Gagyhy Dénes
A Rákóczi-kor elbeszélő költészete
TARTALOM, BEVEZETÉS
Tartalom
Bevezetés
Történeti áttekintés
Irodalmi viszonyok
I. Kesergő énekek
II. Verses regények
III. Vitézi énekek
IV. Krónikák
V. Balladaszerű kisebb elbeszélő költemények
Befejezés
Bevezetés
Nagy emberek teremtik a nagy időket! Hatalmas, erőszakos és engesztelhetetlen jellemek forditják új irányba az idő kerekét, terelik át más mezőbe, idegen mesgyére a népek sorsát: egyéniségük bélyegét a maga különösségével, szerfölött-valóságával rányomják arra a korra, melynek eszméit forrásnak inditották és diadalra juttatták. Ember és eszme eggyé olvad a nagy küzdelmekben: a vezér neve az eszme megszentelt lobogójává válik, mely alá hittel, reménnyel és önfeláldozással sorakoznak a katonák. A név jelszóvá, lelkesitő ígévé lesz a harcok alatt s a vezér alakjában testesűl meg az a gondolat, melynek védelméért síkraszállani, vért ontani mindenki kész.
A görög szabadságharcban csak Miltiades és Themistokles neve hangzik minden ajkon, őket követik csatáról-csatára, mert ők képviselik a nemzeti függetlenség eszméjét, bennük összegeződik, személyükben kristályosodik ki a szabadság magasztos gondolata. A spanyolok és mórok tusáiban Don Rodrigo de Bivart látják csupán, kiről azt hiszik honfitársai, hogy isteni a kűldetése és végső diadalra vezeti a spanyolok zászlóját. Napoleon egy nemzet törekvéseinek a középpontja: vállaira súlyosodik annak a nagy ideának megvalósitása, amely lángba és vérbe boritotta Franciaországot az első forradalom idején és amely elválaszthatatlanúl összenőtt a XIX. század leghatalmasabb alakjával. A kuruc időkben az alkotmány védelmét Rákóczi harcának nevezték, mert ő ragadta kezébe az elesett lobogót és ő szólitotta táborba a magyar nemzetet, jogainak és szabadságának megvédéséért. Tehát képviselte azt az eszmét, amely inditó- és mozgatóereje volt az osztrák elnyomás megszűntetésére irányúló küzdelmeknek. A kurucok Rákóczi katonáinak nevezték magukat, mert az a gondolat, melynek szolgálatában ők állottak, a fejedelem személyében testesedett meg. Bercsényi, Mikes és társaik önként követik a száműzött vezért Rodostóba, mert őt hitték és tartották a nemzeti űgy oszlopának, mely a majtényi kudarc után összeroskadt és vele sírbaszállni vélték mindazokat a vágyakat és reményeket, melyek eddig erőssé tették karjukat és bátorrá szivüket a viadalban.
Minden történeti korszaknak megvan a maga költészete, amely kifejezésre juttatja az idők eszméit, gondolatait és érzéseit, valamint megörökiti azokat az eseményeket, melyek egy, vagy más tekintetben fontosak, vagy az író lelkére és képzeletére mélyebb hatással voltak. Ennek a költészetnek mindig megvan a sajátos jellege: magán viseli kora bélyegét, emberi vonásait, szellemi életét, politikai törekvéseit, vallási viszonyait. És lépten-nyomon előtérbe jut az a vezéralak, aki, mint maga a végzet, kezében tartja és szövi az események szálait, ássa, épiti azt az utat, melyen az általa képviselt eszme és érdek teljessége felé haladhat.
Homeros megénekli a görögök és trójaiak harcát, melyet amazok a rajtuk ejtett gyalázat boszujáért, a hőskor démonának, Heléna királyasszonynak elrablásáért inditottak. Megjelen az Ilias szövevényei közt a boldogtalan Menelaos, meg a bűnös királyfi, Páris és a hadak fővezére, Agamemnon s rajtok kivűl még számos vitéz férfi; azonban a leghatalmasabb, isteni Akhilles, föléje emelkedik valamennyinek s Hektor párbajával eldönti a sikert. Ő képviseli itt a görög nép boszugondolatát; nevével forrott össze az az eszme, mely a görög hajókat Ilion falai alá vezette; ő tartja kezében a végzet fegyverét, mellyel a trójaiak legnagyobb hősére halálos csapást mér és ezzel megtöri ellenállásukat.
A spanyolok Cidje szintén egy eszme letéteményese: a mór uralom megdöntésének. Don Rodrigó nemcsak a pogányok réme és a csaták hőse, de hőse annak a költészetnek is, mely a spanyol-mór küzdelem korában virágzott: a Cid-románcoknak.
A magyar irodalomban legtipikusabb vonása és legkiélesedettebb jelleme a kuruc költészetnek van. A szigoru és keserves tábori élet minden mozzanata; kellemetlenségei, örömei, vígalmai; rajongás a fejedelem személye iránt, a labancok és a német kormány iránt érzett határtalan gyűlölet; egy-egy vesztett csatának fájdalma, vagy valamely fényes győzelem, sőt kisebb diadalmas csetepaté fölött való mámor; az árúlók bűnhödése és a szatmári békével kezdődött gyász: mind megnyílatkoznak a lírában és epikában egyaránt. A hangúlat bizonyos következetessége ömlik el a kuruc költészeten, különösen ama dalokon, melyeket tárogató kíséretében énekeltek.
Ugy termettek ezek, mint a mezők vadvirágai, a maguk színpompájával, illatával, mesterkéletlenségével és természetes szépségével. Minden kuruc tanyán dalolták a katonák; mellettük vígadtak, velük vígasztalták, bátoritották egymást; ezek csendűltek meg ajkaikon, ha csatába mentek. De a vereségek után, főkép, ha valamely híres vezér és dandár szenvedte: búbánatos, fájdalmas dalok keletkeztek, melyek olykor vad kétségbeeséssel és reménytelen lemondással vannak tele, majd izzó gyűlölettel és az igaz űgy diadalában vetett fanatikus hittel hírdetik a harc folytatását.
Megható az a gyöngédség, mely a kuruc költészetben nyílatkozik II. Rákóczi Ferenc iránt. Mint egy szentet, mint egy földi Istent, úgy tekintik vezérüket a szabadsághősök, kinek személye sérthetetlen, aki maga a haza s aki őt bántja, az a hazát árúlja el. Mint igazi királyt: Magyarország királyát, úgy fogadják mindenütt. Sátra alá a sík pusztán dombot emelnek, hogy egy tekintésre végigláthassa vitéz táborát; alabárdos testőrök és csákányos kurucok állanak ajtaja előtt, akik a pokollal szemben is megvédelmezzék. Rákóczi maga az eszme, az íge és őbenne a szabadságharcosok s az egész nemzet nem az embert látja, hanem az ígét, az eszmét ... a szabadságot, melyért vért és életet áldozni hazafiui, szent kötelesség.
Ennek a felfogásnak ád hangot a Rákóczi-kor költészete.