SOÓS KATALIN
FÉLPOHÁR ASZÚ
GYERTYAFÉNYBEN

 

Az ÉLETRE KELT FÉNYKÉP

 

Amikor én kislány voltam számomra sokáig nagyszüleimet csak pár fénykép jelentette egy bordó fotóalbumban, amely fekete-fehér képeivel anyánk gyerekkorát idézte. Egy kép azonban mágikusan vonzott, ha tehettem, mindig odalapoztam. A képen egy elegáns, fehér csipkeruhás fiatal nő belső nyugalmat sugárzó arcát láttam és a hölgy szokatlanul hosszú, szinte földigérő kibontott haja mindig elindította a fantáziámat. Ő a nagymamám? Hasonlítunk egymásra? Semmit nem tudtam se róla, se az életéről, de valamiért nagyon vonzott a szép arcú ismeretlen rokon.

Váratlanul nyílt lehetőségem 12 éves koromban, hogy nyári vakációra a húgommal Erdélybe utazhassak és életemben először meglátogathassam nagymamámat. Az egész nyarat nála fogjuk tölteni! Anyánk betegsége miatt a húgommal ketten, kisgyerekekként kellett a határon keresztül egy másik országba utazzunk. Ennek a felelősségét és nehézségét csak akkor fogtam fel, amikor meghallottam, hogy a pályaudvaron, a vonatnál felszállás előtt anyánk váratlanul egy számomra ismeretlen nyelven beszél egy vasúti egyenruhás emberrel. Anyánk - látva ijedtségemet - felém fordulva megnyugtatott, és elmondta, hogy a román vasutas segítségét kérte, ezért beszélt vele románul. Anyám magyarázata, ha lehet, még jobban megijesztett. Riadtan, szinte pánikban figyeltem, mi is történik, hiszen nemcsak a húgomért lettem felelős, hanem még egy olyan országba is kell utazzunk, ahol ezt a furcsa nyelvet beszélik!
Hát nem magyarul beszélnek mindenütt? - döbbentem meg. Anyánk románul beszélt a kalauzzal. Rendben van, ő Erdélyben született. Ez azt jelenti, hogy a nagymama románul beszél? Vagy tud magyarul is? Hogy fogom őt majd megérteni? És hogyan fogom az egész nyarat egy idegen országban eltölteni a nyafogó húgommal? És egyáltalán hogyan fogom felismerni a nagymamámat az állomáson, hiszen még soha sem találkoztunk? Csüggedten szorongattam a zsebemben az albumból titokban elcsent fényképet.

Az állomáson szerencsére csak egy idős hölgy várta a vonatunkat. Ő is kíváncsian nézett ránk, sosemlátott unokáira és a kölcsönös, szűkszavú üdvözlés után kiterelt minket az állomás előtt várakozó szekérhez. Fáradt verebekként, elgémberedve a hosszú úttól, összebújva a húgommal szótlanul gubbasztottunk a kemény fapadon. A szekér rettenetesen rázott minket, és igazán nem tudtam megítélni milyen messzire zötykölődtünk, de amikor a szekér megállt, mi elgyötörten, de megkönnyebbülve szálltunk le róla. A csomagjainkkal ott álltunk egy egyszerű, falusi, jelentéktelennek tűnő parasztház előtt. Itt lakik a nagymama? Itt fogunk nyaralni?
Ettől kezdve a vakációnk egy új és váratlan, kalandokkal teli világban folytatódott, ami tulajdonképpen nem volt más, mint egy erdélyi kis falu hétköznapi élete.

Egy székely családé volt a ház, amely két különálló részből állt. Nagymama, aki a falu patikusa volt, bérelte az utcai részt. A tulajdonos család, a háziak, közvetlenül a nagy pajta és a gazdasági udvar mellett, a ház udvari részében lakott. Az udvart egy alacsony kerítés választotta el egy furcsa kerttől, de nem is kert volt ez, mert semmifajta virágot nem láttam benne. A zöldterület egyszerűen derékig-érő furcsa lándzsásvégű növényekkel volt tele.
Egy gyönyörű, díszesen faragott székelykapu volt a ház ékessége, amely szintén két részből állt: egy nagykapu az állatoknak és a szekereknek, és egy kisebb oldalajtó az embereknek. Ugyanúgy, mint az összes többi háznál, a kiskapu mellett volt egy kispad, ahová az emberek gyakran kiültek beszélgetni és híreket cserélni, hiszen abban az időben nem volt telefon, de még vezetékes rádió sem. A hírek szájról szájra terjedtek.
A ház előtt vezetett el a főút, amolyan igazi falusi poros út, ami esős időben pillanatok alatt vendégmarasztaló sártengerré változott. De szárazon sem volt jobb ott botladozni a sok kerékvágta barázda között. Később megfigyelhettem, hogy hajnalonként a házakból kieresztett tehenek is ezen az úton ballagtak legelni a faluszéli mezőre.
Egy faragott tornác futott körbe a ház oldalán, arról lehetett bemenni a szobákba vagy éppen kimenni az udvarba, ami akkor hatalmasnak tűnt és mindig tele volt számomra eddig csak könyvekből, képekről ismert kisállatokkal. Először láttam tyúkot, amely kitartóan ült egész nap egy bizonyos nagy kosárban. El nem tudtam képzelni, miért nem kapirgál a többi baromfival, mígnem a házinéni óvatosan fel nem emelte a tyúk tollát és megmutatta, hogy a tyúk most kotlik, vagyis melegíti azokat a tojásokat, amin ül. Ezekből néhány nap múlva ragacsos, nedves kicsi szürke madárfélék bújtak elő. Néhány óra múlva a szürke élőlények kedves, sárgán világító kiscsirkékként kapirgáltak a földön. Az első ijedtségre azonban azonnal visszabújtak a tyúkanyó szárnyai alá.
A házinéni látva, hogy félek ezektől a kisállatoktól, egyszerűen a tenyerembe tett egy szintén sárga színű, laposabb csőrű, vékony hangon hápogó kis lényt, egy újszülött kiskacsát. A kiskacsa jobban félt tőlem, mint én tőle, mert a pici szíve rettenetes gyorsan dobogott. Megsimogattam a kis testét, majd óvatosan letettem a földre. A kiskacsa mókás fenékrázással egy perc alatt elkacsázott a testvérei felé. Időnként borzasztó rikácsolás hallatszott az udvarból, akkor fújta fel tollait, borzolta fel önmagát a két pulyka, amelyek nemcsak csúnyák voltak, hanem soha nem láttam őket békésen járni-kelni az udvarban. Mintha állandóan meg lennének sértve, visszataszítóan durrogtak minden kicsiségért.
És a libák! Azoktól féltem is, ahogy elnyújtott nyakkal sziszegtek felém. Ha nem vigyáztam, még meg is csíptek! Az udvar egyik sarkában volt egy galambdúc is, amolyan gólyalábon álló kis házikó a magasban, sok-sok lyukkal az oldalán - azon jártak ki meg be a galambok. Az állandó burukkolásuk eleinte nagyon zavart.

Délben mindenütt sziesztát tartottak, vagyis minden üzlet bezárt és mindenki hazament aludni. Ez aztán végképp szokatlan volt nekünk: ebéd után aludni? Hiszen nálunk csak a kisgyerekek szoktak délben aludni! De nagymamánál is ez volt a rend, és amikor ő már szundikált - mi szép csendben kisettenkedtünk a baromfiudvarba és siettünk le a fából épített kertvégi pajtához. A délutáni nap átsütött a deszkák között, csudafények játszottak odabent, rézsútos pászmákat rajzoltak a levegőbe és a pajta padlójára. A háziak a szénát szárították a padláson és az állatok alá kerülő szalmát is ott raktározták. Mi felmásztunk a pajta padlására, mert jó volt az illatos széna között feküdni, bár néhol a hegyes szalma szúrta az oldalunkat, de a különleges fényjáték miatt kibírtuk. Innen lestük, ahogyan a porszemek a sugarakban táncoltak. Ha meguntuk a látványt, akkor kilógtunk innen, és az élesen karcoló kukoricalevelek és a nyálkásan szúrós napraforgók mezőjén keresztül a legkedvesebb, de leginkább tiltott helyünkre: a kertek aljában futó patakhoz szöktünk le.
A meleg nyárban shortban, egy szál trikóban jártunk, és "Krisztus papucsot" hordtunk. Ez nem túl szép, de igen praktikus szandál volt: lapos gumitalppal, rajta bőrpántokkal és egy oldalcsattal. No ezzel a szandállal aztán árkon bokron át lehetett menni, nem kellett félnünk, hogy egy törött üvegdarab vagy cserép felvágja a talpunkat. Ezért is tudtunk a térdig érő vízben tapicskolva felszabadultan sétálni, különböző fényes köveket keresni. Ezek aztán megszáradva sajnos közönséges, matt kavicsok lettek. De a felfedezés izgalma a miénk volt. A patakból igyekeztünk mindent kimenteni. Így amikor egy cicát láttunk sodródni a vízen, akkor azonnal készek voltunk mentőakcióba lépni. Óvatosan, a kifogott állatot lefektettük a fűre. A cica azonban nem mozdult. Hirtelen megértettem: ez egy más állapot. Igen, a cica nem él, a cica halott. Elsírtam magam, mert mindeddig csak puha, meleg, doromboló cicákkal volt kapcsolatom. Rádöbbentem, hogy ez most valami egészen más. Ő már nem egy cica volt, hanem egy halott állat. Megfogtam a merev kis testét és betettem egy nagylevelű bokor aljába. A halál is új volt nekem.

A patak túloldalán egy nagy mezőn tehenek legeltek. Közöttük jellegzetesen lefelé kanyarodó, nagy erős szarvakkal fekete bivalyok álldogáltak mozdulatlanul. Kíváncsian, barátkozóan sétáltam közöttük, kivételesen egy bő, a délutáni szélben libegő-lengő szoknyában. Gyönyörködtem a tehenek meleg barna szemeiben, és elismeréssel figyeltem, milyen ügyesen kanyarítják le vastag, rózsaszín nyelvükkel a füvet, majd jóllakva békésen elterülve kérődznek. Egyszer csak az egyik hatalmas fekete bivaly elindult felém. Igen határozottan, és egyre gyorsabban jött. Szerencsére a túlparton guggoló húgom észrevette a támadásra készülő bikát és kiabálni kezdett. Az ijedtségtől nekiiramodtam és a pataknál akkorát ugrottam, hogy rögtön a másik parton sikerült földet érnem. Ezt se hittem volna magamról!
 
Másfelé is csavarogtunk. Egyszer például a csorda nyomát követve a falu másik végéig gyalogoltunk. Itt nem teheneket, hanem lovakat láttuk ballagni a falunk felé. Egy fiatal legény terelgette őket, vigyázott rájuk, hogy legelészés közben idegen mezőkre ne kóboroljanak. Mi csak látásból ismertük őt. De ő persze tudta, hogy "a patikus nagysága unokái vagyunk Magyarországról" és így azt is, hogy hol lakunk és melyik lovak tartoznak ahhoz a portához. Vidáman fütyörészett és amint meglátott minket, odajött hozzánk és nagy huncutul megkérdezte, hogy mi, városi lányok, tudunk-e, akarunk-e lovagolni? Egyszerre kiáltottunk a húgommal, hogy: Igen! De hát nincs is nyereg! - tettem hozzá. Semmi baj, majd ő megoldja - mondta a legény és azzal odalépett hozzám, elkapta a derekamat és feltett a lóra. Kezembe adta a ló sörényét, hogy azt fogjam gyeplőként. Rám nézett és nevetett. A "gyeplősörény" jól feszült a kezemben, a combjaimmal pedig igyekeztem erősen szorítani a ló oldalát. Elindultunk. A furcsa magasságból a világ megváltozott. Mindenki kisebb volt, mint én! Az emberek felnéztek rám, én meg kihúztam magam és mint egy királykisasszony, délcegen lovagolva tettem meg a hazafelé vezető utat. A lovak az újdonsült lovasaikkal engedelmesen baktattak hazafelé, nem zavarta őket, hogy a hátukon bizony imbolygó, kezdő lovasok ülnek, hanem annak rendje-módja szerint elindultak az udvar felé. A kiskapuban nagymama megdermedve állt, meg sem mert mozdulni, mert ő tudta azt, amit mi szerencsére nem, hogy mekkorát lehet esni egy ló hátáról. A lovak szép komótosan lépegettek a székelykapun keresztül befelé az udvarba. Mi annyira el voltunk foglalva azzal az élménnyel, hogy a falusiak előtt olyan büszkén tudunk lovagolni, hogy csak az utolsó pillanatban, reflexszerűen kaptuk el a nagykapu keresztgerendáját, mielőtt még az lefejezett volna minket. Így a kapufán lógva hagynunk kellett, hogy a lovak kimenjenek alólunk. Az a kép: hogy a két shortos pesti "leánka" lóg a székelykapun, olyan mulatságos volt, hogy nagymama hangosan felnevetett. A bámészkodó falusiak is, ezen felbátorodva nevetni kezdtek. Ezzel megtört a jég. Ettől kezdve a falu gyerekei nem tekintettek minket idegennek, és szinte naponta versenyeztek velünk, hogy melyikünk tud tovább megmaradni a székelykapun lógva.

Nagymama a patikában délelőtt is és délután is dolgozott, nem ért rá velünk foglalkozni. De nem is kellett, mert a faluban a gyerekek már nem féltek tőlünk és mi sem tőlük. Így mi "ki voltunk csapva" - ha nem is legelni -, de szabadon tölthettük az időnket, kedvünk szerint tekeregve a faluban.
Az egyik izgalmas helyért nem is kellett messzire mennünk: a patika szomszédságában volt egy nem túl magas fallal körbe vett kert. Körbejárva a kerítést felfedeztük, hogy ez nem is egy zárt terület, hanem ha jó irányból közelítünk, akkor egy kovácsoltvas kapun keresztül a plébánia kertjébe juthatunk és a kövezett úton haladva a templomot is elérhetjük. De ennél is sokkal izgalmasabbak voltak ott: óriási meggyfák, tele csábítóan érett, édes, piros gyümölcsökkel.
Huhh, de jó lenne megkóstolni! És hogyan jutunk hozzá? Fentről jött a megoldás: az ágakon ülő és a meggyet majszoló új játszótársaink biztatni kezdtek, hogy másszunk fel hozzájuk, a meggy nagyon finom érett már. Mi, akik sohase másztunk még fára, elkezdtük a létrát keresni. A gyerekek vihogni kezdtek, végül az egyik lány megsajnálta tipikus városi ügyetlenségünket és elkezdett irányítani minket: mikor hová tegyük a lábunkat. Így lépésről lépésre segített minket fel a fára. Én meg annyira belejöttem, hogy csak másztam egyre feljebb, amíg egyszer csak egy reccsenés jelezte, hogy túl vékony az ág. Lenéztem a földre és szinte megbénultam a félelemtől. Ha én ilyen magasról leesek, akkor meg is halhatok. Se kezem, se lábam nem mertem megmozdítani. Most mit csináljak? Szerencsére az egyik fiú észrevette, hogy pánikba estem és kiabált, hogy ne mozduljak, majd ő átjön és segít lemászni a fáról. Folyamatosan figyelmeztetve utasított, hogy ne mozogjak..., hogy már jön..., hogy már mászik is az én fámra... Hosszú percek következtek, minden idegszálammal a fiú utasításaira figyeltem, és ő valóban fokról fokra levezetett a biztonságos talajra. Amikor az önbizalmam valamelyest visszatért, akkor már rutinosan másztam fel. Az egyik vastag ágon egy ismerős lány ült. Amikor sikerült mellé leülnöm, akkor csak azt éreztem, hogy az ölembe szór egy marék frissen szedett meggyet. Ettől erőre kapva most már magam is elkezdtem gyümölcsöt szedni. A nagy ijedtségre bizony jól esett belakmározni a magam szedte meggyből!

A fáramászási kaland után, amíg tartott a gyümölcsérés, barátainkkal rendszeresen vissza-visszatértünk a plébániakertbe. Egyszer felfedeztem, hogy nyitva van a katolikus templom ajtaja. Óvatosan szélesebbre tárva az ajtót beléptem. A vastag falak között kellemes hűvös fogadott. Egyszerű, fehérre meszelt falú, öreg falusi templom volt. Egy-két szentképpel, gyertyával, az örökmécses lobogó lángjával. A sima ablaküvegen besütő nap megvilágította a frissen súrolt földes padló tisztaságát. A csöndemet hirtelen harangszó törte meg. Harangozás! Ilyent még én úgy sem láttam eddig és elindultam a hang forrása felé, visszafelé a kijárathoz. Amikor ugyanis belopakodtam a templomba, a kinti világ zajai után mintha mágnes vonzott volna az ihlető templomi csendbe és így nem vettem észre az oldalt feltűzött harangköteleket.

Egy idős bácsit húzta egyenletes ritmusban a lelógó harangköteleket. Én megálltam előtte, szememmel követve gyakorlott mozdulatait és közben sóvárogva gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha én is megpróbálhatnám. A bácsi befejezve a harangozást huncutul rám nézett:
- Húzza meg kisasszonka! - nyomta kezembe a kötelet, amely bizony kicsit vastagabb volt, mint a tornaórán megszokott mászókötél. Jó erősen magam felé próbáltam húzni, de a harang néma maradt. Megint megpróbáltam, de már két kézzel. A harang minden igyekezetem ellenére most se szólalt meg.
- Ez nem úgy megy ám, hogy csak rángatjuk, mint a tehen tőgyit! - szólalt meg az öreg és kedvesen átfogta a kezeimet, amelyek eltűntek erős markában. Együtt kezdtük húzni a köteleket, és egy kis idő után én is megéreztem a húzás ritmusát. A nagy harang engedelmességgel válaszolt:
- Bimm! Bamm! Bimm! Bamm!
- Kíváncsi a falura? - kérdezte tőlem a harangozó, miközben a harangköteleket helyükre felcsavarta a falra. - Na gyűjjön, megmutatom fentről.
A harangtorony falában az öreg kinyitott egy keskeny faajtót, amelyet eddig nem is vettem észre. A sötétben elkezdtünk felfelé menni a torony keskeny lépcsőin. A zárt lépcsőház állott szaga megcsapta az orrom és bizony a fejemet is alaposan be kellett húznom, hogy ne verjem be az alacsony gerendákba, ahol galambok fészkei voltak. Mindezt csaknem sötétben, mert a torony tetejéről beszűrődő fény bizony kevés volt. Az öreg csak ment előttem biztos lépésekkel, sőt hátrafordulva megkérdezte, tudom-e, hogy miért harangoznak a templomokban minden délben. Válaszomat meg sem várva folytatta:
- Minden délben Hunyadi Jankóra emlékezünk, hálából, hogy legyőzte a törökéket Nádorfehérvárnál!
Szerencsémre csakhamar felérkeztünk a harangtorony tetejére. A két nagyharang egész biztosan egyenként is többet nyomott, mint én magam, de a lélekharang nem látszott veszélyesnek. A keskeny ablaknyíláson beáradó napfény hirtelen elkápráztatott. Magasabban voltam most, mint korábban a meggyfán! De nem szédültem, csak a látvány volt szédítő. Az öreg kinyújtotta a karját és a mutatóujjával egy fehér, keskeny, kanyargó csíkra mutatott.
- Látja, az a csík, az a temetőbe vezető út. Ott jobbra a temetőkapu van és az a kicsi fehér pont a kápolna. Temetéskor addig kell harangozni, amíg a gyászmenet eléri a kaput. Akkor egy percig csönd van és amikor a pap belép a kápolnába, akkor kell meghúzni a kicsi lélekharangot! De érzéssel ám, mert különben a lélek nem találja meg az utat a mennyországba!
Búcsúzáskor váratlanul megkérdezte: van-e időm holnap?
- Temetés lesz! Jöjjön! Harangozhatunk együtt is.
Másnap izgatottan, gombóccal a gyomromban érkeztem a templomtoronyhoz. Ekkor mondta el az öreg, hogy harangozni ilyenkor fönt, a torony tetején, a harangházban kell, mert onnan az ablakból tudjuk figyelni a temetési menetet. Így is lett. Amikor az öreg jelzett, hogy a tömeg elindult a temetőbe - mindketten megkapaszkodtunk a kötelekbe. Egyik kötél - egyik kéz, másik kötél - másik kéz. Bimm-bamm, Bimm-bamm. A harangok erős zúgó hangot adtak, lassanként mindkét karom kezdett elfáradni a húzástól, a füleim csengtek-bongtak a közeli harangok zengésétől. Arra élesen emlékszem, hogy mennyire vártam, hogy átváltsunk a vékonyhangú lélekharangra. A szolgálat végén remegő lábakkal jöttem le a sötét, rozoga lépcsőkön és megkönnyebbülésig jó érzés volt, hogy végre szilárd föld van a talpam alatt. Én ugyan nem dicsekedtem nagymamának harangozó-asszisztensi szolgálatomról, de a jótékonykodásom hamar kiderült, mert hiába szólt hozzám, én a bal fülemre egy jó darabig nem hallottam semmit.

Nagyon szerettem kibontva hordani a hajam. Ha a szellő fújta, akkor igazán olyan csiklandozóan jó érzés volt, ha meg rásütött a nap, akkor bronzvörös színe szépen csillogott. Ezen a nyáron a kibontott, lengő hajam sokszor akadt be a bokrokba, tyúkól ajtajába, különösen, amikor a baromfiudvarban ismerkedtem és játszani próbáltam a különböző állatokkal. Nagymama a vacsora után rendszeresen kikefélt a hajamból egy pár beleragadt kis zöld levelet, néha egy-egy bogáncsot, vagy virágszirmot. Mindazt, ami különböző felfedező útjaimon beleragadt a hajamba. Egy este a szobájába hívott, mert a hajamról akart beszélni. Odaültem mellé az ágyra és ő elgörbült, köszvényes ujjaival egy copfot próbált fonni a hajamból.
- Gyönyörű szép Tizian vörös a hajad színe - mondta, és rögtön hozzátette: Ezért lenne kár, ha tönkre tennéd a hajad. Én úgy gondolom, tette hozzá, hogyha továbbra is szabadon hordod, akkor bizony megsértheted ezt a szép fejecskét. Tudod kislányom, a falusi élet kicsit másabb, mint a városi, többször beleakadhat a kibontott hajad valamilyen ágba, egész egyszerűen balesetet is okozhat, ha ennyire szabadon hordod.
Szinte oda sem figyeltem mit mond nagyanyám, csak az járt a fejemben, hogy "Tizian vörös haj".
Ez mit jelent?
- Mi az a Tizian vörös haj? - fordultam hozzá - mert én még ezt a nevet sosem hallottam. Rám nézett, aztán az ágya melletti üvegesszekrényből kivett egy albumot, amiben gyönyörű képek voltak és megmutatta Tizian festményeit. Ez az album nagy felfedezés volt számomra. Ettől kezdve, ha csendre vágytam, akkor újabb és újabb könyveket olvasgathattam, albumokat lapozgathattam a szobájában. Örömömre nagymama ezt megengedte, így a művészetek világában is szabadon fedezhettem fel újabb területeket.

Meleg napokon nyafogtunk, jó lenne már úszkálni, de a patakban nem lehet csak pancsolni, mert ott csak térdig ér a víz. A faluban a gyerekek azt mondták, hogy ők Szovátán, a Medve tóban fürdenek, mert abban még elsüllyedni sem lehet! Egyszer ebéd után nagymama azzal lepett meg minket, hogy "Na, akkor ma elmegyünk úszni!" Csak ezután kérdezte meg, egyáltalán tudunk-e úszni és az igenlő válaszunk után kiadta az utasítást: Vegyétek fel a fürdőruháitokat a nyáriruha alá! Felszedelőzködtünk és követtük nagymamát, aki egy előttünk teljesen ismeretlen helyre vezetett. Itt a patak nagy kanyart írt le és mindkét partját sűrű bokrok szegélyezték.
- Megérkeztünk! - mondta és elvonult az egyik bokorba, ahol bő, lenge nyáriruháját levetve, már fürdőruhában csusszant be a patakba. Rögtön elkezdett úszni. Mi is követtük őt a mély vízbe. Nem ért le a lábunk! Egy kis idő múlva nagymama a víz tetejét simogatva hirtelen lefröcskölt minket! Mi teljesen meg voltunk döbbenve a támadástól. Nagy zavarban voltunk, hogy viszonozhatjuk-e a fröcskölést. Nem mertük és kicsit zokon véve tiltakozni kezdtünk a támadása ellen.
- Jól van gyerekek! - mondta kedvesen, és elkezdett felénk úszni. Amikor a közelünkbe ért, akkor két tenyerét összenyomva egy vízsugarat spriccelt felénk, és nevetve megint lelocsolt minket. Éreztük, hogy ismét egy láthatatlan fal tűnt el. A mi szigorú nagymamánk a legnagyobb huncutságra is képesen, jókedvűen játszott velünk. Mi pedig felszabadultan nevettünk vele. Felfrissülve és kicserélve ballagtunk haza. A délutáni napfényben nagymama nedves haja is Tizian vörössé változott, a víztől gyönyörű bronzvörös árnyalatúnak láttuk. A tornácon már egy kis családként, meghitt hangulatban kanalaztuk a hideg házi aludttej és vajaskenyér vacsoránkat. Nem is figyeltünk rá, hogy nagymama eltűnt a konyhába. Mikor újra kijött a tornácra, akkor a kezében a tálcán gyönyörű poharakban a titkos receptje szerint készült csodahab díszlett. Hogy mikor csinálhatta szegény fáradt nagyanyánk ezt a sokáig tartó, kézzel kevert krémet, nem tudtuk, de éreztük, hogy szeretete szinte kézzelfoghatóan jelen van benne. Még sokáig békésen beszélgettünk semmiségekről, a tornácon hallgatva a tücsköket és az elcsendesült természet neszeit. Már a csillagok is feljöttek, amikor ágyba bújtunk, hogy újra álmodjuk kalandjainkat, élményeinket és váratlanul megtalált Nagymamánkat.

Vannak emberek, akik nehezen tudják szavakkal kifejezni szeretetüket a másik ember iránt. A mi nagymamánk szinte soha nem szólt hozzánk, csak mindig csinált valamit. Ez kicsit fájt, mert jó lett volna összebújni és hallgatni az ő történeteit, megkérdezni neki milyen frizurája volt kislánykorában, milyen ruhában szeretett lenni, vagy csak úgy összeölelkezve csendben együtt lenni. Próbáltam egy-egy finom ebéd után megsimogatni a kezét vagy karját, este lefekvés előtt jóéjt puszit adni neki - de valahogy mindig elhúzta a kezét vagy elfordította az arcát. Amikor a mezőről vagy az erdei bóklászásunkból hazajöttünk, én mindig szedtem neki virágot és az asztalra tettem a kedvenc vázájába. Ö szinte nem is reagált rájuk, rám sem igen nézett, de azt azért észrevettem, hogy a virágcsokrot megnézve, néha egy halvány mosoly fut át az arcán. Ettől kezdve igyekeztem kis kártyákat rajzolni neki különböző virágokkal, többnyire tulipánnal, vagy gyöngyvirággal. Telt-múlt az idő és a nyár vége felé egyszer magával vitt a városba, hogy valami hivatalos papírt elintézzen. Leültetett egy padra a parkban, hogy ott várjak rá. Hamarosan jött is és meglepetésemre, egyetlen szó nélkül a kezembe adott egy szépen becsomagolt nagy dobozt. "Ez a tiéd kislányom" - szólalt meg és életemben először éreztem az arcomon, ahogy kezével gyengéden megsimogatott. "Köszönöm a kártyáidat, a világ legszebb könyvjelzői az enyémek! Ezt meg kell ünnepelnünk!" - mondta és karomat megfogva elindultunk a cukrászdába, ahol nem is éreztem milyen ízűt, de az életem legfinomabb fagyiját ettem meg - kettesben az én nagymamámmal.

A nyár elején még kíváncsi voltam, milyen lenne, ha leengedné a haját, amelyet mindig az arca körül feltűzve hordott. Milyen lenne, ha többet beszélgetne, nevetne. De ő még csak nem is mosolygott... Később már észrevettem, hogyha látta, hogy figyelek, akkor szívesen és élvezetesen magyarázott. Néha érdekes dolgokra tanított, de soha nem csevegett vagy fecsegett. Hálás voltam, hogy megengedte, hogy használjam a könyvtárát, később meghatódva fedeztem fel könyveiben virágos kis kártyáimat. Így találtam rá a Madame Curie életéről szóló könyvre is. Ahogy olvastam, egyszerre csak azt vettem észre, hogy Madame Curie arca, küzdelmei bennem összeolvadnak a nagymamáméval.

Időnként még mindig előveszem a csipkeruhás hölgy fotóját, aki ezen a nyáron lett az én nagymamám. Mire emlékszem a nagymamámról? A még mindig szép arcára, sok mindent látott szemére, a mozdulatokra, ahogyan lefekvés előtt az átdolgozott nap után bekrémezi és végig dörzsöli fáradt görcsös ujjait, kezét és könyékig a karját. Aztán, arra, ahogyan ágyba bújva a kislámpa fénykörében még olvas az éjjeliszekrényre kikészített könyveiből. Őrzöm termékeny csendjeit, és azt a befelé figyelést, amely mindent látott.

 

 

Ugrás a következő alkotásra vagy vissza a tartalomjegyzékhez.

Irodalmi Rádió Netkötet Program - 2018.