Tartalom

Előszó

A szabadságharcz néhány kiváló szereplőjét mutatom be itt a közönségnek. Csak néhányat, mert munkám folytatása attól függ, hogy ez első kis kötetet szivesen fogadja-e a közönség. Rövid, jellemző vonások csak ezek, apró sugártöredékei annak az örökragyogásu glóriának, a melylyel a magyar nők vonták be nevüket és emléküket a nagy nemzeti dráma fölséges jelenetei alatt.

A mit a magyar nők tettek 1848-49-ben, azt csodálni igen, de híven megirni nem lehet. A költő lantjára méltó, a próza kevés ez apotheozishoz. A női szívek akkor a nemzeti lelkesedés gyujtó lángjai voltak. Otthon és a harczmezőn, templomokban és a kórházakban egyetlen szent imában forrtak össze, a költőnek eme lélekemelő fohászában: Isten áldd meg a magyart!

Zászlók és szem fedők, cserkoszoruk és győzelmi hozsannák, diadalok és gyászos csapások közt rendületlen szivvel álltak ők, ezerszeresen visszhangozva a Szózat jósigéjét:

Az nem lehet, hogy annyi sziv
Hiába onta vért
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Erdélyben előkelő nők hölgyzászlóaljat akartak szervezni, de Csányi azt mondta nekik: Többet tehetnek a kórházakban, mint a csatamezőn. Nagyok voltak akkor a nők, csak nagylelkü anyák szülhettek olyan fiakat, a kik dalolva mentek a halálba.

Bár sikerülne fölkelteni irántuk azt a tiszteletet, azt a hálát és elismerést, a melylyel én adózom drága emléküknek.

Budapest, 1901. január 31-én.
Farkas Emőd.