---

Tartalom

Előszó
Vákuumvámpír
Álom II.
Felgyújtott delfinek
Vitorlák
Információ terroristák
Kölcsönhatások
A parázna asztal
Duzzasztógát
Múzsaparizer
Álom I.
A varrógéprodeó
Kvittek vagyunk
Piszkozat legyen az új bőröm
Ív parancsa
Megyünk bele az idegen gyulladásba
Zsarátnokom
A gyulladás asztronautái
Megunt sorompók
Vágójelek
Csííííz!
A könnyzacskó hentes
Kotnyelesek
Tenyérjós az amputáltak között
Több bizalmat!
Lélegzet nálad
Beteg kör
A mennyguberálók
Derengő félholdak
A koporsópárnák darázsfészkek
Belső sávok
A költő lepkéi
A mélynövésű
Konyhakész papírsárkányok
Szidják a horizontot
A papírpalota
Cicella
A művészet halála
Az ostromló
Szakállas Zsolt festményei
Komorna
A hárítók
Cápauszony mint könyvjelző
Szankciók, bevezetés nélkül
Ideggócaid öltöztetnek
Tanulságul
Apokalipszis megváltoztatta a profilképét
Tavirózsa
Az elszopogatott jósgömb
Haptákban
Teasellők
A várományos
Fénymásolt glóriák
Sohase sajnáld
Szaratórium
Kopásállók
Öngyilkos vasárnap
Mindig ugyanaz
A nagy végítélet
Kárpótlásul az ellopott időkért
Az eltévedt szobák
Áthágva
Hamvasztókamra
Bábel
Mikrofonfej
Tűzfalamra
Tériszony
Latyak
Csak bejárat
Fogadás balról
Kincs
Csámpás
A falak növekedése
Áttűnések
Hamvadó
Minden téren megadatik
Rulett
Felülről utasítva
Eltévedni a körhintával
Még tömör a füst
Bábum mosolya
Zendülök
Emlékránc
Gnóm
Lélekkerámia
Addig örülj
A darázsház és a köpőcsésze idomár
Nehogy kiderüljön
Ha egyszer kiolvadnánk
Ne félj semmit
Szájban kiolvadó kulcsok
Alacsonyan szállva
Papírkapitány
Az orvos-eretnek
Nedves álmok
Egy osztó van
Matróz a tükörben
Ártalmatlanul
A vadász és a lányka
Kócos hullámokban
A halott csivava
Kakukk
A megnyúzott vitorlás
Sömörök
A kitörés
A göngyöleg

---

Előszó

Amikor valami egyezik önmagával, úgy hogy folyamatosan kilép harsány nevetésekkel, dadaista elégedetlenséggel a meghatározások béklyóiból, rábízva olvasójára önmaga hitelesítését, a tömbösített kép-orgiákban vagy a rettenetekben, amiket bármelyik "miért" szócska képes semmivé kötni, számtalanszor képződik olyan pont (kiterjedés nélküli valami), amiben a szöveg és olvasója kockázatmentesen megkeresheti, és osztatlanul meg is találhatja önmagát.

Rég elhagytuk a "költő azt akarta mondani" megnyugtató, hitelesíthető emberfeletti igazságait, rég nem feszengünk kényelmetlenül önmagunkban azzal a viszolyogtató sejtéssel, hogy távolságunk teremtményünktől egyre növekszik, hogy a szöveg már bennünk sem egyezik önmagával.

Ennek a verseskötetnek nincs hübrisze, semmiben nem lépi át a mértéket - ami egyet jelent az üde provokációval. Lét- omolyság és burleszk, a művészi transzformáció csillámló megmutatkozása, és a vanitatum vanitas nem anynyira kölcseys, mint inkább "szerintem még ezt is be fogják venni" vásottsága, a brechti elkötelezettség, és az örkényi vagy az egyre inkább kafkainak tűnő mindennapok sűrű és kontempláló röheje. Cikáznak a sorok, a szavak szétválnak, elhagyják hangzósoraikat, incselkednek, szánakozó rímecskékben vihognak rajtunk, és rettenetes komolykodásaink mulandóságán. Le-fel morajlik létünk elviselhetetlen könnyűsége szarságainkon.

Nem akarnak többek lenni, csak mindig mások. Olyanok ezek a költemények, amilyenekké az éppen olvasó személyiség teremti őket. Nincs dögterhes dögmélység, amiben az emberi kilátástalanság dagonyázná mocsárszürkére magát. Mondhatnám ambíció sincs arra, hogy bebarangoljuk a pokol összes tornácát. Vergiliusaink (mindkettő) néha fel-felröhögnek gránittalapzatú oszlopaink márgásodó változékonyságán, okos fejükkel biccentenek is néha, talán, hogy megnyugtassanak bennünket, hogy ez csak díszlet, ami úgy akarja mutatni a valóságot, ahogy rá van festve, de ha jobban figyelsz, észreveszed, hogy a díszlet áttetsző fóliatakarása mögött a valóság ugyanaz. Vergiliusaink okos tekintetén keresztül látod a hiányt, vizsgálod, mint olvasójuk, azokat a valóságdarabokat, amikre a miértjeik nyitnak, s köszönjük szépen, ha nem is pompásan, de megtanulunk (lehet, az is látszódik, hogy már megtanultunk) élni a vákuumban. A Vákuum Pistik kora ez. Özvegy Varsányiné lelkesen tartalékolja a szalonnát.

---