DONNA JUANNA


REGÉNYES KÖLTEMÉNY
TIZ JELENETBEN


IRTA
CZÓBEL MINKA





BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
1900.

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-306-9 (online)
MEK-17885




TARTALOM

I. LUBRIKA.
II. VEZEKLÉS.
III. ÉRZELGÉS.
IV. KÖZVÉLEMÉNY.
V. HÓDOLAT.
VI. TISZTESSÉG.
VII. TULNANRÓL.
VIII. IRGALOM.
IX. SZERELEM.
X. EPILOG.






I.
LUBRIKA.

(Sziklás uton jő fel egy sötét menet, bársonynyal bevont koporsót hoznak. Magas nőalak megy utána, kékes-fekete, őszbe vegyült haja repül a forró szélben, égő sötét szeme mereven néz a koporsóra: Őrült Johanna kiséri férje holttestét Burgosból Granadába.

Felérnek egy fennsikra. Csak kiégett szürke sziklák, egyes hasadékokból magasan nyúlik ki égő sárgán a Ginster virága. Alkonyodik.)


Johanna
Itt tegyétek le, itt maradunk éjjel.
Nem birok már ez őrült szenvedélylyel
Látni akarom, ismét-ismét látni,
Szép halott arczát ujra megimádni.
Ez éjjel az enyém - még ma, meg holnap -
Aztán - -
(Kaczag, s elfordul.)

Egy apród
Még most se hagy békét a holtnak.

(Leteszik a koporsót. Ezüst oroszlán lábai a nehéz ládának megcsikordúlnak a kövön.)

Johanna
Vegyétek le azt a rut fedelet,
Mely minden boldogságot elfedett.

(Leveszik a fedelet, látható lesz a király már feloszlásba menő arcza.)

Egyik szolga
Phü! hogy büzlik már!

(Egy udvarhölgy a koporsóhoz közelit.)

Johanna
(Felsivít.)
                                 Oda ne merj menni!
Kastiliai Johanna már semmi?
Hogy kinoztok!

Egy barát
(Nyugtatóan.)
                                  Felséges asszonyom
A virrasztás terhét ugy gondolom
Megosztjuk véled.

Johanna
                           Nem, - csak el, csak el!
Ha szükségem lesz rátok, hi a jel.
A virrasztás enyém, én őrzöm álmát,
Rakjátok koszoruba mind a fáklyát.
Most menjetek! Csak messze-messze tőlem.
(A kiséret eltünik a sziklák mögött. Johanna vércsevisítással borúl a halottra.)
Te! te! te! el akarsz szökni előlem?
Hiába! most az egyszer ugy sem hagylak,
Megtartalak egész, egész magamnak.
Te szép! te mindenem, e nagy világon
Csak egyszer ölelj mint nászéjszakánkon,
Csak egyszer még!

A halott
(Felegyenesedik.)

Johanna
                                    Uram segits!

A halott
                                    Mit rémülsz?
Hiszen hivtál! s most tőlem visszaszédülsz?

Johanna
Hát igaz? Visszaszállt imámra lelked?

A halott
(Rettentően kaczagva.)
Lelkem?! mi köze hozzád? mit ismerted?
Nem azt hivtad, - de minden mocskos vágyat,
Mely bennem rövid életemben támadt
Jer drágám hozzám - itt a koporsóba
Pihenni! - milyen édes pásztoróra!

Johanna
(Hátrál, két kezét maga elé tartva.)
Jaj, nem a koporsóba, hisz' ez rémes!
Hagyjál, nem mehetek! -

A halott
                                 Miért nem édes?
Nász-ágy, koporsó, hisz ez egy, nem látod?
Amottan, ha elhullatod virágod
Gyümölcsöt bár ha érlelhetsz belőle
A koporsóé az már jó előre.
Jer melegits fel tested melegével!
Fázom! - - ha nem akarsz, mért ébresztél fel?

(Magához húzza Johannát, ki már nem ellenkezik. Egymás mellett pihennek egy őrült szerelmi ölelésben. A fáklyák nyugtalan fénye libeg-lobog felettük.)



II.
VEZEKLÉS.

(Terem egy magános királyi várban. Őrült Johanna egy feszület előtt térdel kétségbeesve.)


Johanna
Segits megváltóm, mennyei királyom!
Muljék el rólam ez az őrült álom.
Jézus segits, külömben elveszek,
Hozzád kiált vezeklő gyermeked!

Egy öreg dajka
(Belép. Egy ideig aggódva figyeli Johannát, aztán csendesen hozzá lép. Kérő hangon:)
Kegyes jó urnőm, ne öld ugy magad!
Siralmad megrenditi a falat.
Már ide s tova elmulik egy éve,
Hogy urunk királyunk Istenhez tére,
Enyhüljön végre szörnyü bánatod!
A multat vissza ugy sem hozhatod,
Megadtad neki a végtisztességet,
Utolsó utján hiven elkisérted,
Mellette hány kietlen vad hegyen
Virasztottál siralmas éjeken.
Most óra hosszant imádkozol érte,
Mit tehetsz még? Nyugodj meg végre, végre!

Johanna
(Komoran.)
A halott csöndes, már nem bántana
Sem emléke, sem szerelmes szava,
De nem nyugszik meg itt szivem alatt
A testet öltött bünös gondolat.

A dajka
Mi?

Johanna
Gyermeke.

A dajka
(Félre)
                          Szegény megőrült végkép
Csak emlegeti szörnyü bünét vétkét.

Johanna
Tudom mit gondolsz: hogy csábit a képzet
De nézd eltorzult alakom. - A végzet
Teljesül ujból. Kétkedhetsz még benne?
Anya leszek.

A dajka
                            De ki gyermeke lenne?

Johanna
(Büszkén, ünnepélyesen.)
A halottjából visszasírt királyé
És hitveséé: őrült Johannáé.

A dajka
(Keresztet vet.)
Szent Isten el ne hagyj!

Johanna
                          Figyelj rám kérlek,
Érzem, tudom soká már ugy sem élek.
Ha megszületik árva gyermekem,
Első sikolyával száll életem.
Mig testvéri királyi diszben járnak,
Ő marad csak meg névtelen árvának,
De hagyok fejedelmi örökséget
Néki is: világhóditó szépséget.
Majd vedd magadhoz ezt a gyermeket,
Minden gyöngyömet, minden kincsemet
Mennyi csak kell legyen részed belőle
A többit tedd el neki jó előre.
Hogy mivel birok? régen elfeledtem,
De dusgazdagok lesztek mind a ketten.
Neveld fel, s mondd neki, hogy szerelemmel
Ne szeressen soha, de tiszta szemmel
Nézzen az életadó napvilágba.
A szerelem e föld legszörnyübb átka,
A halálnak gonoszabbik testvére,
Az őrületnek kezdete és vége,
Halállal még megküzdhet földi ember
De soha a nagy rémes szerelemmel.



III.
ÉRZELGÉS.

(Szük utcza, ódon házak, egy félig palota félig kolostorszerü épület repkénynyel befutott, rácsos ablaka alatt egy ifju: Don Salvador, mandolinnal kiséri énekét.)


Don Salvador
(Halkan, szenvedélyesen énekel.)
Donna Juanna imádom képed
Nélküled halott, hideg az élet,
Vad szenvedélyem őrjöngő lángja,
Szikráit minden csillagra hányja.
Koronád légyen: csillagok fénye,
Puha zsámolyod: lelkem reménye,
Hozzád szól szivem elhaló hangja:
Donna Juanna, Donna Juanna!

Virágból lenne nyoszolyád vetve,
Takarót szőnék fehér kebledre,
Kert illatából, madár dalából
Tündérek csipkés gondolatából.
Drága kövekkel hinteném utad,
Föld nyomorát, hogy feledni tudjad,
Elaltat szivem mámoros hangja!
Donna Juanna! Donna Juanna!

Hű szerelemnek soha sincs vége. -
Tetetett szived, jég hidegsége!
Jer hadd el, fényes zord palotádat,
Itt a szerelem, amott csak bánat.
(Mind hevesebben)
Donna Juanna, meghalok érted,
Ha sóvárgásom te meg nem érted.
(Sikoltva)
Halld! hogy hi szivem zokogó hangja:
Donna Juanna, Donna Juanna!

Donna Juanna
(Kinyitja a ház ajtót, s Don Salvadorhoz lép.)
Itt vagyok, mit akarsz?

Don Salvador
(Elejti a mandolint, nem tud szólni, csak bámulja Donna Juanna földöntúli szépségét.)

Donna Juanna
                                            Mit kivánsz tőlem.

Don Salvador
Hiszen tudod - -

Donna Juanna
                      Dehogy! titok előttem,
Csak azt hallottam, nevemet kiáltád,
Mint vizbefuló hi egy mentő bárkát.

Don Salvador
(Kitörve)
Oh égi angyal, szerelmedre vágyom,
Ne légy kegyetlen, éltem, boldogságom
Mind tőled függ.

Donna Juanna
                    Ah értem! évek óta
Fülembe zug a rég elcsépelt nóta,
Ezért igazán kár volt lesietnem.

Don Salvador
Miért gunyolsz? hisz neked nem vétettem
Hisz meghalok, ha nem érintem ajkad.

Donna Juanna
Ez igy is, ugy is megeshetik rajtad,
Mindnyájunknak sorsa ez.

Don Salvador
                                De mit tegyek?

Donna Juanna
Játszd ujból az előbbi éneket
Itt holdfénynél. Ily szerelmi lehellet
Megnyugtató, s regényes is a mellett.

Don Salvador
Kétségbe ejtesz, őrület lesz végem.

Donna Juanna
Barátom, hányszor mondták már ezt nékem!
És dehogy őrültek meg - vagy ha meg is
Vérükbe volt a bűn, s az őrülés is.

Don Salvador
Hát nem szeretsz?

Donna Juanna
                                    Miért ne szeretnélek?
Jó fiu vagy -

Don Salvador
                                        Ez minden mit elérek?

Donna Juanna
(Gőgösen felegyenesedve)
Arczátlan, ha még másra többre vágynál
Ne merd keresni Donna Juannánál.

Don Salvador
(Hevesen)
Ha igy szakitod minden álmam széjjel,
Hogy mertél még is hozzám jönni éjjel?

Donna Juanna
Miért?

Don Salvador
            Feleded, hogy férfi vagyok,
Szerelmes férfi!

Donna Juanna
                            S ez aztán nagy ok.

Don Salvador
És hirneved?

Donna Juanna
                  Ezen szót sohsem értem.
Van tisztaság s piszok, vétek és érdem,
Az emberek hosszan beszélnek róla,
Majd helyesen, majd ismét buta módra,
Kedvük szerint, - de többnyire bután,
Ugy gondolom ez a "Hirnév" talán?

Don Salvador
(Reá se hallgat, de tárt karokkal rohan felé.)
Oh Juanna, Juanna!

Donna Juanna
(Arcza egyszerre Medusa fej lesz, izmos keskeny keze egy tőrt von ki ővéből, villámgyorsasággal Don Salvadorra tartja.)
                                   Ne merészelj!

Don Salvador
(Visszaretten.)
Tőröd nem félem, nem ijeszt e vészjel,
De arczod, oh ez szörnyü! ezt ne lássam
Soha többé ily rémes változásban!

Donna Juanna
(Nevetve.)
Jó markolat lehet a tőrhöz arczom,
Hogy győztes lettem minden ilyes harczon,
Tőrömmel bár mi ügyetlenül bánok.
(Szeliden mosolyogva.)
Édes Don Salvador, jó éjt kivánok!
(Bemegy a házba, hallani, hogy zárja be maga után a nagy nehéz zárat.)



IV.
KÖZVÉLEMÉNY.

(Egy széles tér, nyüzsgő embertömeg, kik a felállitott sátrakban vásárolnak, jönnek mennek.

Balra Maur izlésű székesegyház, jobbra gyönyörü kert, melyben oleanderek és gránátfák viritanak.

Donna Juanna kilép a kert rácsos kapujából, gránátvirággal kezében a székesegyház felé tart.)


Egy halárus
(Halat nyujt felé.)
Szép Donna vedd meg ezt!

Egy aranymives
(Egy más sátorból corall-zsinórt mutat neki)
                                    E füzért nézd meg,
Mi gyönyörüen illenék ez néked
Sötét hajadba.

A halárusné
                                Ni, mi büszkén léptet,
Még meg se látja az ily szegény népet,
Nem néz se bal se jobbra, megy magába
Azt gondolnák, valami király lánya.

Egy órás
(Titkolódzva.)
Pszt! ha nem is, de királyné volt anyja.

A halárusné
Miféle királyné?

Az órás
                                        Őrült Johanna.

A halárusné
Beszélj bolondot! - a vén dajka lánya,
Ki szolgált hajdan a királyi várba'
Jól ismerem.

Az órás
                        Már ilyet csak nem képzel
Az ember tiszta józan földi észszel
Hogy ez a gyöngyvirág, ez égi termet
Egy olyan rücskös vén csobakon termett?

A mézeskalácsosné
Akkor mért nem királyi vár lakója?
Mért nem infánsné? - Utczák kóborlója!
Azért hogy haja és ruhája hosszabb.
Phü! az ilyen utczai lánynál rosszabb.
Szegény asszony vagyok, de azt kén' látnom
Hogy igy magába tekeregne lányom,
Összetörném még csontját is. -

Az órás
                                            Hja, néni
Kigyelmed az ily dolgot ugy sem érti.
Nem infánsné ez, csak oly fattyu gyermek
- Hát persze, ilyen nincsen jó embernek, -
De mikor Johanna férjét kisérte
Vagy is holttestét, csak ugy bomlott érte
Az apród, ki a koporsónál állott.
- Nem féltékenyek már a holt királyok.
Ez életében sem volt. - Hát ki tudja
Mire volt jó Őrült Johanna utja?
(Ha! ha! ha! kaczag és szemével hunyorit.)

Egy aggszűz
(Szörnyűködve.)
Hogy is beszélhetsz ilyet? Jaj a férfi
Mind rossz. Tisztességes lány meg sem érti
Gonosz beszédjét.
(Kiváncsian.)
                    De mondd csak, ugy szemre
Szép volt az a kis apród? -

Egy katona
(Donna Juannát bámulva)
                                               Istenemre,
E hölgy elbüvölt! Hogy ha nem is kérte
Megküzdenék a Sátánnal is érte.

(Ez alatt Donna Juanna lassan halad a széles téren végig. Mintha mit se hallana, mit se látna. Utczai suhanczok hozzá tolakodnak.)

Egyik suhancz
Donna Juanna, add nékem virágod!

Másik suhancz
Nem, nékem add, ha nem teszed, megbánod!

Donna Juanna
(Rájuk se néz, megy tovább.)

Első suhancz
Ni, hogy megy, mint egy páva!

Mind
(Orditozva.)
                                          Páva! páva!

A halárusné
Betege már a város ifjusága
Varázsának meg ördöngős szemének,
Megrontja mindet - Sátán égetné meg!

Első suhancz
(Gúnydalt kezd énekelni.)
Megy a páva, megy a páva,
Azt hiszi, hogy király lánya,
Nincs a fején csipkefátyol
Szeretőt lel ő akárhol,
Nincs a fején keszkenője
Pedig száz a szeretője.

Mind
(Orditozva.)
Száz a szeretője! száz a szeretője.

Don Salvador
(Jő az egyház felől. Magában.)
Bár egy lenne, s ez Don Salvador volna!

(Megy Donna Juanna felé, de a mindig orditozó tömeg kellemetlenül hat reá. Kitér egy mellékutczába. A lárma, a zürzavar növekszik. A katona kirántja fegyverét, de rárontanak mind s leteperik).

Egyes hangok
Boszorkány te ifjuság megrontója!
El kell pusztitani.

Don Fernandó
(Egy csillagász, szép magas, már kissé őszülő férfi sietve jő. Donna Juannához érve, izgatottan sugja:)
                                Jer elkisérlek.
A székes egyházig. - Ne habozz kérlek.
A nép már hetek óta háborog.
Ilyen időkben megszokott dolog,
Hogy utat nyit minden kegyetlenségnek
Csak alkalmat keres reá.

Donna Juanna
(Nyugodtan.)

                                               Nem félek!

Don Fernandó
Esztelenség egy felbőszült tömegben
Megmaradni. - Mit tehetünk mi ketten?
Láttad a katonát ott elterülni?

Donna Juanna
Jó mig lehet a veszélyt elkerülni,
De hogy ha egyszer nekünk fordult éle
Nincs menekvés már, - nézzünk szembe véle.

(Gyors, határozott léptekkel a legzajongóbb csoport felé tart, ez mintegy varázsszóra szétválik, utat nyit előtte, sorfalat képez.
Elbűvölve néznek Donna Juannára. Midőn elhaladt:)

Egyik suhancz
(Felkiált.)
De gyönyörü!

Második suhancz
                      Tán azt hiszed, rád nézett?
Reám tekintett, azzal az igézet,
Varázst szóró, tüzben uszó szemével,
Mintha csak mellényemet tépné széjjel,
Mintha csak pillantásától lyuk égne,
Éppen itten, a szivem közepébe.

Egy idősebb férfi
De engem ért ruhája, itt a helye,
Illatos volt, mint piros szegfü kelyhe.

Egy asszony
Mi jó, mi szép! mi angyal arcza van!
Ki rá néz, nem lehet boldogtalan
Azt hittem, Isten különös kegyéből,
A szentséges szűz, szállt hozzánk az égből,
Hogy erre ment el.

A katona
(Ki kiszabadulva a lecsöndesült tömegből, mozdulatlanul áll, s szemeivel Donna Juannát kiséri, sóhajtva:)
                            Oh Donna Juanna!

Az egész csoport
(Ujjongva, lelkesülten.)
Donna Juanna, üdvözlégy Donna Juanna!

Don Fernando
(A kert rácsához dőlve, figyeli a tömeget.)
Hogy röpitik felé a mámor szárnyán
Szerelem kardalát; - fényes szivárvány
Mely minden perczben eső cseppé válhat,
Ma szerelem, holnap már fojtó bánat,
Vagy gyülölség, mely széttépné, megölné
Bálványát sárba dobná, összetörné,
De most előtte még meghajlik térde,
Mind képes volna itt meghalni érte.
(Egész hévvel.)
Szépséges csillag, oh Donna Juanna!
(Mosolyog)
S én, az őszülő, rideg csillagász
Ugy sóhajtok utánna, ez a láz
Ugy elfogott, mint ama gyermeket
Ki ma még ifju testével szeret.
A csillagok közt is csak őtet látom,
Őt, az égbolt legfényesbb csillagát,
Őt, a legnagyobb vétket e világon,
Őt, a szerelmet, mely öl, s éltet ád.
Őt, ki az élet első sugara,
Őt, a rémest, ki a halál maga:
Szerelem sötét átkát fényes napját,
S e földön itt megtestesült alakját:
Donna Juannát!



V.
HÓDOLAT.

(Egy épület tetején csillag vizsgáló: Műszerek, óriás földgömbök és távcsövek. Az egyetlen kis fenyüfa asztalon kék ernyővel ellátott lámpa égi jelekkel és számitásokkal tele irt papirlapokra veti világát.

A helyiség többi része félhomályban van. Mintegy beleolvadva Don Fernando magas alakja, hosszu, sötétlila talárban. Egy emelvény előtt áll, melyen trónszerű arany támlásszék.

Ezen ül Donna Juanna, hosszu hófehér ruhában, fejét arany karika övezi gyémánt csillaggal. Az emelvényt mint egy lugas veszi körül fehér liliomok, gránátvirágok, piros szegfük sokasága.

A trón felett egy része a tetőnek nyitva áll s az égbolt csillagaival mintegy menyezetet képez Donna Juanna feje felett.)


Donna Juanna
Hogy halad műved? Közeledsz a véghez?
Sok munka kell még a befejezéshez?

Don Fernando
A hogy vesszük, - mi számitásban áll
A legpontosabb mértékben talál.
De mit ér mindez? ha a nagy rejtélyhez
Világok titokzatos életéhez
Nem férkőzhetünk soha közelebb.

Donna Juanna
S épp ezt fürkészi kutató szemed?

Don Fernando
Mit ér, ha tudom is, hogy győzök végre
- Melyet ma még kétkedve tesznek félre
Számitásimat - majdan elfogadja
Egy később tudománynak minden nagyja.
Melyekre ma csak szánva mosolyognak
- Hypotéziseim - mind győzni fognak
De reménytelen mind e tudomány
Mert ez életben soha a talány
Mélyére nem hat.

Donna Juanna
                       S még sem nyughatsz tőle?

Don Fernando
Nem, mert valami késztet csak előre
Előre menni. - Sokszor nevetek
Tudákos Abrakadabrám felett.
Kinek mi haszna, hogy feláldozom
Egy álomképért éjjem, nappalom?
Mig elsiklik az élet legjobb része,
Fejem felett, s én alig veszem észre.
Tudni, hogy ez már igy lesz! - Istenem - -

Donna Juanna
Talán kivánod, hogy máskép legyen?

Don Fernando
Isten őrizzen!

Donna Juanna
                                 Don Fernando, látod
Te ismered a fájó boldogságot,
Egy vagy, a választottak seregéből
Ki minden remény, s illusió nélkül,
Él egyedül, - ki tudja, - hogy talán
A felébredés késő hajnalán
Csak fényesebb legyen napjuk világa?

Don Fernando
De ha nem ébredünk fel e világra? -
Rettentő lenne a csalás, a végzet
Mit rajtunk elkövet az ős természet.

Donna Juanna
Ugy mindörökre alszunk legalább.
Eltünik e zavargó délibáb,
Nincs kérdés többé. - Vágy és képzelet
Nyugszik.

Don Fernando
                            A megfejtést igy képzeled?

Donna Juanna
Nem - fel fogunk ébredni - tudom érzem.
Nem járnak gondolatim oly merészen
Hogy a Semmit, e legnagyobb fogalmat
Megérthetném, ott hol már minden hallgat.

Don Fernando
Csak legalább ne kötné mindörökre,
Anyag a lelket, e kis földi rögre!
Mig benne él, a lélek meg van csalva.
Mért is oly szörnyü az anyag hatalma?

Donna Juanna
Azt hiszem, Don Fernandó, hogy a lélek
Hatalma százszor szörnyebb.

Don Fernando
                                    Hogyan érted?

Donna Juanna
Szegény anyag, mely békén nyughatott
Vagy csak félig tudatos alakot
Vett fel, beöltözött fémnek, virágnak -
Lélek, e szörnyü ragadozó állat
Lassan egészen hatalmába kapja,
Van már mozgása vágya gondolatja,
A lélek felé fordul szenvedélye:
Hogy örökösen egy maradjon véle
Ez minden vágya.

Don Fernando
                                                      S aztán?

Donna Juanna
                                                      Szörnyü próba:
Kegyetlen vad rabszolga hajcsár módra
Kergeti, üzi e szegény kis testet,
Mely hihetetlen fáradságtól reszket,
Üzi utálatos káros munkára,
Világ veszélyre, saját romlására,
Csakhogy perczekre szünjék meg uralma
A nagy kényurnak, - széles birodalma
Terjedjen - s mely lényege mélyén támad -
Kielégitsen minden gonosz vágyat.

Don Fernando
Fogalmakat zavarsz tán? hiszen éppen
A test gyönyörködik földiességben.

Donna Juanna
Oh nem, szegény, törékeny gyönge állat
Ellenszegül kinzója parancsának,
Kidobja a gyomor tulterhelését
Ki, minden szenvedélyek őrülését,
Borzad, vétektől, sötétségtől, vértől
Minden rúttól, piszok minden nemétől
Védekezik. - Nem használ semmi, semmi.
A kegyetlen kényúr készteti menni
Mások, s önmaga elpusztitására
Mig végre szokásból hajt parancsára.
S bár mi e tudatos szörnyeteg vétke
Ő az öntudatlan lakol meg érte?

Don Fernando
Ki adta ezen gondolatot néked?
E fogalmat?

Donna Juanna
                                    Maguk a teremtmények
A szörnyü lélek-hasiték sugárok
Melyeket minden ember-arczban látok.

Don Fernando
Szemek sugárja?

Donna Juanna
                                            Igen, a szemek.
Menj egy tömegbe, s szived megremeg
Azon mélységes gonoszság tüzétől,
Mely feléd árad mindegyik szeméből.
Nincs alkalom, idő, hogy tetté váljék
A gonoszság, mely mint villámló árnyék
Ott kisért tapadó érzékiségben,
Féktelen vadság, kicsinyesség képen.

Don Fernando
S te azt hiszed, a lélek okozója?

Donna Juanna
Egyedül. - A testet ösztöne óvja,
De ott a nagyobb erőnek hatalma
Mely folyton, folyton csak vesztére csalja.
A lélek átformálhatná a testet
De csak rá rak egy sulyosabb keresztet.
Átszellemithetné anyag szövetjét,
S csak megfertőzésében leli kedvét.
Az egyedüli hatalom a lélek,
De minő hatalom! - Mig Istenének
Szava hivja Szépségre boldogságra
Ő csak a rút, az ős Sátánt imádja.

Don Fernando
Asszony! a porba borulok előtted
Uj-világok fogalmát kaptam tőled
Szavadban hallom az Isten szavát:
Emelkedés kérlelhetlen tanát,
Melyben már nem számit "test gyöngesége"
S a véteknek már többé nincs mentsége.

Donna Juanna
(Félbe szakitja.)
Olvasd fel kérlek jegyzetidet nékem
Az üstökösök pályáiról értem.

Don Fernando
(Felveszi iratait az asztalról. Donna Juanna lábaihoz ül, olvasni akar. Azonban felpillant a tetőhézagra, hol már az első korai derengés látszik.)
Donna Juanna, már első sugárja
A hajnalnak, száll tornyom ablakára,
Virrasztástól már fáradt tán szemed,
Nem kivánod, hogy elkisérjelek?

Donna Juanna
Köszönöm! te hü gyöngéd jó barát,
Látom nemes szived gondolatát:
Félsz: az emberek mint tépnek majd széjjel
Ha megtudják, hogy veled voltam éjjel. -
Hiszem! - esküdni fognak földre, égre
De hisz rosszabbat nem mondhatnak végre
Rólam sem, mint mit ők maguk mivelnek
S mint legfőbb jót és szépet ünnepelnek.
De olvass kérlek - tanulmányod vége,
Érdekesebb mint emberek beszédje.

Don Fernando
(Mélyen meghajlik, s olvasni kezd.)



VI.
TISZTESSÉG.

(Egy lugosban az öreg dajka és Don Pedro, egy középkoru kissé elhizott, de még mindig szép ember, különös gazdagon és igen sok izléssel öltözve.)


Don Pedro
(Folytatva egy párbeszédet.)
- - Nem oly megvetendő ám a vagyon.
Hiszen tudod, gazdag vagyok nagyon.
Hajóim pompáznak majd minden révben,
Távol földrészek kincsét hozva nékem,
Érczét önti felém száz arany bánya.

A dajka
De ha ő mit sem ád a gazdaságra!
Hisz vagyonból neki is jutott bőven,
De ő azt csak ugy szórja elmenőben
Nem is kérdi ki keze nyul utánna,
Aranyit mind a szegényeknek hányja.
Hát még ha holmi mázolást meglátott
Mi néki kell - odaadná a világot.
Uram bocsáss! - hogy jön ily badarságra? -
Azt mondja: - műremeknek nincsen ára.
Ha nem mondanám néhány rossz fillérre,
Hogy ez már az én fáradságom bére,
Keze közt minden végkép széjjel folyna,
Mindketten szépen eléheztünk volna.

Don Pedro
De mondd csak jó öreg, ki hagyta rája
Mind e vagyont? minő a családfája?
Kik szülei?

A dajka
                      Nem - esküvel igértem
Hogy ezt a titkot soha meg nem sértem.

Don Pedro
Csak annyit árulj el, ugy egyre-másra:
Előkelő, nemes-e származása?
Bár szerelmes szivem repedne meg
De olyan nőt soha nem vehetek
Hitestársul, ki, bár tündöklő légyen
Minden nemes lélekbeli erényben,
De már jövendő gyermekimbe oltja
- Mi egy család legfájóbb szégyenfoltja: -
Alacsony származása bélyegét.
(Hangos nevetés hallszik háta mögött. A lugasba lép.)

Donna Juanna
Ne féltsd Don Pedro gyermekid nevét
Hiszen ha származásom nem ütné meg
Az általad felállitott mértéket
Keresztet kellene örökre vetni
A ritka tisztességre: nőd lehetni
Fenyegetésed szörnyü. Hogy ne érjen
E keserü csalódás, fájó szégyen
Jó előre inkább lemondok róla.

Don Pedro
(Zavartan.)
Ne hajts szép Donna pár elejtett szóra
Hiszen, ki rád néz egyszer, ugy is látja:
Előkelő vagy, mint egy király lánya.
Szegény beszédemet te félre érted;
S én ugy, de ugy szeretlek - égek érted!
(Letérdel Donna Juanna előtt.)

Donna Juanna
E mozdulat Don Pedro, kényelmetlen
Ne fáradj kérlek.

Don Pedro
                                 Mért vagy oly kegyetlen
Legalázatosabb szolgád szivével?
Mért üznél gunyt sovárgó szerelmével?

Donna Juanna
Csalódsz Don Pedro, tiszteletem tárgya
Maradsz mindig.

Don Pedro
                               Hisz egy jó házasságra
Nem kell egyéb, a többi ugyis álom,
Im szivem, kezem néked fölajánlom!

Donna Juanna
Végtelen tisztesség ez rám, de látod
El nem fogadhatom e boldogságot.

Don Pedro
Miért? - ez csak szégyellős lány beszéde.
Gondold meg: az idő is eljár végre
S ha még ma szebb vagy Isten angyalánál,
Nálam jobbra mégis hiába várnál.

Donna Juanna
Nem várok semmit! - Se kérni, se adni!

Don Pedro
Csak nem akarsz végkép aggszűz maradni?

Donna Juanna
Ifju szüz szivesebben. De a végzet
Mást rendel, mint azt elmés megjegyzésed
Mutatja is: "az idő eljár végre."

Don Pedro
De hát ki lesz Donna Juanna férje?

Donna Juanna
Senki!

Don Pedro
(Magánkivül.)
                      Csak nem lész apácza?

Donna Juanna
                                            Nem én.

Don Pedro
Mi hát?

Donna Juanna
           Mi vagyok, s voltam: egy egyén:
Donna Juanna!

Don Pedro
                                            Hisz ez őrület!
Hogy tőlem megvonod szerelmedet
Ez még hagyján. - De hogy szépséged bája
Ne légyen soha senki boldogsága!

Donna Juanna
Kit szépség boldogit az mind rám nézhet. -
Külömben oly gondos a jó természet,
Annyi a "boldogitó hölgyek" száma,
Mért tünnék fel az "egyesnek" magánya,
Ha annyi boldogitja a világot?

Don Pedro
Mért nem töltöd be női hivatásod?

Donna Juanna
Többek között talán, mert ölni félek.

Don Pedro
(Galánsan.)
Gyilkosságától szép szemed tüzének?

Donna Juanna
(Megvetőleg.)
- Ugyan! - - de mert ki éltet ád, ha bánja,
Ha nem - egy lényt dob mindig a halálba.

Don Pedro
(Halkan a dajkához.)
Szegény megőrült, de kár, de kár érte.
(Távozni akar.)

Donna Juanna
(Észre veszi szándékát, szelid arczczal.)
Hogy jó Don Pedro kezemet megkérte,
Sohsem felejtem el a tisztességet,
Igérem, gondolkozom még a végett,
Érdemes lehetek-e szerelmére?

Don Pedro
(Ijedve.)
Kényszer ne legyen a szerelem bére.

Donna Juanna
Oh dehogy kényszer, csak az igaz érdem.
Meggyőző fényes diadalát értem.

Don Pedro
(Mindig nyugtalanabbul halkan a dajkához.)
Jaj mi bűbájos! menekülök tőle.
Jó házias nő sohsem lesz belőle,
Őrült is tán? s oh jaj, keserü végzet:
Ez az egy csak, ki engem megigézett.
(Kis oldal lépésekkel a kijárathoz csuszik, s gyorsan eltünik a bokrok között.)

Donna Juanna
(Mig látja, biztatóan, kedvesen mosolyog reá.)



VII.
TULNANRÓL.

Donna Juanna
(Egyedül egy nagy sötét teremben. Egyik széles ajtaja a teremnek nyitva áll, s egy kápolnába vezet, hol a hold fénye siremlékeken játszik.

Mintha a holdsugár ködöt szivna a földből, lassan szállnak fel felhőszerű képződések, ezekből alakok bontakoznak ki s tolulnak be a terembe.)


Donna Juanna
Mi régen várom őket, lassan szállnak
Felém, ama multakba olvadt árnyak.
Olyan volt akkor is a véges ember?
Szeretett-e végtelen szerelemmel?
Nemesebb volt-e vágya, szenvedélye,
Gondolatának volt-e fénye, mélye?
Vagy akkor is csak ugy csörgött utánna
Kicsinyesség nehéz rabszolga láncza?

Multak alakjai, oh jöjjetek!
Vagy nem! - inkább sohsem feleljetek
Kérdésimre, ha bennetek se látok
Mást - mint az ismert szörnyü sivárságot.

Már késő - jönnek! - de hisz hivtam őket
A nagynevü emberi vezetőket.
Fellebben-e most ama titkos fátyol
Mely elválaszt a lényeges világtól?
Nem - érzem -, nincs más lényeg eme habban
Csak embert látok - ujabb változatban.
Jöjj végcsalódás, im, már nem fél hived,
Mindent nyerhet, ki mindent elveszitett.

Julius Caesar
(Alakja bontakozik ki a ködből. Mintegy álomból ébredve.)
Felébresztett egy régi régi álom:
Im Kleopátrát ujra megtalálom.
Meguntam már hatalmat, dicsőséget,
Nem kivánok semmit - csak téged! téged!
Szép volt, midőn száz ezrek szive vére
Hullott értem dicsőség mezejére.
Vérpiros mámor mely fejembe szálla.
Földünk legégetőbb nagy boldogsága.
De szebb a percz még, ha istennő-tested
Harczoktól bágyadt karjaimban reszket.
S még én adom a nagyobb boldogságot:
"Hódol, ki meghóditott egy világot!"
Lábadnál - mi egy mindenséget ér -
Gyomként hever a százados babér.
(Levesz fejéről egy hervadt, véres babérkoszorut, s leteszi Donna Juanna lábai elé.)

Donna Juanna
Csalódsz Caesar - nem vagyok Kleopátra,
Nem vágyom eme véres babér ágra,
Jobb is lesz, ha az fejeden marad:
Igy nem látszik meg, hogy kihullt hajad.

Julius Caesar
(Fellázadva, de a lázongásba mindinkább ködszerü lesz.)
Ki vagy te asszony, ki látni mered
Caesar hiányit? - mintha lényemet
Szivná fel szemed égető sugárja!
(Mindjobban szétoszlik, összezsugorodik, mig végre csak egy holdsugár marad a helyen, hol állott.)

Donna Juanna
És ez volt egykor a világ királya! - -
Hát nem elég, hogy annyi élő ember
Még holtak is üldöznek szerelemmel?
Jó Don Fernando, most már értlek végre:
Mi reménytelen a nagy titok mélye?
Megfoghatatlan örökre a lényeg.
S ha látszólag néha felénk is téved,
Mi, bárminő alakban hozzánk szállhat:
Csak a durvább állatból leszűrt állat.
(A ködben most látható lesz szent Ágoston alakja, előbb csak homályosan, majd mindig világosabban bontakozik ki.)

Szent Ágoston
Csalódsz leányom mert nem ismered
A csodálatos szellem életet,
Az erőt, mely magasztos szentek vértje,
Kegyelme szivedet még sohsem érte,
S a legnagyobb, - Ő - az Isteni bárány.
Ki egy világot vált meg élte árán! -

Donna Juanna
(Szenvedélyesen.)
Oh váltson meg hát! s az övé leszek!
Nem adom másnak sohsem szivemet
De váltson meg vad kétely sárkányától
Váltson meg az utálatos haláltól,
Mely, mig elringat édesen az élet
Felettünk lebeg mint sötét itélet.
S ha még tudnánk: ki hibája, ki vétke
Hogy gyöngék vagyunk? s hogy szenvedünk érte.
Mi távol mélységén a mindenségnek
Fogamzott meg, a "Rút" fogalma: vétek?
S ha ez csak Sátán kisértése itten,
Mért engedi meg a hatalmas Isten?
(Mint fénysugár lebeg felé.)

A Megváltó
Minden hang, minden sugár mondja néked
A megfejtést. - De ha te még sem érted!
Tán ha lehull rólad "föld gondolatja"
A test - az ujabb változás megadja
Neked fogalmát egy nagyobb világnak
Mit most látsz: csak névtelen fények - árnyak.
Látod ki vagyok? nézz bele e fénybe!
(Krisztus alakja mindjobban látható lesz, már Donna Juanna előtt áll. Galiléai öltözetben.)

Donna Juanna
A Megváltó vagy, egy világ reménye
Oh válts meg hát! s szivem neked ajánlom.

A Megváltó
A szeretet nem alkuszik leányom!

Donna Juanna
(Csábitóan közeleg a Megváltóhoz. Hizelgő majdnem szerelmes hangon:)
S ha én egyedül a te szived kérem!

A Megváltó
(Szelid szemrehányással.)
Donna Juanna kaczérkodnál vélem!?

Donna Juanna
(Egyszerre igen komoly lesz, arczára visszatér a hideg büszke kifejezés.)
És ha teszem! - mi különös van benne?
Hát férfi, s nő nem mindig együtt menne?
Ha Isten mint férfi a földet járja,
Csodás-e, hogy hozzá szegődik párja
Az asszony is? -
(Keserüen.)
                                S én, ki reménykedék.
Hogy más titkokat is rejt a nagy ég
Mint e buta játék örök alakját
Kik folyton, folyton csak egymásnak adják
Vágy és utálat habzó serlegét. -
Meguntam már végkép e szép mesét,
A paradicsomról, - hol egymást nézi
Kigyó szemekkel a nő és a férfi.
(Heves kitöréssel.)
Hát hol van a nagy Isten, ki nem ember?
Keresem rég halálos szerelemmel.
Keresem mindhiába - meg nem leltem.
Oh vezess hozzá, mert elsorvad lelkem!

A Megváltó
Juanna, bár még homályos szemed
Az igaz utat bizton megleled.
Izzó körödben nem tenyészhet vétek,
Ég benned a tüz, mely tisztára éget.
Ki érthetné meg e magasztos lázat?
Lásd, e szegény alak csak magyarázat!

(Magára mutat, szive a ködszerü testen keresztül izzóan világitani kezd, mig az egész alak beleolvad a fénybe, s a káprázatosan világitó sziv, mind magasabbra lebegve eltünik az égbe.)



VIII.
IRGALOM.

(Hó boritott csúcsai egy magas hegységnek. A hó őv alatt sűrű fenyü rengeteg. Donna Juanna a fenyüfák között lassan törekszik felfelé a hóban.

Egy magaslatra ér. Sötét köpenybe burkolva. A fehér fátyol alatt mely fejét takarja, haja kibomlott, s repül a szélben. Alakja körvonala élesen rajzolódik a fehér hó alapon s messziről látszik. Megáll.)


Donna Juanna
Üdvöz légy szüz hó, szép fehér világa!
Tisztább élet gyöngéd erős virága
Itt, hol elnémulnak a szenvedélyek
Ujult boldogság erejével élek.

(Kiterjesztett karokkal áhitatosan néz a fehérségbe. A fenyves felől gyorsan közeledik egy alak. Vad sötét arcz, égő szemek. Egykor gazdag piros bársony ruhája kopott és tépett, hiányos, de értékes fegyverzete töredezett. Sokszor vissza néz mintha üldöznék.
Midőn meglátja Donna Juannát durván felkaczag:)

Az idegen
Minő szerencse nem is gondolám,
E pusztaság havába szép leány.
Éhezve, fázva, üldött farkas módra,
Járom e rút vidéket hetek óta,
Hetek óta már, hogy asszonyt nem látok
S most, egy ily kedvemre valót találok!
És ha megfognak - ejh az ördög bánja!
Ember az ember, - kedvem van e lányra.
(Pár lépés távolságból oda kiált.)
Hé tubiczám, hideg van e hegyen,
Jer ölembe, hogy melegebb legyen!

Donna Juanna
(Nem szól csak merően néz reá.)

Az idegen
(Szemtelenül, de kissé zavartan.)
Néma vagy szentem, vagy befagyott nyelved?
Pedig fogadom, elég vigan pergett.

Donna Juanna
(Változatlanul nézi.)
Az idegen
(Mind zavartabb, habozóbb lesz, azonban, mintegy erőt véve magán, Donna Juannára rohan, felé kap, de visszarántja kezét, mely át van szurva, s hevesen vérzik. Felkiált.)
Ördög pokol! hiszen a szerelem
E vadonba gonosz tövist terem!

Donna Juanna
(Tőrjét, melylyel az idegen kezét átszurta, ismét visszahelyezi ővébe. Mint egy kérlelő hangon.)
Bocsáss meg, hogy rajtad ily sebet ejték
- Kényszerült védelem - nem volt más mentség.
Nyujtsd felém, szegény megsérült kezed,
Hogy bekötözhessem vérző sebed.

Az idegen
(Mintha Donna Juanna szavára minden akarata elveszett volna, majdnem alázatosan nyujtja felé kezét.)

Donna Juanna
(Fátyolából egy darabot tép el, s gondosan kötözi be a sebet. Gyöngéd hangon.)
Oh szegény kéz! hogy másra nem használod!
Véle téped szét minden boldogságod.

Az idegen
Talán tudnád?

Donna Juanna
                                            Mit?

Az idegen
                                 Hány áldozat vére
Szárad üldöződ átkozott kezére?

Donna Juanna
Mit sem tudok, de szenvedsz, ezért szánlak.

Az idegen
Hát lehet olyan még, ki engem szánhat?
Gyujtogatott, rabolt, gyilkolt e kéz,
Hová csak ért felzúdult ott a vész.
Most számkivetve, rút halálra szánva
Becstelenül bolyongok a világba.

Donna Juanna
S mondd, van valakid ki hiven szeret?
Van jó anyád, gyermek vagy hitvesed?
Mondd, hogy ha van, hogy hírt vihessek nékik,
Tudom léptedet aggódva kisérik.

Az idegen
(Merengve.)
Mi különös - hogy üldözött halálba
A gyülölségnek minden undok átka,
S most hallom ezt a bűbájos zenét
Egy égi angyal távol énekét.

Donna Juanna
(Leoldja köpenyét, s a szökevény vállára akarja adni.)

Az idegen
Mit mivelsz szép hölgy?

Donna Juanna
                                                Árva idegen
Hogy hosszu, jégboritott éjeken
Hajléktalan, ne fázzál oly nagyon,
Felső ruhámat néked itt hagyom.

Az idegen
Ne tedd, nem érdemli ily üldött állat
Hogy miatta megfázzék gyönge vállad.
Átkos utamra elég meleget
Sugárzik nekem áldott szép szemed.
E pillanatot soha nem felejtem,
E pillanatban ébredt fel csak lelkem.

Donna Juanna
(Ismét felé nyujtja a köpenyt. Határozottan:)
Vedd, akarom!

Az idegen
(Félénken nyul utánna.)
                                 Jó, legyen kivánságod,
Megteszek bár mit, hogy ha te kivánod!
S most mondd, tehetek még valamit érted?

Donna Juanna
A nap halad - menekülj - Isten véled!

Az idegen
Oh maradj még, látod, a halál árnya
Hogy nő reám, az ég előttem zárva.
Engedd, hogy édes ajkad nyujtsa nékem,
Végső engesztelés, vég-vigasz képen
Csókod szentségét utolsó kenetnek,
Hisz egyedül téged, téged szeretlek!
(Lábaihoz borúl.)

Donna Juanna
(Fáradtan, kedvetlenül.)
Ismét csak e szó! - Édes Istenem,
Jelentőségét de jól ismerem:
Hogy nincs e földön szent, melyért ne nyulna
Kicsinyes vágygyal ember mocskos ujja.

Az idegen
(Még mindig Donna Juanna lábai előtt. Kétségbeesve.)
Bocsáss meg, égi angyal! - Mily utálat -
Nem voltam más, csak egy kártékony állat
Midőn te hozzád közeledni mertem.
Szentségtörő kezem reád emeltem.
(Elébe tartja megsebesült kezét.)
De im e seb, az igaz érzés csókja
Szivem örökre minden szenytől óvja
Először életemben ismerem,
Tudom, mi a magasztos szerelem!

Donna Juanna
(Közömbösen.)
Ismerd meg hát az igaz boldogságot:
Hogy kit szeretsz, azt hófehérnek látod.

Az idegen
Könyörülj rajtam, tiszta szüzi lélek,
Hisz oly csekélység csak, mit tőled kérek:
Egyetlen csók! ha nyujtja tiszta ajkad
Engem vigasztal, s nem ejt foltot rajtad.
Csak egyszer hajolj hozzám elmenőben!

Donna Juanna
(Mind közömbösebben.)
Szomjazol? és égő tüzet kérsz tőlem?
(Menni készül, az idegen követni akarja. Parancsolóan:)
Maradj!

Az idegen
Összetörve a sziklára omlik, midőn már Donna Juanna eltünt a fenyük között, megsemmisülve mondja:)
                      Nem voltam érdemes reája,
Hogy felém áldó karjait kitárja.
(Lelkesülten.)
De igéző szépségét még is láttam.
Eztán nincs már borzalom a halálban.
Nékem már nem lehet sivár az élet
Mióta szivem, lelkem az övé lett!

(A hó sürüen kezd esni, lassan elfödi a tájat.)



IX.
SZERELEM.

(Forró nyári délután heves kék ég. Izzó napsugár ömlik szét egy kert felett. A sötét kék vizü tóban hattyuk usznak, hosszú csillámokat hagyva maguk után.

A pázsit elöntve fehér liliomok, piros szegtük és tubarózsákkal. Mámoritó, széditő illat.

Kelet felől nehéz felhők jönnek, távol mennydörgés hangja, már villámok is láthatók az ég alján.)


Donna Juanna
(Maga is mintegy fényalakká válva, szinte feloszlik a fénybe.
A virágok meghajlanak hosszu fehér köntöse szegélye alatt, s ingadozva emelik fel fejeiket léptei után, erősebb, hóditóbb illatot lehelve.)

A virágok
(Illathangon Donna Juannához:)
Hozzánk jövél, bűbájod hozva nékünk
Legszebb, legjobb, öntudatos testvérünk,
Illatunk hangjával köszöntünk téged,
Szinünk fényével dicsérjük szépséged.

Donna Juanna
(Összeborzad.)
Az örök élet, vagy a halál árnya?
E borzalom, mely velőm által járja?
Nap tüze-e, mely tagjaimba olvad?
Vagy halálba fagyott lehe a holdnak?
Boldogság-e vagy kétségbeesés?
Parányok oszlása vagy az Egész?
Lehet-e még tovább előre menni?
Mi közelit? a Minden? vagy a Semmi?
Kezükbe kaptak idegen hatalmak,
Jönnek a nagy ismeretlen fogalmak
Én, ki a félelmet nem ismerem:
Érzem, hogy teljesül már végzetem.
Lesz-e értelme, magassága, mélye?
Bármi legyen, im, szembe nézek véle!
Szivem átlátszó titkát várja, kérdi,
Minő alakja lesz majd? - - -
(Merően, várakozva néz a zivatar irányába, mozdulatlanul vár. Egyszerre hangosan felkaczag:)
                                    Oh, egy férfi!
Egy lény, tulajdon énem képemása.
Csak a természet durvább kiadása.
Ez hát a végzethez a magyarázat?
(Heves kitöréssel.)
Inkább a semmit, mint e bábszinházat!

(Türelmetlenül megfordúl s menni akar. Az irányból, melyre nézett, gyorsan közeledik egy felségesen szép férfi, vonásról-vonásra Donna Juannához hasonlit, csak tartása kifejezése kevésbé tiszta és büszke, inkább kihivó és daczos.)

A férfi
Megállj!

Donna Juanna
(Gyorsan felé fordul, s egyenesen szembe néz vele.)
           Ki merészel igy szólni nékem?

A férfi
Szavamra engedelmet sohsem kértem.
Én, Don Juan - feléd is jő az óra -
Asszony szivek ura, parancsolója.

Donna Juanna
(Figyelmesen megnézi, aztán nyugodtan:)
Szép vagy, látom, parancsolsz a "nősténynek"
Szemedtől fellángolnak szenvedélyek,
De ily csodát - ugy-e sohsem képzelted? -
Asszonyi testben, tiszta csillag lelket?

Don Juan
(Mosolyogva.)
Uj a beszéd, kifogástalan termet,
Jól kitanúlhatta már a szerelmet,
De még sem. - Honnan jönne fanyar bája?
Homlokán szűziesség koronája.
E jel nem csal. Én már csak ismerem
Minő bokron, minő virág terem.
Mindegy is, ha csak enyém lesz a rózsa,
Minek még annyit szónokolni róla?
(Megnyerő barátságos modorral Donna Juannához:)
Szép Donna, látom, hogy szavam megsértett,
Vezekelve hajtok előtted térdet,
Megleptél, mint egy tulvilági álom.
Te vagy a legszebb nő a nagy világon.

Donna Juanna
(Közömbösen.)
Tudom.

Don Juan
(Meglepetve, szinte rémülten néz reá.)
Tudod!? - s ezt nyiltan mondod nékem?

Donna Juanna
Hisz szépnek lenni, sem szégyen, sem érdem.

Don Juan
Saját tőrömbe fogtam meg magam,
Mert Istenemre! igaz lett szavam.

Donna Juanna
S különben, nem szólsz mindig igazat?
Hiszen hatalmas vagy, erős, szabad!
Hazugság csak egy gyáva szolga-jel.

Don Juan
De szerelemben hasznos bármi csel.

Donna Juanna
S te élvezed az ilynemü hatalmat,
Ha "álarczod" vivja a diadalmat?

Don Juan
Mért érinted e rég sajgó sebet?
Nincs diadalaimban élvezet.
Egy forró vágy csupán, aztán utálat,
Hogy a legyőzött asszony is csak állat
Ugy mint én. - De mig én szellemem védem,
Ő minden kincsét oda dobja nekem.
S oh de szegény e kincses háznak tára!
Hamisitott csók, s hizelgés az ára.

Donna Juanna
S ha egy vagy másik lelkét néked adja?

Don Juan
Lelkét tőlem mindegyik eltagadja
Ha van? ha nincs? mit tudok én felőle,
Legelőbb is azt kérdem: szép-e bőre?

Donna Juanna
S ha szép?

Don Juan
(Kedvetlenül.)
           Oh hagyjuk ezt - hisz úgy is látod
Czéltalanúl bolyongom a világot.
Utálat és vágyak közt hányva-vetve.
Egy pokol láng - e földön itt feledve
Hogy pusztitson.

Donna Juanna
                                 Vagy égi szikra tán
Mely fellángolt az "uj nap" hajnalán,
De önmagát ismerni nem akarja,
Sugár fényét füstfátyollal takarja.

Don Juan
Késő, késő remény - minden hiába!
Te tiszta vagy, ég szenvedélyed lángja,
De rám terjeszti szárnyát már az éjjel,
Hogy élhetnék elhamvadt szenvedéllyel?

Donna Juanna
Azt gondolod, elfogy a napsugár
Ha alkonyatkor nyugalomra száll?
Hogy elhamvadhatnak a szenvedélyek?
Soha! - a szenvedély maga a lélek,
Ő hordozója bün és tisztaságnak,
Benne teremnek szent, mint vétkes vágyak
Ha megutálva bünbe fúlt világod,
A tiszta szent Szűzt rajongva imádod
Csak szenvedélyed ragad fel az égbe,
Megforditott menyország: pokol mélye.

Don Juan
Oh csak hogy hallom szűz ajkad szavát.
Kerestelek évszázadokon át,
Szerény gunyhók ölén, palota fényben
Vad fájdalomban, mámoritó kéjben.
Élet-napban, árnyában a halálnak
S most végre-végre mégis megtalállak!
Szerelmed csillaga felém ragyog!

Donna Juanna
Oh Don Juan, nem tudod ki vagyok!
Miért lebeg e fény és árny felettem?
Én a szerelem, s halálból születtem!
Lélekben édes tulajdon testvéred
Áll előtted. - Nem félsz tőlem?

Don Juan
                                            Nem félek!

Donna Juanna
Nem félsz tőlem, hogy megfagy szived lángja
A boldogság végső irtózatába?
A fehér tüzben, mely fagyaszt és éget,
Melyben kezdődik, s belevész az élet.

Don Juan
Kegyetlen vagy - felébred a remény -
Fehér virágod kelyhét nyujtsd felém,
Ama gyilkos, édes fehér virágot,
Melyet szivem csak álmaimban látott!

Donna Juanna
Mit kivánsz tőlem?

Don Juan
                                 Halld szivem szavát
Első szerelmem mámoros dalát:

Donna Juanna dala

"Szúró tövissel volt benőve,
Mely hozzád vezetett, az út.
Hervadó rózsák illatából
Fonok fejedre koszorút.

Érzésem minden drága gyöngyét
Hajadra hintem, kedvesem.
Csalogány dallal, csillagfénynyel
Betakarlak szerelmesen.

Csókot kérjek? Szerelmi csókot
Hány asszony ajk nyujtott felém!
Egy fájóbb boldogságot adjál,
Mélyebb üdv légyen az enyém.

Szeretni vágyom végre, végre!
Ah engem hány is szeretett,
Ne légy te hozzájuk hasonló,
Légy
az, kit én szerethetek!

Tested-lelked szépségét adnád?
Adj többet! ez még nem elég!
Ha őrülten szerelmed kérem,
Légy hideg, tiszta mint a jég!"

Donna Juanna
Kivánságod már teljesült. - Kezed
Többé nem érinthet, jöjj közelebb
Ha tudsz. - Csókolja ajkad ajkamat,
Hiszen tudod szeretlek!

Don Juan
(Őrült szerelmi vágygyal felé rohan, de egész közelébe érve, mintha visszadobná valami, majdnem félve, suttogja.)
                                            Nem szabad!

Donna Juanna
Mért nem, ha várlak?

Don Juan
                                 Minden kéjnek vége,
Jön a boldogság fényes sötétsége.

Donna Juanna
(Egészen átváltozva, ragyogóan.)
Eljöttél hozzám, im most véled szállok
Nyiljatok ki ismeretlen világok!

(Egymás felé nyujtják felemelt kezeiket, de nem érintik egymást. Ujjaikból szikrák ömlenek, s mind sürübben szállnak körülettük.
Merően néznek egymás szemébe.)

Donna Juanna
(Mint egy távol túlvilági hangon.)
Jöjjetek, jöjjetek
Minden jó szellemek,
Rég elmúlt lények
Jövendő fények
Lángok honából,
Viz országából,
Minden mi édes
Keserüséges,
Minden mi élet,
Mi halálé lett.
Minden mi késztet,
Mi megigézhet,
Minden mi távol,
Átlátszó fátyol,
Titkos végsejtelem,
Ki nem vagy, s nem voltál,
Ki a mindenség vagy:
Örök nagy Szerelem
Jer, várlak!

(A zivatar mind közelebb jön, a villámok sürüen hullanak, mint egy tüzzáporba vonva be a két mozdulatlanúl álló alakot.

Egy irtóztató csattanás. Az ég mintha megnyilna s tüzet öntene.

Midőn a zivatar elvonult, a viruló kert helye egy elhamvasztott rét. Csak ott, hol Donna Juanna és Don Juan álltak a hamu és üszökből magasan emelkedik ki egy hófehér virág, mely szinte lángolni kezd, fehér izzó tüzben.)



X.
EPILOG.

(Száz évvel később. Ugyanazon helyen, kiégett szürke sziklák, egyes hasadékokból magasan nyulik ki égő sárgán a Ginster virága.

Egy fiatal utast vezet egy aggastyán, repülő ősz haja egészen bemohosodott arczát veszi körül, de szemei élénken világitanak. Fiatal kisérője szemei sokkal bágyadtabbak.)


Az utas
Megállj öreg! - vak borzalom fog el.
Szivében épp ez elbüvölő tájnak,
Miért oly rémes pusztaság e hely?
- Hová talán csak rossz szellemek járnak. -

Az aggastyán
Virágos kert volt egykor e hely itten,
De elpusztitá a hatalmas Isten,
Mert olyanoknak érte bünös lába,
Kik nem voltak valók a föld porába
Öreg apám hallotta, mint menydörgött,
Midőn Don Juant elvitte az ördög,
És őt, kinek föld sohasem látta mását:
A legszebb asszonyt, - hű boszorkánytársát.
Mert mind a kettő szörnyen vétkezett.
Az egyik: mert folyton szeretkezett,
A másiknak még bünösebb volt lelke:
Mert a szerelmet soha sem ismerte.
Pedig milyen szép, hogy ha nő és férfi
Mértékletesen szeret, egymást érti,
Ha - - -

Az utas
(Félbe szakítja.)
                                            Nézd csak!

Az aggastyán
                                            Mit?

Az utas
                                 Oh jó öreg, nem látod?
E bűbájos, mesés fehér virágot?

Az aggastyán
(Ijedve.)
Ne közelits hozzá, a halál árnya
Lakik ama csábitó szép virágba.
Ha Éva almája vesztünkre érett,
Mit e virág rejt, még gonoszabb méreg.
Nő, s eltünik, mint egy vészes talány,
Egyszer virit csak: Pünkösd hajnalán.
Virit három nap, majd eltünik ujra,
Senki se látta, hogy levele hullna,
Csak van - nincs, mint kit zugó szélvész kerget,
Azt sem tudja senki, mi magból termett?
S ki leszakitja, legyen nő vagy férfi,
A reá jövő reggelt már nem éri.

Az utas
(Nem is hallgat reá, egyenesen a virághoz megy, leszakitja, s szerelmesen megcsókolja.)

Az aggastyán
(Rémülten menekül.)

Vége.