Nyárádi Erzsébet
Léleklapozgató
Versek barátaimnak
Szerzői kiadás
ISBN: 978-615-00-1985-7
TARTALOM
Kötögető
Gyöngyhalász
Miniatűrök
Teremtés
Ima
Valakiért
A tolvaj
Megfosztva
Karácsony után
Végidőben
Sóvárgók
A Fény érkezése
Égi és földi szerelem
Égi szerelem
Derengés
Pirkadat
Intelem
Misztérium
Metamorfózis
Misztérium minden nap
A fecske dala
Beszélgetések Vele 1.
Beszélgetések Vele 2.
Beszélgetések Vele 3.
Beszélgetések Vele 4.
Beszélgetések Vele 5.
Édenkert
Távozóban
Arasznyi lét
Léleklapozgató
Gyógyulás
Zarándokének
A Remete
Álomvalóság
Didergő
Altató dalocska
Öntudatlan
Tűztövis
Barlangrajz
Megbocsájtás
Honnan hová
A Gyertyánfa
Álom és valóság
Dúdoló
Révületben
Dúdolva, várakozva
A várakozó
A sötét vonat
Angyali találkozó
Örökerdő
A tengerszem
A főnixmadár
Remény
Éteri szerelem
A Gyermek
Sejtelem
A folyó vonzásában
Megtérés
Életkönyv
Búcsú Tihanytól
Vihar után
Megváltatlan
Csüggedőn
A Király titka 1.
A Király titka 2.
Hajnali sóhaj
A Rózsa titka
Homályban
Kísértés
A Vándor
Bagatell
Szabad madár
Sírfelirat
Utóirat
Hívogató
Szabad akarat
Az utolsó találkozás
Tisztító tűz
A Kőangyal
Lélekmelegítő verseket kötök,
mint
egykor az otthon maradt asszonyok,
egy sima, egy
fordított,
könnyáztatta puha sálat a frontra indulónak,
szívéből
dallama ki ne hulljon
szerelemnek, családnak, hazának.
Háború
taszít most is, zajos
pusztaságba menetelsz
hangtalan,
beprogramozva, fénytelen világban,
a láthatatlan
HÁLÓ alatt.
1
Fejem alja hideg kő,
takaróm durva
kavics,
szúrós tövisekkel hintem fekhelyem,
Angyalom rám
tekint.
Visszafojtom lélegzetem,
amíg meghalnak vágyaim.
2
A Zsarnok egy időre elhagyott,
lágy
fuvallat érint, felébredek,
ajtó csapódik hirtelen,
kemény
cipőjével szívemre tapos!
3
Magára hagyott gyermekként
bolyongva,
kietlen világokon át zokogok keservesen.
Hófehér
tollú gyönge madaram
a Völgylakók között, nem lehet velem!
4
Amióta tudom, nem lehetsz
velem,
ízetlen ételem, és keserű ital a vigasz,
nem adhat
enyhülést földi Igaz.
Gyöngyhalász lettem. Ha meglelem,
a
legtisztább égi szerelem marad velem!
5
Hidegen szikrázó csillagok a februári
égen,
lángra lobbantják az olthatatlan szerelem
fehéren izzó
parazsát, s Te oly gyengéden
átvezetsz a szenvedésen, Istenem!
6
Terített asztalod kifosztva
didereg
ma este is. Térdet hajtok, megsebez
szomjazó
tekinteted. Az érdes
sziklafalak megőrzik holnapig
az esti
zsolozsma lágy hangjait.
7
Látod? De szép a végtelen Ég,
alatta
az Oltár, a zöldellő lombok,
a fák között fény lebeg,
oly
könnyű most a Lét!
így szenvedni jó és érdemes.
Tiéd már a
Szent Titok,
eloszlik a Sötét!
8
Folyóidat azért szeretem,
mert
partjai között a Végtelen
áramlik. Az Idő medrébe ágyazott
életem
folyama hullámzik ott,
Szeretetedbe vissza igyekezve!
9
Az Átváltoztatás pillanatában,
fehér
ragyogásban látlak, Krisztusom,
s magamat, amint megszentelt
magányban,
folytonosan Hozzád érkezem.
10
Az ablakban gyanútlan
muskátli
virít, mögötte a világ fel-felsüvít,
a templom előtt
komor szemét, romok,
törött szívek, de a Kegyelem
mindenen
átragyog.
11
Enyém csak a percek, Tiéd a Végtelen
-
fogolyként őrzik életem. A Kegyelem
mégis eljuttat Hozzád, ha
elengedem,
mi rabul ejtett, az anyagba zárt szerelmet!
A Mindenség felett, Szent Hegyeden,
örök
ragyogásban lüktetsz, Élet Forrása.
Teremtesz végtelen, várod
kegyelmesen,
míg ösvényeiden vándorló gyermekeid
Haza
találnak.
Kérlek, Uram, adj még időt,
mielőtt
visszaküldesz a szent Hegyről.
Oltárodnál leborulva hadd merítsek
erőt
Engesztelő áldozattá lenni Trónusod előtt!
Az éji csöndben egy érett alma,
megadva
magát, a földre hull,
amelyből teremhetett. Én imádkozva
kérem,
hogy FELÉBREDJ, mielőtt bealkonyul.
Nyomodban jár a tolvaj,
a Tisztát is
megtévesztheti.
Mert csillog a hamis, a Bolond látja csak,
hogy
átmelegít csöndesen az Igaz.
Fázom, odakint tél zörgette halott
világ.
Dermeszti szívemet a sok csupasz faág,
szurkálja az
Eget. Kifosztott életem
segítségért kiált!
Elmúlt a Karácsony csöndesen,
szunnyadnak
díszei, nem ragyog fénye sem.
Ablakom alatt rigócska
kéreget
fázva, éhesen. Feléd mozdul kezem.
fellobban gyertyám
lángja, örök melegen.
Még illatoznak a hűséges hársak,
és
alkonyatkor a madarak hazatalálnak,
szívemben nesztelen, árnyas
bánat surran,
a nap sugarait már
fosztogatják,
láthatatlan.
Kék Földgolyód beszürkült,
fojtó
légkörében didergő lélekcsapatok
olthatatlan tűzben
égve
keresik Égi Ablakod:
Kertedből kizuhant
éhezői a
Fénynek!
Csöndesülj szívem, a szent Idő
elérkezik.
hamar véget ér bánatod,
már a bőkezű Öröm hullajtja
dús virágait,
s láthatod a Kristálytisztaságot,
s amint a
gyémántfényű Értelem mennyei
Teremtőjét Benne visszatükrözi!
Egyedül Te tudod, hol rejtőzik
örömöm.
Átemelsz téren és időn,
látom mögöttük csodáid
megszületni,
érintetlen, ragyogva lebegőn...
A Szépség nyílik ott, romolhatatlan,
és
gyengédség harmatoz, kifogyhatatlan,
a Jóság végtelen, és
bebalzsamoz.
A Szerelem ott égi, tiszta és halhatatlan.
A Lélek mélyén kéklő fényben ringanak
a
szent titkokat őrző szavak kimondhatatlan.
csak Fenségedet dicsérő
angyalaid hallják azokat,
mert Bölcsességet rejtő burkukat
nem
érintheti emberi ajak!
Boldog főnixmadarak tánca
a hajnali
égen, ujjongó ragyogásban,
fénycseppek szikráznak
szárnyaikon,
megszabadulva dicsőítik a Teremtőt,
örök
szerelemben.
A szerelem mindig odafentről,
a kéklő
végtelenből
hull, lelked szomjas termőföldjébe.
De vigyázz, ha
jön a próbatétel,
ki ne fosszon féltékeny nővéred, a test.
A szerelem sohasem
viszonzatlan, ha
tiszta,
mert ha nincs ott a test,
az Isten van jelen!
A Tűzben tisztult lelkek
ölelésében a
Test is átlényegül,
és Eggyé válva Istenbe merül.
A Te szíved égi fecskefészek,
Uram! Ott
születtem, időtlen szerelem
biztonságában ízlelhettem a
Végtelent.
Repülni tanítottál földi utak felett.
Boldog
fájdalom, ha mélységbe
zuhanok, gyengéden felemelsz.
Tenyeredből
kegyelemharmatot ihatok.
Elengedtél Mennyei Kertedből,
mert szeretsz.
Tudod, bárhol vagyok, Feléd haladok.
Nem árthat
többé semmiféle méreg,
az úton összetörhet a gyönge
madár kicsi
teste, de halálakor
visszaröppenti Hozzád a
Lélek
Fecskemadarát.
- Megszülettünk, foglyok lettünk az
időben,
csupasz kisded a lélek, számára az élet,
ismeretlen
játék. Nézegeti, kóstolgatja,
ide-oda rakosgatja, elhagyja és
megtalálja,
Őt keresi, Ő hiányzik, kitől kapta.
- Enyém az időtlen Örökkévalóság,
a
Tiéd mindig csak egyetlen pillanat.
Szíveddel megfejtheted a
titkot:
hogyan juthatsz el arra a helyre,
ahonnan Hozzám
érkezel.
- Tudom, hogy bennem élsz.
Megláttalak
egykor haldokló anyám tekintetében,
azóta kereslek
Magdolnaként, vigasztalan
virrasztok, fülem a csönd falára
tapasztom.
S már hallom a hajnali harangszó
hullámain felém
sodródó hangod.
Ebben az örökké tartó pillanatban
magányhoz
horgonyzott lelkem
ujjongva Hozzád lebeg!
- Amikor a test legjobban szenved,
akkor
nyerhet a Lélek örök életet.
A legnagyobb veszteség
idején,
fénysebességgel száguld Felém.
Látszat csupán, mikor
egy csillag lehull,
Örök Fényben várok rád, változatlanul.
- A Keresztfán értünk halt meg a
Szeretet.
Hiánya a léleknek kibírhatatlan.
Szívem érintetlen
sziklaüregébe temettelek,
azóta sírva bolyongok a fagyos
sivatagban.
- Veled vagyok mindig, bár
Fénylényem
kezeddel nem érintheted meg,
vonzása még fájdalom a
testnek,
még nem láthatod meg Szépségemet,
amíg a földön élsz,
de lelked
többé már nem tud betelni mással,
csak kristálytiszta
látomással.
- Körülölelnek a hegyek, fecske
cikáz
fölöttük, bizalommal érlelik a fák
áldott gyümölcseiket.
Te fénymagot
ültetsz, én Szíveden ringatózom,
átáramlik az
Élet a sok bánaton.
A szomjazó patak is megtelik
végre,
és kiárad a pihegő szőlők tövébe!
- Láthattál ma is sok apró
csodát.
Almafádra röppent egy rozsdafarkú család,
megérkezett
velük, kit már nem is vártál,
örömet hozott, meg egy
szivárványdarabot,
s amint felragyogott a terített
asztalon,
szívedben is újszülött dallamok
zsongták a
hálaimát,
mert Én jártam ott.
- Rád gondolok, velem vagy, érzem.
Jó
így üldögélni Veled a hegyek ölében,
csöndesen várni, míg
bealkonyul,
és az esthajnalcsillag is kigyúl,
megérkezik a
hűvös szélfuvallat,
és beborít a balzsamos esti illat.
Halkan
dúdolom: nincs e völgyben társam,
mert senkit sem találtam,
akivel
együtt szerethettelek volna Téged
mindenek felett.
- A test, a lélek földi hordozója.
Szép
vagy csúf, szellemet
benne ne keress. Szárnyalsz és
zuhansz,
angyalok küzdelme ez: rajtad áll,
vagy hallgatsz a
bűnökre csábítóra,
vagy engeded, permetezzem
égi örömmel
szívedet,
Én, a fényben rejtőző misztérium mindentudója.
Elrejt a kert, magába zár,
három napja
Melletted szökdécselek,
csengő-bongó fácskák alatt
gyümölcsöket
eszegetek. Kapum szárnyát becsukom,
napsütésben
felröppenek fecskeszárnyon,
vihar után lecsúszok a
szivárványon,
sziporkázó csillagözön csordul le rám estére,
hold
sugara haza viszi szívem
szíved puha fészkére.
Elhagytam mindent,
titkok után nem
kutatok,
már az Időfolyam partjánál vagyok.
Nem
csüggeszt többé földi érzelem,
az Angyal szavát figyelem,
oly
könnyen elengedem a holnapot.
Égi dallamok ringatnak és
várom
mikor adod át nekem az Örök Jelent!
Tudásom a Mindenséghez mérve
a
Felismerés: ha Szent Titokhoz érek,
elfogadom, hogy meg nem
fejthetem,
de enyém lesz akkor a földi éjben
fölém boruló
csillagtakaró,
a félelmeken is átragyogó,
és új Életet hoz
minden reggel
a felkelő Nap, az ébredező kerten
átsuhanó
madársereggel!
Álmomban valaki rám tekintett.
Egy
férfi volt, arca homályban,
tudtam, Ő az, kit hiába vártam,
én,
rab királylány. Gyengéden
megérintette szívemben a megsebzett
szerelmet.
Lélek volt, lelkemből való, nélküle
kellett mégis e
völgyben élnem,
most szavak nélkül biztatott:
egyesítsünk
minden pillanatot.
Akkor fellebbent a Fátyol,
és Egyetlenként
suhantunk
tovább e földi világból!
Ordasok között, fogságban éltem,
rám
rontottak sokszor a sötétben,
de legbensőbb Lényem
sértetlen
maradt. Tiszta Forrás ölében
rejtőzött, várta
Szabadítómat.
Rátaláltam az Élet Kapujában,
Teremtőm szelíd Őre
Ő! Általa
üzeni: ha követem az Örök Törvényt,
megtanulom,
hogyan kell szeretni.
Borostyán fut a kerti fal
tövében
tenyérnyi béke a durva zajok között.
Megnyitom ablakom,
fázom, jövök-megyek
hajnalban minden madár a Kedveshez költözött,
Távol él Ő, erdőillatú templomot
építő
remete - az Ég felé nyílik szelíd szíve.
Odalent, a völgy ölén
elszakadt
egy fehér ruha. A lányka zokogva
imádkozik, talán
egyszer Ő is ott lehet Vele!
Ma éreztem ölelésed, édesen
ringatóztunk
az Éj mély ölén,
de felriadtam hirtelen a semmi oldalán!
Minden
bizonytalan, titok, talány.
Ablakom alatt már az Ősz
liheg,
szívemet eső veri, dermeszti a hideg.
felvihognak az
irigy démonok!
Egy köd áztatta gyertyánfa alatt
az eltévedt
lányka vigasztalan zokog!
Leszállt az őszi köd, most
sírnak a
csontok, zsigerek.
Nem láthatom, merre jár, hol lehet,
nem
hallgathatom, szíve hogy dobog,
befödik örömöm a vágyak és
sóhajok...
A kisvadak is alomban bújnak össze,
a testmeleg
legyőzi a halált, a kemény telet,
amíg álomba ringatom magam,
fázón dúdolom,
szívünk már szövögeti közös takarónk.
Alkonyodik, kosaramba ejtem
virágaim
lehullt szirmait. Szívemből fáj kivetni
a hervadó
vágyakat. Fehér kócsag lebeg
felettem, távolodik az elengedett
szerelem.
Leveszem magamról a kopott időt is,
elalszom
csöndesen.
Oly messze van, csupán tünékeny
emlék!
Nem gondol ma rám, nem érzem
szerelmét, elfeledve besüppedek
az
ásványi létbe. A komor hegy tövében,
mint öntudatlan kőtörmelék
várom,
hogy Teremtőm Éltető Kegyelme
rám
találjon.
Őszi éjszaka kopog a lobogó tűztövis
ága,
lombok ezer színe hull emlékeim zárt ablakára,
dús illatok
sejtelme révít, mesék tündérvilága
csalogat, egyszer volt
királylányt, szivárványpalotába.
Paradicsommadarak őrizték
szépségét, mindhiába!
Az eltévedt királyfit labirintusába
zárta
egy csalóka földi szív!
Derengő homályban ringanak
a test sötét
zugaiban fennakadt
eszmények, kihűlt szerelmek.
Rád gondolok,
ameddig szívem
dobban, elég hinnem, létezel
valahol. A láng
fellobban
akkor, a kislány újra él!
Szerettem Őt, és hittem,
ebben a
szerelemben megtaláltam
a Tisztaságot, de durva szenvedélye
megölte
a Szép Szerelmet! Én mégis
naponta küldök vergődő
szívébe
egy szál bocsánatvirágot!
Szívemből kihullott a rozoga múlt,
mint
kopott, öreg pad, szétesett,
Ég és föld között lebegek.
Tikkadt
madár rezgő tolla villan.
Életmagot keresek én is pihegve.
Oly
reménytelen! Körülölel
a halványkék magány csöndesen.
Mégis jó
így, érintetlen,
elszánt készületben a múló időben.
Hiába
vártam, a nemes herceg
nem érkezett meg, és nem visz
magával
táltosparipán a Túlsó Partra sem.
Életfám vagy. Középpontom
a Föld
tengelyén, de még nem lehet
Veled maradnom, vissza kell
utaznom
megkopott időmbe, mert nem tudom
feltörni magányom
pecsétjét Nélküled,
Istenem. Mégis! Érzem,
a fájdalmas, hosszú
próbatétel
most már véget érhet, hiszen
mágnesként vonzott
Magához
Lélektársam ott,
a Gyertyánfa alatt.
Sohasem létezett ez a szerelem?
Csupán
a gonosz kápráztatott?
Mégsem hiszem, mert ezen a hajnalon,
bár
nem voltál jelen, édes ölelésben,
tisztán ringatóztam
karodban,
mélyen, ahol az Élet Vize fakad.
Az idő lejárt, indulni kell,
csak
ajtómig kísérhetem.
A szerelem Lélekmadár.
Visszatér, ha
elengedem.
A szerelem szépséges titokvirág,
akkor
is ontja illatát,
ha nincs, ki leszakítsa.
Egy nap ismét véget ért,
S én még
mindig itt vagyok,
Leszállt az éj, a föld pora is megpihen.
A
Hold sarlóján emelkedem csendesen,
Feléd suhanok,
megérkezem,
Ölelkezünk tisztán, édesen -
egy
másik dimenzióban.
Amikor ébredsz,
én is felébredek.
Ha
elindulsz,
járok-kelek.
Szomorú vagy,
elcsüggedek.
Örömöd
átjárja szívemet.
Fellobbanó vágyad rám talál,
lehetek bárhol,
olyankor
megszűnik a közel és a távol,
eggyé válok veled, ahogy
lehet.
Elmentél, Kedves, hófehér tollú
gyönge
madaram is elengedtem Veled,
kísérjen a kemény utakon, amíg
találkozunk
újra, egy még szebb ünnepen.
Vigasztaló a vén folyó felett
lebegő
sirályok üvegharang-éneke.
Szívemben élteti emlékedet,
amint
ezüstös hullámain felém rezeg.
Felvillan újra a reggeli fény,
oly édes
álomból ébredek,
de odakint már az októberi szél
sodorja az
elmúlt éveket.
Megfakult színekben zörögnek
emlékeim, elhagyott
ismét a hűtlen
Remény. Sötét vonatom megérkezett,
tovább nem
várhatok, már a hideg síneken
robog velem. Visszatekintek,
a
peronon a megkésett Szerelem
kétségbe esve integet felém.
Hajnalodik. Az Angyal
megérkezett.
Érintésére felébredek.
Előtte nincs
titok!
Elpattant a zár,
az Ajtó nyitva már.
Reszketek,
hiánya átjár,
szívem felsajog.
Angyalom Hozzá suhog.
Bekopog
ablakán.
Ő elindul vele tétován,
látom árnyékát.
A redőnyön
imbolyog,
felé lobban a láng.
Ha visszafordul, csupán
káprázat
volt, látomás,
Nélküle élek tovább
a Völgyben, és Nélküle kelek
át!
A Szent Idő elrendeltetett.
Mindenszentek
ünnepén, dermedt
romok között bolyongva kerestem
az Élet
Kapuját. Örökzöld Reményem
vezetett, Lélekmadaram felettem
lebegett.
Rátaláltam az Égig érő fák tövében.
Fénydárda döfte
át szívemet,
kihullott belőle a múlt, a jelen
átlényegült, és
lángra lobbant benne
ÖRÖK ÉLETET SZÜLŐ SZERELME.
A hegyek között rejtőzködő
tengerszem
moccanatlan várja,
hogy megérintse a Teremtő Erő.
A leszálló
hattyú szárnyai alatt
tükre meghasad. Szépséges titkokat
őrző
kristályfényű ölébe fogadja Őt.
Életre ringanak,
végre
felrezegnek hullámai.
A sötétség fiai között életem
csak
halálvirágok közé rejthetem,
ahol elveszítem, hiszen itt mennyei
Kert helyett
kövek között hajthatom álomra fejem.
Hiába őrzöm
az igazgyöngyöket,
kihullhat szívemből mind, és elpereg.
Enyém
örökre csak az a Pillanat lehet,
amikor csillagfényben
megfürdetett
főnixmadárként elengedem Szerelmemet.
Soványka vigasz e kései tavasz,
fájnak
a léptek is, kő kövön,
mindenütt falakba ütközöm.
Szúrnak a
kopár ágak, megreped az Ég,
a szürkéskék résen feldereng a
Nap.
Fedetlen szívem a magányba
visszaretten! Hegekkel
barázdált életem
csupán csak álom? Erőm fogytán,
mégis várva
várom a Fényben
érkező Királyom, hogy a láthatatlan
Valóság
végre láthatóvá váljon.
Megváltatlan csak sodródunk
tehetetlen,
elkábulunk a test törvényeit követve,
de Teremtőnk
súlytalan szerelme áthatolhat
a konok anyagon, mert nem zárhatja
magába
örökre a Fény után szomjazó lelkeket.
A Fényből született Szerelemben
lelkünk
a Megváltott Test felett lebeg,
az Eggyé válás kettős
örömében
ölelkezik, folytonosan megújuló Teljességben.
Ó! Csak az égszemű Gyermek
éli meg a
tiszta szerelmet.
Szíve tárva-nyitva a Végtelennek.
Aranytollú
madarát, a legkedvesebbet,
felröppenti reggelente, fénymagot
csipegethet
a csillagok között, hazasuhan estére,
rubinpiros
csőrében a Teremtő lehelete
Örök
Életet permetez!
Fénymagba rejtve e Földre hulltam,
a
múló Időbe zárva álmodtam, tanultam.
Ha féltem, Szépséget
énekeltem,
mert félig élhettem, sírhattam, szerettem.
Mindenütt
a Másik Felemet kerestem,
hátha még e világon megtalálom.
Szomorú
sejtelem markolja szívemet,
meglehet, csak Odaát teheted
teljessé
Fénylényemet.
A Föld gúzsba köt, távolodom
a parttól
végre. Visszanézek
egy percre még a sok szemétre,
pusztít és
felzabál mindent
a csőcselék! Bárkádat kémlelem
a vízen, s
benne gyönyörű Alakod
képzelem, de kifulladok, karom
is
ellankad, elmerülök a Mélyben!
Fölöttem ring tovább a vén
folyó,
hullámain fel-felcsillan haldokló
Reményem.
Ó, Jézus! Öröktől létező Egyetlen
Valóság!
Benned rejtőzik életem,
folytonosan újraszülető
Végtelen
Szerelem!
Nyitott könyv volt életem,
bizalommal
szerettem,
aki akart, olvashatott belőlem.
De jöttek sokan egy
másik dimenzióból,
ahol a sötétség fejedelme trónol,
és
kitépték lapjaim, félek,
elfogyok! Hát csöndesen bezárulok.
Ó, Tihany, őszi éjszakán Rád
gondolok,
elsiratlak, úgy vagy kedves halott,
hogy ami igaz,
szép volt Benned,
Gyémántdísze már a végtelennek.
Távol minden rontó hatalomtól,
sóvárgó
vágyaktól, ahol
nem hullhat szét a rozsdafarkúfészek,
és örök
nyárban szól a sárgarigóének,
vég nélkül ugrathat szöcskét kicsi
lányom,
s minden ajtó tárva, jó barátra várón,
gyerekkacagás
visszhangzik szívemben,
a Balaton kék vizén egy vitorla lebben.
A
hegyen már hordozom az utolsó nyáron
bánatbatyum, s a templomban
felajánlom
Neked, Teremtőm, összetört szívemet.
Csak ne sújtsa
büntetés gyermekeimet!
Úgy tűnik néha, az ember mélyre
aljasul,
de a vihar utáni csöndes esőben váratlanul
az öreg
diófa ágai között önfeledten
énekel egy rigócska égi
vigaszul.
szárnyain a gyöngycseppekben
felragyogó Üzenet,
hűsíti a sajgó sebeket.
A test kegyetlen, naponta
megéhezik,
prédára les a múló időben, és falni kezd.
Mindent
elemészt, mielőtt szétesve eltűnik,
mardossa téli fagy, bágyasztja
nyár heve,
hústól húsig űzi kétségbe esve vad ösztöne.
Borzadva
tovább menekül, ha végül jóllakik.
Szellem és Lélek nélkül csupán
üres üreg!
A kopár hegy sötétlő, sáros oldalában
ma
egyetlen piciny virágra sem találtam,
mit szívemen dédelgetve
elvihetnék Neked,
Oltárodra téve, hogy éltesse hunyorgó
reményemet.
Lelkem csapzott szárnyú madár,
csak
gubbaszt tanácstalan,
gyengéd érintésre várva,
a völgy
megdermedő ölén didereg.
Ugye megengeded, hogy felrepüljön
a
Fénybe, és átmelegíted?
Ébredezik a reggel, a kicsiny Életfa
rám
nevet, cseperedik a fügefácska,
túlélte a kemény telet.
Kakukkfű
kapaszkodik a veranda alatt,
az almafa csöndesen integet,
édes
gyümölcsöt termett öregkorára.
A szőlők mögött valahol sárgarigó
dalol,
szívemet túláradó harmónia gyógyítja.
Megszánt a
Mindenség Királya.
Talán megölelhetem, kire késő alkonyon
lelkem
édenkertjében rátaláltam?
A szunnyadó hegyek mögött
gomolygó köd
fölött,
vándormadárcsapat halad,
fecskehajtó szelek lökik
az
egy ütemre suhogó szárnyakat.
Fölöttem köröznek a didergő vágyak,
nem
vethetek talán nekik soha ágyat,
a magány kemény kőpadlóján
alszom,
frissen hullott hó fedi bejárati ajtóm.
Egy erdő mélyén a befagyott patak
vize
fölött ágas-bogas agancs villan,
szívem dobban, hívó
sóhaj
járja át lényemet! Égi Királyom,
ugye megengeded, hogy az
eltévedt
herceg rám találjon?
Hajnalodik, rigócskám csattog, elűzi
az
éjszaka rémeit - felébredek, lelkem
visszafordul, pedig már
csaknem elérte
az örök óceán homokos sivár partjait!
A reggeli harangszó is megérkezik,
magamra
öltöm a mát, maradnom
kell, amíg a szenvedés
kiégeti
szívem fájdalmas, sötét titkait.
Oly szép a rózsa bársony
bíbora,
de szárából készülhet töviskorona.
Egy tőről fakad a
szépség és szenvedés.
Elfogadni mégis miért oly nehéz?
Megköszönöm, már tudom, másként nem
lehet,
véred is hullhat, felsebzi kezed,
de ha ágán ringatózva
szabadon hagyod,
hervadva ontja majd a legdúsabb illatot.
A virágok tudják csak és az angyalok,
mit
rejteget ez a Szent Titok.
A városi őserdőben, ha néznek is,
a
bezárult szívek között rejtve vagy.
Láthatatlan csorognak arcodon
könnyeid,
tekinteted a mérgezett homályban a Fény után kutat.
Egyre csak hull a sok szemét, eltéved
itt
a vándor, ki elhagyva mindenét a Szeretet
koldusa. A
Kápolna előtt végre leoldhatja
rongyos saruit, hiszen hazaérkezik.
Kegyelmed nélkül a legnehezebb,
hagyod
rám zuhanni gyengeségemet.
Leszögez az éj, egyedül
maradok,
romjaim alól felkelni nem tudok.
Ijeszt a csönd!
Elnémul minden örökre?
A vádló karma fogva tart meggyötörve,
a
bűnök függönyként elfödik a Napot,
szégyen fojtogat, Hozzád
feljajdulok.
Elengedtem a vágyakat
Szívem üres
kalitka,
ajtaja az Égre nyitva,
napjaimat az Idő nem
nyomorítja,
Életfámon ringatóznak madaraim,
üldögélek a Világ
küszöbén
Ma is sokat jártam-keltem.
Reggel
megöntöztem kicsi kertem,
délben verítékem hullt az
aszfaltra,
délután megöleltem egy fiúcskát,
s átballagtam az
öreg hídon kora este.
Elfeledett életem integet a folyóba ejtve.
A
város széli poros boltban,
még mielőtt meghalok,
vettem egy
bolondos
vászonkalapot.
A felragyogó napnak kitárom ablakom,
egy
madár is beröppen
a fényben, hirtelen szívem falát
ujjongó öröm
töri át.
Ó, csak maradjon velem,
meggyógyulok akkor, tudom!
De
mi lesz itt vele a rácsok
mögött? Pihetestével körbe
kering, és
sóhajom fölött már
suhan is tovább a kéklő végtelenbe!
E földre
születtem 1946-ban.
Meghaltam
egyszer, régen.
Feltámadok a Szeretetben
MINDEN PILLANATBAN.
Hol túlcsorduló öröm várni Rád,
hol
kínzó szomjúság járja át
testemet. Szívem riadtan rejteget,
még
gúzsba kötnek Téged
láthatatlan, gubancos kötelékek,
nem
engedik, hogy az önzetlen
szerelem egymásban szabaddá
tegyen.
Az
esőfüggönyön hirtelen
átragyog a Nap, e Szent időben
indulj el
felém, még rámtalálhatsz
a
szivárvány alatt!
Magadra maradsz minduntalan,
kifosztva,
amíg ölelésre tárod karod,
ha Te akarod szétszórni gyöngyeid, s
hagyod
mind elperegni. Pedig láthatod,
a véges Időben nem
tudunk végtelen
szeretni. Ha megengeded, a lélek
segít idejében
lebontani földi sátrad,
hogy
tovább mehess!
Amíg e Földön jártam-keltem,
szerettem
diákot, költőt és papot.
Istenhez elvezetni egyikük sem
tudott.
Végül, kire azt Erdőben rátaláltam,
talán eltemet majd
a Templom oldalában.
Csillapul lassan a tűzlobogás,
ki
éltette lángját, most messze jár.
Utána szökkent az Édes
Képzelet,
életem megfakult, minden szürke lett.
De a Lélek
felragyog, itt a Pillanat!
Most megleli megtisztult aranyát
a hunyorgó parázs alatt!
E hűtlen Időben barátok
jönnek-mennek,
kihunynak fel-fellobbanó szerelmek
minduntalan.
Ablakomban csak az agyaggalamb
vár rám hűségesen,
égi titkokról énekelget
hangtalan. Nem hagy el Kőangyalom
sem.
Anyagba zárva őriznek csöndesen,
amíg hármasban várjuk,
hogy a Láthatatlan
Valóság láthatóvá legyen.
Nyárádi Erzsébet
