:

- Kösd meg a czipőm zsinórjait - parancsolta arczátlanul... Siess, mert dolgom van...

- Hát ma este megint együtt lesz azokkal a szennyes asszonyokkal?... És éjjelre sem jön haza?... Én pedig sirni fogok egész éjszaka... Ez nem szép, Xavier ur...

- Ha azért kölcsönözted nekem a 90 frankodat, hogy ezt megmondhasd, - akkor inkább visszaveheted... Nesze, vedd vissza...

Másnap nem emlitette a pénzt, s én resteltem felhozni azt. Örültem neki, hogy adósom... És meg tudtam érteni, hogy vannak asszonyok, a kik belehalnak a munkába, a kik éjjel az utczán eladják magukat a járó-kelőknek, a kik lopnak, ölnek - csak azért, hogy pénzt szerezzenek annak az embernek, a kit mindenek felett szeretnek...

Ő nagysága csakhamar megváltozott irányomban. A mily kedves volt eleinte, épp oly nyughatatlan, követelő, goromba, akadékoskodó lett később. Én ostoba lettem a szemeiben, naplopó, a ki nem dolgozik... ügyetlen, tisztátalan, neveletlen, feledékeny és tolvaj voltak rendes czimeim. És a hangja is, a mely olyan behizelgő volt eleinte, savanyuvá vált, mint az eczet... Vége volt a rizspor, a cold-cream adományozásnak, a titkos bizalmaskodásoknak, az intim tanácsoknak, a melyek az első napokban annyira mentek, hogy azt képzeltem, hogy ő nagysága az asszonyokat szereti... Előbb csak ő illetett szidalmakkal, de mikor nem türhettem tovább, valóságos veszekedés fejlődött ki közöttünk, melyekben ugy repültek a gorombaságok egyiktől a másikig, mint piszkos rongydarabok...

- Mit gondol, hogy ki házában van? kiáltott ő nagysága. - Hogy mer ugy viselkedni, mintha egy kitartott személylyel állna szemben?

- Ah ez a ház, ez nagyon tiszta... dicsekedhet vele!... És maga? ah, beszéljünk csak egy kissé róla!... maga is nagyon tiszta... Hát még a férje! Jaj, jaj!... Hiszen az egész városnegyedben ismerik... egész Párisban! És mindenkinek csak egy véleménye van felőlük. Ez a lakás? Egy bordélyház. És vannak bordélyházak, a melyek sokkal kevésbbé piszkosak, mint emez!...

Igy vagdostuk egymás fejéhez a legválogatottabb gorombaságokat, s néha igazán olyan szavakat használtunk, mint a prostituáltak... És egyszerre megnyugodtunk. Nem kellett hozzá csak az, hogy Xavier ur ismét érezzen irántam egy kis futó szeszélyt... Akkor ujra kezdődtek a bizalmaskodások, a szégyenteljes bünrészesség, az ajándékok, a bérfelemelés igérete, a Simon crême mosakodások és a parfum-használatának apró raffinmanjai... Ő nagysága a velem való bánásmódját teljesen a Xavier uré után mintázta. Egyiknek jósága a másiknak kedveskedéseit eredményezte: a fiu hütlensége az anya gorombaságait vonta maga után... Én voltam az áldozat, a kit a szivtelen és elpuhult fiu szeszélyeinek hullámzása ide-oda dobált... Sokszor azt kellett hinnem, hogy ő nagysága hallgatózás vagy elbuvás utján szerzett bizonyságot magának arról, milyen stádiumban van viszonyunk... De nem... Egyszerüen megvolt benne a bün ösztöne... Megszimatolta azt a falakon, a lelkeken keresztül, mint a hogy a kutya megszimatolja a szélben a vadnak távoli szagát...

A mi a házi urat illeti, ő e rejtett és titkos drámák, e veszekedések között is megmaradt czinikusnak, elfoglaltnak és nevetségesnek. Reggelenként megborotvált rózsaszin arczával, mely olyan volt, mint egy fauné - eltünt a láthatárról s magával vitte aktáit, vallásos brosürjeit és trágár ujságait. Este pedig, mikor ujra láttuk, nyakig begombolkozott a tiszteletreméltóságba, a keresztény szocializmusba; és ilyenkor halkabban, lassabban lépett, mozdulatai vontatottabbak lettek, s háta meggörbült. Rendesen minden pénteken a következő jelenet folyt le közöttünk.

- Mi van e szervéta alá rejtve? kérdezte reá mutatva a balján heverő damasztra.

És ezzel ide adta nekem, mosolygott reám, megcsipte az államat s csattantott nyelvével:

- Hej! - Igazán furcsa vagy kicsikém... A nélkül, hogy teljesen visszautasitottam volna közeledését, vártam az alkalmat, mikor egyszer helyre üthetem a fejét.

Egy délután nagyon meglepett, mikor bejött a szobába, a hol fehérnemüt szoktam javitani, s a hol most tétlenül álmodoztam. A reggel meglehetős kinos jelenetem volt Xavier urral, a melynek még mindig éreztem keserüségét. - Most, hogy a nagyságos ur bejött hozzám, csendesen bezárta maga után az ajtót, szervétáját a fajtalan ujságokkal letette egy csomó foltozni való lepedő mellé, s kezébe véve kezeimet, lassan simogatni, veregetni kezdte azokat. Remegő szemhéjai alatt ugy pislogtak szemei, mint egy vén pulykáé, mikor a nap beléjük süt... Majd meghaltam nevettemben.

- Czeleszta - szólott - én szivesebben hivom Czelesztának... nem haragszik érte?

Kezei most feljebb haladtak kezemen, s petyhüdt puha ujjai végigsimitották államat, nyakamat, nyakszirtemet. - - -

- Maradjon Czeleszta... Kérem szépen... Kérlek... Nem haragszol, hogy tegezlek?

- Csodálkozol kis semmirevaló, csodálkozol?... Ah! te még nem ismersz engem!

Most már nem volt száraz a hangja. Ellenkezőleg: egy kevés hab jelent meg ajkszögleteiben...

- Hallgass reám Czeleszta. A jövő héten Lourdes-ba kell mennem... igen, Lourdes-ba vezetem a zarándokokat... Akarsz-e velünk jönni? Van egy módom reá. Akarsz? Semmit sem fognak észre venni. Te majd a szállodában maradsz, sétálgatni fogsz, vagy tetszésed szerint töltöd el az időt... De este, - este, Czeleszta én is felkereslek szobádban... kis semmirevaló! Ah, ah! te még nem ismersz engemet!... te még nem tudod mi mindenre vagyok képes... A vén ember tapasztalata és az ifju heve egyesülnek bennem... Majd meglátod... meglátod... Oh, azok a te nagy, észrabló szemeid!...

A mi engem illet, nem annyira az ajánlat lepett meg, melyet már régen vártam, - hanem annak módja. De azért megőriztem egész hidegvéremet. És miután régen vágytam már megszégyeniteni ezt a vén kéjenczet, egyszerre kimutattam neki, hogy az ő és felesége mesterkedésein régen keresztül láttam s igy szóltam hozzá:

- Hát Xavier ur?... Ugy látszik, hogy a nagyságos ur megfeledkezik Xavier urról? Mit fog ő csinálni azalatt, mig mi a kereszténység költségére mulatunk majd Lourdes-ban?...

- Miért beszél nekem Xavier urról? Most nem ő róla van szó. Xavier urnak ehez semmi köze nincsen...

- Szavára mondja?... Ugyan ne tegye magát!... Nem azért vagyok-e megfogadva, hogy Xavier urat mulattassam? - Nos, látja! Tehát bevallom, hogy a szeretője vagyok... De maga?... Nem, ez nincs benne a szerződésemben... Azután meg... tudja édes apuskám, - maga nem is az én tipusom...

És hangosan az arczába nevettem. Vérvörös lett, s szemei égtek a méregtől. De belátta, hogy az összeszólalkozásban a rövidebbet huzná, gyorsan felkapta tehát szervétáját az ujságokkal, s kaczagásomtól kisérve, kifutott a szobámból.

Másnap valami semmiségért egy gorombaságot vágott a fejemhez. Én dühbe jöttem. Ő nagysága ekkor belépett a szobába s szidalmazni kezdett. Egyszerre elfutott a méreg. A hármunk között lefolyt jelenet oly ocsmány, oly alávaló volt, hogy lemondok annak visszaadásáról. Leirhatatlan kifejezésekben vetettem szemükre egész gyalázatosságukat és végül követeltem a Xavier urnak kölcsön adott kilenczven frankot. Tajtékzottak. Felkaptam egy diványpárnát s a nagyságos ur fejéhez vágtam.

- Távozzék! - takarodjék innen azonnal, azonnal - orditotta ő nagysága, s közel volt hozzá, hogy körmeivel lemarczangolja a hust arczomról.

- Kihuzom a nevét egyesületünkből - ezentul nem lehet tag utczai személy, prostituált asszonyi állat! - kiabált az ur és ökleivel csapkodta szervétáját.

Végül ő nagysága a hátra levő nyolcz napot levonta béremből, megtagadta a Xavier urnak kölcsönzött 90 frank kifizetését és visszakövetelte az összes nekem ajándékozott rongyokat...

De fájdalom, a rendőrségen semmit sem akartak a dologról tudni. Azt ajánlották, hogy hallgassak az egész ügyről:

- Először is, kisasszony, - nem adnának hitelt kegyednek - szóltak. - És ebben van logika. Mert mi lenne a társadalomból, ha a cselédnek igazat adnánk gazdájával szemben? Akkor megszünnék a társadalom, kisasszony - és elkezdődnék az anarkia...

Ügyvédhez mentem: kétszáz frank előleget kért. Xavier urhoz fordultam levélben: nem válaszolt. Nem maradt egyebem, mint három frank ötven centim a zsebemben és az - utcza kövezete...

Ujra látom magamat, Neuillyben a Notre-Dame des Trente-six, Douleurs nevü menedékházban, a mely egyuttal cselédelhelyező intézet is volt. Egy nagy kert mélyében fekszik ez a szép fehérre meszelt intézet. A kertben ötven lépésnyire egymástól mindenütt fehér Isten Anyja szobrok állanak és egy uj és pompás kis kápolna. És minden órában meg-megcsendül a harang. - Az alapitványt apáczák lakják, de fájdalom az ellátás nem valami kitünő. Először is a padon, a háztető alatt vannak az ágyak, eledelül sovány maradékhust és romlott főzeléket adnak, s ezért az élvezetért fejenként huszonöt soust fizetünk naponta. Ha elhelyezik az embert, ezt a béréből levonatják előre. Ezenkivül még reggel hattól kilencz óráig este, folyton dolgozni kell. Kimenő soha nincsen. Gyakran hallottam már emliteni a Notre-Dame des Trente-six-Douleurs apáczáit ismerőseimtől.

- Igen, kedvesem, - mondták - ide csak nagyurinő, nagyvilági hölgyek, mágnás asszonyok, márkinék jönnek cselédet fogadni. Az ember kitünő helyet kaphat!...

Mikor oda értem, már volt vagy negyven helynélküli személyiség. Az apáczák kikérdeztek honnan jövök, mit tudok stb. Én hazudtam nekik egyet-mást, ekkor nem tudakozódtak tovább, s e szavakkal:

- Kedves gyermek!... majd találunk helyet a számára - ideiglenesen felvettek az intézetbe. Mialatt vártuk ezt a mindnyájunknak megigért jó helyet, mindegyikünknek el kellett magát foglalni valamivel. Egyik főzött, másik a házat látta el, a harmadik a kertben dolgozott, gyomlált, ásott, kapált, mint a napszámos. Engem egyszerre a varrásra fogtak, mert Boniface testvér azt mondta, hogy az ujjaim könnyük és ügyesek. Legelőbb is a gyóntatóatya alsónadrágait kellett megfoldanom. Ah! ezek az alsónadrágok! Bizony egy cseppet sem hasonlitanak a Xavier uréihoz!...

Szó, a mi szó, nem volt valami jó dolgom ott, de akkor nem gondolkodtam e felett. Valósággal elfogott a vágy a megtisztulásra. Eddigi viselkedésem méltatlansága lelkiismeretfurdalásokat támasztott bennem. Meggyóntam tehát a páternek, - de szerencsétlenségemre ez ugyanaz volt, a kinek lábravalóit foltoztam, s ez a tudat daczára ájtatosságomnak, őrült és tiszteletlen gondolatokat támasztott bennem... Ő maga is furcsa ember volt s különös kérdéseket intézett hozzám. Legkitartóbban azonban olvasmányaim felől tudakozódott.

- Armand Sylvestre?... Igen?... Ah! ez bizony disznóságokról ir... Nem ajánlanám követésül... De nem veszélyes... A mit tilos olvasni, azok a vallásellenes könyvek, - például Voltaire... Ezt soha!... Voltaire-től - ez halálos bün... sem Renan-tól, sem Anatole France-tól... Ez, az a káros és veszedelmes...

- Paul Bourget! - Ő már kezd a jó utra térni. Olvashatja... olvashatja... De katholiczizmusa még nem őszinte... még nagyon zavaros... Huysmans, például, az sapristi, ez erős, nagyon erős - de ortodoksz...

- Igen? Őrültségeket követett el a testi szerelemben? Ezt nem jól tette... Istenem!... ez mindig hiba... De ha vétkezett... akkor is jobb, ha gazdáival vétkezett, a kik istenfélő, vallásos emberek... ez mégis jobb, mintha egyedül vétkezett volna, vagy hasonnemüekkel... Az nem oly komoly, ezért kevésbbé haragszik a jó Isten... És lehet, hogy ezeknek dispenzácziójuk is van... Nagyon soknak van dispenzácziója...

- Neveket ne mondjon! - azt én soha sem kérdem!... Nem vagyok én rendőrtisztviselő... Azonkivül az emlitettek vagyonos és tiszteletreméltó emberek - teljesen vallásosak... Következésképen nekik van igazuk... és kegyed vétett az erkölcsök és a társadalom ellen. - -

Ezek a nevetséges megjegyzések s különösen az egyre a fejemben kisértő lábravaló nagyon megzavarták ájtatosságomat. Azonkivül mindenféle emlékek támadtak fel bennem. Különös! mikor módom van bennük, akkor undorodom tőlük, ilyenkor pedig valóságos láz éget. - - -

A mi azonban végkép kihozott sodromból az az volt, hogy végtére beláttam e szent apáczák kártyáiba: ők csak azokat helyezték el, a kik nem tudtak dolgozni. Azokat, a kiknek bármily irányban hasznukat vehették - szinte foglyokul tartották - hogy igy olyan cselédjeik legyenek, a kik egész nap lótnak-futnak, dolgoznak, s végül még fizetnek is...

- Türelem, kedves gyermekem, - válaszoltak - gondunk van reá... Egy kitünő hely van kilátásba... Eddig még egy sem akadt olyan, a milyet mi szeretnénk a számára...

A hálószobában, a padon, volt egy felügyelőnő is, de azért különös dolgok történtek a függönyök mögött... Mihelyst a felügyelőnő bevégezte körsétáját s léptei elhangzottak, fehér kisértetek emelkedtek fel az egyes ágyakról, s behuzták maguk után a függönyöket... Azután elnyomott csókoknak a zaja, apró kiáltások, suttogások töltötték meg a levegőt... Nem zavartatták magukat egy cseppet sem, ezek a leányok... A középről függő lámpa reszkető, halvány világa mellett kétségbeejtően szomoru dolgokat láttam... A testvérek, a szent asszonyok behunyták szemeiket, s bedugták füleiket, hogy ne lássanak és ne halljanak. Nem akartak skandalumot az intézetben - mert kénytelenek lettek volna elkergetni a bünösöket - hát inkább eltürték e borzasztóságokat és ugy tettek, mintha mitsem tudnának róluk...

És az alatt egyre növekedett az adósság, a melyet napi ellátásomért kellett volna fizetnem...

Szerencsére egy barátnőm, Clémence, a kit Cléclének neveztem el - is bejött az intézetbe. Ő vele az Egyetem-utczában ismerkedtem meg egy családnál s most ugy látszik ő is hely nélkül maradt. Cléclé igazán bájos teremtés, volt, szőke hajával s s rózsaszin arczocskájával. És milyen jókedvü, mennyire élénk volt örökké! Ragaszkodó és hüséges természetü lévén, legfőbb öröme volt, ha szolgálatot tehetett valakinek. Egész csontjai velőig romlott volt, de romlottsága, örökös vidámsága mellett nem volt visszataszitó. Kis madáréhoz hasonló csacsogása pár napra elfeledtette velem kellemetlenségeimet...

Miután ágyunk egymás mellett állott, már az első este összebujtunk... Hiszen a példa oly ragadós!... azután meg már régen kiváncsi voltam... Különben mindez a Cléclé kivánságára történt... Egy este suttogva elmondta nekem, hogy legutóbbi gazdája városi előljáró volt és Versaillesban lakott:

- Képzeld csak - szólott - az egész ház tele volt állatokkal. Egy rakás macska, három papagály, egy majom, két kutya. És minderre nekem kellett gondot viselni. Semmi sem volt elég jó nekik. Nekünk, cselédeknek csak a hulladékot adták, az állatoknak szárnyas maradékokat, krémeket, tortákat, Évian vizet, mindenféle édességeket... Igen! ezek a piszkos dögök nem ittak mást, mint Évian vizet! Képzeld el csak; azért mert typhus-járvány volt Versaillesban! És a háziasszony elég arczátlan volt és átvitette a kályhát a szobámból abba a helyiségbe, amelyben a macskák meg a majom laktak. - Jaj! hogy utáltam ezeket az állatokat. Különösen volt egy kutya közöttük... egy vén mopszli, a mely mindig a szoknyám alá bujt - hiába rugdostam, nem ért semmit. Egy reggel ő nagysága rajtakapott, a mikor vertem... Ha láttad volna azt a jelenetet!... Egy pillanat alatt elkergetett... És ha tudnád édesem, hogy ez a kutya...

Hangosan felnevetett, s hogy elfojtsa ezt a kaczagást, a keblemre rejtette fejét.

- Nos, - ez a kutya... folytatta még halkabban... ennek a kutyának olyan szenvedélyei voltak, mint egy férfinek...

A ki nem ismerős a helyzettel, az nem is képzeli, mily rossz dolga van a cselédeknek, mennyi üldöztetésnek, mennyi bosszuságnak vannak azok kitéve.

A hely, a környezet, az emberek társadalmi állása változik, de szenvedélyeik és étvágyaik ugyanazok maradnak a legkülönbözőbb körökben is. - A legszegényesebb polgári háztartásban éppen annyi a lelki szenny, mint a dusgazdag bankár palotájában.

Azt mondják, hogy nincsenek többé rabszolgák!... Ah! ah! mekkora hazugság ez! Hát a cselédek? mik azok, ha nem rabszolgák? Bizony rabszolgák a legkegyetlenebb fajtából - kikre az erkölcsi aljasság, a korrupczió ragadnak uraitól, s a kik alárendelt állásokból kifolyólag megtanulnak gyülölni. Ha tisztán és szüziesen lép is szolgálatba egy leány, nemsokára beáll nála az erkölcsi rothadás.

Egyszer - Canchon utczán laktam akkor - hány ilyen helyem volt, Istenem! - a háziur férjhez adta leányát.

Nagy estélyt tartottak, a melyen az asztalokra rakták a különböző ajándékokat, annyi volt belőlök, hogy megtöltött volna egy strájfszekeret... Tréfából megkérdeztem Baptisteot, az inast.

- Egy petróleummal telt hordót gyujtanék meg a legszivesebben az ágyuk alatt!!

Ezt nevezem aztán feleletnek! Ez a Baptiste különben is egy pompás ember volt.

A maître d'hôtel, akit senki sem kérdezett s aki éppen a deszertet igazitotta, önkényt kijelentette, én megelégszem, ha a templomban arczba önthetném őket vitriollal.

Ah! igen! a cselédek többnyire gyülölik gazdáikat s a csoda csak az, hogy az ilyen bosszu nem történik meg gyakrabban. Ha arra gondolok, hogy a szakácsnénak naponként módjában állana elpusztitani gazdáját, hogy ha egy csipetnyi só helyett egy kevés arsenicumot vagy eczet helyett sztrichnint kever az ételbe, egy csapásra végét vetheti egy egész családnak, szinte eláll a szivdobogásom!

Nos, nagy önuralomra van szükségünk sokszor, hogy ehez hasonló dolgokat el ne kövessünk s a szolgaságnak már születésünkkor mélyen benn kell gyökerezni vérünkben!...

A Notre-Dame-des-Trenti-siz-douleurs apáczáitól alig tudtam megszabadulni... Daczára a Cléclé szerelmének, a mely uj és ismeretlen érzéseket költött fel bennem, nagyon vágytam már a szabadság után. Mikor a jó testvérek belátták, hogy csakugyan el akarok menni, egyszerre találtak husz helyet is a számomra. De én mindegyiket visszautasitottam, mindegyiken találtam valami kifogásolni valót. Oh be meg voltak lepetve ezek a szent asszonyok! Majd megpukkadtam a nevetéstől. Arra számitottak, hogy otthon vénült ájtatos leányokhoz szerződtetnek be, a kik aztán a vallás nevében zsarolhatnak intézetük javára. És én boldog voltam, hogy felültek!

Este volt, mikor Boniface testvérnek kijelentettem, hogy távozni akarok még az éj beállta előtt.

- De, édes gyermekem, kegyed nem hagyhatja el, csak ugy könnyedén a házat... Hiszen hetven franknál többel tartozik nekünk... Előbb meg kell fizetnie ezt a hetven frankot...

Boniface testvér gyülöletteljes tekintetet vetett reám és méltóságteljes, komoly hangon jegyezte meg.

- De kisasszony... tudja-e, hogy ez lopás? És meglopni ilyen szegény nőket, mint mi vagyunk, több mint lopás, ez szentségtörés, melyért a jó Isten meg fogja büntetni... Gondolja meg a dolgot...

- Ugyan! kiáltottam fel. Hát ki a tolvaj? Én-e vagy önök? De igazán maguk, anyókáim bámulatraméltó teremtések...

- Ah! hagyjon nekem békét. Mi az ördög, az ember dolgozik, hogy majd megszakad belé s önök olyan étellel szurják ki a szemünket, amit a kutya se tudna megenni!... És még ezért fizessünk is? Ah, ah, nem tudja mi lesz még ebből...

Boniface testvér halotthalvány lett... Éreztem, hogy goromba, ocsmány szavak lebegtek ajkain... De nem merte őket kimondani... Csak dadogott:

- Hallgasson. Szemérmetlen, vallástalan teremtés!... Az isten meg fogja verni... Távozzék, ha akar, de a ládája itt marad zálogban...

- Ah! azt szeretném látni! Csak azt próbálják meg!... majd a nyakukra küldöm a rendőrséget. És ha a vallás abban áll, hogy az ember az egyházfi piszkos alsónadrágját foltozza, hogy ellopja a szegény hely nélkül maradt leányok kenyerét, hogy kiaknázza azokat a borzasztóságokat, a melyeket a hálótermekben éjszakánként elkövetnek...

A jó testvér összerázkódott. Szokatlan hangosan kezdett beszélni, hogy elnyomja kiáltásomat.

- Kisasszony... kisasszony... Ugy tesz, mintha nem tudná milyen disznóság megy végbe a hálótermekben... Ugyan, merje hát a szemembe mondani ezt. Nem, nem, ellenkezőleg még jóakaratulag leplezgeti, mert haszna van belőle, igen, haszna!... és reszketve, lihegve, száraz torokkal fejeztem be mondókámat.

- Ha ez mind a valláshoz tartozik, ha ez a bordélyház, ez a tömlöcz ennek a nevében áll fenn, akkor igen, akkor elég volt nekem a vallásból! A ládámat akarom! Hallja? adassa ki rögtön a ládámat!

- Nem akarok vitatkozni egy utczai leánynyal - szólt méltóságteljesen. - Jól van... el fog mehetni...

- Jól van... Ah! micsoda viselkedés árán juthatott az ember tulajdonához! Nehezebben mint a határvámnál...

Csakugyan, még akkor este eltávoztam. Cléclé, aki mindvégig kedves volt hozzám, husz frankot adott kölcsön. Sourdière utczában egy szobát béreltem s azután elmentem a Porte-Saint-Martinba, hogy a "Két árva" előadását végignézzem. Mennyire hasonlit az én történetemhez!...

Róza meghalt. A szerencsétlenség ugylátszik befészkelte magát a kapitány házába. Szegény kapitány! A menyétnek is vége van... Bourbakinak is... és most a Róza jött sorra! Csak néhány napig volt beteg s tegnapelőtt este szivszélhüdés érte. Ma reggel temették el... Az alsó udvarból jól láthattam a gyászmenetet... A nehéz koporsót hat ember vitte karon s az egész tele volt szórva fehér virágokkal mint egy fiatal, szűz leány koporsója...

Egész Mesnil-Roy kivonult a temetésre s hosszu fekete sorban kisérte Manger kapitányt, aki peczkesen lépegetett fekete kabátjában. És a templomok harangjai zugtak s feleltek egymásnak messziről... Ő nagysága megtiltotta, hogy elmenjek a temetésre. De hiszen különben sem vágyódtam rá. Ki nem állhattam azt a rosszlelkü kövér asszonyt, igy halála nagyon nyugodtan hagyott.

Kiváncsi voltam tudni, milyen hatással volt a kapitányra ez a hirtelen haláleset. És minthogy az uraság elment hazulról, délután lementem a kerités mellé sétálni. A kapitány kertje szomoru és elhagyatott volt... Egy ott fehérlett kapa beszélt csak az előző nap félbenhagyott munkáról.

- Ma nem fog kijönni a kertbe a kapitány, határoztam el önmagamban. Bizonyára zokog és emlékein mereng... És ime! egyszerre csak megpillantom őt! Már ismét munkásöltönyt vett magára s régi katonasapkájával a fején, gereblyézni kezdi a pázsitot. Sőt még dudol is hozzá, valami ódivatu indulót... Egyszerre észrevesz s leteszi a gereblyét kezéből.

Szeretném megvigasztalni, vagy legalább szeretnék sajnálkozni fölötte. Keresem a meghatott szavakat, mondatokat... De hogyan lehet meghatottságot érezni egy ily furcsa arcz látására, mint az övé... Csak annyit ismétlek tehát, nagy szerencsétlenség, uram, nagy szerencsétlenség ez önre... Szegény Róza!...

Egész arcza kifejezéstelen. Mozdulatai elmosódottak. Gereblyéjét ismét felveszi s végighuzza az uton, aztán hozzáteszi:

De ez az ember egy csöppet sincs meghatva. Az ember azt hihetné ragyogó apró szemeinek tekintetéből itélve, hogy sulyos tehertől szabadult meg.

Ez a rezignált filozofia nemcsak meglep, de kissé meg is botránkoztat. Most már még jobban igyekszem megértetni vele, hogy mit veszitett Rózában!...

- Hiszen ő annyira ismerte már a szokásait, izlését, mániáit!... S annyira ragaszkodott önhöz!...

És egy mozdulattal, mely minden ellenvetésnek előre elvágta az utját, hozzátette:

- Vajjon? csakugyan oly ragaszkodó volt-e? Bevallom magának, hogy már nekem elég volt Rózából... Igen, igen. A mióta azt a kis fiut felfogadtuk, hogy segitsen a háznál, azóta Róza nem lenditett semmit a munkánál... És minden ment a maga utján... Már még egy hig-tojást sem kaptam jól elkészitve, ugy, a hogy én szeretem...

És az a veszekedés, reggeltől estig minden kicsinységért! Mihelyt 10 fillért kiadtam, kiabált, szemrehányásokat tett... Ha pedig kegyeddel beszéltem a keritésnél, féltékenységi jeleneteket rendezett. Ah! ah! csak hallotta volna, milyen nevekkel illette kegyedet! Szóval a saját házamban, türhetetlenné tette a helyzetemet... és ezzel vége!

Hangosan, hosszasan fellélegzik és mint egy olyan utazó, aki hosszu idők után ujra látja a régi vidéket, kitartóan, örömteljesen legelteti szemeit a pázsitokon, a fákon, az égnek kékjén és a saját kicsi kis házacskáján...

Ez a Róza emlékének annyira nem hizelgő szemmellátható öröme, most nagyon furcsának tünik fel előttem. Igyekszem a kapitányt teljes őszinteségre birni. S szemrehányólag jegyzem meg.

- Igen, mert maga nem tud mindent, az áldóját! válaszol ő élénken. Persze, mert magának nem beszélt azokról a gyönyörüséges jelenetekről, a melyeket rendezett, zsarnokságáról, önzéséről, irigységéről... Hiszen már itthon semmi sem volt az enyém... Minden az övé volt... Nem is hinné!... Például az a Voltaire korbeli karosszék... abba nekem már egyáltalában nem volt szabad ülni... Ha arra gondolok, hogy olajos nyulárnyékot egy idő óta nem ehettem, mert ő nem szerette a szagát, hát elfut a méreg!... Ah! igazán nagyon jól tette, hogy meghalt... Ez volt a legokosabb, a mit tehetett, mert előbb-utóbb ugyis kiadtam volna rajta! Nem kellett már tovább! Már torkig voltam vele... És ha én előbb találtam volna meghalni, ugyis megjárta volna! Egy olyan pilulát nyelettem volna vele, hogy keserü lett volna a szája tőle. Ugy bizony!...

- Tudja-e, hogy egy olyan testamentumot csináltatott velem, amelynek értelmében neki maradt volna a ház, a kert, fekvő pénzem, ezüstöm, minden, minden... Bizonyára beszélte kegyednek, hiszen egyre csak azt ujságolta fűnek-fának. De a mit el nem mondott, mert ő maga sem tudott róla, ez az, hogy két hónap mulva ujabb végrendeletet csináltam, mely semmisnek nyilvánitotta a megelőzőt és a melyben egyetlen krajczárt sem hagyományoztam neki! Ugy bizony!...

- Ugy-e, hogy jó gondolat volt, mi? Oh, micsoda képet vágott volna, mikor felolvassák neki, hogy egész kis vagyonomat az Akadémiára hagytam! Mert ugy van, Czeleszta kisasszony, az Akadémiára hagytam az egész vagyonomat...

Csend. A kapitány kihuzza magát, megfesziti lábszárait, előrenyujtja hegyes szakállát és csábitó áramlatot lövel felém szemeiből.

- Legjobb lesz, ha nem teketóriázom, mondja pár pillanatnyi szünet után. Katonásan fogok beszélni. El akarja foglalni a Róza helyét?... Én felajánlom azt kegyednek...

Vártam a támadást. Előre láttam azt már s igy nem lepett meg. Kifürkészhetlen komoly arczczal állok előtte!

- Majd főzök én... az ágyat is megvetem magamnak, - magunknak, az áldóját! majd elvégzek én magam mindent...

Udvarias lesz, tekintete kigyul. Igazán szerencse, hogy közöttünk van a sövény, mert külömben aligha rám nem vetné magát...

- Ah! a főzés és főzés között külömbség van Czeleszta... Ahoz a főzéshez, a milyent én fogok kegyedtől kivánni, jól ért, azt hiszem... Fogadni merek, hogy jól meg fogja füszerezni... Ah! az áldóját...

- Nem, nem kis malacz vagyok, - hanem nagy, nagyon nagy - javit ő ki büszkén... Az áldóját!... Azután meg... Meg kell mondanom magának...

A sövényhez jön, egész közel. Szemei vérben forognak. Hangja egészen halk, a mint hozzám szól:

Hallgatok és ugy teszek, mintha gondolkodnám. A kapitány türelmetlenkedik. Czipője sarkával mély gödröt fur a földbe.

- Nos, nos Czeleszta? Harminczöt frank havonkint; egy asztalnál való étkezés a házi urral... egy szobában alvás... Az áldóját!... aztán a végrendelet... Elfogadja? Szóljon!...

Most már hát csak választanom kell a kapitány és József között. Elfogadjam-e a cseléd-háziasszony szerepét, minden velejáró lealázásával, s ennek a brutális vén kövér embernek a szerelmével együtt? Vagy pedig hozzá menjek Józsefhez, s igy legalább feltételes szabadságot és tiszteletreméltó helyzetet teremtsek a magam számára?

Igaz, hogy jobb házasságra is tarthattam volna igényt... De hát az asszonyoknak oly kevés a szerencséjük a mai világban! - Még az is sokkal jobb, mint az az örökös házról házra való hányattatás. Természetesen azonnal elhatároztam, hogy a kapitánynyal szakitani fogok. Hiszen ez az utolsó beszélgetés még megerősitette abbeli hitemet, hogy az emberiségnek eme furcsa példánya végzetesen nevetséges és gonosz lurkó, s hogy teljesen rut fizikai lényét, a szivjóságnak egyetlen kis sugára sem teszi türhetővé. Szegény Róza azt hitte, hogy egészen a hatalma alatt tartja és ime! ez az ember kijátszotta! És ha arra gondolok, hogy ez a személyiség a karjai közt tart és megcsókol, csaknem megpukkadok a nevetéstől.

Szerelemből vagy gyönyörvágyból, szánalomból, haszonért vagy hiuságból már nagyon sok férfivel volt dolgom az életben. És ez a tény nékem egészen normálisnak, természetesnek, sőt szükségesnek tünik fel... Nem érzek lelki furdalást miatta, mert mindannyiszor éreztem - legalább bizonyos mértékig - fizikai gyönyört. De egy ilyen hasonlithatlanul nevetséges emberrel mint a kapitány, - biztos vagyok felőle, - hogy ez a dolog lehetetlenség, hogy fizikai képtelenség... Ugy tetszik nekem, mintha ez a természet elleni merénylet lenne... valami, a mi még rosszabb, mint a Cléclé kis kutyája...

József irányában már viseltettem némi hajlandósággal. József teljesen uralja gondolataimat: elfoglalja, szinte megszállja azokat... zavarba hoz, az igézete alatt állok és mégis félek tőle... Az bizonyos, hogy ő is csunya, borzasztóan, brutálisan csunya, de ha az ember szétszedi a csunyaságát, van benne valami rettenetes, a mi majdnem széppé válik, valami, a mi több a szépségnél, a mi felette áll a szépségnek, s olyan, mintha külön elemet képezne. Nem titkolom el önmagam előtt, hogy nagyon nehéz lesz egy olyan emberrel leélni az életet, a kitől minden kitelik, a kitől mindentől tarthatok, s a kit alig ismerek. És éppen ez az, ami ugy vonz, mint egy örvény... Ez legalább igazi férfi, a ki a bünben nem retten vissza semmitől, s ennek folytán talán a jóban is állhatatos tud lenni?... Nem tudom... nem tudom. Mit akar velem? Mivé tesz majd engem? Egyszerü eszköze leszek-e lelkiismeretlen kombináczióinak... vad szenvedélyeinek vak játékszere?... Vagy talán szeret?... És miért?... Csinosságomért... romlottságomért... azért-e, mert nem vagyok ostoba... Vagy amiért gyülölöm azokat az előitéleteket, a melyeket ő urnak ismer el maga fölött?... Igazán nem tudnám megmondani... Az ismeretlenség és titokzatosság vonzó erején kivül még hatalmas varázszsal van reám nagy ereje is. És ez a varázs egyre jobban járma alá hajtja minden idegemet, és megbóditja testemet... József mellett lángolnak az érzékeim, mint a hogy még egyetlen férfi érintésére sem lángoltak eddig. Erőszakosabb, borzasztóbb és vadabb vágyakat kelt föl bennem közelléte, még annál is, a melyet György ur iránt éreztem, s a mely gyilkossá tett... Olyan ösztönöket ébreszt fel bennem, a melyeket eddig nem ismertem, a melyek bizonyára eddig aludtak bennem, s a melyeket eddig semmiféle szerelem, semmiféle kéj nem volt képes életre kelteni. És lényemnek bensőjéig megremegek, ha eszembe jut a József szava:

- Mi hasonlitunk egymáshoz, Czeleszta... Ah! nem arczra; nem, ez bizonyos! De a lelkünk, a lelkünk Czeleszta az tökéletesen egyforma...

József tiz napi kimenőt kapott a nagyságos asszonytól, s holnap családi ügyek ürügye alatt elmegy Cherbourgba... Már el van határozva: megveszi a kis kávémérést. Csakhogy néhány hónapig más fogja azt kezelni. Van ott egy megbizható barátja, aki ezt elvállalta.

- Érted? kérdezte tőlem József. Legelőbb is ki kell festeni, uj czimkét adni neki, melyen nagy betükkel legyen olvasható: "Kávémérés a franczia hadsereghez!" Azután meg nem is hagyhatom itt a helyemet ilyen hirtelen... Ezt igazán nem tehetem...

- Ezt igazán nem tudom... talán csak hat hónap mulva... talán még később... Nem lehet tudni előre... Attól függ...

Durván mondja, de nem haragosan, inkább csüggedten. És nem akarja jobban kimagyarázni.

Mivel hogy rólam nem beszél, elszomorodom. Vajjon ennek az álmomnak is vége lenne már, és József is csak olyan csapodár, mint a többi férfi?

- Ha maga elmegy József, én nem állom ki tovább ebben a házban... Már ugy hozzá szoktam magához... csengéséhez...

József nem válaszol, elkezd le és fel járkálni... Homloka gondterhes, ő maga pedig szórakozottnak látszik, s kezei idegesen meg-megremegnek kék kötényének zsebeiben. Arczkifejezése nagyon gonosz...

Nem tesz ellenvetést, fel sem kiált, még a tekintete sem könyörög... Egy hasáb fát tesz az elaludni készülő tüzre, azután folytatja sétáját e kis szobában. Miért ily egykedvü? Elmult már bizalma, szerelme?... Vagy pedig fél örökös kérdéseimtől?

- Hát magának, József, egy cseppet sem fáj a tőlem való válás gondolata?...

A nélkül, hogy megszakitaná sétáját, a nélkül, hogy reám tekintene, igy válaszol:

- De igen. - Mit akar? az ember nem erőszakolhat valakit arra, a mit jószántából nem kiván megtenni!...

- Azután meg, maga egyre rosszat gondol felőlem... folytatja ő, a nélkül, hogy felelne kérdésemre.

- Nem, nem József! maga nem szeret már, maga gondol most már másra... Én semmit sem utasitottam vissza, csak gondolkodási időt kértem... Ez csak természetes... Hiszen az ember nem kötheti le csak ugy könnyedén az egész életét... Ellenkezőleg, még szivesen kellene vennie tétovázásomat... Hiszen az azt bizonyitja, hogy nem vagyok könnyelmü, hogy komoly asszony lesz belőlem...

József végre megáll, és mélyen a szemeimbe tekint. Tekintete gyöngédebb már ugyan, de mégis van benne némi bizalmatlanság...

- Oh, hiszen nem ez a baj, Czeleszta... szól csendesen. - Én világért sem akarom megakadályozni abban, hogy jól megfontolja a mit tesz... Az áldóját! hát csak gondolkozzék, hiszen van elég időnk reá... és majd beszélünk róla... De a mit nem szeretek, lássa ez az, ha egy asszony tulságosan kiváncsi... Vannak dolgok, a melyek nem tartoznak az asszonyra... igen... vannak dolgok...

- Nekem nem jár más a fejemben Czeleszta, csak maga... Egyre magáról álmodom... A vérem lángol érte... Olyan igaz, mint az, hogy Isten van az égben; a mit egyszer mondtam, az ma is ugy áll, ma sincsen másképpen... Majd még beszélünk róla... De nem kell olyan kiváncsinak lenni... maga azt teszi, a mi magának tetszik, én pedig a mi nekem... Igy aztán nem lesz közöttünk soha veszekedés...

- Nekem kemény fejem van Czeleszta - szólott - igen! ez igaz! De a mi benne van, az erősen áll benne... Azt már nem lehet onnan kimozgatni... Egyre magáról álmodom Czeleszta, ott a kis kávémérésben...

Ing ujja fel van türve egész könyökig, s óriási erős karjainak erei hatalmasan megfeszülnek fehér bőre alatt... s a reájuk tetovált vörös sziv, a nyillal szinte lángolni látszik rajtuk... Egész testéből különös átható szag árad felém, a himnek szaga, csaknem oly erős, mint a vadállatoké, és ez lassankint megrészegit...

Félig aléltan dülök arra a kis ágyra, a melyen jöttömkor a lószerszámokat dörgölte kréta porral... Soha ez előtt senki, sem Xavier ur, sem János ur, sem senki a többiek közül daczára, hogy szebbek és illatosabbak voltak, nem volt reám ily erőszakos hatással, mint ez a keskeny agyu, kegyetlen állatias arczu félagg... És most teljesen elveszitve fejemet, én szoritom őt magamhoz, s megkisértve kezem alatt behajtani aczélos izmait, elhaló hangon dadogni kezdek:

- József... hát legyünk egymásé... most rögtön, kis Józsefem... Én is egyre magáról álmodom... nekem is minden vércseppem kivánja...

- Ha ez mind csak pillanatnyi szeszély volna Czeleszta, akkor igen... persze, hogy megtenném... Igen, de ez komoly dolog... és örökre szól... Okosaknak kell lennünk... Nem szabad ezt tennünk, mielőtt a pap fel nem jogosit reá...

És némán egymásra nézünk, ő ragyogó tekintettel, lihegve,... én szédülő fejjel, összetört tagokkal, égő tüzzel a testemben...

Mint a hogy megbeszéltük, József tegnap reggel Cherbourgba utazott. Mikor lejöttem a konyhába, már nem volt ott. Mari, álmosan, dagadt szemmel, ügyetlenül huz vizet a szivattyukutnál. A konyhaasztalon még látszik a József reggelijének nyoma, a tányér, melyből levest evett, a pohár, melyből almabort ivott. Nyugtalan vagyok és mégis elégedett, mert érzem, hogy mától kezdve uj élet elé nézhetek. Künn még alig virradt s nagyon hideg van, a kerten tul szép, sűrü köd üli meg a tájat és messziről, nagyon messziről egy locomotiv éles füttyjét lehet hallani. Ez az a vasut, mely Józsefet viszi...

Nem nyulok a reggelimhez, mert ugy érzem, mintha nehéz kő feküdné meg mellemet, gyomromat... Már elhangzott a fütty... a köd sürübbé válik s ellepi a kertet is...

Egész nap izgatott, szórakozott, ideges voltam. Soha még oly elhagyatottnak nem tetszett e ház, soha oly hosszuknak a folyosók, soha oly kiállhatatlannak ő nagysága örökös gáncsolása... Lehetetlen igy dolgozni... A nagyságával csunya jelenetem volt, ugy hogy azt hittem itt kell hagyni helyemet... És örökösen azt kérdem önmagamtól, mi lesz belőlem hat nap alatt József nélkül? Szinte félek az egyedülléttől, szükségem volna valakire, a kivel felőle beszélhetnék... Esténkint Mária rendesen holtrészeg... Gondolatai összegabalyodnak, nyelve nehéz lesz és nem forog szájában, ajkai lepittyednek. Ilyenkor mindig halálos szomoruság vesz erőt rajta. Szinte gyermekes sirásban tör ki ilyenkor s dadog... Tegnap este azonban kevesebbet ivott a szokottnál s keserves jajgatás között bizalmasan megvallotta nekem, hogy attól fél, miszerint más állapotban van... Mária más állapotban! Ez már igazán hallatlan! Első impulzusom az, hogy nevetésbe törjek ki... De egyszerre abbanhagyom: éles fájdalom nyilal belém, mintha valaki ostorral ütött volna egy jót a gyomrom tájára... Jó Isten! ha József ejtette volna teherbe!... Emlékszem, hogy mikor legelőbb ide beléptem, mindjárt azt hittem, hogy együtt alusznak... De ezt az ostoba gyanut azóta semmi sem igazolta, sőt ellenkezőleg... Nem, nem ez lehetetlen... Ha Józsefnek viszonya lett volna vele, csak megszimatoltam, észrevettem volna!... Nem, nem... Azután meg, József válogatós is a maga módja szerint...

Mária megtapogatja hasát... vastag ujjai szinte beleszaladnak lágy husának ránczaiba...

Most, most csakugyan majd megfojtott a kaczagás. Még csak ez hiányzott szegény nagyságos urnak!... Ah nagyságos ur, nagyságos ur!

Marianne, a ki azt hiszi, hogy a csodálat nevettetett igy meg, egyszerre csatlakozik az én vidámságomhoz.

De hogyan nem vettem ezt észre? Ily nevetséges dolog történhetett közelemben, ugy szólván csaknem a szemeim előtt s én nem láttam semmiből semmit! Vallatni kezdem Máriát, kérdésekkel halmozom el. És Mária szivesen vall. Egy kissé ki is huzza magát, mikor elkezdi.

- Ezelőtt két hónappal egyszer a nagyságos ur akkor nyitott be a mosókonyhába, mikor egyedül voltam ott. Maga még nem régen volt itt akkor... És épen megelőzőleg magával beszélt a lépcsőn. Mikor bejött hozzám, nagyon veres volt, hangosan szuszogott, a szemei csaknem kiestek fejéből. Azt hittem mindjárt gutaütést kap... Anélkül, hogy csak szólt volna is hozzám, egyszerre rám vetette magát s én mindjárt tisztában voltam vele, hogy mit akar... Nem mertem ellenkezni... Meg aztán oly kevés alkalma van itt az ilyesmire az embernek!... Meg voltam lepetve,... de örültem neki... Azután, még gyakran visszajött hozzám... Nagyon kedves ember... és ugy tud hizelegni...

- Óh igen! sóhajtja ő eksztázisban... és szép ember is még hozzá!... Petyhüdt széles arcza baromi vigyorgásra torzul és a kopott kék ruhaderék alatt óriási két melle hatalmasan emelkedik.

- Óh igen... nagyon, nagyon elégedett vagyok, feleli. Azaz még azt kivánnám, hogy ne legyek terhes... Az én koromban!... ez igazán szomoru volna...

- Mindegy... hogy biztos legyek a dolog felől, holnap felkeresem Gouin asszonyt...

Szánalommal nézek reá. Szinte boldog vagyok, hogy ez a késői öröm, mely uj életre keltette a férfiak enyelgésétől oly régen elszokott kövér testét, én általam szállott reá... Mert tisztában vagyok vele, hogy akkor délután én izgattam fel olyan nagyon a nagyságos urat, hogy nem birva magával, ezt a szerencsétlen teremtést boldogitotta szerelmével...

- De legyen résen, édes Mária!... Ha az asszony észrevenné, az borzasztó lenne!...

- Oh, ne tartson ettől! kiált fel... A nagyságos ur csak akkor jön, ha az urnő nincs itthon... azután meg ugy sem marad soká... mikor már... nyugodt... eltávozik... Azonkivül a mosodának a kis udvarra is van ajtaja... a kis udvar pedig egy utczácskába szögel!... A legkisebb neszre is megszökhet az ur észrevétlenül... Azután meg... mit akar?... Ha rajtakapna is,... hát rajtakapna! és megvan...

- A mikor megérkezik, egyszerre rám veti magát, aztán igy szól: "Ah! te személy, te személy!..." És liheg... liheg... Ah! igazán nagyon kedves ember...

És nekem már nincs többé kedvem nevetni rajta... Valami ugy megmarkolta a szivemet...

Józsefre gondolok... Vajjon hol van ebben az órában? Mit csinál? Gondol-e rám? Bizonyára a kis kávémérés körül szorgoskodik e pillanatban... Nézeget, vitatkozik, méreteket eszközöl és talán az is eszébe jut, milyen jól fogom kivenni magamat a számoló asztal mögött. Szeretném ismerni Cherbourgot, összes utczáival és téreivel együtt, hogy jobban követhetném lelki szemeimmel a József alakját.

Lázasan hánykolódom ágyamban... Gondolataim egyszerre bejárják a tért a Raillani erdő és Cherbourg között... s egyszerre előttem van a kis Klára holtteste, meg a kis kávémérés. És hosszu álmatlanság után végre mégis csak elalszom, de akkor is mindig előttem van a József sötét és brutális arcza...

Ma vasárnap lévén, délután a József szobájába mentem. A két kutya örömcsaholással követett, szinte azt látszottak kérdezni tőlem, hogy hol van József?

A József szobájában a következő butorok állanak: egy vaságy, egy nagy ruhaszekrény, egy alacsony kaszli, egy asztal, két szék, az utóbbiak fehér fából vannak. Ha a szobában éppen nincs is fényüzés, de pedáns rend uralkodik benne. Leginkább hasonlit egy szüzességi fogadalmat tett barát czellájához! A fehér falakra Déroulédenek és Mercier tábornoknak arczképein kivül, még néhány rámátlan kép van felakasztva: "a Szent Szűz", "a három királyok", nehány mártir stb. stb. Az ágy felett egy fekete fából készült feszület áll, alatta szenteltviztartó s rajtuk keresztülkötve egy szentelt barkaág...

Bevalljam-e? Helytelen volt tőlem, de nem birtam ellenállni a kisértésnek s elkezdtem kutatni a József holmija között... De ebben a szobában nincs rejtelem, tagadhatatlanul egyszerü és józan az. A kulcsok ott hevernek az asztalon s nehány kulcstartón is fityeg: itt nem lehet titok a szekrényekben... Az asztalon egy nyitott könyv is fekszik: "A jó kertész", a kandallópárkányán egy megsárgult levelü biblia s egy kis zsebkönyv, mely orvosi vénymásolatokat tartalmaz. Sehol egy irott vagy kopott levél, számolókönyv... Sehol a legkisebb jele akár üzleti, akár baráti vagy szerelmi levelezésnek. A szekrényben egy pár vasárnapi czipő s néhány rozsdás locsolórózsa mellett a "Szabad szó"-nak nehány példánya. Az ágy alatt egér és patkányfogók. Pedig mindent felforgattam, kiüritettem, megnéztem; a fogason lógó ruhák zsebeit, a szekrényeket, a fiókokat. A szekrényben semmi sem változott, ép az a rend uralkodik benne, mint ezelőtt 8 nappal, mikor a József kérésére magam raktam rendbe... Vajjon csakugyan ne lenne titka?... Nincs egyetlen egy kiinduló pont sem arra nézve, hogy mik szenvedélyei, szokásai? Ah! de mégis!... az asztalfiókból végre mégis előhuzok egy papirosba tekert s spárgával körülcsavart szivarkadobozt... Vajjon mi van benne? Nagy nehezen kioldom a göböket s benne a skatulyában, vattaágyon öt szentelt medál egy kis ezüst kereszt és egy korál olvasó pihennek! Mindég és mindenütt csak a vallás!...

Mikor mindent visszatettem előbbi helyére, kissé izgatottan távozom a szobából: bosszant, hogy nem birtam semmit felfedezni... Valóban ez a József a maga kifürkészhetlenségét átviszi az őt körülvevő tárgyakra is... Egész nap azt képzelem, hogy József gunymosolylyal néz reám, mintha azt mondaná:

- Nos, kis ügyetlen, előbbre vagy-e most már valamivel?... Ah!... csak keress, hányd fel az összes fehérnemüt, forgasd ki ládáimat s mélyedj tekinteteddel a lelkem fenekére, mégsem fogsz megtudni soha semmit!...

Mekkora főfájásom van!... Nem, nem akarok tovább Józsefre gondolni... azt hiszem beleőrülnék... visszatérek inkább emlékeimhez...

Alig hogy a Nevilly-i intézetet ott hagytam, vissza kellett térnem az elhelyező intézetek poklába. Pedig már egyszer fogadást tettem, hogy nem veszem többé igénybe segitségüket. De hát kénytelen voltam vele.

Az a cselédintézet, amelybe elég ostoba voltam beiratkozni, a Colisál utczára néz s egy nagy háznak a harmadik emeletén van. Egy Paulhat-Durand nevet viselő nagy, negyvenöt éves asszony igazgatja, akinek egy kis városi tisztviselővel, mi csak Lajos ur néven ismertük, volt viszonya. E fiatal, rövidlátó, félénk ember nem látszott boldognak, csak megadással türte sorsát. Reánk még nézni sem mert, mert az igazgatóné nagyon féltékeny természetü volt. Esténkint lejött az intézetbe s ő vezette a levelezést és a könyvvitelt.

Paulhat-Durand-nét tulajdonképen nem Paulhatnak, sem Durandnak nem hivták: ez a két név két időközileg meghalt uri ember után ragadt reá. Ezek segitették hozzá, hogy megnyithassa intézetét. Valaha szobaleány volt egy uri háznál. Velünk szemben igazán arczátlanul viselkedett, de uri kliensei számára csak mosolyai és lekötelező szavai voltak.

- Ah, grófné, szokta mondani, micsoda világ van most! A szobalányok is kisasszonyok akarnak lenni, nem dolgoznak, csak egyre öltözködnek...

Mi minden reggel és minden délután eljöttünk megtudni, nem akadt-e valami számunkra való hely, vidáman, szomoruan beszélgettünk egymással, de társalgásainkat gyakran félbeszakitotta az igazgatóné nyers hangja:

- Hallgassanak, kisasszonyok!... az ember már a saját hangját sem hallhatja önöktől!

Janka kisasszony felállott, megigazitotta haját, követte az asszonyt a hivatalos helyiségbe s néhány percz mulva gunyos ajkbigyesztéssel tért vissza. Nem voltak megelégedve bizonyitványaival... Mi kellett volna nekik?... A Monthyondiploma? a vagy az erénydij?

- Ah, ah! nem... ilyen helyre nem!... zsugori emberek... ő maga főz... négy gyerekre felvigyázni... Nem vagyok bolond!... stb.

Mindnyájan keresztül mentünk hasonló dolgokon, egymásután. Durandné édeskés hangon hítt be bennünket, de a végén majdnem zöld volt a haragtól. Én rögtön láttam, ha egy hely nem nekem való s ilyenkor, hogy egy kis mulatságom legyen, a helyett, hogy őket hagynám kérdezősködni én kezdtem rá:

Beszivta ajkait. Éles válaszra készül. Ekkor tetőtől talpig végigmértem s szemtelenül fikszirozva kalapját, ruháját vagy czipőjét, megvetően igy szóltam:

- Sajnálom... de ez a hely nem tetszik nekem... Ilyen házakba nem állok be cselédnek...

Egyszer egy kis alacsony asszony miatt hivattak be, a ki szemérmetlenül festette a haját, a szemhéjait, az ajkát, az egész arczát, akitől szagos volt az egész szoba, károgott mint egy gyöngytyuk.

Voltak olyanok is közöttünk, akik a legelső helyet elfogadták. Azokat kigunyoltuk!

Máskor meg az ehez hasonló intézetekről mondottak el egymásnak apró történetkéket. Egy kövér asszony, narancshámozás közben igy szólt:

Jobb volna az embernek egy keritőnéhez menni... Ott pezsgőt is kapnának, kisasszonyok!... és arany csillagos ingeket... és nem muszáj füzőt hordani!...

- Aztán kevésbbé fárasztó is lehet. Mert igy is az ember egy nap alatt szerelmeskedik a háziurral... a háziur fiával, a házmesterrel, az első komornyikkal, a mészároslegénynyel,... a pékinassal,... a levélhordóval... a gáz, vagy villamfelvigyázóval... esetleg még másokkal is... és estére alig bir a lábán állani!

- És maguk kis angyalkáim?... Óh óh!... válaszolt a fekete lány vállatvonva, leirhatlan mosolylyal. És egy hangos ütést mért vastag czombjára.

Egy este, mikor az intézetből kimentünk, egy vén keritőné kisért bennünket csendesen utczáról utczára. Egyszer, egy kanyarulatnál, a hol meglehetősen sötét volt és rendőrnek semmi nyoma, megszólitott:

Minek nyomorognak igy? Jőjjenek inkább hozzám... Nálam csak öröm, fényüzés, pénz várna reájuk... Ez pedig a szabadságot jelenti... Különösen én tetszettem meg neki s végre rávett, hogy bemenjek vele a Rond-Point kávémérésbe, ahol is egy pohár chartreuse-el kinált meg.

- Ah! ha akarná kicsikém!... kiáltott fel... Nincs szükségem egy tekintetnél többre, hogy felfedezzem milyen szépen van nőve kegyed... És valóságos bün, az ilyen szépséget parlagon hevertetni, vagy pedig elpazarolni olyanokra, a kik meg nem értik... A milyen szép és... talán mondhatnám hamis kegyed, egy-két hónap alatt meggazdagodhatna! Mert, lássa nekem igazán pompás klienturám van: öreg emberek, a kiknek nagy befolyásuk van s a kik igen bőkezüek... Nem mondom, hogy éppen mulatságos a dolog... De annyit lehet mellette szerezni! Párisnak legjobb köreiből fordulnak meg nálam a férfiak, hires tábornokok, hatalmas táblabirák... külföldi követek...

- És ha azt mondom kegyednek, hogy a köztársaság elnöke maga is... Igen, kicsikém! ez talán majd megérteti kegyeddel, hogy mi az én házam!... A világon ráakadhat mására... A Rabineau-é kismiska hozzá képest... És tegnap is öt órakor délután, ugy meg volt elégedve a köztársasági elnök; hogy megigérte a kitüntetést - fiamnak, aki Auteuilben tanul. Láthatja...

Hosszan rám tekintett: tekintete átjárni látszott nemcsak husomat, de lelkemet is.

- Gyakran, titokban asszonyok is jönnek hozzám, nagyvilági uri asszonyok a legmagasabb körökből - néha egyedül, máskor férjükkel vagy szeretőjükkel. Ah! érti-e? nálam mindenre el kell készülve lenni...

Kifogásokat tettem: hogy szerelmi téren tapasztalatlan vagyok, hogy sem elég fehérnemüm, sem eléggé diszes felsőruhám nincsen... de az öreg asszony megnyugtatott:

- Ha csak ez tartja vissza!... hiszen én nálam a toilette-et leginkább a - természetes szépség képezi... S a mi szükséges, egy pár szép harisnya - egyébb semmi!

- Biztosithatom, hogy nincs miért nyugtalankodnia - mondta jóakarólag. Végre, vannak nagyon sikkes klienseim - különösen a szövetségektől - a kik... a kiknek idegenszerü mániáik vannak... Istenem! az ő korukban, és az ő vagyonukkal!... A mit kivánnak, az leginkább egy csinos kis szobalány, vagy soubrette, - egyszerü fekete ruhába öltözve, fehér főkötővel és kötővel... Persze az alsószoknyáknak diszeseknek kell lenni! De hallgasson reám!... Szerződjék velem három hónapra, s akkor gyönyörü kikészitést kap tőlem...

- Nos, jól van; gondolkodjék! egyezett belé ez a női testek elárusitónője. Majd oda adom névjegyemet. Mikor aztán kedve lesz rá, egyszerüen feljön hozzám... Ah! már is biztosra veszem... És már holnap bejelentem a Köztársaság Elnökének...

Kifizette a két pohár chartreuse árát, kihuzta névjegytartóját s titokban átadta névjegyét, azután eltávozott.

Künn az utczán egy perczre megállottam; de a Rebeka asszony fekete ruháját már nem láthattam sehol. Idegen emberek lótottak-futottak mellettem, ügyet sem vetve reám. Ekkor betértem egy kis lebujba s vásároltam magamnak egy üveg pálinkát. A fejem nagyon fájt s mikor kiittam, még nehezebb lett. Szinte támolyogva értem innen abba a kis korcsmába, a hol egy szobát béreltem magamnak éjszakára.

Késő volt már, midőn valaki kopogott ajtómon. Félig meztelen feküdtem ágyamon, mert a pálinkától nagyon melegem volt.

A hajam le volt bontva, s ingem lecsuszott mellemről. Ugy amint voltam, odamentem az ajtóhoz és kinyitottam.

Mosolygott. Vörös haju, erős, csontos ficzkó volt, s különös tekintettel nézett reám.

Vágytól égő tekintetet vetett mellemre, vékonyszövetü ingemre, mely elárulta csipőim alakját...

- Jőjj be hát, ostoba - kiáltottam egyszerre - és mikor bent volt a szobában, bezártam utána kulcscsal is az ajtót...

Óh be nyomorult vagyok! Másnap reggel részegen találtak meg bennünket az ágyon...

Nem akarom a nélkül bevégezni a Paulhat-Durandné intézetéről leirt történetemet, hogy meg ne emlékezném egy szegény ördögről, a kivel ott találkoztam. Négy hónap óta özvegy volt ez az ember, s helyet keresett magának kertészi minőségben. A felesége egy időelőtti szülésnek - vajjon az volt-e igazán? - lett áldozata, épp akkornap, mikor két hónapi nyomorgás után végre helybe állhattak volna: ő mint kertész és felesége mint tyukászné. És mióta ez a szerencsétlenség érte, azóta nem talált vagy nem is keresett magának helyet egész e napig, ugy hogy apró megtakaritott pénzecskéje mind eluszott.

Nagyon tartózkodó ember volt, de velem aránylag még elég hamar megbarátkozott.

S most leirom azt az oly egyszerü és mégis megható drámát, a melyet egy napon elbeszélt nekem, s hogy könnyebben megérthető legyen, nem őt magát beszéltetem. Ime:

Mikor megnézték a kertet, a terrasseokat, a meleg és hideg házakat, és a kert végén a kertészlakást, nagy nyugtalansággal és várakozással telt meg a lelkük. Lassan, a nélkül, hogy egy szót is váltanának, együtt tértek vissza arra a nagy, gyepes térre, a hol a grófnő várt reájuk, s a hol három szőkehaju, rózsásarczu, fehérbe öltöztetett gyermek játszadozott. A grófnő rajongó tekintettel követte minden mozdulatukat.

Husz lépésnyire tőlük megállottak. A férfi levette kalapját s tiszteletteljesen várta, hogy megszólitsák, az asszony félénken lesütött szemekkel állt helyén.

A férfi erős volt és barna, ujjhegyei elszélesedtek és megdurvultak a folytonos munkában. Az asszony sáppadt, az a piszkos sáppadtsága volt az arczának, mely a nagy vörös szeplők alatt csaknem szürkésen hat. Ruházata egyszerü fekete szövetből készült, de tiszta volt. Alig mert felpillantani arra a szép asszonyra, aki most - mind a többiek - majd gyötrő kérdésekkel fordul hozzá. És egyre azon a szép képen jártatta szemeit, a melyet a bársonyos zöld füvön a három gyermek alkotott meg.

A grófné kivánságára közelebb léptek s önkénytelen mozdulattal, mindketten hasukon keresztbe rakták kezüket.

- A grófnő nagyon kegyes - válaszolt a férfi - minden nagyon szép és igazán gyönyörü birtok... De van is itt dolog!...

- És én meglehetősen követelő vagyok... válaszolt a grófnő - de egyuttal nagyon igazságos is... Azt akarom, hogy mindent rendben tartanak... és hogy virág legyen mindenfelé. Külömben nyáron két segédkertész lesz a keze alatt. Télen pedig egy: ez elegendő.

- Oh! szólott a férfi - a dolog nekem soha sem sok! Mentől több van, annál jobb. Szeretem a munkakörömet és alaposan ismerem is... A feleségem is igen tevékeny... és a mellett ügyes is... Szemre nem látszik erősnek, pedig nagyon kitartó és bátor, soha sem beteg s ugy tud bánni a baromfival, mint senki más. Ott, a hol ezelőtt laktunk, három tehén és kétszáz tyuk volt a keze alatt...

- Igen, az is nagyon szép. Talán tulságosan tágas is a mi részünkre, mert nincs is elég butorunk az egésznek bebutorozására. De hát ugy fogjuk elintézni, a hogy lehet. Azután meg jó távol van a kastélytól. A gazda nem szereti, ha a kertész tulságos közel lakik hozzá... Mi meg félnénk, hogy zavarnánk az uraságot... Igy aztán mindenkinek megvan a magáé... Csakhogy...

- Csakhogy... mi? kérdezte a grófnő szünet után, a mely csak növelte a szegény ember zavarát.

- Hát már csak ki kell mondanom! - kiáltott fel... Csak azt akartam mondani, hogy a fizetés csekély ilyen nagy helyhez... A legjobb akarattal sem leszünk képesek kijönni belőle... Ha a méltóságos asszony rászánná magát, hogy egy kicsit többet adna...

- Ön elfelejti barátom, hogy lakást, fütést és világitást kap... hogy a zöldségekből és gyümölcsökből is kiveszi a részét, hogy hetenként tizenkét tojást és naponként egy liter tejet is adok... Ez már magában véve is sokra megy!...

A feleségére tekintett, mintha tanácsot akarna kérni a szemeivel, azután hozzátette:

- Igen, igen, ez segit, ez előbbre visz egy kissé... De ugyebár, a méltóságos asszony meg is ajándékoz bennünket valamivel ujévkor és Szent-György napkor?...

Röviden, szárazon beszélt, s a szegény emberek egyszeribe megérezték, hogy hiába erőszakolnák a dolgot.

- Ah! előre kijelentem, hogy a kertésznek tilos eladni zöldséget a kertemből. Persze, igy sok elromlik, de az mindegy. Az eladást megtiltom...

- Ah! nagyon jó... nagyon jó... hát most nincsen - szólt hanyagul a grófné. De hát mindketten fiatalok - még lehetnek gyermekek is...

- Oh, asszonyom, nem vágyunk reá... De hát az ördögbe! azt könnyebben megszerzi az ember, mint száz tallért...

- Meg kell még jegyeznem, hogy semmi esetre sem akarok gyermeket az udvarban... Ha véletlenül mégis megtörténne a baj önöknél, kénytelen lennék elbocsájtani... Óh; nem, gyermek nem kell! Egész nap orditna, ott volna mindenütt, s összerontana mindent a kertben! Nem, nem, semmiért sem türnék meg itt egy gyermeket!... Nos, én figyelmeztetem előre... Vigyázzanak...

E perczben egy, a gyöpön játszó gyermekek közül felbukott s sirva szaladt az anyja karjai közé... Ez magához szoritotta s beczéző szavakat mondott neki, megölelte, megcsókolta, majd mosolyogva küldte vissza kis társaihoz.

A paraszt asszonynak olyan nehéz lett a szive... Azt hitte, hogy nem képes visszatartani könnyeit... Hát az öröm, a gyöngédség, a szeretet, az anyaság csak a gazdagok számára való?

Szerette volna megfojtani ezt a rosszlelkü önző asszonyt is, a ki megtiltotta a születést annak a kis porontynak, a kit szive alatt viselt.

- Igen, igen, mert ismétlem, hogy nem türnék itt gyermeket. Ez egy olyan elvem, a melytől semmi körülmények között sem térnék el... Azután meg, lássák, ha az ember nem gazdag... jobb is, ha nincsenek gyermekei...

De belől csak ugy forrott benne a gyülölet, s a szemében félelmetes villám czikkázott.

De a grófné ezt a tekintetet szerencsére nem látta, mert szemeit annak az asszonynak a hasára függesztette, a kit csak az imént itélt meddőségre vagy - gyermekgyilkosságra...

- Azt hiszem, hogy vallásosak, ugyebár? Itt mindenki elmegy vasárnap a templomba... Ezt is megkivánom...

A két cseléd szomoruan távozott a kertből. Az ut nagyon szoros volt s a nap forrón sütött, és a szegény asszony alig vánszorgott már. Minthogy majd megfult, letette zsákját a földre, füzőjét levetette.

- Pfü! lélegzett fel megkönnyebbülve. És a hasa, melyet annyi ideig beszoritva tartott, kifeszült, szinte felfuvódott s egyszerre magára öltötte azt a jellemző gömbölyüséget, a mely az anyaságnak, a bünnek jele...

- Ha jóravaló asszony lennél... Nos, akkor még ma felkeresnéd Sturlat anyót... ő ismeri a füvek hatalmát...

A szerencsétlenség csakugyan megtörtént. Négy nappal ezután az asszony abortált.

- És most már egyedül maradtam. Nincs se gyerekem, se feleségem. Semmim sincsen. Sokáig járt a fejemben a bosszu. Meg akartam ölni azt a három gyermeket, a kik akkor a kertben játszottak. Nem vagyok rossz ember, de vad gyönyörrel tudtam volna megfojtani őket... Azután... nos,... még sem mertem. Az ember gyáva, az ember fél... nincs bátorsága semmi máshoz, mint a szenvedéshez...

József nem ir. Ismerve, hogy mily óvatos, nem csudálkozom rajta, csak szenvedek miatta. Persze József azt nagyon jól tudja, hogy mielőtt levele az én kezembe kerülne, előbb ki kell állania a nagysága vizsga tekintetét, s nem akarna engem kitenni annak, hogy elolvassák. Holnap már haza kell jönnie. De vajjon haza jön-é? Nyugtalan vagyok... Miért is nem mondta meg a Cherbourg-i czimét? De nem, nem, azért sem gondolok reá, mert ez beteggé tesz és megkinoz.

Itt nincsen semmi uj. A József helyét, barátságból - az egyházfi foglalta el. De ez még hallgatagabb és komorabb mint József. Lehetetlen egy szót is kihuzni belőle. Kinézése durvább Józsefénél, de nincs olyan ereje, mint annak. Alig látom, csak olyankor beszélek vele, mikor át kell adnom egy-egy üzenetet.

A pékné azt beszélte róla, hogy pap akart lenni, de kizárták a szemináriumból, mert nagyon erkölcstelen volt. Vajjon hát nem ő követett-e el erőszakot a kis Klárán, ott az erdőben? Azt hiszem, ez az ember nem riadna vissza semmitől. József igazán rosszul teszi, hogy annyira barátkozik vele... De vajjon barátja-é?... Nem inkább büntársa?...

A nagyságának a feje fáj. Ugy látszik, hogy ez minden negyedévben előfordul egyszer. Ilyenkor két napon át el nem hagyja szobáját, melynek függönyei is le vannak eresztve, s nem tür mást maga mellett, csak Máriát. Engem látni sem akar... A nagysága betegsége alatt jó dolga van az urnak. De ki is használja... Alig távozik a konyhából... A multkor rajtakaptam, midőn lihegve, vérvörös arczczal jött ki onnan! Ah! szeretném egyszer meglesni, mikor ölelkeznek. Azt hiszem, egyszeribe megundorodnám a szerelemtől...

Mennyire várom már azt a Józsefet!... Mily türelmetlen vagyok, hogy még most sem tudom bizonyosan, mit remélhetek a jövendőtől! Már igy élni tovább, képtelen lennék. Még soha se nehezedett rám ilyen nyomasztólag a környezet, a melyben élek...

Ha az a reménysugár, az az uj érzelem fel nem tartana, azt hiszem engem is régen elsodort volna már az örvény... Ah! akár mit határoz is József, akár sikerült neki a vétel, akár nem, én itt tovább nem maradhatok... Még néhány óra, egyetlen gyötrelemmel teljes éj és tudni fogom, mi vár majd reám...

Ezt az éjszakát még arra fogom használni, hogy felelevenitsem a régi emlékeimet. Ez az egyetlen mód arra, hogy megszabaduljak a jelennek kinzó bizonytalanságától. És ezek az emlékek rövid időre mulattatni is fognak, s csak növelik bennem azt az undort, a mit eddigi életem fölött érzek. Mily furcsa és aljas egyéneket tanultam megismerni hosszu szolgálatom ideje alatt!... Ha igy este rájuk gondolok, mesebeli alakoknak látszanak lenni előttem.

Az a ház például, a hová végre Paulhat-Durandné elhelyezett, nagyon különös volt.

Fiatal házaspár, kinek sem gyermekei, sem állatjai nem voltak, rosszul tartott intérieur, mely külső pompa alá rejtőzött, ez volt uj környezetem. Ah! ez boldogsággal töltött el. Ez az asszony félénk teremtés, a ki nem tud parancsolni. Itt majd elfelejtem Xavier urat és a jó kis Nenilly-i testvéreket...

Elhatároztam, hogy szakitok eddigi könnyelmü szokásaimmal s leküzdöm magamban a hirtelen haragot is, hogy soká, nagyon soká maradhassak ebben a helyben. Egy pillantás alatt visszatért jó kedvem, s gyülöletem a felsőbb osztályok iránt egyre halványodni kezdett.

A szolgaszemélyzet nem volt valami számos, de válogatott: egy szakácsnő, egy komornyik, egy maitre d'hotel és belőlem állott. Kocsist nem tartottak, mert állandóan bérkocsin jártak.

A cselédekkel mindjárt barátságot kötöttem. Megérkezésem estéjét egy üveg pezsgővel ünnepelték meg.

A komornyik mosolygott s egy csomó kulcsot zörgetett meg a levegőben. A pinczekulcs is nála volt; egyáltalán ő kezelte az összes kulcsokat. Ő volt az általános teljhatalmazott...

Ah, ez az ember tudott beszélni az asszonyokkal. Vilmosnak hivták. Mily szép neve volt!...

Mialatt vacsoráltunk, a vén maitre d'hotel egy szót sem szólt, de annál többet evett és ivott. Senki sem ügyelt reá. A mi Vilmost illeti, ő egész este beszédes, udvarias és elragadó volt, közeledett hozzám az asztal alatt, s a fekete kávéhoz orosz szivarkával kinált, melylyel minden zsebe tele volt!... És hogy a dohány meg a pezsgő egy kissé a fejembe szállott, közelebb vont magához s végül a térdeire ültetett és hallatlan dolgokat suttogott a füleimbe!... Oh! be szemtelen volt!

Eugéniát, a szakácsnét egy cseppet sem lepte meg ez a viselkedés. Nyugtalan, vizsga tekintetei egyre az ajtón függtek, s minduntalan csendet intett és hallgatózott. És hogy nem jött senki, egymásután üritette ki a poharakat. Körülbelül negyvenhat éves lehetett, duzzadt, élveteg ajkakkal, de ennek daczára jóságos, szomoru arczczal.

Én is le akartam szállani a Vilmos térdeiről, de ő mind jobban magához szoritott, s nem eresztett...

Szép volt, mint egy kis Ámor. Arcza tejfehér, haja lenszinü és bajusza alig ütközik még. Öltözéke is kifogástalan volt. Ez a fiu a szomszéd házmester gyermeke volt, s a mint látszik, itt töltött minden estét. - - -

- Az anyádat... az anyádat, gonosz csont! de vajjon igazán az anyád volt az?

Felsóhajtott, s mialatt tekintetét belemélyesztette a gyermek szemeibe s két kezét a vállára támasztotta, dadogva szólt:

- Ha csak egy kicsit elkésel is, remegek a félelemtől. Nem akarom kedvesem, hogy elkéss. Megmondod az anyádnak, hogy ha igy folytatja, akkor nem adok neked semmit az - ő számára...

- Oh be szép vagy, szerelmem! óh! ez a kis pofácskád, ez a kis pofácskád!... Nem akarom, hogy más is lásson!... Miért nem huztad fel a szép sárga czipőidet?... Azt akarom, hogy mindened szép legyen, ha hozzám jösz... És ezek a szemek, ezek a nagy, hamis szemek, te kis zsivány, te! Ah! fogadni merek, hogy más asszonyra is néztél velük!... És a szád!... a szád... Mit csinált ez a kis száj?...

- Istenemre nem, Nini!... igazán nincs semmi titkolni valóm... az anyámat kisértem el... hidd el...

- Ah, rossz csont... rossz csont... nem akarom, hogy más asszonyra is nézzél... A kis pofácskád, a kicsi szád, a nagy szemeid csak az enyémek!... Mondd, szeretsz-e?

Magához ölelte, s szerelmes szavakat dadogva, lihegve vonszolta maga után a mellékszobába.

- Hogy ragaszkodik hozzá! És mennyibe kerül neki ez a kölyök!... A mult héten is egészen ujonnan felöltöztette. Maga soha se fog engem igy szeretni!

Ez a jelenet mélyen meghatott s szivemben barátságot fogadtam a szegény Eugéniának. Ez a kölyök annyira hasonlitott Xavier urhoz! Legalább az erkölcsi romlottságnak egyenlő fokán állott mind a kettő.

Ujra átéltem ezt az esetet, midőn Xavier urnak odaadtam utolsó kilenczven frankomat... Oh az a kis pofácska, az a kicsi száj, azok a nagy szemek!... Ugyanaz a kegyetlen mosoly, ugyanaz a hanyag tartás, a keskeny csipők... ugyanaz a romlottság csillogott e szemekben és kölcsönzött eme ajkak csókjának olyan lenyügöző hatalmat, mint valami édes méreg...

Mialatt igy gondolkodtam, Vilmos egyre vállalkozóbb lett. Lefejtettem hát karjait nyakamról s kissé szárazon szóltam:

Lesimitottam hajamat s kiegyenesitettem szoknyámnak gyürött ránczait, s felkiáltottam:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Természetes, hogy nem igyekeztem változtatni a dolgokon. A szobákat ezentul is Vilmos takaritotta, felületesen, a külső látszata kedvéért. A legtöbb időt fecsegéssel töltötte; közben kikutatta a fiókokat, és elolvasta gazdáinak leveleit. Én követtem példáját. Felül letörülgettem a port, s a szemetet a butorok alá hánytam. Gazdáim helyén szégyeltem volna egy ilyen lakásban tartózkodni. De ők félénkek voltak és nem tudtak parancsolni; ha mégis az asszony néha megjegyezte: nekem ugy tetszik, hogy ezt nem jól csinálta - én azonnal nagy hangon letromfoltam:

- Bocsánat, asszonyom... de asszonyom téved... Ha azonban nem lenne velem megelégedve...

Ismert minden jockeyt, az összes bookmakereket, s néhány bárót, vikomtot, a kik bizonyos barátsággal bántak vele, mert tudták, hogy néha kitünő tipjei vannak.

Minden délután átöltözött s eltávozott hazulról. Ilyenkor pepita nadrágot s lakkczipőt viselt, s kalapja valósággal bámulatos volt!

Csak arra az időre vetődött haza, mikor az átöltözésnél segiteni kellett gazdájának, s ebéd után ujra visszament, mint mondani szokta: találkája van az angolokkal. Csak későn vetődött haza ilyenkor, kissé részegen a cocktail-től. Minden héten barátokat hivott ebédre magának: kocsisokat, komornyikokat, trainereket, ez utóbbiak nagyon nevetségesen néztek ki befelé hajló lábszárukkal. Ilyenkor mindent összehordtak: beszéltek az asszonyokról, a lovakról, a turfról, kigunyolták uraságaikat - ha hitelt adtam volna nekik, valamennyit Pederasztának kellene tartom - és mikor a bor már fejükbe szállott, politizálni kezdtek... Vilmos erős reakczionárius volt.

- Az én emberem Cassagnac, - kiáltott fel. Ez a Cassagnac derék gyerek, és nagy lator... Mindenki fél tőle... A mit ő ir, az meg van irva!...

És mikor a zsivaj a tetőpontját elérte, Eugénia halvány arczczal, de ragyogó szemekkel állt fel helyéről s az ajtóhoz rohant.

A kicsike belépett, kissé meg volt lepetve e szokatlan arczok láttára, de Eugénia pezsgővel s külömböző nyalánkságokkal kinálta... Azután mindketten eltüntek a mellékszobácskában.

Ezen az estén, a szokásos küldeményeken felül még néhány uj dolog is került a fiu anyja számára. Hadd mulassanak ők is, a jó emberek...

Egy napon nagyon elkésett a kicsike, s egy kövér kocsis, a ki csaknem minden ebéden résztvett s látta milyen nyugtalan Eugénia, odaszólt neki:

- Mit mondott maga?... Kitartott? ez a kis angyal!? Ismételje csak még egyszer? És ha ugy volna is... elég szép hozzá... elég szép hozzá, érti?

- Igen, igen, még másfélék is kitartják, válaszolt a kocsis durva röhögéssel. Menjen csak a Marb-utczába, két lépésnyire innen, és kérdezze meg Hurot grófot...

E perczben kinyilt az ajtó s a kicsike bejött a szobába. Eugénia hozzáfutott:

- Ah, édesem, szerelmem... jőjj gyorsan, ne szivj egy levegőt ezekkel a gazemberekkel...

De én: Czeleszta - azért mégis azt hiszem, hogy a kövér kocsis igazat beszélt...

Vilmos gyakran és szivesen emlegette előttem a Borgsheim báró trainerjének nevét. Edgárnak hivták. Valósággal büszke volt erre az ismerősére, a kit csaknem annyira bámult, mint Cassagnacot. Ha későn jött haza éjjel, ezzel mentette magát előttem: Edgárral töltöttem el az időt. Szinte ugy tett, mintha Edgárral lenni nemcsak mentség, hanem valóságos dicsőség volna.

- Miért nem hozod el egyszer ebédre azt a te hires Edgárodat, hogy én is látnám, - szóltam egy napon.

- Ah! hát te azt hiszed, hogy Edgár hajlandó volna közönséges cselédtársaságban ebédelni?

Edgártól tanulta meg, kalapját fényezni is. Egyszer, egy Auteuil-i versenyen még a fiatal Plérin márki is tanácsot kért tőle ebben az ügyben.

- A kalapjaimmal, márki ur? kérdezte Edgár, a kinek nagyon hizelgett, hogy a fiatal Plérin - a ki egyaránt csalt a versenyeken és a kártyán, de akkor éppen divatban volt - megszólitotta: ez nagyon egyszerü, csak tudni kell a módját... Nos, minden reggel negyed óráig szaladni kell inasomnak... Ugyebár ekkor okvetlen meg kell izzadnia? Az izzadság pedig olajat is tartalmaz... Ekkor egy finom selyem kendővel letöröltetem vele homlokát, s ezzel fényezi kalapjaimat... De ennek az embernek okvetlen tisztának és egészségesnek kell lennie s ha lehetséges, gesztenyeszinünek. Mert nem mindenféle izzadtság felel meg. A szőkéké például határozottan rossz szagu... Tavaly Palles herczegnek is megadtam ezt a reczeptet...

És mikor a márki, hogy megköszönje a tanácsot, futólag kezet fogott a trainerrel, ez bizalmasan hozzátette:

Edgár Londonban született egy csapszékben, két korty whisky között. Mint gyermek folytonosan az utakon bitangolt, koldult, lopott s börtönbe is került. Később groom lett belőle. Az előszobákból csakhamar kijutott az istállókba, s rövid idő alatt lad lett az Eatoni ménesnél. Már ifju korában is öreg volt; vézna testalkatu, ránczos arczu, kiálló, vörös pofacsontokkal, fonnyadt, örökösen fintorra torzult ajkakkal s görbe lábakkal. Eatonban jól megtanulja az egész mesterséget, tudja, hogyan kell gondozni, ápolni a lukszuslovakat, mikor milyen ruhát kell magára öltenie. Ismer minden sportembert, a jockeykat és trainereket, a kis bárókat, a kik a futtatásból élnek, a dusgazdag külföldi herczegeket...

Ma negyvenhárom éves. Egyike azoknak a trainereknek, a kikről az elegáns világban elragadtatással beszélnek. A sportlapok tele vannak nevével, báró Borgsheim, mostani gazdája nagyon büszke reá. Ugy ejti ki azt: Az én trainerem - mint mikor egy művásárló azt mondja "az én Rubenseim".

És igaza van benne, mert a mióta Edgár a szolgálatában áll, azóta minden dolga jobban megy és nagyon megnövekedett tekintélyben.

Edgár által legyőzte azt az előitéletet, a melylyel az ő faja iránt a keresztények viseltettek... A clubban azt mondják: a báró legyőzte Angolországot; Angolország elvette ugyan tőlünk Egyptomot, de a báró elvette az angoloktól Edgárt..."

Ha néha a báró megjelenik az istállóban, hogy trainerjével beszéljen, ez ugy tesz, mintha észre sem venné őt. Félénk kérdezősködéseire rövid, száraz szavakban válaszol. Soha sem mondja: báró ur. Ellenkezőleg, sokszor a báró szeretné neki mondani "kocsis ur!"

S minthogy fél, hogy trainerjét hosszas kérdezősködéseivel felbosszantja, csakhamar eltávozik az istállóból.

Miután az összes istállókban széjjel nézett, hogy rendben van-e minden, Edgár automobilre ül s kimegy vele a Champs Elyséebe, a hol kissé megállitja masináját s néhány futtató urral beszél. Reggelének többi része a rendelésekre, bevásárlásokra való, s a lókereskedőknél végződik, a hol is ehez hasonló párbeszédek keletkeznek:

Nyolcz nap mulva, miután Edgár kissé lerontotta a négy pejt, bejelentette gazdájának, hogy szükséges volna eladni azokat, mielőtt késő lenne, s helyettük megvételre ajánlja a Poolny ur két barna pej lovát. Poolny ur a négy pejt zabra fogja, s talán fél év mulva kétszeres áron adja el ujra a bárónak...

Délben hazatér Edgár s villásreggelit vesz magához, s délután, egész délután szórakozások után jár. Chantillyben három lovat tart magának, a melyek szintén futnak s a leginkább divatban lévő kis hölgyecskék is jól ismerik az utat, a mely a lakásához vezet, a hol mindig van a számukra egy csésze tea és öt darab Lajosarany.

Este a czirkuszban és Olympiában mutatja magát atlasz kihajtókás frakkjában, s azután elmegy a "Tucien"-be s alaposan leissza magát urat játszó kocsisok, és kocsisokat mimelő urak társaságában. És valahányszor Vilmos elbeszél nekem egy történetet felőle, elragadtatva teszi hozzá:

Gazdáim a nagy világhoz tartoztak, azaz: az ur garas nélküli nemes volt, az asszony gazdag, de családfája ismeretlen. Egyidőben sokat beszéltek felőle, furcsábbnál furcsább hireket hoztak keringésbe. Vilmos azt mondta, hogy a nagysága anyja szobaleány, atyja pedig kocsis volt, kik addig lopták, csalták gazdáikat, mig egy kis vagyont kuporgattak össze, aztán szerencsével játszottak a börzén.

Annyi bizonyos, hogy ő nagyságának - daczára szépsége és jóságának - furcsa tempói voltak. Például igen szerette a főtt hust meg a szalonnás salátát s levesébe - mint a kocsisok - vörös bort öntött. Sokszor pedig, ha összeveszett gazdámmal, annyira megfeledkezett magáról, hogy azt kiáltotta neki: ganaj! Ilyen perczekben teljesen eltünt felületes müveltsége s helyt adott annak az ifjukortól magába szivott, vagy talán vele született aljasságnak, a mely kiirhatatlanul ocsmány szavakat adott ajakára. Oh, én nem vagyok uri asszony, de ilyenkor mélyen bántott még az is, hogy megértettem e szavakat!...

A nagyvilági hölgyek olyanok, mint a legjobb konyhában készült sauceok: nem szabad tudni, mi van bennük...

Vilmosnak sok ilyen aforizmája volt. De minthogy ennek daczára udvarias ember hirében állott, nem akarta ezt lerontani s átölelve derekamat, hozzátette:

- Egy ilyen kis göb mint te vagy, nem hizeleg ugyan annyira egy udvarló hiuságának, mint a nagyvilági asszonyok, de komolyabb, sokkal komolyabb érzelmet kelt...

Az asszony és férje között egy idő óta különös jelenetek játszódtak le, s e jelenetek mindig az asszony öltözőszobájában kezdődtek, s mindenkor valami apróságból keletkeztek. Mikor aztán haragjuk a tetőpontját elérte, hetekig duzzogtak egymásra. Ilyenkor az ur visszahuzódott lakosztályába s patienceokat rakott kártyáival, vagy pipáit tisztogatta. Ő nagysága pedig öltöző-szobájában naphosszant a diványon feküdt s szerelmes történeteket olvasott... Néha félbeszakitotta az olvasást s ujra rakta a fehérnemüt szekrényeibe, vagy ki és visszaforgatta selyemruháit. Ilyenkor csak az étkezéseknél találkoztak. Eleinte - hasonló alkalommal - azt hittem, hogy egymás fejéhez vágják a tányérokat, kést és villát. De ilyenkor mégis fenntartotta őket neveltségük.

Ugy beszéltek egymással, mintha mi sem történt volna közöttük, csak kissé udvariasabban és hidegebben. De az ebéd végeztével mindenik visszatért saját lakosztályába. Ő nagysága visszatért regényeihez és fiókjaihoz, az ur kártyáihoz és pipáihoz. Néha az ur egy-két órára elment a klubba is, de ez nagyon ritkán történt. És folyton leveleket firkáltak egymásnak, melyeket nekem kellett közvetíteni.

Egész nap nem tettem mást, mint a postát hordtam közöttük: s e levelek tele voltak borzalmas ultimátumokkal, fenyegetésekkel, könyörgésekkel és könnyekkel... Az ember majd meghalt nevettében...

Néhány nap mulva, minden ok nélkül, épp ugy a mint összevesztek, ki is békültek egymással. Zokogva ismételték: óh te rossz! óh te gonosz!! Azután elmentek egy vendéglőbe, s reggel a szerelemtől teljesen kimerülten ébredtek fel...

Én tudtam nagyon jól, hogy nem szeretik egymást, csak egymáshoz vannak kötve.

- Mit érnek az ilyen élettel? kérdeztem szomoruan Vilmostól - mi haszon van benne?

- Látod kis Czelesztám, soha se kell a gazdára panaszkodni... Tudod ugy-e, hogy mennyire csudálom Cassagnacot? Nos? nem volna rá eset, hogy inasa legyek... És ugyanezt állitom Edgárról is! Ezt tartsd meg a fejecskédben és használd ki: csak gyenge emberekhez állj szolgálatba.

- Ha arra gondolok, hogy rakásával vannak az olyan emberek, a kik gazdáiknak egyre kellemetlenkednek, káromkodni szeretnék... Mily ostobák! Vannak olyanok is, a kik - ha az emberi igazságszolgáltatástól nem tartanának - meg is ölnék őket... Megölni! és minek? Vajjon megöli-e az ember a tehenet, a mely tejet ad? Vagy a birkát? Nem; a tehenet megfejjük, a birkát lenyirjuk, ügyesen, csendesen s aztán futni hagyjuk...

Egy reggel éppen akkor lépett be az ur az asszony öltöző-szobájába, midőn ez egy uj füzőt próbált fel; egy borzasztóan rut, lilaszin füzőt sárga virágokkal és sárga zsinórral.

- Hogyan? kiáltott fel az asszony vidám szemrehányással, te kopogtatás nélkül jösz be az asszonyokhoz?...

- Oh! az asszonyokhoz? nevetett az ur. Először is, te nem vagy az asszonyok...

- Te az én feleségem vagy, az én kicsi feleségem, az én szép kis feleségem. És azt hiszem, hogy az embernek meg van engedve, hogy a kis feleségét felkeresse szobájában...

Valahányszor az ur ilyen gyöngédnek mutatkozott feleségével szemben, biztos volt, hogy pénz kell neki. Az asszony ismerve már szokását, bizalmatlankodott:

- De ha én mondom neked, hogy te vagy az egyetlen édes kicsi feleségem... ah!...

- És te pedig az én kövér gyermekem vagy, az én egyetlen nagy gyerekem... na!...

Én a tükörből néztem az asszonyra, a ki felemelt karokkal türte, hogy egyre szorosabbra huzzam rajta a füzőt. Szerettem volna a szemükbe kaczagni... Istenem! mily ostobának látszottak!

Az ur ezalatt megtapogatott néhány selyem szoknyát, széthányta a harisnyákat, megvizsgálta a külömböző kozmétikai szereket tartalmazó üvegcséket és tégliket s végül a kezébe véve egy csak az előbb érkezett divatlapot s leült egy bársony székre:

Mialatt az ur, összeránczolt homlokkal a rejtett szó fölött tanakodott, ő nagysága szárazon igy szólt:

- Éppen a rejtvénynyel törődöm! Hát igazán nem veszel semmit észre? Külömben megszokhattam volna már, te sohasem látsz meg semmit...

A háziur most letette a lapot kezéből s tekintetét végigjártatta az egész szobán: Sorra vette a képeket, a függönyöket, a butorokat s a padló szőnyegeit... És ezalatt oly buta kifejezésü volt az arcza, hogy majd elnevettem magamat.

- Hitemre, nem látok semmi ujat! kiáltott fel. De hát mi az? Szavamra mondom, hogy nem veszek észre semmit!...

- Hogyan, nem szeretlek! ismételte az ur csudálkozva. Ez már erős egy kicsit!...

- Hogyan! nem szeretlek! szólott ujra, sértődve. Ez nem utolsó gondolat tőled! Miért mondasz ilyeneket?...

- Nem szeretsz, nem szeretsz... Mert ha szeretnél, okvetlenül észrevettél volna valamit...

- Melyik füződet? Ah, megvan - ezt a füzőt... Igazán nem tünt a szemembe. Beh ostoba is vagyok! Pedig igazán szép, elragadó...

- Igen, most igy beszélsz, de nem is törődöl a dologgal... óh be szamár is vagyok én... Igyekszem rajta, hogy szép legyek, hogy neked tetszem, és te - észre sem veszed!... Külömben igazad van... Mi is vagyok én neked? Semmi! kevesebb a semminél is!... Bejösz ide az öltöző szobámba és mit látsz meg? Ezt a rongyos lapot. És mi iránt érdeklődöl? Egy rejtvény iránt! Ah! igazán pompás életem van melletted! Nem látunk senkit, nem megyünk sehová, nem jön hozzánk senki... ugy élünk mint a medvék, vagy mint a legszegényebb emberek...

- Kérlek, kérlek... Ne izgasd fel magadat... De hiszen a szegény emberek nem igy élnek...

Közelebb huzódott az asszonyhoz s át akarta ölelni a derekát. De az durván eltaszitotta:

- Méregbe hozol, nem hallod? Hagyj nekem békét, ne jőjj ide hozzám... Te önző, érzéketlen fatuskó vagy... minduntalan csak magadra gondoló piszkos ember vagy... Na! most megkaptad legalább...

- Miért beszélsz ilyen hangon hozzám?... Ez őrültség... Ne izgasd magadat ok nélkül... Igazad van, hibáztam. Meg kellett volna látnom azt a füzőt - ezt a szép füzőt... De hogy is nem láttam meg egyszerre?... Magam sem értem... Nézz rám, mosolyogj rám... Oh be jól áll rajtad, és mennyire csinos!...

Tulságba ment. Én magam, a ki pedig egyiknek pártján sem voltam - is megbotránkoztam rajta. Az asszony pedig valóságos dührohamot kapott.

- Édesem! De igazságtalan tudsz lenni... Egy füző miatt!... Édesem... nézz hát reám, mosolyogj már rám... Igazán nem érdemes ily csekélységért igy haragudni...

- Ah! te a végletekig viszesz! orditott az asszony magán kivül. Takarodjál, ha mondom, takarodjál!...

Éppen elvégeztem a füzést, s kissé eltávolodtam tőlük. Igyekeztem kisebbé, észrevétlenné válni, hogy végig hallgassam ezt a szépséges lelki megnyilatkozásukat...

Most már a férfi se birt magával. Gombolyaggá szoritva markában a divatlapot, teljes erejéből az ő nagysága fejéhez vágta.

- Csend legyen! kiáltott. Igazán már elfogyott a türelmem! Mindig egy és ugyanaz a história! Az ember nem maradhat, nem tehet semmit! Ugy bánsz velem, mint egy kutyával... Örökösen durva, goromba vagy... Elég volt már ebből az életből... És most nem bánom, akár mi lesz is belőle, kimondom: a füző ocsmány és izléstelen... ez egy utczai leány számára készült füző!...

Vérben forgó szemmel rohant az urára. És a mit mondott, csak szakgatottan hagyta el ajkait, magán kivül volt a méltatlankodástól:

- Nyomorult!... És te mersz velem igy beszélni! Te?!... Ez hallatlan! Ah! a mikor piszkosan, eladósodva, felemeltelek az utcza sarából, nem voltál ilyen büszke... A börtöntől is én mentettelek meg!... Elfelejtetted már? A neved? A czimed?... Ah, nagyon tiszták és szépek voltak, de az uzsorások nem adtak reájuk egy vasat sem! Visszaveheted és megtörölheted vele - magadat!... És ez az ur, a kit megvettem, a kit kitartok, a nemességéről, az őseiről mer beszélni... Nos, tehát, ez a nemesség nem kap tőlem többet egy fityinget sem! A mi pedig az őseidet illeti, gaz kópé! próbáld csak elvinni őket a zálogházba, hogy vajjon adnak-e rájuk valamit? Én tőlem többet soha se várj semmit! Érted? soha, soha többé! Térj vissza régi tisztességtelen keresetmódodhoz, piszkos csaló, térj vissza az utczai személyeidhez, te, te, keritő te!...

Valósággal félelmetes volt ez az asszony... A férje félénken, gömbölyü háttal, reszketve hátrált... Elérte az ajtót... s ott csaknem belém ütközött... Eszeveszetten futott ki a szobából, de az asszony még a folyosón is utána kiabált:

Egyszerre összeesett s ideggörcsökben vonaglott a földön. Egész üveg aetherre volt szükségem, hogy magához téritsem.

Később ismét szerelmes történeteket olvasott, majd visszatért szekrényei rendezéséhez... Az ur pedig ujra elővette a kártyákat vagy pedig a pipáit tisztogatta. És a levelezés előlről kezdődött ujra... Eleinte félénken, ritkán, majd gyakrabban és bátorságosabban... Én alig birtam a nevetéssel, mig szobáról szobára hurczoltam a különös alaku czédulácskákat.

Három nap mulva a fent leirt jelenet után, midőn egy éppen most hozott czédulát elolvasott, halavány arczczal ugrott fel helyéről az asszony s felkiáltott:

- Czeleszta! Valószinünek tartja-e, hogy az ur megölje magát?... Látott-e fegyvert a kezében?... Istenem! ha öngyilkossá lenne!...

Nem, nem birtam tovább. A szeme közé nevettem. És ez a nevetés őrült, kitörő hahotává szélesbült, mely egyre erősödött, egyre fokozódott. Azt hittem, hogy belehalok.

- Mi az? mi baja van? - kérdezte. - Hallgasson, de hallgasson hát, haszontalan, hálátlan leány!

- Nem, nem, nem... ah, az önök történetkéi tulságosan ostobák és kaczagtatóak... Oh! ha, ha, ha!... oh, ha, ha, ha! Mennyire ostobák!...

Elmondhatnám még a Farvin grófnővel történt históriát is, de minek? Fáradt vagyok és lelki csömört érzek multam iránt.

Reggeli két óra van... Lámpámból már kiégett az olaj s tüzem is mindjárt kialszik. Lefekszem... De agyam lázas, nem fogok aludni... Arról fogok álmodni, ébren álmodni, a mi holnap vár reám...

Odakünn minden csendes és nyugodt. A levegő hideg, s a csillagok szokatlan fényben ragyognak... József már utban van azóta!... A távolban látom is, komor, szomoru, félelmetes arczát egy vasuti kocsi ablakában... Mosolyog reám... s egyre közeledik hozzám... Magával hozza a békét, a szabadságot és a boldogságot... A boldogságot is?...

Ime, nyolcz hónapja már, hogy egy sort sem irtam naplómba: százféle más dolog vette igénybe gondolatvilágomat és egész időmet.

József és én, már három hónap óta eltávoztunk a Prieuréből, és Cherbourgban, a kis kávémérésben lakunk. Megesküdtünk, a dolog jól megy, és én szivesen dolgozom, szóval: boldog vagyok. A katonaság lármája, vidámsága, a hadi kikötőnek festői tarkasága kedvessé teszik előttem ezt a várost.

Talán emlékezni fognak még, hogy a József a szerszámkamara fölött szokott volt aludni Prieurében. Télen és nyáron egyaránt ötkor kelt s állott munkába Nos, egy ilyen alkalommal, deczember 24-én, éppen egy hónapra a Cherbourgból való visszaérkezése után - észrevette, hogy a konyhaajtó tárva-nyitva van.

Egyuttal azt is észrevette, hogy az ajtónak üvegrészében valaki gyémánttal egy jókora lyukat vágott, egy olyat, a hol karja beférjen, s hogy a zár belülről, ügyes és hozzáértő kezek által volt lefeszitve. Belül pedig, mindama ajtók, melyeket ő nagysága maga zár és torlaszol el, szintén mind tárva voltak.

József keresztül haladt a konyhán s a folyosókon, mely jobbról a gyümölcskamrába, a fürdőterembe és az előszobába vezetett, balról pedig az ebédlőbe, a kis szalonba s a nagy szalonba. Az ebédlőben borzasztó felfordulást talált, valóságos fosztogatás ment itt végbe. A székek egymáshoz tolva, némelyik felforgatva, a kredencznek minden fiókja nyitva és kihuzgálva, s az asztalon, üres és kirabolt skatulyák között egy haldokló faggyugyertya. De különösen az a nagy szekrény, melynek nyitját csak ő nagysága tudta és ismerte - s a melyben a régi és nagyon értékes ezüst szokta félesztendős álmát aludni - volt leginkább kifosztogatva.

A kinyithatatlan fiókok üresen és kihuzva hevertek a földön. A mint József ezt megpillantotta, felorditott. Kirohant a lépcsőre s teljes tüdejéből kiáltozni kezdett:

- Uram! Asszonyom!... Gyorsan, gyorsan jőjjenek ide!... Tolvajok jártak a házban!...

Ő nagysága egy ingben, az ur pedig alsó nadrágban jelent meg, melynek elől egy gombja nyitva lévén, látni engedte ingének is egy darabját.

- Mindent elvittek, mindent... dadogta sirva... Oda van minden, minden... még a XVI. Lajos korabeli olajtartó is...

- Az olajtartót is elvitték! a XVI-ik Lajos korabeli olajtartót! Óh a zsiványok!..

Én is lejöttem a József kiáltására. Mély szánalom vett erőt rajtam, a mint megpillantottam őket. Szerettem volna valami vigasztalót mondani szegény asszonyomnak... De nem tudtam beszélni...

- Hát te mit keresel itt? Ha látnád magadat, milyen nevetséges vagy ijedt vörös arczoddal - s kicsüngő ingeddel! Azt hiszed, hogy álmélkodásod visszaadja ezüstünket? Na, na! Rázd fel magad egy kissé, igyekezz megérteni a helyzetet... Menj a rendőrségre... Hiszen már régen azt kellett volna tenned! Oh Istenem, micsoda ember, micsoda ember ez!...

- Hogy történhetett, hogy nem hallottál semmit? Felforgatják az egész házat, zárakat feszegetnek, ablakot zuznak, és te nem hallasz semmit! Hát mire vagy jó, te tuskó?

És mialatt az ur felment szobájába, hogy magára öltse nadrágját és kabátját, az asszony haragja ellenünk fordult:

- Hát maguk? Mit néznek ugy rám mint a borju az uj kapura? Maguknak persze az mindegy, hogy kifosztogatják gazdáikat... Persze! maguk se hallottak semmit? Mintha véletlenségből történt volna... Igazán remek cselédeim vannak... Csak az alvás meg az evés jár eszükben... Barmok!...

Egy pillanatra ugy látszott, mintha József zavarba jönne. De csakhamar magához tért.

- Nem tudom, asszonyom - szólott természetes hangon. De igaz!... ez nagyon különös...

- Hogyne! Hiszen minden este elbocsájtom őket. De ez igazán furcsa, furcsa! Igazán azt kell hinnem, hogy a tolvajok nemcsak a házat ismerik, de a - kutyákat is...

- Nos József, maga, a ki olyan hüséges, pontos és ügyes cselédem volt mindig, miért nem hallott semmit ezen az éjszakán?

- Ez igaz... Nem hallottam semmit. És ez is nagyon furcsa... Mert hiszen én meglehetősen ébren alszom... Ha egy macska szalad végig a kerten, azt is meghallom... Ez nem természetes... És különösen ezek a czudar kutyák!... Ah, igazán furcsa, nagyon furcsa...

- Hallgasson! Maguk mindannyian barmok! Hát Mária? Hol van Mária? Miért nincs itt Mária? Alszik mint a tej, bizonyosan.

Én Józsefre tekintettem, ő pedig az üres fiókokat nézte. Arcza komoly volt és sötét. Szemeiben rejtélyes fény csillogott...

Nem kisértem meg leirni e napnak további izgalmait. Elég az, ha annyit mondok, hogy a csendőrök s később az ügyészség házmotozást rendeztek. Mindnyájunknak felturták összes holmiját, s csak az a szerencse, hogy naplómat pár nappal előbb elküldtem volt a Cléclé czimére, hogy vigyázzon reá, mig visszakérem. Ha ez nem történik, ugy miattam szegény József biztosan bajba került volna. Még most is reszketek, ha erre a lehetőségre gondolok.

- Várnunk kell - jegyezte meg a vizsgálóbiró - mig kijönnek a rendőrök Párisból. Itt nem fedeztünk fel semmit...

Eleinte nem volt időm a gondolkodásra, de estefelé megfészkelte magát fejemben a gondolat, hogy a József keze van ebben a dologban... Biztosra vettem, hogy Cherbourgba való utazása s a mai eset között bizonyos összekötő fonalnak kell lennie... És most ujra visszaemlékszem arra a válaszra, amit akkor tett nekem, mikor elutazása előtt kérdezősködtem visszatérte felől:

Daczára annak, hogy természetesnek akart látszani, zavarodottságot véltem észrevenni rajta. És most ezt a gondolatot, a mely a József bünösségére vonatkozott, nem is akartam visszautasitani... Magam sem tudom, miért tetszett az nekem. S mikor Mária egy perczre egyedül hagyott bennünket a konyhában, oda mentem Józsefhez s hizelegve hozzá simultam:

- Mondja meg már József - szóltam mélyen a szemébe nézve - ugy-e maga követett el erőszakot a kis Klárán ott az erdőszélben... Ugy-e maga lopta el az ő nagysága ezüstjét?...

Meglepetve, bután bámult reám. Azután, a nélkül hogy válaszolna, magához vont, s erős, durva csókot nyomva nyakszirtemre, pár pillanat mulva megjegyezte:

- Ne beszélj erről, miután ugy is velem jösz, miután ugy is együtt fogunk lakni a kis kávémérésben, és miután a lelkeink ugy is nagyon hasonlitanak egymáshoz!...

Valamikor régen a Fardin grófné szobájában láttam egy félelemgerjesztő hindu bálványt. Rettenetesen szép volt... És József ebben a pillanatban ugy hasonlitott hozzá...

A napok és a hónapok gyorsan teltek egymás után. Természetesen az ügyészség nem akadt nyomára semminek.

József hallgatag és komoly volt, mint mindig. Most is, mint azelőtt, hüségesen szolgálta gazdáit. Mikor a vizsgálóbiró künn volt, s kikérdezte az asszonyt, vajjon nem gyanitja-e valamelyiket cselédei közül, vajjon nem tartja-e valószinünek, hogy kocsisa követte el a rablást, ő nagysága megbotránkozva válaszolt:

- József? óh dehogy! Hiszen ő tizenöt éve szolgál bennünket hüségesen... Valóságos gyöngyszem ez, a megtestesült megbizhatóság! Hiszen kész volna a tüzbe menni érettünk...

- Csak egyre gyanakodhatnám a cselédeim közül: a szobaleányra. Ezt alig ismerem. Lehet, hogy összeköttetései vannak a párisi gazemberekkel: Gyakran láttam Párisból érkezett leveleit. Néha rajta kaptam, hogy megitta a maradék bort asztalomon és megdézsmálta a gyümölcsöt... Ha valaki ilyenre vetemedik, akkor már mindenre képes... Igazán, soha se kellene Párisból cselédet fogadni... Ez nagyon furcsa teremtés...

Azon este óta, midőn egy erőszakos vágynak engedve, József néma csókjával mintegy beismerte előttem bünösségét - ujra tagadásba vett mindent. Hiába öleltem, csókoltam, hizelegtem neki, többé nem feledkezett meg magáról. És ugy látszott, mintha, ő is remélné, miként ő nagysága, hogy még kitudódik, hogy ki volt a tolvaj. Igazán nem voltam tisztában vele. Egyszer meg voltam győződve bünösségéről, máskor biztosra vettem, hogy ártatlan. És ez a bizonytalanság beteggé tett...

- Lássa csak József, hiszen csak tréfálok... Hiszen nem is szerethetném, ha annyira bünös volna! Édes kis Józsefem...

- Ez igazán nem szép magától! Ugy látszik, cseppet sem siet azzal, hogy a magáévá tegyen...

- Én? - kiáltott fel József hevesen. - Oh Istenem, ha tudná! De hiszen minden forr már bennem...

- Igaza van... Ha csakugyan ő lopta el az ezüstöt, feltünő lenne távozása... Bizonyos időnek kell előbb elmulni e rejtélyes dolog fölött...

- Nézze, kis Józsefem, egy mód volna reá, hogy innen eltávozzunk. Össze kellene veszni ő nagyságával s akkor mind a kettőnket elkergetne...

- Nem, nem. Ezt nem, Czeleszta. Hiszen én szeretem gazdáimat... Ők mindig jók voltak hozzám... Nem akarok durván szakitani... ugy kell távoznunk, mint jóravaló emberekhez illik. Szükséges, hogy az urak sajnáljanak, ha elmegyünk... hogy megsirassanak...

- Nekem nagyon rosszul fog esni, távozni innen. Már 15 éve itt vagyok, hát nem csuda, ha ragaszkodom ehez a házhoz... És magának, Czeleszta, nem fog fájni az elmenetel?

- Ez nem szép, igazán nem szép... Szeretnie kellene gazdáit... a gazda, az a gazda. És lássa, fogadjon szót nekem: viselje magát csendesen, legyen hüséges és dolgozzék. Ne feleljen vissza soha. Azt akarom, hogy szépen váljon meg tőlük... különösen az asszonytól...

Megfogadtam tanácsát s ama hónapok alatt, melyeket még a Prieurében kellett töltenem, kifogástalanul viselkedtem. Ő nagysága kezdett velem emberibb módon bánni s végül még már ragaszkodott is hozzám.

És egy szép reggelen bementem hozzá s szemlesütve adtam tudtára, hogy kénytelen vagyok a Prieurét elhagyni. Regényes históriát gondoltam ki: vissza kell térnem a hazámba, hogy megesküdjem egy derék fiuval, a ki már régen vár reám. Megható módon ecseteltem az elmenetel fölött érzett fájdalmamat, s megköszöntem ő nagyságának hozzám való jóságát.

Meg volt rökönyödve. Nagyobb fizetést ajánlott fel, külön szobát igért a második emeleten, csak hogy maradjak. De határozottságomon minden igyekezete hajótörést szenvedett.

- Pedig már ugy hozzá szoktam magához! - sóhajtott fel. - Igazán nincs szerencsém!

De még sokkal rosszabbá vált a dolog, mikor körülbelül nyolcz nappal ezután József mondott fel neki, azt adván okul, hogy már nagyon érzi a vénséget s nem birja a munkát.

- Maga, József? kiáltott fel ő nagysága - maga is?... Ez lehetetlen!... Hát meg van átkozva a Prieuré?... Mindenki elhágy... minden elhágy...

Mikor elhagytuk a házat, egy csepp lelkifurdalást se éreztem. Szivesen költöttem a József pénzét, a mely lopásból gyült fel. Vagy ne nevezzük igy, hiszen többé-kevésbbé minden pénz lopott. Eleinte azt hittem, hogy a József reám való hatása csak mulékony, rövid életü érzelem, talán csak tovatünő perverszitása az érzékeimnek? Sokszor kérdeztem önmagamtól, hogy vajjon nem csak az én kivételes, álmodozásokra hajló képzelő tehetségem láttatja Józsefet velem ilyennek, s alapjában talán ő sem más mint egy közönséges, durva paraszt, a ki képtelen valamely nagyobb fajta bün elkövetésére? Azután meg - érthető-e ez? - az a gondolat, hogy többé nem szolgálok másnál, bizonyos sajnálkozást keltett bennem... Régen azt hittem, hogy a szabadság boldoggá tenne! Nos, nem igy van. Csalódtam. Benne van a szolgaság a véremben...

Istenem, ha a másoknál megszokott fényüzés egyszerre hiányozni fog nekem: Képzeletben magam előtt láttam kicsiny, komor, hideg lakásomat, a melyekben nincsenek kárpitok és selyem falak, s a melyből hiányoznak mindazok a felesleges csecsebecsék és apró semmiségek, a melyek a gazdagok szobáit oly lakályossá teszik...

Ah! ki mondta volna azon a szürke, esős napon, mikor megérkeztem a Prieurébe, hogy ugyanaz a kocsis, a ki akkor oda vitt, az a komor, hallgatag, különös ember, a ki annyi megvetéssel nézett reám, mint a menyasszonyát visz el onnan?

...És most már itt lakunk, csakugyan itt lakunk a kis kávéházban. József valósággal megfiatalodott. Már a háta sem oly hajlott s gyorsabban jár egyik termecskéből a másikba, egyik asztaltól a másikig megy, könnyed, ruganyos léptekkel. Mindig frissen van borotválva, arcza barna és fényes mint az akáczfatörzs, fején félrecsapott birétomot visel, testén kék zubbonyt, minek folytán ugy néz ki mint egy szabadságolt tengerész, egy vén vizi farkas, a ki sok országot bejárt s sok furcsaságot látott már életében. De a mit legjobban csudálok benne, az erkölcsi nyugalma. Tekintetében nincs egyetlen ijedt csillám sem... Szinte látja az ember, hogy egész élete jól megcsinált erős alapokon nyugszik. És jobban becsüli mint bármikor a családi életet, a birtokot, a vallást, a tengerészetet, a hadsereget, a hazát s én valósággal megdermedek a csudálkozástól!!...

Mikor megesküdtünk, József a közjegyzői hivatalnál 10,000 frankot biztositott a számomra. A mult nap a tengerészeti kommiszárius tizenötezer frank értékü partra vetett holmit adott át neki eladás végett, a melyen József nagyon sokat nyert.

Azonkivül apró pénzügyletekbe is szokott bocsájtkozni, s magas kamatra pénzt kölcsönöz a halászoknak. És már is arra gondol, hogyan terjeszkedjék - megvásárolja-e vagy sem a szomszéd házat? Oda lehetne zenekart is fogadni...

Engem kiváncsivá tesz, hogy honnan van ennyi pénze? Vajjon mennyit tehet ki egész vagyona?... Fogalmam sincs róla. Nem szereti, ha erről beszélek, sem pedig, ha azt az időt emlegetem, a mikor együtt cselédkedtünk... Az ember azt hihetné, hogy élete csak azóta kezdődik, a mióta a kis kávémérésbe jött lakni.

Ha olyan kérdést intézek hozzá, a mi neki nem tetszik, ugy tesz, mintha nem értené meg... És ilyenkor vésztjósló villámok jelennek meg tekintetében, mint réges-régen... Soha se fogom ismerhetni hát a József életének titkát? S talán éppen ez az ismeretlen rejtélyesség az, a mi hozzáköt...

József szemmel tartja az egész házat, s minden pontosan megy. Három pinczérünk van a vendégek számára s egy asszonyt tartunk, a ki a többi dolgokat s a konyhát is ellátja. Minden nagyon rendesen megy... Az igaz, hogy három hónap alatt négyszer változtattunk szakácsnét... József azt akarja, hogy jól legyek öltözve, mert én kezelem a pénztárt s egész nap bent ülök a kis kávémérésben. Szereti azt is, ha esténkint kivágott ruhát veszek magamra s igy kissé felizgatom a vendégeket. Már egy-két mindennapos vendég, nehány svadronybeli katonamérnök kitartással udvarol nekem. Hogy nekem tetszenek, nagyon sokat költenek el nálunk és József különösen kényezteti őket. Négy kosztost is vettünk magunkhoz, a kik a bort, feketekávét és pálinkát külön fizetik. Ezek is igen járnak utánam s én tőlem telhetőleg fokozom vágyaikat. De kaczérságom nem terjed tovább néhány kacsintásnál, buja nevetésnél, s elmosódott igéreteknél... József elég nekem s azt hiszem, ha megcsalnám, csak vesztenék a cserével... Az áldóját! - beh erős egy ember! Nagyon kevés ifjut ismerek, a ki igy tudjon szeretni! Ez igazán furcsa... habár oly határozottan rut is József, nekem senki sem szebb nála! Oh a vén szörnyeteg! Benne van a véremben!... És ismeri a szerelemnek minden csalafintaságát, sőt még ujakat is talál fel!... Ha az ember arra gondol, hogy mindig falun lakott, hogy egész életében paraszt volt, nem birja felfogni, hol tanulta meg ezt a sok bünt!...

Néha nagy verekedések támadnak a kávéházban s midőn én megijedek e durva állati mámoros emberektől, akik a gyilkosságtól nem riadnak vissza, József megnyugtatni igyekszik.

Tegnap, midőn a vásárról haza jött, József kezeit dörzsölve szólt hozzám:

- Ah, ah! - nevetett József. - Csakhogy én mindenre gondolok... Nagyszerü, pompás gondolatom van.

- Mentől tovább nézlek - folytatta József - annál inkább kitünik, hogy nincs bretagnei fejed... Inkább elszászinak látszol... Igen, igen elszászinak. Mi? Kitünően festenél a kassza mellett...

Csalódottan néztem reá. Azt hittem, hogy valami gaztett részesévé akar tenni s ime csak egy kis közönséges reklámról van szó...

- Érted?... A háboru pillanatában egy csinos elszászi hölgyecske egyszeribe feltámasztja az emberekben a patriotizmust s lelkesit... És semmi sem biztosabb szer a megrészegedésre, mint a patriotizmus... Mit tartasz felőle? - Az ujságokba foglak kitétetni, sőt talán még a czimtáblára is...

Ezen összevesztünk. És először mióta összekerültünk gorombaságokat vagdaltunk egymás fejéhez.

- Te se voltál ilyen válogatós, mikor mindenkinek a szeretője voltál - kiáltotta József.

- Hát te? Mikor... mikor... Hallod, hagyj békében, mert sokat találok mondani...

Egy vendég lépett a terembe. Egyszerre elhallgattunk. És este, csókok között békültünk ki...

Szép elszászi öltözetet csináltatok magamnak bársonyból és szallagokból. Nem birok ellenszegülni József akaratának. József annyira hatalmában tart, mintha ő maga volna a sátán. És én boldog vagyok, hogy az övé lehetek. Érzem, hogy mindig meg fogom tenni, a mit tőlem kiván, hogy elmegyek érte a végletekig, s ha igy akarja, talán a gyilkolásig is...