CZÓBEL MINKA: MAYA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-315-1 (online)
MEK-18018

Te sem tehetsz még róla: hogy világunk
Van, létezik, oh nagy hatalmas Isten,
Teremtened kellett, s im, te teremtél
Eget, földet, - azért vagyunk mi itten.

És róla nem tehetsz, hogy létezésed
Örök, hogy elmúlhatlan lényeged,
S hogy elmúlhatlan örökkévalóság
Karjába dobtad mindenségedet.

Szép volt világod, s talán boldog is volt
Az ember rég? - de eltévelygett néped,
Elhagyták a reményt, a boldogságot
S választották a nyomort, és a vétket.

Te, a ki vagy, Te, a kit mind imádunk,
Bocsásd, bocsásd meg életűnket nékünk!
Bocsásd, bocsásd meg oh hatalmas Isten
Hogy szenvedünk, hogy vétkezünk, hogy élünk!

Hallgat minden, hallgat minden
Csak a nagy Pán ébred.
A lég oly tiszta, oly napsugaras,
Hogy szinte szürke lesz a kék,
Világos ég,
Túláradó fénytől, sugártól.
Ég lapjáról leválva
Szűrkés, kékes homályba',
Óriás nyárfák ingó, csipkés koronája.

Itt, ott, mint egy éles hang
Elnyomott orgona zúgásban
Fel-fel kiált a szinharmoniából
Egy fiatal fa izzó, sárgás zöldje.

Bogarak zsongása
Fenn akad a légben,
Illattól sürű légben.
A jázmin, a rezeda illata
Terjed.
Átfogják a virágok
Lelküknek forró párájával
Minden bokornak egyes levelét.

Mesés, fehér, nagy gondolatok szállnak
Csodálatos piros virágok
Csillogó, égő kelyheikből
Fel-fel a légbe,
A bokrok árnyas, zöldes hűvösébe.

Ott, ott a nagy Pán!
Elsikló, kékes levél árnyak
Tévednek, játszodoznak
Felcsillanó, nevető isteni
Állat-szemén.

Szent Bodhi fa!
Nyugalmat, bölcsességet ád.
S ki alatta űl - már nem nevezik "Pánnak",
Egy fehér bőlcs
Szeme sem zöldes tűz már
De egy gyémánt-szin, fehér csillag.

Nem nézhetek fényes tűzébe
Mert megvakít. -
De közelébe'
Érzem
A bölcsesség titokteljes homályát:
A vágytalan, a teljes boldogságot!

Kopár temetőben,
Vad éjszaki szélben,
Virágot kerestem
Hideg havas télben.

Fösvények a holtak,
Szegény ez a kertem,
Csak elszáradt dudvát
Zörgő kórót leltem.

Asztalomra tettem
Tarka zöld cserépbe, -
Mellettük ibolyák
Sötét selymes kékje.

Üvegházban nyiltak,
Melegen teleltek
Halvány kóró mellett
De jó helyet leltek. -

Illatos virúlás
Szép csendes enyészet:
Édes szülő anyjuk
Az egy, nagy, természet.

Oh emberek! hiába törtök életemre,
Halhatatlan vagyok!
Lakásom a föld, az ég, minden csillag,
A végtelen határtalan határa.

Gyűlöltök, jól tudom,
Mert testetek, s lelketek durva szövetét
Fájón érinti lényemnek sugárja.

Imádnak egyesek, de ezek is szenvednek,
Mert el nem érhet,
Csak tiszta lélek,
Egy hang, egy ének,
Virág illatja
A sziv legfehérebb, legszűzebb gondolatja.

Ki salakkal szivében, szemembe néz,
Tüzembe vész,
Elég, elporlad menthetetlenül.

S mert úgy szeretitek a salakot
Ezért fordúltatok
A "Haszon Démona" felé.
De emberek,
Hisz' nem lehet!
Ő gyengébb nálam.

Tartózkodásom volt hajdanta rég
A vad szűz rengeteg, -
Kivágtátok, - haszonra,
És hogy dölt romba
Reményetek:

Hasznot nem hajtott a kopár föld,
De szép lett újra,
Bozót felverte,
Éretlen fanyar zöld,
Halvány kalászok ingadoztak
Az elfakúlt talaj felett.

Szárnyam érintése alatt
Kiszinesednek úndok gyárfalak,
Rettentő kémények magaslatából
Leszáll a fűstös pára
Utczák hosszú sorára,
Megtelíti a város minden részét
Halált-hozó, betegség-terhelt léggel.
De ismét szép
A józan sivár kép
Ez ingó, vörös-lilaszin homályban.

Lehordtátok templomok tornyait,
Gyárkéményt raktatok helyébe. -
Csak nektek kár, de engem el nem üztök.

Lakásom volt hajdan az ember teste
Arányban, szinben szép,
Kiváló ép,
De ti elnyomtátok örökre
Betegség-, bűnnel, ferde öltözékkel.
S még sem lehet -
Nézd e szemet
Hogy ég, hogy ég,
Mi szép, mi szép!
Mert össze szedte, mind, fájó tüzébe
Az elkinzott, nagy, ős harmóniát.

S legfőbb szentélyem volt az ember lelke:
Ujra születtem minden gondolatban,
Minden érzésre szárnyam ujra nőtt.
Hatalmassá tevém a földi embert,
Hatalmas volt, hatalmas, szép, és boldog.

De im, a Haszon démona szólt hozzá:
"Imádj engem, s hatalmasabbá teszlek!"
S a gyönge ember meghajlott előtte
Csókolta a szörnyeteg ércz-kezét.
S most vonja, vonja, fuldokolva, lassan
Elképedt arczczal, kiszáradt lélekkel
Molochnak nehéz, szörnyű rabigáját.

Még vissza, vissza fordúl néhány hívem,
Keresnek vágygyal, őrűlt szenvedélylyel
S ha nem találnak, - néma fájdalmukban
Leborúlnak, komor ikertestvérem
A "Rút" borzalmas nagysága elött.

Oh emberek, hát nem látjátok még se
Hogy mindhiába törtök életemre?
Megtestesülök ismét ujra, ujra
Csak ti szenvedtek száz halálos sebtől
Ha ellenem őrűlt fegyvert ragadtok.
Mert én vagyok: a tisztaság, a béke,
A halhatatlan, fényes, örök Eszmény!"

Világosodni kezd a fehér hajnal,
Hamvas párák szűrkés aranyba fonják
A földfeletti, hűs, ember-lehelte,
Hullámzó, fátyolos ködréteget

Egy angyal hosszú arany-fehér szárnya
Siklott el hangtalanúl a homályba,
Hidak, folyók, kertek, házak, vad erdők
Temetők, legelők, város felett.

Hó pelyhet fogni lázas kézzel.
Egekbe nézni ember-észszel,
Elszállni kóbor fellegekkel,
Reméllni, várni, minden reggel. -

De hogy ha rá nő alkony árnya
Éjt-váró hallgatag világra:
"Mi volt ez mind?" hiába kérded.
Felelhetsz tán: "hisz' ez az élet"!

Orgona hanggal hangzik az ének,
Ünneplik napját Megváltónk
Mennybemenetelének.

Ott térdel a nép
Sürűn egymás mellett:
Durva szövetü földi alakok
Terjesztik a köznapiság lehét.
Minden szívben sajátos kicsinyes gondok:
Az önzés, a vétek. -
Közöttük téved,
Az őrület sötétlő árnya,
Anyagiasság durva homálya.

Növendék lányok szines ruhákban,
Fejecskéjükben: hiúság gondja,
Érzésűk: "kényelmetlen"
Czifra, szokatlan, új öltözetben.

Amott egy sorban hetyke legények:
Kihívó szemek felvillanása.
Még most is? - Itten?
- Hisz' jó az Isten! -
Öreges asszonyok.
- Hosszú az élet -
De minek éltek?
Szivűkben még mindig az anyag hatalma
Mely egyre csalja
A földi embert
Vágyról vágyra,
S nem nyujt nyugalmat, és nem nyujt élvet.

De im, a sok lehajtott fej felett
Kitárt nagy templom ajtón
Beolvad, beözönlik
A forró, arany déli fény.
Tömjén-felhőkön szállva
Napfény, s égő viasz-gyertyák sugárja
Arany fátyolt szőtt, mely ott lebeg
A sötétlő fejek felett.

S a fátyolon túl, egy más rétegen,
Magasztos-édesen,
Elszálló hanghullámok:
Az orgona mély, zúgó hangja.

Keresztül tör most rajta
Fényes sugárként
Az oltár felöl felhangzó szó:
Sursum corda!

E szóba füződik most minden eszmény
Mely mint fehér vágy, tiszta gondolat
Ott lenn fakadt
A sötétlő szivekben:

A szeretet egy-egy csilláma
A hit a lelkesülés, a remény.
Felszáll e szóval, mint kúszó növény
Sugár fa ágán
Hogy nő, hogy terjed!

Már áttöré a templom boltivét
Már ottan száll
Napsugaras, kék, forró nyári égen,
Mint egy hatalmas nagy madár.

Ha érzésed, ha vágyad van
Temesd el hűs magányba,
Megfejthetlen titok marad
A boldogság talánya.
Hiába üzöd - elvonúl
Csalóka, szűrke ködbe,
S te tőle távol elmaradsz
Örökre, mindörökre.

Ha életed reménytelen
Ha többé már nem kérded:
A holnap, a titkos jövő
Még mit tehetne érted?

Ne gondold, hogy nyugalmat lelsz,
Hisz' életedhez kötve
A föld röge, a föld pora,
Örökre, mindörökre.

De csendesen, csak csendesen,
Egy távol fényre várunk,
Ez örök éjjelünk talán?
Vagy örök napsugárunk?
Egy fehér fátyol szállt le rád,
Szemed már el van födve -
Pihenhetsz édes-csendesen
Örökre, mindörökre.

Emberélet! Feltünik itt-ott egy alakja
Templomban, vásártéren, magányos utakon, mezőn,
Imádkozik ez, szánt amaz, ez szenvedő beteg,
Az már nyugszik virágos terítőn.

Feltűnik itt-ott egy jelenség,
De létének csak egy-egy perczét láthatom,
Lelkűknek legmélyére nem tekinthetek
Éltüknek lánczolatját kezdettől végig nem kisérhetem.

Nem láthatom: testük miként szövödik
Napról napra ujult alakba át,
Nem tudhatom: kinek mikor, hol vége?
Hol szakad az örök nagy mindenségbe?

Csodás vagy emberélet! Folyamhoz hasonló.
Mely viztömegjét magával ragadja
Milliárdnyi cseppben,
S itt-ott felszinre kerül
Örök törvényű véletlenségből
Egy-egy megfénylő habja.

Álltam folyamnál fehér holdvilágban
Ködös párákon csillogott keresztül
A viz aczélja
Fehér fényesen,
S folyt a folyam tovább öröklét véghetetlen tengerébe.

Álltam folyamnál napsugaras délben,
Arany lett habja, szines fényes mélye,
Selymes tömegje át és át ragyogva;
Szivárvány szinek játszadoztak benne

A zöld, a kék,
Viola szinű árnyalat.
Napsugarakból szőtt arany háló alatt.
S folyt a folyam tovább öröklét véghetetlen tengerébe.

Álltam folyamnál bőszült zivatarban,
Zuhogva ontá iszap-terhelt habját
Öröklét véghetetlen tengerébe.

És ismét álltam ezüstös folyamnál,
Lassan simúlt el felcsillámló habja
Illattól terhes esti lég alatt.
Lassan simúlt el milliárdnyi cseppje,
Megfénylett itt-ott a hullámok széle,
Megszéditett az örökkévalóság
Emberfeletti fényes gondolatja:

E milliárdnyi cseppből egy se vész el,
Megy az örök tengerbe, - vissza jön majd
Felhőknek szárnyán,
Ködfátyol páráján.

Ki tudja?
Ezt a csepet mely most fényesen
Szemembe csillan, nem nézte-e régen
E helyen épen
Egy hozzám hasonló élő ember
Sok ezred év előtt lehúnyt szemével?

Az egy, hatalmas, végtelen nagy Isten
Lebeg a végnélküli Nirvanában
Elszenderül - a nagy, kimondhatatlan
Kétségbeejtő magasztos magányban.

Elszenderül, - és teremtő erővel
Álmában megteremti most az álmot,
Megálmodja magát, eget és földet
Meg az egész, nagy, végtelen világot

Oly mélységes, hatalmas lett az álma,
Hogy mind, e változandó álomképek
Folytatva, az örök nagy Isten álmát
Azt álmodják: hogy léteznek, hogy élnek,

Az Isten álma szép, magasztos, tiszta,
De bele folyt a nagy harmoniába
Elferditőn, zavartan, visszatetszőn
A sok teremtett álomképek álma.

Hová fejlődik még e vad zavargás?
Ilyen alakban meddig tart még itten
Az árnyak képződése, szétfolyása?
Mikor ébred már fel az öreg Isten?

Megmozdúl a föld, nő az élet!
A világ uj tavaszra éled,
Szétfoszlik a hólepte álom
Mindent befénylő napsugáron.
Kizöldül száraz ágak vége,
Aranyfehérség távol égbe'
Sirhantokról a hó leolvad.
Virulni fog már minden holnap.
Virúlni - s te aggódva nézed:
E virulásból mi a részed?
Létörömben úszó világba'
Mi örökséged? néked szánva?

Mi? - Minden! - hisz' egy vagy a léttel
Az örök boldog mindenséggel.
Ha lázza szived által járja,
Hisz' ez is csak az élet árja!
Félsz, hogy oda vagy mindörökre
Föld porladó rögéhez kötve.
Hát nem tudod, boldogtalan:
A föld is csak az égbe van!

Egy nagy madár ijedve felsívit;
Buddha kinyujtja felém karjait,
Jóságosan szól a kegyelmes Isten:
"A boldogságot mért kerested itten?
Amott a nagy Pán tűzrózsákat ád,
De ti nem hallhatjátok már szavát,
Dala elhangzott csöndes erdő-mélyen,
Befúlt öldöklő hideg szenvedélyben.
És ő maga? - Únottan, visszavetve
Magányosan tengődik, elfeledve.

Én? - oh én még sokáig várhatok!
Elöttem elmúlnak holdak, napok.
Megláthatod - mögöttem, ottan, távol -
A boldogság csak az a fehér fátyol.
Jösz?"
"Mennék de hisz' mind utamban áll
A vak sötétség, réműlet, halál,
Tátongó örvény."
Kézen fog szeliden
Fehér alak: "Majd elvezetlek híven!"
Szól Megváltónk.

Világos napvilágban fénylettek a képek,
Beözönlött a nép,
Beszéltek erről-arról,
De érzés, gondolat, csak kevés volt a szóban.

A "képek lelkei" félénken, meg nem értve
Húzodtak vissza
Aranyos keretek mögé.
- Mert minden egyes képnek lelke van -
Csak mint az embereknek:
Haszonleső, hivalgó lélek ez,
Amaz müvészi, öntudatlan
Ez minden napsugárra változó,
Hol elborúl, hol felderűl,
Ez szól mindenkihez.
Az, elzárkozott, néma,
Csak akkor éled
Ha rokon-lélek
Közelét érzi.

Mondják: kép el nem éri a természetet.
Hát nem természet remek alkotása
A művész-szellem?

Lehanyatlott a nap.
Villanyos lámpák lénye árad
Termek hosszú során.
Még mindig az az értelmetlen zsongás:
Jönnek az emberek
Sok aranyos keret
Csillog-villog
De a képek még némák, némák mindig.

Kitolong a népség
A villanyfény kialszik,
S termek hosszú során
Csend, néma éjji csend.

Előbb sötétség - aztán lassan, lassan
A homályos-zöldes üvegtetőn
Fátyolosan fehéren beszürődik
A hold világa.

Ébrednek mind a képek.
Bár alakjuk a bizonytalan fénynél
Határozatlan, alig látható.
Elmosva rajzuk, körvonaluk,
De lelkük ébred
Ez, ez az élet:

Hajlongó nőalak ott, vissza kapja
Öntudatlan, kéjes mozdulatát
Él, él a test, s a lélek benne,
Átvilágitja a finom puha bőrnek sejtjeit,
Szempillák fátyola alatt fénylő szemet.

Gyümölcsös kertbe özönével szállnak
A napsugarak vissza,
Minden ágról
Hull lágy-leveles, illatos virág
S a tüzes-zöld gyepen
Világos kék ruhákban
Gyermekek.

Sötét háttérről csendesen kiválnak
Sejtelmes, rémes alakok.
Ezek is élnek,
De hol? nem e földön, rejtelmes idegen világból
Hozta őket a művész haza járó szelleme,
A halál árnyából
Az élet széléről,
Képzelmünk túlvilági fényes csillagáról.

Mellettük egy más képen
Álmatag nyári nyugalomban
A föld, az élet édes boldogsága:
Boldog legelő állatok.

Amott egy nagy kép kinos vergődése:
Élni vágyna
Hiába, hiába!
Hideg volt a mester szive, keze,
Midőn ezt festé.
Kigondolta ez óriási képet,
De nem adott éltet
Értelme nincs szineknek vonalaknak.
Szegény kép, mely már halva született
Hiába sirja vissza, az adós maradt, nem-lett életet.

Mellette, ez már él:
Goromba szenvedély
Éli a köznapiság, vihogó undok életét.

De ott, ott, most a holdvilág
Egy képet csókol, beözönli
Ezüstös égi fénynyel.
Szól hozzá édesen:
"Te, te egyedül vagy itt rokon velem
Te tiszta égi sugár,
Melyet egy földi ember, földi módra
Láthatóvá tett minden földi szemnek!"
Csak kicsiny vázlat: vásártér darabja,
Vonalak, szinek, mint más képen is,
És még is, még is,
Titokteljes nagy isteni erő
A megfoghatatlan, a kimondhatatlan
Itt, szemünk láttára.
Mi?
Ha ki tudnánk mondani!
"Művészinek" nevezzük úgy, köznyelven,
Mert más szót eddig nem találtak rá.

A holdsugár elsiklott régen
Hideg szürkés hajnali fényben
Várják a képes termek hajnal hasadtát, nap feljöttét.

Az ég alján alkony-sötétben,
Felcsillanó, kialvó fényben,
Libeg-lobog villámok szárnya.

Vasut töltésen ember árnya,
Halad, megy, tétovázó lépttel
Bizonytalan-fáradtan lépdel.
Mellette nyugtalan-lebegve
Egy fehér szárnyú halvány lepke.
Ez is haladna, - vissza késve
Villámszerű lesz röpkedése.
Inog, lebeg, függ a viharban
Növekvő, nyári zivatarban.

Az ember csak megy tétovázva,
- Sárgás sugár egy távol házba, -
Reménykedőn nézi a mécset:
Eléri még? - nem, már elkésett.
Az első sürü cseppek hullnak,
Villanyos illatok simúlnak
A légben el, a földön széjjel,
Oly izgatott, rezgő az éjjel.

Délről egy forró szélroham -
A láthatár oly nyugtalan
Villámok mind sürübben égve,
Libeg-lobognak távol éjbe'.

Elhullámzó fényből kiválnak
Sötét, nyugodt hatalmas árnyak:
Faóriások koronája,
Támpont e villámló homályba'.
Sötét tömegjük kőrvonala,
Oly mozdulatlan a viharba,
Szilárd, határozott, kemény,
Körülte úszik, nő a fény.

Az ember csak megy, s száll a lepke,
Mind fáradtabban, visszavetve,
A fény, s az árny mind egybe olvad.

Hol van a tegnap? hol a holnap?
Hol van a lepke? már nem látom.
S az ember? - hát ez mind csak álom?
Elkésett, vagy már elhaladt?
Vagy már pihen fedél alatt?

A fák még tisztábban kiválnak,
Sürűbbek, zordabbak az árnyak,
A fény most élesebb, nagyobb,
Mi volt? -
A villám lecsapott.

(Ragyogó reggel. Görög tájkép. Az átlátszó kék tenger felett sziklapart, fényes, sötét levelű babérok, s hamvas ezüstös olajfákkal. Kék ég lapjától leválva egy páros márvány templom vakitó fehérsége.)

A föld kicsiny volt néki. Forró vágya
A naphoz vitte. - Nem volt hozzá szárnya!
Csak ismét vissza hullott sáros földre,
Megcsúfoltan, szétzúzva, összetörve.

(Négy órakor délután. Városi mulató hely. Józan sívár napfény. A harmat nélküli, lankadt, de buja zöld gyepen étel kosarak, maradékok, törött boros és sörös üvegek. Egy keringő leverően-vig hangja hallatszik. Kirándúlók serege. Széles zsíros arczok, önelégedett ravaszos mosolylyal. Mind fáradt, s kissé részeg, de egy se mámoros.

Ki földön jár, az óvatosan járjon.
Az égre nézni rossz, nem jó az álom,
Leghasznosabb a józan szürke élet,
Lidércz-tüzek a csillogó eszmények.

Aranyban úszó alkonyat. Egy hegyen. A napimádók serege. Fehér köntösökben, kitárt karokkal fordulnak a bucsúzó nap felé. Alakjaikat elözönlik a fényhullámok. Mindenik arczán mélységes áhitat, s némelyek szemében a teljes boldogság extásísa.

Hát tudjátok ti mi a fény, az álom?
Boldog halandó egy volt e világon.
Ha összetörte irigyen a végzet!?
A napba mégis közelebbről nézett.

Istenem! oly sokan a haláltól félnek! -
Engemet elkábit ez a tenger élet,
Hiszen nincsen halál a nagy mindenségbe',
Csak élet, csak élet, - nincs kezdete, vége.

A régi istenek feltámadnak sorban:
Pán sípja megszólal zöldellő bokorban,
Buddha nagy madara széjjel bontva szárnyát
Beútazza, földek, s tenger pusztaságát.
Szétfoszlanak, jöttén az Isten fiának,
Sirokat környező, megsürűdött árnyak,
Feltámad porából a test és a lélek,
Győzedelmeskedik a nagy, örök élet.

S éjjelente leszáll hozzánk, rezgő fénybe'
Kiégett csillagok tévedező fénye.
Kiégett a csillag. -
Hát az ürt nem járja
Fényeskedő lelke, széthintett sugárja?

S mi téves gondolat, rég letünt alakok
Rólatok azt hinni: hogy már "meghaltatok",
Hiszen még megvagytok. Szemlátható képen
Utazik fényetek a légben, az égben.

Ki tudja? a tejút valamely csillagja
Talán ép e perczben azt a súgárt kapja,
Mely Krisztus keresztjét alkonyodón érte,
S megfürdött ama szent, elhullatott vérbe'. -
Amott meg távolabb az a halvány másik:
Rajta tán Lesbia szeme tüze játszik?
S másokon, másokon, szentek - hősök hadja:
Változó földünknek mind megannyi napja.

A ma elmult napnak széjjel dobott fénye
Látom, hogy száll, repül, szét a mindenségbe,
Látom, hogy utazik csillagról csillagra,
A legtúlsó, szélső, legtávolabb napra.

Találkozik ottan rég elszállt lelkekkel,
Rég letünt időkkel a mai szép reggel,
S onnan ismét felénk vissza-vissza szállnak
Földünk légköréből eltünt fények, árnyak.

Rá nehezűlt lassan szivemre az élet.
Istenem, körültem de nagyon sötét lett!
De nem - hiszen van még lelkemnek egy álma

Jártam a sok távol idegen vidéket,
Tenger bánatomtól az ég is sötét lett.
Jártam messze, távol, ösmeretlen földön
A fű is elszáradt lábam nyomán, zöldön.
S most hogy vissza tértem, most hogy itthon vagyok,
Mintha szét szórhatnám a tenger bánatot.

Sűrübb, sötétebb lesz felettem a felleg.....
Keresek, nálamnál egy szomorúbb lelket,
Vigaszt mondok neki, - ha hallgat a szóra,
Tán az én szivem is megvigasztalódna?

Maya, rettentő diadalmas Maya!
Hányszor nyultam remegő lázas kézzel
Bűbájos könnyű fátyolod után!

El nem szíveltem tünde fényedet
Kerestem a "valót", a "lényeget"
És mit találtam: új és új csalódás,
Hisz a valóság mindig oly valótlan.

De hát hol leljem, merre hol találjam
Az igazságot, az örök szépséget?
Az eszményt mely való, s valót mely eszmény?

Zúg a havas erdő magas koronája
Éjszaki szél rajta veszett tánczát járja.
Elszáradt levelek csörögnek a szélben,
Rémek keringnek a fátyolos nagy éjben.

Ezer titokteljes, ösmeretlen hangba
Bevegyül a holtak rég elnémult hangja
Nevemen szólitnak, halkan rám nevetnek
Lágy ölébe hívnak csendes enyészetnek.

Már kézen ragadnak -
im, a tulsó végről
Lefoszlott a fátyol a nagy ködös égről.
Előbb csak egy csillag halk sugárú fénye
Majd beolvad a köd tiszta csillagfénybe.

Ezer csillag ragyog le a havas földre,
Hó alatt megmozdul jövő tavasz zöldje,
Elszállnak a holtak, ég, s föld ujra éled
- Nem, még nincs ideje -
ismét tart az élet.

Szélvész felrázott hosszú álmaimból,
Ingott a ház, s körülte fehér nyárfák
Hajlottak, hajladoztak a viharban.
Fanyar világitás siklott el itt-ott
Az éj lebegő sötétsége közt.

Oh e sötétség! hogy terjed hullámzik,
Mint egy folyam megáradt zugó habja,
Jön közelebb, felér már szivemig,
Megtölti őrült, sebes fájdalommal
Növekvő szörnyü, lázas rémülettel.

Távol, nagy elfelejtett nádasoknak
Zugása száll el hozzám a viharban.
Halk zízgés csak, de folyton nő, növekszik,
Megtölti szivem sebes fájdalommal
Növekvő szörnyü lázas réműlettel.

Ugy gondolom: ez a "jövő emléke"
Mely felszáll, mint egy hang, egy árny a multból,
Megtölti szivem sebes fájdalommal,
Növekvő szörnyű lázas rémülettel.

Egy idegen kéz gyöngéd érintése
Siklott el lágyan homlokom felett.
Ősmerem e kezet.
Nem tudom, honnan jött? az élők, vagy a holtak országából.

De érintése tiszta szeretet
Egy idegen, egy távol, földöntúli
Átlátszó tiszta édes szeretet.

Lecsendesül az ég zugó viharja
Fehérebb fényesebbre olvadtak már
Az árnyak.

S milyen talány!
Ez őrületes sebes fájdalom
E növekvő nagy lázas rémület
A boldogság maga talán?

Uj tavasz illata! - langyos, meleg a lég -
Nagy téli álomból ismét felébredék.
Kizöldül a mező szinehagyott leple
Mélyebben lélegzik anyaföldünk keble.

Eltévelygő utam temetőbe vezet:
Tavasz ébredését, érzik vajjon ezek?
Egy nyitott sirverem - öreg ember hányja.
Vajjon? - itt végződik az élet talánya?

Vége sohsem lehet - de hol folytatása?
Az öreg egykedvün csak a vermet ássa.
Mellette közelben, a temető alatt
Két növendék malacz túrja a kőfalat.

Vigan csavarodik az egyiknek farka,
Jókedvüen szét áll minden serte rajta
Társa a zöldellő mező hantján játszik
Mindkettőn az édes életöröm látszik:

Fiatal állatok öntudatlan élete -
Élet, élet, élet, a tavaszi légbe.
Temető kapuja lassan megcsikordúl,
Elsuhanó széltől sarkába megfordúl.

E váratlan hangtól a malacz megretten,
Egyszerre felvetik fejüket mindketten
Gyorsan elszaladnak tulsó mező végre
S ismét csak játszanak tavaszi napfénybe.

Bálterem!
Könnyü ruhák suhannak,
Hófehér vállak és karok
Hullámzó mozdúlatban.
Felcsillan itt egy szem, egy gyémánt-csillag ott,
Mély tüzű, nagy, piros rubintok,
Halvány selymes fehérlő gyöngysorok.
Virágok lankadó kelyhéből száll az illat,
És száll átmelegült ruhák fodrából,
Hajfürtök hálójából.
Egymást keresztül vágva ingadoznak
A zene és a fény hullámai
Kábitón, édesen.

Itt találkoztak ketten:
Fehér ruhás lány és egy karcsu férfi.
Midőn tánczközben egymáshoz simúlnak,
Két ifjú sziv sejtelmesen megdobban,
Aztán beszélnek - lelkük összeolvad
Egy pillanatban, mindig jobban, jobban.
Az ifjú még sohsem volt ilyen boldog,
Szereti a lányt sovár szerelemmel,
A lány is őt.

Mi egyszerű ez - még is -
Mért nézi oly lemondó fáradt szemmel?
Remélkednék, ha merne - hisz a lányba,
Szerelmében - de nem hihet magába.
A múlt, a múlt kisértete felébred,
Minden mit a múlt felhányt, összetépett,
Életkelyhéből ivott hosszan, mélyen,
Kifáradt ezer lanyha szenvedélyben.
Bármit tegyen, a múlt hozzá van kötve,
Már késő, késő, minden, mindörökre.

S a lány? - oly szép, oly igaz a mit érez,
Sokszor kérdezték: mért nem ment még férjhez?
Ha felveti mélységes mély szemét,
Átérezni szivének melegét.
Kedélyét tavasz-napfény lepte el
És lelke tiszta, mint a hópehely.
És végre most előtte szive álma,
Nos? -

Nem! Mert hátha a kétely megszállna!
Ez ifjú lány nem élt még, de már látott.
Nyilt szemmel nézett életet, világot.
Feltűnik most lelkében anyja arcza,
A sziv, mely megtört hosszú életharczba'.
Aztán eszébe jut egy lányalak:
Barátnője. - Fényes napsugarak
Sohsem játszodtak üdébb lény felett.
Még látja azt a súgárzó szemet,
A melylyel mondá néki: végre, végre,
Menyasszony, boldog - ma meghalna érte.
Aztán - narancsvirágos nász után
Mi jött? - Egy únott otthon, sziv-magány.

A lányban ébred minden a mit látott:
"Jaj, nem azt a szörnyű narancsvirágot!"
S az ifjú szó nélkül mindent megértett!
"Te szép, te szent, nem - sohsem adom néked!"

Egymás mellett ülnek még, de már érzik,
A kétely lelküket mikép sodorja
Egymástól el: - Hullámzó tenger tükrén
Egymástól elsikló hajóknak sorja.
Közel voltak, - de hí a kékes távol,
A kedves kép elúszik, elhalad:
"Maradj! vagy én megyek veled!"
"Nem érted?
"Maradnom nem lehet, vagy nem szabad!"

Az ifjú szomorúan néz a lányra,
Egy búcsúcsók lett szemüknek sugárja,
Érzik: egy boldog életpillanatnak
Sajgó emlékezet, keserv az ára.

Egymásra néznek hosszan, önfeledten,
- Már kiki mással beszélget, nevet -
Tánczolnak mindaketten.

Van egy szép szeretőd, van jó édes anyád,
Vágygyal, szerelemmel sokan néznek reád,
Mégis, csak egyedül én szeretlek, érted?
Nem teheti senki mit én teszek érted.

(Egy Kaïn utód, a Baudelaire fajtájából. Előbb értelmetlenül hallgat, azután szeme felmelegszik, mint egy nem remélt, nem várt boldogságtól. Kitárja karját.)

Szeretsz? te szép, te szent! -
- "Űld az örök álom! -
Jer! tán csókjaidban végre megtalálom?

Csókot kérj "amattól." -
Nem tudod? Ha ajkad
Most ajkamhoz érne, örökre elhallgat
Szivedben, szivemben az a bűvös ének,
Csak salakja marad egy végső reménynek.

Mások szerethetik szép szavad beszédjét,
Szemed ragyogását, igézetes kékjét.
Ezeket megúntad. - Szived azért hallgat,
Mert csak ezt szerették, egyedűl ezt rajtad.
Szivedre szerelmet ha rá erőltettél,
Minden ölelésre magányosabb lettél.

De oda, hol lelked borús álom-szárnya
A végtelenséget magánosan járja,
Oda szállok véled, mert hozzám van kötve
Szived minden szála, hozzám, mindörökre.
Enyém vagy! fogva tart sejtelmes igézet,
Bár alig hogy szemed a szemembe nézett.
Szerelmünknek nem lesz reménye, sem vágya,
Látod! ezért örök álmunk boldogsága.

Összefűz egy örök, lángoló szerelem,
Mert lelkednek lelkét: álmodat szeretem!

Hogy mért hervadnak a virágok? -
Ne kivánj többet, mint egy álmot,
Az álom élet édessége:
A boldogság, a csend, a béke.

Hogy mért magányos minden lélek? -
Szived álmát ki érthetné meg!.....
Mit láthatnál az izzó napban??
Örök, szent, a változhatatlan.

Szellőre megmozdúl a lég is. -
Te élsz, s boldog vagy még is, még is,
Hisz' elkisér fanyar magányba
Lelked átlátszó, fehér álma.

Imádlak téged eszmények eszménye,
Ki alkotóan létre hoztad éltem,
Ki rettentő-kegyelmesen megadtad
Az öntudatot, melyet sohsem kértem!

Nem lázadok fel a meglévő ellen,
Nem mondom: hogy az élet kín és átok.
Van, a mi van, mert hogy lehetne máskép?
Teremtél, és - én Néked megbocsátok.

Nincs közöm e földhöz - messze útra készen -
Érzem, nemsokára elhagyom egészen;
Nincs földi szerelmem, nincsen földi vágyam,
Titkos kezek vetik már halottas ágyam.

A nagy, csöndes éjben fehér pelyhek húllnak,
Puha hó fedi el emlékét a múltnak.
Szállnak, lelkemben is, fehér gondolatok,
A nagy havas éjben ismét "itthon" vagyok.

Éltem? nem éltem-e? - Mi is ez az élet,
Mely észrevétlenül álmok közé téved?
Szines volt az álom - beletisztúlt képe
A nagy, véghetetlen, örök fehérségbe.

Ki látja e viharzó képet?
Az utakon zavargó népek
Menekülnének - hova? - távol -
Nem menekülnek a haláltól!
Őket itt, ott, mindenhol várja. -
Hervadt mezőket szélvész járja.
Röpiti a mezők felett
A sok elszáradt levelet.
Fanyar világitás az égben,
Most elsivít hullámzó légben
A borzalom kisértet-hangja:
Ódon torony repedt harangja.

Előbb a hang gyöngéd, kevés,
Összhangzatlan csilingelés.
Majd hozzá zúgnak hosszan, mélyen,
Kitört megrázó szenvedélyben
Szivet átjáró tépő hangok:
Rég elpattant, nagy vészharangok.

Ki húzza, húzza oly erővel?
Daczol a széllel, vad idővel,
A torony kőfalától fedve,
Körülte csapdos szürke leple,
Harangozó-rém ottan áll:
Fehér csontváz, örök halál.
És lenn a nép zavarva tódúl,
Megréműlt a harangozótól.
Most csapnak a kőhidon át,
Hol biztonság? Talán tovább?
Nem használ semmi - száll a hang,
Velőtrázón zúg a harang:
Ragály, betegség, álom, béke
Száll tördelt hangján fenn a légbe.

A hidon át miért kerültök?
Hisz e hangtól nem menekültök!
Oh emberek, hát nem tudjátok:
E hanggal szűnik élet-átok.
Kérlelhetlen örök kegyelme
A természetnek, hangot lelve
Harangzúgásban száll felettünk -
Már mindent, mindent elfeledtünk.
Már minden szenvedésnek vége.
Sivító szél
Csörgő levél
Elmúló, elviharzó szenvedély
És aztán:
Csend, vigasz, halálos béke.

Illatot csókoltam, virágot szerettem,
Az életálomból még fel sem ébredtem.

S mostan már itt vagyok, a szép "másvilágon",
- A multhoz hasonló, csak fényesebb álom. -

Ugyanaz, ugyanaz, csak tisztább a "lényeg"
Kevesebb az árnya, több fénye a fénynek.

Hajdan ember voltam, most már angyal leszek,
Illatot csókolok, virágot szeretek.

Magas kereszten a város felett,
Haldokló szent, a Megváltó lebeg,
Bénúlt idegzetén megszűnt a kín,
Túl van a szenvedés határain.
Keresztje ágain csapdosva száll
Egy nagy sötét tollú holló madár.
Megváltónk homlokát érinti szárnya
Reá borúl a gyászos tollak árnya.

Tavasz-vihar kél a nagy távol égbe,
Ólomszín felhők szállnak rongyra tépve,
De a zavargó, vad felhők alatt
Elsiklanak az esti sugarak.
Ott lenn a napfény lám mi szépen terjed!
Fehér virágos, nagy gyümölcsös kertek
Selyemzöld fű, zománczos rét felett
Hullámzik, duzzad, nő a kikelet.
Tüzet szór a nap lángoló sugárja
Az ódon város fényes templomára.
Krisztus szeme most a városra téved,
Utczáin látja azt a tenger népet:
Hogy álmodják ama zavargó álmot,
Hogy üldik a nem-lévő boldogságot,
Hogy tolakodnak az egymás helyére:
És ezekért folyt áldozatként vére!

Szivébe vág most az Isten fiának
Mély szánalom, részvét, testvéri bánat:
"Atyám, atyám bocsásd meg, bármit tesznek!
"Hiszen nem tudják, hogy mit cselekesznek!
"Mely most szivembe szállt, ez égi fény,
"Sohsem csillan meg ezeknek szemén,
"Sohsem láthatnak tündöklő nagy égbe,
"Hogy hagyjam őket az örök sötétbe?"

Most lassan lassan a Megváltó lelke
Mintha fehér szárnyakkal útra kelne,
Oly útra, mely az "ösmertnek" határa,
Melyen minden halandó egymagába
Társ nélkül megy -
Melyen túl nem marad
Sem földi vágy, sem földi gondolat.

Az alkony száll, de nő az égi fény
Megváltónk megtörő, lankadt szemén
A fény felitta lelkét, véle szálla
Máslét titkos, magasztos távolába.

Mi tartja izgalomban e zúgó tenger népet?
Halottas köntösében a Vesta szűz kilépett.
Fehér arcz, fehér fátyol az arany napsugárba'
Körűlte zúg az élet, csábitja - mindhiába.

Csak le, a sírüregbe! - nincs kegyelem, remény,
Ajkán nincs szó, csak vágyak, kitágult nagy szemén.
Még visszanéz, - még éri a napnak egy sugárja,
Legördűlő nagy kőlap már aztat is kizárja.
Most hantolnak felette, - vad borzalommal hallja,
Lehallatszik még hozzá a nyüzsgö nép moraja,
Lassan eltávolodnak - s itt egyedűl magába
Ez ifjú szűzi élet a síri vak homályba'.

Miért? hisz vétke nincsen!
Meggyülölték talán,
Mert tisztább mint a többi és büszkébb volt e lány!
Erényben, tisztaságban sohsem hisz a tömeg,
Nagyobb mert nála lenni, most ezt boszúlja meg.

A sírbolt félhomályát mécsfény ragyogja át,
Talán elalvó lángja kitart egy éjszakát?
Aztán teljes sötétség, - mely változatlanúl
A Veszta szűz szemére örökre ráborúl.

"Nem, nem!" Az életösztön hatalmasan felébred,
Daczol, ví, a halállal e bátor ifjú élet
Őrűlt vad szenvedélylyel fellázad sorsa ellen
E hősi nemzedéktől öröklött, büszke szellem,
Dúl, tép: "csak szabadúlni!" bármi legyen az ára,
Hisz' ez aczélos test még nem érett a halálra!
Gyöngéd újjával marja a sírbolt kőfalát,
A földréteg parányit sikolyja rezgi át.

Nem használ semmi, semmi, siket marad az éj.
Megbénul fáradt karja, lehűl a szenvedély.
Heves mozdulatától elhúnyt a mécs világa,
A szűz megtörve omlik keskeny halottas ágyra.
Nyilt szemmel, zúgó agygyal bebámúl a sötétbe,
Sűrűbb a lég, nyomottabb, tompább az éj sötétje,
A lány pihen nyugodtan, csak várja, várja, várja,
Halál mikor boritja sötét fátylát reája. -
Most mintha fény virradna elkáprázott szemén,
Lelkében új erővel sugárzik, nő a fény.
Feléje integetnek bódító bűvös képek,
Már túl van a "határon", oly messze már az élet.
Száll visszatarthatlan', egy idegen világba.
Kibontva csillogóan lelkének fehér szárnya,
S mit nem adhat az élet, e pillanat megadja,
Magasztos nagy nyugalma az égig felragadja.

És fenn hullámzik, zúg tovább az élet.
Habján madárdal, virágillat téved,
Színösszhangtól túlárad tünde fénye -
Száz nyugtalan vágy, gond, remény a légbe',
Virúl, fejlődik a szép kikelet.
A csendes, fehér Veszta-szűz felett.

Nyitott koporsóban ott fekszik a párja,
Csókkal édesgeti, ébreszti, - hiába.
Fellobbanó gyertya sárgás rezgő fénye
Halvány világot hint a halott felébe.
Koporsó diszéűl leszedték a kertet,
Hervadt virágoktól nehéz illat terjed.
Virág illatától, tenger bánatától,
Özvegy asszony feje elszédűl, elkábúl.
A selymes szemfedő könyeit felissza,
Hívja, csalogatja édes urát vissza.

Megkésett szerelmét küldené utána,
A halál határán túl - a másvilágba.
Gyönge a szerelem, a terítő leplén
Nem hatolhat által - megfagy a holt keblén,
Gyönge a szerelem, ellankad a szárnya
Idegen, mérhetlen, halál távolába.

Haragra váltja most a nő a bánatot:
"Maga, egyedül ment, hűtlenűl elhagyott!"
Ugy érzi, mintha az ünnepélyre menne,
De ő ki van zárva, nincsen része benne.
Perel Istenével, természet rendjével,
Lázas, tehetetlen, fanyar szerelmével.

Kifáradt az asszony, megroskad a térde,
Tántorogva omlik egy nagy karos-székbe.
Szeme eltévelyeg az egyik oldalon:
Hálóját hogy fonja szürke pók a falon.
Most e finom szálba zümmögő légy téved,
Ez is egy elfolyó, menthetetlen élet.
Álomhozóan száll zúgása a légben -
Elszunnyad az asszony a nagy karos-székben.

Alszanak mindketten, a halott, meg párja,
Csakhogy ennek álmát még az "álom" járja,
Amannak arczára nagy titok van vésve -
Egyik-másiknak majd mi lesz ébredése?

A hó kifárasztott, vihar utam állta,
Pihenőt tartottam havas pusztaságba',
Húllnak, egyre húllnak a fehér hópelyhek,
Elfedtek már mindent, mezőt, erdőt, kertet.

Csodálatos összhang sohsem hallott mása:
Mámoritó dallam, fehér hóomlásba',
Csöndes várakozás bóditó nyugalma,
Meg nem látott képbe', meg nem hallott dalba'.

Mintha most egy alak fényesen kiválna:
Fehér égi angyal földig érő szárnya.
Halál, vagy szeretet? vagy semmi? - vagy béke?

A templom hűvös nagy hajóján átvonúl
Elavúlt tömjén illata:
Érzem az emberiség lehét
Mely századokon át
Itt mondott imát.

Oltárképekről visszaszáll
Arany-hullámban, feldobott áhitat
Elsiklik, elvonúl
Csúcsos boltív alatt.

A sírkápolnát járja
Poros ablakon megtört, elfakúlt nap sugárja.
Pirosló mécsek égnek:
Temetkezési helye ősi nemzedéknek.

Kőbe faragva
Thurzó Szaniszló hatalmas hősi büszke alakja.
Oroszlánon áll, zászló kezében,
Nemes vonások
Kőhomlokáról szótlan beszédben
Visszasugárzik
Nemes nagy lélek fanyar magánya.

Megértem! -
Szörnyű!
Hiszen már késő. - Röpke parányok
Kővé tömörűlve, gúnyos utánzatban
Folytatják, játszák az élet-álmot.

Nincs, elmúlt, elszállt - és mégis itt van:
Szörnyű valóság,
Zord mozdulatlan nagy nyugalomban.
Látom alakja megjelenését, benne a lélek,
És még sem éled?

Szólj, ki vagy? Hol vagy? Mert összetörlek,
Ha nem szólsz, ha gyöngébb vagy nálam
Az erős halálban
És mégis gúnyolsz!

Ezüst hang csendűl a templom hajóján,
Arany-faragványos oltár felől,
Csengetnek szent misére
S üde, friss, élettelt hanggal
Mely lapdajátékról, gyümölcsös kertekről, bársony mezőről szól -
Szőke fejű, piros ruhás fiú, kis ministráns
Felel a papnak:
Sed delibera nos a malo, Amen!

Fárasztó az élet - csak már vége lenne -
Értelmét nem értem - nincs örömem benne.

Könnyen itt hagyhatnám, de ha eltávoznék,
Annyi kedves szivre búbánatot hoznék.

Elmúlik a "tegnap", a "mának" már vége,
Pihenés órája - az is eljön végre.

De előbb elfonnyad minden egyes ágról
Minden egyes virág, - lehullik a fáról.

Melegség, napsugár, kifagy mind a légből,
Minden egyes csillag letűnik az égről.

Aztán csak sötétség - sűrű ködös fátyol -
Pihenés órája, hol vagy? - közel? - távol? -

Ne zavarjátok az álmot, az álmot!
Mért tépnéd mindjárt a nyiló virágot?

Ne csókold ajkát halott leánynak -
Az álmok, az álmok oly könnyen elszállnak.

Mért kivánsz napról napra élni,
Midőn már megszűntél remélni?
Ha lelked más, mint "mások" lelke,
Vigaszt, nyugalmat merre lelne?
Bolyongsz társ nélkül mindörökre
Az átláthatlan szűrke ködbe.
Üldöd a bűvös eszményképet:
Az örök változatlan szépet
És mégis hányszor utad állja
A "rút" posványos ingoványa.

A "köznapi" csak szived marja,
De átölelt soványos karja
Erősen tart - betévedsz végre
Ízetlen, hitvány örömébe.

De várj, csak várj, rezdűl a szellő,
Keletről jött egy fehér felhő,
A nap már rajta átviláglott,
Elmosta a zavart világot.

De nehéz igy fel a hegynek menni!
Álmaimban nem kisérhet senki.
Hogy birjam el e nagy boldogságot,
Ezt a nehéz gyönyörű nagy álmot?

De szomorú lenn a völgybe lenni! -
Álmaimban nem kisérhet senki.
Hogy birjam el e szomorúságot,
Ezt a nehéz gyönyörű nagy álmot.

Fehérednek körültem az árnyak,
Párás, ködös, fátyol-felhők szállnak,
Hogy elvesztem e nagy fehér ködbe
Álmaimmal egyedül, örökre.

Balzsamos üde lég!
Gyöngéd fűszálak siklanak ki
Az anyaföldből.
Bogarak jönnek,
Isten tudja hol aludták át
A téli álmot.

Csöndes zúgása száll harangnak, énekszónak,
Temetnek!
Könnyű már ennek.
Csöndesen letevék -
Már elhaladt a nép.
Öreg volt - ki bánja!
Talán a lánya?

Sárgás agyagrögök ásónyomás után
Nehezen tapadnak
Szélén a hantnak.
S tovább a halvány zöld fű szálain
Tompa fehéren
Egy csontváz része.
Sirból kivetve, hogy helyet adjon másnak.
Az ujabb társnak.

Megrémitett halvány elmúló szine,
Nyugtalanitó rémes körvonalja.
Csak menekülni vágytam:
Hisz' ott halál van!

De aztán visszavonzott. Hosszan néztem:
A csontváz lassan-lassan fátyolos lett.
Fehér fátyolból alakja szövődött,
Élt ismét,
Titokteljes, idegen életet.

Ki vagy? ki vagy te idegen talány?
Én magam talán?
Ki visszajöttem
Egy réges-régen elmúlt életemből,
Melynek még egy-egy hangja megkap itt-ott
De folytatást már nem lelek reá.

Balzsamos üde lég!
Gyöngéd fűszálak siklanak ki
Az anyaföldből,
Zománczos lesz a pázsit virágcsillagoktól,
Madárdal száll kék léghullámokon
S hullámzik az élet - honnan? - hova?
A földön, a légbe, az égbe -
Széditő mindenség!
Nincs vége! Nincs vége! -

Egyedűl, egyedűl, sötét rengetegben,
Fényes csillagos ég magasan felettem,
Az óriás bükk is, hogy fénylik, hogy ragyog,
Ága közt fennakadt, tündöklő csillagok.

Mostan belevegyűl a nagy éjszakába
Örök elmúlásnak sűrű, fanyar átka:
Látom, hogy foszlik le mindenről az élet.

Létre, öntudatra, ugyan minek éled?
Ha csak azért úszik perczekre napfényben,
Hogy letünjék ismét örök sötétségben?

Ha csak a "faj" minden ezen a földtekén,
Mért él, miért szenved, mért létezik "egyén"?

Mért oh, mért ez élet, ha mégis halál van?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Barátok voltak. - S im, az elmúlt éjjel
Az "egyik" meghalt.
Rémülten néz széjjel
A "másik", az élő, az elhagyott:
Mi az? Ki az? e halvány hulla ott?
Nem ösmerheti meg, bár nézi, látja:
Ki mondja meg? - ez nem lehet barátja,
Ki hozzá lelke mélyéből beszélt,
Csak néhány másodpercze látott, élt!

S most már úgy meghalt, mintha halva lenne
Sok ezredéve. - Ez a titkos benne!
Egy pillanat csak a halál után,
S már kezdődik az örökös talány:

Az ifjú csak néz barátja szemébe:
Mily üveges, hogy megtört szine, fénye!

Nem érzi még a szörnyű bánatot,
Még fel nem fogta: hogy mily elhagyott.
Nem érti, hogy viselje e keresztet,
Még most csak egy titok lehétől reszket:
"Ki tudja, honnan jött e földi rögre?
Egy perczre élt, s most meghalt mindörökre!

Lassan gyengül a gondolat fejében,
És szive elkezd fájni, tompán, mélyen.
Kitámolyog a sötétes szobából.
Virágot szed. - Mi megmaradt a nyárból:
Kakukfüvet, s néhány vadszegfű szálat.

A "másik" ismét a mezőkre téved,
Aztán - még élt vagy negyven-ötven évet.

Mért háboritnátok,
Csekély gondolatok?
Jövőt nem kérdezek
Múltat nem kutatok.

Csak megyek utamon,
Ki tudja hol vége?
Esténként felnézek
A csillagos égre.

Sohsem téveszt útat
Millió csillagja,
Egyik a másiknak
Sugár fényét adja.

Nem kérdem: túl rajtok
A végtelenségbe
Mi van? örök harcz-e?
Vagy örökös béke?

Tán még egyszer szemem
E titkon is átlát,
Ledobja majd az ég
Sűrű, örök fátylát.

És ha nem, és ha nem -
Csak előre bátran,
Örök nyugalom van
Az örök halálban!

Rászállt a déli nyugalom a földre,
Halványabb, lágyabb lett a nádas zöldje.
Megfoghatatlan tájkép: - nád felett
Átlátszó, párás, zord, kemény hegyek,
S elől egy rét - tüzes zöld színben égve
Zöldes fényt vet a bágyadt halvány égre.

Száraz zörgés siklott a nádon végig -
Sóhajszerű lehellet száll az égig:
"Mindenki nyugtot lel, békét talál,
"Csak én nem nyughatok, én a halál!
"Uram teremtőm, mért nincs maradásom?
"Mért oly nehéz, oly szörnyű hivatásom?
"Kerül mindenki, menekűlnek tőlem,
"De senki, senki nem futhat előlem.
"Magányosan, társ nélkül mindörökre,
"Az élet minden alakjához kötve.
"Oh egy percz nyugalom!" -
Egy szürkés árnyék
Lebeg tovább, megmozdúl - menne, - vár még,
Megcsillan a sugárzó déli fény
Kaszája vizszinű, éles hegyén
Bűvös hatalma az arany sugárnak. -

Leköti most a déli fény az árnyat,
Túláradó fehér napfény,
Viruló szépség
Hullámzó élet közepette áll,
S egy perczre megpihent szegény halál.

Édes uram Isten, de magad maradtál!
Szived nagyságából ezer kincset adtál
Az égnek, a földnek, a nagy mindenségnek,
Tégedet szeretni erény-e, vagy vétek?

Földi embernek még akadhatna társa,
Csak te légy elhagyva, az örök magányba?
Szánlak oly egyedűl, szánlak olyan árván, -
Felszállok én hozzád a fehérség szárnyán.