BENEDEK ELEK: KÉT GAZDAG IFJÚ TÖRTÉNETE

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-459-2 (online)
MEK-18077

Áll még az ősi ház, melyben születtem. Háznak mondom, de a nép palotának mondja. Nem afféle díszes, hivalkodó palota, minőket ma építtetnek gazdag emberek. Régi módi udvarház ez, melynek legfőbb ékessége az egyszerűség. Palotának azért hívják, mert sok szoba van benne. Huszonöt, talán több is. Az ebédlő szoba rengeteg nagy: asztalhoz ülhetne benne egy kis falu népe. Volt is idő, mikor az én falum népét itt vendégelte meg egyik ősöm, Torjai Miklós, a nagy Rákóczi vitéz kapitánya.

Míg ősöm a labancot vágta a Rákóczi seregében, egy kóbor labanc csapat éjnek idején megszállotta a palotát. De rajta vesztett, mert az álmából felvert nép (pedig csak az öregje volt otthon) csúfosan megkergette az ellenséges csapatot. Ennek örömére vendégelte meg ősöm a falu népét, mikor haza kerűlt. Megvendégelte a nagy ebédlő teremben.

Gazdag vendégség lehetett, mert az emléke máig is fenmaradt. Ma is emlegeti a nép, hogy ennek előtte kétszáz esztendővel a "palotán" lakomázott az egész falu. Cifra ruhás inasok hordották fel az ételeket ezüst és arany tálakon. Ezüst volt a tányér, amiről ettek, ezüst a kanál, a kés, a villa. S ez úgy volt, amint a nép meséli. Fakúlt írások közt is megtaláltam a vendégség nyomát.

Akár állandóan vendégelhette volna a falu népét Torjai Miklós: a leggazdagabb úr volt Háromszék vármegyében. Szántóföldje, rétje, erdeje sok ezer hold. Különösen erdeje volt rengeteg nagy, még pedig fenyves erdő. Milliókat érne ma, ha meg volna. Nem egy falu határán volt a rengeteg birtok, vagy hét falu határán oszlott el. De palota csak ez az egy volt.

Ha szaporodott a család, toldották-foldották az épületet, újat nem építettek. Néha két testvér is lakott benne a családjával. Békén megfértek. A külső pompára nem sokat adtak őseim, annál többet arra, hogy ne kelljen a szomszédba járni kölcsönért.

Az én édes jó apám is egyszerü ember volt. Nem szerette a vagyonnal való hivalkodást. Igaz, hogy az ősi vagyonnak ő már csak felerészét örökölte, de így is nagy vagyon ura volt. A kapu állandóan nyitva állott. Minden jó ember szivesen látott vendég volt a mi házunknál, ha szegény, ha gazdag. Járták is a házunkat sürűn a vendégek, de zajos lakmározásokra nem emlékszem.

Édes apám végig küzdötte a szabadságharcot. Kossuth katonája volt, megszokta a nélkülözést, a sanyaruságot. Majd a fogságban (kilenc évig raboskodott a kufsteini börtönben) még jobban megtanúlta becsűlni a mindennapi foszlósbélű kenyeret. Később, mikor kiszabadúlt és ehetett, ihatott, amit csak szeme-szája kivánt, nagyon mértékletes lett ételben, italban. Nem engedte, hogy a kenyérről lekaparják a sütés közben rárakódott kormot: kormos hajával együtt ette a kenyeret s nem egyszer adott hangosan hálát a jó Istennek, hogy a kufsteini sótalan kenyér után ismét foszlósbélű kenyeret ehetik. Így, kormos hajával is pompás kalács volt az a kufsteini kenyérhez képest.

Én magam is meg szoktam így enni a kenyeret. Igy eszem ma is, az én édes jó apám emlékére.

Bátyám György, aki öt évvel volt idősebb nálam, finnyás természetű, válogatós volt: ő neki nem izlett a kormoshajú kenyér. Apám nem erőszakolta rá. Anyám még kevésbbé. Kissé gyönge, betegeskedő volt az én áldott szivű édes anyám, szeretett minket az anyai szív szent szerelmével, nem tudott szigorú lenni hozzánk.

Ha édes apám néha gyöngéden figyelmeztette, hogy szabjon határt csintalanságainknak, ne engedjen mindent úgy, ahogy mi akarjuk: könnybe borúlt jóságos szeme. - Ki tudja, meddig élek, mondotta mindig. Hadd örüljenek gondtalanul a szép gyermekkornak s emlékezzenek rám szeretettel.

Túlságos nagy volt a szabadságunk. Apám csak ritkán fenyített meg, mert kevés ideje volt arra, hogy velünk foglalkozzék. Ideje javát lefoglalta a gazdaság s a képviselőség. Mert amint elmult az elnyomatás ideje s újra felderült a magyar ég, apámat a nép bizalma a törvényhozás házába küldötte. A hazának haszna volt ebben, édes apámnak nagy kára.

De Rákóczi kapitányának ivadéka szivesen áldozott a hazáért a maga kárával is. Hazafiui kötelesség ez s az én édes jó apám ezt a kötelességet halálig híven teljesíté. Százfelé elfoglalt apa, betegeskedő anya: csuda-e, ha az ősi vagyon nem gyarapodott? A tiszttartók lépesedtek, a mi jövedelmünk meg évről-évre csökkent.

Édes apámnak az egyik birtokra nagy kölcsönt kellett felvennie. De életünk rendjén ez nem változtatott. Gazdag úrfiak módjára éltünk a híres nagyenyedi kollégiumban, két szolgadiák takarította a ruhánkat, hordotta részünkre a reggelit, ebédet, vacsorát.

Bent laktunk ugyan a kollégium épületében, de kint a városban apám két nyerges lovat tartott számunkra egy lókupecnél. Ahányszor csak szabad időnk volt, lóra kaptunk, büszkén lovagoltunk a kis város utcáin s nem tagadom, nekem is jól esett, hogy megbámultak, bizonyosan irigyeltek is diákpajtásaink. Egyébként azon sem búsúltam, ha senki se lát lovagolni. Látják, nem látják, nagy gyönyörüségem telt a lovaglásban. Általában nemcsak a lónak, de mindenféle állatnak a bolondja voltam. Otthon valóságos állatgyűjteményem volt.

Külön kis vadaskertet kerítettek be számomra s volt abban őz és nyúl temérdek. Hatalmas galambház a gazdasági épületek közelében s ezeket mind én etettem, itattam, ha a kollégiumból haza kerültem. Mikor kifejlettem édes anyám karja közűl, az volt első kérdésem: hány galamb van? Nem pusztúlt-e el vagy egy közülök? S ha csak egy hiányzott, megsirattam, keservesen megsirattam.

Az őzek, a nyuszikák, pedig ezek ugyancsak félénk állatkák, nem féltek tőlem, nyolc-tíz heti távollét után is bátran közeledtek felém. Sőt a Mici, az én legkedvesebb őzem, meg is nyalta a kezemet. Én hordottam nekik a leveles ágakat, a zsenge fűvet, másnak ezt nem engedtem, amikor otthon voltam. Messziről szaladtak felém, amint nyilt a kapu s megpillantottak a zöld leveles ágakkal.

Hát a házi állatok! Ló, ökör, tehén, csikó, borjú több volt száznál s azokat én mind névszerint ismertem. Ebben csak egy öreg béres vetélkedett velem, aki gyermekkora óta szolgált nálunk. A derék "János gazda" (így hívtam én őt) ragyogó ábrázattal tett jelentést a "kis úr"-nak az állatvilágban időközben történt változásokról.

Egy-egy kedves állatot, akit eladtak vagy szerencsétlen véget ért, együtt sirattunk el s együtt örültünk a szaporodáson. Nekem különben az én édes jó anyám mindig beszámolt az állatvilágról Enyedre írt leveleiben. Tudtam, hány csikó s hány borjú van. Egynek sem adtak nevet, míg én haza nem mentem. Én adtam nekik a neveket.

Oh, édes szép gyermekkorom! Könnybe borúl a szemem, valahányszor felrajzanak lelkemben szivárvány színekben pompázó emlékeid!

György természete egészen elütött az enyémtől. Én gazdának születtem, ő meg nagyúrnak. Engem az Isten szelíd, békeszerető természettel áldott meg, őt indulatos, kötekedő, természettel verte meg s amellett gőgös volt szegény, szinte elviselhetetlenül gőgös. Valami nagyon régi ősünk természete támadhatott fel benne.

Édes apám is, édes anyám is maga volt a megtestesűlt szelídség, gyöngédség, meleg szeretet. Nem tett különbséget ember és ember között. A falu egyszerű népe valósággal imádta az én szüleimet, akik részt vettek a nép minden örömében, bújában. Mintha csak papi ház lett volna a palota: onnét üres kézzel, vigasztalás nélkül soha nem távozott a szegény, a sorsüldözte szerencsétlen. Ha szegény özvegyasszonynak elpusztúlt egyetlen tehénkéje, kérés nélkül adott mást az én édes apám. Ha valakinek leégett a háza, csűre: küldötte cselédjeit, marháit, hordatta a követ, fát, meszet, míg a leégett hajlék újra épült. Aki megszorúlt nehány forintig, nem kellett máshova mennie, adott édes apám. A hálálkodónak az volt rendes válasza; jó, jó, majd megadja, ha Isten megsegíti. Becsületére válik a népnek, hogy soha egy sem élt vissza édes apám jóságával.

Emlékszem, jól emlékszem, hogy szüleimet búsította György szerencsétlen természete. Tetézte szüleim bánatát, hogy a tanúlást nem vette komolyan. Ha a tanárok megdorgálták, vállat vont s akárhányszor nyersen felelt vissza: nincs szükségem a tanúlásra! Én magam se voltam éppen kitűnő tanúló, de legalább az a szégyen nem esett meg rajtam, ami Györgyön és több úrfi pajtásán, hogy az őket kiszolgáló szegény diákoknak különb bizonyítványuk volt. Pedig azoknak sok idejüket elvette az úrfiak kiszolgálása. Némelyiknek még könyve se volt: a mienkből tanúltak éjjel, mikor mi édesen aludtunk.

Végtelenűl fájt nekem, hogy Györgyöt a tanárok nem szerették, a diákok meg gyülölték. Jóval kisebb voltam, mint ő, máskülönben megpróbáltam volna, hogy szelídítsem nyers természetét. De ha néha-néha szelíden, bátortalanúl figyelmeztettem, hogy társai iránt legyen kiméletesebb, durván visszautasított s megvetően szólt rám: paraszt vagy te is, mint a többi. Soha se lesz úr belőled!

Nehezen esik leirnom, de a valóság az: György lenézett engem. Sokszor mondta: kár, hogy nem parasztgazda fia vagy; igazi földtúró parasztnak születtél. Az állatuk nagy szeretetéért folyton csúfolt: valóban kitünő csikós válnék belőled. Vagy gulyás. Vagy mind a kettő együtt. Csipkedett otthon és az iskolában.

Nem tagadom s nem is szégyellem, csakugyan gazdának születtem én s nem úrnak. Enyeden is akárhányszor kimentem egymagam a határra, hogy gyönyörködjem a mezei munkában. Néha oda sompolyogtam egyik-másik szántóvető emberhez s kértem, engedje meg, hogy bár egy barázdát szántsak. Megengedték jó szívvel. Tetszett nekik, hogy úrfi létemre nem átallom megfogni az eke szarvát. Ezek is mondták: be kár, hogy nem gazdának született az úrfi! De már ez a beszéd nem sértett, sőt nagyon jól esett a szivemnek.

Szeretném, úgy szeretném, ha csupán a kedves emlékek jőnének a tollamra, de hiába, el-elkomorodom s át-átnyillalik a szivemen egy-egy kedvetlen, kellemetlen emlék. Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem: Györggyel egy szombat délután a lókupechez indúltunk. Épp előttünk mendegélt egy szénás szekér. Nem ökör, hanem tehén húzta a szekeret s az egyik tehén mellett szép csöndesen haladt a bocikája. Ilyet még eddig sohase láttam. A csikó szabadon jár anyja mellett, el-elmarad, utána vágtat, de a borjut otthon tartják az istállóban, mig anyja ez igát húzza. Megszólalt bennem a nagy állatszeretet, csendesen a bocika mellé sompolyogtam, átöleltem a nyakát s így mentem vele tovább. Csodálatos, a boci, mintha régi jó barátok lettünk volna, nem ijedt meg tőlem, de sőt végig nyalta a kabátomat s úgy tetszett nekem, hogy szeretettel néz reám. A béres, egy tagbaszakadt oláh legény, a szekér mellett ballagott s jót nevetett a furcsa képen. György az első pillanatban nem vette ezt észre, nehány lépéssel előbbre járt s a legény hangos nevetésére fordúlt vissza. Most is látom az arcát. Képéből kikelve rohant rám, durván ellódított a borju mellől s azt is szegényt keményen oldalba bökte.

- Mit! - kiabált György s kékűlt-zöldűlt a haragtól, - még tegezel engem, te szőrös nyelvű oláh! Nem eresztesz el? Tudod-e, hogy nagy úr az én apám?

A béres oláhúl beszélt, György magyarúl, de azért megértették egymást. Csak egyet nem értett a béres: mi sértő van abban, hogy ő tegezi az úrfit, mikor az ő nyelvükön még a királyt is tegezve szólítják. Azt azonban megértette, hogy György nagy úr fia, mert még jobban megrázta, mondván:

György tizenhatéves volt ekkor, izmos, erős fiú, megragadta a legényt s már fel is emelte a kezét, hogy arcul üsse. Én sírva vetettem közbe magamat, hol Györgyöt, hol a bérest rángattam. Ez is fölemelte az öklét, de hirtelen eleresztette Györgyöt, hátrább lépett s lihegve mondotta:

Ez nap elmaradt a lovaglás. Nem mentünk vissza a kollégiumba mindjárt, tovább sétáltunk, mig György lecsendesűl. De sokáig tartott a lecsendesűlése. Folyton szidott, hogy mért léptem közbe. Majd ő így meg úgy elbánt volna azzal az oláhval. Én nem szóltam, csak hálát adtam Istennek magamban, hogy Györgynek nem esett bántódása, bár megérdemelte volna.

Százados fák rengetege vette körűl a mi házunkat. Jól gondozott utak kanyarodtak keresztűl-kasúl a kertben, melyet ha szántófölddé alakítnak át, tíz kis gazda megélhetett volna rajta. Az erdei fák, a díszcserjék, bokrok mindenféle fajtája volt ott. Igazi erdő volt a mi kertünk, melyben a házbeliek is eltévedtek. De én külön-külön ismertem minden fáját, bokrát. Tavasszal az orgona, akác, nyáron a hársfák illata szinte bódító volt, úgy megtöltötte a kertet.

Minden nagy nemzeti hős nevére volt keresztelve egy fa, rendszerint cser, juhar és hárs. Ezek közt legnevezetesebb vala egy hatalmas koronájú juharfa, mely II. Rákóczi Ferenc nevét viselte. Torja Miklós ősöm, Rákóczi vitéz katonája ültette ezt a fát abban az esztendőben, melyben a ház épült: 1705-ben. Ez alatt a fa alatt szerettem heverészni, ezt a fát csaknem mindennap meglátogattam, pedig a kert szélén állott, a háztól egy félórányira.

A kert szélén túl szerénykedett egy kis ház: az öreg tiszteletes háza. Mellette mindjárt a templom. A papi ház is, a templom is régi, a mi házunkkal egyidős A papi ház mellett állott egy nagyobb ház. Már a külseje mutatta, hogy hétszilvafás nemes ember háza. Kivülről látszott, hogy lehet benne öt-hat szoba. Fazsindelyes a födele, de kőfundamentuma, széles téglafala mutatta, hogy gazdája nem egy emberöltőre építé. A kert, amely körülvevé, három négy holdas lehetett, de nem voltak benne százados fák, díszcserjék. Ehelyett jófajta gyümölcsfák s ribizli- meg pöszméte-bokrok hosszú kettős sorokban. Aztán egy nagy tábla lóherés meg egy nagy tábla rét.

Középen a gazdasági épületek nagy tömege, ezek körül a csűrös kert, mely mindig tele volt borjúval, csikóval. Itt hápogtak a rucák is hagy seregben, itt kotkodácsoltak a tyúkok, kukorékoltak a kakasok, csipegtek a csirkék, glu-gluztak a kényes lépésű pulykák, gágogtak a libák. Minő sokadalom volt az! És itt láttam mindennap a kis gazdasszonyt, az aranyhajú Margitot, amint kötényéből szórta a magot kedves jószágainak.

Özvegyen maradt apjának egyetlen leánya volt Margit. Öröme, büszkesége, boldogsága. Az egyetlen leány, aki fel tudta vidítani, aki mosolyt tudott csalni a mindig szomorú, rideg, komor ember ajakára. A falubeliekkel alig érintkezett.

A mi házunknál sohase láttam. Pedig ő volt az egyetlen "nemes" ember a mi falunkban, édes apámon kívül. Hallottam arról, hogy ifjú korukban volt valami összeütközés édes apám és Könczei Ádám között (Margit apjának a neve), de miért, ezt csak később tudtam meg, évek multán. Ha az úton találkoztak, hidegen köszöntek egymásnak, de soha csak egy szóra is meg nem állottak. Ez azonban minket, Margitot s engem, nem akadályozott meg abban, hogy egymással barátságot ne kössünk.

Az öreg tiszteletest sok gyermekkel áldotta meg Isten, de ezek mind jóval idősebbek voltak nálam, nekem tetsző játszótárs nem volt Margiton kívül. Ő öt éves volt, én meg tíz éves, mikor először találkoztunk. Margit a ribizli-bokrok közt tipegett-tapogott egyedül, szedegette a ribizlit, én meg néztem a léckerítésen át. Arany haja kiragyogott a bokrok közűl: azt hittem, angyal, aki épp most szállott le az égből. Nem állhattam meg, hogy meg ne szólítsam. Először halkan kiáltottam: kukk! Aztán hirtelen leguggoltam, úgy, hogy én láttam őt, de ő nem látott engem. Ma is látom tágranyilt, bámuló kék szemét, amint a kerítésre szegeződött. Vajjon jól hallott-e? Ez a kérdés tünődött szemében. Hirtelen felugrottam s nagyot nevettem. És mondtam most: kukucs, kis baba: Gyere ide! Mosolyogva rázta aranyhajú fejét:

A kis leány ezekre a szavakra önkéntelen elindúlt felém. A tenyere tele volt ribizlivel. Egyszer-kétszer félve visszatekintett a ház felé: nem látja-e a dada, aztán nekibátorodott, futva futott a kerítéshez.

Hogy van-e ribizlink? gondoltam magamban s szinte felnevettem. Elég volna a falu összes gyermekeinek. Már most mit válaszoljak? Azt válaszoltam: van, de nagyon kevés.

- Muci? Igy hívják az én kicsi lovamat is. Jaj de kedves név! Muci, Muci, Muci...

- Miki! Miki! Miki! - mondta Margit nevetve, - ez is szép! Jere át a kertünkbe.

- Nem kell ám azon átmászni. Nézd, ott hiányzik egy léc, éppen elég rés van, hogy átbujkáljunk rajta. Akarod látni?

Megfogtam a kezét s úgy mentünk vissza a ribizli-bokrok közé. Úgy összeédesedtünk, mintha régesrég ismertük volna egymást. Mintha egy édes anya dalolta volna nekünk az altató danát.

- Egyél, Miki, egyél, - biztatott a kis lány s kis kacsójával tömte szájamba a ribizlit. Én meg szemenként dugtam az ő kicsi, nevetős szájába a piros gyümölcsöt, ami neki nagyon tetszett.

- Azt mesélte, hogy van itt a mi kertünkön túl egy rengeteg erdő. Rengeteg erdő közepén egy nagy palota. Az a palota kacsalábon forog. Abban lakik egy nagy úr, akinek annyi aranya, ezüstje, gyémántja vagyon, mint a királynak. De hiába van a tenger kincse, mindig szomorú, mert a felesége beteg. Van két fia. Az egyik olyan büszke, hogy a szegény embernek köszönését se fogadja, a másik szelíd, mint egy bárányka. Azt mindenki szereti.

Rám nézett hosszan, mintha tünődött volna valamin. Aztán mondta, olyan édesen mondotta:

Mindjárt nyílt is a kertre néző ajtó, lelkendezve szaladt ki egy termetes asszony:

Megfogta a dada kezét s kipirúlva vezette a ribizlibokorhoz, mely mögé én időközben meghúzódtam.

- Persze, hogy róla meséltem. De, - s itt elkomolyodott a dada, - tudja-e a nagyságos úr, hogy ide jött az úrfi?

- Nem tudja, - feleltem én, - de ezzel nem követtem el hibát. Itt a mi kertünk.

- Tudom, szivem, tudom, ismerem azt a kertet, sokat jártam benne. De egyebet is tudok ám én. A nagyságos úr és a tekintetes úr haragba vannak.

- Jaj, édes báránykám, hát még azt se tudja? A nagyságos úr a maga édes apja, a tekintetes úr meg a Mucika édes apja.

A kis Margit szájtátva hallgatta a mi beszédünket. Az ő kicsi agyába még nem fért be ez a dolog, csak érezte, hogy valami nincs rendjén. Könnybe lábadt a szeme, félénken, aggódva nézett körül, nem jön-e a tekintetes úr, meg a nagyságos úr, akik "haragba vannak."

De nem jött sem egyik, sem másik. A tekintetes úr a mezőn volt, a napszámosai közt, a nagyságos úr Budapesten az ország házában.

- Jól van. Holnap megérkezik az édes apám s megkérdezem tőle, miért van haragba a Mucika apjával. S megkérdezem: szabad-e átjárnom Mucikához.

- Őt is megkérdezem. S arra is megkérem, engedje át a mi kertünkbe. Úgy-e, átjösz, Mucika?

- Én átmegyek, ha enged édes apa, mert én szeretlek. Mert te bárányka vagy. Mert te Miki, Miki, Miki vagy.

- Oh édes aranyszájú csirkém! - áradozott a dada s ölbe kapva, - össze-vissza csókolta Mucikát.

Abban a pillanatban lépett be a kertbe Könczei Ádám. Megütődve nézett ránk. Arcán folyt a verejték, alig győzte törülni.

Mucika repűlve repűlt feléje, átkarolta a lábát s mondta édesen, boldogan:

- Apus, apus, apóka! Itt van Miki, a bárányka. Nézze, ez a Miki. Átbújt a kerítésen. Annyi ribizlit ettünk! Nekik kevés van, azt mondja.

- Jó, jó, - mondta alig elfojtott kedvetlenséggel, - csak meg ne ártson a sok ribizli.

- Az anyád képit viseled, amint látom. Apádhoz alig hasonlítasz. No jó... Hát kevés a ribizli nálatok, mi?

Olyan volt az arca ebben a pillanatban, hogy megijedtem tőle. Mintha valami durva kéz szorongatta volna a szivemet, úgy fájt, hogy a Mucika apja arca komor, kedvetlen. Pedig szép, magas szál ember volt, igazi barna magyar arc. Mélyen fekvő szeme tüzelni látszott, hatalmas, széles melle hullámzott, amint beszélt.

- Igen, igen, törvényt csinál, - mormogta s ajkán láttam végig lebbenni a csúfolódó mosolyt. - Hát az édes anyád tudja-e?

- Ő se tudja. Most láttam először közelről Mucikát, átjöttem hozzá. Ezzel csak nem hibáztam, édes bácsi?

- Kezét csókolom, édes bácsi. Pá Mucika, pá. Holnap is eljövök. Isten áldja meg, dada.

Mucika elkisért a résig. Ott átbujtam. Aztán hogy talpra álltam, visszafordúltam s mondtam neki: kukk! Ő is mondta: kukk! Az apja, mintha mosolygott volna. De nem tudom bizonyosan, mert, amint arra néztem, hirtelen elfordúlt.

Édes anyám kint ült a nagy, tágas tornácon, mikor nagy izzadtan, lihegve megérkeztem. Egyenesen hozzá szaladtam, ölébe temettem az arcomat s mondtam, olyan szivemből mondtam:

- Nem a kis lovamról beszélek, édes anyám. Muci a bece neve Margitkának is.

- Láttam néhányszor messziről, de ma beszéltünk először. Ott álltam a Rákóczi fája mellett, ő ribizlit szedett, én kikiáltottam neki: kukk! - ő oda jött, ribizlit adott, én átbujtam a résen, aztán együtt szedtük a ribizlit, adogattuk egymás szájába. Ez nagyon kedves volt. Aztán jött a dada. Aztán a bácsi...

- Rosszkedvűnek látszott, de aztán azt mondta: ezután is eljöhetek, ha a szüleim megengedik. Kérdeztem: Mucika átjöhet-e?

- No, igen, olyan forma, mint az arany. Ragyog. S apa is meg fogja engedni, hogy átjárjak?

- Szegény ember! Nem csoda. Meghalt a Margitka anyja: azért szomorú. Ha én meghalok, a te apád is szomorú lesz. Te is, úgy-e?

Édes anyám a keblére ölelt s csókolt hosszan, sokáig. Arcomra folytak könnyei. Csordúltig volt a szívem. Hangosan zokogtam. Alig tudott magamhoz téríteni az én drága jó édes anyám.

- No, no, ne sírj, te bohó. Inkább megigérem, hogy sohasem halok meg. Soha...

Mindig fájdalmasan emlékszem vissza, hogy gyermek- és ifjúkoromban nem éreztem György testvéri szívének melegét. Csoda-e, ha testvér után, engem megértő, engem igazán szerető testvér után vágyott a szívem. - Ha nekem egy kis hugom volna! - sóhajtottam fel sokszor, nagyon sokszor, - akinek kipanaszolhatnám magamat; aki meleg szavával, gyöngédségével enyhítené György bátyám durva sértéseit. - Szinte idegenül éltünk Györggyel egy födél alatt. S ha legalább teljesen a magam útjára hagyott volna. De minden lépésemre, minden szavamra, minden cselekedetemre volt valami kicsínylő, csúfolódó szava, megjegyzése. Mikor megtudta, hogy Mucikával barátságot kötöttem, szinte lesujtott megvető tekintete.

- Hát ez is fiú? - mondotta szüleim jelenlétében. - Egy kis lánnyal játszik. Ha legalább egykorú volna vele. S ha legalább hozzánk méltó volna. De az apja hétszilvafás, kurta nemes. S talán nem is igazi nemes. És gyűlöli az apát. S íme, a fia barátkozik a leányával. Nagyon szép, gyönyörű!

- Gőgös vagy, - mondta apám. - Nincs igazad. Napról napra szomorubban látom, hogy nem csak mások iránt, de saját testvéred iránt is kiméletlen vagy. Az igaz, hogy Könczei Ádám haragszik rám, ő tudja miért, de ez nem ok arra, hogy Miklós, Margitkával ne barátkozzék. Mért nem vagy olyan az öcsédhez, aminőnek lenned kellene? Mert nehány évvel idősebb vagy, lenézed, kicsinyled, sohasem találsz játékot, amit vele játszanál. Ki szeressen titeket, ha egymást nem szeretitek? Ki véd, ki támogat majd, ha mi meghaltunk, ha egymást nem véditek, nem támogatjátok? Vigyázz, György, mert még eszedbe jutnak a szavaim, de későn, nagyon későn.

- Én nem tehetek arról, - duzzogott György, - hogy a természetünk nem egyezik. Én Torjai György vagyok s tudom, hogy mivel tartozom a családom nevének. Nem keveredhetem a cselédek közé, mint azt az öcsém teszi. Nem szállásolhatok az istállóban, mert az istálló szag nem valami kellemes. Egyébként mi igen jól megleszünk egymás mellett, mert én majd városon élek, ő meg falun.

- Úgy, hogy én katona leszek, Miki meg gazda. Ha megveszi a birtok részemet, neki adom. Ha más többet ad, annak adom.

- Fiú! - kiáltott az apám, - te úgy beszélsz, mintha már én nem élnék. Mintha már kezedben volna az örökség!

- Igen, - folytatta apám, - te úgy beszélsz, mintha már te volnál itt az úr. Te tacskó! Bár az érettségi vizsgával volnál kész. De félek, hogy ezzel örökre adós maradsz.

- Nos, attól lehetek katona. De, ne féljen, apa, meglesz az érettségi. Akkor huszár önkéntes leszek s ha letettem a tiszti vizsgát, ott is maradok a huszároknál. Nincs szebb pálya annál. Huszár tisztnek lenni! Ez az egy vágyam volt teljes életemben.

- A te dolgod, - mondotta apám, kissé lecsillapúlva. - Nem akadályozlak meg. De arra előre figyelmeztetlek, hogy nem fogsz gróf úrfiak módjára élni ott. Arra az én birtokomból nem telik. S ha mégis... no hát te iszod meg a levét.

Néhány pillanat múlva már láttuk, amint elnyargalt hátas lován. Én szorongva ültem az asztal mellett. Szerettem volna én is ki menni a házból, ki a kertbe, el az én kedves kis pajtásomhoz, de illetlennek találtam, hogy most én is eltávozzam. Szép csendes felállottam s bementem az édes anyám szobájába. Ott feküdt a pamlagon. Szeme vörösre volt sírva, arca fehér, mint a fehérített vászon. Letérdeltem s megcsókoltam a kezét.

- Ne sírjon, édes jó anyám. Fogadom esküvel, hogy sohasem okozok bánatot az én drága jó anyámnak.

Az én kis pajtásomnak ugyanaz a neve van, mint édes anyámnak. Milyen kedves összetalálkozása a véletlennek! Most már csakugyan azzal az érzéssel szerettem Mucikát, amely érzéssel egy fiú szeretheti az ő hugocskáját.

De erről nem szóltam szüleimnek. Éreztem, hogy ez a pillanat nem alkalmas erre. Hogy valami egyebet, valami nagyot kell mondanom, amivel megnyugtassam szüleimet. Bár akkor nem láttam, most látni vélem arcomat: roppant komoly lehetett. Amilyen a kis fiúké szokott lenni, amikor valami nagy, nagyon komoly kijelentést akar tenni. Amikor idősebbnek, érettebbnek akarnak látszani, mint aminők valójában.

- Azt hiszem, édes apa, György okosan teszi, hogy katona lesz. Ő annak született. Abban is igaza van, hogy én meg gazdának születtem. De nekem nem lesz szükségem az én birtokrészemre, mert én pap leszek s elég lesz nekem az a néhány hold föld, mit az eklézsia ad.

Apa és anya álmélkodva néztek össze, aztán önkéntelen elnevették magukat.

- Mit beszélsz, te fiú? - kérdezte apám, még mindig nevetve. - Mi leszel te? Pap?

- Igen is, pap, - feleltem én szörnyű komolyan s nem értettem, hogy mi ezen a nevetni való.

Később megtudtam, hogy szüleim nem azért nevettek, mintha a papi pályát kicsinyelték volna, hanem az én szörnyű komoly kijelentésem nevettette meg őket.

- No, - mondta édes apám, még ilyen fiút se láttam, aki pap akarjon lenni. A legtöbb fiú kocsis meg huszár szeretne lenni te meg pap. Szép, nagyon szép, fiam. De tudod-e, hogy miféle hiten vagy te?

- Hát azt tudod-e, hogy a kálvinista papok rendszerint mind igen szegény emberek.

- Tudom, - mondtam én - s úgy is illik, hogy szegények legyenek. Csak a szegény ember tud igazán együtt érezni a szegénnyel. A mi öreg papunk is nagyon szegény ember s mégis megelégedett. Ami kevese van, abból jó szívvel juttat a nálánál is szegényebbnek.

- Hát én talán nem érzek együtt a szegénnyel? Nem gyámolitom a segedelemre, támogatásra szorúltat?

- Bocsásson meg, édes apám, rosszúl mondtam, hogy csak a szegény érez együtt a szegénnyel. A gazdagok közt is sok a jó szívű ember. Édes apám...

- Elég, elég, nem akarom a magam dícséretét hallani. "Ne tudja a bal kéz, mit a jobb cselekszik." De térjünk vissza a papi pályára. Te még gyermek vagy, gyermekésszel gondolkozol. Ha férfivá leszel, majd te is jobban érzed magad az ősi házban, a gazdaságban, a gondtalan kényelemben. Ám, ha nem úgy lenne, amint én gondolom, ha csakugyan papi pályára lépsz majd, akkor is minek mondanál le törvényes részedről? Mennél többed lesz, annál több jót tehetsz.

- Ezen még gondolkozom, - mondtam én nagy bölcsen. - De azt hiszem, jobb lesz, ha Györgyre marad az ősi ház és minden. Ő neki nagy szüksége lesz rá.

Inkább sejtettem, éreztem ezt, mint tudtam, de jól sejtettem, jól éreztem meg a jövendőt. Láttam, hogy apám arca elborúl, anyám könnyezik. Szeliden magához vont, megölelt, megcsókolt s mondta: aztán sokat imádkozzál érettem, édes kicsi papom.

Valaki mintha kopogtatott volna az ajtón. Nem is kopogtatás volt ez, hanem inkább kapirgálás.

- Ki ez a kis leány? - kérdezte apám, ki látható gyönyörűséggel szemlélte az aranyhajú, kipirúlt arcú gyermeket.

- Igen, igen, - mondta apám kissé zavarodottan, - hiszen már hallottam róla. No jere ide, te kis nagy leány.

Muci bátran lépett apámhoz, kezet csókolt, aztán édes anyámhoz, ő neki is megcsókolta a kezét. Édes anyám gyöngéden megcsókolta Mucika arcát s kérdezte:

Édes anyám felkelt a pamlagról s apró süteményt, cukrot hozott Mucikának.

És Mucika csakhamar fel is vidúlt. A süteményt is, a cukrot is megosztotta velem, aztán kezet csókolt szüleimnek s hangos kedvvel indúlt velem haza felé.

De bizony sokáig tartott az utazás. Csaknem egy óráig. Mert Mucika mindegyre talált valami megbámúlni való fát, bokrot. Mikor a kerítéshez közeledtünk, már hallottuk Zsuzsi dada hangos jajveszékelését.

- Jaj, jaj, ki tudja, hova lett, jaj, jaj! Ó édes aranyos csirkém! Elvesz a rengetegben, el!

Már ott is volt a dada. Ölbe kapta Mucikát, ölelte, csókolta, aztán szidta, hogy őt úgy megijesztette. Még áldott szerencse, hogy nincs itthon a tekintetes úr. Jaj, ha megtudja, jaj!

Muci csodálkozva nézett a dadára. Nem értette, mi nagy hiba lehet abban, hogy átjött a mi kertünkbe, mikor én is átjárok az övékbe.

Igy értünk a kerítéshez. Ott még két szál léc ki volt törve. Mindjárt láttam, hogy ezt Zsuzsi dada törte ki, máskülönben hogy fért volna át. Letette Mucikát a földre, átbujt nagy szuszogással a résen, aztán én kaptam föl Mucikát s átadtam neki.

Nem is hittem volna, hogy ez a termetes, kövér asszonyság így tudjon szaladni.

Esztendő esztendő után múlt, jobban mondva: szelek szárnyán repült az idő. De három dologban nem változtam. A barátság, mit zsenge gyermekkorban szőttem Mucikával, megmaradt teljes épségben, vonzódásom a csendes papi pálya iránt nem különben; a falusi élet, a gazdaság, az állatok szeretete nem hogy fogyott, de növekedett bennem.

Hát azt mondjam-e, hogy édes apám s anyám iránt nőtt, növekedett állandóan a szeretetem, gyöngédségem. Különösen, hogy mind gyakrabban láttam édes apám homlokát elborulni, édes jó anyámat mind jobban-jobban gyöngülni.

György nagynehezen átesett az érettségin. Már az első nap, hogy haza tértünk Enyedről, kijelentette, hogy katona lesz, semmi más, katona, még pedig huszár. Kiszolgálja az egy évi önkéntességet, leteszi a tiszti vizsgát s aztán ott marad a hadseregnél. Minden más pályáról kicsinyléssel beszélt.

Szüleim szomorú mosolygással hallgatták György nagyzó tervezgetéseit. Csak az nyugtatta meg őket némiképp, hogy majd jóllakik az egy évi önkéntességgel s olyan pályát választ, melyet nem vesznek körül veszedelmes örvények, mint ahogy körülveszik a katonai pályát. Hiszen, ha György nem a könnyű oldalát nézte volna a katonai pályának, nem okoz vele szomorúságot! De ő csak a csillogást, villogást látta, az ő lelkét a könnyű, munkátlan élet reménye vonta, csalogatta oda. Azt hitte, hogy térdig jár a rózsában. Hogy csak elévezetik a nyergelt paripát, ő felpattan rá, a csapat elé rugtat, a paripa táncolva lejt végig az utcán s a járókelő embereknek egyéb dolguk se lesz, mint hogy csodálják az ő paripáját, csodálják őt magát a csillogó egyenruhában. És mily vidám, gondtalan lesz az élete a gróf és a báró urfiak között! Apámnak s majdan nekem, ha átvettem a gazdaságot, nem lesz egyéb dolgunk, mint hogy küldjük neki a pénzt, ő meg csak szórja.

Mindezt ő ugyan nem mondta így, de én, a serdülő fiú, beláttam György lelkébe s láttam jól, hol kalandozik az ő elméje. Én is rajzolgattam a magam jövendőjét, de annak egészen más volt a képe. Alig mult nap, hogy az öreg tiszteletest, nagytiszteletű Bertalan András uramat meg ne látogassam. Szabad időm a mi házunkon kívül, az öreg tiszteletes háza s Mucikáék kertje közt oszlott meg. Csudás erővel vonzott magához az egyszerü papi hajlék.

A nagytiszteletű úr gyermekei már rég szárnyra keltek, az ország minden részében elszéledtek. Csak ritkán elevenült fel a papi ház. És én úgy szerettem ezt a csendességet. Már a ház láttára ájtatos hangulat szállotta meg a lelkemet. A mesebeli ősz öreg embert láttam megelevenedni az öreg tiszteletesben, öreg élete párjában meg a mesebeli áldott lelkű anyókát. Szerettem volna, ha nagyszüleimnek mondhatom őket.

Mikor kis fiú koromban először mondtam nekik, hogy én is pap leszek, szeretettel mosolyogtak ezen a gyermeki beszéden. Később, midőn már nagy diák sorba kerültem s még mindig a papi pályáról beszéltem, álmélkodva néztek össze. Azt hitték, hogy csak örömet akarok nekik szerezni ezekkel a beszédekkel, elhinni azonban most se hitték el, hogy ifjúkori elhatározásom mellett maradjak. Még akkor sem akarták elhinni, mikor egy vasárnap megkértem az öreg tiszteletest, hogy helyette én prédikálhassak.

A szüleimnek nem szóltam, féltem, hátha balul üt ki a próbálkozásom. De valahogy mégis megtudták s épp akkor léptek a templomba, mikor indultam a szószékre. A templom szorongásig megtelt. Az egyszerű falusi népen látszott, hogy nem akar hinni a szemének. Hogy a nagyságos úrfi prédikáljon! Nem úrfinak való az!

Éreztem, hogy a vér a talpamtól a fejem tetejéig szalad, meg vissza, mikor szüleimet megpillantottam. Önkéntelen fohászkodtam: én Uram, én Istenem, segélj meg! Aztán, hogy fölértem a szószékre, alázatosan meghajtottam a fejemet, összekulcsoltam a kezemet, mint ahogy az öreg tiszteletestől láttam. Majd mikor elhangzott az orgonaszó, lassan fölemeltem a fejemet s mondám remegő hangon: A mi segedelmünk jőjjön az Úrtól, ki teremtett s megtart mindeneket, ámen.

Ez volt a bevezetés, ez a fohászkodás s belekezdettem az imádságomba. Szememet rászegeztem a templom boltozatjára, de azért látni véltem édes anyám könnyező arcát. S mintha csak egyedül ő érette, az én édes anyámért imádkoztam volna, egyre erősödő hangon szállott imádságom az egek Urához.

Miatyánkot, melybe már oly sok diák belesült, szóhiba nélkül rebegtem el. Akkor ujra megzendült az orgona, felhangzott az ének, én meg magam elé tettem az öreg bibliát, kikerestem prédikációm alapigéjét, aztán bátran körülhordoztam tekintetemet a híveken. Mind csupa ismerős. Ott volt a leghátsó sorban, félénk, aggódó arccal meghúzódva az én kedves öreg pajtásom is, János, az öreg béres. Láttam az ajka mozgásáról, hogy imádkozik érettem: hogy bele ne süljek. Egyedül György nem volt a templomban. S talán jó is, hogy nem volt jelen. A tékozló fiúról szólt a prédikációm.

Igazán véletlen, hogy ezt a prédikációt tanultam meg, de bármennyire rosszul esett is a szivemnek, önkéntelenül rá gondoltam most: hátha ő is tékozló fiú lesz? És tovább fűztem a gondolatot: ha most ő itt volna, nem találna-e rosszakaratú célzást az ő jövendőjére? Ha nem tudom elűzni magamtól ezt a hirtelen támadt gondolatot, talán bele se tudok kezdeni a prédikációba, annyira megzavart. De Isten velem volt, összeszedtem magamat s bátran, messze csengő hangon kezdettem: Kedves atyámfiai!

Várakozásomon felül sikerült a szent beszéd. Rég láttam annyi könnyező arcot. Az én szemem is könnybe borult. Kint a templom udvarán édes anyám sirva ölelt a keblére s csak ennyit tudott mondani: "Édes kicsi aranyszáju papom!" Apám könnyezve, mosolyogva veregette a vállamat, aztán a melléhez szorította a fejemet, majd gyöngéden ellódított: "Ej, ej, te rossz fiú, hát mért nem szóltál, hogy prédikálsz?" Az öreg tiszteletes meghatottan kívánt szerencsét a szüleimnek.

- Bizony, nagyságos uram s nagyságos asszonyom, ha nem földesúr gyermeke volna Miklós, hires pap lenne belőle.

- Kár, hogy úr! - szólt valaki a hivek közül, akik körülvettek s elhalmoztak dicsérő, áradozó szavakkal.

És odasompolygott mellém az öreg János is s mielőtt észrevettem volna, elkapta a kezemet s hangos csókot cuppantott rá, mondván:

Lassanként eloszlott a nép, én meg kezet csókoltam szüleimnek, akik csudálkozva kérdezték: hová? hová? Nem jösz haza? Felelt helyettem az öreg tiszteletes:

- Ha megengedik nagyságodék, Miklós ma az én vendégem. Már ez így szokás: a diák mikor prédikál, a pap vendége.

- Hát akkor eredj, édes fiam, eredj, - mondta édes anyám. - Üdvözlöm a papné nénit.

Mert, igaz, a papné néni sem volt a templomban. A jó öregek csak egy kis szolgálót tartottak, papné néni főzte az ebédet, különösen, ha vendége volt. De azért ő hallotta a prédikációt, még pedig kétszer. Egyszer, mikor elmondottam az öreg tiszteletesnek, másodszor a templom udvaráról, hová a szomszédos papilakból áttipegett, ott szépen megállott s úgy hallgatta a tékozlófiú történetét másodszor, de ki tudja, már hányadszor? Az igaz, hogy nyugtalanul hallgatta. Hej, ha a szolgáló nem vigyáz s elég a pecsenye! De a szolgáló, mindnyájunk s különösen a papné néni örömére, hűségesen kitartott a tüzhely mellett: piros volt a pecsenye, piros az ő arca is, hogy majd kigyúlt. Az ebéd különben egyszerü volt, de izletes. Talán ha nem lett volna valósággal az, izletessé tette volna a papné néni véget nem érő kinálkodása.

- Ezt a darabkát, édes fiam, ezt. No még ezt. Oh, Istenem, de keveset eszik! Tudom, hogy otthon gazdagabb, finomabb ebédeket eszik, de tőlünk jobb nem telik, szivem. Szegény az eklézsia. Bizony, ha édes apja ura nem támogatná, nem is tudom, hogy neveljük fel a gyermekeinket. Áldott ember a maga édes apja. S az édes anyja! Csak a jó Isten visszaadná az egészségét!

És igy tovább és tovább áradott a szép szó papné néni ajakáról. Minden szava a szivéből indult útjára. S nekem olyan jól estek ezek a szavak.

- Vajjon György úrfi miért nem jött el? Bizonyosan nem tudta, hogy az öccse prédikál.

- Óh, mondta papné néni, - fiatal, most éli a világát, nem kell tőle nagyon rossz néven venni. De hát ott van Könczei Ádám. Az meglett ember, a lelkének szüksége volna a vigasztalásra, mégis kerüli a templomot.

Csak most jutott eszembe, hogy Könczei Ádám se volt ott. És Mucika? Őt se láttam. De akkor a templomban, nem is gondoltam reá. Hogy történhetett az? Vajjon Mucika se tudott arról, hogy én prédikálok? Máskor minden vasárnap találkoztunk az Isten házában. Egyedül jött, nem kisérte Zsuzsi dada. Mert im, Mucika is növésnek indult. Már kijárta a falusi iskolát s mikor én az első prédikációt tartottam, akkor ő már a második nyári vakációra jött haza a brassói nevelő-iskolából.

Magániskola volt, ahová Mucikát az apja vitte, magyarul meg németül folyt a tanítás.

Szegényke nagyon sokat panaszkodott nekem, hogy miért kinozzák őt a német szóval, mikor ő úgy is ott akar élni a falujában, hol minden ember magyarul beszél...

Egyszerre elmult a jó kedvem, hogy megtudtam: lám, Mucika se volt a templomban. Valami azt súgta nekem, hogy az apja nem eresztette el, mert megtudta, hogy én prédikálok. Mert amint esztendő esztendő után mult, egyre különösebbnek tartottam Könczei Ádámot. Sohase volt hozzám egy meleg szava, bár azt nem tiltotta meg, hogy Mucikához átjárjak az ő kertjükbe, viszont azt se, hogy ő átjárjon a mienkbe, kedvetlenül nézte a mi barátságunkat.

Hihetetlennek tetszik, de úgy van, hogy már esztendők óta napról-napra találkoztam Mucikával s egyszer sem voltam házuknál. Csak kívülről ismertem a házat, belülről nem. Mucika is csak néhányszor volt nálunk. S amint teltek az esztendők, folyton komorabbnak, ridegebbnek láttam Könczei Ádámot. Csak akkor láttam mosolyogni, ha Mucikával ketten járkáltak a kertben, de amint én oda léptem, eltünt a mosoly arcáról, köszönésemet kedvetlenül fogadta s kevés idő mulva távozott.

Csak az Isten és a vén juharfa, mely kertünk szélén állott s melynek árnyékában legtöbbször játszottunk, volna a megmondhatója, hogy mennyit búsúltunk, keseregtünk a Mucika apja ridegsége miatt.

Most, hogy a papné néni megemlítette Könczei Ádám templomkerülését, nekibátorodtam s megkérdeztem:

- Már azelőtt is ritkán járt, - jegyezte meg az öreg tiszteletes. - Próbáltam visszatéríteni Isten házába, de homokba hullott minden szavam. Emberkerülő, magának élő ember lett belőle. Éjjel-nappal fut, fárad, hullatja verejtékét, hogy mennél nagyobb vagyont gyüjtsön össze. Apjától szép birtokot örökölt, de az semmi se volt a Torjai-uradalmakhoz képest. Hanem...

- Hát bizony, édes fiam, maholnap ő lesz a vármegyében a leggazdagabb ember. Csak gyűjt, és gyűjt, költeni alig költ. Magára semmit, a leányára egy keveset. Igy lehetetlen meg nem gazdagodni.

- Nono; hát még nem vagyunk ott, ámbátor, ami igaz: igaz. A nagyságos úr sokfelé és nagyon sokat áldozott... jó szivével sokan visszaéltek...

- Sokszor látom mostanában elborulni édes apám arcát, - mondtam én s éreztem, hogy az én arcom is elborul.

- Csuda-e ez, édes fiam? Hisz az édes anyja folyton gyengélkedik. Egyéb oka aligha van a szomorúságra.

A papné néni mondta ezt. Az áldott lelkü öreg asszony el akarta terelni a figyelmemet a másik bajtól. Elég a bajból egy is. S valóban, mi a szegénységtől való félelem ahhoz az aggodalomhoz képest, amit édes anyánk betegsége okoz lelkünknek? De én már elég nagy voltam ahhoz, hogy lássam azt a két nehéz fekete felleget, mely házunk fölött sötétlett.

Egyszer már véletlenül tanuja voltam, amint édes apám tanácskozott egy idegen úrral a kővári uradalom eladásán. Miért adná el, ha nagyobb pénzösszegre nem volna szüksége? És mind sűrűbben fordultak meg az orvosok a házunknál s nem egyszer láttam, hogy ezek a különben is komoly emberek, rosszat sejtető tekintettel néztek össze. Szegény édes jó anyám sokat köhögött, néha fuldokolt is. És hiába tanácsolták, hogy a telet meleg vidéken töltse, nem tudta rászánni magát. Folyton azt mondta, hogy ő csak itthon gyógyulhat meg. Nem tudta elhagyni az ősi házat, nem tudott távozni tőlünk messze földre, vagy tán érezte, hogy úgy is hiába?

Szomorú csend ült a papi házra, sokáig senki se beszélt. Bús gondolatokkal foglalkoztunk mind a hárman. Aztán hirtelen felállottam, megköszöntem az ebédet, kezet csókoltam a papné néninek s sietve búcsúztam a kedves öregektől. Nem marasztaltak ezúttal, látták, hogy a lelkem felizgatódott, sietek haza az édes anyámhoz.

A papi lak egészen a Könczei Ádám telke mellett állott s kertje, éppúgy, mint a Könczeié, a mi kertünkkel ütközött. Nem mentem ki az utcára, hanem hátra szaladtam az öreg tiszteletes kis gyümölcsösén, átvetettem magamat a keritésen, de közben nem állottam meg, hogy át ne pillantsak Mucikáék kertjébe. Oh, mily öröm! Arany haja kiragyogott a teljes pompájukban nyíló rózsafák közűl s láttam, hogy épp most nyisszent le kis ollócskájával egy sárga rózsát. Nemcsak én láttam őt, de ő is engem. Talán megérezte, hogy erre jövök? Hirtelen a kerítés mellé szaladt s kipirúlt arccal dobta át a rózsát:

Alig fogott kezet velem, nyílsebesen szaladt vissza a házba. Most már mindent tudtam. Nem kellett mondani, anélkül is tudtam, hogy az apja nem eresztette a templomba. Valósággal lázongott a lelkem.

Hisz ez kegyetlenség! Mit vétettem én Könczei Ádámnak? Szabad-e valakit visszatartani Isten házából? De hirtelen megijedtem lelkem lázongásától. Könczei Ádám a Mucika apja, még gondolatban se szabad őt megbántanom. Aztán ő idős ember, tudja, mit cselekszik, én a gyermek-ifjú nem birálhatom az ő tetteit. Elhessegettem magamtól a gondolatok feketeszárnyú madarait s jó kedvet erőltetve magamra, siettem haza.

- Jere, kicsi papom, jere, - intett édes anyám, - hadd csókoljalak meg még egyszer.

Repűlve repűltem édes anyám ölelő karjai közé. Édes apám elégedetten, boldogan nézte a kedves jelenetet. György azonban elfintorította az arcát. Csúfondárosan villant végig rajtam a tekintete s szúrós szeme célba vette a rózsát, melyet kabátomra tűztem.

- Kedves Györgyöm, én sohase fogom sértegetni huszárjaidat, kérlek, te se sértegesd a papokat.

- Sértegetni a huszárokat! - kacagott föl György. - Hisz csak próbálná meg valaki! Jegyezd meg, hogy a huszárok kardot viselnek az oldalukon.

- Épp azért nem illik oly férfiakat sértegetni, kiknek fegyverük a Szent-Biblia.

György mondani akart erre valamit, de édes apám haragosan toppantott: Elég volt! Ez a szóváltás be van fejezve s meg se is ismétlődjék többet!

György vállat vont s bement a házba. Én ott maradtam, kezet csókoltam szüleimnek s bocsánatot kértem a szóváltásért. György részére is kértem a bocsánatot. Így diktálta ezt nekem az én lelkem.

- Te nem vétkeztél, fiam. Egyebet is mondok neked. Ha eddig nem is tudtam belenyugodni teljesen a pályaválasztásodba, most már én mondom: légy Isten szolgája. Annak születtél, mert béketűrő, megbocsátó a lelked. S ami fő: bármely pályára lépj, látom, hogy igazi férfi leszel.

Ez az óra nevezetes óra volt életemben. Ebben az órában éreztem meg, hogy nem vagyok többé gyermek. Csudálatos: nem éreztem semmi fájdalmat, ép szívvel, ép lélekkel léptem át a gyermekkorból az ifjúkorba.

Az én ifjúkorom nem volt gondtalan, bár anyagi gond soha egy pillanatig se bántott engem. Ha fenyegette is édes apámat a tönkrejutás veszedelme, az én iskoláztatásomra bőven telt. Igaz, hogy én kevéssel beértem. Legalább mások, akik messziről dúsgazdag embernek vélték édes apámat, csodálkoztak, hogy más hasonló sorsú úrfiakhoz képest mily egyszerű ruhában járok, mily keveset költök. Felére se volt szükségem annak a pénznek, amit édes apám hónapról-hónapra küldött s én a megtakarított pénz egy részét titokban takarékpénztárba tettem, más részét - szintén titokban - a szegény fiúk közt osztogattam ki.

Mert voltak oly szegény fiúk, akik hazúlról jóformán semmi pénzt nem kaptak s azon a száraz cipón tengődtek, melynek búzája a nagy Bethlen Gábor fejedelem alapította kollégium szántóföldjein termett. Legyen áldott az emléke az arany szívű, nemes lelkű fejedelemnek: én bár sohasem szorúltam az ő cipóira, mégis hálával gondoltam rá, mert ezek a cipók tették lehetővé, hogy sok szegény fiú tanúlhatott s a hazának hasznos polgárává lehetett.

Igen, pénzben nem volt fogyatkozásom, élhettem volna gondtalan, ime, mégis gond terhelte ifjú lelkemet. Nem magamat féltettem a szegénységtől, hanem a szüleimet. Hisz midőn elhatároztam, hogy pap leszek, tisztában lehettem azzal, hogy tisztes szegénységben fogom átélni az életet. De az én édes apám nagy gazdagságban született, kényelemben nőtt fel, abban öregedett meg, nem tudta, mi a szegénység, mi a nélkülözés.

Édes apám mindig csak adott másnak, neki sohasem adott senki semmit. Még a képviselői fizetését sem költötte magára, mindenféle jótékony célokra osztogatta ki.

De mi történt? Épp abban az esztendöben, mikor én az érettségi vizsgát letettem, volt képviselő választás s bár a kerület újra egyhangúlag kiáltotta ki édes apámat képviselőnek, megköszönte a bizalmat, de a megbízó levelet nem fogadta el. Hiába kérték, szilárdan megmaradt elhatározása mellett.

Azt mondta: ő már öreg ember, elfáradott, pihenni akar, válasszanak helyette ifjú embert, aki győzi erővel, ésszel; aki szívén viseli a haza javát, üdvét; aki nem csak igér, de tud is cselekedni.

Végre is a derék választók más képviselő után néztek s akadt egyszerre négy is. Mind csupa fiatal ember s mind olyan, akit a nép nem ismert, akik viszont nem ismerték a népet, de igen szépen beszéltek, sokat igértek. Végül a négy közűl megválasztották azt, aki legjobban győzte - pénzzel. Óh Istenem, de szomorú volt édes apám ebben az időben! De fájt az ő nemes szívének, látván, mint rontják a szegény népet lelkiismeretlen emberek! Hiába, ő már a romlást nem akadályozhatta meg. Lehetetlenné tette ezt a saját - romlása. Az anyagi tőnk, mely veszedelmes gyorsasággal közeledett. Napról-napra szomorúbb dolgok jöttek napfényre, amiket eddig szegény jó apám csupa gyöngédségből eltitkolt.

Áldott jó szívével sokan visszaéltek Budapesten, ezért is, azért is kezességet vállalt s a vége az lett: kezes, fizess. S mert nem győzte a fizetéseket a birtok jövedelméből, amely folyton apadt, mivelhogy nem volt ideje elég gondot fordítani a gazdaságra, kénytelen volt újabb meg újabb kölcsönökkel terhelni meg az uradalmakat.

De talán ezt még mind elbírták volna a mi uradalmaink, rengeteg erdőségeink, ha a szerencsétlen György az önkéntesi év után nem marad bent katonának. Már az az egy év sok ezer forintba kerűlt. Attól a pillanattól kezdve pedig, hogy gallérjára varrták az arany csillagot, oktalan költekezése nem ismert határt.

Az ősi házban rettenetes napokat éltünk át. Most már semmit sem titkolt el előlem szegény jó apám s máig is csodálom, hogy lelkem örökös háborgása közt képes voltam tanúlni. Pedig itt volt az ideje, hogy komolyabban, mint valaha, tanúlásnak lássak. Papnövendék voltam, tanáraim és tanúlótársaim nagy csodálkozására, akik mindeddig tréfára vették az én papi pályára való készűlődésemet. És most egyszerre nyugtalanítani kezdett egy gondolat: ha most hirtelen tönkre megy az édes apám, megütik a dobot az ősi ház udvarán, mindenki azt fogja hinni, hogy nem szívem vágyát követve léptem a papi pályára, hanem mert szegény vagyok én is, mint a többi társam.

Láttam, hogy közeledik házunk felé a romboló, mindent elpusztitó vihar s én imádkoztam, bárcsak addig ne érkeznék a házunkhoz, míg én meg nem raktam a magam kicsi fészkét. Ott majd megférünk mi szépen: apám, anyám s én.

Óh, mennyit háborgott a lelkem s mennyit imádkoztam! Háborgott a lelkem György lelketlenségén, aki nem elégedett meg azzal, hogy apám erején felül pótolta hadnagyi fizetését s élhetett volna úri mód, de mindenféle olyan adósságokat csinált, melyeket ha apám ki nem fizet, szégyenbe borítja a Torjai nevet. Azt a nevet, melyhez soha, a századok hosszú során szenny nem tapadt.

Anyám, szegény jó anyám, századrészét sem tudta annak, ami történik. Őt minden csekélység felizgatta, betegségét fokozta. Amit csak lehetett, eltitkoltunk előle. Ha mind azt tudta volna, ami történt, megszakadt volna a szíve szegénynek. Isten kegyelmes, irgalmas volt hozzá: leküldötte érette a halál angyalát, nem látta az ősi ház összeomlását, nem érte meg a legrettenetesebbet: hogy az ősi ház, az ősi föld idegen kézre kerűlt, sem azt, hogy egyik fia pályája csúfosan ketté szakadott.

Le-leteszem a tollat, napokig hevertetem, ezeknek az emlékeknek sötétsége ráborúl a lelkemre. Gondolataim összezavarodnak, néha még magamat is vádolom: vajjon nem követtem-e el valami hibát; vajjon nem járultam-e valamivel ahhoz a nagy pusztúláshoz, amely kegyetlenül szállott le a mi házunkra?

Látom a ravatalon az édes jó anyámat, akinek teste, lelke oly sokat szenvedett. Sokkal többet szenvedett a lelke, mint azt mi hittük. Sokkal többet látott bizonnyal, mint amennyit látni kellett volna. De úgy tett, mintha nem látná, hogy nekünk fájdalmat ne okozzon azzal, hogy ime, fáj az ő szíve is. Óh édes anyai szív! Van-e a te szeretetedhez, a te gyöngédségedhez még valami hasonlatos e földön? Nincs, nincs, nincs.

Érzem ma is az utolsó csók melegét s égeti arcomat az utolsó könycsepp, amely elhomályosúló szeméből arcomra hullott. Látom édes apámat néma fájdalmában, összetörten, megroskadottan. Látom hirtelen hófehérbe borúlt fejét, mély barázdákkal teleszántott homlokát. Még hallom a szegény falusi asszonyok sírását, akik jótevő angyalukat vesztették édes anyámban. Ki még betegen is el-eltámolygott a betegekhez, orvosságot vitt nekik, vigasztalta, gyámolította, segítette a szegényt, a szenvedőt, ő, a szenvedő.

Mely keserves érzés, mikor a gyermeknek azt kell mondania: jó, hogy meghalt az édes anyám! Legalább nem szenved többet. Keserves, szörnyen keserves érzés ez, tudni, hogy többé sohasem érezzük az édes anyai csók melegét, karjainak puha ölelését, nem halljuk többet édes szavát, nem látjuk többé sem könnyét, sem mosolygását; nem borúlhatunk többé keblére, ha bánat ért s ime, mégis azt kell mondanunk: de jó volt az Isten, hogy magához szólította őt!

György a temetés napjára érkezett. Galiciában volt ekkor az ezrede. A hosszú úttól kimerülten, meg sem pihenhetve állott a koporsó mellett. Arca fehér volt, szeme mélyen beesett. Nemcsak testében, de lelkében is összetörtnek látszott. Két éve nem láttuk egymást, de ölelése, csókja mégis hideg volt. Vagy talán én éreztem annak? De ott a koporsó mellett megeredt szeméből a könny, sírva csókolta azt az áldott jó kezet, mely sokszor megsimogatta az ő arcát, még akkor is, mikor nem érdemelte meg. Arcáról eltünt a régi gőg s mintha bűnbánat foglalta volna el a helyét.

Szívemben őszinte sajnálatot éreztem iránta. Az ő fájdalma nagyobb lehet, mint az enyém. Ő nem érezte a haldokló anya utolsó csókját, ölelését, nem hallotta az utolsó sóhajtását, nem látta az utolsó fájdalmas tekintetet. Nem zokoghatta el: bocsáss meg, édes jó anyám!

Megelevenedik lelkemben egy magas növésű, rövid ruhás leányka képe, amint belép a halottas szobába félénken, szomorúan, s letesz egy fehér rózsákból kötött bokrétát a ravatal lábához. Margit, Margit, édes hű barátom!

Mivé lett a kis Mucika, a kedves játszó pajtás! Ime, növendék leánnyá serdült. S úgy megkomolyodott. Alig ismerek reá fekete ruhájában. Szeme könnyel tele. Keze remeg, amint kezet fog velem. Akar valamit mondani, de zokogásba fúl a szava. Még egyszer kezet fog velem s hirtelen kiszalad a halottas szobából. Eltünik, mint egy álombéli látomány. Soha, sohasem feledem el. A temetésre eljött az apja is. Most láttam először a házunknál. Komoran közeledett apámhoz. Kezet fogtak. Könczei Ádám földre szegezte a tekintetét. Aztán átvillant tekintete a ravatalon. Úgy tetszett nekem, mintha összerázkódott volna. Vagy csak én láttam így? Megfordúlt és elvegyűlt a temetésre összesereglett emberek között. Reá tapadt a szemem a koporsóra s el sem vált tőle, míg végképp el nem takarta az édes anyaföld...

- Akkor hát van időnk a beszélgetésre, - mondotta apám s bement a dolgozó szobájába.

Ez ebéd után volt s vacsora idejéig nem mozdult el az asztala mellől. Vacsora után ismét bement a dolgozó szobájába s írt, számolt késő éjszakáig. Nem állhattam meg, hogy be ne menjek hozzá.

Kimentem a szobából, de nem tudtam lefeküdni. Fel s alá sétáltam a szobában. Éjfél után két órakor kijött édes apám.

- Vajjon boldog-e? - kérdeztem én magamban s nem mertem volna rá igennel válaszolni.

Apámat elkisértem a hálószobájába s mikor meggyőződtem, hogy lefeküdött, csendesen kiosontam a kertbe. Már hajnalodott. A csillagok halványan pislogtak, a telihold lebukkant a hegyek mögé. Harmat hullott arcomra. Oly jól esett. Önkéntelen a vén juharfa felé vitt az utam, mire oda értem, már derengett az ég. Könczei Ádám udvara már ébredezett. A ló- és ökör-istállókban már takarítottak a béresek, a tehénistállókban fejtek a szolgálók. S ím kilépett a házból Könczei Ádám is. Egy órával napfölkelte előtt!

György készülődött vissza Galiciába, az ezredéhez. Még egy napja volt itthon, aztán indulnia kellett. Feltünt nekem, hogy egész idő alatt kerülte az édes apámmal való találkozást. Jóformán csak ebédnél és vacsoránál találkoztak, az alatt meg alig esett szó. Az asztalfőn most is terítettek, de üresen állt a szék. A kanál, a kés, a villa ott hevert a tányér mellett gazdátlanul. Minden falat a torkomat fojtogatta. Sohasem éheztem ennyit. Nem volt, aki biztasson: egyél édes fiam. Mindegyre kihullott kezemből a kés, a villa. Édes apám is csak végig ülte az ebédet, a vacsorát, alig evett.

Györgynek sem izlett semmi. Az asztalra szegeződött a tekintete s látszott redőkbe borúlt homlokán, hogy nehéz gondok nyugtalanítják. Nagy ritkán, lopva tekintett édes apámra, de épp oly hirtelen visszaszegeződött szeme az asztalra. Nyilván szeretett volna valamit mondani s talán mond is, ha én nem vagyok jelen. Valóságos kín volt látni Györgyöt: láthatóan szenvedett. Nagy dolog terhelhette a lelkét, talán nehány szóval megszabadulhatott volna tehertől, de nem volt bátorsága erre a nehány szóra.

Így telt el a két hét. Az elutazás előtt való estén, mikor épp a vacsora mellől felkeltünk, megtört a kínos csend. Édes apám törte meg.

Szó nélkül követtük apánkat. A szivem hangosan dobogott. Éreztem, hogy most valami nagy, rendkívüli dolognak leszek a tanúja.

Apám leült az íróasztala mellé, mely tele volt mindenféle számadással. Intett nekünk, hogy foglaljunk helyet vele szemközt.

- Fiaim, - kezdte kissé remegő hangon, mely azonban csakhamar visszanyerte régi erejét - ti már mindaketten abban a korban vagytok, amikor illő, hogy tisztában legyetek mind azzal, ami a házban s a házon kívül történik. Édes anyátokat, ki az ő szent életével, hűséges szeretetével kiérdemelte, hogy halálomig gyászoljam, Isten a legjobbkor szólította magához. Bármennyire nélkülözzük az ő áldott szívének melegségét, hálát kell adnunk Istennek, hogy megelégelte az ő sok és nagy szenvedését s hogy nem érte meg a Torjai-ház pusztulását. Mert ez a ház menthetetlenül elpusztúl, napjai meg vannak számlálva. A nagy vagyon, amit őseink szerzettek, idegen kézre fog kerűlni.

Itt megakadt apám hangja. Nehéz könnycsepp gördült le az arcán. Rápillantottam György arcára: valósággal megdermedett. Amit eddig amolyan apai ijesztgetésnek vett, most már lehetetlen volt nem hinnie. Az a nehéz könnycsepp, mely apám arcán végig gördűlt, többet mondott minden beszédnél.

- Két nagy uradalmat s egy rengeteg erdőséget örököltem édes apámtól, a szerteszét fekvő kisebb-nagyobb birtokokat nem is említve. Ezek ma csak névszerint az enyémek. Amint az első alkalommal megakadok a törlesztésben, megrohannak a hitelezők s az uradalmak dobra kerűlnek az ősi házzal együtt. Rátok nem marad egyéb: letarolt erdő. Ennek a fáját most adtam el. Potom áron, úgy ahogy vették. Ötven, meg száz esztendő is eltelik, míg itt újra erdő leszen. Ez tehát nektek nem vagyon, legfeljebb a gyermekeiteknek lesz az. Azoknak is öreg korukban. Az uradalmak többet érnek ugyan, mint amennyi teher van rajtok, de ha dobra kerűlnek, talán még annyit sem adnak érettük, mint amennyi adósság terheli.

Nem akarom magamat menteni, hibás vagyok abban, hogy kezem közt szertefoszlott az ősi vagyon. Többet áldoztam a közjóért, mint amennyit vagyonom jövedelme megengedett, de ezt őseim is megcselekedték, sőt sokkal többet tettek, mint én. Különösen Thököly és Rákóczi idejében nem csak életüket áldozták a hazáért, de vagyonukat is elveszítették: elvette tőlök a német. Békésebb időben visszakerűlt ugyan egy része s ez a rész is elég volt arra, hogy a Torjai-család gond nélkül éljen s talán ujra felvirúl a család régi fényében, ha közbe nem jön 48 s a 48-at követő gyászos idő. A harcmezőn, majd a kufsteini börtönben: ez a kettő tíz évet vett el az életemből. Az uradalmak megmaradtak ugyan, de a jövedelem gazda nélkül folyton apadott. Aztán jött az alkotmányos világ. Nem volt szabad visszahúzódnom. A haza megkövetelte minden valamirevaló fiától, hogy résztvegyen a romokban heverő ország ujraépítésének nagy munkájában. Teljes húsz esztendeig voltam tagja a törvényhozásnak s részt vettem minden munkában, mely a hazának javára vált. Áldoztam mindenütt, ahol áldozatra szükség volt s kerűlve kerűltem minden alkalmat, hol más élelmes emberek pénzt szereztek. Nem kerűlhettem el, hogy egyik-másik barátomon is ne segítsek s sok olyan adósságot fizettem, amit nem én csináltam. De fizettem, mert nem tűrhettem, hogy a Torjai névre folt tapadjon.

Fizettem nemcsak barátaimért, de éretted is, fiam. - E szavaknál apám Györgyre szegezte tekintetét. - Itt vannak a számadásaim. Mióta katona lettél, - ennek öt esztendeje, ötvenezer forintot költöttem reád.

Elképpedtem a rettentő nagy összeg hallatára. Sejtelmem sem volt arról, hogy ennyibe kerűlhetett egy arany csillag. György valósággal összezsugorodott, szeme a földre szegeződött, nem mert ránézni édes apámra. Pedig édes apám arcán a szemrehányásnak nyoma se látszott. Olyan nyugodtan beszélt, mint egy halála óráját érző aggastyán a halálos ágy köré sereglett családhoz.

- Most pedig azt kérdem tőled, György, mi a szándékod, mi a terved a jövőre? Megmaradsz-e a katonai pályán? Alig hiszem, hogy megmaradhatsz, mert az eddigi költekező életet nem folytathatod, elébb-utóbb szégyent hozol a Torjai-névre s ekkor más pályán is el lesz zárva előtted az út. Arra kérlek tehát: mondd meg őszintén, ami tartozásod van e pillanatban. Azt hiszem nincs annyi, hogy ma még ne tudnám kifizetni. Aztán búcsút veszel a pályától. Keresel valami szerény kis hivatalt. Meglásd, boldogabb leszel, ha tudod, hogy azt a keveset, amit fizetnek, magad szerzed, s nem tátod a szájadat másra. Vagy talán lépj át a gyalogsághoz. Ott egyszerübb az élet. Ott nincsenek gazdag úrfiak. Ott megélhetsz a fizetésedből.

- Űlj le, - szólt apám nyugodtan, látható felindulás nélkül. A nyugodt hang Györgyöt csudálatosan megjuhászította s engedelmesen ült vissza a helyére.

- Hát írjad, - vetette hozzám félvállról, nyugodtságot erőltetve magára.

György diktált, én írtam. Szédületesen nőttek a számok. Csaknem tízezer forint körűl össze a különféle kisebb-nagyobb tartozásokból.

- Nincs több, - nyögte ki György hirtelen elhatározással. De én láttam jól, hogy van, több is, csak nincs bátorsága bevallani az egész összeget.

Azzal kihúzta az asztal fiókját s egy nagy marék ezeres bankót vett ki onnan.

- Ötven darab ezeres, - mondotta édes apám. - Ez az erdő ára. Megért volna a fa százezeret, talán többet is s eladtam, hogy ameddig lehet, halaszszam azt a rettenetes napot, mikor házunk előtt megütik a dobot. Ime, fiam, itt van tízezer forint. Még marad is valami belőle, ha csakugyan annyi az adósságod, mint amennyit bevallottál. Ez az utolsó, amit adok, amit adhatok. Többé nem kérlek, hogy hagyd ott a katonai pályát. Cselekedjél bölcs belátásod szerint.

György kezet csókolt az apának s a tíz darab ezrest tárcájába gyűrte. Akkor apám felém fordúlt.

- Ime, itt van a te részedre is tízezer forint. Alapos számítás után adom át neked: ennyit adhatok, anélkűl, hogy a hitelezők kárt szenvednének.

- Köszönöm jóságát, édes apám, de nekem egy krajcárra sincs szükségem. Még egy év s pap leszek. Megélek a magam sovány kenyerén. De azért a pénzt elfogadom s nálam mindég meg fogja találni édes apám.

- Nem, nem! - tört ki könnyekbe édes apám erőszakolt nyugalma, - az a tied, egyedűl a tied. Külföldre mégy, tovább tanulsz. Kell ott a pénz.

- Ha külföldre megyek, kapok majd ösztöndíjat, mint a többi szegény ifjú. Ismétlem, édes apám, a pénzt elteszem, de hozzá nem nyúlok. S marad-e valami édes apámnak a harmincezer forintból? - kérdeztem hirtelen.

- Marad, marad, hogyne maradna, - mondotta apám, - elég marad, még sok is. Én már öreg vagyok... Oh, nagyon is sok marad.

Tudtam, bizonyosan tudtam, hogy egy krajcárja se marad. Mind arra való ez a pénz, hogy hátrább tolja az árverést. Jó, ha majd marad valami az ingóságokból, a családi ékszerekből. Szinte beláttam apám lelkébe, hogy erre számít. Hogy ebből majd megél szegényesen, meghúzódva. Egyenként adogatja el a drága emlékeket, minden darabbal egy-egy darabot szakitva ki öreg szívéből. Óh, édes jó apám! Te ezt nem érdemelted meg!

Másnap reggel György elutazott. Nagyon megindultnak látszott, a régi gőgnek nyomát se láttam. Szeme könnybe borúlt, mikor megölelte, megcsókolta édes apámat. Szokatlan melegséggel ölelt meg engem is, mintha ezzel az öleléssel bocsánatot kért volna mind a régi sértésekért.

Ameddig a kocsi látható volt, folyton visszafelé fordúlt, kalapjával, kendőjével integetett.

Mindent feledtem, megbocsátottam a sok sérelmet. Éreztem, hogy kettőnk közűl ő az igazi szerencsétlen. Hogy ő esik áldozatáúl a nagy romlásnak. El, el fog merülni, ha nem leszek mellette. Eszembe jutott az a jelenet, mikor Enyeden megvédtem az oláh legény ellenében. Miért védtem, holott akkor is megsértett engem?

Isten meghallgatta sűrű imádságaimat: elvégeztem a theologiát s még mindig édes apám kezén volt az ősi birtok. Csak a jó Isten, aki mindent lát tudja, hogy szegény apám mily rettenetes harcot vívott meg, hogy minél távolabbra tolja a bukás pillanatát.

Én a magam részéről egy fillért sem fogadtam el az utolsó év alatt. Ezzel nem dicsérem magamat, mert nem volt szükségem semmire. Az utolsó évek alatt megtakarított pénzek kamatja mellett annyit szereztem, hogy bőven elég volt az én szerény igényem kielégítésére.

Honnét szereztem a pénzt? Eljártam legációba mind a három sátoros ünnepen, mint a többi diák s egy-egy legáció jövedelme ötven-száz forint volt. Senki se nézte kapzsiságnak, hogy "gazdag" fiú létemre én is eljárok legációba, hisz papi pályára készűltem s a prédikálásban gyakorolni kellett magamat. Annyi volt a pénzem, hogy el sem tudtam költeni. Ami megmaradt, betettem a takarékba, hozzá tettem ahhoz a tízezer forinthoz, melyet édes apám reám erőszakolt.

Mint ahogy a fukar, kincsszomjas ember ül a pénzes ládáján s folyton számolgatja pénzét, reszketve vigyázza, hogy egy krajcár híja se essék s arca, szeme örömtől lángol a pénz szaporodásán, én magam is üres időmben számolgattam, mennyire gyűlt a pénzem kamatos kamatjával, mennyi lesz majd egy év múlva, két év múlva. Nemhogy elköltöttem volna belőle, de folyton szaporítottam. Magam iránt egyre fukarabb lettem, bár azt most sem állottam meg, hogy a nálam szegényebb fiúkon ne segítsek. De hisz valóképpen nem magamnak gyűjtöttem a pénzt: az én édes jó apámra gondoltam. Az ő megszokott kényelmét akartam biztosítani még hátralehető öreg napjaira.

Igen, Isten meghallgatta sűrű imádságaimat, a theologiát végeztem s még mindig apám kezén volt az ősi ház. De közben nagy dolog történt: levelet kaptam Györgytől. Levél Györgytől!

Még ma is fájdalommal gondolok arra, hogy ez volt az első levél bátyámtól, mióta katona lett. Azelőtt együtt voltunk, nem volt szükség a levelezésre, de hogy katona lett s messze távol élt tőlem, de szivesen olvastam volna leveleit! Én gyakran írtam neki, ő ritkán válaszolt, levelező lapon, egy rövid sorban, ridegen. Ezeket tehát nem nevezhetem leveleknek.

Még fel sem bontottam a levelet, szinte tudtam a tartalmát. Mikor édes apám átadta neki a tízezer forintot, jól láttam az arcán, hogy nem volt bátorsága megvallani az egész adósságot. Valóságos rémület fogott el most a levél láttára. Istenem, ha azóta még adósságokat csinált! Ha oly helyzetbe sodródott, amelyből nincs menekűlés, csak a becsület árán! S menekülés-e ez? Becsület nélkül élet-e az élet? Oh, jaj, ha édes apámnak még azt is meg kell érnie, hogy az anyagi romlás mellett neve is beszennyeződik!

Írt még sokat, nagyon sokat szegény fiú, de erre jobb nem emlékezni. Ma is fáj rá gondolnom, hogy az egykor gőgös György mennyire megalázta magát öccse előtt. Sokáig eltünődtem a levélen. Nem azon, hogy segítsek-e rajta. Ebben egy pillanatig sem haboztam. Testvérem életéről, becsületéről, a mi családunk tisztességéről volt szó: habozhattam-e? Azon tünődtem sokáig, vajjon teljesen komoly-e György fogadkozása. Vajjon képes lesz-e csakugyan új életet kezdeni?

Elővettem a takarékpénztári könyvemet. Összesen tizenkétezer ötszáz forint volt bejegyezve. Tehát kétezer ötszáz forintot kell kiszakítanom abból az összegből, melyet édes apám részére tartogattam. De mit ér édes apámnak ez a pénz ha megcsonkítatlanúl, vagy éppen megszaporodva átadom, ha egyszer a nevén folt esett? Nem viszi-e sírba a nevén ejtett gyalázat? Rohanva rohantam a takarékpénztárba s intézkedtem, hogy onnét egyenesen küldjék a pénzt György nevére. Aztán visszamentem a kollégiumba (mint theologus bent laktam a kollégiumban) s ezt írtam Györgynek:

Rövidebb volt ez a levele, de rég nem éreztem azt a boldogságot, amit ez a levél szerzett.

Édes apámnak sejtelme sem volt a György és köztem folyt levelezésről s csak akkor értesítettem az egész dologról, mikor megkaptam György második levelét.

És elkövetkezett a nagy nap: végeztem a theológiát, kezembe adta kedves professzorom, a rektor professzor úr, a diplomát.

- És most, kedves fiam, útjára bocsájtom, - mondá a derék öreg. - Nemde külföldre megy?

- Nem megy külföldre? Ön? Torjai Miklós? Theologiánk dísze, büszkesége? Ön, akire oly szép, dicsőséges jövendő vár? Akiben az erdélyi egyházkerület leendő püspökét látjuk mindannyian? Aki majdan szép lelki s nagy anyagi tehetségével hivatva van felvirágoztatni egyházunkat?

- Magam is gondoltam erre titkon, sokszor álmodoztam erről, - mondtam én. - De a szép álmoknak vége, rektor professzor úr. Az én apám csak külső színre gazdag, maholnap szegény ember lesz. Az ősi birtok dobra fog kerülni, én meg szegény pap leszek. Nem félek a szegénységtől, rektor professzor úr. Gyermekkoromban választottam magamnak a pályát, mikor még gazdag voltam, vagy legalább azt hittem, hogy gazdag vagyok.

A jó öreg álmélkodva hallgatta szavaimat. Látszott rajta, hogy nem akar hinni a fülének: Vajjon jól hallott-e? Hosszú hallgatás következett. Majd elindúlt az öreg úr, fel s alá sétált a szobában, majd megállt, tovább ment, aztán ismét megállt, rám nézett, keze vállamra ereszkedett s mondta:

- Nos, ha szegény fiú vagy, édes öcsém, kimégy külföldre ösztöndíjjal. Megillet téged. Első sorban illet meg.

- Ősszel látogass meg, mielőtt külföldi utadra indúlsz. Ellátlak ajánló levelekkel.

Az öreg úr keblére ölelt, homlokon csókolt. Aztán fejemre tette két kezét, megáldott.

Így jöttem én el Enyedről, hol tizenkét esztendeig tanúltam gazdag úrfi hirében; így jöttem el, szegényen s mégis oly gazdagon. Tele volt a lelkem édes-bús emlékekkel, tele egy szebb jövendő reményének színes képeivel.

Az állomásnál találkoztam Györggyel. Ő leugrott a kocsiból s hosszan, sokáig sírtunk egymás keblén. Közös sorsunk, a szegénység, összeforrasztotta szívünket.

- Már be is iratkoztam Monostoron, - mondta György, mikor elhelyezkedtünk a vasúti kocsiban. - Az igazgató nagyot nézett, mikor megtudta, hogy ki fia vagyok.

- Nem, mert ott drága az élet, - feleltem én. - Ő is azt hiszi, hogy még mindig gazdagok vagyunk. Hát csak higyje, - majd megtudja ő is a valóságot, - tette hozzá György szomorú mosolygással. - Egyelőre nem világosítottam fel. A rossz hír úgy is szárnyon jár... Igaz-e?

Csak hogy itt van, csakhogy megtért a tékozló fiú! Haza, haza, édes apánkhoz!

Csudálatos: talán sohasem volt szebb nyaram, mint amelyet külföldi utam előtt töltöttem otthon. Mindennap bejártam az uradalmat. Bár tudtam, hogy ez a szép nagy birtok az ősi házzal, a rengeteg kerttel együtt idegen kézre kerűl maholnap, nem éreztem azt a kínzó fájdalmat, amit még néhány hónappal elébb is.

Eddig sem az fájt, hogy nem leszek gazdag ember, hanem az, hogy idegen ember ül be az ősi házba, melyet annyi drága emlék szentelt meg. Most ez a fájdalom is enyhűlt: az ősi birtok másé lesz, de lám, a tudományt, amit szereztem s szerzek, senki sem veheti el tőlem. Kicsi ház lesz a lakásom, nehány holdnyi föld a birtokom, ki tudja, az ország melyik falujában, nehány hold, mely csak használatra lesz az enyém, utódaim nem örökölhetik, s im, mégis boldognak éreztem magamat.

Akármilyen kicsiny, akármilyen sovány lesz a kenyerem: én szereztem! Ez a gondolat előre megnövelte a kicsiny kenyeret, soványságát megpuhította, izessé tette.

De ez a boldogság mégis csak fele boldogság lett volna, ha Györgyöt nem látom a megtérés útján. Micsoda változás esett meg vele! Szegény jó apám sokáig nem akart hinni ebben a változásban. Azt hitte: álmodik, hogy aztán annál keservesebb legyen az ébredés.

De György, aki eddig sohasem érdeklődött a gazdaság iránt, kora reggeltől késő estig kint volt a földeken, a réten, megtanúlt szántani, kaszálni s a gazdatisztet egész nap vallatta a gazdaság tudományából. Eddig csak arra volt jó a ló, hogy hátára pattanjon s nyargaljon céltalan, most az érdekelte, hogyan nevelik azokat a szép csikókat, melyekről régebben híres volt az apám ménese. Eddig csak költötte az ökrök, tehenek, borjak, birkák árát, most már az is érdekelte, melyik takarmány melyik állatnak való, hogyan kell etetni az állatokat, hogy jól fejlődjenek s mégse pazarlódjék e takarmány.

Igen, György egészen komolyan készűlt gazdatisztnek. Még nehány év előtt a maga gazdájának készűlhetett vala, most már csak gazdatisztnek. Sokszor rajta értem, hogy elborúlt az arca s tudtam, hogy ez a gondolat bántja. Ha idejében gazdának készül, talán meg lehetett volna menteni az ősi birtok egy részét. Bár az egyiket, a torjait. Az ősi házat.

Vége, vége. Csodának kellene történni, hogy kezünkön maradjon. S történnek-e ma csodák?

Az öreg János a maga egyszerű eszével észre vette, hogy mi történik. Azt mondta nekem egyszer:

- Valami baj van itt, kis uram. (Még mindig így szólított, bár "tiszteletes uram" cím illetett már meg.) Minden esztendőben több-több marhát adunk el. Már pedig ha mindig csak elveszünk s hozzá nem teszünk, összeomlik a - hegy.

- György úrfi is akkor kezdi rakni a boglyát, amikor már szakad az eső. Akkor abrakol, amikor már indulni kellene. Hej kis uram, attól tartok, hogy mindentől elkésett. Borúl az ég felettünk, hiszi-e?

- Jól lát a kigyelmed öreg szeme. Minek titkolnám, takargatnám kigyelmed előtt, még egy-két esztendő, talán annyi sincs hátra: összeomlik a gazdaságunk. Idegen úrnak lesz a szolgája kigyelmed...

- Soha! Soha! Inkább meghalok szörnyű halálnak halálával! Én idegen úr szolgája! Az apám, nagyapám, ükapám, minden nemzetségem a Torjai urakat szolgálta. Már én nem tudok mást szolgálni. A fiaim - inkább menjenek világgá azok is, semhogy idegent szolgáljanak.

Fölemelte a kezét, átfenyegetett a Könczei Ádám kertjébe: Nem leszek a szolgád, kevély Könczei Ádám!

Megütődve néztem az öregre: arca sápadt volt a haragtól, szeme lángolt a gyűlölettől s rekedten nyögte: mert az lesz az új gazda...

- Ohó, kis uram, ne itéljünk a látszat után. Szent igaz, hogy háromszor is elférne a háza a mi házunkban, a birtoka is kicsi a mienkhez képest, de ő sohasem hordott el a hegyből, mindig csak hordott hozzá. Azt a kicsi házat majd felveti a pénz, annyi van benne. Egy láda tele ezüsttel, egy láda meg arannyal. Hej, sokat látott az én öreg szemem, sokat hallott az én öreg fülem, mit más ember nem látott, nem hallott! Mikor... vajjon elmondjam-e?

- Mikor a megboldogult nagyságos asszonyt ide hozta a nagyságos úr, az egész falu kigyült az utcára, úgy nézték, csudálták a szép aranyhajú menyasszonyt. Csak egy ember nem mutatta magát: Könczei Ádám. Mint az oroszlán a ketrecben, úgy járt fel s alá a kertjében. Nekem véletlenűl arra volt dolgom, s láttam, amint egyszerre megáll, karját fenyegetve felemeli a mai palotánk felé s úgy morogta: hát csak eredj, eredj fényes palotába, majd kisétálsz te onnét!

...Sok beszéd szegénység, kis uram eleget érthet a kevésből is. Elég az, Könczei uram sohasem tudta elfelejteni a megboldogúlt nagyságos asszonynak, hogy a szíve nem ő hozzá hajlott. Jó sok esztendővel később megházasodott ugyan, de csakhamar özvegységre is jutott s különösen az időtől fogva nem látta őt ember mosolyogni. Kerűlte a templomot, csak gyűjtötte, kuporgatta a pénzt, mind arra gyűjtötte, hogy mikor a nagyságos úr udvarán megperdűl a dob, ott legyen a pénzes ládáival... Nos, itt is lesz! Csak azt nem érte meg, - áldott legyen az Úr neve, - hogy a mi jóságos lelkű nagyságos asszonyunk az ő szeme láttára távozik a palotából - palotából zsúpfedeles házba. Jobb volt így, kis uram! Gazdagnak-szegénynek temető kertben van a legjobb háza!

Csak hallgattam, hallgattam, szédűlt a fejem, megzavarodott a lelkem a hallottakon. Alig tértem magamhoz a bódúltságból. Aztán lassanként megelevenedett a mult s egyszerre megértettem mindent, mit addig nem értettem: Könczei Ádám különös viselkedését, örökös zordonságát, Margit félelmét, ijedezését, ha apját közeledni látta felénk. De egy dolog mégis érthetetlen volt előttem: ha gyűlölte apámat, anyámat, mért engedte meg egyátalán, hogy Margittal találkozzam? Talán mert annyira szerette egyetlen gyermekét, hogy semmi kivánságát sem tudta megtagadni? Vagy - s most oly rettenetes gondolat villant meg agyamban, hogy összeszorúlt tőle a szívem - talán azért engedte meg barátkozásunkat hogy aztán annál keservesebben érezzem, ha majd egyszer kegyetlenűl ketté vágja azt az aranyszálat, mely szívünket gyermekkorunk óta összekötötte? Nem, nem, a Margitka apja nem lehet oly szívtelen!

Margit... Ő róla már rég nem emlékeztem. Hová lett a csacsogó, nevető Mucika, már rég Margittá, nagy leánnyá serdűlt. A játékos, bohó gyermekkornak vége, vége lett, de a mi barátságunk az évekkel nem haloványodott, bár minél tovább haladt az idő, annál kevesebbszer találkoztunk. Legtöbbször vasárnap a templom előtt. Néha az öreg juhar mellől váltottam vele nehány szót, de már sem én nem mentem át hozzá, sem ő nem jött át én hozzám. Ami szabad volt Mucikának, nem volt szabad, mert nem illett, Margitnak. De bár csak ritkán találkoztunk s akkor is csak néhány szót váltottunk: minden szó egy-egy hosszú beszéd volt. Én neki sohase mondtam: Margit, ha majd pap leszek valamelyik kis faluban, lesz nekem ott egy kicsi házam s abban a házban maga lesz a papné, senki más.

Én azt nem mondtam, de ez a gondolat folyton kisért engem, bármerre jártam. Én leolvastam Margit arcáról: Gyermekkorom árvaságának keserűségeit te édesítetted meg s ha majd neked szükséged lesz egy hű társra, ki letörűlje a homlokodról a gondot, lesimítsa a redőket: szólj nekem s én követlek, bárhová visz a sorsod.

Ezeket a szép szavakat olvastuk le egymás arcáról. Oly szépnek, oly színesnek láttam a jövendőt! Oly gazdagnak éreztem magamat!

De most egyszerre lelkemre szakadt valami nagy, rettenetes nagy hegy, elhomályosúlt lelki szememnek a világa, borúsnak komornak láttam az eget, a földet, az egész világot. És láttam egy durva, erőszakos kezet, mely Margit kezét, lábát lánccal összekötözi, hogy ne követhessen engem!

Már leszállóban volt a nap, de nem tudtam bemenni házunkba, látni akartam Margitot: vajjon nincs-e már megkötözve. Magam sem tudtam, hogy értem az öreg juhar alá. Szinte felkiáltottam örömömben: Margit a kertben volt, virágait öntözgette.

Sokáig néztem észrevétlen Margitot. No lám, még egy pillanat előtt mit nem művelt a bolondos képzelődés: látni véltem Margit kezén a láncot! Egyszerre megújult lelkemben az első találkozás emléke. Mikor én átkiáltottam hozzá: kukk! - s ő visszakiáltott: kukk! - aztán hirtelen lekaptam a fejemet. Ő nem látott, de én láttam őt: megrezzenve nézett körűl. De csak egy pillanatig tartott a zavara, mosolyogva nézett a kerités felé s válaszolt: kukk! Aztán letette a kannát s lassan a keritéshez jött. Akkor már felállottam s nevetve mondtam: "jó estét."

- Bocsásson meg, Margit, de eszembe jutott első találkozásunk. Emlékszik? Én mondtam: kukk! - s maga válaszolt: kukk? Emlékszik?

- Hogy emlékszem-e? Egyébre is emlékezem. Azt mondta, hogy a maguk kertjében nincs ribizli. Később, mikor meg az apa kérdezte, azt mondta, hogy mind megeszik a béres gyermekek.

Mosolyogva, kedves kötekedéssel mondotta ezt Margit, de én úgy tettem, mintha komolynak venném a szavát s mondtam:

- Nincs szebb pálya az enyémnél, Margit! Szegény leszek ugyan, de én boldog leszek a magam tisztes szegénységében. S legyek bármily szegény, mindig jutni fog egy darabka kenyér az enyémből a nálam szegényebbnek. Oh, Margit, oly szép hivatás vár reám. Vigasztalom a bánatba merűlt szíveket; erősítem a csüggedő lelküeket; tanítom, oktatom a tudatlant; az erény útjára vezetem a megtévelyedettet; felemelem a porba sujtottat; megvédem a védtelent, a gyámoltalant. Igaz szívvel fogom hirdetni Isten igéjét s a magam tiszta életével adok példát hiveimnek a tiszta, becsületes életre! Lehet-e ennél szebb hivatás?

- De én csak egy ember vagyok, Margit. Én is elcsüggedhetek, elfáradhatok néha. Vajjon lesz-e, aki megosztja velem ezt a felséges hivatást? Aki követ engem a szegénységbe?

- Ha engem szólít, én követem. De nem értem, miért beszél a szegénységről? Hisz maga gazdag ifjú, Miklós?

- Miklós! Tréfál? A kis gyermekhez illett az ártatlan füllentés, a tiszteletes úrhoz nem illik az ilyen tréfa. Várjon. Ne értsen félre. Ha csakugyan szegény, annál jobb nekem. Bátor szívvel, fölemelt fővel követem a szegénységbe. Nem magamat féltem, de magát, Miklós! Gazdagnak született, gazdagságban nőtt fel s mindig azt hittem, ha pap lesz is, azért mégis csak gazdag, nagy úr marad. Csak azért lesz pap, mert ez a pálya felel meg legjobban a lelkének, s nagy vagyonából sok jót tehet. De ha csakugyan szegény, - meg tudja-e szokni a szegénységet?

- Kedves Margit, én már rég megszoktam a szegénység gondolatát. Megbarátkoztam vele. Még nem kellene indúlnom az útra, de már holnap megyek. Nincs itthon maradásom. Sietek, hogy mielébb visszajöhessek. Mire én visszajövök, nagy változások történnek a mi családunk életében. Hogy mik, azzal én a maga lelkét nem terhelem. Most búcsúzni jöttem, Margit. A "gazdag" ifjú elutazik holnap s egy, talán két év múlva, mint szegény ifjú tér vissza. Akkor majd újra megkérdezem: Margit, követ-e a szegénységbe?

- Nem, nem, maga azt nem fogja tőlem kérdezni. Nem fog megsérteni ezzel a kérdéssel. Én már feleltem. Isten áldja, Miklós!

Kezét átnyujtotta a léc között, én meg hirtelen ráhajoltam, megcsókoltam az áldott kis kezet. Mintha édes anyám kezét csókoltam volna: erősebbnek, bátrabbnak éreztem magamat az eljövendő nehéz küzdelemre.

Margit lassan bement a házba. A tornácról visszanézett. Én állottam egy helyben, míg alakja el nem tünt. Lelkemet nagy nyugalom szállotta meg. Jöhet akármi, nem leszek egyedűl. Mit bánom én, akárki kezére kerűljön az ősi birtok, ha már a sors úgy akarta, hogy más kezére kerűljön. Mi haszna lesz Könczei Ádámnak a rengeteg uradalomban, palotában, ha Margit követ engem a szegénységbe? Ki lesz boldogabb: az én szegény apám-e, vagy a gazdag Könczei Ádám? Az én apám majd csendesen eléldegél velünk a szűk papi házban, Könczei Ádám meg egyedűl marad a nagy kongó palotában... Bizzuk Istenre: az ő bölcsessége elrendezi minden ember dolgát.

Apámat nagyon meglepte, midőn este bejelentettem, hogy másnap már utazom. György is meg volt lepődve.

- Még két hét van szeptemberig, - mondtam én, - ha addig várok, egyenesen Heidelbergbe kell mennem. Így néhány várost megnézek, mielőtt Heidelbergbe mennék. Ki tudja, visszafelé jövet lesz-e rá időm és pénzem?

- És ki tudja, - vette át a szót szegény apám, - vajjon itt fogsz-e találni az ősi házban?

Nem tudta elfojtani az előtörő könnyeket. S egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy mind a hárman egymást átölelve tartjuk és sírunk keservesen. Mikor aztán szívünk szerint kisírtuk magunkat, apám csöngetett.

Beletelt egy negyedóra, mig a cseléd visszajött s jelentette, hogy a lámpák fel vannak gyujtva. Ez alatt az idő alatt szótlanúl ültünk az ebédlőben.

- És most jertek, - mondotta apám, - járjuk be az összes szobákat. Búcsúzzunk.

Maga az ebédlő egy nagy képtár volt: köröskörűl függtek őseim arcképei.

- Nem, nem merek rájuk nézni. Érzem, hogy komor, szemrehányó tekintettel néznek le reám, - mondta szegény apám.

- Miért tekintenének? - szóltam én. - Avagy vádolhatja-e magát, édes apám, prédálással? Jószívűségével visszaéltek a rossz emberek. Segítette, gyámolította a szegényeket. Áldozott a közcélokért, sokat, többet, mint amennyit elvárhattak édes apámtól.

Csak akkor vettem észre, hogy György sápadtan, lesütött fővel áll egy helyben. Oh, Istenem, miért is beszéltem? Megfeledkeztem Györgyről. Hisz végre is ifjú volt s amit vétett, azért majd vezekelni fog egy egész életen át.

- Ebben a szobában így kezdődött: "ebben a szobában," de tovább nem tudtuk folytatni, úgy fojtogatta torkunkat a sírás. Mikor aztán végezetűl abba léptünk, ahol meghalt a mi jó édes anyánk, kitört az elfojtott zokogás. Édes, szép arca szomorúan, bánatosan mosolygott le reánk, mintha mondta volna: mit sirattok! Örüljetek, én már boldog vagyok! De hiába mondotta, könnyeimen át úgy tetszett, mintha az ő szeme is könnybe lett volna borúlva.

Kisírt szemmel tértünk vissza az ebédlőbe, hol akkor már meg volt terítve az asztal. Közepén a virágos kancsóban egy nagy szegfűbokréta volt.

- Hát ez vajjon kinek jutott eszébe? - kérdezte apám s bánatos mosoly lebbent meg az ajakán.

Apa is eltett egy szálat a tárcájába. Ebből eszébe jutott, hogy holnap utazom s még nem is kérdezte: van-e pénzem?

- Emiatt ne nyugtalankodjék, édes apám. Van néhány száz forint megtakarított pénzem György és a magam részére. S im, itt van a takarékpénztári könyv is. Ezt ezennel átadom édes apámnak.

- Igen, megőrzés végett - egyelőre! Majd aztán megirom, hogy mit tegyen vele.

Korán lefeküdtünk, mivel korán kellett indúlnom. Apának nem engedtem, hogy elkisérjen a vasútra. Akkor még messze, egy napi járóra esett tőlünk az állomás. De György velem jött. Mikor éppen indulóban volt a kocsi, az utolsó pillanatban az öreg János is felkapaszkodott a bakra.

No, tudom, hogy nem Brassó után vágyódott az öreg. Látni akart engem még egy napig.

Kifordult kocsink az útra, de mindjárt meg is állott az öreg tiszteletes háza előtt. Este nem búcsúzhattam a jó öregektől, most kora reggel kellett bekopogtatnom hozzájuk. Mondhatom, nem hoztam zavarba az öregeket korai látogatásommal. Már rég kint a tornácon üldögéltek a reggelihez terített asztal mellett. A kávés csészék üresek voltak már, épp most kenegették a kenyérre a vajat meg a mézet.

- Oh, oh, ilyen jókor, tiszteletes öcsém uram! - fogadott az öreg tiszteletes kissé megütődve s fel akart állani, hogy elém jőjjön. De én nem engedtem, vissza kényszerítettem a karos-székébe. Azonképpen a tiszteletes asszonyt is.

- Én nekem sietősebb az utam. Be szeretnék kukkantani Bécsbe, Berlinbe, ha lehet, Párisba is - s úgy mennék Heidelbergbe. No meg - Enyedre is.

- Mennél tovább, édes tiszteletes öcsém. Rakodjék meg tudománnyal, mint mézzel a méh s úgy jőjjön vissza a mi szép hazánkba. Oh, ha én is tehettem volna! Bizonyosan nagyobb eklézsiát kapok... Ámbátor itt is elégedett voltam mindíg. Isten megsegített. Tisztes szegénységben öregedtem meg. S ha leszáll a halál angyala érettem, tiszta lélekkel állok Isten elé.

- Ne, ne kivánja ezt, tiszteletes öcsém. Már elmúlt a szép öregség is, betámolygott hozzám az aggság. Nem birom már a terhet. Alig-alig tudok feltipegni a szószékre. Csak hadd jőjjön a halál angyala, én megyek, követem az Ur hívó szavát.

Szemem megtelt könnyel. Megcsókoltam az öreg tiszteletes asszony kezét, megöleltem Istennek öreg szolgáját s hiába tiltakoztam, kíkisértek a kapuig.

A nyugtalanúl toporzékoló lovak sebes ügetésnek iramodtak s oly hirtelen száguldottak el Könczei Ádám háza mellett, hogy alig tudtam rá egy futó pillantást vetni. A zsaluk zárva voltak, de az utcára néző kerités mögött mintha meglebbent volna valami fehérség. De ha még oly gyorsan szaladt is a kocsink, a lábam elé hullott egy kis bokréta. A töve bele volt göngyölítve fehér papirosba. Hirtelen fölvettem a bokrétát, egy pillantást vetettem a kert felé s most már többet láttam: nemcsak fehérséget, de valami aranyszínű selyemnek a ragyogását is. Most már látta lelki szemem teljes valóságában, amit csak futva látott testi szemem: hófehér ruhában aranyhajú Margitot.

A papíros lecsavarodott s én önkéntelen szétbontottam. Mindössze egy mondat volt rajta, egy mondat, oly szép, oly felséges, mintha a bibliából írta volna ki:

Már második esztendeje voltam Heidelbergben és közben bejártam Német- és Franciaország nevezetesebb városait. Hazúlról nem kaptam semmi olyas hírt, ami tanúlmányaimban megzavart volna. Megtakarított pénzemből bőven telt nem csak az utazásra, de arra is, hogy György anyagi gondok nélkűl végezhesse a kolozsmonostori gazdasági akadémiát. Sohase vártam meg, hogy pénzt kérjen, jó előre elküldöttem neki a szükséges összeget. Beleképzeltem magam az ő helyzetébe, éreztem, hogy a kínok kínját szenvedném végig, ha újra meg újra pénz kellene kérnem valakitől, még ha az a valaki testvérem is. Nemcsak hogy nem kért pénzt György az egész idő alatt, de néha még sokallotta is, amit küldök. Megírta, hogy időnként édes apámtól is kap pénzt, bár ő egyszer se fordúlt hozzá pénzért. De bármily nagy küzdelmet is kellett folytatni édes apánknak, hogy mennél hátrább tolja az ősi birtok dobra kerűlését, míg kezén volt a birtok, a jövedelemből, ha nem csordúlt, cseppent valami kevés az adósságok kamatján felűl s ebből a kevésből juttatott Györgynek.

Lehetetlen volt meghatottság nélkűl olvasnom György leveleit. Minden levele egy-egy vezeklés volt a könnyelmű multért s áradozott az édes apám és irántam való szeretettől.

Csak még egy-két esztendőt áthúzzunk valahogy, - folyton ez járt az eszemben, ezért imádkoztam lefektemben, felkeltemben. Remegő kézzel bontottam fel minden levelet, mely édes apámtól jött s különösen a második egyetemi év vége felé mind izgatottabb lettem. Édes apám folyton azt írta, minden levelét azzal kezdte: "még mienk az ősi ház," de lelkemet megszállotta a gyanakodás, hátha csak titkolja előttem a valóságot, nem akar megzavarni tanulmányaim befejezésében.

Bármennyire el voltam készűlve a nagy romlásra, a messze távolból nagyobbnak láttam az, éjjelenkint fel-felriadtam álmomból s minden reggel fáradtan keltem föl. Egy esztendő volt minden nap felzaklatott, képzelődő lelkemnek. Éjjel-nappal otthon voltam. Ébren és álomban mindig csak egy képet láttam: udvarunkat sok idegen ember lepte el, akik árvereznek az ősi házra, míg végűl egyre ráütik: senki se többet? Egyszer, kétszer, háromszor, - idegen kézre jutott az ősi ház, a kert a vén juharfával, a szántóföldek, a rétek, az állatok, a bútorok, minden minden, még az ágy is, melyben az én édes jó anyám meghalt!

Egy hónapig tartott ez a rettenetes állapot, nem bírtam tovább. Szerencsére véget ért az egyetemi év, még csak a bizonyítványomra kellett várnom: indúlhattam haza. Lázas sietséggel szedtem össze holmimat, könyveimet s mikor kezemben volt a bizonyítvány, repűlve repűltem a vasúthoz. A vasút, a vasút! Szárnyakon jár, ha az édes hazai földről idegenbe visz, lomhán döcög az idegenből vissza, a hazai földre! Így volt mindig, így is lesz, pedig a vonat egyformán jár mindig. De nekem lassú, szörnyű lassú volt most.

Mi tenger gondolat viharzott át lelkemen, míg a vonat végigdöcögött az idegen, majd az ismerős tájakon! Vajjon átléphetem-e még az ősi ház küszöbét? Ki most a gazdája? Az történt-e, amit az öreg János megjövendölt? Csakugyan Könczei Ádám ült be a mi házunkba? És Margit? Vajjon minő érzések közt sétál a kertben, mely a mienk volt? Nem tántorítja-e meg lelkét a nagy vagyon? Követ-e onnét engem a szegénységbe? Oh, hogy ez a gondolat csak meg is villanhatott agyamban! Mily durva sértés Margit ellen! Édes kicsi játszó társam, hű barátom! Lelkem leborúlt az ő tiszta, nemes lelke előtt s úgy kérte a bocsánatot a sértő gondolatért.

Aztán más kép fordúlt lelki szemem elé. Láttam az öreg tiszteletest, az öreg tiszteletes asszonyt. No, csak otthon legyek, minden vasárnap elvégzem az öreg tiszteletes helyett az istentiszteletet. Eleget szolgálta már Istent a jó öreg, hadd pihenjen. Hiszen csak ne kellene elhagynom szülőfalumat, volna csak meg a régi mód, ott maradnék, míg él az öreg, én prédikálnék helyette, ő meg csak üljön a méhesében, hallgassa méheinek a zümmögését...

A brassói állomásnál György várt, meg az öreg János. Hát ugyan ki tudná leírni e találkozás örömét! Némán borúltunk egymás nyakába, könnyeink összefolytak s éreztem, hogy valaki csókolja, folyton csókolja mind a két kezemet és sírva, zokogva mondott össze-vissza mindent: oh, oh, kis uram! Oh, oh, nagytiszteletű kis uram! Istenem, Istenem! Hogy megemberesedett! Nini, szakálla van. Mekkora szakálla! Oh, oh!

- Hogy van édes apám? - ez volt az első kérdésem, mikor kibontakoztunk egymás karjai közűl.

- Otthon van, az ősiben? - kérdeztem szorongva, bár láttam már, hogy a ló, meg a kocsi a mienk.

- Még otthon, - felelt György mosolyogva, de láttam jól, hogy szomorú ez a mosolygás. Mintha nagy betegről szólt volna, kiről már rég lemondottak az orvosok, a napjai meg vannak számlálva: ezt olvastam én ki György szomorú mosolyából.

- Elégedjél meg ezzel, édes Miklós, hogy még otthon fogod találni, - felelt György kitérően, ha ugyan nem az öreg tiszteleteséknél lesz, mikor haza érünk.

- Ej dehogy. Beteg az öreg tiszteletes. Apánk ott van mellette. A gyermekeit még csak most értesítették... Szegény öreg, a napjai meg vannak számlálva... S a tiszteletes asszony is nagyon öreg, legyengűlt. Szóval: édes apánk van mellettük, míg a gyermekeik megjönnek. No meg - Margit, az az áldott lélek.

Hosszú hallgatás következett erre. Többet nem is kérdezősködtem az egész úton, pedig ezer meg ezer kérdés kóválygott a lelkemben, melyekre mind szerettem volna hallani a feleletet. Csak a testem volt a kocsiban, lelkem otthon volt már. Bejártam sorba az ősi ház szobáit, a kertet, annak fáit, bokrait, kanyargós útjait. Aztán elrepűlt ki a mezőre, az erdőre, onnét visszakerűlt a faluba s végezetűl megállapodott az öreg tiszteletes egyszerű hajlékában.

Láttam dagadó fehér párnák közt a beesett szemű, lesoványodott arcú pátriárkát, amint nyugodtan fekszik, várván a halál angyalát. Mellette ül hű élete párja, örömeinek, bánatainak osztályosa s nyilván imádkozik magában: vajha ő érette is leszállana a halál angyala, egyszerre állanának az Úr színe elé. És ott van édes apám, kinek egész élete másokért való áldozat volt s most is, mikor tenger gond szánt redőket tiszta homlokára, feledi a maga baját, oda megy, hol könnyet száríthat szíve melegével. És láttam Margitot, az én arany hajú, arany szívű barátomat, ki egykoron velem űzte a tarka pillangókat s most készűl, hogy velem harcolja meg az életnek harcát.

S feltámadtak lelkemben egymás után a múlt emlékei, csak úgy rajzottak, zümmögtek, mint a méhek a virágos réten: csuda-e, ha egész úton nem volt szavam; ha alig vettem észre, amint falut falu után hagytunk el s csak arra riadtam fel elmélyedésemből, midőn megvillant a távolból falum tornya.

Oh, mekkorát dobbant a szívem! Ime, látom már kibontakozni a jól ismert házakat is. Látom kertünk százados fáit. Látom hatalmas koronáját a vén juharnak, Rákóczi fájának, gyermekjátékaim kedves tanújának! Látom az ősi házat, még füstölögnek a kéményei, még mosolyognak az ablakai, szinte hallom a hívásukat: jere, jere, siess, kicsi gazdánk. Még a tied vagyunk. Siess, siess!

De hiába integetnek, kocsink megáll a papi ház előtt. Ennek kapujában vár édes apám, könnyes szemmel, ölelő karokkal.

Több szava nincs. Megfogja kezemet, úgy vezet be a házba. Minden úgy van, ahogy lelki szemem látta az úton. Az öreg tiszteletesnek még van annyi ereje, hogy felém nyujtsa a kezét. Halkan, alig hallhatóan mondja:

De már nehezére esett a szó. Hosszan hallgat, aztán megfogja az öreg asszony kezét s rebegi csendesen, szaggatottan:

- Köszönöm, édes feleségem, hogy dajkáltad a te öreg társadat. Én már indulok Isten színe elé... A gyermekei... Oh, a gyermekeim...

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Isten kegyelmes volt az ő hű szolgája iránt: látni engedte az utolsó pillanatban messze földről érkezett gyermekeit, unokáit. Már ott térdelnek mind az ágya előtt. Fejökre hullnak a hidegülő kezek. Még vet egy pillantást rájok az elhaló tekintet: meg vannak áldva.

Csöndes zokogás jelenti, hogy Isten elé állott az ő hű szolgája. A lemenő nap sugarai koszorút fonnak a megdicsőült öreg hófehér feje köré. S úgy tetszik nekem, hogy koszorút fonnak egy másik fej köré is, mely most még ragyogóbb, mint valaha: Margit, az arany hajú, az arany szívű Margit feje ez. Meghúzódva áll egy sarokban, csak most lépek hozzá. Némán kezet szorítunk, aztán sírvafakad ő is, én is. Vajjon kit siratunk? A megdicsőült aggastyánt, ki megérett a halálra? Aki mosolyogva látta közeledni a halál angyalát? Vagy tán e komor pillanatban előre suhanni láttuk a magunk küzdelmes életének fekete árnyékát?

Mindegy: szívünk tele volt, kicsordúlt. Oly jól esett a sírás. Jótékony megkönnyebbűlést éreztem egész valómban.

Összekulcsoltam kezemet s halk hangon imádságot rebegtem el a megdicsőült lelki nyugalmáért. Mind utánam rebegték az imádságot.

A ház, az udvar megtelt. Jöttek, sereglettek mindenfelől az emberek. Helyet adtunk nekik. Haza mentünk. Már nem mosolyogtak az ablakok. Reáborúlt a sötétség a kertre, a házra. Mintha temetőben jártam volna, úgy éreztem magamat. Temetőnek láttam a kertet, óriási fejfáknak a százados fákat s kriptának az ősi házat.

Oh, miért is lépünk be! Egyszer már elbúcsúztunk, mért kínozzuk szívünket újabb búcsúzással! Nem, nem, itt már sokáig nem lehet maradásunk. Kriptának látom őseim házát!

Az öreg tiszteletes sírja felett én mondtam a beszédet. Nem az én érdemem, de a megdicsőült öregé, hogy szem nem maradt szárazon, ámbár azt hiszem, az én beszédem se volt lélek nélkül való beszéd. Az bizonyos, hogy minden szó a szívemből fakadt. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Könczei Ádám rideg arca is meglágyúlt, szemét többször megtörűlgeté. Hiába, az elmúlás, az enyészet láttára megindúl a legridegebb szív is. Egyébként, ki tudja, a durva kéreg nem rejtett-e meleg szívet? Nekem elég volt látnom, hogy Könczei Ádám sírt. Meglehet, sőt bizonyos, hogy nem az öreg tiszteletes halála fakasztott könnyet szeméből. Maga magát siratta a boldogtalan, szánalomra méltó ember...

Akárkit, akármit siratott, jól esett lelkemnek sírni látnom őt a többiekkel, annak az embernek a sírja felett, ki egy hosszú életen volt Istennek hűséges szolgája, megszomorodott szíveknek édes szavú vigasztalója, a gyámoltalanoknak gyámolítója, a csüggedett szívüeknek bátorítója.

Szegénysége miatt panaszos szó nem hagyta el ajkát soha, nem irigyelte a földi gazdagságot s boldog, megelégedett vala az ő rozoga hajlékában. Gyalogszerrel, az apostolok szekerén járta a földi téreket, még csak egy lovacskája se volt. De im, az ő lelkét szárnyas angyalok viszik a mennyországba, az Úrnak színe elé. Volt-e valaha ennél szebb, felségesebb élet? Világnak minden pompája felér-e ezzel a gazdag szegénységgel? Az ő nemes, szép élete ragyogó példaképem volt nekem, őt követtem zsenge gyermekkoromtól fogva s ime, elkisértem sírjáig a szent öreget!

- Óh, édes aranyszájú papom! - ezzel a felkiáltással ölelt meg a beszéd elhangzása után az öreg tiszteletes asszony. És mondá csendesen, sírva, mosolyogva: - az én szívem megkönnyebbedett. Nem siratom megdicsőült páromat. Várom szelíd türelemmel, míg melléje szólít engem is a halál angyala.

És hallottam, amint a temetőből csendesen a faluba mendegéltünk, az egyszerű falusi nép áradozását:

Mosolyogva hallgattam az együgyű beszédet. Az egyszerű falusi nép gondolkozhatott-e másként? Ha már papságra adtam magam, csak azért tettem, hogy püspök legyek. Az asszonyok körém sereglettek, csókolták a kezemet, a ruhám szélét s egyik szót is adott a közkívánságnak:

- Jó asszony, nem vagyok én már nagyságos. Tiszteletes vagyok. Ez a legszebb cím.

- Halljátok, - adták tovább félig suttogva, félig hangosan, - nem engedi, hogy nagyságos úrnak szólítsuk.

Bizony terhemre volt a sok áradozó dicséret, szerettem volna menekűlni előle, de a kötelességem (s a szívem is) ott tartott az özvegy tiszteletes asszony és családja mellett. Együtt mentünk hazafelé, vissza a gazdátlanúl maradt papi lakba.

Margitot csak láttam. Mikor oszladozott a halottas gyülekezet, ő az apjával egy sír mellett állott meg, mely közel volt az öreg tiszteletes sírjához. Az édes anyja sírja volt az. Láttam, amint Könczei Ádám levett kalappal megáll a virágba borúlt sír mellett, Margit meg letérdel s kezét összekulcsolva imádkozik. Ez a kép kísért hazáig. El se maradt tőlem egész nap. Álmomban is megjelent ez a kép. De akkor már szárnyat is láttam a térdeplő leány vállán. Ilyen lehet a földre szállott angyal.

Mióta haza jöttem, minden pillanatomat az öreg temetése foglalta le. Édes apámmal, Györgygyel a magunk dolgáról még semmit se beszéltem. A temetést követő este voltunk voltaképpen magunkban. Tovább már nem tudtam elfojtani természetes kiváncsiságomat.

- Édes jó apám, - törtem meg a hosszú csendet, - úgy érzem magamat, mint aki vak sötétségben botorkál. Azzal az érzéssel búcsúztam el két év előtt a szülei háztól, hogy többé nem fogom átléphetni a küszöbét, vagy ha át is, már idegen gazda küszöbét lépem át. Lám elmult már két év, hazajöttem, s még mindig a mienk az ősi ház.

S a mienk is marad, - mondotta apám, - míg te azt nem mondod: menjünk az én házamba, édes apám! De sietned kell! Nem birom tovább. Megviselt a kétségbeesett küzdelem.

- Oh, édes jó apám! Hát miért nem írta meg? Rég haza jöttem volna. Pap volnék már valahol s lenne házunk, akármilyen szegényes, de a mienk.

- Csak csillapodjál, fiam, - intett apám szelíden. - Isten megsegített, adott erőt a küzdelemre, míg te befejezted tanúlmányaidat. György is meglepett, - s itt szeretettel nézett reá, - diplomát hozott haza. Két év alatt végezte három év tanúlnivalóját. Már lesz is állása egy régi jó barátom uradalmában. Most neked kell eklézsiát szerezned. Ha ide köt a szived, itt maradhatsz. A falu népe nem is mer gondolni arra, hogy téged papjáúl megnyerjen. De ha egy biztató szót szólasz, meghívnak egy szívvel-lélekkel.

- S végig gondoltad-e a dolgot? - kérdezte apám. - Nem okoz-e majd elviselhetetlen fájdalmat, látni mindennap, hogy az ősi háznak más a lakója? Hogy a Torjaiak földjét más szántja, rétjét más kaszálja?

- Ha a ház meg tudja tűrni falai között, ha a föld el tudja viselni hátán az idegent, majd én is csak elviselem valahogy ezt a fájdalmat. Végre is sohase bántott a gazdagság vágya, úgy szerettem meg a papi pályát a maga tisztes szegénységében. Szolgálom az Urat s földi javakkal nem törődöm.

- Mily boldog vagy te! - sóhajtott fel György. - Lám, én nem merem állítani magamról, bár sokat változtam, hogy nehezemre ne esnék másnak a szolgája lenni. Te Istennek szolgája leszel, de én földi urat fogok szolgálni, akinek kénye-kedvét tűrnöm, hozzája alkalmazkodnom kell: bizony nehéz megszokni ezt annak, ki pompában, kényelemben nőtt fel; aki mindig csak parancsolt, s neki nem parancsolt soha senki. Nem is pihenek meg addig, míg bármi kevés földet magaménak nem mondhatok!

- Szorgalom, kitartás, - mondta apám, - s meglásd, célhoz érsz. Felejtsd el a multat, gondold, hogy szegénynek születtél s könnyű szívvel harcolod meg az életnek harcát. Lásd fiam, én öreg korban jutok szegénységre s még se zúgolódom. Most már közölhetem veletek, hogy még egyszer aratunk s ősszel a földeket más fogja bevetni.

- Kitűzték az árverést? - kérdeztük egyszerre meglepődve, holott semmi meglepő nem lehetett abban, amire már évek óta el valánk készűlve.

- Nem tűzték ki, - mondta apám. - Én bocsátom önkéntes árverésre összes birtokaimat. Ha annyit adnak, amennyi éppen fedezi a terheket, nem várom meg, míg a hitelezők veretik meg a dobot. Eddig küzdöttem, mert a küzdelemnek volt értelme, most már nincs. Ime, a hirdetés, mit az ujságoknak küldök.

Kihúzta az asztalfiókból a hirdetést, elolvastuk, aztán hosszú hallgatás következett. Apám a már megcímezett borítékokba zárta a hirdetés egy-egy példányát s becsengette az inast:

Csudálatos hidegen, minden megindulás nélkűl intézkedett apám. Sőt úgy tetszett, mintha megkönnyebbűlt volna a lelke. Megviselte, nagyon meggyötörte szegényt az évek óta tartó küzdelem. Teste, lelke kívánta a nyugalmat, s mikor az inas távozott, hangosan lélekzett föl: végre!

De engem éppen édes apánknak ez a lelki állapota hatott meg mélyen. Mit szenvedhetett, míg lelkére a közömbösség, a fásúltság jégkérge borúlt! Hogy vívódhatott a lelke! Mi tenger szemrehányással, önváddal marcangolhatta magát, míg eljutott ebbe a közömbös lelki állapotba!

Reggel későn keltem. Fáradt volt minden tagom, mintha össze-vissza verték volna. Fáradt volt a lelkem is. Dél tájban kisétáltam a kertbe. Apám és György a gazdasági épületek körűl jártak, intézkedtek, rendelkeztek s általában úgy érdeklődtek a gazdaság folyása iránt, mintha semmi se volna készülőben; mintha örök időkre biztosítva lett volna számunkra a Torjai-birtok. Nem ismertem magamra. Máskor az volt az első dolgom, ha valahonnét haza jöttem, hogy bejárjam a gazdaságot, végig simogassam a csikókat, borjakat, töviről-hegyire kikérdezzem az öreg Jánost a távollétem alatt történt változásokról. Most nem volt erőm az istállók felé közeledni. Féltem, hogy sírva fakadok, ha meglátom az állatokat: a címeres szarvú ökröket, a szelíd nézésű teheneket, a hintós, hátas meg igás lovakat, az ugrándozó csikókat, az anyjuk után bőgő borjakat. Fele sincs annak, ami régen volt, de még mindég szép számmal voltak, s ezek most mind idegen kézre kerűlnek! Vajjon ez az idegen kéz fogja-e őket simogatni?

Ezekből a bús gondolatokból riasztott föl az öreg János hangja. Az öreg levette kalapját s fontoskodva, halkan, szinte suttogva mondotta:

- Hát a kurátor uram, a presbiterek mind. Azt akarják, hogy maradjon itt nekünk. Legyen a papunk.

- Úgy? - mosolyodtam el, - hát erre kell az óráció. No majd készűlök. Mikor jönnek?

- Délben jönnének, mert félnek, hogy elszalasztják kis uramat. Nem tisztesség ugyan, hogy meg se várják, míg kihűl az öreg tiszteletes úr pora, (ezt ők maguk mondják, nem én), de attól félnek, hogy ha idejébe meg nem kötik kis uramat a szavával, úgy elrepítik innét, mintha itt se lett volna.

Mintha puskából lőtték volna ki az öreget, egyet ugrott, kettőt szökött s egy pillantás múlva eltűnt a kert százados fái között. Engem pedig különös érzelem fogott el. Eszem ágában se volt, hogy beszédre készűljek, hiszen mi készűlet kellett egy rövid válaszra. S lehet-e készűlni, mikor még nem is hallottuk, amire válaszolnunk kell? De maga a gondolat, hogy íme, közel vagyunk a célhoz s annak a szent öregnek a helyét foglalhatom el; hogy abban a szűk, de kedves hajlékban fogok lakni majd, melynek falait két öreg embernek tiszta, kegyes élete szentelte meg; s hogy én ennek a hajléknak az ablakából mindennap láthatok egy földre szállott angyalt: ez a gondolat megreszkettette egész valómat, szárnyat kapott a lelkem s úgy tetszett nekem, hogy nem a földön, de az égben járok!

Délben csakugyan eljöttek Gál Ézsaiás kurátor uram vezetésével a presbiterek, ünneplő ruhában. A nagy ebédlőben fogadtam leendő híveimet, akik szépen sorba állottak s illendően meghajtották magukat. Gál Ézsaiás uram előre lépett a sorból s mondá, amint következik:

- Tiszteletes uram! Tetszett az Úr Istennek, hogy a mi szegény eklézsiánk árván maradjon. Tegnap eltemettük a mi áldott öreg tiszteletes urunkat, aki ötven esztendeig hirdeté nekünk Isten igéit. Legyen áldott az emléke, közte s hívei közt soha egyenetlenség, huza-vona nem volt. Mi megbecsűltük, szeretetért szeretettel fizettünk s mikoron magához szólítá az Ur, igaz szívvel meg is sirattuk. Siratjuk ma is, siratni fogjuk sokáig, mert ki tudja, lesz-e még több ilyen papja a mi szegény eklézsiánknak. A jó pap áldása az eklézsiának. Az alatt az ötven esztendő alatt, mig a megboldogúlt vala a mi pásztorunk, gyarapodott a nyáj, lelki javakban is, földi javakban is, mert ő mindenekben példaképünk, tanácsadónk, bölcs tanítómesterünk vala. Mi lesz velünk, ha hozzá hasonlatos pásztort nem találunk? Szétzűllődik a jó pásztor nélkül maradt nyáj. Tiszteletes úr! Nagyságos urunk! Ne engedje elzűlleni ezt a nyájat. Foglalja el a megboldogúlt öreg tiszteletes örökét. Ne átalljon lakója lenni a mi egyszerű, öreg papi lakunknak. Mert nagy a mi bizodalmunk te kegyelmedben, hogy megőrzi ezt a nyájat, előbbre viszi a jóban, mivelhogy te kegyelmed mindig szeretettel volt a falu népe iránt. Te kegyelmed palotában született, mi ehhez képest csak kunyhót adhatunk, kalács helyett száraz kenyeret, de a kunyhót palotává tágítja a mi szeretetünk, a száraz kenyeret megpuhítja a mi hűségünk. Ne hagyja itt szülötte faluját, ne hagyjon el minket, akik ismertük, szerettük kicsi gyermekkorában s örvendező szívvel láttuk, hogy nagy úri sarjadék létére Istennek szegődött szolgálatába. Hallgassa meg a kérésünket, tiszteletes úr!

Igy beszélt hozzám Gál Ézsaiás uram s hogy szívéből fakadt minden szó, bizonyíték a barázdás arcán lepergő könny.

Az én szemem is megtelt könnyel. Hátam mögött állott édes apám és György, hallottam, hogy sír mindakettő. A presbiterek elérzékenyűlten, lehajtott fővel várták válaszomat. Gyönyörű jelenet volt ez, tudom ehhez hasonlatosnak még nem voltak tanúi az öreg falak, melyekről, - úgy tetszett nekem, - álmélkodva néztek le őseim. Micsoda világváltozás! A kardos, buzogányos ősös ivadéka egyszerű fekete ruhában áll a terem közepén s nem azért jöttek hozzá a falubeli emberek, hogy vezérüknek hívják: Uram, vezess a csatába, követünk téged tűzbe, vízbe, halálba! - de jöttek azért, hogy elhívják pásztoruknak! Hány száz esztendőnek kellett eltemetkezni, míg ez a csudás változás megeshetett!

Önkéntelen felpillantottam az ősök két oldalt függő képmásaira, vajjon nem néznek-e reám összeráncolt homlokkal, haragos tekintettel.

De ím mintha mosolygott volna valamennyi, mintha biztattak volna: eredj, eredj, őrizd a nyájat. Mi sok vért ontottunk hazánk védelmében, te csak hirdesd Istennek igéit s imádkozzál testűnknek nyugodalmáért, lelkünknek üdvösségeért!

Elfogúltan, szinte dadogva indúlt a beszédem, de csak indúlt így: megszállott a Szentlélek, szózatossá lett ajakam s egyszerre csak megdöbbenve láttam, hogy zokognak mind. Mit beszélhettem, én azt nem tudom. Nyilván Isten diktálta minden szavamat. Csak azt tudom, hogy végezetűl szent fogadást tettem: itt ringott a bölcsőm, e föld porában játszadoztam, e földnek porával vegyűltek össze őseim porai; e földnek kebelében alszik az én feledhetetlen, mindég siratott édes jó anyám, itt maradok veletek és értetek élek, veletek örülök, busúlok s ha majd leszáll érettem is a halál angyala, e földnek porával vegyűljön az én porom is!

Az én híveimnek öröme leírhatatlan volt. Alig akartak megmaradni ebédre, mert hogy mindjárt hírűl akarták vinni az egész falunak, hogy van már papjuk. De nem volt erre szükség, mert az öreg János végig hallgatta a beszédeket s mikor az enyém elhangzott, szaladt esze nélkűl, repűlt a hírrel, holott máskor minden lépésre nyilallott a dereka, már a járás is nehezére esett.

Aki idegen a megterített asztalt látja, gondolhatja-e, hogy utólszor van ez az asztal megterítve vendégnek; utólszor fénylenek rajta a nehéz ezüst evőeszközök; utolszor hozzák be ezüst tálakon a finom pecsenyéket; utólszor töltenek bort az ezüst kannákból? Vajjon kié lesz mind ez a sok drágaság, mely apáról fiúra, anyáról leányra öröklődött a századok során?

Éreztem, hogy árnyék villan át arcomon, elkergettem hát magamtól a bús gondolatokat, jó kedvűen koccintgattam híveimmel. Atyám is feltűnően jó kedvű volt, György meg oly kedvesen foglalkozott az egyszerű emberekkel, hogy ezek nem akartak hinni a szemüknek. Leolvashattam arcukról a csudálkozást, a hitetlenkedést: hát csakugyan megváltozott volna a kevély György úrfi!

Már alkonyodott, mikor híveim elbúcsúzkodtak, akkor kerűlt haza hírhordó útjáról az öreg János.

- Vótam ott is, vótam egyebütt is, vótam mindenfelé, - bölcselkedett az öreg. - Bészóltam ide is, bé oda is, megkináltak minden jóval itt is, megkináltak ott is. Ez igy vót.

- De vót! - kapott a kalapjához az öreg s ravaszúl hunyorítva, a bőrszalag alól kihúzott egy cédulát. - Ezt ott adták.

Átvettem az összehajtott cédulát, kibontottam. Egy juharlevél volt benne. Rákóczi juharfájáról, bizonyosan arról.

Írva nem volt a papirosra semmi. De minek is? A juharfalevél mindent elmondott nekem.

Egy hét alig mult el, hogy édes apám elküldötte az ujságoknak a hirdetést, megindúlt a birtoknézők jövése-menése. Ritka volt az a nap, hogy ne jöttek volna innen-onnan, messze vármegyékből is, legtöbben azonban Budapestről: bankárok, kereskedők, tőkepénzesek.

Ezek nagyon nehéz napok voltak. György a kővári uradalomban hordozta körül a venni szándékozókat, én a torjaiban. A kisebb birtokokat, melyek szétszórva hevertek itt-ott, egyik-másik falu határán, nem hirdette apám: hátha azok elárverezésére nem lesz szükség? Hátha ezek megmaradnak? Valóképpen nem sok pénz kellett a vásárhoz, csak át kellett vállalni a rajtuk fekvő adósságot, amit ezenfelűl készpénzben fizetnek, aligha kerűl apám kezébe: fölemészti azt a kisebb-nagyobb adósság, mi többnyire másokért vállalt kezesség fejében szakadt édes apámra.

Kezdetben apám is kalauzolta a birtoknézőket, de két hét se telt belé, nagyon kimerítette ez a zaklatott élet. Megviselte a testét is, a lelkét is. S amint közeledett az árverezés napja, napról-napra levertebbnek látszott.

- Nem, nem, - mondtam magamban, - apámnak nem szabad itthon lenni az árverés napján.

Féltem, hogy nem birja ki a nagy lelki rázkódást. Közöltem Györggyel aggodalmamat.

- Rábirjuk, hogy utazzék el néhány hétre. A részére tartogatott pénz érintetlen. Te is vele mégy.

- Igen, én, a pap. A jövő héten beigtatnak s rá két hét mulva elárverezik az ősi házat, elárvereznek mindent. Mi van ebben? Nekem nem lesz itt egyéb dolgom, csak átadom az új gazdának a ház kulcsait s aztán szépen átsétálok a papi házba, felnyitom a szent bibliát s olvasgatom Dávid zsoltárait.

Úgy történt, ahogy én kivántam. Hosszas rábeszélésre apám engedett. Elutazott Györggyel Szabolcs-vármegyébe. Ahhoz a régi jó barátjához, akinek uradalmában György állást kapott. Úgy terveztük, hogy ott maradnak egy-két hétig, aztán fölmennek Budapestre s majd mikor én hívom, hazajönnek. Azaz hogy csak apám jön haza. György megy Szabolcsba, elfoglalja állását.

Egyedűl maradtam a palotában. Lezártam minden szobát, csak egyet hagytam nyitva, a legkisebbet, a konyha mellett. Ha jött valaki, felnyitottam a szobákat. Minden darab bútornak meg volt becsűlve az értéke. A régi s ujjabb korbeli ékszerek, csecsebecsék megtöltöttek egy szobát. Az evőeszközök, a tányérok, tálak, serlegek, ezüst, arany, finom porcellán mind, nagy garmadában hevertek. Hát a különféle fegyverek nagy sokasága! És a könyvesház! Ha bár ezt megmenthetném magamnak! Hány ritka régi könyv volt itt együtt! Vajjon nem dobja-e majd tűzre az új gazda? És ott állott egy sarokban édes anyám zongorája. Le volt terítve. Mióta édes anyámat eltemettük, azóta senki sem ült mellette. Néha-néha a csendes éjszakában elszakadt egy húr s bús, siralmas hangja bezúgta az egész házat. Jaj, de szomorú dalok voltak ezek! Csak egy-két pillanatig tartottak s majd megszakadt a szívem!

Megesküdtem volna rá, hogy hallottam a hangot. Hangosan határozottan mondta valaki: Ő! Megrezzenve néztem körül: ki van itt? Senki, senki. Nyilvánvaló, hogy képzelődtem. Talán magam mondtam önkéntelenül: Ő. A magam hangját hallottam másénak.

Csodálatos, de egy dologra nem gondoltam eddig s ettől most szörnyen megijedtem. Hiszen ha Könczei Ádám veszi meg az ősi házat, akkor én nem szólíthatom Margitot: jere és kövess engemet a szegénységbe! Hiszen akkor az egész világ azt mondaná, hogy így akarom visszaszerezni az ősi házat s birtokot. Azt mondanák: könnyű hívni valakit a szegénységbe, mikor az a valaki gazdagságot hoz magával!

Ettől kezdve nem volt se éjjelem, se nappalom. Háborgott a lelkem szüntelen, holott nagy lelki békességre lett volna szükségem, hiszen néhány nap és el kellett foglalnom hivatalomat. Minden erőmet összeszedtem, hogy meg ne lássák rajtam lelkem háborgását. Hisz amúgy is rettenetes napjaim voltak. Jöttek folyton a falubéli emberek, keseregtek, sírtak, kérdezősködtek, hogy mi történt az áldott jó nagyságos úrral. Hogy eshetett meg a nagy romlás? Ki fogja ezután a szegénységet gyámolítani?

Mintha csak az egész falu valami nagy temetésre készűlt volna, nap-nap után nem hallottál egyebet sírásnál, kesergésnél, nem láttál egyebet bánatos arcnál. Oh, de jó, hogy szegény édes apám ezt nem látja, nem hallja!

Én meg csak készültem a beigtatásra. Oly lassan jött ez a nap. De eljött. Örömnek, bánatnak napja volt ez. Örültek is, sírtak is az emberek.

- Új házat építünk! - fogadták az én jó hiveim. - Palotában született, ilyen rozoga házban nem lakhatik.

Beköltöztem a vén papi házba. Az ősi házból a kulcsoknál egyebet nem hoztam el. A belső cselédeket kifizettem, elküldöttem. Csak a gazdasági cselédek maradtak, egynek a kivételével: az öreg János nem tágított mellőlem. Jött velem inasnak, béresnek, kocsisnak, szóval mindennek.

Bizony kicsi ház volt a papi ház. Két nagyobbacska s egy egészen kicsi szoba. "Oldal"-szoba. Arra való, hogy ott a tiszteletes úr írja s tanúlja a prédikációt. Aztán a konyha. De legalább nem kellett sok bútort vennem. Szívesen megvettem volna én az öregek bútorait, de a jó tiszteletes néni, ki egyik gyermekéhez költözött, legavatagabb holmiját is elvitte. Régi, kedves emlékek fűzték minden darabkához, nem tudott megválni tőlük.

A kis papi házból csak ritkán mozdúltam ki: könyveim közé temetkeztem. De nehezen ment az olvasás, csak szavakat olvastam, nem a lelkét a szavaknak. Néha kimentem a kis gyümölcsös kertbe, az öreg tiszteletes nevelte fák közé s céltalan jártam föl s alá. Nem tudtam rávenni magamat, hogy átlépjek az ősi kertbe, holott még a mienk volt. Ha csak futó pillantást vetettem a százados fákra, éles fájdalmat éreztem a szívemben.

Ebben a keserves lelki állapotban látogatott meg egy nap, alkonyattájban, Könczei Ádám. Évek óta nem állottam szemtől-szembe vele: éreztem, hogy végigszalad a vér rajtam, talpamtól a fejemig meg vissza. Vajjon mit akarhat?

Láthatóan meg volt zavarodva. Máig se tudom, jó napot vagy jó estét kivánt-e. Aztán dadogott még valamit, nem tudom, mit.

- Tessék helyet foglalni, tekintetes úr, - mutattam helyet a váratlan látogatónak.

Én már ekkor nyugodt voltam, legyőztem izgatottságomat, ő azonban még mindig zavart volt, köhécselt, kalapját forgatta, gyűrte.

- Miben lehetek szolgálatára? - kérdeztem, miután láttam, hogy nehezen találja meg a szavakat. S hogy időt adjak neki, elkezdettem mentegetődzni: Igazán szégyellem, hogy még nem tehettem tiszteletemet a tekintetes újnál, holott ez nekem, mint új papnak, kötelességem. De még nem vagyok kész a berendezéssel.

Ezalatt Könczei Ádám összeszedte magát, arca visszanyerte komorságát, ridegségét: olyan volt, mint aminőnek láttam legelőször, kis fiú koromban.

- Azért, jöttem - kezdte Könczei Ádám, - hogy ajánlatott tegyek a tiszteletes úrnak. Olvastam, hogy a tiszteletes úréknál árverés lesz.

- Igen, - mondtam én, - meg akarjuk előzni, míg a hitelezők árvereztetnek: önkéntes árverést határoztunk. Így több kilátásunk van arra, hogy minden hitelezőnket becsületesen kifizetjük.

- Tiszta dolog, - mondotta Könczei, - hogy jobb az önkéntes, mint a kényszerített árverés. De az önkéntes árverésnél is van jobb: ha valaki tisztességes árt kínál...

- Megszorúlt, eladósodott embereknek nem szoktak tisztességes árt kínálni a birtokukért, - jegyeztem meg én.

- Az. Megveszem a torjai uradalmat, a házat, minden bennevalóval együtt. Ami teher van rajta, átvállalom, - hetvenezer forint úgy-e - s még adok rá tizezer forintot készpénzben. Minek árverezni? Minek csődüljön ide az egész világ? Meglehet, hogy árverésen valamivel feljebb verik, mint amennyit én igértem de az is meglehet, hogy jóval kevesebbet igérnek. Ha az én ajánlatomat elfogadja, bizonyosan jól jár. A kővári uradalomnak is akad gazdája harminc-negyvenezer forintért... Mennyi az adósság? - kérdezte hirtelen.

- Köszönöm szíves érdeklődését, - feleltem, önkéntelen elmosolyodva a hirtelen kérdésen. - Annyi bizonyos, hogy a két uradalom jóval többet ér, mint amennyi az adósság. De mi boldogak leszünk, ha annyit kapunk, amennyi az adósságokat fedezi. Természetesen, ha maradna valami, annak igen örülnék. Nem magamért, hanem édes apámért. Nekem egy krajcárra sincs szükségem.

- No, no, szegény az eklézsia, - jegyezte meg Könczei s lehetetlen volt észre nem vennem, hogy ezekre a szavakra csúfolódó mosolygás villant meg a bajusza alatt.

- Tudom, tekintetes úr, hogy az eklézsia szegény, tudtam, mielőtt ennek az eklézsiának papja lettem. A szegénységgel számot vetettem. A gazdagság nem izgatja az én lelkemet. Avagy volt-e valaha szegényebb földiekben valaki, mint a mi Megváltónk?

Önkéntelen felállottam s úgy mondottam ezeket a szavakat. Éreztem, hogy lángol az arcom. Nagynak, gazdagnak éreztem magamat a magam szegénységében s szánakozva néztem Könczei Ádámra, kinek elméje folyton egy dolog körűl forgott: a vagyonszerzés körűl. De Könczei nem vette ezt észre, hogy én szánakozom rajta s mintha nem is hallotta volna szavaimat, nagy kurtán odavetette:

Szinte hátra esett a meglepődéstől, mikor válaszomat hallotta. Egy szó volt az egész válasz:

- Olyan hihetetlennek tartja? Elfogadom. Természetesen, táviratban megkérdezem édes apámat, hogy hozzájárúl-e. Azt hiszem, hozzá fog járúlni. Holnap estig megkapja a választ. Majd átviszem.

- Hát csak jőjjön el érette, - mondottam én s nem tudtam elfojtani a mosolygást. Láthatóan megijedt a gondolatra, hogy a látogatást visszaadom. Pedig hát, visszaadom! Kötelez rá az illendőség. S egyéb semmi? Semmi. Tisztán, világosan láttam, hogy az én egem beborúlt. Amely pillanatban Könczei Ádám beült a mi házunkba, gyermek-ifjúkorom szép álmait el kell temetnem. Leszámoltam a magam boldogságával, most csak egy célt láttam magam előtt: megmenteni a megmenthetőt, hogy édes jó apám ne lásson szükséget öreg napjaiban.

Alig távozott el Könczei, az öreg János besomfordált, fontoskodó képet vágott s szinte suttogva beszélt, hogy ne hallja senki, pedig az egész házban egy lélek se lakott rajtunk kívűl.

- Zsuzsi, ő mondta, hogy a kisasszony szüntelen sírt, könyörgött az apjának: ne álljon az árverezők közé. Ha már megakarja venni a házat s a birtokot, kézből vegye meg, ne árverésen. Hogy ő soha be nem lép a palotába, ha árverésen veszi meg az apja. Így volt!

- Mindegy az, öreg, - mondtam én szomorúan, de valójában jól esett hallanom, amit hallottam.

- Meglássa, kis uram, még ismét miénk lesz a ház s a birtok, - hunyorgatott az öreg.

Minden csepp vér az arcomba szökött. Lám, így gondolkozik az öreg, így gondolkozik majd mindenki! Haragosan szóltam rá a hű cselédre; többet ezt ne halljam, öreg! Értette?

Nem, az a ház a Könczei Ádámé lesz. Azután valaki másé. Kié? Akárkié, enyém nem. Isten így akarta, legyen így. Avagy nem férek-e én el a kis papi házban? Szegény paphoz illő-e a palota? Elég tágas lesz ez nekünk ketten édes apámmal. Ketten. Többen nem leszünk. Méltó szolgája lennék-e az Úrnak, ha emiatt békételenkedném? Csendesülj, szívem, ne háborogj! Minden úgy van jól, amint Istennek bölcsessége rendeli. Úgy, úgy.

Sokáig föl s alá jártam kis szobámban, aztán lefeküdtem. Hamar elnyomott a jótevő álom. Oly rég nem aludtam nyugodtan. Ezen az éjen nem hánykolódtam, aludtam csöndesen s olyan szép álmaim voltak! Olyan szépek, hogy mikor felébredtem s újra elgondoltam az álmokat, szinte megijedtem tőlük: elhessegettem magamtól. Menjetek, hagyjatok, ne kisértsetek!

Délután megjött édes apámtól a távirati felhatalmazás: kössem meg Könczeivel a szerződést, aztán küldjem el hozzá aláírás végett Budapestre. Átüzentem Könczeinek. Jött azonnal. Megfogalmaztuk a szerződést. Mindjárt postára is adtuk. Közben a kővári uradalmat megvették árverésen a községbeli kis gazdák, negyvenezer forintért. Nemcsak annak örültem, hogy ilyenformán édes apámnak marad húszezer forintja s megmaradtak a kisebb birtokok is, melyek szintén megértek vagy tízezer forintot, de örültem annak is, hogy székely gazdák kezére kerűlt a kővári uradalom. Ők majd felosztják egymás közt s amilyen életre való emberek, nehány esztendő alatt kifizetik az árát, boldogulnak, gyarapodnak - Isten segélje őket!

Négy nap múlva megjött a szerződés édes apám aláírásával. Üzentem Könczei Ádámnak, át jött hozzám, együtt mentünk az ősi házba. Vittem a kulcsokat. Kinyitottam az ajtókat. Átadtam neki mindent aprójára, úgy, mint a leltárban fel voltak jegyezve. Elbúcsúztam a gazdatiszttől, a gazdasági cselédektől s megkértem, töltse ki a hátralevő idejét mindenik becsületesen az új gazdájánál. Mind ott maradtak. És indúltam a papi ház felé. De Könczei megállított.

- Tiszteletes úr! - szólalt meg bent Könczei Ádám, s hangja reszketett a felindúlástól. - A házat s a birtokot megvettem. Lehet nem telik belé sok idő, meg fogom a vásárt bánni. De hát valami hajtott, kergetett, hogy ez a ház az enyém legyen.

- Elég az; hogy tudom, tekintetes úr. Amire vágyódott, elérte. Legyen Istennek áldása ezen a házon, legyen a lakóján is. Én nekem már nem fáj, hogy ez a ház csak volt a mienk. S igaz szívvel kívánom, hogy önnek se fájjon soha, hogy az öné lett.

Világosan láttam, hogy Könczei Ádámnak az utolsó pillanatban, mikor régi vágyát elérte, nyugtalankodik a lelke s valóképpen nem a szíve súgta neki a nagylelkű ajánlatot. Azt hitte a boldogtalan, hogy ezzel megváltja maga számára a lelki nyugodalmat.

Szó nélkül beléptem édes apám szobájába, egyenesen az íróasztalnak tartottam. Ott állott édes anyám arcképe. Reszkető kézzel vettem fel a képet s Könczei Ádámhoz fordúltam:

- Szabad választást engedtem, - nyögte inkább, mint mondotta Könczei Ádám s leroskadt az asztal mellé.

Ő fájdalmas tekintettel nézett reám. Aztán lehajtotta fejét az asztalra. Sírt. De csak néhány pillanatig tartott elérzékenyedése, még ki sem értem a tornácra, felszökött az asztal mellől, hallottam amint össze-vissza szaladgált a házban, rekedten kiabált: elvitte! elvitte! Éppen azt vitte el!

Féltve szorongattam keblemen a képem. Szinte szaladtam, nehogy utólérjen az a boldogtalan, szánalomra méltó ember s kiragadja kezemből legdrágább kincsemet. Minden egyebet visszaadok, minden egyébről önként lemondok: ezt a képet nem adnám, világ minden kincsét ha elém leraknák! Óh, drága jó édes anyám Kicsi házam ékessége, melegsége, mindensége! Minden elveszett, te maradtál! Látom lefektemben, látom felkeltemben a te szomorú, szenvedő arcodat, látlak mindég, mindég! Van, akihez fordúljak, ha bánat ér, ha csüggedek, ha roskadozom a terhek alatt!

Nem győztem betelni a drága arc nézésével, csókoltam szakadatlan, beszéltem hozzá s ha csak egy kis neszt hallottam, riadtan néztem körül: nem jönnek-e érette.

Csak nagy későn vettem észre, hogy levél van az asztalomon. Megismertem a vékony szálkás betűket, reszketve bontottam fel. Mindössze egy mondat volt a levélben, megszólítás, aláírás nélkül. Ugyanaz a mondat, mely elkisért a külföldi utamra s melyet azóta magammal hordok:

Néztem, sokáig néztem a kedves vonásokat, míg szemem könnybe borúlt s összefolytak a betűk. Aztán az arcképre néztem s szóltam hozzá:

- Eredj, eredj és szólítsad őt. Ne félj, gazdagságba vezeted őt, mert gazdagság a te szegénységed s szegénység az ő gazdagsága. Eredj, fiam, eredj!

Könczei Ádámnak visszaadtam a látogatást. Nem lehetett panaszom a fogadásra. Ugy látszik, a papot nézte bennem s bár évek óta kerűlte a templomot, megadta a papot megillető tiszteletet. Margit is jelen volt, de ő a beszélgetésben alig vett részt. Láttam rajta, hogy a legutóbbi napok megviselték. Mikor beszéd közben megkérdeztem Könczei Ádámot, hogy mikor költöznek át az ősi házba, Margit arcáról eltünt a gyenge pirosság is. Szörnyen megbántam, hogy erre tereltem a beszédet. A szegény leány, hogy elrejtse zavarát, látható felindulását, hirtelen távozott a szobából. De még hallhatta, az ő jelenlétében válaszolt az apja:

- Majd a tavaszon. Nincs nagy kedvem itt hagyni ezt a házat. Elég tágas ez nekünk. De ha már megvettem, legalább nyáron benne lakunk. Aztán a többit megmutatja a jövő. Ha illő szerencséje akad a leányomnak, legyen a fiataloké.

Merőn nézett rám, míg ezt mondotta, fürkészte, hogy vajjon vett-e észre valamit arcomon. De arcomnak egy izma sem rándult meg, lelkem háborgását nem árúltam el. Nyugodtan mondtam:

- Margit kisasszony szép, művelt, nemes lélek, gazdag is. Ő valóban megérdemli az illő szerencsét.

Azzal vettem a kalapomat, ajánlottam magamat s távoztam, anélkül, hogy Margitot láttam volna.

Változatlan egyformaságban teltek a napok. Édes apám nem jött haza. Az én kivánságomra ott maradott Budapesten. Megállapodtunk, hogy ott is tölti az egész telet. Az én megtakarított pénzem s a két uradalom eladásából fennmaradt huszezer forint kamatja éppen elég volt arra, hogy egymagában, egyszerűen élhessen. Aztán az itt-ott megmaradt földek is jövedelmeztek valamit. Ebből a György fizetését pótoltam. De György írta: nincs szükségem rá. Én visszaírtam: ha nincs, tedd a takarékba. Gyüjts. Készűlj a jövőre!

Az ősz vége táján, mikor az én híveim betakarodtak, a mezőről Isten áldását mind behordották, mégis történt valami. Egy reggelen egyszerre vagy ötven szekér fordult be egymásután a papi ház udvarára. A szekereken kövek voltak.

- De hiszen nekem nem is szóltak, hogy már neki készülődtek. Azt hittem, évek mulva, majd ha rászolgáltam.

- Már rászolgált erre a tiszteletes úr azzal, hogy itt maradt köztünk. S rég rászolgált erre tiszteletes úr édes apja, nagyapja s fel végig a Torjai nemzetség minden tagja.

Óh, de jól esett ezt hallanom! De megvigasztalódott az én lelkem! Lám, ez az egyszerű nép nem felejtette el, mi volt neki a Torjai-család. Az ősök érdeméért megbecsüli az utódot. Elég-e egy élet arra, hogy e derék nép üdvének, javának, boldogúlásának szenteljem? Adhatok-e elég hálát Istennek, ki a gyermekifjú lelkét a papi pályára vezérelte? Maradhattam volna-e különben itt, szülőfalumban? Ki tudja, most hol bolyonganék keseredett szívvel, elégedetlenűl, vádolva a sorsot mostohaságáért. Mennél messzebb járnék, annál keservesebb volna a tudat, hogy idegen ül az ősi házban. Hogy más élvezi a nagy birtok jövedelmét, kényelmét, míg én küzdve-küzdök a mindennapiért. S ime, itt vagyok. Látom napról-napra az ősi házat s szívemben nyoma sincs a keserűségnek. Ha híveim önként nem építenének új házat, elégedetten élnék a régi papi házban is.

Az ötven szekér kő boldogabbá tett, mintha ötven szekér aranyat hoznak valahonnan. Csudálatos megnyugtató, felemelő hatása volt lelkemre a rideg köveknek, melyek nagy halomban hevertek az udvaron. Ezt a jótékony érzést még az a másnapi nagy eset sem tudta elrontani, melynek a hírével nagy lelkendezve rohant be hozzám az öreg János. Írás közben talált. A következő vasárnapi prédikációmat írtam.

- Meg kellett, hogy jelentsem, instálom. A szomszédba négy lovas hintó jött.

- Hát jó, jó... Én kimehetek. Megyek is már no... - s kidörmögött az öreg nagy békételenkedéssel.

De mikor kiment, önkéntelen letettem a tollat. Mi tűrés-tagadás, kellemetlenűl érintett a Zabolai János neve. Ismertem jól. Az ő apja is gazdag földbirtokos volt valaha. János úrfi még az ősi házban lakott ugyan, de valóképpen abból már egy darab tégla sem volt az övé. Isten tudja, miféle mesterkedésekkel húzta-tolta idáig a dolgát, hogy még mindig nem ütötték meg a dobot az ősi ház előtt. Elég az, hogy János úrfi még mindig négyes fogaton járt, ha nem is illettek össze ugyan a lovak, ha kopott is volt a hintó, szakadozott a hámszer. Nem kellett nagy bölcsesség kitalálni, hogy mért fordúlt be Könczei Ádám udvarara János úrfi nagyon is vegyes négyes fogata. Arra az udvarra, hol eddig soha se járt János úrfi, mivelhogy afféle kurta nemesnek nézte Könczei Ádámot. Aminthogy az is volt, amig a torjai uradalmat meg nem vette.

Ez a dolog nem izgatta fel a lelkemet. Csak egy kicsit elmélkedtem a világ változásán. Bizonyos voltam abban, hogy a vármegyéből, sőt a szomszédos vármegyékből is még több ilyen János úrfi fordúl be majd Könczei Ádám udvarára, azzal a tisztes szándékkal, hogy a kopott ősi címert megaranyozza a dúsgazdag kurta nemes pénzével. De affelől is bizonyos voltam, hogy Könczei Ádám nem azért gyűjtötte a vagyonát. Aki az ő leányát s annak nagy vagyonát bírni akarja, annak is legyen ám nagy vagyona, vagy nagy hivatala. Mosolyogtam János úrfin s a többi János úrfin, kik ahelyett, hogy becsületes munkába fognának, másnak a pénzén akarják tovább folytatni a henye életet. De el is szomorodtam, meggondolván, hogy mi más volna ennek a mi szegény országunknak a képe, ha minden ember dolgoznék s nem azon törné az eszét, hogy s mint lehetne munka nélkűl nagyúri életet élni. Az a sok ősi ház nem jutott volna idegen kézre, oly emberek kezére, kik idegen országban születtek, nevelkedtek; kik nem ismerik a magyar nép hagyományait, szokásait, nem a jellemét, a lelkét s épp azért nem is tudják megbecsülni. A földet, az áldott magyar földet csak jövedelem szerint becsülik, mivelhogy lelküket nem köti a földhöz semmi drága emlék.

Az nap nem tudtam tovább folytatni az írást. De nem mozdúltam ki a házból, csak késő délután, mikor már a nap a hegyek mögé akart bújni. A lemenő nap visszaverődő sugarai megaranyozták a tél sárguló, pirosodó leveleit. Október vége volt, de enyhe, langyos a levegő, akár május havában. Fel s alá sétáltam a vén tiszteletes fái közt, onnét néztem át az ősi kertbe. Közel állott a vén juharfa, Rákóczi fája: sárga levelei már ritkásan szomorkodtak a csupaszodó ágakon. Az alja tele volt hintve a lehullott levelekkel. S im, egyszerre megzörrentek a levelek. És láttam a következő pillanatban Margit arany haját, mely ragyogott a nap búcsúzó sugaraiban.

Ő megrezzenve nézett körül, aztán jött felém bátran, mint egykor régen gyermekkorunkban.

- Átbújtam a régi helyen, - mondotta mosolyogva. - A léc még mindig úgy van, ahogy volt: kitörve.

Felelet helyett a tárcámból kivettem a papirost, melyen ez a mondat állott: Jőjj és szólíts engemet és én követlek téged a szegénységbe.

- Mindennap olvassa... Miért nem szólít hát? Attól fél, hogy nem követném a szegénységbe? Érzi-e, hogy mennyire sért engem ez a feltevés?

- Tudja-e, hogy ez így lesz ezután? Hogy jönnek ide sorban, nem értem, oh, nem, hanem a pénzemért!

- A világ! Vajjon ma szövődött-e a mi szívünk frigye tiszteletes úr? Nézze a vén juharfát! Nem mi játszadoztunk-e az árnyékában? Nem mi fogadtunk-e ott örök barátságot? Az árva leánykának ki volt vigasztalója? A világ! Ne féljen a világtól tiszteletes úr. Nem viszek én gazdagságot a szegény papi házba. Szegényűl megyek el a palotából. Ott hagyom minden kincsét, drágaságát, úgy követem a szegénységbe.

- Nem, Margit. Gazdagságba fog engem követni. Igy mondotta az én megdicsőűlt édes jó anyám.

- Amikor arcképét, a legdrágább kincset, elhoztam az ősi házból. Ő hozzá fordúltam. Ő tőle kértem tanácsot. Ő erősített meg, midőn ingadoztam. Bizonyos voltam azóta, hogy eljövök önért, Margit. Csak vártam az én időmet... Nézze ezeket a sárgúló leveleket. Nézze a vén juharfát. Mintha haldokolna. Pedig nem hal meg. Tavasszal újra kihajt, zöld levélbe borúl hatalmas koronája. És én akkor elmegyek önért, Margit és szólítani fogom.

- Mikor a vén juharfa újra kihajt... Mikor zöld levélbe borúl hatalmas koronája, - mondotta utánam Margit. - Jön és szólít engem... És én követem a szegénységbe...

Valahol nem messze a vén juharfától, megzördültek a bokrok, mintha hirtelen vad szél kerekedett volna.

Pedig csendes volt az idő, szellő se lebbent. Margit búcsúra nyújtotta kezét s egy pillanat mulva elnyelte alakját a félhomály. Én visszamentem a házba. De jött velem a bokrok különös zördűlése a szomszéd házból, a Könczei Ádám házából. Mintha hallottam volna tisztán, világosan ezt:

Egész télen kisértett a fenyegető kiáltás: az a fa nem fog kihajtani! Vajjon hallottam-e, vagy csak képzelődtem? S ha nem volt képzelődés, beváltja-e Könczei Ádám a fenyegetését? Képes lesz-e arra, hogy kivágassa a fát, melyet a nagy fejedelem emlékére ültetett az én kuruc ősöm? Oh, ez lehetetlen! Hiszen jól tudja az egész falu, kinek emlékét őrzi ez a fa. Tudja Könczei Ádám is. Bármily rideg lelkű ember, de jó magyar ő is. Legyőzheti-e lelkében az én személyem gyűlölete a hazafi kegyeletét? Mit gondol vajjon: azzal, ha a fát kivágatja, megakadályozza-e, hogy az ne történjék, amit Isten megtörténni rendelt? A gyönge emberi erő meghiúsíthatja-e Isten akaratát?

Minden reggel izgatottan néztem ki az ablakon: áll-e még Rákóczi fája. S minden reggel megkönnyebbülten fohászkodtam fel: áll, még áll! És vártam, nyugtalanúl vártam a tavasz ébredését. Sohase volt ily hosszú a tél. Ha legalább láttam volna Margitot! De mindössze egyszer láttam: a templomban. Ez karácsony ünnepén volt. Urvacsorát vett. Alázatosan meghajtott fejjel állott előttem, Isten szolgája előtt, amint átnyujtottam neki a Megváltó testét jelképező kenyeret. Én mondám: "légy hű mind halálig s neked adom az életnek koronáját." Szemében könny csillogott. Többet egész télen nem jött templomba. Azt hallottam, ki se mozdúlt a házból. Beteg talán? Nem volt beteg a szó közönséges értelmében. Csak ült, üldögélt napok hosszát szobájában, olvasott, kézimunkával foglalkozott s hozták a hírt, talán nagyítva is, hogy sírt, sokat sírt. Édes jó barátom! Mintha a végtelen tenger választott volna el, holott a két ház alig egy hajításnyira volt egymástól! Ő nem adott életjelt magáról, én sem. Vártuk a tavasz ébredését. Vártuk az időt, midőn újra zöld levélbe borúl a vén juharfa hatalmas koronája.

És megjött a tavasz. Óh, szép tavasz, sohase vártalak ily szívszakadva! Gyermekes örömmel jártam-keltem a kertben, lestem a rügyek fakadozását. Ujjongottam, mikor a rügyekből kibújt a levél, kimosolygott a gyümölcsfák virága. Hát te vén juharfa, mire vársz? Igen, igen, megvénűltél, te későbbre bontogatod rügyeidet. De mégis... mi történt veled? Satnya rügyek szomorkodnak meztelen ágaidon, melyek szomorúan, panaszosan néznek az égre. Mi ez, vén juharfa, Rákóczi vén fája? Ellenünk esküdtél? Hallottad-e, mit fogadtunk ősszel? Nézd, nézd, már virágba borúltak a fák mindenfelé. Az ősi kert csudaszép. Tündérek kertje nem lehet szebb. Minden fa egy-egy pompás bokréta s te állsz ridegen, komoran. Rád száll a madár s alig pihent meg száradó ágaidon búsan repűl tovább.

Jaj, de a szívembe nyílallott valami rettenetes sejtés! Magamon kivűl szaladtam végig kis kertemen, aztán nem törődve azzal, hogy most már idegen kertbe lépek, átvetettem magam a kerítésen, futottam a fához s ott szinte összeroskadtam attól, amit láttam. Szédűlt a fejem. Kerengett velem a világ. Megállott a szívem dobogása. A vén juharfa törzse három-négy helyen is be volt fűrészelve, köröskörül lyukak sötétlettek: nagy fúró szerszámokkal fúrták a lyukakat. És ellepte a fa derekát a mézga, mely kifolyt belőle. A fa vére, ereje, élete. Össze-vissza volt vagdalva, fúrva minden ere, amelynek az éltető nedvet kell vala szállítania az ágakba. Sírva borúltam a fára. Hát így kellett meghalnod, édes fám, Rákóczi fája! Nem vágtak ki egyszerre, hanem lassú, titkon ölő halállal oltották ki életedet!

Rettentő harag fojtogatott az első pillanatokban, de elnyomtam lelkem indulatját, nem kivántam rosszat annak, aki erre a kegyetlen, lelketlen dologra vetemedett, de sőt összekulcsoltam kezemet s imádkoztam a szegény bünösért: Uram, irgalmazz néki! Gyarló ember volt, megtévelyedett. És elrebegtem a Miatyánkot ... bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek. És ne vígy minket a kisértetbe, de sőt inkább szabadíts meg a gonosztól, mert tied az ország, hatalom és dicsőség, most és mindörökké. Ámen.

- Ámen! - hangzott át Könczei Ádám kertjéből a visszhang: Margit hangja. Az ő hangja volt, az övé. Nem láttam őt, de hallottam a hangját. Ő maga eltűnt, mielőtt láthatám vala.

Csudálatos megkönnyebbűlést éreztem. A könny és az imádság megkönnyebbíté szívemet.

Nyugodtan mentem vissza a házamba. Tisztában voltam magammal s azzal, amit cselekedni fogok. Csak azt várom meg, míg Könczei Ádám átköltözik az ősi házba s megyek, oda megyek, onnét hozom el a szegényes papilakba Margitot. Meg-megállottam édes anyám arcképe előtt s az ő képe mindig biztatóan nézett reám: eredj, eredj, ne félj. Bízzál Istenben. Meglásd, minden jóra fordúl idővel.

A következő héten Könczei Ádám átköltözött az ősi házba. Bútort alig vittek át. Minek? Volt ott elég. A másik héten zajos lakomával ünnepelte meg a nagy eseményt. Ott volt az egész vármegye. Régi családfájukra büszke urak, egykor édes apám barátai, sokan közülök lekötelezettjei, kiknek nagyrészük volt a mi romlásunkban, mind elmentek, holott ezelőtt Könczei Ádámot nem is ismerték. Vagy ha ismerték, nem ismerték meg. Mily csudálatos varázsa van a vagyonnak! De hát ezt nem tudtam eddig? Nem volt-e sokszor népes és zajos ez a ház a mi időnkben is? S milyen csöndes lett, mikor sorsunk rosszra fordúlt. Hogy elmaradoztak a jó barátok, nehogy édes apám segítségüket találja kérni! Az én édes apám! Hátha éhhalál fenyegette volna, teszi-e azt? Az ő élete, míg tehette, a jó cselekedetek hosszú sora volt. Nem tudta a balkéz, mit a jobb cselekszik. De dobra sem ütötte a maga nyomorúságát, hősi lélekkel fogadta a szegénységet s boldog volt, hogy senkinek se maradt adósa. Hány ember mondhatta ezt el magáról azok között, kik Könczei Ádám házában összegyülekeztek, muzsikaszó mellett duhajkodtak s nagyokat kurjantván, felverték az én szegény papi házam csendjét is!

Hát végig szenvedtem ezt is. Mert hiába tagadnám: szenvedtem. Csak az enyhítette szenvedésemet, hogy édes apám nem hallotta a duhajkodást. Hogy sikerűlt rávennem: ne jöjjön haza, mig fel nem épül az új papilak, melyben majd kényelmesebb szállást adhatok.

- Csak ünnepeljetek. - mondottam magamban, - elkövetkezik az én ünnepem is...

Amint a vendégek elszéledtek, felvettem ünnepi ruhámat s úgy mentem az ősi házba. Minden fa, minden bokor kedves ismerősként üdvözölt, amint végig haladtam a kanyargós utakon. Mintha mondták volna: de rég nem láttunk, kicsi gazdánk! Úgy-e, most itt maradsz, többet el sem is hagysz?

- Ne örvendezzetek, - mondtam én magamban, - most csakugyan utoljára láttok engem. És elviszem közületek a ti tündérkisasszonyotokat, mielőtt megismertétek vala.

Nem mehettem volna jobbkor: Könczei Ádám kint ült az ősi ház széles tornácán. Ott ült Margit is. Fölemelt fővel haladtam feléjük s fölérvén a tornácra, üdvözöltem az ősi ház új gazdáját s Margitot. Mindketten felállottak. Könczei Ádám elfogódottan, meglepődve nézett reám, állott egy helyben, nem közeledett felém. Ellenben Margit elémbe jött, nyájasan, elfogulatlanúl nyujtotta kezét: Isten hozta, tiszteletes úr. Foglaljon helyet minálunk.

- Tessék, tiszteletes úr, - nyögte ki nagynehezen a szót Könczei Ádám s egy székre mutatott.

- Köszönöm, tekintetes úr, nem foglalok helyet. Amiért én jöttem, azt csak állva lehet elmondani. Az ön leánya három ízben bátorított fel engem arra, hogy jőjjek és szólítsam őt s ő követni fog engem a szegénységbe. Tavaly ősszel azt határoztuk, hogy most tavasszal, mikor újra kizöldűl Rákóczi juharfája, jőjjek el érette. A juharfa nem zöldűlt ki, de nem Isten akaratából történt ez, én hát eljövék. Itt, az ön jelenlétében kérdezem Margit kisasszonyt: valóban követ-e engem a szegénységbe?

- S az én engedelmem? Ki s mi vagyok én? - kiáltott Könczei s a haragtól mindenféle színt váltott az arca.

- Csendesűljön a szíved, édes apám, - fordúlt Margit feléje könyörgő tekintettel. - Kis leányka voltam, midőn örök barátságot fogadtunk ezzel az ifjúval. Akkor ő gazdag gyermek volt s ő nem kicsinyelt engem, csak velem tudott szíve szerint játszani. A mi barátságunk nem szűnt meg a gyermekkorral. Ebből is látszik, hogy a mi szívünket égi kéz kötötte össze. Mikor megtudtam, hogy ő szegény lett, külföldi utjára búcsúzóúl egy mondatot küldöttem utána: Jőjj és szólíts engemet és én követlek téged a szegénységbe. Azóta kétszer ismételtem meg ezt. Oh, édes jó apám, ne vess ki a szivedből, de nekem követnem kell őt!

- Hát kövesd! Eredj a szegénységbe! Eredj, boldogtalan leány! Éretted kínlódtam, éretted zsugoriskodtam. Neked szereztem ezt a palotát, hogy palotából palotába vigyenek. S te most itt hagysz engem ebben a nagy kongó házban! No jó, itt maradok egyedűl! Te pedig menj a papilakba. De ne hidd, hogy szívem megesik a szegénységeden s utánad küldöm az én javaimat!

- Apám! Édes apám! Ne bántsd őt! - sikoltott Margit s összekulcsolta kezét.

Én hallgattam. Margit apja volt, aki ily durván sértett meg: hallgatnom kellett.

- Apám, édes jó apám, add ránk áldásodat, - könyörgött Margit. - Nem kell a vagyonod, oszd ki a szegények között, csak az áldásod kell, ne tagadd meg tőlünk!

Margit, szegény Margit megtántorodott s félig aléltan hajtotta fejét vállamra.

- Légy erős. Bízzál Istenben. Ő visszafordítja hozzád a te édes apád szivét. Most jer és kövess engem a szegénységbe.

És indúltunk kéz a kézben. És mentünk, nem a papi házba, de Gál Ezsaiás uramhoz.

Tíz esztendeje már, hogy Margittal Isten házában is örök hűséget esküdtünk. Hogy elröpűlt ez a tíz esztendő! S hogy megnépesedett az új papilak! Három gyermek szaladgál a kis kertben. A legidősebb: Miklós. Azt mondja az anyja: szakasztott olyan, amilyen én voltam, amikor először bujtam át hozzá a kerítés hasadékán. Őt követi Margit. Persze Mucikának hívjuk. - Ő meg olyan, mint te, mondom én az anyjának. - Épp úgy tipeg a ribizlibokrok közt, mint te akkor... A haja is arany. Hogy csillog! A legkisebb ismét fiú. Ádám az ő neve. A nagyapja nevére kereszteltettük. Isten látja lelkünket, nem számításból. Mert bár teltek az évek s Könczei Ádám ridegsége nem enyhűlt, hozzánk nem közeledett. Margit mindig szeretettel gondolt édes apjára. Nem felejtette, hogy az a mindíg komor ember felderűlt, ha őt látta. Becéztette, kényeztette őt. Haragudtunk-e rá? Nem, sőt inkább szántuk. Sokszor megsirattuk együtt a szerencsétlen, dacos természetű embert, aki visszahúzódott a nagy kongó házba. Abban a rengeteg nagy kertben sem találta örömét, csak ritkán lehetett látni, amint bolyong a kanyargós utakon s mikor azt hiszi, hogy nem látja senki, a papilak felé tekint... Az uradalmat kiadta bérbe. Gazdasággal nem törődött. És mi, bár fájt, nagyon fájt a szivünk, nem közeledhettünk hozzá. Távol kellett tartanunk magunktól a gyanut, mintha azért próbálnánk közeledést, hogy beülhessünk az ősi házba.

A mi boldogságunk egén ez volt az egyetlen felhő. De ez állandóan ott borongott. Oh, mily tökéletes lesz vala a mi boldogságunk, ha Könczei Adám is szegény ember! Ha mondhatjuk neki: jőjjön, édes apám, éljen velünk. Ahol hat jóllakik, a hetedik se marad éhen. Mert éppen hatan voltunk édes apámmal, aki, mióta az új papilak felépűlt, állandóan velünk lakott. Be jól érezte magát a mi tisztes szegénységünkben! Mit, szegénység! Nem is voltunk már szegények. Amit hiveim fizettek, az éppen elég volt a tisztes, egyszerű életre. S az ősiből megmaradott pénz kamatját el se fogyasztottuk, de sőt minden esztendőben vettünk egy-két darab földet. Lassankint szép kis gazdaságom lett s a papi hivatás mellett élhettem gyermekkori kedvemnek is: csikókat, borjakat neveltem s végtelen nagy volt örömünk, mikor láttuk, hogy Miklós fiam épp úgy szereti az állatokat, mint én gyermekkoromban.

- Egészen a kis uram természete, mondotta az öreg János, ki még mindig hasznavehető ember: rendben tartja az udvart, zaklatja helyettem a cselédeket, kik ő neki sohasem dolgozhatnak eleget. Folyton mérsékelnem kell a buzgalmát. De ő nem pihen s mást sem enged pihenni. Belerögződött a lelkébe a hit, hogy a Torjai családdal csak afféle véletlen szerencsétlenség történt, ő még megéri s addig hiába is jő a halál érette, mert ő nem megy, mig "vissza nem verekedünk" a régi nagy módba. Mindenki belenyugodott a tisztes szegénységbe, csak ő nem, a jó öreg!

Hát még mikor látta, hogy György, akiből időközben jószágigazgató lett egy erdélyi gróf uradalmaiban, négyes fogaton látogatott meg, még pedig a saját négyes fogatán s nem afféle négyes fogaton, minőkön a "János úrfik" járnak! Nem lehetett birni az öreggel.

Valóban, György már azon az úton volt, hogy ha nem is szerezhet az elveszett birtokhoz hasonló értékűt, szép birtok gazdája lesz idővel.

- Nem fogok megházasodni, - jelentette ki György határozottan. - Ifjúi könnyelműségemnek nagy része volt abban, hogy az ősi birtok más kézre kerűlt. Az életemnek csak egy célja lehet: ha nem szerezhetem vissza az ősit, szerzek annyit, amennyit birok s megvetem az alapot, melyen a te fiaid majd tovább építhetnek, mig újra az lesz a Torjai család, ami volt régen.

Összenéztünk édes apámmal, nem tudtuk elfojtani szivünk érzelmeit. Amit György mondott, arra nem lehetett semmi szavunk. Hallgatásunk ékesebb volt minden beszédnél. Már egyikünknek se fájt, hogy nem a mienk az ősi ház, a rengeteg nagy kert.

Mit ér a palota, mit a százados fák ékítette kert, ha száműzve a boldogság belőle? Van-e szerencsétlenebb, boldogtalanabb ember Könczei Ádámnál, aki rideg magányosságban éli le öreg napjait?

Esténkint kis családunk összegyűl az ebédlőben; annak egyik sarkában húzódik meg a harmonium. Én leülök mellé, Margit az ő édesen csengő hangján zsoltárokat énekel, én kisérem, énekelnek a gyermekek is s a zsoltárok, a fenséges költemények dallamai szállanak a nyitott ablakon át, abba a rengeteg kertbe, azon keresztűl be abba a kongó palotába, mely üres, rideg s melyben egyesegyedűl bolyong egy boldogtalan öreg ember. Bolyong szobáról-szobára s nem talál sehol pihenőt. Dacos lelke folyton perel magával s az egész világgal. Valami úgy húzza át a papi házba, de ő haragosan toppant: nem nem! Soha! Soha!

Oh, hányszor mondja a vergődő ember: soha! soha! De szállnak az évek, a dacos lélek megtörik, a háborgó szív kezd csendesűlni s keresi az ösvényt, mely a menyországba vezet.

"Bízzál Istenben, minden jóra fordúl." E szavakat véltem hallani édes anyám ajakáról tíz esztendővel ezelőtt s hallottam újra meg újra, mikor szívünk már-már elmerűlt a keserűség, a bánat tengerében, amiatt a boldogtalan öreg ember miatt!

...Igen, tíz esztendeje mult éppen, hogy Margitot elhoztam az apai házból. Májusnak szép napja volt az. Májusnak balzsamos, illatos napja volt az is, midőn Margittal az ablakon kihajolva gyönyörködtünk a gyermekek játékában. Össze-vissza szaladgáltak a kis kertben, kergetőztek, aztán egyszerre, mit gondolt, mit nem Miklós, felpattant a kerítés tetejére, onnét széttekintett s mondta kicsi szíve nagy vágyódásával:

- Ami a nagyapánké, nem a mienk, - igazította helyre öccsét nagy bölcsen Miklós.

- Azért én egyszer mégis átmegyek! - erősködött Ádám. - Megkérdezem, miért haragszik ránk?

- Hallgass! Tudod, hogy nem haragszik, csak szomorú. Nem hallottad az édes anyámtól?

- Hiszen ha szomorú, majd megvigasztalnám én. Ha én egyszer elkezdenék kacagni, tudom, hogy nagyapó is elkacagná magát!

- Hát mért nem jösz át ide? - kérdezte látható félénken az öreg ember.

- Kértem, de ő azt mondta: nem lehet. Aztán még kértem, többször is azt mondta: majd, fiam, ha kileveledzik a vén juharfa!

A gyermekek átkukucskáltak a kerítés hasadékán. A kis leány mondta: kezét csókolom, nagyapó. A kis fiú kérdezte: igaz-e, hogy maga mindig szomorú, nagyapó?

- Ádámnak! No, Ádám, megfogadom a tanácsodat. Bizony mondom, nemsokára az én kertemben játszotok!

Azzal indúlt az öreg ember, szinte szaladt. És szaladtak be a gyermekek is a házba. Egyszerre hárman is beszélték a nagy esetet. Mi hallgattuk őket nagy türelemmel, végtelen boldogsággal az össze-vissza beszédet. Mintha ujság lett volna mindaz, amit ők beszéltek.

Én átöleltem a gyermekek édes anyját s mondám neki: Vess véget a te búsulásodnak. Bizony mondom, közeledik a te édes apád a mennyország kapujához!

A gyermekek a szokottnál később feküdtek le. A szomorú nagyapóval való találkozás valósággal felizgatta őket s mikor lefeküdtek is, sokáig arról suttogtak, hogy vajjon mikor ültet fát s milyen fát? De nem csoda, ha a gyermekek lelkét felizgatta a nagy esemény, mikor mi idősebbek is alig aludtunk egy-két órát ezen az éjszakán.

- Talán mégis oda kellett volna mennünk, - nyugtalankodott Margit - mikor a gyermekekkel beszélgetett. Oda kellett volna mennünk, megfognunk a kezét s bevezetnünk a házunkba.

- Annak is elkövetkezik az ideje, - mondottam én. - Ne avatkozzunk Isten dolgába. Az ő végtelen bölcsessége akarta úgy, hogy a szíve eltávolódjék az emberektől, eltávolódjék tőlünk is, az ő végtelen bölcsesége az, mely vissza is vezéreli mihozzánk. Meglásd Margit, nemsokára teljes lesz a mi boldogságunk s teljes lesz az édes apádé is. A zord, a kietlen élet után de szép lesz az ő öregsége!

A hajnal hasadása már kint talált engem a kertben. Éreztem, hogy nagy dolog történik. Hogy egy ember, akinek pokol volt az élete, megérkezik a mennyország kapujába. Hogy ez a kapu kitárúl előtte s mennyei szózat bátorítja: lépj be, te sokat szenvedett öreg ember! Foglalj helyet az angyalok seregében. Vidúljon fel a te szíved, éljed örömben, megelégedésben a te hátralévő napjaidat.

Harmatgyöngyök csillogtak a gyenge fűszálakon, a fejlő virágbimbókon, a fák levelein, s az égen, ameddig a szem ellátott, egyetlen felhőfoszlány sem vala. Minden élt, virúlt, pompázott, illatozott, egyedül a vén juharfa állott komoran, a mulófélben levő szomorú idők bús tanújaként. Hadd csak álljon tovább is. Hadd figyelmeztessen örökké minket: ne bízd el magadat a te szerencsédben, minden változandó, minden mulandó e földön! Ami született, annak meg kell halnia, de a halált nyomon követi az élet, az enyészetet a megujhodás. Nemzedékek dőlnek a sírba nemzedékek után s nemzedékek születnek nemzedékek után. Így csinálta meg a nagy törvényt isten bölcsessége s te gyarló ember ennél bölcsebb törvényt tudnál-e alkotni?

Pirosodott, tüzesedett a keleti ég alja, s egyszerre csak felragyogott isten áldott napja. Megelevenedett az élet a faluban, a határon. Pásztorok tülkölésével összecsendűlt a reggeli harangszó, emberek hangjával az ébredező madarak éneke. Itt-ott egy-egy bús tehén elbődűlt s utána bőgött a bocika. Egész nap nem látják egymást. Mennek, mendegélnek a tehenek a legelőre, hogy tejet gyűjtsenek estére, bocikáék meg otthon szomorkodnak a szérüskertben estig. Nini, a méhek, a fürge méhek, hogy zümmögnek a virágos bokrokon! Hogy ellepték, hogy szívják, gyűjtögetik a mézet! Mily korán kelnek! S meg nem fáradnak késő estig. Nézd a kicsi hangyát, hogy szalad a fűszálak között! Munkára siet ő is. Minden mozog, serénykedik: ember, állat, bogár, mind az Isten dicsőségét hirdeti. Istenét, ki úgy teremté a világot, hogy minden teremtményének kijelölte a maga helyét, a maga útját, a maga barázdáját: járj itt, haladj előre s majd találkoztok mind egy nagy célpontnál: ez a nagy célpont az egyesek s az összeség üdve, java, boldogsága!

Az ő láthatatlan keze fogja a mi kezünket s vezérel minket. Im, az ő keze fogja Könczei Ádám kezét is s vezérli a kiszáradott vén juharfa felé. Már jön az öreg ember. Egyik kezében ásó meg öntöző kanna, másik kezében egy vékony csemete. Meghúzódom egy fa mögé s szívdobogva lesem, mi történik itt. Megáll a juharfa tövében, leteszi a kannát s a csemetét. Megerőltetem a szememet s látom, hogy juharfacsemete. Honnan ásta ki ezt? Hol szerezte tegnap délutántól ma reggelig? Végigszaladja lelkem az ősi kertet, ismerem annak minden fáját, bokrát, juharfa több nem volt a kertben Rákóczi fájánál. Nem ültettek többet őseim a fából, hogy egyetlen legyen, mint ahogy egy Rákóczi Ferenc volt, aki mindenét feláldozta a hazáért! Honnan kerűlt ide ez a csemete? Talán mikor még virágzott a vén fa, egy magját a szél elsodorta a kert valamelyik zugába, ott megfogant s nevekedett titkon? Vagy madár vitte s hullatta el? Akárhogy történt, Isten kezét látom e csudában. Ő akarta, hogy Rákóczi fájának új hajtása legyen; ő akarta hogy azt az az öreg ember megtalálja s akkor találja meg, mikor már szíve vonaglott rettentő nagy fájdalmában; mikor már azt hitte, hogy egész élete zordon, sivár magányosságban senyved el.

Oh, de nagy vagy te Isten s mily kicsiny tehozzád képest az ember! S de jól van ez így!

Már ássa a gödröt az öreg ember. Úgy megizzad belé. Úgy szeretnék segiteni, de nem, nem, hadd végezze ő ezt az istent, hazát, embert engesztelő felséges szép munkát, - így lesz tökéletes az ő lelkének a megnyugvása! Im, már kész a gödör, bele is állította a csemetét, hányja rá a porhanyó földet, öntözi, körűl tapossa, ismét öntözi. Aztán hátrál egy-két lépést s nézi, egyenesen áll-e a csemete. De szép sudár növésű! Méltó sarjadéka Rákóczi fájának. Visszafordúlok a papilak felé, szeretném titkon ide inteni Margitot. Épp most lép ki a tornácra. Arany haja ragyog a reggeli nap tündöklő fényében.

Ő lábujjhegyen jön hozzám, átkarolja a nyakamat s úgy nézi boldogan az öreg ember engesztelő munkáját. Aztán megfogja a kezemet, vezet a keritéshez. Int nekem s én megértem, hogy mit kell cselekednem.

A kerítésből lebontok csendesen, zajtalan egy szakaszt s akkor kéz a kézben, lábujjhegyen közeledünk a szent hely felé s mikor az öreg ember megriadva feltekint, akkor már megragadtuk két kezét, csókoljuk és sírunk, sírunk mind a hárman.

- Oh, drága jó édes apám! - zokog Margit, miközben vezetjük a roskadozó öreget a papilak kertjébe.

Három csengő gyermekhang ujongása ez. Nem nézve, hol, merre, virágágyakon keresztűl, ribizlibokrokon át gázolva szaladnak a nagyapó felé, egyszerre csímpajkodnak nyakába, csókolják a kezét. És jön tipegve utánuk a másik nagyapó. És kezet fog két öreg ember. Hosszú hidegség melegségre válik. Az idő eltakarta, föld alá temette a haragot s a könny, mely szemükben csillog, a békesség, a barátság könnye.

Együtt megyünk át az ősi kertbe, ő hív, Könczei Ádám, hogy én, Istennek szolgája, áldjam meg az ő művét. Megállunk a csemete körűl s a nagy kert egyszerre templommá változik. Imádságra kulcsolom kezemet, imádságra kulcsolódnak a kezek mind.

Áldott legyen a te szent neved, Isten, mindnyájunknak jóságos, édes atyja! Te vagy az, ki meg-megpróbálod az embereket, megpróbálod, hogy szerencséjükben el ne bizakodjanak, a te utaidról el ne tántorodjanak. Te vagy az, ki a benned bízókat soha el nem hagyod, a csüggedő szívűeket bátorítod. Szent fiad, a Jézus életének, szenvedéseinek, halálának példájával megtanítottál minket hívő lélekkel, csendes türelemmel viselnünk a megpróbáltatások nehéz keresztjét. Tied a dicséret, a dicsőség, rosszban vagy jóban vagyon részünk, mert bármiben részeltetsz, igazságot cselekszel mindenkoron. Te vagy az, ki hosszú tévelygés, szomorú bujdosás után e szent fa alá vezetted ezt az öreg embert. Te vagy az, ki kezébe adtad a gyenge csemetét; adtál erőt reszkető kezének, hogy e csemetét, ama szent fának sarjadékát, elültesse! Mind ez a te műved, Uram! Oh, tekints le ránk égi trónusodról, áldd meg s szenteld meg ennek az öreg embernek a munkáját. Neveld ezt a kicsiny, gyenge csemetét, áraszd el bő kegyelmeddel. Bontsd ki az időknek során hatalmas koronáját, hadd nyujthasson enyhe árnyékot az erre járóknak s hirdesse az időknek végéig dicső emlékét a nagy fejedelemnek! Amen.

A csöndes papilakban irogattam lassanként a mi családunk történetét. Akkor, mikor már egünkön nem borongtak fellegek. Féltve őrizgetem fiókomban kedves irásomat: hátha valakinek kezébe akad? De vannak pillanatok, mikor szeretném, ha olvasnák, mennél többen olvasnák. Van-e a mi történetünkben rejtegetni való? S nincs-e benne gazdag tanúlság? S ha van, szabad-e elrejtenem? Mi haszna a gyertyának, mely véka alá rejtve világít?

Hát hadd szálljanak világgá a gondosan őrzött íráslapok. S ha már világgá szállnak, ne tegye le csalódva senki: mi kár, hogy a két gazdag ifjú története befejezetlen! Mi történt az ősi házzal? Mi történt Györggyel? Hát velem? Nem tántorított-e meg a gazdagság? Nem hagytam-e el a hajlékot, melyet híveim szeretete emelt?

Itt vagyok, itt élek a csöndes kis hajlékban. Innen visznek engem a temetőkertbe. Megfogadtam híveimnek, hogy e föld porával fog vegyűlni az én porom is: így legyen! Az ősi háznak két lakója van most: a két öreg ember. Mi nappal vidítjuk fel a nagy csendességet. Meg-megesik, hogy a gyerekek éjszakára is ott maradnak, mert hogy az öregek "erőszakoskodnak": hadd hallják ők is néha az ártatlan keblek pihegését. Már négy gyermek piheg: Isten teljesítette György kivánságát, megáldott egy harmadik fiúval is, ki a György nevét viseli. Györgyét, ki már a maga földjét míveli. Nem nagy a föld, de elég neki. És elég alapnak, hogy majd a kicsi György tovább építsen rajta.

És meg van a másik alap: az ősi ház, az ősi föld, a torjai. Itt már nevekedik az új gazda: Miklós.

- Az Isten is gazdának teremtette, - motyogja a vén János, aki már a kilencvenedik esztendőt tipegi.

Már többet ül, mint tipeg. Megnyugodott a sorsában. Eleget dolgozott, most már készűlődik, mert tudja, hogy minden pillanatban leszállhat érette Isten angyala: jer, vén szolga, Isten színe elé. És ő kész az indulásra. Neki már nincs dolga a földön s nyugodt lélekkel száll a koporsójába, merthogy a kicsi "kis úr" kezére kerűl az ősi birtok, ő lesz a gondozója.

Mit szól ehhez Ádám? Ő azt, amit én gyermekkoromban: Édes apám pap leszek. Ő a legbuzgóbb templomjáró a gyermekek között. Még csak egy vén gyermek ilyen buzgó: Könczei Ádám. A két Ádám egymás kezét fogva megy minden vasárnap a templomba. Kezdetbe a nagyapó vezette az unokát, most már az unoka vezeti a nagyapót. És nézik ezt híveim nagy gyönyörűséggel: már van papjuk, aki fölváltson engem, ha majd megkivánom én is a nyugodalmat...

A vén zsellérről mondok rövid, igénytelen történetet, akinek élete folyásán nem változatott negyvennyolc: zsellér volt apja, nagyapja, minden őse, annak született ő is s ím, halljatok csudát, ő boldogabb mindnyájunknál, kik világ pompájában éljük le életünket. A ház, amelyben született, rozoga kis kunyhó volt már akkor; emberemlékezet óta tatarozzák, toldozzák fazsindelyes födelét; az idők folyásán épült a szűk udvaron új zsellérház, cserépfedelű, megkínálták vele, de ő mondá: itt halt meg a nagyapám, az apám, itt születtem én, itt akarok meghalni.

A vén Dimén már csak megmondom a nevét - szürkehajú ember volt már kicsi deákkoromban, én voltam az ő kis gazdája s hogy egyszer-másszor dugtam neki egy-egy zacskó dohányravalót, azzal ugy-e nem vétkeztem nagyot? Ez ő neki igen jól esett, cserébe mondott nekem egy szép mesét: szomorút, vidámat, kacagtatót s az ő együgyü elméje nem győzte csodálni, hogy én azt a tenger hazugságot mind papirosra jegyeztem. De a dohányravalónál is mintha jobban esett volna az ő egyszerű szívének, amikor meg én mondottam mesét arról, hogy valóképpen ember s ember közt nincs különbség, a zsellér is olyan ember, mint a gazda s ha a gazda házat ad a zsellérnek, azt a zsellér ugyancsak megszolgálja. Nagy nehéz munkával szolgálja meg. De még a nóta is azt mondja, azt a nótát pedig úr írta:

- Jaj de szép szózat, - mondta Dimén, - az Isten tartsa meg, aki ezt a szózatot kifundálta.

Ah Istenem, hogy repül az idő! Minden megváltozott az én kicsi falumban: a magas födelü székely faházak helyére épültek alacsony födelü cifra kőházak; a zsupfödeles csűrök eltüntek, csupán egy szomorkodik még, éppen a mi házunk tájékán s jó, hogy még itt szomorkodik, máskülönben hová szállana a gólya, a kedves gólyamadár, akiről én a gyermekeknek annyi sokat összehazudoztam, hogy csak a jó Isten a megmondhatója! Mit mondok, csak ez a zsupfedeles csűr! Régi mivoltában, rozogaságában szomorkodik, szégyenkezik a zsellérház is s a lakója most is a vén Dimén.

A haja már hófehér; kaszaveréskor okulárét tesz, de a karja még mindig bírja a kaszát, ha nem is áll a sorban elsőnek, ha nem is néz vissza társaira, mint hajdanán, biztatva, ingerelve: utánam, legények, vágjatok ki a sorból! Ő bizony most utolsónak került, keskeny, rendet vágva hajladozik a többi után, most őt biztatják: no, öreg, vágjon ki a sorból. De ez már nem ingerli őt. Legyint a kezével; s mondja: jó, jó, csak ne siessetek olyan erősen, úgyis oda kerültök, ahová én. Oda, oda, utolsónak...

Egyébként hiába ingerkednek a vén zsellérrel, én már csak a pártján vagyok, mert ő most is több ember sok fiatalnál. Alapos ő minden dolgában, mivelhogy még abból a régi jó világból való matéria, amikor az emberek kevesebbet dolgoztak, de azt a keveset emberűl végezték. Nem nézték folyton félszemmel a napot: mikor száll le a hegyek mögé. A "bajjal baj van", mondja a vén zsellér, ami székelyről magyarra fordítva ennyit jelent: a munkával munka van. Meg kell adni a módját. Hamar munka ritkán jó, - igaz-e?

Ah, ha látnátok a vén zsellért, amikor tavasz jöttén ülteti nálunk az oltványokat, az erdei csemetéket. Mennyit zsémbel a fiatalokkal! - Hát azt hiszed, hogy az megél úgy, ahogy te ülteted? Morzsold össze a földet s úgy hintsd a gyükerire, hóhárom adta! Azt gondolod, úgy-e, hogy csak belé szúrod a földbe, mint a fűzágat s megfogan? Nézz ide. Látod-e ezt a sok fiatal fát? Ezt mind én ültettem s mind megfogant, - igaz-e, uram?

Igy ültettük s ültetjük esztendőről esztendőre az ősi kertet, de egyszer - gondolom, tavaly előtt volt - olyan sanyaru hideg szél lepett meg ültetés közben, hogy még a vén Dimén is magára húzta a zekéjét, a pipájának csak s szárát szopogatta és ümgetett folyton, kedvetlenül csóválta a fejét.

- Hiszen ami megfogan - megfogan, - bölcselkedett az öreg. - Emberé a munka, Istené az áldás.

- No én meg azt mondom, ha csak felerésze megfogan, öt pengő üti a markát, öreg.

Körénk verődtek a napszámosok, ezek is igértek az öregnek, ki egy piculát, ki kettőt, ha a félnek bár felerésze megfogan, de az öreg ezeket letorkolta: mit akartok a piculákkal, sok rongyos! Induljatok haza s feküdjetek le.

Na, telt, múlt az idő, kínlódtak a szegény fenyőfák, - mert azok voltak szerencsére, amiből nálunk van bőséggel, - ki megfogant s zöldelt szépen, ki hervadozott, sárgúlt: kezdettem búsulni, nem a fák, a vén zsellér mián. De bánat ide, bánat oda, el kellett búcsuznom a háztól, a kerttől, zöldelő és sárguló fáktól: Isten óvja őket, embernek, fának az ő kezében az élete. Isten őszentfelsége pedig úgy akarta, hogy mikor a következő tavasszal újra hazamentem fát ültetni, lesárgultan találtam az én kicsi fenyvesemet, alig zöldelt tél-túl egy-kettő.

- Különben kendnek mi öt pengő - vetette oda egy legényecske, - mikor huszonötöt kapott a kormány őszentségétől!

A kormány szóra már én is fülelni kezdettem, mert hiába, mi tűrés-tagadás, a kormány mégis csak kormány, illő tudni, mit csinál a kormány őszentsége.

Itt, amint halljátok, a kormányt eléggé megbecsülték, őszentségének titulálták s nem édemetlenül, mert való igaz, hogy a vén Diménnek huszonöt pengőt adott. Emberek, hallgassatok ide, a vén zsellérnek egyszer volt huszonöt pengő forintja! Mindjárt tudtam, honnét fúj a szél, sőt már haloványan emlékeztem is hogy tavaly vagy mikor én is adtam valami írást az öreg mellett, hűségéről, becsületességéről bizonyságot tevőt, de igazán meglepett, hogy annyi sok hű és becsületes ember közt az én vén zselléremet találták leghívebbnek, legbecsületesebbnek.

A vén zsellér nem felelt. Fejjel belebújt egy gödörbe, túlságos lelkiismeretességgel morzsolta a földet, piszmogott, ügyetlenkedett, a fejét sehogysem akarta fölemelni.

- Egy rézgaras sincs már abból - feleltek helyette nagy készséggel s csunya kárörömmel a többiek. Az egyik még ki is tartotta a tenyerét, ráfújt, mutatván, hogy mint tűnt el a tenger pénz, mit Pestről küldött kormány őszentsége s amit a főszolgabíró őméltósága tulajdon kezével adott át. És szózatolt hozzá olyan szépen, hogy sírtak minden renden levő népek, még a föld is sírt alatta, olyan gyönyörű volt az a szózat.

Most már a vén zsellér is fölemelte a fejét, rátámaszkodott az ásó nyelére s mélán, szomorúan nézett maga elé. Nem törődött az emberek beszédével. Ugyan bizony mi nagy dolog is van abban, amit ezek itt elémondanak. Hát igen, annyi a szegény, földhözragadt ember a faluban, hogy szereszáma sincs. Jött ez is, jött az is.

- Lelkem András bá', kendet Isten megsegélte, - meg is érdemelte, - nézze kend, egy véka kukoricát kéne vennem, adjon egy pengőt, megfizetem becsülettel.

Jött a másik: - Édes lelkem, komám uram, az adóért majd megnyúznak, kendre rátekintett a jó Isten, segéljen meg nagy nyomorúságomban, úgy-e megsegél?

De azt ki tudná előszámlálni, hogy hányféle nyomorúság kopogtatott be a vén zsellér ajtaján? És egy sem kopogtatott hiába. Ott volt köztük az öreg napszámos-asszony is, kinek meghalt szép növendék leánya s nem volt szemfedélre való pénze. Ugy-e, mehetett volna a gazdagokhoz, de lám, a szegényt a szegényhez húzza a szíve, attól inkább remél segedelmet, ha van miből. És volt még miből, mert a vén zsellérnek maradott abból a tenger pénzből, amit neki aranyos rámás képnek a kiséretében küldött a kormány őszentsége.

Engedjétek meg nekem, hogy ezt a helyet nagyapónak szenteljem; nagyapónak, aki nagyanyó karjai közt csöndesen elszenderült. Az ő halála olyan szép volt, aminő szép az élete: leszállott hozzá a halál angyala, hófehér haját megsimogatta, homlokára csókot lehelt s nagyapó lelke fölszállott a fényes mennyországba, ott folytatja földi életét, onnét néz le ránk az ő szelíd, jóságos tekintete, őrködve felettünk, vigyázva a mi lépteinket, a mi életünknek folyását.

Sokan lesztek, akik ismeritek nagyapót, ha sokan vagytok, akik ismeritek írásaimat. Amikor én mesét mondok a gyermekeknek, valóképpen nagyapó mondja a mesét: az ő lelke beszél az én tollamon át a gyermek világhoz. Az ő egyszerű, cicomátlan beszéde, az ő meg-megpihenése, fölsóhajtása, aztán, csöndes tovább indúlása: ez mind benne van az én meséimben s bennök van, szeretem hinni, hogy bennök van, az ő lelkének nemessége, életének tisztasága, egyszerűsége, gyöngéd szívének melegsége.

Erről az életről, ennek az életnek folyásáról sok történetet írtam s ezekben a történetekben nem volt színezés, nagyitás, mesterkedés: olyannak írtam mindig nagyapót, amilyen van. Ennek az életnek csöndes, a bibliai egyszerűségre emlékeztető folyása, pazarul termette az elmét s szívet termékenyítő történeteket öregek és ifjak számára egyaránt s ha nem nagyapó alakja állott előttem egyik-másik történetem megírásánál, az ő lelke ott lebegett fölöttem s nem engedé, hogy alacsony gondolatok támadjanak elmémben, alacsony érzések fakadjanak a szívemben. Ha nem róla írtam is, reá gondoltam mindig s bizony mondom, soha el nem tévelyedtem az én utjaimban. E pillanatban nem tudom, öregeknek, ifjaknak számára írtam-e többet, de egyet bizonyosan tudok, hogy sohasem írtam olyas valamit az öregeknek, amit a növendékleányok el ne olvashatnának. S ime, megvallom, csak az írás az enyém, a lélek a nagyapóé.

Nagyapó nem járt iskolákat, akadémiákat; jóformán azzal a kicsi tudással indúlt az életnek, amit a falusi iskola vén rektorától s a székely huszárezredben szerzett. Apja, a vén huszár, aki kétszer volt ki a franciára, a múlt század huszas esztendeiben Enyedre vitte, de hat hét múlva haza is hozta. Egyetlen fiú volt nagyapó s mert betegség találta a "messze idegenben", - nem merték ott hagyni, hátha kifogynak az egyetlen fiúból. Tizennyolc éves legény volt, amikor apját a régi rend szerint fölváltotta a huszárságban s mikor 48 elkövetkezett, akkor már nagyapó tizennégy esztendeig szolgálta a "császárt" a maga lován, a maga gúnyájában: a császár csak kardot adott, egyebet semmit. A mai nemzedék mit tudja mi volt a székelyhuszár s mi nagy terhek nyomták a székelyhuszár familiákat. Az én nagyapám, "nagyapó" apja, huszonnégy esztendeig szolgált a maga lován, mígnem a fia fölváltotta, kétszer ment a franciára, mialatt otthon gyönge asszonyi kéz kormányozta a gazdaságot. Mi ehhez képest az egyéves önkéntesség.

Nagyapó erősen érezte huszársága idején, hogy csak hat hétig volt Nagy-Enyeden. Szívét keserítette, hogy a nálánál "alábbvalók" emelkednek, mert - tanultak valamit. S akkor szent fogadást tett nagyapó: "Ha Isten gyermekkel áld meg, taníttatom őket." Ezt a szent fogadást nagyapó megtartotta híven. De tanult maga is. A fiai hordották haza a könyveket, ujság járt a házhoz s nagyapónak, a falu legjobb gazdájának az olvasás volt a pihenője. Budai Ferenc uram történeti lexikonját több rendben elolvasta, nemkülönben a Szent Bibliát. Az ország dolgait ismerte, költőkkel, államférfiakkal megismerkedett könyvek és ujságok utján s nagyapóval mindenről lehetett beszélni - az egy szinház kivételével. Pótolta, de nem könyvekből szerezte bölcsességét; ezt az élet könyvéből merítette s példabeszédszerű mondásai, tanításai minden könyv tanításánál többet érők voltak nekünk, gyermekeknek, unokáknak, dédunokáknak, akik ötvenen állottuk körül a szentéletü öreg ravatalát.

Az ő ereje - őserő volt, az ő szorgalma, az ő családi élete példaszerű, a pátriárkák életére emlékeztető. Szerelme volt az édes anyaföld, a pirkadó hajnal ott találta a mezőn s tőle búcsúzott utoljára a lemenő nap. "Ha nem tudod, mi munkába kell fognod, menj ki a hegy tetejére, onnét láthatod több falunak a határát. Nézd meg, mit dolgoznak az emberek s kövessed példáikat." Ezt gyakran mondotta nagyapó nekünk s mint író is követtem ezt a bölcs tanácsot. "A jó leány mellett meg kell tapodni a földet," mondogatta nagyapó (vagyis megérdemli az udvarolást), s "szépséggel főtt káposztából nem lakol jól", egészítette ki a bölcs tanácsot. Nevelő rendszerét meg minden falusi embernek merem ajánlani: a nyári vakáción meg kellett fognom a villa nyelét, de meg a kasza nyelét is. "Ki tudja, mi lesz belőled? Hátha hazakerűlsz gazdaembernek?"

Aki különben látta nagyapót a mezőn, ellenállhatatlan munkakedv lepte meg. Az ő kezében égett a munka. Nagy, széles alakja kivált a munkások, a cselédek seregéből, vezér volt ő az ő földjén, aki maga vágja a legszélesebb rendet, a közkatonák utána. De szép ember volt nagyapó, amikor virágjában, ereje teljességében vala! S de szép öregemberré roskadott! Arcának rózsapirossága megmaradott a késő öregségben is s csak barnapirosra tudta halványítani a halál lehellete is...

Ha találkoztatok könyveimben Bándi Jánossal, akinek kapuján ez az írás állott: Áldás a bémenőknek, béke a kimenőknek - ez nagyapó. Ha olvastátok Huszár Anna történetét: Anna édesapja - nagyapó. Ő, aki térdére veszi a kicsi Anikót s Miklóskát, aztán: gyi te lovam, Brassóba! A vén szántóvető, aki elbúcsúzik először az erdőtől: Isten veled erdő, én többet nem látlak! - évek multán pedig, mikor egészen ránehezedik az aggság, a szántóföldtől is: Isten veled, föld! én többet nem szántlak... - ez nagyapó. Együtt siratják el nagyanyóval az utolsó cipót, amelyet a nagyapó vetette búzából sütött nagyanyó. Együtt siratják el az ősi kert kidőlt vén fáját: mi is így dőlünk ki, igy...

Drága, édes jó nagyapó, de sokszor termékenyítetted meg a lelkemet! S hiába nehezedett rá az aggság, a gyöngeség, én mégis, szürke fejjel is gyermeknek éreztem magam vele szemben, ha reá tekinték. Hiába, hogy én támogattam föl a grádicson, úgy tetszett nekem, hogy ő támogat, véd engemet. Ha láttatok volna engem ezen az elmúlt nyáron nagy testi s lelki nyomorúságomban, gonosz lelkek rágalmaitól összetörve, megviselve? S láttátok volna nagyapót, a magával szinte tehetetlen aggot, aki Istenben bízó szavaival meg tudta enyhíteni lelkemnek nagy fájdalmát s szárnyat adott vegelődő lelkemnek, fölnyitván a Szent bibliát: olvasd, fiam, Dávidnak zsoltárait s bizony megvigasztalódol! S bízzál a jó Istenben: győzedelmet veszel ellenségeiden.

Lelkem édes jó nagyapó! Te adtad újra kezembe a tollat. A te patriárka cselekedeted ihletett meg újra, látván, hallván, miként tettél igazságot s térítetted békességre a perlekedő unokavejeket. De szép dolog volt ez! Amikor te kimentél a határra, még egyszer, utoljára s megmutattad: ime, fiam, itt az igazi határ!

Isten nagyon szerette nagyapót, adott neki hosszú életet s ebben a hosszú életben hatvan esztendőket ajándékozott neki, hogy azokat együtt élje nagyanyóval - példaszerű, meleg, gyöngéd szeretetben. És halljátok csak, mily szép volt a halála. Gyenge verőfényű, őszi napon (hideg szellő fujdogált), gereblyével a kezében, eltipegett a kertbe s ottan szép lassan összegereblyézte a lehullott faleveleket. A vén fák leveleit. Ama fákét, amelyeknek egyrészét még a vén huszár, a franciával hadakozó huszár ülteté. S elvégezvén munkáját, az utolsó munkát, bemene a meleg házba s mondá nagyanyónak: nagyon fáradt vagyok, nagyanyó, én most lefekszem. Megveté nagyanyó az ágyat s most lefekvék nagyapó. És fekvék három napokat, nem érezve fájdalmat az ő testében. Negyednap reggel - vasárnap reggelén - mondá nagyanyónak: Adjon rám szép fehér inget, nagyanyó s törülje meg arcomat vizeskendővel, mert én nem sokára Isten előtt állok.

- Óh, Istenem, itt hagy engem? Mi lesz én velem? - borúlt rá sírva szegény öreg asszony.

- Ne sírjon, nagyanyó, jobb, hogy én halok meg előbb. Ki viselne rám gondot úgy, mint maga viselt?

Aztán elhallgatott. Egy kevés idő múlva megfogá gyöngén nagyanyó kezét s rebegé:

És behunyta a szemét. És elszenderült. A vén házban pedig nem volt senki. Csak egy alvó vén ember s egy csöndesen zokogó vén asszony, aki, lezárta, lecsókolta annak a vén embernek a szempilláját.

- Jertek, jertek, elaludt a nagyapó. Leesett a mi fejünknek koronája. Csókoljátok meg a drága kezét.

Jöttek mind és csókolták a drága kezet. És mondták mind: Óh, de szép nagyapó a halálban is! Imádkozzunk...

S templommá leve a vén ház és szállott az égbe az imádság: Adj Uram, örök nyugodalmat nagyapónak s nekünk pedig az övéhez hasonló szép életet s szép halált. Ámen.

Hosszú, sovány öreg asszony volt Teréz, hallani véltem csontja zörgését, mikor belépett az ajtón, félénken, alázatosan. Nagy csontos ujjai reszkettek, pedig csak egy könyvecskét tartott a kezében: a cselédkönyvet. Az arca, a szeme, beszédes volt, de nem beszéltek egyébről: teméntelen sok nyomorkodásról, éhezésről. Félesztendeje nem szolgált Teréz. Nem akadt ebben a rengeteg nagy városban egyetlen egy "nagysága", aki felfogadja. A ruhája avatag, vékony volt: az nem ajánlotta. A kora sem ajánlotta. Az ereje - - mi erő lehet egy öreg, beteges asszonyban? Az ilyen kiéhezett öreg asszony csak ki akarja magát teleltetni s amint tavaszodik s egy kicsi húst meg ruhát szedett magára, felmond, s tovább áll. Ez volt valamennyi asszonynak a gondolata, így házalta végig Teréz ezt az oktalan nagy várost, míg végre hozzánk kerűlt.

- A szállásadónál és a "cuprínger"-nél - felelt Teréz. - Nem tagadom, nagysága, sok háznál próbáltam, sehol fel nem fogadtak.

- Mivelhogy öreg vagyok és ruhám nincs. Pedig én sem erről, sem arról nem tehetek.

- Aztán elbírja a munkát? Itt sok a dolog. Főzni, szobát kefélni, fát, szenet az emeletre felhordani. Gondolja meg jól.

- Ó, ne féljen, nagysága. Többet érek én sok fiatalnál. Nem lesz rám panasza. Fogadjon fel. Most egy kicsit gyenge vagyok. Sokat éheztem. De egy hét alatt, kettő alatt megjő az erőm itt.

Mire megakadályozhattam volna, Teréz elkapta mindkét kezemet és megcsókolta. Az a kevés vér, mi ereiben tétovázott, hirtelen arcába gyűlt s mohón kérdezte:

Úgy lett, ahogy Teréz jövendölte: egy hét alatt, kettő alatt erőre kapott s a munkáját, a buzgóságát szinte sokallottuk. És csodáltuk erősen, hogy Isten hidege meg nem veszi, mivelhogy eltelt egy hónap, eltelt kettő, s ő még mindig abban az avatag, vékony ruhában fagyoskodott, amelyikben hozzánk jött. A szobaleány néha oda dobta a téli kendőjét: vesse a nyaka köré, az asszony is adott egy s más ruhát: egy az, hogy sajnálta, más az, hogy szégyellette a szakácsnéját: mit szól a világ, ha így látja.

De a "mai nap" eltelt, egyik a másik után, hónapok lettek a napokból: Teréz nem vett ruhát.

- Újjé! - csapta össze a kezét Teréz. - Hogy ők segítenének engem! Miből? Szegények, mint a templom egere. A legidősebb fiam csizmadia Dunaföldvárt, amit keres, megissza. A gyermekei meztelenűl járnának, ha én nem küldenék egyszer-egyszer ruhácskát. A középső fiam munkás; de mikor van munkája, mikor nincs. A legkisebb fiam kocsis. Parádés ruhába jár, jól megy sora, de mind egy hitvány személyre költi a bérét, s a feleségét, az ártatlan gyermekeit éhezteti. A leányaim elég jó szívvel volnának irántam, adnának szegények, de nekik sincs. Ezeket is én segítem, ahogy lehet. Ugy-e van baja s gondja, akinek gyermeke van.

- Az a kötélrevaló!? - tört ki szegény asszonyból a harag, keserűség. - Ez az unokám. A legidősebb leányom fia. Ez szívja ki az én véremet. Látszik, hogy cucilista, szombaton kikapja a fizetésit, szép fizetést - hétfő reggelig lumpol, estig alszik, akkor aztán idejő: nagymama, van-e pénze? - Nincs, mondok, honnét volna? - Akkor kérjen előleget a nagyságától.

- Hogy én előleget kérjek? Mit gondolsz, te csirkefogó, te? - Kisülne a szemem. - Mondhatok akármit, addig el nem megy a nyakamról, míg bár egy pár hatost nem adok. Kikergetném, de félek, hogy lármát csap. Akkor ugy-e elkergetnének engem? Aztán sajnálom is szegényt. Ez volt az első unokám. Én dajkáltam, karjaimon ringattam, engem hivott mamájának, nem az anyját, akármilyen rossz, hajlik a szívem feléje. Hiába nem akarom, hajlik, hajlik...

Mivelhogy Isten minket is sok gyermekkel áldott meg s nem lehet tudni mit rejteget, tartogat számukra méhében a jövendő, nagyon elszomorodtunk Teréz állapotján s tartottuk tovább, szemet hunytunk avatag ruhájára. Rájöttünk, hogy egy pár garast félrerak a konyhapénzből, gyüjtöget, kuporgat, ahogy lehet, de hát: jut is, marad is, s vajjon másként cselekednénk-e az ő helyében? Ne itélj, hogy ne itéltessél. Egy levelemet, mert éppen nem volt bélyeg, amit rá tegyek, fizetetlen adta fel s ez nagyon felháborított, mert ebben a levélben hálás köszönetet mondottam valakinek - amire oly ritkán nyílik alkalom - de lecsillapodott haragom s azután, bár bélyeg volt elég, több rendben adtam át Teréznek levelet s öt krajcárokat: vigye s dobja be a szekrénybe. Mind olyan levelek voltak ezek, melyekben örvendetes jó hirek valának: kinevezés, előléptetés. Az ilyen ember csak jó szívvel fizethet egy hatost a kincstárnak? S az ilyen embernek csak van annyi meggondolása, hogy a bélyeg árát a cseléd tartotta meg s nem én.

Teréz, valahányszor ilyen levelet adtam át neki, mindenképpen meg akarta csókolni a kezemet.

Igy telelt ki nálunk Teréz, itt találta a rügyfakasztó tavasz. De a tavasz csak nekünk hozott örömet. A mi szívünk megtelt édes reménységgel, a közeledő nyár, a falusi élet jóelőre élvezett nyájas örömeivel. A gyermekek már a heteket számlálták, a faluval feküdtek, a faluval ébredtek s kicsi szívök nagy örömeiben részeltették Terézt is: hej, Teréz, de szép ott, de jó ott! Magának is jobb dolga lesz. Nem kell szobát kefélni, szenet hordani. Ehetik gyümölcsöt a fáról, amennyit akar. Ki-kimegyünk az erdőbe. Szalonnát sütünk fanyárson! Ez az élet!

Teréz mosolygott, szólt is egyet-kettőt, de hamar elfordult, két tenyerével befödte a száját, úgy kínlódott, erőlködött, hogy a köhögést visszafojtsa, azt mi meg ne halljuk. Nekünk örömet hozott a tavasz, neki köhögést. S a hogy beljebb-beljebb mentünk e tavaszba, mind erősebben fogyott a lélekzete s este, ha ki-kinézett az asszony a konyhára, Teréz ijedten ugrott fel valamelyik sarokból, hol lebújt s hol köhögött, fulladozott szegény.

- Maga beteg, Teréz. Maga nem bírja a szolgálatot. Jobb volna, ha kórházba menne.

Rémülten tiltakozott, esküdözött, hogy neki semmi baja. Neki nem kell kórház. Inkább a Dunának megy.

Aztán egyszer már nem is a sarokban guggolt: alig hogy beadta a vacsorát, ledűlt a konyha földjén, csuron víz volt az arca, szakadt róla a verejték.

- Reggel a kórházba vitetem. Ott meggyógyúl hamar. Még le is jöhet falura.

- Van egy kicsi házam. Abban ágyam. Van nekem dunnám. Ha én azt a dunnát magamra húzhatom, tudom nem fázom. Az alatt még meg is gyógyulok.

- De a kórházban ápolják. Egy krajcárjába sem kerűl. Legyen esze. Ne féljen a kórháztól.

Lázas fejének nem volt más gondolata, öreg szivének más reménysége: a dunna. Az a dunna, melyet még az anyjától kapott férjhezmenetelekor.

Reggelre oda citáltuk a cucilista unokát: kísérje el a hajóig. Elkisérte nagy rosszkedvvel. Mi lesz vele ezután "nagymama" nélkül, aki most elmegy Földvárra, lefekszik a dunna alá s többé a dunna alól föl sem kél...?