MESE A LEGVIDÁMABB BARAKKBÓL
Megint arra a csörömpölésre ébredt. Az udvaron most tolták át a tepsiket a proszektúrára. Ettől a ténytől eltekintve a szoba kellemes volt, mert a kórház patinás, régi szárnyában egy beugróban volt. Teljesen kiesett a forgalomból, így egész nap nyugodtan nyitva lehetett ajtó-ablak, ami ebben a nyári hőségben kész nyeremény volt.
A reggeli és a vizitek után ketten maradtak. Tegnap az ablak mellől Egyeskét hazavitte a férje. Az ajtó mellett Márika, a jó humorú parasztasszony most tanult járni a bütyökoperációja után. Angéla meg a térdműtét után a mereven maradt lábával kínlódott: tornával, fizikoterápiával próbáltak segíteni rajta.
A csendes délelőttön Angéla éppen egyedül volt a kórteremben, amikor váratlanul és izgatottan a főnővér jött be: Ketteske, látogatója van!
Ez szokatlan volt. A kórházban csak szerdán és pénteken 5-től 7-ig, vasárnap 3-7 óra között volt látogatás, de hozzá csak a vőlegénye szokott bejönni munka után. Gyorsan összekapta magát: egyszál hálóingben az ágy tetején feküdt, mint egy döglött bogár, lábai az égnek, a fehér rácsos ágy végében bokáin homokzsákokkal éppen izomerősítő gyakorlatait végezte. Hamar megszabadult a súlyoktól, elsimította magán a takaróként szolgáló lepedőt, a nyolc hét alatt megnőtt haját egy horgolt pánttal fogta össze, majd jelzett a nővérnek, hogy kész.
A hosszúnak tűnő perc után egy magas, jóképű, negyvenesnek tűnő ismeretlen férfi lépett a kórterembe. Illendően köszönt és megállt az ágy végében. Pillanatokig csak nézték egymást, amikor a lány felsikoltott: Hosszútoll! De csak suttogás jött ki a torkán. A férfi elmosolyodott. Bagolyka! - mondta.
Uram Isten, ez nem lehet igaz! Az anyja háborúban elveszett bátyja, akit Erdélyben a nagyanyja, mint kedvenc fiát annyiszor megsiratott - most itt áll a kórházi szobájában Budapesten.
Meglepetésében csak kezével mutatta, hogy üljön le. Percekig nem tudtak megszólalni, majd a lányból előtörtek az évek óta gyűlő, megválaszolatlan kérdések: Mi történt veled? Hol élsz? Mit csinálsz? Hogy találtál rám? Találkoztál anyámmal? Van családod? Meddig maradsz? Egyedül jöttél?
Hosszútoll csak mosolygott. Nyugi! intett és kellemes hangján pár mondatban összefoglalta az elmúlt 30 év eseményeit. A háború végén Németországban fogságba esett, egy darabig ott élt, majd megnősült és átmentek Amerikába. Igen, van családja, gyermekei már egyetemisták, Kaliforniában élnek, egyedül jött, körbe akar nézni Európában, történelmi kutatásokat végez és az itt maradt családját akarja felfedezni.
A hallottak alapján Angéla csak óvatosan merte elmondani, hogy ő is főiskolát végzett, most munka mellett egyetemre jár, matematikát tanul. Örömmel fedezte fel, hogy ez mindkettőjüknek kedvenc tárgya. Amikor kiderült, hogy rengeteget tud a Tanácsköztársaságról és a munkásmozgalom történetéről, mert nemcsak vizsgáznia kellett belőle, de e témában az igazságot keresve eredeti visszaemlékezéseket, naplókat is olvasott, akkor annyira belemelegedtek a közös témába, hogy csak arra eszméltek, hogy a takarítónő megérkezett az ebéddel.
A férfi elköszönt és ígéretéhez híven másnap is meglátogatta, aki ekkor életének több részletéről is beszélt. Elmondta, hogy a lány anyját is meglátogatta, de szállodában lakik, nem a húgánál. Végül azzal búcsúzott, hogy meghívta a lányt látogatóba a családjához Los Angelesbe.
Hetek múltával is csak suttogva és kirándulás közben beszéltek a vőlegényével a hirtelen felbukkant nagybácsiról és az esetleges amerikai látogatásról. Hamar elkönyvelték, mint lehetetlen eseményt.
Az életük a szokásos mederben folyt: munka, tanulás, kirándulás, családi ebédek. Egyszer, már az újévben az anyja telefonált: Levele jött Amerikából!
- Kivel levelezel te Amerikából? - fogadta idegesen. Kíváncsian vette a kézbe a légipostán jött borítékot. A feladó egy ismeretlen név, de a cím kaliforniai volt. Ahogy kinyitotta, rögtön kitalálta, hogy a nagybátyja írt. A meglepetéstől le kellett ülnie. Valóban meghívta három hónapra a nyárra!
Azt írta a hivatalos papírok, igazolások beszerzését már megkezdte, és ha valahová el akar menni vagy látni akar valamit, azt írja meg postafordultával, mert náluk mindenre hónapokkal előbb kell jegyet venni, helyet foglalni. Angéla először elszégyellte magát, hogy mesének vette a tavalyi meghívást. Másodszor itt van az anyja és Erdélyben a másik nagybátyja családja, mégis csak őt hívja meg. Miért pont őt? A levélben volt egy félmondat, hogy a találkozáskor a legjobb benyomást ő tette és az utat "keresztapai ajándéknak" szánja.
Az anyja, amint meghallotta miről van szó, rögtön kifakadt: igen, ő csak addig volt jó, amíg a kikönyörgött családi pecsétgyűrűt megkapta tőle, és a családi krónikát is, mint nehezen megmentett kincset - amit megmutatott neki - ellopta tőle! Amikor a kezébe adta, hogy megnézze - véletlenül! - nem adta vissza. És a bátyja búcsúzás nélkül utazott el! Angéla gyorsan elköszönt, alig várta, hogy a levél tartalmát a vőlegényével megbeszélje.
Rövid időn belül minden hivatalos irat, szükséges pecsétes dokumentum megérkezett. Gépiesen töltötte ki az útlevélkérő lapot, írta meg a kérvényeket, önéletrajzot és nagyon hálás volt, hogy a kutatóintézetben nem kellett mindennap reggeltől-estig az irodában lenni. Sipos, az osztályvezető csak a határidő betartását követelte meg és azt várta el, hogy keddenként mindenki bent legyen, ekkor tartotta a "röpiket" is, ahogy ő nevezte az értekezleteket.
Angéla most először örült annak, hogy tavaly a város különböző pontjairól minden iroda beköltözött az új székházba, így a papírjaival csak le kellett sétálnia a személyzeti osztályra.
Türelmesen és megadóan tűrte az ilyenkor szokásos sok idióta és fölösleges kérdést, gépiesen válaszolgatott. Legszívesebben odakiáltotta volna nekik, hogy utálja Amerikát, az agresszivitásukat, kulturálatlanságukat, a hülye szokásaikat, hogy az egész álszent demagógiájuk annyira, de annyira távol áll tőle! De hát csak így lehet együtt a megtalált családjával!
Az osztályon csak Kuti és Zelnik, a szobatársai tudtak a tervezett utazásáról. Hivatalosan Kuti, a Párt fia volt a közvetlen főnöke, de Angéla olyan gyorsan dolgozott, hogy Zelnik terveihez is ő írta és futtatta a programokat. A két fiú igencsak élt a kutatónapok adta lehetőségekkel és csak akkor jöttek be, ha új feladatot kellett kiadjanak neki vagy határidőkor átvegyék tőle az elkészült programokat. Ha bent voltak a munkásőrségbeli kalandjaik, események voltak a témáik. Kedvelte Zelniket, normális volt, lehetett vele másról is beszélni. A munkásőrséget csak azért vállalta, mert a szakmájában előre akart lépni és ez jól mutatott az életrajzában. De Kuti, a Párt fia meggyőződésből, lelkesen csinálta. Valóban a Párt fia volt: még a háború alatt az anyját, az illegális kommunista párt tagját, aki valamelyik bíróságon volt takarítónő az egyik ügyvéd teherbeejtette. A '45-ben született fiút és az anyját, mivel az ügyvéd úr a háború utolsó heteiben eltűnt, a Párt vette pártfogásába. Lakáshoz és munkához juttatták az anyát és a fiú iskoláztatását is vállalták, aki így szerzett egy technikusi oklevelet. A Párt helyezte ide is és Sipos igyekezett teljesen körülhatárolt, egyedi feladatokat adni a törekvő fiatalembernek, hogy minél kevésbé lássa át az osztályon folyó kutatásokat.
Bár nem beszéltek az útról, Angéla állandóan érezte, hogy az amerikai nyaralás megvetéssel vegyes irigységet vált ki kollégájából. Gúnyosan érdeklődött az útlevélkérelem sorsáról és ő kényszeredetten kellett válaszolja, még nem telt le a 30 napos kötelező válaszadás ideje. De egyszer ez is bekövetkezett, persze minden eredmény nélkül.
Ezután már ő is kénytelen volt kutatónapokat tartani, amit az útlevélosztályon való személyes érdeklődéssel töltött. Utálta a sorban állást, az egész napját igénybe vevő megalázó tortúrát, amikor hosszú sorban az utcán álltak, akár esett, akár fújt vagy később a tűző napon is, mert csak a fogadószobában lehetett leülni. Észrevette, hogy a 2-3 egyenruhás elvtársnő közül mindig csak egyikük volt jelen az ügyféllel. Az egyik idősebb nő különösen is goromba, elutasító volt. Gúnyolódott a kérvényezővel, élvezte a helyzetét és a másik oldalon ülő kiszolgáltatottságát. Egyszer azonban egy fiatalabb nő volt szolgálatban, aki látva, hogy az elutazás ideje már közel van, segítőkészen megadott egy telefonszámot, hogy azon érdeklődjön.
Néha a nagybátyja is sürgetően hívta, hogy megvan-e már az útlevél?
Egy héttel az utazás előtt a lány még a MALÉV irodájába is berohant. Itt udvariasan meghallgatták, majd az elegáns ügyintéző megnyugtatta: a repülőjegye itt van, de amíg nincs meg az útlevele "nem élesíthetik" és nem adhatják ki neki. Ekkor úgy érezte magát, mint az éhező, akinek nyújtják a szelet kenyeret, de nem éri el, egy lépés kellene csak, de a köztük lévő mély árkot nem tudja átugrani.
Ettől kezdve naponta hívta az útlevélosztály megadott számát, de mindig elutasították.
Végül eljött az utazás napja. Aznap is tárcsázta a számot. Hiába. Csüggedten ült az előtérben lévő titkárságon, letörten bámulta az egyetlen közvetlen vonalas készüléket és tehetetlenségében folytak a könnyei. Váratlanul Kuti jelent meg. Leült vele szemben és feltűnő érdeklődéssel kérdezte:
- Mi történt?
- Most kellene indulnom Ferihegyre, hogy az Amerikába menő gépem elérjem, de még mindig nincs útlevelem!
- Mit csodálkozol? Fegyvertisztítás közben mondtam az Alesnek, hogy nem fogsz hazajönni! És ő tudja mikor mit kell tenni!
Megkövülten nézett rá. Még ma is létezik ilyesmi? És pont vele is megtörténhet?
Pár óra múlva a nagybátyja telefonált, aki semmiképpen nem értette a dolgot. Illetve nagyon is jól értette mi történhetett!
Aztán Hosszútoll az idő során olyan hosszú és vékony lett, hogy már nem is látszódott a messzi távolban...
Epilógus:
Nagybátyja soha többet nem jelentkezett. Kuti megnősült és egy év múlva kislánya született - nyitott gerinccel.