E század második negyede sok ragyogó névvel ajándékozta meg a magyar Parnassust. A Kazincy kezében fölemelt fáklya sugara nem esett méltatlan nemzedékre. Vörösmarty kobza éji homályban késő régi dicsőségünket uj fényre deritette, - s ha nagy emlékezetü művei egykor engedni fognak is az, időnek, őt a költészet története a hasonlók számában mindig legelül fogja emliteni, mert senki sincs, a ki uj eszmekör teremtése és költői nyelvünk megalkotása körül az övével vetekedő érdemeket tudna felmutatni.

De másnak jutott a szerencse, hogy az ő eredményei alapján a magyar geniust egész tündöklő mivoltában állitsa a többiek sorába.

1844 táján egy kevesektől sejtett tünemény jelent meg a magyar lyra egén s addig nem hallott, ismeretlen hangon uj időt hirdetett. A csodás jelenet varázsa csakhamar az egész láthatárt befogta: az Irástudók boszusan rázták fejüket s rőkönyödött hangon el akarták tagadni a "felhők madarát" - kihez ócska foliánsaik után nem is konyitottak; a nép seregestül esküdt szárnyának kibontott lobogója alá, - s mikor rövid de fénylő ösvényét megfutotta, egész nemzet nézett utána fájó ámulattal.

Igen, Petőfi volt az első, ki a világirodalom átalános szinvonalára emelkedve, előtte a magyar költészet voltaképenvaló képviselője lett; s ha valamit akarunk mutatni, most is mindenekelőtt és egyedül csak vele állunk elő. - Mert, hála istennek, rajta kivül is vannak ugyan, kiket büszkén nevezhetünk magunkénak; gyászos kiszakadásával költészetünk menete nem akadt meg, sőt ideiglenes visszaesése mellett is örvendetes haladást tanusit alakban és tartalomban: de hol van a lélek, melyben az érzés bensősége a kifejezés igazságával, - a gondolat egészsége az alakitás keresetlen és mégis csodálatos bájával - a hang egyszerüsége megragadó ihlettel és eredetiséggel ugy egyesüljön, mint Petőfinél találjuk?!

...