KARÁCSONY 1986
A nagy hírekkel az ember úgy van, hogy vagy rögtön világgá akarja kiáltani, vagy kivárja a megfelelő alkalmat, hogy bejelentésének kellő súlya legyen.
Réka is ez utóbbi lehetőséget várta. Leventének nem is mondta, kedden volt a városi kórházban, mert hétfőn a helyi doki megfelelő műszerek hiányában nem tudott biztos diagnózist adni. Kovács főorvos gratulált neki: áldott állapotban van! Ha valami probléma merül fel, görcs vagy rosszullét, azonnal hívja őt! Rékát magát is meglepte a hír: hogy ő, éppen ő babát vár! Réka nem szerette a gyerekeket. Nem, nem ez a jó kifejezés. Nem hiányzott neki a gyerek. A munkája, az elemzések kitöltötték az életét. Nem volt benne az a vágy, hogy mindenáron legyen gyereke. Bezzeg Levente! Hacsak meglát egy kismamát babakocsit tolva vagy kézenfogva vezetni egy csöppséget, rögtön odamegy hozzá, leguggol és gügyögni kezd, vagy ahogyan a felnőttek gondolják valami selypegő hangon hülye szövegeket mond neki. És a gyerekek visszamosolyognak rá és csöppet sem zavarja őket Levente hajlott háta, szemüvege.
Réka annyira szerette Leventét, hogy tudomásul vette, hogy minden vágya, hogy legyen saját gyereke. Az esküvő előtt megbeszélték ezt a különböző viszonyulást a "gyerekkérdéshez". Réka azzal intézte el a dolgot, ő nem tesz semmit ellene és ha a baba jönni akar, jöjjön, ő szívesen várja és szeretni fogja és mindent megtesz, hogy jó édesanya legyen és hogy Leventének ez a vágya teljesüljön.
Réka a péntek estét, Levente születésnapját, az első közös születésnapot találta a "megfelelő" alkalomnak a nagy hír bejelentésére. Korán ért haza a munkából, jókedvűen díszítette az asztalt, dudorászott magában, amíg a fehér bort és a városban vett gyertyákat is odakészítette. Éppen a sültcsirkét, mindkettőjük kedvencét fordította meg a sütőben, amikor lehajolva éles fájdalom hasított a hasába. Le kellett üljön. Önkéntelenül simogatta a hasát, derekát. Két-három perc és a fájdalom eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Levente szinte zavarba jött a szépen díszített asztal láttán, a sült csirke ínycsiklandozó illata felerősítette az ünnepi hangulatot. Önkéntelen mozdulattal ölelte át feleségét és meghatottan kedves, köszönő szavakat súgott a fülébe. Réka visszasúgta, hogy a születésnapi ajándékot a desszerttel együtt fogja megkapni. Hiába volt remek a vacsora, alig tudtak enni az izgatottságtól. Állandóan egymásra néztek, mondani akartak valamit, de a mondatok nem fejeződtek be, a szavak benn ragadtak, helyette csak simogatták egymás kezét, boldogan mosolyogtak egymásra. Végre eljött a desszert ideje: a fagylalt torta, gyümölcsdísszel, tejszínhabbal, a tetején 30 gyertyával. Réka összeszedte magát és komoly hangon mondta: Gyerekünk lesz! Fogadd szeretettel születésnapi ajándékként! Levente nem akart hinni a fülének, állandóan ismételgette: Gyerekünk lesz! Apa leszek! És felugorva Rékát is magával vonta és körbetáncolta a szobát! A váratlan mozgástól megint végig vágott Rékán az éles fájdalom, de most nem múlt el, hanem görcsösen húzta. Összegörnyedve rogyott a fotelba. Levente kétségbe esve hívta a mentőket.
A késő esti órán a hirtelen leszállt decemberi ködben a mentő lassan haladt, egyedül víve Rékát a városi kórházba.
A következő napok az ismeretlen városban egyedül egy kórházi szobában változóan teltek. A két fiatal orvos felváltva vizsgálta az akkor még újnak számító ultrahangos készülék képeit. Mellette, a feje fölött vitatkoztak róla, hogy ugyan ez mi a hasában? Valóban terhes? Valóban babát vár, vagy valami daganat van ott? Naponta küldték a leleteit a laborba és orvos-beteg közösen, izgatottan várta az eredményt: Igen, terhes! De Kovács főorvos úrnak 40 éves praxisa mást mondott és egy speciális labor vizsgálat igazolta a sejtését: ez valójában egy nagyon ritka fajta, veszélyes daganat!
Annyira, hogy már fel is hívta kollégáját, a neves professzort Budapesten a klinikán, hogy mikor tudja fogadni, hiszen ő a szakértője ennek a daganattípusnak. Európában két olyan központ van, ahol ezzel a fajta abnormális terhességgel foglalkoznak. Szerencsére két nap múlva lesz ideje és tudja fogadni Rékát. A főorvos megrendelte a mentőt, hogy a megadott időre a fővárosba szállítsa.
Levente teljesen össze volt törve a hírek hallatán. Legszívesebben állandóan a kórházban lett volna a felesége mellett, de ezt nemcsak a munkája miatt nem tehette, de az időjárás is rendkívüli volt: hóviharok száguldottak végig az országon, a vonatközlekedés akadozott. Az orvosok tanácsára Levente nem mehetett Rékával a mentőben Budapestre, így a városi kórházban búcsúztak el.
A budapesti neves klinikán a régi szárnyban egy óriási teremben helyezték el Rékát. Mintha csak a Pszyché című film kórháza elevenedett volna meg. Irtó magas, tágas teremben vagy húsz nő feküdt a régimódi fehér, rácsos vaságyakban. Többségük abortuszra várt vagy éppen utána volt. A nők gyorsan jöttek, majd gyorsan távoztak. Alig volt, aki ott éjszakázott vagy több napot töltött volna ott.
Rékát a híres professzor délután vizsgálta meg. Előzetes véleménye igazolta a vidéki főorvost: nagy valószínűséggel MOLA, ez a ritka és veszélyes daganat. De a megbizonyodáshoz még pár kontroll vizsgálatot el kell végezni. Kérte Réka türelmét és együttműködését, hogy mivel ez egy klinika, Közép-Európa egyetlen MOLA központja, több orvos, szakorvos-jelölt is meg fogja vizsgálni tanulás céljából.
Réka alapjában véve nagyon szégyenlős volt, így teljesen kétségbe esett, hogy ennyien fogják megnézni. Töprengett, hogy ugyan mennyi ideig kell kitárulkozva feküdnie a vizsgáló ágyon tűrve, hogy újabb és újabb kezek turkáljanak benne, kukucskáljanak belé a mikroszkópjukkal. Két nap telt el ilyen "rendelkezésre állással". Közben a speciális vizsgálatok alapján a professzor megerősítette Kovács főorvos diagnózisát.
Réka izgatottan várta a döntést, mi a teendő ilyen esetben? Meddig kell még itt legyen? Teljesen egyedül, távol a férjétől? Hiszen mindjárt Karácsony! Milyen nehéz lehet Leventének! Megkapja születésnapi ajándékként élete vágyott álmát: gyereke lesz és még igazából nem is örülhetett a hírnek. Fiatal feleségét pár órával később fájdalmak közepette elviszi a mentő egy másik városba, ahol megállapítják nem is gyereke lesz, hanem a felesége egy daganattal van áldott állapotban! És már csak pár nap van Karácsonyig. Vajon ezt a Karácsonyt is egyedül kell töltenie? De hiszen van már felesége! De kórházban van, Budapesten, és mi lesz vele? Még meglátogatni sem lehet.
Mindez Rékán is végigfutott. Nagyon egyedül volt a sok idegen nő között. Meg is volt ijedve: mi történt vele? Csak pár hetes terhes lehetett, de már akkora volt a hasa, mintha 3. vagy 4. hónapos lenne! És amilyen rémisztő híreket megtudott erről a fajta daganatról! Hogy olyan gyorsan burjánzik a kismama hasában, hogy óriásira nőve szétrepeszti a méhet és a kismama belehal. És mindeközben megtévesztően folyamatosan termeli a terhességi tüneteket! Egyáltalán hálákat adhatott az Úrnak, hogy ilyen jó kezekbe került, ilyen hamar felfedezték. De mi a következő lépés?
Kétségei között ő is persze az anyját hívta. Bár nem volt túl szoros a kapcsolatuk, de bajban mégis az ember mindig az anyjához fordul. Olyan jó lett volna pár vigasztaló szó, egy kis megértés, biztatás ebben az idegen környezetben, teljesen egyedül a fájdalmával. Az anyja rögtön felvette a telefont. Unottan fogadta a hírt és teljesen elutasítóan viselkedett vele. Nem, szó sem lehet róla, hogy meglátogassa a kórházban. Különben sem ér rá, mert a húgának egy hete kisfia született, vele kell foglalkozzon. De annyit még megtesz, hogy felhívja Tibort, a nőgyógyászát, akinél a gyerekei is születtek, hogy mit tanácsol. Majd Réka hívja fel holnap délben.
Réka nem is érzékelte, hogyan jutott vissza a kórterembe, hiszen a nyilvános telefon a huzatos folyosón volt. Berogyott az ágyába, összegömbölyödött, magára húzta a vékony paplant és a kérésre kapott plusz takarót. Bebújt a takarók alá, még a fejét is betakarta. Nem, ő nincs itt! Nem vele történik ez!
Az anyja a húgával van elfoglalva! Meg a kisfiával! Pedig van már három éve is, hogy nem beszélnek egymással. Amikor is a húga, akin megint kitört a hisztéria, káromkodások és szégyentelen vádaskodásokat kiabálva ököllel támadt az anyjukra. Alig tudta elhárítani a húga ütését, hogy ne a gipszelt lábon ugráló anyját érje. Úgy kellett az anyját, aki a húgánál lábadozott a gipszelt bokájával, kimenteni a ki tudja miért dühöngő húga ütései elől. Évekig nem is akartak tudni egymásról. Sőt a húga még vele sem tartotta a kapcsolatot, mert az anyjukat védte a támadásától. És tessék, az anyja most az első szóra rohan az unokáját látni. Vele meg úgy beszél, mint egy idegennel, vagy mintha ő akarta volna leütni az anyját. Az akkori jelenet elevenen idéződött fel benne. Sírva fakadt. Eddig mindig ő volt az anyja támasza, tanácsadója, a szülei válása óta mindenben és mindenkor mellette állt és azt gondolta, hogy most ebben az ijesztő környezetben, rendkívüli esetben elvárhat az anyjától némi lelki támogatást. Legalább meglátogatná! Erre a rideg elutasításra azért mégsem számított. Szégyenszemre, így, véletlenül kellett megtudja, hogy a húgának kisfia született...
Másnap a megbeszélt időben hívta az anyját. És az anyja nem vette fel! Óránként próbálta újra és újra. Végre ebéd után beleszólt: Ja, te vagy az. Mit akarsz? Réka nem kapott levegőt. Elismételte hol van és miért van ott, ahol van. Ja, igen, a Tibor azt mondta, dobasd ki a méhedet a daganattal együtt! Minek szülni egy ilyen embernek? Réka automatikusan kinyögött egy Köszönöm-öt és kinyomta a telefont. Bénultan tette helyre a kagylót. Órákig nem tért magához. Kábultan ült az ágya szélén betekerve a plédbe. Képek kergették egymást, a szeme előtt elevenedve meg, hogy milyen kimérten és leereszkedően kezelte Leventét, amikor a megadott "fogadási időben" az anyja hajlandó volt megismerkedni vele. Tisztelettudóan megkérte Réka kezét, amivel szemmel láthatóan az anyja nem tudott mit kezdeni. Nevetve mondta: Hát akkor vigye! És Levente el is vitte a vidéki kisvárosban lévő szülői házukba feleségnek. És most lehetne még egy unokája, de nem. Vetesd ki a méhed! Minek szülni egy ilyen embernek! Azért, mert gerincferdülése miatt furcsa a megjelenése? De ebben az eltorzult alakú emberben több szeretet van, mint a tulajdon anyjában!
Ahogy a pipere táskájában kotorászott zsebkendő után, kezébe akadt a Pamukli pici műanyag figurája! Klári! kiáltott fel a lelke. Drága Klári! Már vagy két hete nem is hívta fel, amióta ez a tortúra vele elkezdődött, pedig az egyetem óta rendszeresen tartották a kapcsolatot. Tőle kapta egy vizsga alkalmával a Pamuklit. Drága Klári! Hogy van a két hónapos kicsi Ildikó? És Klári rögtön jött - csak megvárta, amíg Péter hazaért a kutató intézetből és átvette a két és féléves Zolika és a pici Ildikó felügyeletét és Klári máris rohant le a Fogas mellől, az alig kész házból a város másik végében lévő klinikára. Igen, ők mindig számíthattak egymásra: Réka indigóval jegyzetelt az egyetemen, amikor Klári Zolikát várta. Réka rendszeresen vigyázott Zolikára vagy segített az építkezésen, hogy végre elkészüljön az igazi otthonuk. Igen, ők mindig számíthattak egymásra, ismételte magában... És íme Klári most itt van. Átkarolja, együttérző szavakkal vigasztalja. Nemcsak az anyja szívtelensége miatt, hanem Levente balul sikerült születésnapja miatt is. Ígéri, hogy a műtét után délután megint meglátogatja. Csodálkozva állapítják meg, hogy Karácsony előtti napon végzik el a műtétet és már másnap, Karácsony napján "kidobják" a kórházból. Hogyan tud majd haza menni, utazni - vidékre? Levente nem tud értejönni. Majd meglátjuk! - vigasztalja Klári és elsiet a decemberi sötét délutánban.
A délelőtt várakozással telik. Mikor lesz a küretje? kérdezi a nővérke a lázmérőt rázogatva. Réka rácsodálkozik, majd rögtön kapcsol, a teremben a nők, lányok 90 %-a abortusz előtt vagy után van. Szinte sértődötten mondja: nekem molám van. 12-kor lesz a műtétem. - Vagy úgy! - azzal a nővér már ott is hagyja.
A műtősfiú felpakolja az ágyra. A műtőben több ágyon nők fekszenek, körülöttük 2-3 zöldköpenyes alak forgolódik. Az elválasztó függönyök nincsenek behúzva. Rékát két fiatal doktor várja. Az adatai ellenőrzése után megkéri őket, hogy húzzák be az elválasztó függönyt. Kelletlenül, de megteszik. Epidurálisan érzéstelenítik, utána felhúzott lábakkal felfektetik a vizsgálóasztalra. Nem érez semmit. Pár perc múlva visszateszik a hordágyra. Még annyit hall: Ikrek lettek volna! A mola agyonnyomta a fetust!
Ez annyira fejbe verte, hogy nem is emlékezett hogyan került vissza az ágyába. Derengéséből Klári hangjára tért magához. - Ikrek lettek volna! - tört ki belőle és rázta a sírás. Klári gyengéden simogatta, vigasztalta, majd szabódott, hogy az utolsó vásárlások között csak rövid időre tudott beugrani hozzá. Ne izguljon, holnap elküldi Pétert érte és kihozza a kórházból. Ő sajnos a karácsonyi készülődés miatt elfoglalt lesz, de a Szentestét mindenképpen náluk fogja tölteni. Majd ők felhívják Leventét, hogy megnyugodjon és ne utazzon sehová. Karácsony másnapján ők majd felteszik a vonatra, mert most a közlekedésben sok a probléma a havazás miatt.
A Szentestét morfiumos kúpokkal, fájdalomcsillapítókkal egy fotelben összegömbölyödve töltötte. Ilyen meghitt, bensőséges Karácsonyt talán gyerekkora óta nem élt át. Zolika bájos volt, amint rácsodálkozott a csillogó karácsonyfára. Minden ajándék után szaladt a pici Ildikóhoz, mutatta és mondta neki, ki mit kapott. Rékának is hozott egy lapos kiscsomagot: Saint Exupery Kishercege volt benne.
Klári úgy fektette le és takarta be a görcsbe gubózott Rékát, mintha ő is a gyereke lenne, Szeretetben búcsúztak el egymástól.
Reggel még a család aludt, amikor Péter az öreg Trabanttal levitte Rékát a pályaudvarra. Megvette a jegyét, keresett egy aránylag meleg fülkét, beültette és betakarta egy régi pléddel. Előkerítette a kalauzt és megmutatta neki a sápadt, görnyedt Rékát. Lelkére kötötte, hogy Réka állomásánál mindenképpen segítsen neki leszállni és adja át az őt váró férjének, mert egy nappal van a műtét után. Még megvárta, amíg a vonat elindul és Réka hálásan búcsút int neki.
Réka egyedül maradt a kupéban. Ugyan ki utazik Karácsony első napján bárhová is, gondolta magában. Idővel újabb gyógyszert vett be és így zsibbadt fájdalomba burkolózva azon tépelődött, vajon Levente hogyan töltötte az első közös Karácsonyukat - egyedül, és ugyan mit gondol róla? Hogyan fogja fogadni és mit fog mondani? Alig látott ki az ablakon, a kavargó hópelyhek össze-összetömörültek, majd egy váratlan szélroham elfújta őket. Az előtűnő hófehér táj megnyugtatta, elsimította Réka száguldó, aggódó gondolatait.
Ugrás a következő alkotásra vagy vissza a tartalomjegyzékhez.