JAPÁNI MESÉK



Az ifjuság számára
á
tirta

AKANTISZ VIKTOR





Kiadja
A SZENT-ISTVÁN-TÁRSULAT
BUDAPEST

A STEPHANEUM NYOMÁSA

1901.

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 


Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-455-4 (online)
MEK-18320



TARTALOM

Hogy szállották meg Japánt a kinaiak?
A Fuzsi-Jáma hegy és a Biva-tó.
Mozoo.
A kőfejtő.
Ozoo.
Róka-lagzi.
A büvös dézsa.
A két béka.
A bibircsók és a hegyi manók.
A tengeri csiga.
Momotaro.
A tanuki árulása.
A pehelyruha.
Az irigy szomszéd.
Sippeitaro.
A tanuki adománya.
Zsiraija.
A patkányok és leánykájuk.
A kapzsi.
A levágott nyelvü veréb.
A zsinrikisa-ember.
A mérges hal.
A majom boszúja.
A fa-tálas leányka.
Luven.
Veréb-lakodalom.
A rák és a majom.
A háladatos róka.
Tengeri rózsa.
A majom és gazdája.
Urasimataro, a halászfiu.






Hogy szállották meg Japánt a kinaiak?

Ezer meg ezer évvel ezelőtt történt, hogy kinai ifjak elégedetlenek voltak zsarnok uralkodójukkal s mert életüket is féltették a kegyetlen fejedelemtől, közös szándékkal elhatározták, hogy hajóra ülnek és uj hazát keresnek. Azt tartja a hagyomány, hogy háromszáz ifju ember és háromszáz ifju leány kelt útra. Sok partvidéket láttak, sok helyen kikötöttek, de sehol sem volt maradásuk, mert ugy vélték, hogy sokkal szebb az az ország, melyet elhagytak. És igy vándoroltak tovább, tovább, mig végre eljutottak Japánba.

Ezt a földet akkor még nem mivelte senki, de a kinaiak tüstént látták, hogy milyen áldott ország, mert mindenfelé zöldelt, virult a vidék, tisztavizü folyók hömpölyögtek a pompás völgyekben s lombos erdők boritották a hegyeket.

Kiszállottak a hajóból és először is nagy, fekete medvével találkoztak. Ezt elejtették és a vidéket kumanonak, azaz medveföldnek nevezték el.

Senki sem lakta a vidéket, a kinaiak hát megtelepedtek, meghonositották Isten öt ajándékát: a rizst, buzát, árpát, babot és kölest, hajlékot épitettek és régi hazájukat nemsokára el is feledték. Innen van az, hogy Japánban a házépités, földmivelés, betüvetés, fegyverkovácsolás, hajóépités és minden mesterség éppen olyan, mint Kinában.



A Fuzsi-Jáma hegy és a Biva-tó.

Egész Japánban legmagasabb hegy a Fuzsi-Jáma. Csúcsai uralkodnak a fellegeken, melyek csak derekáig érnek a Fuzsi-Jámának. Mikor az utas még messze van Japántól, már üdvözlik őt a Fuzsi-Jáma csúcsai s még át sem lépte a szigetbirodalom földjét, már gyönyörködhetik a csodálatos hegyben, melyet a leáldozó nap aranyos fénybe von s káprázatos bibor szinnel önt körül.

Minden esztendőben sok ezer zarándok látogatja meg a Fuzsi-Jámát, melyre nagyon büszkék a japániak. Fönn a hegy csúcsán imádkoznak a zarándokok övéik boldogságáért.

Hogy miképpen keletkezett a Fuzsi-Jáma, arról csodás meséjük van a japániaknak. - E mese szerint volt idő, mikor a Fuzsi-Jámának nyoma se látszott még a földön. Puszta és sima volt a helye s messze sem lehetett látni még egy árva dombocskát sem.

S egy éjszaka kibukkant a hegy. Villámgyorsan emelkedett égnek s az emberek bámulva látták, hogy a hegy csúcsa tüzet és kődarabokat vet ki magából. Mennyi ideig hányta a hegy a tüzet, nem tudják pontosan, de régi irások emlitik, hogy később is többször megesett ez a csoda. De most már sok emberöltő óta kihült a hegy és a csúcsa örökké nyugodt.

A hegyóriásnak ezt a váratlan, gyors kiemelkedését egy másik különös esemény idézte elő, mely ugyanazon éjszakán történt, messze nyugaton, Kiotó főváros közelében.

- Éjnek évadján ugyanis rettenetes dübörgés riasztotta föl álmukból az embereket. A dübörgés egész éjjel tartott s az emberek nagyon féltek. Másnap reggel kiváncsian bújtak elő házaikból megtudni, hogy mi történt az éjjel és csodák-csodája: a hegyek, melyek a vidéket koszorúzták, megfoghatatlan módon eltüntek s helyükön gyönyörü, pompás tó csillogott, melynek vize utat tört magának a tenger felé.

Kitaláljátok, ugy-e, hogy az eltünt hegyek, melyek azon a rémes éjszakán omlottak össze, ugyanazok voltak, melyek a távol messzeségben ismét fölszinre kerültek és a Fuzsi-Jámát is kiemelték a földből.

Igy keletkezett a pompás, kékvizü Biva-tó meg az égig nyúló Fuzsi-Jáma. Ezt a csodálatos történetet igy meséli Japánban öreg és ifju és senkisem kételkedik benne, hogy mindez igy esett és nem másképpen.



Mozoo.

Sok-sok esztendővel ezelőtt élt Kinában egy Mozoo nevü derék ember. Volt kis házikója virágos kerttel, meg egy darab földecskéje, melyet szorgalmasan mivelt, hogy szegény öreg anyját eltarthassa, a hogy lehet.

Az öreg asszony sokszor mondta a fiának, hogy házasodjék meg, de ez hallani sem akart a dologról, mert azt tartotta, hogy a mig édes anyja él, kell, hogy neki szentelje az életét. Tenyerén hordta az öreg asszonyt és szeméből olvasta minden kivánságát.

Elgondolhatjátok hát, mit érzett Mozoo, a mikor édes anyja váratlanul sulyos betegségbe esett.

Mozoo buzgón imádkozott, elhozta a legdrágább orvosságokat, de az öreg asszony nem lett jobban. Be kellett látniok, hogy fölgyógyulásához nincs remény.

Télbe fordult az idő, hó boritott el mindent. Egy nap igy szólott fiához az öreg asszony:

- Oh, csak még egyszer ehetném fiatal bambuszhajtást. Azt hiszem, hogy visszaadná az erőmet. Ugy szeretnék még egyszer fölkelni az ágyból, hogy melléd ülhessek, édes fiam.

Mozoo erre nagyon elszomorodott.

- Oh, tudnék csak friss bambuszhajtásokat találni! - gondolta magában - de hiszen ilyen időben hol is volna friss bambuszhajtás?

Anyja előtt azonban nem akarta elárulni csüggedtségét, vette hát a kapáját, búcsút intett gyöngéden s biztatta az öreg asszonyt, hogy hamarosan meghozza, a mit kiván.

Nehéz szivvel lépett ki a házból, keresztülhaladt a kerten, a melynek végében állott egy bambuszcserje. Odatartott egyenest, elkotorta kapájával a havat, jóllehet tudta, hogy hiábavaló munkát végez.

De csodák csodája! Alig takaritotta el a havat, látta, hogy egész csomó friss bambuszhajtás van a cserjén, oly szép hajtások, a minőket még sohasem látott. Gondosan és gyöngéden leszedett annyit, a mennyi ebédre kellett s fölvitte a házba. Azután elkészitette ugy, a mint az anyja kivánta. Az öreg asszony valóban fölfrisült a fris bambuszhajtástól, új erőre kapott, nemsokára már ágyát is elhagyhatta és még sok éven át élt boldogan fiával, a ki gyermeki ragaszkodásának oly szép bizonyságát adta.



A kőfejtő.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, a ki minden áldott reggel kijárt egy magas kősziklához és abból követ fejtett. - A köveket eladta házépitőknek, kőfaragóknak s mert ügyesen dolgozott, volt is mindig vevője és a kőfejtő szépen keresett a konyhára. Nehéz és fáradságos volt az ő mestersége, de ő imádkozott és nem panaszkodott s hiú kivánságok nem gyötörték.

Hallotta sürün a falubeliektől, hogy a kőszikla tövében, a hol ő is dolgozik, valami hegyi manó tartja a lakását, a ki hébe-hóba megjelenik az emberek előtt és minden kivánságukat teljesiti. De a kőtörő sohasem látta a hegyi manót s hitetlenül csóválta a fejét, valahányszor szomszédjai a manót emlegették.

Egyszer szép nagy követ vitt egy gazdag ember házába, a ki siremléket akart állittatni egy elhunyt rokonának. És látta a szegény kőfejtő, milyen fényes palotában lakik a gazdag ember, milyen dús asztalnál eszik s milyen pompás ágyban alszik. Mikor visszatért nehéz munkájához s hátát kiverte az izzadság, a szegény ember igy kiáltott föl elkeseredésében:

- Oh, ha én is gazdag ember lehetnék. Ezüst tálból enném, aranypohárból innám, selyemágyban aludnám. Gyöngyéletem volna, sose panaszkodnám!

Alig ejtette ki e szókat, a mikor susogás támadt a légben s egy hang ezeket mondta:

- Legyen meg, a mit kivánsz!

Elcsodálkozva nézett körül a kőfejtő, de egy árva lélek sem volt a közelben. Mára elment kedve a munkától, összeszedte a szerszámokat s indult hazafelé azzal az elhatározással, hogy aznap már nem dolgozik többet.

De mekkora lőn a csodálkozása, a mikor végre hazaért. Kicsi kunyhója helyén fényes, nagy palota állott, tele drága butorral s még a puha selyemágy sem hiányzott. A kőfejtő nagy örömmel elhelyezkedett a pompás palotában; elfelejtette előbbi sanyarú mesterségét s nagyon boldognak érezte magát.

Telt az idő s egyszer éppen nagyon forró nap volt. Az izzó sugarak lepörköltek mindent s az egykori kőfejtő ki sem mehetett az utczára. Hát a mint nézeget ki az ablakon, látja ám, hogy nagy sereg ember vonul el a ház előtt s a menet közepén pompás ruháju szolgák aranyos gyaloghintót visznek. A gyaloghintóban a herczeg ült, a kinek feje fölé nagy ernyőket tartottak, hogy ő fenségét a nap ne érhesse. Irigyen nézett az egykori kőfejtő a fényes menet után, a mig csak el nem tünt az a szeme elől. Aztán igy kiáltott föl:

- Oh, ha én herczeg lehetnék. Gyaloghintóban hordoznának, ernyőket tartanának a fejem fölé s nem kellene szenvednem a nap melegétől.

Alig ejtette ki e szókat, mikor susogás támadt a légben s a régi hang ezeket mondta:

- Legyen meg, a mit kivánsz.

Ugy is történt. Herczeggé lett az egykori kőfejtő. Gyaloghintóját pompás öltönyü szolgák vitték, nagy tisztességben részesült, fény és pompa vette körül s a napsugarai ellen hatalmas ernyőkkel védték.

De még sem volt boldog. Jobbra-balra tekingetett s szüntelenül azt kereste, hogy mi hiányzik még az ő boldogságához. És a mikor látta, hogy a hatalmas nap mint perzseli le köröskörül a mezőket s hogy az ő arcza a nagy ernyők oltalmában is hogy barnul egyre a nap izzó sugaraitól, elvesztette minden kedvét s egy nap szomorúan igy szólt:

- A nap hatalmasabb nálam. Nap szeretnék lenni, hogy én perzselhessem le a mezőket s én barnithassam meg az emberek arczát.

És a hegyi szellem újra felelt:

- Meglesz, a mit kivánsz.

És csakugyan nappá változott át s nagyon büszke volt hatalmára. Szerteszéjjel szórta sugarait, elperzselte a mezőket s megbarnitotta a herczeg arczát is csak ugy, mint a többi emberét. De végre is ráunt a nagy hatalomra és megint csak elveszitette kedvét. Mikor pedig egyszer elébe került egy felhő és őt eltakarta, haragosan kiáltott föl:

- Mi ez? A felhő nem bocsátja át sugaraimat? Hiszen akkor a felhő hatalmasabb, mint én vagyok. Ez nem járja. Szeretnék felhő lenni, hogy eltakarhatnám a napot.

És a hegyi szellem, újra csak ezt felelte:

- Meglesz, a mit kivánsz.

Most már felhő lett, nap és föld között lebegett. Felfogta a perzselő napsugarakat s nagy örömmel látta, milyen szépen zöldül és virágzik minden a föld szinén. De ez még nem volt elég. Egész hatalmát akarta éreztetni az emberekkel s nehéz, sűrü esőt bocsátott le a földre. Napokig, hetekig tartott az eső. A patakok és folyók megdagadtak, kiléptek medrükből, elöntöttek és elpusztitottak mindent, a mit útjokban értek. Csak a szikla állott szilárdan és rendületlenül s megvetően nézte a tomboló vizárt.

A felhő látta ezt és álmélkodva kiáltott föl:

- Hogyan? A szikla erősebb nálam? Akkor én szikla szeretnék lenni.

S felelte rá a hegyi szellem:

- Legyen meg, a mit kivánsz.

És erre tüstént átváltozott sziklává. Kevélyen nézett az égre, akár nap sütött, akár eső suhogott. Nem reszketett az elemektől s büszke volt hatalmára.

Egy napon különös zajt hallott a lábánál s megpillant egy kicsi kis kőfejtőt, a ki vascsákányával hasogatta a sziklát s ugyancsak nagy darabokat vágott ki belőle, a melyek aztán dübörögve hullottak le.

A szikla erre nagyon megharagudott s igy kiáltott föl:

- Micsoda? Egy ilyen kicsiny emberke hatalmasabb, mint én vagyok? Ez nem járja. Kőfejtő szeretnék lenni.

És kivánsága megint teljesült. Visszaváltozott azzá az egyszerü kőfejtővé, a ki volt annakelőtte. Arcza verejtékével kereste újra mindennapi kenyerét, de boldog volt s nem kivánt magának jobb sorsot.

A hegyi szellem szavát soha többé nem hallotta.



Ozoo.

Ozoo egy jámbor és szorgalmas halászembernek fia volt. A halász derék embert és ügyes munkást nevelt a fiuból, a kit a maga mesterségére fogott. Megöregedtek a szülők, elgyengültek és ekkor Ozoo volt a támaszuk, a ki nem kimélte a fáradságot, hogy édes szüleinek semmiben se legyen fogyatkozásuk. Becsületességeért, barátságos viselkedéseért szerette őt mindenki s az egész környék az ő kunyhójába ment halért. Igy aztán évről-évre gyarapodott vagyonban, gazdagságban s a hegyek között szép kis tavat szerzett, a melyben kitünő pontyokat tenyésztett.

Egyszer nagyon szigorúan köszöntött be a tél, keményre fagyott a tó vize s olyan vastag jég képződött rajta, hogy Ozoo nem kis aggodalommal gondolt a halaira.

De még jobban aggasztotta az, hogy éppen a mikor legjobb keresetétől esett el: édes anyja is súlyosan megbetegedett. Ápolnia, gondoznia kellett édes anyját s a betegség azonkivül tetemes költséget is okozott. De bármily nehezére esett is Ozoonak, előteremtette nemcsak azt, a mire szüksége volt a betegnek, hanem bármi mást is, a mit az öreg asszony megkivánt.

Egy napon nagyon gyönge és kimerült volt a beteg asszony és igy szólt Ozoohoz:

- Oh, csak azokból a szép pontyokból ehetném, a melyek a hegyi tóban vannak. Attól, tudom, hogy meggyógyulnék.

Ozoo nagy zavarba jött édes anyjának e szavaira; alig tudta visszafojtani forró könnyeit: de erőt vett magán és tettetett vidámsággal mondta:

- Jól van kedves anyám, meglesz, a mit kivánsz. Elhozom a pontyot.

Az öreg asszony megáldotta fiát, a ki csakhamar elhagyta a kunyhót. Csak az a reménye volt, hogy az enyhe szél talán porhanyóvá teszi a jeget, legalább annyira, hogy a csákánynyal feltörheti. De ebben a reményében nagyon megcsalatkozott.

Metsző, hideg szél süvöltött a hegyek között, a tó csillogó jégtükre kemény volt, mint az aczél s tizenkét ember ereje sem lett volna elég hozzá, hogy áttörje. Ozoo kétségbeesve szaladgált a jégen s szenvedő anyjára gondolt. Aztán térdrehullott, kezeit összekulcsolta s hő imádság tört fel a szivéből.

És ime, egyszerre azt érezte, hogy egész testét csodálatos melegség járja át. Nagy remény gyuladt ki benne. Gyorsan lehányta magáról a ruhát, lefeküdt a jégre és kinyujtózkodott.

És a hol teste a jeget érte, ott a kemény burok csodálatos gyorsasággal olvadni kezdett, úgy, hogy Ozoonak csakhamar föl kellett ugrania. Most már könnyü volt a csákánynyal nagy léket hasitani a jégen. Alig készült el ezzel, látja, hogy minden oldalról odasereglenek a legszebb pontyok, a melyek közül aztán kiválasztott néhányat az édes anyja számára.

Gazdag zsákmánynyal tért haza Ozoo, gyorsan elkészitette a halat, az édes anyja jó étvágygyal evett belőle és a mint előre megmondta, ereje csodálatos módon visszatért. Csakhamar teljesen fölgyógyult és még sokáig élt boldogan fia mellett, a kinek hüséges gyermeki szeretete mentette meg őt a haláltól.



Róka-lagzi.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fehér róka-pár, a melynek olyan hófehér, ügyes és simaszőrü fiacskája volt, hogy a ki csak ránézett, nevetett a gyönyörüségtől. Mikor a fiatal róka fölcseperedett, édes apja, az öreg róka igy szólt hozzá:

- No hát, édes fiam, itt ám az ideje, hogy a magad lábára állj. Én már megettem kenyerem javát és nyugalomba szeretnék menni. Azért is hát hozz feleséget a házhoz, vedd át a gazdaságot s dolgozzál a magad emberségéből. Jó tanácscsal, segitséggel azért ezentul is szolgálok neked.

A fiatal róka megköszönte apjának hozzávaló jóságát és rögtön hozzálátott, hogy nyélbe üsse a dolgot.

Lakott a szomszédban egy másik rókapár, a melynek gyönyörü leánya volt, simaszőrü, mint a selyem.

De ne higyjétek ám, hogy a házasság olyan könnyen megy. Először is ügyes háztűznézőt kellett szerezni, a ki elmenjen Róka kisasszony szülőihez, szép és drága ajándékot vigyen a reménybeli vőlegénytől és nyájas szóval rávegye a szülőket, hogy adják oda a kisasszonyt az urfinak. Persze, hogy eldicsérte nekik, milyen jó az urfi, milyen derék és jószivü legény, milyen szorgalmas, takarékos és mennyire tiszteli a szülőit. Mert ha nincs nagy becsülete a kérőnek, akkor könnyen kosarat kaphat.

De hát a háztűznéző ügyesen végezte a dolgát, a kisasszonyt odaigérték az ifjunak s aztán már csak alkalmas napot kellett keresni a kalendáriumban, hogy mikor tartsák meg az esküvőt.

Ki is tüzték a napot, álló hétig egyebet sem tettek, mint főztek-sütöttek a lagzira, hogy a nagy vendégseregnek panasza ne lehessen. Be is köszöntött a nagy nap, csakhogy mind a két rókacsalád nagy bánatára csunya, zivataros idő kerekedett. Morogtak a felhők, az eső meg úgy zuhogott, mintha csak dézsából öntötték volna. De hát a nászmenetnek csak el kellett indulni. És ime, a mikor a szakadó esőben a menyasszony elindult, egyszerre csak melegen és mosolyogva kisütött a nap.

Bámult és örült rajta az egész násznép és azóta mondják Japánban, valahányszor zuhogó esőben egyszerre csak kisüt a nap: Most megy a róka-menyasszony az ura házába.



A büvös dézsa.

Japánnak egyik belső, hegyes tartományában élt egyszer egy jámbor remete. Egyszer, a kis templom egyik sötét zugában, sok régi lim-lom között vasdézsát talált, a mely már időtlen-idők óta heverhetett ottan. A szentéletü férfiu ide-oda forgatta a dézsát s mikor látta, hogy a vén szerszám sehol sem lyukas vagy hibás, gondosan megtisztogatta a portól s bevitte a szobájába.

- Ez aztán kitünő fogás - gondolta magában a jó remete. Mert hát egy jó vizes dézsa drága portéka ám s az ő dézsája már nagyon is rossz állapotban volt.

Nem is habozott hát, hanem tüzbe vetette a maga dézsáját s a talált jószágot tette a helyére.

De mikor aztán vizet töltött a dézsába, olyan furcsa dolog történt, a milyet a jó öreg remete még világéletében nem látott. A dézsának feje meg farka nőtt, meg azután négy lába s valóságos tanuki lett belőle. Leugrott fürgén a padkáról és pajkos ugrándozást vitt végbe. A remetének leesett az álla a nagy bámulattól s ijedtében imádkozni kezdett. De hiába volt minden, a tanuki nem hagyta abba az ugrándozást. Félelmében a remete átszaladt a szomszédba s elhivta egy fiatalabb társát. Ketten aztán megragadták a tanukit, seprűvel meg bambusznáddal jól elagyabugyálták s azután egy nagy faládába zárták. Ez nem kis fáradságukba került s egészen kimerülve tanácskoztak azon, hogy mitévők legyenek a rakonczátlan állattal. Végre is abban állapodtak meg, hogy legjobb lesz, ha eladják egy állatkereskedőnek. A kalmár el is jött, de a mikor óvatosan fölemelték a láda tetejét, hogy megmutassák a tanukit, a tanuki nem volt benne s csak a vas dézsa állt ott komoran és mozdulatlanul, mintha az egész dolog csak álom lett volna.

A remete azonban semmi áron sem akarta megtartani a dézsát, potom pénzért odaadta a kereskedőnek s még örült, hogy ily könnyen tuladhatott az ördöngős jószágon.

A kalmár vitte a dézsát haza felé; utközben érezte, hogy a dézsa mind nehezebb és nehezebb lesz, ugy, hogy a mikor nagysokára hazaért, dühösen dobta a dézsát a szoba sarkába s nem gondolt vele többet.

Éjnek idején azonban, mikor már édesen aludt, szörnyü lárma riasztja föl álmából. Fölneszel a kereskedő és rémülve látja, hogy a vasdézsa átváltozik tanukivá, mely rettentő ugrándozást visz véghez. Majd az asztalon terem, a melyen az éjjeli lámpás égett, majd a gerendára ugrik, majd meg csodálatos bukfenczeket vet, a nélkül, hogy valamiben is kárt tenne. A kereskedő nagyon bámult, félt is egy kissé s csak hajnalban tudott ismét elaludni. Reggelre kelve, ott látja helyén az öreg dézsát. Nagyhamar felöltözködik, becsukja a házat s megy át egy öreg szomszédjához, hogy elbeszélje neki a furcsa esetet.

Az öreg végighallgatta csöndesen és egy cseppet sem csodálkozott. Elmondta a kereskedőnek, hogy ő fiatal korában sokat hallott az ilyen bűvös dézsáról.

- Belőled gazdag ember lehet, ha megteszed, a mit tanácsolok. A büvös dézsát jó pénzért mutogathatod az embereknek, csakhogy előbb meg kell kérned a tanukit, hogy rááll-e. Meg aztán előadás alatt nem szabad imádkoznod, se egyéb vallási gyakorlatot teljesitened, mert különben a tanuki tüstént eltünik.

A kereskedő megköszönte a jó tanácsot és elbúcsúzott szomszédjától. Ugy tett, a mint a szomszéd tanácsolta. A tanuki beleegyezett abba, hogy a népnek mutogassák s a kalmár szép bódét épittetett, azután pedig mindenfelé hiresztelte, hogy jó pénzért milyen csodálatos dolgokat lehet látni az ő bódéjában.

Nagy népsokaság csődült össze. A kereskedő megmutatta nekik a büvös dézsát s aztán egy asztalra helyezte. Parancsszavára előtünt a fej, a fark, utána a négy láb s megkezdődött a furcsa táncz. A tanuki először ellejtette a kötéltánczot egy kifeszitett kötélen, a művészet szigoru szabályai szerint, utána a legyezőtánczot, oly kecsesen, hogy a nézőközönség egészen föllelkesült, az ernyőtáncz pedig valóságos forrongásba hozta őket. A bódé nap-nap mellett megtelt emberekkel, mert mindenki látni akarta a csodálatos tanukit.

Ugy lett, a mint az okos szomszéd megjövendölte. A kereskedő nagyon meggazdagodott. De minden vagyona mellett sem volt boldog, mert hiszen tudjátok, hogy imádkoznia nem volt szabad. És ebbe az állapotba nem tudott beletörődni. Szive és lelke megkivánta az imádságot s mennél jobban gyült a gazdagsága, ő maga annál szomorubb lett.

Végre egy nap nem tudta tovább hordozni a gyötrelmét. Hóna alá kapta a büvös dézsát, miután száz aranytallért rakott bele. Ment egyenesen a szentéletü remetéhez, a kitől a dézsát vásárolta.

Miután elmondott neki mindent, tövéről-hegyire, megmagyarázta azt is, hogy miért nem akarja megtartani továbbra is a dézsát s kérte a remetét, hogy könyörögjön érette bűnbocsánatért, a miért vallási kötelességeit oly hosszú ideig elhanyagolta. Egyuttal letette a száz aranytallért a templom czéljaira.

A remete megfontolta a dolgot s megigérte, hogy imádkozni fog érette. De azt kivánta, hogy töredelmessége jeléül épittessen a kereskedő egy kis kápolnát, a hol elhelyezhetik a büvös dézsát, Istennek oltalma alatt.

Ugy is történt. A büvös dézsa máig is ott van a kápolnában s boszorkányságának vége van. De a ki akarja, mostan is megnézheti.



A két béka.

Volt egyszer két béka. Az egyik Osaka város mellett lakott, a tengerparton egy árokban, a másik pedig Kiótó főváros szomszédságában, egy tisztavizü szép patakban.

Egyszer mind a két békának az a gondolata támadt, hogy ők bizony utazni fognak. A kiótói béka Osakát szerette volna látni, az osakai meg Kiótóba kivánkozott, mert tudta, hogy a mikádó is ott lakik. Mind a két béka egy és ugyanazon órában indult utnak, a nélkül, hogy hallottak volna egymásról, vagy ismerték volna egymás szándékát. Az út hosszú volt és fáradságos, mert keresztül kellett mászni egy nagy hegyen, a mi bizony nem könnyü föladat egy békának. Végre fölértek a hegy csúcsára és ott összetalálkoztak. Eleinte csak nézegették egymást némán, utóbb beszélgetésbe ereszkedtek s mindegyik elmondta, hogy hova iparkodik.

Egymás mellé telepedtek a puha fübe, hogy mielőtt tovább indulnának, jól kipihenjék magukat.

- Ha valamicskével nagyobbak volnánk - mondja az egyik - akkor innen is meglátnók mind a két várost és megitélhetnők, megérdemli-e a fáradságot, hogy elmenjünk odáig.

- Oh, azon könnyen segithetünk - felelte a másik. - Ha innen mind a két várost lehet látni, akkor egymáshoz támaszkodva fölágaskodunk, mindegyikünk arrafelé fordul, a hová igyekezett s igy aztán meglátjuk a helyet, a melyet még nem ismerünk.

Ebbe a másik béka is beleegyezett s ugy tettek, a mint mondták. A két béka átkarolta egymást s fölállott a hátulsó lábára. A kiótói béka Osaka felé fordult, az osakai pedig Kiótó felé. Igy állottak mozdulatlanul s egészen elmerültek a nézésbe.

De arra nem gondoltak az ostobák, hogyha fejüket kinyujtják, hogy akkor nagy szemeik hátra néznek s igy ők hátrafelé látnak, nem pedig arra, a merre a testükkel fordultak; így tehát csak azt a tájat látják, a merről jöttek.

- Mit látok - kiáltotta az osakai béka - hiszen Kiótó szakasztott olyan, mint Osaka. Ezért ugyancsak nem teszek olyan hosszú utat!

Éppen ugy vélekedett a kiótói béka is. Eleresztették hát egymást és zsupsz, hátraestek a fűbe. Nemsokára elbúcsúztak egymástól s ment mindegyik a maga útján hazafelé.

Egész életükön át azt hitték, hogy Kiótó annyira hasonlit Osakához, mint egyik tojás a másikhoz, pedig hát a két város nagyon is elüt egymástól. De hát nem akadt senki, a ki fölvilágositotta volna őket és igy mindvégig megmaradtak ostobaságukban.



A bibircsók és a hegyi manók.

Élt egyszer egy faluban egy vidám, jószivü ember, a ki fáradságosan kereste meg a mindennapi kenyerét, de azért sohasem zugolódott és nem panaszkodott.

Jobb arczát éktelen nagy bibircsók csufitotta el, de ő nem sokat törődött vele s ha e miatt az emberek néha incselkedtek is vele, ő nem vette rossz néven a tréfát, hanem együtt nevetett a többiekkel.

Szomszédjának szintén volt egy nagy bibircse, de a bal orczáján. Ámde ez a szomszéd egészen más természetü ember volt, zsémbes, czivódó, tréfát nem értő. E miatt kevesen is barátkoztak vele, mig a másikat szerette az egész falu.

Egy napon a mi jókedvü emberünk, rendes szokása szerint, vállára vette fejszéjét s kiment az erdőre fát vágni.

Nagyon mélyre hatolt a sürüben s a mint följutott a hegyre, olyan zivatar kerekedett, úgy csapkodott a zápor, hogy a szegény favágó nem mehetett tovább s meg kellett huzódnia egy nagy fa sürü lombozata alatt. Órák hosszat várta, hogy majd csak kitombolja magát a vihar, de hasztalanul várt, a zápor nem szünt meg. Mindinkább besötétedett s a szegény embernek nem maradt más hátra, mint éjszakára ott maradni az erdőben.

Aggódva tekintgetett körül, de sehol kunyhót nem látott. Igy hát legalább alkalmasabb helyet kellett keresnie.

A közelben állott egy odvas, vén fa. Gyorsan odaszaladt s megbujt a tágas üregben. Most már jó helyen volt s egész kényelmesen eltölthette az éjszakát. A jó ember megbékült a helyzettel s visszanyerte jó kedvét.

A fáradtságtól csakhamar lehunyta szemeit s elszenderült, a mikor léptek zaja fölriasztotta csöndes álmából. Kikandikált egy hasadékon s nem csekély meglepetésére egész sereg hegyimanót pillantott meg, a kik furcsa ugrándozásokat vittek véghez. Egy részük vörös volt, a többi meg fekete s oly különösek és félelmetesek voltak, hogy a szegény embert az ijedtségtől majd kirázta a hideg.

Lélekzet nélkül várta, hogy mi fog történni. Volt a manók között egy főmanó, a kinek az arczán orr helyett nagy csőre volt. A manók éppen a nagy, odvas fa alá sereglettek, a főmanó leült a földre, maga alá húzta lábát, aztán két oldalára ültette a többieket. Elhelyezkedtek s azonnal lakomához láttak. Bort ittak, hangos mulatozással s a főmanónak a bor gőze fejébe is szállt egy kissé. Lakoma után fölkelt egy manó, szertartásos mozdulatokkal a főmanó elé állott, nagyot bókolt s tánczolni kezdett, de oly bohókásan és oly furcsán, hogy a mi emberünknek félelme teljesen elmult.

Végre valamennyi manó tánczolt és ugrált s jókedvük annyira átragadt a favágóra, hogy kiugrott buvóhelyéről s ő is tánczra kerekedett.

A manók tüstént körülvették, de ő nem ijedt meg s csak tánczolt tovább s utóbb még énekelt is hozzá.

Tetszett a táncz a manóknak, mert ilyet ők még sohasem láttak. Kaczagtak is ugy, hogy az erdő is visszhangzott tőle, a főmanó pedig azt sem tudta, miképen adjon kifejezést nagy elragadtatásának.

Mikor a favágó befejezte a tánczot, a manók igy szóltak hozzá:

- Régóta mulatunk már ebben az erdőben, de ilyen jól még sohasem mulattunk. El kell jönnöd máskor is és részt kell venned lakomáinkon.

- Eljövök én örömest - felelte gyorsan a szegény ember, a kin újra erőt vett a félelem. - Eljövök megint és akkor még szebben fogok tánczolni.

- Ezt csak ugy mondod - kiabálták a manók. - Nem jösz te többé miközénk.

- Hagyj itt hát valami zálogot - mondta a főmanó. - Gyorsan, csipjétek le arczáról azt a szép bibircsókot.

- Nem, csak a bibircsókot ne - szabadkozott ravaszul az ember, - akármit inkább, csak azt ne. Évek óta hordom már ezt a szemölcsöt s nem szivesen válnék meg tőle.

- Most már csak azért is leveszszük, igy legalább biztos, hogy visszajön érte - sugták a manók, kezükkel az ember arczába kaptak és a szemölcs oda volt.

Pirkadni kezdett, a manók elszéledtek s a favágó magára maradt. Hitetlenül simogatta az arczát, de végre is el kellett hinnie, hogy a szemölcs csakugyan eltünt.

Nagy örömmel sietett haza, elmesélte feleségének, hogy mi történt vele s az egész falu örült, hogy e derék ember megszabadult a rút bibircsóktól.

Az irigy szomszédot nagyon felbőszitette ez a dolog s most kétszeresen fájt neki a maga baja.

Átment a boldog szomszédhoz s töviről hegyire kikérdezett tőle mindent és jól megjegyezte, a mit hallott.

Aztán szaladt ki egyenesen az erdőre. Rátalált az odvas fára. S minden ugy lett, a hogy előre megmondták neki. A manók előjöttek, letelepedtek, ittak és lakmároztak s mikor aztán elkezdődött a táncz, a manók össze-vissza kiabáltak:

- Hol az a bohókás öreg ember? Még nem jött el?

- Itt van - felelte reszketve az irigy szomszéd, mire a manók örömrivalgással fogadták. Ő is kezdett tánczolni, noha éppenséggel nem tudott hozzá.

Nagyon ügyetlenül ugrándozott, ugy, hogy a főmanó igy szólt:

- Te ma sokkal rosszabbul tánczolsz, mint a multkor; hagyjad abba, nem tudom tovább nézni. Adjátok neki vissza a zálogot, hadd menjen, a merre akar.

A manók az irigy szomszéd arczába dobták a bibircsókot, éppen arra a helyre, a hol a másik ember hordta s ott is maradt a jobb arczán.

Most már két szemölcse volt s a mikor nagy mérgesen hazaért a faluba, az emberek még jobban csufolták, mint azelőtt.



A tengeri csiga.

A japáni tengerekben él egy csigafaj, az ugynevezett «szazaje», melynek nagyon erős, vastagfalu és teljesen elzárható kagylója van.

Egy ilyen csiga hevert egyszer a tenger homokjában, a mikor odauszott hozzá egy piros aranyhal és igyen szólitotta meg:

- Milyen boldog is vagy te, hogy ilyen erős házban lakol. Minket bizony nem véd ilyen kemény fal gonosz támadások ellen.

Hallották ezt a többi halak és mind igazat adtak az aranyhalnak. A tengeri csigát azonban elbizakodottá tette a sok dicséret.

Most már ő kezdte magasztalni önmagát s lenézően bánt a többi vizi állattal.

Egyszer éppen dicsekedett az ő nagy erejével, a mikor óriási csattanás hallatszott. - A halak gyorsan elusztak onnan, de a csiga nem volt fürge, összecsukta hát kagylóját s úgy gondolta, hogy őt semmi veszedelem nem érheti. Csak az aggasztotta egy kissé, hogy erős rázást érzett, de ez is elmult, a csiga megnyugodott és óvatosan fölnyitotta kagylóját.

De hol volt ő? Már nem a tenger vizében, hanem egy sima deszkán, több más tengeri csigával együtt és egy teleirt fa-lapocska volt közöttük.

Igen, a tengeri csiga egy halkereskedésben volt, a fatáblácska pedig azt mutatta, hogy mi az ára.

E fölfedezésre a csigát szörnyü rettegés fogta el és nem ok nélkül. Alig pár percz mulva egy napszámos lépett a boltba, megnézte a fatáblácskát, lefizette, a mi rá volt írva, aztán fölkapta a csigát s vitte haza, hogy megfőzze vacsorára.

Ez lett a vége a kérkedő csigának, a mely azt hitte, hogy őt semminemü veszedelem nem érheti.



Momotaro.

Sok-sok esztendővel ezelőtt élt egy kis faluban egy öreg házaspár. Szegények voltak nagyon, de nem ez fájt nekik, hanem egyre csak azon keseregtek, hogy az ég nem áldotta meg őket gyermekkel. Panaszkodtak is nap-nap után a szomszédjaiknak, a kik sajnálták az öregeket s vigasztalták őket, a hogy lehetett.

Történt egy napon, hogy az öreg asszony mosni ment a folyam partjára. Ragyogott a nap és csillogtak a nagy viz fehér habjai. Az anyóka kirakta a kosárból a szennyes ruhát, hozzáfogott a sulykoláshoz. Egyszerre csak szép nagy őszibaraczkot pillant meg, a mely egyenesen feléje uszott. Örömmel kapott utána, mert hiszen ritkán látott ő oly szép gyümölcsöt. Kemény volt a baraczk és szép gömbölyü s a ragyogó napfényen rózsaszinbe játszott. Az anyóka gyönyörködve nézte, de ne gondoljátok ám, hogy mindjárt megette. Oh nem! Szép óvatosan letette a baraczkot a fübe, hogy majd odahaza megosztja az ő kedves férje urával.

Munka végeztével összeszedelőzködött az anyóka és visszaballagott a faluba. Hazaérve átadta a szép őszibaraczkot az urának, a ki elővette a nagy kést és a gyümölcsöt nagy vigyázva éppen a közepén kettészelte.

De mily nagy lőn az öregek csodálkozása, a mikor a kettészelt gyümölcs belsejéből csodaszép fiucska ugrott elő. Azt sem tudták, hova legyenek nagy örömükben. Megkapták, a mi után annyira sóvárogtak. Hálát is adtak az égnek a szép ajándékért és a fiucskát elnevezték Momotaro-nak, a mi annyit jelent, hogy baraczkfiu. - Gondosan, szeretőn nevelték és Momotaro gyönyörü ifjuvá serdült. Szüleit hőn szerette és tisztelte s egyetlen gondolata az volt, hogyan hálálhatná meg nekik a sok jót, a miben őt kicsi kora óta részesitették. Egyre az járt az eszében, miképen tehetné nevelő-szüleit gazdagokká, miképen biztosithatna nekik gondtalan, kényelmes életet. Végre is arra határozta magát, hogy elzarándokol egy hires templomhoz és ottan kér tanácsot. Mielőtt azonban ezt a tervét végrehajthatta volna, olyat álmodott egy éjszaka, hogy zarándokutja fölöslegessé vált.

Tudnotok kell ugyanis, hogy Momotaroék falujától nem nagyon messzire, a tengerben egy sziget feküdt, a hol állitólag óni-k laktak, vagyis rossz szellemek, miért is a szigetet nem is hivták máskép, mint onigasimának, azaz a rossz szellemek szigetének. Hire járt annak is, hogy a gonosz szellemek tömérdek kincset hordtak össze a szigeten s a kincset egy Monban nevü szellem őrzi a mély szikla-barlangokban.

Erről a szigetről álmodott Momotaro. Azt álmodta, hogy elhajózott a szigetre, megölte a gonosz szellemeket és megszerezte a tömérdek kincset; jó szellemek segitették őt állatok alakjában s keresztülvitték minden veszedelmen.

Reggelre kelve Momotaro elhatározta, hogy törekedni fog arra, a mit éjszakai álma igért neki. Gyakorolni kezdte magát a fegyverforgatásban, lándzsavetésben s lankadatlan szorgalmával el is érte, hogy a legügyesebb lándzsavető lett az egész környéken.

Mikor aztán elég erőt és ügyességet érzett magában, egy szép reggel odalépett nevelő-szülei elé s tervét-szándokát elmondta nekik. Nagy lőn erre az öreg szülék szomorusága. Könnyes szemmel kérték Momotarot, hagyjon föl vakmerő tervével, ne tegye koczkára fiatal életét s ne döntse őket búsulásba, gyászba.

Momotarot mélyen meghatotta az öregek fájdalma, de csakhamar megemberelte magát és igy szólt hozzájuk:

- Édes jó szüleim, ne féltsenek engem. Nem a magam esze üz ki a világba, veszedelmes utra. Álmot láttam egyszer s az az álom hajszol, szerencsét keresni. Ne féltsenek engem, megjövök én újra.

És erre visszafelelt a nevelőapja:

- Menj hát édes fiam, szerencsét próbálni. Nem tartalak vissza. Oltalmazzon téged, a ki hozzánk küldött.

Momotaro fölkészült az útra. Nevelőanyja egy tarisznya kölesgombóczot adott neki útravalóul, nevelőapja meg ellátta sok jó tanáccsal. Összeölelkeztek, összecsókolóztak és sürü könnyek között elbúcsúztak egymástól.

Ment, mendegélt Momotaro az országuton, tarisznyával az oldalán, egyszerre csak ott terem előtte egy kutya. Ugrándozik körülötte, csóválja a farkát s csahol örvendezve, a mikor Momotaro barátságosan megsimogatja.

- Hadd menjek veled - igy szólt hozzá a kutya. - Hasznomat veheted még az uton. Hüséges szolgád leszek, ha adsz abból, a mit a tarisznyádban hordasz.

Momotaro a tarisznyájába nyult, a kutya elkapta a gombóczot és most már kettesben folytatták az utat.

Mentek, mendegéltek az országúton, egyszerre csak előttük terem egy majom, üdvözli Momotarot és igy szól hozzá:

- Mi járatban vagy, vitéz, hogy tetőtől-talpig fegyverbe öltöztél?

- Megyek a rossz szellemek szigetére, kincseket szerezni, hogy megsegithessem öreg szüleimet - felelte Momotaro.

- Hadd menjek veled - mondta a majom. - Hasznomat veheted az uton. Hüséges szolgád leszek, ha adsz abból, a mit a tarisznyádban hordasz.

Momotaro a tarisznyájába nyúlt, a majom elkapta a gombóczot és annyira izlett neki, hogy rikácsoló hangon hivta testi-lelki jó barátját, a fáczánmadarat, hadd egyék az is a kitünő ételből. A fáczánmadár egy közeli fán ült s a hivásra tüstént előröppent.

Momotaro megint a tarisznyájába nyúlt és megkinálta a majom barátját. Nagyon izlett a gombócz a fáczánmadárnak és mihelyest megtudta, mi járatban van Momotaro, igy szólt hozzá:

- Hadd menjek én is veled. Hasznomat veszed az uton. Hűséges szolgád leszek, mert adtál abból, a mit a tarisznyában hordasz.

Most hát négyesben folytatták az utat s mentek-mentek egyenesen a tengerpart felé.

Ámde se halászt, se csónakot nem találtak a parton. Csak messze, benn a vizen, karóhoz kötve himbálózott egy gazdátlan csónak.

Nem tudta Momotaro, hogy mitévő legyen.

De a majomnál készen állott a jó tanács; a kutyához fordulva igy szólt:

- Te tudsz uszni. Rajta, ugorj a vizbe én a hátadra kapaszkodom. A karóhoz érve, eloldom a csónakot és idehozzuk.

Ugy lett, a hogy mondta. A majom a kutya hátára kapaszkodott, ez meg odauszott a csónakhoz. Az ügyes majom eloldotta a kötelet s a kutya szájába adta. Igy aztán szerencsésen kihuzták a partra.

Momotaro meg a kutya, meg a majom beleültek a csónakba, a fáczán azonban elröpült előre, hogy biztos kikötő-helyet keressen, a hol a gonosz szellemek rá nem akadhatnak a csónakra. Mert csónak nélkül vissza nem jöhetnének a szigetről.

Momotaro megdicsérte a fáczánt óvatosságáért. Sikerült is jó helyen és észrevétlenül kikötniök. Partra szállottak és a fáczán megint előrerepült, hogy fölkutassa a nagy barlangot, a hol a rossz szellemek a kincset őrizték. Ráakadtak a kincses barlangra és Momotaro nagyot ütött kemény lándzsájával a vasajtóra, de nem jött rá felelet. Momotaro erre haragosan és türelmetlenül bezuzta az ajtót s belépett. De hogy elcsodálkozott, a mikor sötét barlang helyett fényes palota előcsarnokában találta magát. A nagy pompa s fénytől egészen megzavarodott, miglen kisérői ujra eszére hozták. Előttük röpködött a fáczán, a majom a tetőket kopogtatta meg, a kutya pedig a padozatot kaparta, hogy rábukkanjanak a kincsre. A kutya meg is találta s mind a hárman jó hirrel siettek vissza várakozó urukhoz. Momotaro nagy vigyázva egyenesen a gonosz szellemek urához iparkodott, a kinek termét sok-sok apró szellem őrizte. Momotaro azonban nem ijedt meg tőlük, hanem közéjük sujtott rettentő lándzsájával s a rossz szellemek ijedten rebbentek széjjel. Momotaro belépett a terembe s azonnal megpillantotta Onit, a ki szörnyü haragra gyuladt, hogy emberfia be merészelt törni az ő szellemhajlékába. Szólitotta szolgáit, de egy lélek sem jelentkezett. Momotaro már fölemelte a lándzsát, hogy sujtson, de a majom jól látta, hogy Oni sokkal erősebb, mint az ő gazdája s azért is hirtelen a gonosz szellem vállára ugrott s befogta annak szemét, hogy ne láthasson. A kutya sem volt rest, lábába harapott s el sem is bocsájtotta. A fáczánmadár meg ezalatt az ajtót védte az apró szellemek ellen s a ki be akart jönni, annak a szemét vágta ki csőrével. Oni belátta, hogy hiába viaskodnék, igy hát megadta magát és csak életéért könyörgött.

- Megkegyelmezek életednek - mondotta Momotaro - de csak ugy, ha ideadod a sziget minden kincsét.

Oni ráállott az alkura, összehordatta a kincseket s a csónakba rakatta. Momotaro és hűséges társai beültek a csónakba s szerencsésen hazaértek.

Odahaza persze nagy volt az öröm. A jó öregek alig vetettek ügyet a kincsre, csak a fiokban gyönyörködtek s nem győztek eleget hálálkodni, hogy a jóságos ég visszaadta nekik életük egyetlen örömét. Momotaro hatalmas, nagy ur lett, világszép herczegkisasszonyt vett feleségül, de öreg szüleit még azután sem hagyta el s együtt éltek tovább is, békességben, boldogságban s most is élnek, ha meg nem haltak.



A tanuki árulása.

Egy szép hegyi erdőbe sok-sok éven át annyian mentek vadászni, hogy utóvégre minden vad kipusztult. Nem volt ott már se szarvas, se vaddisznó, sőt még a vadgalamb sem.

Mindössze három állat menekült meg a vadászok nyilaitól: a tanuki, egy nőstényróka, meg ennek a fiacskája. Nemcsak hogy okos állatok voltak, de tudtak a varázsláshoz is és ennek a tudományuknak köszönhették, hogy nem esett kár bennük.

A puskalövések hallatára jó messzire elbujtak, a csapdát elkerülték, még ha a legizletesebb falatokat látták is rajta.

De a mikor magukra maradtak a nagy erdőben, csakhamar beállott a szükség. Nehezen tengették életüket és sokszor bizony éhezniök kellett.

Egy nap összeültek tanácskozásra, hogy mitévők legyenek a nagy szükségben. A tanukinak életrevaló gondolata támadt, melyet azonnal közölt a rókával.

- Én halottnak teszem magamat - igy szólott barátnéjához - te pedig emberi alakot öltesz, fölnyalábolsz, elviszel és eladsz valami kereskedőnek. A kapott pénzen eleséget vásárolsz, idehozod az erdőbe, én meg majd csak találok rá utat-módot, hogy elszökjem. Ugy sem vigyáznak reám, mert azt hiszik, hogy már nem élek.

A rókának nagyon tetszett a terv s úgy beszélték meg, hogy másodszor meg ő teszi magát halottnak s őt fogja eladni a tanuki. Ugyis történt.

Ment minden, mint a karikacsapás.

A szomszéd faluban a róka eladta a tanukit egy arany pénzért. A tanukit persze mindenki halottnak nézte. A vevő egy zugba fektette s egy óvatlan pillanatban a tanuki kereket oldott és visszaszökött az erdőbe.

Itt már nagyszerü ebéddel várták és mind a hárman jól éltek, mig csak futotta a pénzből. De az aranyat nemsokára elköltötték egészen s újra beállott a szükség.

Most a rókán volt a sor, hogy halottnak tegye magát. A tanuki paraszt-ember képében bevitte a szomszéd faluba, hogy ott eladja.

Már meg volt a vásár, a mikor a tanukinak gonosz szándékai támadtak. Félrehivta a vevőt és fülébe sugta, hogy a róka nem halt meg egészen, azért is vigyázzon rá jól, mert könnyen kereket oldhat. A vevő használta a jó tanácsot, dorongot vett a kezébe s a szegény rókát egy csapásra agyonverte.

A tanuki pedig fogta a pénzt s úgy gondolkozott, hogy a róka árából csak ő maga fog élni, a kis rókának pedig nem juttat belőle semmit.

Szegény kis állat hát maga kereste az eleségét, a hogy tudta s minden nap várta vissza az édes anyját, de az idő csak mult s az öreg róka nem tért vissza.

A kicsi rókának is volt már magához való esze s belátta, hogy édes anyját a gonosz és kaján tanuki árulta el. De úgy tett, mintha semmit sem tudna s nagyon nyájas és alázatos volt a tanukival szemben; de szivében annál jobban haragudott reá s föltette magában, hogy megbünteti a gonosz árulót.

Egy izben, a mint kettecskén üldögéltek együtt, azt mondja a kis rókácska nagy merészen a tanukinak, hogy ő édes anyjától sok bűvészfogást, varázslást tanult és járatosabb e mesterségben, mint a tanuki. A ravasz ficzkó nem akart hinni a kis róka beszédjének s fogadást ajánlott neki, hogy bármilyen alakot öltsön is a kis róka, ő menten fölismeri.

- Elmegyek a falu szélére - igy szólt a tanuki - te meg jer át a hidon, mely keresztülvezet a folyón és én rád ismerek, akármilyen alakban jösz is felém.

A rókácska ráállott a fogadásra s azonnal elsietett a kijelölt helyre, de eszeágában sem volt, hogy valami alakot öltsön, a helyett jó buvóhelyet keresett magának a hid közelében, a hol őt senki sem láthatta s a honnan ő mindent szemmel kisérhetett, a mi a hidon történt.

Nem kellett sokáig várakoznia, megjelent a tanuki s szintén leshelyet keresett magának.

Kis idő mulva fényes csapat jött a hid felé. A fejedelem volt, kiséretével. Maga a fejedelem gyaloghintóban ült, melyet diszes ruháju szolgák vittek és fényes katonák őriztek. A tanuki rögtön arra gondolt, hogy a fejedelem nem lehet más, mint az átváltozott rókácska.

- Engem ugyan nem szedsz rá - mormolta a gonosz kópé és a mint a fejedelem s kisérete a hidra ért, a tanuki merészen előugrott és követelte a fogadás diját. De nagyon megjárta az áruló, mert a fejedelem emberei nem értették a tréfát s a tanukit ott helyben irgalmatlanul agyonverték.

Igy bünhödött a gonosz áruló. A kis róka visszament az erdőbe s ha a magános életet meg tudta szokni, máig is ott él a hegyek között.



A pehelyruha.

Mivóban a Szuruga folyó partján élt egyszer egy halászember. Egy nap nagyon kifáradt a munkában s lefeküdt a part egy pázsitos helyén, a mikor egyszerre tündöklő szép ruhát vett észre, mely vakitóan fehérlett a szemébe. Csodálatos egy ruha volt, finom, áttetsző, a legkönnyebb pehelyből. - A csodaruha vállain pedig két hófehér szárny függött. - Kiváncsian emelte föl a halász a pehelyruhát s ugy gondolta, hogy majd hazaviszi, a mikor hirtelen tündérszép leányka termett előtte s hangos sirással kérte tőle vissza a ruhát. A halászember eleinte hallani sem akart arról, hogy ő megváljon a ritka zsákmánytól, de a leányka könnyes szemmel mondotta el neki, hogy ő tündérleány és nem mehet vissza a tündérek közé mindaddig, mig vissza nem kapja a pehelyruhát, melyet azért vetett le, hogy megfürödhessék a folyó vizében.

Sirása és panasza végre is meghatotta a halászt, a ki igy szólt:

- Jól van, hát visszaadom a ruhádat, de csak úgy, ha eljárod előttem a tündértánczot, melylyel ti tündérek fölemelkedtek a felhőkig.

A tündérleány igy felelt:

- Legyen meg a kivánságod. Add ide a ruhámat és azonnal meglátod a tánczot.

A halász gondolkodóba esett és aztán igy szólt:

- Nem, előbb tánczolj s aztán kapod meg a ruhádat.

A tündérleány erre haragosan mondta:

- Szégyeld magadat, hogy kételkedel egy tündér szavában. Hiszen ruhám nélkül nem tudok tánczolni, a nélkül csak olyan vagyok, mint a földi leányok. Add ide gyorsan és nem fogod megbánni. Te ugysem veheted hasznát.

A halász megszégyenülten adta oda a ruhát, a tündér egy szempillantás alatt fölvette s gyönyörü tánczot lejtett el a bámuló halász szemei előtt.

Hozzá oly csodaszépen énekelt, hogy a halász egészen beleszédült s azt sem tudta, mi történik vele: ébren van-e, vagy csak álmodik. És a tündér csak szállt, szállt mind magasabbra, mig végre egy fehér bárányfelhő mögött eltünt.



Az irigy szomszéd.

Sok-sok esztendővel ezelőtt, egy kicsi kis falucskában élt egy öreg házaspár. Becsületes, derék, jó emberek voltak mindig s mert házasságukat az ég nem áldotta meg gyermekkel, minden szeretetükkel kis kutyájokat halmozták el. Játszottak és mulattak vele, mint egy kis gyermekkel, a kutyácska pedig oly háladatos és hüséges volt az öregekhez, hogy egy perczre sem maradt el tőlük s velük ment mindenüvé, hogyha a házon kivül akadt dolguk.

Egyszer az öreg ember szorgalmasan dolgozott kertjében. Elfáradt a munkában, egy pillanatra letette a kapáját s megtörölte verejtékes homlokát. Hát csak látja ám, hogy a kutyácska egy helyen dühösen kaparja a földet. Eleinte rá sem hederitett, vette ujra a kapát s folytatni akarta a munkát, a mikor a kutyácska hangos ugatással odairamodik hozzá, aztán meg vidám csaholással szalad vissza arra a helyre, a hol az imént kapargált.

A kutyácska ezt többször ismételte, ugy, hogy végre kiváncsi lett az öreg ember s maga is odament, a hol a kutyácska fölturta a földet. A kis állat ugatva ugrándozott az öreg ember körül s minthogy ezalatt az öreg asszony is kijött a kertbe, mindaketten jót nevettek a kutyácska furcsa viselkedésén. Végre is az ember fölgondolta, hogy van talán a dologban valami és ásni kezdett a kaparás helyén. Alig telt bele pár percz és az ásó vasa alatt megcsendült ám valami és csakhamar egy halom régi aranypénz került a napvilágra. - Örültek ám nagyon az öregek s a talált kincset tüstént behordták a házba, hogy biztonságban legyen. Egyszerre gazdag emberek lettek s ha addig is jól bántak a kutyácskával, azontul meg éppenséggel kényeztették. A legpompásabb falatokat kapta ebédre s épitettek neki olyan házikót, hogy egy kis herczeg sem kivánhatott volna különbet magának.

De hát hamar hire futott ám mindenfelé, hogy mi módon jutott az öreg házaspár az ő nagy gazdagságához s az öregeknek egyik szomszédját ugy megszállotta a sárga irigység, hogy se inni, se enni, se aludni nem tudott. Mindig csak az járt az eszében, hogy milyen könnyen és hirtelen gazdagodtak meg a szomszédjai s fejébe vette, hogy neki is kell kincset találni. Azt hitte, hogy a kutyácskának valami különös szimatja van, ugy, hogy a világ minden rejtett kincsét ki tudja szaglászni s azért is az irigy szomszéd átment az öregekhez és hizelgő szókkal kérte őket, engedjék át neki kis időre a kedves kutyácskát.

- Hova gondolsz, szomszéd - felelte az öreg ember. - Mi a kutyácskát nem nélkülözhetjük. Sokkal jobban szeretjük, semhogy egy órára is meg tudnánk tőle válni.

Az irigy szomszéd azonban nem érte be ezzel a válaszszal, minden nap újra a nyakukra járt s minthogy az öregek igen jószivü emberek voltak, végre is hajoltak a kérésre-könyörgésre s odakölcsönözték neki a kutyácskát.

Egy napon a kutyácska szaladgált és ugrándozott - persze, a szomszéd kertjében - a mikor hirtelen megáll, szaglálódik, majd gyorsan kaparni kezdi a földet. A szomszéd, a ki folyton leste a kutyát, mód nélkül megörült, kirohant a kertbe, felesége meg ásóért szaladt s a kapzsi házaspár lélekszakadva kereste a kincset.

De bizony nem találtak egyebet, mint csontokat, cserépdarabokat, szemetet, a minek semmi értéke sem volt.

A kapzsi emberek dühbe jöttek, hogy im a kutyácska, melyet oly jól tartottak, ilyen gonoszul rászedte őket. A rossz ember nem gondolt arra, hogy a kutyácska mit sem tehet az ő kapzsiságukról s bősz dühében ott nyomban agyonverte a szegény kis állatot.

Azután persze nagyon megijedt és futott mindjárt a szomszédba. Tettetett szomorusággal, siró hangon mondta el az öregeknek, hogy mi történt.

- Nagy baj esett - igy sopánkodott a gonosz képmutató. - A kutyácska kimult és senki sem tudja hogy mitől. Pedig olyan jól tartottam, annyira szerettem.

A jó öregek elhitték, a mit a gonosz szomszéd mesélt nekik s nagy szomoruan mentek el a kis állat tetemeért. Hazavitték, egy vén fenyő tövében eltemették és nem tudták elfelejteni, hanem egyre busultak utána.

Egy éjszaka az öreg embernek álmában megjelent a kutyácska s azt mondta neki, hogy vágja ki azt a fát, a melynek tövébe őt eltemették, faragjon a törzséből rizstörő mozsarat és akkor meg fog vigasztalódni. Reggelre kelve az öreg ember gondolkozóba esett, hogy mitévő legyen, mert nagyon sajnálta a szép fenyőfát, de a felesége ugy vélte, hogy a kutyácska kivánságát teljesiteni kell. Igy is történt. Lefürészelték a fát s törzséből pompás rizstörő mozsarat faragtak. Rizsaratás után elővették és használni is akarták rizstörésre, de csodák-csodája, minden szem rizs, melyet a mozsárba vetettek, egy-egy szem aranynyá változott át.

Az öregek nem is az aranynak örültek annyira, mert hiszen elég gazdagok voltak, de mélyen meghatotta őket egykori kutyácskájuk hüsége, melyet még a halál sem tudott megszüntetni.

A történetnek megint csak hire ment s fülébe jutott a hir az irigy szomszédnak is. Meglátogatta ujra az öregeket s hizelgő szóval rimánkodott nekik, hogy adják neki kölcsönbe a rizstörő mozsarat. Az öregek, kelletlenül bár, ezuttal is megtették kivánságát, mert nem akartak szivtelennek látszani.

Alig ért haza az irigy szomszéd a mozsárral, nyomban hozzálátott a rizstöréshez. Ő meg a felesége közösen czipelték a konyhára a rizskévéket, abban a reményben, hogy bőséges aratásuk leszen - aranyban. De kapzsiságukkal megint csak felsültek, mert nemcsak hogy aranyat nem kaptak a rizs helyett, de minden szem rizs, melyet a mozsárba vetettek, nyomban értéktelen szemétté változott át. A gonosz emberek erre feldühödtek, vak mérgükben csákánynyal estek a mozsárnak, forgácscsá apritották és a tüzre vetették. Mikor a két jó öreg átjött, hogy hazavigye a mozsarat, a drága jószág helyett irigy szomszédjuk hazug mesével bocsátotta el őket. Szomoruak lettek a jó öregek, nem mivel az aranyat sajnálták, de mert arra gondoltak, hogy ezentul kevesebb jót tehetnek.

Éjszaka, az öreg embernek álmában újra megjelent a hüséges kutyácska, vigasztalta őt s azt mondta neki, menjen át újra a szomszédhoz és hozza haza az elégett mozsár hamuját. Ezzel a hamuval álljon ki az országutra és ha arra jön a tartomány fejedelme, mászszék föl az út szélén álló cseresznyefára, hintse meg a mozsár hamujával és arra a fa nyomban ki fog virágozni.

Reggelre kelve, az öreg ember át is ment szomszédjához, összeszedte az elégett mozsár hamuját, zacskóba töltötte s kisietett vele az országútra.

Kopáran állott a cseresznyefa az út szélén s legalább is egy hónap kellett még a virágzásig. Alig ért ki az öreg az országútra, látja ám, hogy jön a fejedelem, fényes, nagy kisérettel, vakitó pompával.

A járó-kelők mind megállottak és tisztelettudóan borultak a földre, hogy illő hódolattal üdvözöljék a tartomány fejedelmét. Az öreg ember azonban ezt elmulasztotta s a kutyácska utasitásához hiven fölmászott az ut szélén álló cseresznyefára. A fejedelem észrevette őt és nagyon dühös lett. Parancsot adott, hogy fogják el rögtön azt az embert, a ki gúnyt üz a hagyományos szokásból s nem adja meg a fejedelemnek járó tiszteletet.

De az öreg csöppet sem zavartatta magát. Belenyult a zacskóba s meghintette hamuval a cseresznyefát. És ime, a kopár fa egyszeriben virágba borult. A csodás látvány annyira megtetszett a fejedelemnek, hogy az öreget gazdagon megajándékozta s elhozatta udvarába, a hol nagy tiszteletben, becsületben részesitette.

Fülébe jutott ez is az irigy szomszédnak s kapzsisága ismét nem hagyta nyugodni. Gondosan összekeresgélt minden szemet, a mi az elégett mozsár hamujából még visszamaradt s kiállott az országútra, hogy elővarázsolja ő is azt a csodalátványt, mely szomszédjának oly nagy becsületet szerzett.

Mikor aztán megpillantotta a fejedelem kiséretét, a sok lovast és gyalogost, a kik a fényes gyaloghintót vitték: földobogott a szive a nagy örömtől, mert arra gondolt, hogy nemsokára ő is a fejedelem kiséretéhez fog tartozni.

Mindkét kezével belemarkolt a hamuba s mikor a menet elhaladt a fa előtt, a melyen ő ült, nagy buzgón szórta a hamut szerteszéjjel. De a cseresznyefa virága csak nem hajtott ki, a hamu pedig mind a fejedelem szeme közé repült, meg a kiséretben levő urak arczába. A fejedelem dühbe jött, az irigy szomszédot lerántották a fáról, helybenhagyták alaposan, aztán megkötözték és tömlöczbe vetették, a hol sokáig fogva maradt. A mikor kiszabadult, visszatért a falujába, de nem volt maradása ott, mert a falubeliek ismerték már minden gonosz tettét és szóba sem akartak állani vele.

A két jó öreg holta napjáig boldogan élt a fejedelem udvarában.



Sippeitaro.

Japánban hajdanta az a szokás járta, hogy a fiatal vitéz harczosok kalandokra indultak, hogy próbát tegyenek hősiességükről és bátorságukról. A japáni hősök gyalogszerrel jártak s valahol két ilyen ifju hős összeakadt, addig harczoltak, mig az egyik legyőzöttnek nem vallotta magát. - Ha pedig rablóval vagy rossz emberekkel találkoztak a hősök, akkor a hányan voltak, mind összefogtak és közösen harczoltak, mig csak meg nem szabaditották a környéket a gonoszoktól és a haramiáktól. Abban az időben történt hát, hogy a többi között világgá ment egy derék, fiatal vitéz, hogy lelke bátorságát és karja erejét hadakozásokban kipróbálja.

Napokig vándorolt már a nélkül, hogy összeakadt volna valakivel. Ment, mendegélt fáradhatatlanul és sürü rengetegbe ért, melyen út vezetett keresztül. A vitéz rálépett az útra habozás nélkül s nem is gondolt arra, hogy el is tévedhet. Sürü bokrok, ormótlan magas fák és meredek sziklák között vitte őt is utja s óvatosan lépkedett előre, a mikor látta, hogy semerre sem nyilik kilátás és mind jobban behatol a rengetegbe. De hiábavaló volt minden óvatossága. Csakhamar kénytelen volt belátni, hogy az erdei út csalóka volt s hogy ő bizony eltévedt a sürüben.

Minthogy már alkonyodni kezdett, legalább kényelmes fekvőhelyet akart keresni éjszakára. A lehunyó nap fényében nem messzire kápolnaszerü épületet pillantott meg, a melyben kis oltár állott. Habozás nélkül sietett az épülethez és egyik zugában gallyból, falevélből fekvőhelyet készitett. Nagyon fáradt volt a szegény, igy hát nemsokára elaludt.

Pontban éjfélkor rettentő lárma verte föl álmából. Talpra ugrott, de eleinte mégis azt hitte, hogy csak álmodik. A rettentő lárma azonban nőttön-nőtt s mind erősebben tombolt a kápolna körül. A vitéz óvatosan és halkan odalépett a deszkafalhoz s egy résen keresztül kitekintett az éjszakába. Nagy álmélkodására egész sereg macskát pillantott meg, a melyek veszettül tánczoltak s oly keserves nyávogást vittek véghez, hogy messzire elhallatszott. A fölkelő hold fénye rávilágitott az egész jelenetre s a fiatal harczost annyira lekötötte a látvány, hogy csöndesen meghuzódott s nem zavarta a furcsa vendégeket. A lármából pedig ilyen szavak hallatszottak ki: «Meg ne mondjátok Sippeitarónak! Tartsátok titokban! Meg ne mondjátok Sippeitarónak».

Éjfél után eltüntek a macskák s a fiatal harczos magára maradt. Kimerülten dőlt hátra kényelmetlen fekvőhelyén és újra elaludt.

A mikor másnap reggel megint fölébredt, nagyon éhes volt s azon törte az eszét, hogyan találhatna kivezető utat a vadonból. Kemény léptekkel járt ide-oda, mig végre egy gyalogutra ért, a melyen emberi nyomokat vett észre, a miből azt következtette, hogy valami lakóháznak kell a közelben lenni. Tovább haladt az uton és egy kiugró szikla tetejéről néhány kunyhót pillantott meg, távolabb pedig egész kis falucska tünt föl a szeme előtt. Nagyon megörült a fölfedezésnek s egyenest a faluba akart sietni, a mikor egyszerre panaszos kiáltás ütötte meg a fülét. A panasz egy kunyhó felől jött és asszonyi hang lehetett, mely irgalomért könyörgött. A kétségbeesett panasz hallatára a fiatal vitéz megfeledkezett gyötrő éhségéről s szaladt a legközelebbi kunyhó felé, hogy megtudakolja mi baj történt.

A kunyhó körül gyanakodó emberek állottak s az ifju vitéz megkérdezte tőlük, miféle jajveszékelés hallatszik az erdőben, mire az emberek azt felelték, hogy hiába mondanák meg neki, ő ugy sem segithet, mert a gonosz hegyi szellem minden évben egy fiatal leányt követel tőlük, a kit át kell adni néki.

- Ma éjszaka - ugy mesélték az emberek - eljön megint a hegyi szellem, hogy magával vigyen egy leányt és ennek a szerencsétlen teremtésnek jajveszékelése hallatszik az erdőben.

Az ifju vitéz megkérdezte még, hogy hol jelenik meg a szellem, a mikor eljön a leányért, a mire azt felelték neki, hogy egy kis kápolnában, mely a vadon közepén áll. Hozzátették még, hogy a kápolna közelében kalitkát szoktak fölállitani s abba zárják az áldozatra szánt leányt.

A fiatal vitéz azonnal átlátta, hogy ugyanarról a kápolnáról van szó, melyben ő a mult éjszakát átaludta s föllelkesült arra a gondolatra, hogy ő talán megmentheti a szerencsétlen leánykát.

Pontosan elmondatott magának mindent, azután eszébe idézte az éjszakai eseményeket s visszagondolt azokra a szavakra, melyek egy bizonyos Sippeitaróra vonatkoztak. Tudakolta hát az emberektől, megmondhatnák-e neki, hogy ki légyen az a bizonyos Sippeitaró?

- Az a mi fejedelmünk főminiszterének szép, nagy kutyája - felelték neki az emberek s nevettek a különös kérdésen.

Az ifju harczos azonban nem nevetett, hanem haladék nélkül a kutya gazdájához sietett s kérte őt, hogy engedje át neki az állatot a legközelebbi éjszakára. Addig kért és könyörgött, mig végre a főminiszter oda adta a kutyát a vitéznek, a kit soha életében nem látott. Csak esküt vett tőle, hogy másnap reggel a kutyát visszahozza.

Azután a vitéz rögtön az áldozatra szánt leányka szüleihez sietett és rájuk parancsolt szigoruan, hogy a leányt jól őrizett, biztos szobába csukják, ő pedig elvitette a ládát a kápolna mellé s a leány helyett bezárta Sippeitarót. Ő maga azután behuzódott a kápolnába és várta a történendőket.

Éjfélkor, a mikor a hold fényes tányérja kibukkant a hegyek fölött és elöntötte világával a völgyeket, ismét csak előjöttek a macskák, belefogtak kisérteties hangversenyükbe s minden ugy történt, mint előtte való éjjel. Középütt a macskaseregben szörnyü nagy macska ült, mely a macskák fejedelmének látszott s a melyben az ifju harczos fölismerte a rettegett hegyi szellemet. A fekete kandur, ugy látszik már nagyon sovárogva leste áldozatát, mert nem sokáig nézegette a ládát, hanem fülsértő nyávogás mellett nagy örömmel körültánczolta. Végül, mikor azt hitte már, hogy eléggé meggyötörte áldozatát, fölnyitotta a láda ajtaját s kiváncsian kandikált bele. Ámde nagyon pórul járt, mert e pillanatban kiugrott a ládából Sippeitaró s éles fogaival megragadta a kandurt.

A fiatal vitéz előrohant a kápolnából s egy kardcsapással leütötte a szörnyeteg fejét. Ott feküdt vérében a gonosz hegyi szellem, a többi macska pedig annyira megrémült, hogy a vitéznek és Sippeitarónak igen könnyü dolga lett velük. A javarészük ott maradt vérében s csak kevés tudott a hős kardjától és Sippeitaró fogaitól megmenekülni.

Az ifju harczos korán reggel hálás köszönettel vitte vissza a derék kutyát gazdájához, a fiatal leányka és szülei pedig nem győztek eleget hálálkodni a vitéznek, a miért őket a rettenetes bajból megszabaditotta. A vadon erdőben, a melyet addig mindenki került, most már szabadon járhattak-kelhettek az emberek, a kik még máig is hálás szivvel emlegetik a fiatal hőst és a jeles Sippeitarót.



A tanuki adománya.

Tudjátok-e, mi a tanuki? Japáni állat, hasonlit a rókához, de kisebb, rövidebb a farka s a szine szürke. Kedves állatka s a japániak nagyon szeretik.

Nos hát, egy ilyen tanuki, télviz idején, csikorgó, hideg időben, sűrü czédrus-erdőben járt és nem volt hajléka, a hol meghuzhatta volna magát. Didergett, fázott a szegényke, reszketve bujkált a fák között, a mikor végre templomot pillantott meg s nem messze a templomtól barátságos házikót.

A házikóban egy jámbor remete lakott, jószivü és bölcs ember. Meleg szobácskájában ült éppen, az izzó szenes edény mellett s buzgón imádkozott, a mikor egyszerre gyönge kopogtatás üti meg fülét. A kopogtatás ismétlődött.

- Bizonyosan valami eltévedt, szegény utas - gondolta magában a remete s fölkelt, hogy ajtót nyisson. De mily nagy volt csodálkozása, a mikor eltévedt szegény utas helyett a didergő tanukit látta a küszöbön.

- Isten teremtménye ez is, miért ne adnék neki hajlékot, ha fázik, vacsorát, ha éhezik, fekvőhelyet, ha elfáradt? - igy füzte tovább gondolatait a jó remete s bebocsájtotta a szegény állatot.

A tanuki odatelepedett a szenes edény mellé, jóllakott hallal, de oly fáradt volt, hogy a remete kuczkójában nyomban elaludt. A remete nem ébresztette föl; hagyta, hadd aludjék.

Reggelre kelve megköszönte a tanuki a szives vendéglátást és elbúcsúzott jámbor gazdájától. A remete jól mulatott ritka vendégén s nappali ájtatosságai között el is feledkezett róla, a mikor este csak beköszöntött ujra a tanuki s szállást és vacsorát kért. A remete nem tagadta meg tőle s igy tartott a dolog egész télen által.

Tavasz első reggelén igy szólt a tanuki a remetéhez:

- Az én hazám az erdő, ott lakik egész atyafiságom s most már ott is meg tudom szerezni élelmemet. Télire azonban visszajövök.

- Jer vissza bármikor, - mondotta a remete. - A mim van, megosztom veled örömest.

Elmult a tavasz, el a nyár meg az ősz, dér csillogott a czédrusfákon, fehér hótakaró borult az erdő pázsitjára, éjjeli viharok rázták a fák koronáit, a mikor a tanuki újra beköszöntött szives házigazdájához s kitöltötte nála az egész telet.

Tavasz első reggelén igy szólt a tanuki a remetéhez:

- Van-e valami kivánságod?

- Volna egy kivánságom - szólt a jámbor öreg - de úgyis hiábavaló. Szeretném, ha holtom után szép sirboltban pihenhetnék, de ahhoz sok pénz kell, három darab arany és ennyit én soha elő nem teremthetek.

Látván, hogy a tanuki egészen elkomorodik, igy folytatta:

- Minek bánt ez téged? Hiszen alapjában véve az én kivánságom hiúságból fakad és szégyenlem is érte magamat. Minek a sirbolt, hiszen jó cselekedetekkel kell inkább emléket állitani magunknak.

Elgondolkozott a tanuki, aztán megköszönte a jótartást és búcsúzott azzal az igérettel, hogy télire megint visszajő.

Beállitott a tél keményen, csikorogva, de a tanuki nem jött. Elnéptelenedtek a mezők, buvóhelyeiken huzódtak meg a madarak, a hideg éjszakában messzire hallatszott a róka keserves vonitása s a kinek rozoga volt a házikója, most minden nyilást és repedést gondosan betapasztott, hogy a szél be ne fütyülhessen a szobába.

A jó remete is ott gubbasztott meleg szobájában s várta a tanukit, de hiába. Nem kopogtatta meg az ajtót senki, csak a süvöltő szélvész rázta meg néha-néha.

A tanuki nem jött meg, rákövetkező télen sem, harmadikon sem. Pedig a remetének sokszor eszében volt és szerette volna, ha újra láthatja.

- Talán valami kegyetlen vadász elejtette a szegény állatot - gondolta magában a remete - avagy medve vagy farkas szaggatta széjjel.

Negyedik télen, egy zimankós este csak kopogtatást hall a remete. Izgatottan ugrik föl, nyitja az ajtót s ime, ott áll a küszöbön a tanuki, frissen és sértetlenül. A remete bevitte öreg barátját a meleg szobába s kiváncsian tudakolta tőle, hol maradt három télen át?

A tanuki igy felelt:

- Utolsó ittlétemkor elmondtad nekem, hogy mi a kivánságod. Én meg föltettem magamban, hogy ha csak lehet, teljesitem azt. Meg akartam szerezni a három aranyat, hogy illő temetésben lehessen részed. Hallottam, hogy Szádó szigetén a vizből aranyat lehet mosni. Elmentem hát a szigetre és dolgozni kezdtem. De az arany ritka volt, az én lábaim ügyetlenek, úgy, hogy három teljes esztendő kellett hozzá, mig kimostam annyi aranyat, a mennyire neked szükséged van. Ime, ebben a zacskóban van a három darab arany, fogadd oly szivesen, a mily szivesen adom.

Meghatva szólt a remete:

- Nem fogadhatok el én olyan ajándékot, melyet keserves munkával kellett megszerezned.

- Fogadd el bátran, hiszen én ugy sem tudnám hasznát venni.

De erre meg más aggodalmai támadtak a remetének.

- Ha én csak ugy egyszerüen elfogadom a pénzt - igy szólott a tanukihoz - azt fogja hinni mindenki, hogy nem becsületes uton jutottam hozzá. Jer velem hát a templom elé, hadd tudja meg az egész világ, hogy ez a három darab arany nem egyéb, mint a te háládatosságod szerzeménye.

Sokáig élt még a remete, nagy tisztességben s minden télen meglátogatta őt a tanuki. Az emberek pedig sohasem feledték el a történetet, hanem egyik a másiknak adta tovább. Igy tudtam meg én is, én meg tovább adom nektek, hadd gyönyörködjetek ti is a remete jó szivében és a tanuki háladatosságában.



Zsiraija.

Zsiraija keleti Japán egyik fejedelmének fia volt. A fejedelem elkeseredett háborút viselt a szomszéd tartomány uralkodójával, a ki őt egy nagy csatában végre is legyőzte. - Zsiraija atyja elesett a harczban, katonái részben elhullottak a csatatéren, részben pedig elmenekültek és Zsiraija öröksége az ellenség kezére jutott.

A fiatal herczegnek is el kellett bujdosnia, hogy a győztes ellenség foglyul ne ejthesse. Sokáig bolyongott a rengeteg erdőségben és nem tudta, hogy mihez fogjon. Herczegi rangja nem engedte meg neki, hogy szolgálatot vállaljon, igy hát arra határozta el magát, hogy beáll rablólovagnak, csatázni, hadakozni fog ellenséggel, rossz emberekkel s pártolója lesz a szegényeknek. Minthogy igen bátor és nagy erejü legény volt, a környék rablólovagjai csakhamar mind hozzája szegődtek s megválasztották főnöküknek.

Zsiraija most már nem érezte magát oly szerencsétlennek. Abban reménykedett, hogy idővel elég embere és elég pénze is lesz ahhoz, hogy dicsőséges harczban leverhesse hatalmas ellenségét, a ki az ő atyját életétől, őt magát pedig országától megfosztotta.

Ugyanabban a vadon rengetegben, a hol Zsiraijának tanyája volt, élt egy Szenzo-Dozsin nevü öreg remete, a ki Zsiraija apjának is már jó barátja volt s most barátságát átruházta a megölt fejedelem fiára.

Ez az öreg remete varázslással is foglalkozott és birtokába jutott az ugynevezett «békavarázslat» titkának.

Ez a békavarázslat pedig abban állott, hogy Szenzo-Dozsin bármely embert és önnönmagát is békává tudta átváltoztatni. Ti persze azt kérdezitek, mi szükség van rá, hogy az ember átváltozzék békává, de mire végére értek a mesének, meg fogjátok tudni ugyis, azért hát egyelőre nem árulom el.

Jóllehet a remete nagyon büszke volt arra, hogy fölfedezte a békavarázslat titkát, de mégsem örülhetett neki igazán szivből, mert volt valami, a mi nagyon elrontotta a kedvét.

Lakott ugyanis a hegyek között egy nagy, gonosz kigyó, névszerint Orocsi, a kinek szintén volt varázshatalma és pedig olyan, hogy a Szenzo-Dozsin békavarázslatát teljesen megsemmisithette. A kigyó nagyon gyülölte a remetét és szakadatlanul az életére tört. Hogy közel férhessen hozzá, emberi alakot is öltött s ott ólálkodott a remete barlangja körül, ugy, hogy a szegény Szenzo-Dozsin ki sem mert már mozdulni a barlangjából. Végre is elhatározta, hogy Zsiraijától kér segitséget.

- Ez hasznára lesz mindakettőnknek - igy szólt a herczeghez a remete. - Én neked adom az én békavarázslatomat s ennek segitségével legyőzöd hatalmas ellenségedet, visszanyered országodat, te pedig cserében jó szolgálatomért, megszabaditasz ádáz ellenségemtől, a kigyótól, mely szüntelenül leselkedik reám.

Zsiraija nagyon megörült a remete ajánlatának. Megtanulta mindjárt a békavarázslatot s aztán jól fölfegyverkezve elindult a kigyó tanyája felé. Az óriáskigyónak sejtelme sem volt arról, hogy milyen veszedelem fenyegeti. Zsiraija mérgezett nyilat lőtt a szörnyetegre, a mely nehány percz alatt kiadta páráját.

Zsiraija azt sem tudta, hova legyen nagy örömében, hogy az óriáskigyót ily könnyü szerrel tette el láb alól, de öröme nagyon is korai volt s kicsibe mult, hogy ő maga is életét nem vesztette.

Mert az óriáskigyónak nagy atyafisága volt ám és ezek a rokonok gyilkos bosszút forraltak a herczeg ellen. S a kigyó nagyon ravasz, alattomos szerzet; nem is kezdtek nyilt háborut, hanem nagy titokban kigyóméregből halálos italt főztek s azt egy csészében Zsiraija tanyájára csempészték.

Oly kellemes illata, oly ragyogó szine volt a méregitalnak, hogy a gyanutalan és vigyázatlan Zsiraija sejtelem nélkül kiitta. Nagy beteg lett tőle s meg is hal, ha varázslattal meg nem gyógyitották volna.

Lakott ugyanis a közelben egy Csunáde nevü szép leány, a kiről már Zsiraija is sokat hallott, mert mindenki dicsérte a leány szépségét, jóságát és okosságát. Ez a leányka atyjának egy barátjától eltanulta a gyógyitó erejű csigavarázslatot, a mi biztos orvosság mindenféle méreg ellen. Csunáde már igen sok embert mentett meg a haláltól s áldották is nevét az egész környéken. Mihelyest meghallotta, hogy a hős Zsiraija kigyóméregtől a halálán fekszik, azonnal hozzávezettette magát és még éppen jókor érkezett. Zsiraija meggyógyult és annyira megszerette szép megmentőjét, hogy feleségül kérte őt. Csunádenak is tetszett a deli, hős Zsiraija s mikor megmondta a herczegnek, hogy örömest hozzámegy feleségül, Zsiraija igy szólt:

- A lakodalmat majd akkor üljük meg, ha visszaszereztem országomat, melyet ellenségem elhóditott tőlem. Addig ég áldjon, édes mátkám.

Zsiraija tetőtől-talpig pánczélba öltözött, vette jó fegyvereit, összegyüjtötte legényeit s indult az ellenség fő-fő vára felé. Széles árok köritette a várat, mély viz volt az árokban és hid nem volt sehol. Hajón meg nem lehetett közeliteni, mert a hajót észrevették volna a várból s kényelmesen lövöldözhettek volna rája.

Zsiraija azonban nevette csak a széles árkot, tudjátok bizonyosan, hogy miért. Hiszen birtokában volt a békavarázslat, melynek segitségével ő magamagát és embereit békává változtathatta. És ez meg is történt éjszaka idején, a mikor mindenki mélyen aludt a várban. Ő és katonái meglepték az ellenséget, mely vad futásban keresett menedéket. Zsiraija visszaszerezte szép országát, odavitte szép feleségét s uralkodtak mindaketten népük nagy boldogságára.



A patkányok és leánykájuk.

Élt valahol a rizsföldek között egy jómódú patkány házaspár, melyet a szomszédok nagyon szerettek és becsültek. A többi között volt egy leánykájuk is, szép sima, ezüstszürke bundáju, finom orru, fényes szemü kis patkány s képzelhetitek, hogy az öregek milyen büszkék voltak rája. Egyre csak azon törték fejüket, miképpen biztosithatnák patkány-kisasszony jövőjét.

Mikor patkány-kisasszonyka fölcseperedett, az öregek elhatározták, hogy csak a világ leghatalmasabb szelleméhez adják feleségül. Beszélgettek erről a szomszédokkal is és az egyik szomszéd igy szólt hozzájuk:

- Ha leányotokat a leghatalmasabb szellemhez akarjátok feleségül adni, akkor válasszátok a Napot, mert az a leghatalmasabb.

A patkányoknak tetszett a terv s csakhamar beállitottak Nap uramhoz, előadták látogatásuk okát, hogy hozzá szeretnék adni a leányukat.

A Nap erre igy szólt:

- Nagyon köszönöm, hogy ilyen messzire fáradtatok s hogy olyan jó véleményben vagytok rólam, de hát mondjátok meg legalább, miképen jutott eszetekbe, hogy éppen engem válasszatok?

A patkányok igy feleltek:

- Mi leányunkat a világ leghatalmasabb szellemének szántuk feleségül. S mert te vagy a leghatalmasabb, azért esett te rád a mi választásunk.

Mire a Nap igy szólt:

- Igaz, hogy hatalmas vagyok, de van még nálamnál is hatalmasabb. Ahhoz adjátok leányotokat.

- Mi lehet az, a mi náladnál is hatalmasabb? - kérdezték a patkányok.

- Oh, hányszor megesik velem, hogy a mikor tündökölni akarok az egész világon, előmbe kerül egy felhő és eltakar. Hiába erőlködöm, sugaraim nem tudják elüzni a felhőt és keresztül sem tudnak hatolni rajta. Menjetek hát a felhőhöz, mert ő hatalmasabb, mint én.

Ezt elismerték most már a patkányok is és mentek egyenest a felhőhöz. Miután előadták, hogy mi a kivánságuk, a felhő igy felelt nekik:

- Tévedtek, ha azt hiszitek, hogy én vagyok a leghatalmasabb! Van ugyan hatalmam arra, hogy eltakarjam a napot, de magam is tehetetlen vagyok a széllel szemben, mely darabokra szaggat, ha neki ugy tetszik.

A patkányok hát elbúcsúztak a felhőtől és fölkeresték a szelet. Megint csak előadták kivánságukat, mire a szél ezeket mondta nekik:

- Tévedtek, ha azt hiszitek, hogy én vagyok a leghatalmasabb. A felhőt ugyan el tudom üzni és széjjeltéphetem, ha akarom, de a kőfallal én sem birok. Hiába erőlködöm, se elsöpörni, se eltolni nem tudom, mert a kőfal erősebb, mint én.

Mit tehettek mást, a patkányok fölkeresték a kőfalat s elmondták, hogy miért jöttek. A kőfal csak ennyit mondott:

- Igaz, hogy a szélnek keményen ellentállok, de hiába, mert itt vannak ám a patkányok. Azok aláásnak, átfurnak, lekaparnak s utóvégre kidöntenek s még csak védeni sem tudom magamat ellenük. A patkány hatalmasabb, mint a kőfal.

A patkányok belátták, hogy a kőfalnak igaza van és nagyon megörültek. Hazakoczogtak hát s leányukat egy patkányifjuhoz adták feleségül. Nem is bánták meg, mert patkánykisasszony boldogan élt a férjeurával s máig is élnek, ha meg nem haltak.



A kapzsi.

Élt sok-sok évvel ezelőtt Japán fővárosában egy asztalosmester, a ki nagyon ügyes és szorgalmas volt, de fösvény és kapzsi természetü. Nap-nap után azért könyörgött Istenhez, hogy adjon neki még két kezet, mert akkor ő kitartóbban, szorgalmasabban fog dolgozni s többet juttathat a szegényeknek is. Kivánsága teljesült s két keze helyett most már négygyel dolgozhatott.

Kétszer annyit szerzett, mint azelőtt, de bizony a szegényeknek semmit sem adott. Kapzsisága nőttön-nőtt s most már azért imádkozott, hogy négy kéz helyet nyolczczal dolgozhassék.

Ez a kivánsága is teljesült, de a kapzsi asztalosmester ezzel sem érte be.

Még mindig keveselte a vagyonát meg a keresményét s a szegényeknek nem juttatott belőle.

Egy napon idegen ember lépett be hozzá, dicsérte ügyességét és szorgalmát s nagyon csodálkozott azon, hogy az asztalosmester nyolcz kézzel dolgozik.

- Nem volna-e sokkal hasznosabb és jövedelmezőbb, ha a helyett, hogy nyolcz kézzel dolgozol, mint a pók, elszegődnél hozzám és én jó pénzért mutogatnálak az embereknek. A hasznon megosztoznánk s te sokkal többet keresnél, mint itt, a műhelyben.

Tetszett az ajánlat a kapzsi asztalosnak s ráállott arra, hogy kalitkába zárva mutogassák őt a kiváncsiak sokaságának.

Városról-városra vitték őt szakadatlanul, pihenés nélkül, ő mulattatta a népet s a mig gazdája nagyon fölgazdagodott, neki éppen csak annyi jutott, hogy élhetett.

Hiába kesergett, hiába sirta vissza a boldog, szép napokat, a mikor becsületes munkával szépen kereste meg a kenyerét. Ha sirt vagy panaszkodott, gazdája jól megbotozta s az egykori asztalos most már hiába átkozta kapzsiságát és kincsszomját, a mely őt ilyen kelepczébe vitte.



A levágott nyelvü veréb.

Messze benn a hegyek között élt valamikor egy öreg házaspár. Nem nagyon illettek egymáshoz, mert a férfi jószivü, derék ember volt, az asszony ellenben czivakodó és irigy, de azért valahogy összetörődtek.

Az öreg ember egy napon, rendes szokása szerint, a kunyhó előtt ült s nagy figyelemmel nézett egy hollót, mely egy fiatal verebet vett üzőbe. A kis veréb reszketve csipogott, a nagy fekete holló meg rásujtott a szárnyával s éppen agyon akarta vágni a csőrével, a mikor az öreg odafutott s elüzte a hollót, mely boszus károgással repült odább. Az elalélt verebet pedig tenyerére vette a jó öreg, bevitte a kunyhóba és ápolta, a hogy csak telt tőle. Volt egy üres kalitkája, azt a kis madárnak szánta.

A veréb magához tért s látván, hogy a veszedelem elmult, vidám csicsergéssel röpködte körül a kalitkát. Az öreg jól tartotta maggal s minden reggel kinyitotta a kalitkát, hogy a kis veréb ne érezze magát fogolynak. Jó dolga volt a kis madárnak, használta szabadságát, ide-oda röpködött a kunyhóban. Ha azonban macska, patkány vagy más valami ellenség tünt föl a láthatáron, a mi verebecskénk gyorsan a kalitkájába surrant. Az öreg embernek nagy gyönyörüsége telt kis vendégében s a mikor látta, hogy a madárka hálából nála marad, nem győzte eléggé dicsérni a kedves állatka szelidségét és okosságát.

De felesége, a ki gonosz teremtés volt, nagyon haragudott a madárra s nem volt egy jó szava hozzá. Irigyelte tőle azt a kis eleséget, a mit az ura adott mindennap a verébnek, sőt bántotta az is, hogy férje örömét leli a madárban.

A gonosz asszony örökösen dörgött-morgott a madárra s egy nap, a mikor az ura nem volt odahaza, ki is töltötte dühét a szegény állaton. És ez igy történt:

Az asszony dörmögve végezte dolgát a házban s dühös pillantásokat vetett a madárra, mely rosszat nem sejtve, vigan röpködött ide-oda. Az asszony éppen a dézsa mellett állott és mosott. Azután keményitőt vett, hogy fényes legyen a fehérnemü. Látja ám az asszony, hogy előrepül a veréb, megtelepszik a teknő szélén s lecsip egy szem keményitőt. Dühbe jön az asszony, fölkap egy ollót s agyon akarja szurni a szegény állatot. De ez mégsem fért a lelkére, azért hát életben hagyta. De hogy ne torkoskodhassék többé, le akart vágni egy darabot a nyelvéből. A szegény kis veréb kapkodta a fejét, ugy, hogy az öreg asszony többet vágott le a nyelvéből, mint a mennyit akart. A veréb erre oly szivszaggató hangot adott, hogy az asszony ijedten bocsátotta el a markából. És a madár elrepült, hogy soha többé vissza ne térjen.

Nemsokára hazajött az öreg ember és azonnal kedvencz madara után kérdezősködött. A felesége elmondta neki, hogy mi történt, egyuttal jól kipirongatta, a miért annyit törődik egy haszontalan madárral.

- Örülj inkább - mondotta az asszony - hogy megszabadultál tőle és hogy torkosságáért illően megbüntettem.

De az öreg nagyon elszomorodott, gonosz teremtésnek mondotta a feleségét, a miért egy csekély hibáért oly sulyosan büntette a szegény madarat s azután nagy szomoruan kiült a kunyhó elé s leste a verebet, nem jön-e vissza. Nap-nap után egyre leste, de a madárka csak nem jött vissza. Lassanként beletörődött az öreg abba a gondolatba, hogy a kis verebet soha se látja többé.

Történt egyszer - szép nyári nap volt - hogy az öreg ember kisétált az erdőbe, friss levegőt szivni a fák árnyékában. Szép bambuszerdő volt a közelben s egyenesen odatartott. Alig ér be a sürübe, a mikor nagy meglepetésére pompás kis kertecskét pillant meg, melyet azelőtt sohasem látott. A kertecske közepén gyönyörü házikó állott, melynek ajtajából kedves, barátságos leányka lépett ki. Keresztül jött a kerten és szives üdvözléssel kaput nyitott az öregnek.

- Jer csak be, kedves öreg barátom, - igy szólt a csinos leányka, - végre mégis fölkerestél engem. Mert tudd meg, hogy én vagyok a te kis verebed, a kinek az életét megmentetted s a kit olyan szeretettel ápoltál.

Nagy örömmel nyujtotta kezét az öreg s követte a leánykát. Mily nagy lőn a csodálkozása, a mikor benntalálta magát a ragyogó, szép lakásban. Alig értette, hogy mi történik vele s még ideje sem volt hozzá, hogy elgondolja a dolgot, mert a leányka drága, szép párnára ültette s kitünő csemegével vendégelte meg, a milyet az öreg ember még soha életében nem evett. Aztán oly kedvesen sürgött-forgott körülötte, oly vidáman csevegett, hogy az öreg ember lelke egészen földerült. A kis lakoma után beszólitotta a leányka a szolganőit, cziterát vett a kezébe és zenélni kezdtek, azután pedig kecses tánczot jártak az öreg mulattatására. Oly gyorsan telt az idő, hogy az öreg egyszerre csak azon vette magát észre, hogy már bealkonyodott. Boldogságában még csak arra sem gondolt, hogy milyen szidást kap odahaza a kimaradásért.

Oly boldog volt az öreg ember, hogy minden habozás nélkül elfogadta kis barátnőjének ajánlatát, hogy maradjon ott éjszakára. Ott maradt s világos reggelig mélyen aludt a földre teritett pompás, finom szőnyegen s a napsugár már vigan tánczolt a bambuszágakon, a mikor az öreg ember megköszönte a szives vendéglátást s meleg búcsút vett a leánykától. De kis barátnője nem eresztette el üres kézzel.

- Csak nem gondolod, - igy szólt - hogy ajándék nélkül bocsátlak el.

Ezzel két ládát hozatott elő. Az egyik kicsi volt, a másik nagy és szörnyü nehéz.

Az öreg egész életében szerény ember volt, most is a kisebbik ládát választotta, nagy köszönettel kendőjébe kötötte és a vállára vette. A kedves leányka kikisérte vendégét a házból, a kerten keresztül és szives Istenhozzádot mondott neki.

Vidáman és hálás szivvel ment az öreg hazafelé. Gondolhatjátok milyen fogadtatásban részesült odahaza. Lármázott, pörölt a gonosz asszony, szidta az urát, mint a bokrot, ez meg nem felelt neki vissza, mert azt tartotta, hogy a veszekedéshez két ember kell s ha ő nem felel, a felesége is majd csak abbahagyja.

Megtömte hát pipáját s kiült a ház elé, hogy kipihenhesse magát. Tele volt a szive örömmel, vidámsággal. Nem ment ki a fejéből az a kedves verebecske, a ki őt oly fölségesen megvendégelte. E pillanatban szeme a ládikára esett, a melyet ajándékba kapott volt. Fölnyitotta, hogy megnézze, mi van benne?

Hát vajjon mi is volt benne? Csupa arany meg drágakő. Az öreg ember egészen megzavarodott, felesége pedig, a ki nagy kiváncsian előkullogott, a ládika tartalmát kirakta a gyékényre és sóvár szemmel vizsgálgatta a drágaságokat. Most már megszelidült és barátságos hangon kérte az urát, mondja el neki, hogyan jutott a mesés kincshez? Az öreg elmondott mindent s az asszony nagy bámulva hallgatta. Mikor pedig a két ládához jutott az öreg a beszédben s az asszony megtudta, hogy ura a két láda közül a kisebbiket választotta: nagy zajt csapott, szidta, pirongatta az urát, miért volt olyan bolond s nem nyugodott mindaddig, mig az öreg pontosan le nem irta neki, melyik ut viszen a veréb házikójához.

Az asszony erre hamarosan magára kapta legjobb ruháit és elindult. De kincsszomjában annyira vak volt és fölindult, hogy eltévesztette az utat és sokáig kellett ide-oda futkosnia, mig végre rátalált a házacskára. Nem kopogtatott ám a kapun, a hogy illik és kell, hanem minden teketória nélkül keresztül rohant a kerten egészen a házig, mintha csak ő volna a gazda.

A verebek mód fölött megijedtek és a szép leányka, a ki ráismert volt háziasszonyára, régi ellenségére, hosszabb ideig tanácskozott hozzátartozóival, hogy mitévők legyenek.

Minden szó nélkül csak nem dobhatták ki a házból, ez nem lett volna szép, azért hát jó arczot vágtak a rossz tréfához s a kelletlen vendéget barátságosan fogadták. Megkinálták jó borral, szép süteménynyel s miután az öreg asszony mindent fölfalt, a verebek azt hitték, hogy el fog bucsuzni és indul haza, de nagyon csalódtak.

- Hát én nem is kapok ajándékot? - kérdezte határozott hangon az öreg asszony, a mikor látta, hogy nem tartóztatják tovább.

- Hogyne kapnál - felelte a leányka és tüstént két ládát hozatott elő, szakasztott olyat, mint első izben. Az öreg asszony minden megfontolás nélkül fölkapta a nagyobb és nehezebb ládát, hátára emelte és futólagos búcsú után elsietett vele.

De nem tudott ám ugy sietni, a hogy szeretett volna. A láda mind nehezebb lett s mind keményebben nyomta a hátát. Az öreg asszony nyögött s majdnem összeroskadt alatta.

De sarkalta őt a kapzsiság, meg a kincsszomj s megfeszitvén utolsó erejét, sikerült neki a ládát hazaczipelni. Alig lépte át a küszöböt, elhagyta ereje s aléltan rogyott össze. Mihelyest újra magához tért, azonnal a láda fölnyitására gondolt. Már leszállt az este, sötét volt a házban, de a kincsszomjas asszony ezzel nem törődött. Még annyi türelme sem volt, hogy világot gyujtson, hanem szaladt egyenest a ládának, hogy kinyissa és tartalmában gyönyörködhessék.

Nagynehezen kinyitotta a zárt s magasra emelte a födelet. De oh, rettentő dolog! drágaságnak, kincsnek hire-hamva sem volt a ládában, e helyett azonban tűzszemü, kigyófarku és éleskarmu szellemek törtek elő a ládából és a gonosz asszonyt halálra kinozták. Ez volt méltó jutalma a gonoszságnak, kapzsiságnak és kegyetlenségnek.



A zsinrikisa-ember.

Jokohámában nemrég furcsa kalandja volt egy zsinrikisa-embernek, a ki azzal keresi kenyerét, hogy kétkerekü könnyü kocsiján szállit embereket és ló helyett ő maga huzza a kocsit.

Egyszer üres kocsival járt a parton s megkellett kerülnie az öblöt, melyet dagály idején elboritott a tenger vize, de a mely apály idején csupa iszap volt. A zsinrikisa-ember nagyon haragudott az iszapra, szidta, a hogy csak telt tőle, a mire az iszapból nagy és boszus morgás felelt. De ő nem hederitett rája.

Kis idő mulva ugyanazon az uton egy asszonyt huzott a kocsijában, a mikor hirtelen erős zökkenést érzett. Kocsija fölfordult, az asszony az iszapba bukott s jó szerencse, hogy el nem merült benne.

Dühös lett nagyon az ember, csikorgatta a fogát, a mikor hirtelen észreveszi, hogy az iszapból egy állat feje emelkedik ki, egy iszaplakó kappa, a mely gunyosan nevette az ember zavarát és boszuságát.

Csak most jutott eszébe a zsinrikisa-embernek, hogy a minap, a mikor megkerülte az öblöt, hogy szidta ő az iszapot s átlátta, hogy mostani baját csak akkori indulatosságával szerezte. Meg is fogadta szentül, hogy máskor nem lesz oly meggondolatlan.



A mérges hal.

Egy ember egyszer nagy fugu-halat fogott, melyről azt tartják Japánban, hogy mérges. De a mi emberünk ezt nem tudta bizonyosan és noha félt egy kissé, mégis hozzálátott, hogy elkészitse a halat ebédre. Mialatt a halat tisztogatta, odasompolygott egy éhes macska, lecsipett belőle egy darabot s azzal elfutott.

Az ember utána iramodott, de a macska fölkuszott a háztetőre s a hallal a szájában csak nevette üldözőjét. Az ember visszatért a tűzhelyre s azt gondolta magában, hogy félelme alaptalan volt, mert hiszen ha a ravasz macska nem vetette meg a hal húsát, akkor neki sem árthat az meg.

Elkészitette hát az ebédet s nyugodtan asztalhoz ült. De a macska, miután biztonságba helyezte a zsákmányt, gondolt egyet, lemászott a háztetőről s megleste, hogy az ember csakugyan megeszi-e a halat? Mikor pedig látta, hogy az ember jóizüen falatozik, visszament ő is s megette a maga részét.

Mindaketten belehaltak, mert hát néha éppen azok csalatkoznak meg, a kik a legravaszabbak.



A majom boszúja.

Japán egyik tartományában élt egyszer egy Kusiga nevű gazdag ur, a ki szenvedélyes vadászember volt s majd a városban, majd pedig falusi jószágán lakott. Egy vadászat alkalmával a többi között egy majom is került a nyila elé, a melyet lelőtt. Vadászat után visszatért a városba, de alig ért haza, sulyos betegség ágyba döntötte és az orvosok nem tudtak segiteni rajta. Végre is az egyik orvos azt tanácsolta, hogy mérges kigyó húsából egyék, mert betegsége olyan, hogy azt csak a kigyó mérge szüntetheti meg.

Kusiga szétküldte a szolgáit a szélrózsa minden irányában, hogy hozzanak neki mérges kigyót, de még mielőtt a szolgák visszatértek, megjelent a beteg házában egy ember, a ki az ovharai községbirónak mondotta magát s átadott egy mérges kigyót, mert, ugymond, hallotta, hogy Kusigának mérges kigyó husából kell enni.

A beteg nagyon megörült a figyelmességnek, megköszönte a kigyót, rendelés szerint elkészittette és megette. De állapota nem hogy javult volna tőle, hanem ellenkezőleg: sulyosbodott. Az orvost ez nagyon meglepte s ugy vélte, hogy itt valami titokzatos dolognak kellett történni. A nyomozás ki is deritette, hogy az ovharai községbiró egész idő alatt nem járt a városban. Helyette tehát valami gonosz szellem hozhatta csak a kigyót. Az orvos azonnal elsietett Kusiga testvérbátyjához, a ki zarándok volt. Ez földhányásból oltárt emelt és imádkozni kezdett.

De alig fogott hozzá az imádsághoz, a mikor egy nagy majom jelent meg előtte. A zarándok félelem nélkül rávetette magát az állatra, de hiába, mert a majom kisiklott kezei közül és eltünt.

A zarándok ekkor belátta, hogy öcscsén nem segithet, mert a megölt majom áll boszút rajta. És csakugyan, nemsokára hirül hozták neki, hogy öcscse kiszenvedett, éppen abban a pillanatban, a mikor a majom megjelent az oltár előtt.



A fa-tálas leányka.

Hol volt, hol nem volt, az operencziás tengeren is túl, Jamati tartomány egyik kicsi falujában élt egy házaspár, mely valamikor jobb napokat látott.

Jómódú, tehetős emberek voltak ők valamikor, tisztelte, becsülte őket mindenki, de aztán beköszöntött házukba a balsors és a derék család elszegényedett. Nem volt többé maradásuk rokonaik és ismerőseik között s elköltözködtek egy távoli falucskába, idegen emberek közé, a hol nem fájt ugy a szegénységük, mint régi otthonukban. Egyetlen boldogságukat leánykájukban lelték föl, a ki oly szép volt, hogy messze földön nem akadt párja.

Fájdalom, az atya nem sokáig örülhetett világszép kis leányának. Sorvasztó betegség ágyba döntötte és föl sem kelt többé. Az anya magára maradt a kis leányával.

Az özvegyet nemcsak férjének halála búsitotta, hanem a kis leány ritka szépsége is. Mert a szegény asszony igy gondolkozott:

- Ez a tündéri szépség nagy veszedelmére lehet a leánynak. Őt magát hiúvá teszi, másokban meg irigységet kelthet.

És az okos anya egész erejével azon volt, hogy gyermekéből dolgos és szerény hajadont neveljen. A leányka fölserdült s olyan lett, a milyennek az édes anyja kivánta.

Időközben évek multak el s egy nap a jó anya is súlyosan megbetegedett. Halálát érezte. Ágya mellé hivta leányát s szivére kötötte, hogy maradjon mindig dolgos és szerény. Sirva fogadta meg ezt a leány, de a szerető anya még mindig aggódott és töprenkedett, hogy mi módon biztosithatná leánykáját a rossz emberek irigysége ellen. - Hirtelen eszébe jutott valami és igy szólott a leányhoz:

- Menj ki, gyermekem a konyhába és hozd be a fa-tálat.

A leány ugy tett, a mint anyja mondta, kezébe adta a tálat a haldoklónak s térdre ereszkedett az ágy mellett. Az öreg asszony fogta a tálat és a leány fejébe nyomta. A fa-tál beárnyékolta a leány egész arczát s a ki nem tudta, nem is álmodhatta, mily tündéri szépséget föd el. Az asszony most lelkére kötötte leányának, hogy a fa-tálat sohase merje levenni a fejéről. A leány szófogadást igért, mire a beteg megvigasztalódva mosolygott, visszahanyatlott és meghalt.

Magára maradt a leányka és két keze nehéz munkájával kereste mindennapi kenyerét. Szorgalmasan és kitartóan dolgozott a környékbeli gazdák földjein és esténkint, ha pihenőre tért s elmondta buzgó imádságát: nyugodt lélekkel gondolhatott boldogult édes anyjára, mert hiszen megtartotta hiven, a mit a haldoklónak fogadott. Mivelhogy a fa-tálat mindig fején hordta, az emberek nem is hivták máskép, mint «Hacsibimé»-nek, a mi annyit jelent, hogy «fa-tálas leány». Akadt ugyan sok kiváncsi ember, a ki szerette volna tudni, mi lappang a fa-tál alatt s kérték is Hacsibimé-t, hogy vegye le fejéről a csunya fedőt; de a leányka anyjára gondolt s nem engedett a kiváncsiak ostromlásának.

Egy nap szokása szerint szorgalmasan dolgozgatott a mezőn, a mikor arra ment a vidék leggazdagabb földesura.

A földesurnak föltünt a szorgalmas leány, nagyon megdicsérte s mondta neki, hogy járjon hozzá is napszámba, jó bérért. Mikor aztán látta a földesur, hogy nemcsak dolgos a leány, hanem jó erkölcsü és jó nevelésü is, magával vitte a házába, bevezette őt beteg feleségéhez és attól fogva Hacsibimé ápolónője lett az asszonynak, a ki nagyon jól bánt vele és nagyon megszerette. Jó dolga volt most a fa-tálas leánykának, csöndesen és boldogan teltek napjai, de ennek a csöndes boldogságnak csakhamar vége lett.

A földesurnak volt ugyanis egy nagy, tanuló fia, a ki elvégezte Kiotóban a felső iskolákat is, betelt a nagyvárosi zajjal s egy szép napon hazajött az édes apja falujába. Mikor meghallotta a Hacsibimé történetét, meg a fa-tál históriáját, jót nevetett, de aztán megismerte a leányt, látta, milyen okos és milyen erényes és utóbb sikerült neki a fa-tál alá is pillantani és látta, hogy a leány csodaszép. Ettől a pillanattól fogva nem volt más az eszében, mint a fa-tálas leány és kijelentette, hogy feleségül fogja venni. Az apja meg az anyja nagyon megijedtek, mert ők gazdag leányt szántak egyetlen fiuknak, de a fiatal ember azt mondta, hogy neki Hacsibimén kivül senki sem kell a világon. Erre aztán mit tehettek a szülők? Nehéz szivvel bár, de mégis beleegyeztek a házasságba.

Csakhogy ekkor olyan dolog történt, a mire senki sem számitott. A szegény fa-tálas leányka kikosarazta az uri kérőt.

Mikor a földesur meg a felesége nagy meglepetve kérdezték tőle, hogy talán nem sziveli a fiokat, azt felelte, hogy sziveli bizony, hozzá is menne örömest feleségül, de ő azt hiszi, hogy nem szabad elfogadnia a nagy szerencsét, mert neki az a kötelessége, hogy mindig szorgalmatoskodjék és dolgozzék, nem pedig az, hogy gazdag asszony legyen és henyéljen, mert az őt meg nem illeti.

A szegény leánynak fájt, hogy igy kellett beszélnie s aznap éjszaka alig tudott elaludni. Álmában megjelent előtte az édes anyja s megparancsolta neki, hogy menjen feleségül az ifju földesurhoz.

Megvigasztalódva kelt föl reggel Hacsibimé s a mikor még egyszer megkérdezték tőle: akar-e a fiatal földesur felesége lenni, a fa-tálas leányka az egész háznép nagy örömére igent mondott.

Kitüzték az esküvő napját és volt nagy készülődés a lakodalomra.

A környéken sokan gunyolták a földesurat, a miért koldus-szegény leányt vesz feleségül, meg csufolták a fa-tál miatt is, de a fiatal ember nem is hederitett a csufolódásra s örült nagy boldogságának.

Beköszöntött végre az esküvő napja. - Készen állott az uj ház, megvolt minden, a mit csak kivánhatott az uj pár s most már csak a fa-tálat kellett volna levenni a menyasszony fejéről. De akárhogy próbálták, nem ment. A fa-tál mintha csak odanőtt volna a leány fejéhez s ha erősen megmarkolták, Hacsibimé fölsikoltott a fájdalomtól.

A vőlegény azonban megvigasztalta a leánykát s az esküvőt a fa-tállal tartották meg.

Hát a lakodalom alatt, mikor kiitták az első csésze bort az uj pár boldogságára, a fa-tál egyszerre csak hangos recsegéssel széjjelreped, darabjai a földre hullanak, de a fadarabokkal együtt hull ám a sok arany, ezüst, gyöngy meg drágakő, de annyi, hogy az ember el sem gondolhatta, hogyan fért el a sok kincs a fa-tál alatt.

De a nászvendégek még a sok drágaságnál is jobban Hacsibimé szépségét bámulták és most már senki sem mondhatta, hogy a gazdag földesur szegény leányt vett feleségül, a kinek fa-tál van a fején.



Luven.

Sok-sok esztendővel ezelőtt, a Tendai hegységben élt egy Luven nevü favágó. Nap-nap után kijárt az erdőre fát vágni s az eladott tüzifa árából tengette életét. De bár szegényen és szüken élt, jó kedve sohasem hagyta el, mert arra gondolt, hogy vannak, a kik nálánál is nyomorultabbak.

Egy nap, rendes szokása szerint, kiment ujra a hegyek közé s az erdő mélyén tündérszép helyre akadt, melyet azelőtt soha sem látott. Tündöklőn kéklett az égbolt, nem mozdult a fa lombja s Luven ugy érezte magát, mintha fölötte megállott volna az idő. Akaratlanul abbahagyta munkáját s mélyen föllélekzett. Pillantása ekkor egy rókára esett, mely kiváncsi szemmel nézte őt a bokorból, de tüstént eloldalgott, a mikor látta, hogy fölfedezték.

Luvenben fölébredt a kiváncsiság, hogy hova is megy a kis róka s követte az állatot a közeli bambuszsürübe. Még nem hatolt mélyre a karcsu sima bambuszszárak és a finom, világoszöld levelek között, a mikor olyan jelenetnek lőn tanuja, hogy egy pillanatra elállott a lélekzete. Moczczani sem mert, nehogy a csodalátvány eltünjék előle.

A bambuszsürü alig bocsátotta át a napsugarakat s csak néhány halavány, finom sugár játszadozott a zöld gyepen, a melyen két csodaszép nő ült, a milyeneket Luven világéletében sem látott.

A két tündérszép nő sakkozott és Luvent nem vette észre. A favágó pedig csak nézte őket, nézte őket s nem is sejtette, mily rohamosan röpül el fölötte az idő.

Kék volt az ég, enyhe a levegő, csillogó a napfény, a mint megtört a zöld levelek között, de végre is eszébe jutott Luvennek, hogy ideje volna már hazamenni. Alig hagyta el azonban buvóhelyét, egyszerre azt érezte, hogy térdei megroskadnak, elgyöngülnek s fejszéjére kellett támaszkodnia. De alig hogy ránehezedett, eltört ám a fejsze nyele, mert millió apró féreg lepte el s megőrölte, úgy hogy csupa szilánkká meg porrá omlott széjjel. A favágó az állához kapott s csak ekkor vette észre, hogy nagy, hófehér szakálla van. Elfogta a félelem, haza vágyott, de csak nehezen tudott bevánszorogni a falujába. De ott csupa ismeretlen embert látott és hosszadalmas kérdezősködés után tudta csak meg, hogy a mióta ő kiment az erdőre, hét emberöltő telt el. A faluban hétszer követte a fiu az apját, mig Luven azt hitte, hogy csak hét órát töltött a bambuszsürüben.

A favágó visszavonult a világtól s hátralévő napjait jámbor remeteségben töltötte. A nép pedig becsülte és tisztelte őt halála napjáig.



Veréb-lakodalom.

Az erdőmélyében, távol az országúttól, lakott egyszer egy jómódú veréb, a kit a szomszédai is nagyon tiszteltek, a felesége és gyermekei pedig igen szerették.

Egyik fia, a derék Csiotáró, nagyon jókedvű ficzkó volt; abban találta gyönyörűségét, ha messzi-messzi berepült az erdőbe és ha hazajött, olyan bohókás módon tudta elbeszélni éleményeit, kalandjait, hogy apját is gyakran megnevettette és vidámságáért sok dicséretben volt része.

Egy napon Csiotáró kirepült s véletlenül éppen annak a bambuszsűrűnek a közelébe jutott, a hol a levágott nyelvű veréb is lakott. A boldog ifjú! A sors nagyon jó volt hozzá, hogy őt erre az útra hozta. A verebecske, mint már tudjuk, igen szép leány volt, férjhez ment s egy éppen olyan szép kis leánykája lett neki; igen, még talán szebb is volt, mint a mamája leány korában. A kis Ozuczu igazán kedves teremtéssé serdült és Csiotáró alig látta meg messziről, egy szempillantás alatt belészeretett.

Félénken röpködte körül a szép leánykát, de a mikor látta, hogy ez barátságosan fogadja a köszöntését, nekibátorodott, mellételepedett és a lehető legkellemesebben elmulattatta. Estendén elbucsúztak, Csiotáró hazarepült s elmondta atyjának, hogy a szép Ozuczu vagy senki más lesz a felesége. Apja csöndesen, de mindamellett meglepetéssel hallgatta fiának kivánságát; ő, a gazdag, előkelő férfi, nem engedhette, hogy fia az első szép leányt vegye feleségül, a kivel összetalálkozott.

Csiotáró azonban jól látta, hogy milyen gondolatok keringenek atyjának a fejében: megnyugtatta őt s elmesélte, hogy Ozuczu jó családból származik; körülményesen leirta a csinos kis házat, a melyben anyjával együtt lakik s mindazt, a mit látott, oly szép színekkel tudta lefesteni, hogy az öreg eltökélte magát, hogy legközelebb bővebb értesülést szerez magának a távoli bambuszsűrűben lakó Ozuczu családjáról.

Mikor aztán meggyőződött, hogy csakugyan úgy van a dolog, a mint Csiotáró elmesélte: nagyon örült ő is a fia házasságának és előkészületeket tettek a továbbiakra. Régi szokás szerint egy öreg közbenjárónőt küldtek Ozuczu anyjához és rövid alkudozás után kitüzték az esküvő napját.

A vőlegény a legszebb ajándékokat küldötte menyasszonyának és a szülők is mindennel ellátták leánykájukat, hogy új háztartásában semmije se hiányozzék, a házat pedig a két örömszülők lakása közt a középen építették föl az árnyas erdő mélyén. Arról sem feledkeztek meg, hogy a csinos új házacskában kellő mennyiségű rizsbor legyen; mikor már mindent elrendeztek, csöndesen várták az esküvő napját.

Végre ez a nap is elérkezett; távol-közelről összesereglettek az ismerősök, rokonok, jó barátok és pedig olyan nagy számban, hogy az erdő még sohasem látott ilyen sereg verebet és sohasem hallott ilyen vidám lármát!

A hosszú nászmenet Ozuczu szüleinek lakásától vonult az új pár házacskájához; itt a vőlegény s menyasszony megitták a lakodalmi bort, a mire férj és feleség lettek; utána az egész társaság leült a lakomához, poharaztak s énekeltek! Igy tartott késő estélig; a nap már rég lebukott a hegyek mögé, de a verebek még mindig mulattak, daloltak, mintha megfeledkeztek volna arról, hogy aludni is kellene.

Végre, mikor az éj beköszöntött, elcsöndesült a lakodalmi lárma is és Csiotáró meg Ozuczu férj s feleség voltak. Igy éltek nap-nap után megelégedetten a friss bambuszsűrűben, a hol házacskájuk állott és még most is élnek, ha meg nem haltak.



A rák és a majom.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rák.

Csinos kis barlangban lakott, a hegy árnyékos oldalán. Lakását, mint jó háziasszonyhoz illik, tisztán tartotta és szerényen, de becsületesen éldegélt.

Egy reggel rendes utjában főtt rizsre akadt, mely nyilván valamely vándor ebédjének a maradéka volt. A mily fürgén csak lehetett, fölszedte az izletes csemegét és haza akarta vinni. E pillanatban ott termett egy majom, a ki szintén a hegyen lakott és mert nagyon szerette a főtt rizst, cserét ajánlott Rák komának s odakinálta neki a káki-gyümölcs magvát. A jóizü gyümölcsöt már megette a ravasz ficzkó s a magvával nem tudott mit csinálni. Ti persze azt hiszitek, hogy Rák koma nem állott rá a rossz vásárra? Csak félrebillentette a fejét, jószivüen nézett a majom hamis ábrázatába s rövid gondolkodás után elfogadta a cserét. A majom tüstént fölhabzsolta a főtt rizst, a rák pedig hazavitte a magot s elültette kis kertjében, a barlang szája előtt.

Mult az idő s egy szép napon megjelent a barlang előtt a mi majom barátunk és nyájasan üdvözölte Rák komát, a ki éppen a pompás káki-fának árnyékában hüsölt.

Kitaláljátok ugy-e, hogy ez a pompás fa abból a kis magból hajtott ki, melyet Rák koma a főtt rizsért kapott cserében.

- Adj Isten jó napot - szólt a majom.

- Fogadj Isten - felelte a rák.

- Ejnye be pompás gyümölcs terem a te fádon - folytatta a majom. - Nagyon éhes vagyok. Nem vendégelnél meg vagy egy pár darabbal?

- Szivesen - felelte a rák - de lásd, én nem tudok fölmászni a fára.

- Sohase bántson az - mondotta a majom. - Fölmászom én ha megengeded.

A jószivü rák hajlott a kérésre s csak azt kötötte ki, hogy a leszedett gyümölcs fele neki jusson. A majom ezt meg is igérte s egy szempillantás alatt a fa tetején termett.

De vajjon mit csinált most a haszontalan ficzkó!

Nagy kényelembe tette magát, megevett annyi gyümölcsöt, a mennyi csak beléje fért s ráadásul még a zacskóit is megtömte.

Mikor a rák látta, hogy a legszebb és legérettebb gyümölcsöt a majom mind fölfalja s neki csak a férgesét hajitja le, fölszólt haragosan a majomhoz:

- Ejnye, te haszontalan gézenguz! Hát ez a hála az én jóságomért? Hát igy állasz te az igéretednek?

Törődött is ezzel a majom. Bosszuból még az éretlen gyümölcsöt is leszedte a fáról s megdobálta vele a rákot. Ez belátta, hogy az ármányos majommal ilyenképpen nem boldogul, azért cselhez folyamodott.

- Majom ur! - kiáltotta föl hozzá. - Mi tagadás benne, nagyon ügyes is vagy. Remekül tudsz mászni, hanem fogadni mernék mégis, hogy most egy tisztességes bukfenczet sem tudnál vetni, annyira meg vagy rakodva.

A majmot megvesztegették a hizelgő szavak s tüstént bukfenczet kezdett vetni az ágon, a melyen ült. E közben azonban kipotyogott minden gyümölcs, a mit a zacskóiba szedett. A rák pedig nem volt rest, gyorsan fölszedte, a mi lehullott s behordta a lakásába. Már egész csomót biztonságba helyezett, a mikor a majom észrevette a turpisságot, nyilsebesen lekuszott a fáról és a szegény rákot félholtra verte, a miért igy bolondot csinált belőle.

Ezután a majom kereket oldott.

Szerencséje volt a ráknak, hogy jószivüségével annyi igaz barátot szerzett magának. Mihelyt meghallották ezek, hogy barátjukat milyen nagy baj érte, azonnal elhatározták, hogy segitségére lesznek és megbüntetik a gonoszt.

Legelsőnek jött a darázs. Vigasztalta és ápolta a rákot, aztán elrepült a tojáshoz meg a mozsárhoz és elmesélte nekik micsoda gonosz csinyt követett el a majom. A darázszsal együtt mind a ketten elmentek a rákhoz, mert jól sejtették, hogy a majom vissza fog még jönni az ott maradt gyümölcsért.

Tanácsot ültek, hogyan tehetnék ártalmatlanná a gonosz ficzkót.

A mozsár fölkapaszkodott a keresztgerendára és ott szép csöndesen meglapult, a tojás a földre feküdt, a darázs megbujt a vizes edényben, mely egy sötét sarokban állott, a rák pedig meghuzódott egy nagy lyukban, ugy, hogy látni sem lehetett.

Hát nemsokára csakugyan bujik is elő a mi gonosz majmunk. Megáll az ajtó előtt és képmutató beszéddel kér bocsánatot a ráktól, a miért ugy megbántotta.

De mert szavára senki sem felelt, bepillantott a barlangba s aztán nekibátorodva be is lépett. De a rákot nem lelte sehol. Végre megakadt a tojásban, nagy örömmel fölkapta és a szénparázsra tette.

Csettintett a nyelvével a gonosz, hogy milyen jó lakomája lesz s hogy fog haragudni a rák, ha megjön és látja, hogy elették előle a tojást.

De mig ily rut gondolatokat forgatott a fejében, a tojás nagy erővel szétpattant a parázson s a tojáshéj kemény és éles szilánkjai a majom szemébe és arczába verődtek. Jajgatva fut a dézsához, hogy vizzel csillapitsa szörnyü fájdalmát, de előrepül onnan a darázs és irgalmatlanul a majom orrába szurja mérges fulánkját.

Fölordit a majom és most már csak azt nézi, hogy jusson ki minél hamarább az átkozott barlangból.

Szalad az ajtóhoz, de mikor a küszöbre ér, lezuhan ám a mozsár s akkorát üt a gonoszon, hogy a majom félesztendeig nyomta az ágyat, sokat nyögött, sokat szenvedett, a mint azt meg is érdemelte és soha életében még a tájékára sem mert menni a barlangnak, a hol a rák lakott.



A háladatos róka.

Két jóbarát egyszer sétálni ment a mezőre. Künn a mezőn egész sereg gyerek játszott egy kölyökrókával, a melyet ugy fogtak. Lábait zsineggel összekötözték s a két jóbarát kérdezősködésére azt válaszolták, hogy viszik a faluba, a hol egy fiatal ember fényes aranypénzt igért nekik egy kölyökrókáért.

A két jóbarát közül az egyik elhatározta, hogy megveszi tőlük a rókát s igért a fiuknak két aranypénzt. A másik eleinte ellenezte a dolgot s csakis akkor egyezett bele, a mikor megtudta, hogy barátja csak azért veszi meg a szegény állatot, mert szabadon akarja bocsátani. Igy is történt s mindaketten jól mulattak azon a furcsa ugrándozáson, melyet a kölyökróka véghezvitt, a mikor szüleit viszontlátta, a kik messziről nézték az egész dolgot s nagy szivbeli aggodalommal lesték, mi lesz az ő fiacskájukkal.

Mult az idő, a történteket már mindenki elfeledte, a mikor a kis róka megmentője, a ki időközben más városba költözködött, egyszer csak sulyosan megbetegedett. Orvosai azt mondták, hogy csupán egy róka mája gyógyithatja meg. De ismerősei közül senki sem tudott rókamájat szerezni. Nagy aggodalmában levelet irt messzelakó jóbarátjának s kérte nagyon, hogy szerezzen neki rókamájat, ha azt akarja, hogy életben maradjon.

Nem is kellett sokáig várnia. Pár nappal utóbb beállitott hozzá egy finoman öltözött ur, a ki nagyon udvariasan, de egyuttal nagyon szomoruan üdvözölte őt s egy friss rókamájat nyujtott át neki.

A beteg azonnal elkészittette, ugy, a mint orvosai rendelték s csakhamar fölkelhetett az ágyból és rövid idő mulva visszanyerte egészségét.

Ő természetesen azt hitte, hogy az orvosságot messzelakó barátjától kapta s nagyon elcsodálkozott, a mikor vette az üzenetet, mely úgy szólt, hogy a jóbarát nagyon sajnálja, de rókamájat minden utánjárása mellett sem tudott szerezni.

Most jutott csak eszébe, hogy ő valamikor egy kis rókával milyen jót tett s egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy a rókacsalád rótta le ilyen módon a háláját.

Meg is bizonyosodott erről később, a mikor ujra ellátogatott régi falujába. Itt találkozott az öreg rókával, a ki őt elhivta magához. Az öreg róka azután elmesélte, hogy ő meg a felesége mélyen elszomorodva hallották más rókáktól, hogy egykori jóltevőjük mily súlyosan megbetegedett. Fiacskájuk megmentőjét cserben nem hagyhatták, föláldozták hát érte a kis rókát, a kinek életét ugyis neki köszönhették.

Könnyes szemmel hallgatta végig a fiatal ember a róka beszédét s elgondolta magában, hogy nincs a világon olyan jó cselekedet, mely meg ne lelné a maga jutalmát.



Tengeri rózsa.

Láttatok-e már tengeri rózsát? Gyönyörü állat. Tavak, tengerek sötétlő tükörén uszkál, se háza, se kagylója nincsen, a mely óvná őt szelek és viharok ellen.

Hajdanában nem volt ily védtelen a tengeri rózsa. Szép, fényes kagylóháza volt, mint a csigáknak. Hogy hova lett a háza? Elvették tőle. Elmondom azt is, hogy miért.

Otohime, a csodaszép tengeri herczegnő sulyos betegségbe esett. Tudós férfiak, hires orvosok hiába törték a fejüket, nem tudtak rajta segiteni.

A herczegkisasszony édes apja: a király, messze földről hivatott egy tapasztalt, vén orvost, a ki megvizsgálta a beteg herczegkisasszonyt és igy szólt:

- Felséges király! Leányod, a herczegkisasszony meg nem gyógyulhat addig, mig egy majomnak májából nem eszik.

A király tüstént parancsot adott, hogy küldjenek valakit a szárazföldre s hozassák el a majmot, a melynek mája meggyógyitja a herczegkisasszonyt.

Minthogy az udvarnál a tekenősbékát tartották a legokosabb és legravaszabb állatnak, őt bizták meg a nehéz föladattal.

A tekenősbéka utnak is indult azonnal. Gyorsan kiért a tengerpartra s onnan tovább mászott a hegyek közé, a hol sok majom lakott. Ámde a majom nagyon fürge, virgoncz állat. Kitünően tornázik s ügyesen veti magát ágról-ágra. A tekenősbéka pedig a szárazon jóformán tehetetlen magával. - Itt tehát csak a ravaszság segithetett és a tekenősbéka ravaszul is fogott a dologhoz.

Egy szép napon a mi hamis tekenősbékánk lefeküdt az árnyékba, kinyujtózkodott és meg sem moczczant többé. A kiváncsi majmok mind előbujtak, nézegették jobbról-balról s egy kölyökmajom, a ki vakmerőbb volt a többinél, odasompolygott egészen s tapogatni kezdte a tekenősbéka szép, fényes pajzsát. - Ennek sem kellett több. Szájával a vakmerő majom után kapott s el is csipte egyik lábát. A majmokat a holtnak hitt tekenősbéka hirtelen föléledése annyira megijesztette, hogy villámgyorsan eliramodtak és csintalan társukat cserbenhagyták.

A tekenősbéka pedig igy szólt a megrémült fogolyhoz:

- Hatalmamban vagy és megöllek, ha szót nem fogadsz. Ugorj a hátamra, mert velem kell jönnöd.

Oly erősen szoritotta szájával a szegény állatot, hogy ennek akarva-nemakarva engedelmeskednie kellett.

A tekenősbéka most tőle telhetőleg koczogott a part felé s mihelyt a vizhez ért, villámgyorsan a habokba merült és sietve uszott a tengeri herczegnő palotája felé. Az egész udvar örült, a mikor a tekenősbéka hátán megpillantották a majmot. Ugy fogadták, mint valami kiváló vendéget, tömték mindenféle jóval, ugy, hogy a könnyelmü kis majomnak minden félelme és aggodalma elszállott.

Szerencséjére nem ölték le mindjárt, mert még nem érkezett meg a szakács, a kit a vén orvos ajánlott a királynak s a kit szintén a szárazföldről kellett hozatni. A kis majom igy hát szabadon járt-kelt a palotában s jól is folyt dolga, mig el nem fogta a honvágy. Visszakivánkozott pajtásaihoz a hegyek közé s a legkitünőbb étel-ital sem izlett neki többé. Meghuzta magát valamely elhagyott, csöndes zugban és sirt keservesen.

Egyszer, a mint igy sirdogált, meglátta őt a szép tengeri rózsa. Puha szirmai megteltek a részvét könnyeivel, odauszott a szomoru kis majomhoz és igy szólt hozzá:

- Sirj csak, sirj, szegény barátom, én szivemből sajnállak. Napjaid meg vannak számlálva. Már fenik a kést, a melylyel le fognak ölni.

A majom szörnyen megijedt s kétségbeesve tudakolta a tengeri rózsától, hogy vajjon mi rosszat követett el, hogy életére törnek.

- Semmit sem követtél el - válaszolt a tengeri rózsa. - De meg fogsz halni, mert a beteg herczegnőnek a te májadból kell ennie, hogy meggyógyulhasson. Sajnállak, kis majom, de nem segithetek rajtad.

S a tengeri rózsa elúszott és magára hagyta a majmot, melyet a nagy ijedség egészen megzavart.

De a majom is okos, furfangos állat s miután magához tért ijedelméből, belátta, hogy csakis valami ravasz cselfogással mentheti meg életét. Letörölte könnyeit s oly fürge, oly vidám és dévaj lett újra, mintha csak a hegyek között lett volna, majom-pajtásai között.

Mikor azonban beborult az ég s szakadt a zápor, mintha dézsából öntötték volna, akkor a mi majmunk torkaszakadtából kezdett sirni és kiabálni.

Ott terem is ám rögtön az ő gondozója: a tekenősbéka s tudakolja tőle, hogy mi a baja.

- Hogy mi a bajom? - felelte kétségbeesett arczczal a majmocska. - Hát csak az a bajom, hogy a májamat egy bokorra akasztottam ki száradni. Ebben a nagy esőben ugy megromlik a májam, hogy nem is használhatom többé. Oh, miért is hagytam otthon a májamat! Ennek is csak te vagy az oka - igy szólt a tekenősbékához - miért sürgettél annyira?!

Drága lett erre a jó tanács. Nagy zavarban volt az egész udvar és végre is azt határozták, menjen vissza a tekenősbéka a majommal a szárazra s hozzák el a májat. Egyuttal szigoruan meghagyták a tekenősbékának, hogy a majmot egy pillanatra se tévessze szem elől, hanem hozza vissza a májjal együtt.

Hiábavaló volt azonban a parancs, mert a ravasz majom azzal az ürügygyel, hogy megkeresik a bokrot, melyre a májat akasztotta: becsalta a tekenősbékát az erdőbe, a sok majom közé s ezeknek nagy hirtelen elmondta, hogy mi történt vele a tengeri király palotájában. Erre a sok majom megrohanta a szerencsétlen tekenősbékát s gyönyörü tekenőjét irgalmatlanul lehasitották róla.

A tekenősbéka még örülhetett, hogy az életét meghagyták. Nagynehezen elvánszorgott a tengerig, ott a hullámokra feküdt s kimerülten, betegen, fázós testtel érkezett meg a palotába, a hol már türelmetlenül várták. Tekenője nem lévén, ugy didergett a szegény, hogy alig tudta előadni, milyen csufság történt vele.

A király nagy haragra gyuladt s elrendelte, hogy tartsanak azonnal szigoru vizsgálatot s nyomozzák ki a fecsegőt, a ki elárulta a majomnak, hogy mi sors vár reája a palotában.

És kiderült nemsokára, hogy a bünös áruló nem volt más, mint a tengeri rózsa. Maga is beismerte, hogy ő fecsegte ki a titkot.

Szegény tengeri rózsa tudta, hogy ezek után meg kell halnia, mert hiszen egyedül ő az oka, hogy a herczegkisasszony meg nem gyógyulhat. Szomoruan sóhajtott föl:

- Halállal kell lakolnom, mert megmentettem egy szegény majom életét!

Szerencséjére nem igy történt. A herczegkisasszony hirtelen gyógyulni kezdett s ezen való örömében a király enyhébb büntetést szabott a fecsegő tengeri rózsára. Ez a büntetés pedig abban állott, hogy elvették a tengeri rózsától szép, fényes kagylóházát, hogy abból a tekenősbéka uj tekenőt csináltathasson magának.

És ezért van az, hogy a tengeri rózsának ma se háza, se kagylója nincsen, a mely óvná őt a szelek és viharok ellen.



A majom és gazdája.

Egy gazdag úr egyszer nagyon szelid kis majmot kapott ajándékba. Vidám és ügyes állat volt a kis majom s gazdája nagy hasznát is vette volna, de az volt a baj, hogy a majom tunya volt s nem nagyon szeretett dolgozni; mert hát a majmok között is vannak ám tunya és haszontalan naplopók.

Az úr egyet gondolt és egy szép napon azt igérte a majomnak, hogy ha ezentul szorgalmasabban dolgozik, jutalmul minden reggel három őszi baraczkot ád neki és minden este négy darabot. A majmocska nagyon megörült az őszi baraczknak, mert falánk és torkos volt ám ő kelme. Hogy a baraczk el ne maradjon, mindennap ugyancsak derekasan dolgozott.

Kis idő mulva azonban csak erőt vett rajta megint a lustaság. Lopta a napot s renyhén végezte dolgát. Erre megint gondolt egyet az ur és igy szólt hozzá:

- Ha szorgalmasabban dolgozol ezután, mától kezdve egy őszi baraczkkal többet adok és fogsz kapni minden reggel négyet s minden este hármat.

A buta kis majmocska nem vette észre a csalafintaságot s másnap már ujra szorgalmasan dolgozott. Hogy meddig tartott a buzgalma, arról már nem szól a mese.



Urasimataro, a halászfiu.

Volt, hol nem volt, a japáni tenger tongói partvidékének egy kicsi szigetén volt egyszer egy szegény halász-ember.

Együtt élt feleségével és egyetlen gyermekével, a ki fiu volt és a kit Urasimataronak hivtak. Egy szegényes viskó, egy csónak, horog és háló volt a halász minden vagyona. Ha vihar járt a tengeren s a hullámok zajongtak, akkor a szegény halász kunyhójába beköszöntött a szükség s néha még a mindennapi kenyerük sem volt meg. De ha a viskóban nem volt is olajuk, Kai-rinjin, a tenger istenének oltárán mindig égett a lámpa. Inkább szükölködtek, semhogy az ájtatosságukat megröviditették volna.

Mikor az apa megöregedett és nem volt ereje a fáradságos munkához, a fiu lett gyámolitója és kenyérkeresője a családnak és dolgozott értük. Isten áldása volt a keze munkáján, hálója mindig tele volt szép és kövér hallal s a halász-csónak mindig nehéz teherrel futott be a zöld kikötőbe.

Őszre járt az idő, a mikor Urasimatarót nyilt tengeren meglepte a vihar. Urasimataro térdre esett a csónakban, Istenhez fohászkodott és kegyeibe ajánlta magát. A hullámokkal való viaskodásában kimerülve, egyszerre mély álomba esett.

Mikor fölébredt, a tenger nyugodt, sima volt s a telt hold szelid fénye tükröződött benne. A felhőtlen égen tiszta fényben ragyogtak a csillagok s még könnyü fuvalom sem háborgatta a végtelen magány mély csöndjét.

A csónak lassan siklott a vizen s a sarkával fodrozta a tengert, melynek vizcsöppjei ezüstös szinben szóródtak széjjel. Az evező is ezüstös sávokat huzott a vizen s a hová a csónak árnyéka esett, ott a viz fakó foszforfényben tündökölt.

Urasimataro fölnézett arra a csillagra, a mely a szülei-kunyhó fölött ragyogott, karjait az ég felé emelé, meghajolt háromszor s összekulcsolt kézzel adott hálát az isteneknek, a kik őt megmentették. Mikor aztán tekintete ujra a tenger vizére esett, észrevette, hogy egy nagy tekenősbéka hátán vakitó fehér ruhában csodaszép hajadon állott, a ki imigyen szólott a halászlegényhez:

- Senin vagyok. Ri-shi király leánya. Hazám az örökzöld tartomány, a hol az ifjuság és szépség soha el nem hervad. Ha örök hüséget fogadsz nekem, hitvesed leszek s örök boldogság lesz osztályrészed.

Megnevezhetetlen vágy, soha nem érzett boldogság és üdv fogta el a legény lelkét a csodaszép hajadon láttára. És egyszerre elfeledte otthonát és szüleit, a kik eddig mindene voltak. Csak a bájos tündért látta, kinek örök hüséget esküdött. Engedett a csábnak, ő is a tekenősbéka hátára szállott s a tekenősbéka vitte őket gyorsabban, mint a szélvihar. Most Senin arra kérte a legényt, hogy csukja le a szemeit s föl ne nézzen addig, mig ő nem szólitja. Aztán végigsimitotta Urasimataro arczát, mire a legény elveszitette eszméletét s álomtalan alvásba esett.

Mikor ismét magához tért, zöld szigetet pillantott meg, mely éppen fölbukkant az átlátszó kék tengerből. Reszketett a verőfényes napsugár s édes illattal üditette föl a kábult halászlegényt. S micsoda sziget volt az. Aranygyümölcs csüngött a fákról, tarka virágok szegték be az utakat, zöld sziklákból csillogó források szökeltek elő, pompás kertek sürüjéből kivillogtak a csillogó kőből rakott paloták s csalogányok dala szólott édesen, mámoritón. Senin kezén fogta a halászlegényt s bevezette egy palotába. A főajtó küszöbénél azt mondta neki, hogy várjon reá kis darabig s ő maga eltünt egy oldalajtón.

Kis vártatva hét gyermek jelent meg a küszöbön ezüstös ruhában. Mindegyik ragyogó csillagot hordott a mellén. Körülfogták a halászlegényt és igy szóltak egymáshoz:

- Ez a királykisasszony hites ura.

Jött azután még nyolcz gyermek szintén ezüstös ruhában és éppen igy szólottak.

Egyszerre megnyilt a főajtó két szárnya s kilépett a királykisasszony pompás kisérettel, mely nagy tisztelettel köszöntötte Urasimatarót s a palotacsarnokba követte. A királykisasszony kezén fogva vezette a csarnokba. Ott várakozott Rishi-királya és nyájasan fogadta, a mikor Senin előadta, hogy Urasimataro az ő szive választottja. Urasimataronak ismételnie kellett esküjét.

A gyöngyökkel és drágakövekkel kirakott nagyteremben összegyült az egész kiséret, melynek ruhái csillogó, szines sugarakból voltak összeszőve. Ilyesmit Urasimataro még csak álmában sem látott soha. Azt sem tudta, hogy emberi lények-e, a kik körülötte vannak; természetfölötti szépségükkel elkápráztatták szemét s elszéditették érzékeit. Tündérországban volt, a hol felesége karjai között feledte az idő futását, agg szüleit és előbbi életét.

Három esztendő mulva azonban (három esztendő az ő hozzátevése szerint) Urasimataron nagy szomoruság vett erőt, maga sem tudta, hogy miért. Öntudatlan vágy szállotta meg, melynek nem tudta az okát. Lassankint mintha nehéz álomból ébredett volna: árnyalékok tüntek föl előtte a mult ködéből, szivében megrezdültek az emlékezés hurjai. Látta agg apját, anyját, a mint meghajlott derékkal járnak a tengerparton s várnak a fiukra... Látta őket néma gyászba merülve az elárvult tüzhely körül... Látta őket szükölködve, támasz nélkül, a mikor az idegentől kapják alamizsnaképen azt, a mivel a fiuk tartozott volna nekik. Mélységes bünbánás költözött a szivébe. A boldogság verőfénye elszállott; könnyek gyültek a szemébe s nehéz sóhajtás szakadt ki a melléből. Felesége észrevette, hogy bántja valami, mert a rishiek birodalmában ismeretlen volt a bánat és kérdezte tőle, hogy mi a baja?

Urasimataro habozva felelte:

- Mondják, hogy az ember gyarló szive elszakithatatlan kötelékkel füződik otthonához s még a róka is, ha halálát érzi, szemével azt a hegyszakadékot keresi, hol világra lett. Ez az igazság rajtam is beteljesedik. Vágyódom szüleim után. Bocsáss el csak rövid időre, hogy még egyszer üdvözölhessem a kedveseimet.

Seninek - életében először - könynyel telt meg a szeme és meghatottan mondta:

- Irántad való örök s egyetlen óhajtásom, hogy az idők végéig veled lehessek. De gondolataid régi otthonodba röpülnek vissza. Engem elhagynod könnyü, itt maradnod nehéz. Menj hát, ha menned kell.

Nehéz szivvel hagyták el a palotát s kéz a kézben mentek le a tengerpartra, a hol gyöngéd bucsut vettek egymástól. A halász megigérte, hogy visszatér nemsokára. Senin a távozónak értékes dobozt adott át ezzel a szóval:

- Vedd ezt a dobozt s tartsd mindig magadnál. De ha valóban vissza akarsz térni hozzám az örökzöld tartományba, sohase nyisd ki a födelét:

Urasimataro ismét a tekenősbéka hátára ült. Senin végigsimitotta az arczát, a mitől ismét mély, álomtalan alvásba esett.

A mikor fölébredt, maga előtt látta régi csónakját, mely tánczolt a habokon. Beszállott a csónakba, mialatt a tekenősbéka eltünt a mélyben. - Kedvező szél fujt, a csónak beszaladt a kikötőbe s Urasimataro vigan ugrott ki a partra.

De milyen nagy lett csodálkozása. Minden megváltozott. Semmi sem emlékeztette arra az időre, a mikor elhagyta volt a szigetet. A régi hegyek még a helyükön voltak, de az erdőségek mind eltüntek s zöld mezőség, vetések boritották a vidéket. Az apai viskót is hiába kereste. A szomszéd halászfalu is eltünt a föld szinéről. Helyén pompás város állott nagy házakkal.

- Három esztendő - gondolta magában Urasima - s ezalatt minden odalett.

Hol lehetnek szülei, a kiknek a kunyhója helyén idegen házban idegen emberek bámulnak rája? Egy vén embertől a szülői után tudakozódott.

- Nagyon messziről jöhetsz, idegen, hogy olyan emberek után kérdezősködöl, a kik már régen meghaltak. És mégis ugy tetszik, hogy a nevét már hallottam egyszer. Igen, most jut eszembe, hogy gyermekkoromban hallottam egy mesét. Sok-sok évvel ezelőtt Urasima, a halászfiu csónakjában kievezett a tengerre és vissza sem tért többé. Ott veszett a viharban s a szüleinek, a kiknek egyetlen fiuk volt, nem sok idejük maradt megsiratni gyermeküket. De ennek már háromszáz esztendeje, a mint az öregeknek a sirkövén is megolvashatod.

Megrendült lélekkel kereste föl Urasimataro a szülői hantokat, leborult a kőre és keservesen sirt. Lelke kétség között hánykolódott, pedig a sirkő fölirása bizonyitotta, a mi előtte hihetetlennek látszott. Oda van minden, oda s éppen neki kellett tulélnie annyi nemzedéket.

Hirtelen eszébe jutott a doboz, melyet Senintől kapott a bucsu perczében, de a tündér intelméről megfeledkezett. Csalóka reménynyel áltatva magát, igy kiáltott föl:

- Oh, ha ebben a dobozban varázsszer volna, mely fölold a káprázat alól, mely föltámasztaná a régi világot; szülőfalumat, a viskót, a drága szülőket...

Fölnyitotta a dobozt. Ezüstös, könnyü felhőcske szállott ki belőle, mely az örökzöld sziget felé vette utját.

Urasimataro pedig csak érezte egyszerre, hogy minden csepp vére jéggé fagy, szemének fénye kialszik, fogai kihullanak, arcza összeránczosodik, termete összegörnyed, lélekzete meggyöngül. Vén emberré vált s holtan rogyott a szülői sirra.

A dobozban varázsszer volt, mely örök ifjuságot ád gazdájának.