KÁROLYI GYULA: A PAKFONG VÁROS (MARION)

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-495-0 (online)
MEK-18335

A PAKFONG gyakran tévedésbe ejti, megcsalja azt, a ki nemes ezüst fémet keres...

Sajátságos vegyülék. Ezüstfényü; ezüst-szinü; szemmel nézve, ugy látszik, mintha valóságos ezüst volna...

A mikor a diszmü-iparnak közkincsévé vált, kapzsi kalmárok el is nevezték khinai ezüstnek; uj ezüstnek; perui ezüstnek. Pedig nem ezüst. Semmi alkatrészében nincs egy parányi ezüst sem. Csak ezüstfényü, ezüst-szinü. Ezért csalja meg oly gyakran azt, a ki ezüstöt keres...

Idők folyamán aztán az emberek megismerték, hogy ez az ezüstszínü valami nem ezüst. S akkor lehanyatlott a pakfong napja. Mert mindenki látta, hogy ez a valami nehezen olvad, kemény és olcsó. Tehát nem nemes fém, hanem értéktelen ötvény, utánzat, hamis zománcz. Az arzén szennyes-barnára, sőt feketére festi. A salétromsav nem választ ki belőle ezüstcsapadékot. A próbakövön végighuzva, nem marad nyomán ezüstpor, hanem csak rozsdaszinü, rút vonal...

Csak addig szerepel nemes fém gyanánt, a mig vannak emberek, akiket a csaló külső szín és fény oktalanul elkápráztathat...

Meleg, szőlőérlelő szeptemberi napon két fiatalember beszélgetett a nagydrávai városi kávéházban, egymással szemben ülve, a főtérre nyiló nagy ablakok mellett elhelyezett márványasztalok egyikénél.

- Mind nagyon helyes, szép és jó dolog volna ez, kolléga ur. De emlékezzék vissza majd szavaimra: soha, sohasem fog ebben a városban érvényesülni olyan ember, a ki az erkölcsöket, az egyesek és a köz életét javitani, tisztitani akarja.

- Vigyázzon, doktor ur, ez a szó: soha, - komoly ember szájában vagy bün, vagy könnyelműség. Soha?!...

- Sajnos, nemcsak nekem, de mindenkinek ez a tapasztalata, a ki csak ide való és az itteni viszonyokkal ismerős... Ön szintén egyike azoknak az ifju ideálistáknak, a kik oly nagy elhatározásokkal, annyi tetterővel jönnek ide, ebbe a Szodomába. Aztán egytől-egyig ők is elbuknak, vagy eladják magukat, vagy más okból leteszik a fegyvert... Bocsásson meg, ha kissé tulságosan őszinte vagyok.

- Nos, tehát röviden azzal óhajtottam ezt a kinos témát befejezni, hogy ön sem fogja elérni a czélt. És pedig azért nem, mert a társadalmi fejlődés ellen, akár jó, akár rossz mederben haladjon is az a »fejlődés«, - egyes ember eredményesen nem harczolhat. Ha a tömeg rossz, azt egyetlen ember jósága meg nem javitja...

- Akkor magától fog ön belefáradni a zizifuszi munkába. Bizonyos vagyok benne, hogy lehetetlenné teszik. Erőszakkal. Csellel. Pénzzel. Minden áron. Minden eszközzel. Érti? Minden eszközzel. Ennek a városnak a vezető férfiai nem ismernek határt a gonoszságban. Természetes. Mert ha csak egy elbukik is közülök, elbukik a többi... száz... az egész város. Tehát inkább ők ölik meg azt, a ki exisztencziájukat, érdekeiket veszélyezteti.

- Majd a végeredmény megmutatja. Adja Isten, hogy én tévedjek! De ha még olyan erős lesz is ön: nem lesz kitartása! Belefárad... És higyje meg, oly sok mindenféle körülmény játszik közre egy férfi életében... Sziv dolgok. Egy leány... Vagy a mi még rosszabb: egy fiatal asszony... Ön mosolyog?

- Hála az égnek, már nem vagyok szerelmes. És nem fogok szeretni többé azzal a valóságos, igazi szerelemmel sem asszonyt, sem leányt - soha!... Most meg ön mosolyog!?

- Saját szavaival felelek. Épen az imént ön mondta, hogy ez a szó: soha, - komoly ember szájában vagy bün, vagy könnyelmüség.

- Most az egyszer a következetlenségben is én maradok olyan makacs, mint az imént ön, mert megismétlem, hogy soha. És hozzáteszem, hogy senkit.

Az a fiatal ember, a ki oly komoly meggyőződéssel hangoztatta, hogy a társadalmi romlottság ellen hiába küzd az igazság fegyvere, Popescu Demeter dr. nagydrávai ügyvéd volt, egy román nemzetiségi lap szerkesztője. Komoly, nagy tudású, harmincz év körüli férfiu, a ki rövid idő alatt országos hirre tett szert a politikában, nagy népszerüséggel hirdetve azt az elvet, hogy a románságnak be kell olvadnia a magyar fajba, mert csak igy lehet népét bevezetni a müveltségbe és az anyagi jólétbe. Ez a Popescu tehát jelentékeny ember volt, a mit azonban külsejéből semmi sem árult el. Aránytalanul kicsi, négyszögletes testével, ügyetlen taglejtéseivel, kiálló arczcsontjaival, mongol szabású ferde szemeivel, valamelyik japán admirálishoz hasonlitott.

A másik, a kinek kevés szava is a hanglejtésben rendkivül energikus és heves temperamentumot árult el, nem régóta tartózkodott Nagydráván. Alig huszonöt esztendős, örökösen nyugtalan természetű, de nagy élettapasztalattal megáldott, harczias lelkű, szőke fiatalember volt ez, név szerint Veér Miklós, foglalkozásra nézve - a minek természete épen megfelelt, - ujságiró. Ezért szólitotta őt a román lap szerkesztője kollégának.

A beszélgetés rövid időre félbe szakadt. A két férfi, sürü füstkarikákat bocsátva, mereven bámult ki a hatalmas palotákkal büszkélkedő vidéki városra, a melynek pompás főterén előkelő hintók sorai robogtak keresztül, a korzón pedig fényes uri sokaság hullámzott. A selymek és ékszerek meg-megcsillantak a tömegben, a szeptemberi lefelé hanyatló nap elenyésző fényében.

Nem hiába nevezték Nagydrávát oly nagy előszeretettel kőrösparti Párisnak... De Popescu »Szodomának« is nevezte. Ez az elnevezés még találóbb volt. S a mig Miklós ezen gondolkodott, ugy tünt föl előtte, mintha az a lehanyatló szeptemberi nap, bágyadt fényében, halotti sárgaságában nem mosolyogna, hanem - mintha szomorkodnék...

És Miklós érezte, hogy rendkivül nehéz munkát vállalt. A fővárosból, a hol egy előkelő napilapnál jól fizetett állása volt, eljött ide, a hol a sötétség, a bünök örvényének éhes torka fenyegette, gyors elnyeléssel, teljes megsemmisüléssel. Eljött ide, minden nagyobb anyagi erő és minden biztató támpont nélkül, egyedül emberfölötti lelki erejében, tiszta életében és a törhetetlen igazság győzelmében bizva, hogy ezt a Szodomát megtéritse, megmentse a végső pusztulástól; hogy azokat, a kik ennek a megmételyezett városnak népét az erkölcsi züllöttség rabságában leigázva tartják, összetörje, lealázza, kipusztitsa. Eljött, minden anyagi érdek, minden meggazdagodási vágy és kilátás nélkül. Tisztán azért, mert ugy érezte, ugy gondolta, hogy neki, mint ujságirónak, az igazság hivatott harczos katonájának, kötelessége a legveszedelmesebb pontokat fölkeresni. És az igazságért harczolni, küzdeni, kitartással, mindvégig, a mig vagy győz, vagy bukik.

Erre mondta a román ügyvéd, hogy fiatalos ideálizmus, oktalanság. Ezt mondta lehetetlenségnek ime, az első tisztességes ember, a kivel itt találkozott, a ki egyébként igazat adott neki... Azt mondta, hogy soha... És ő azt felelte neki, hogy soha...

- A főispán és a polgármester! - suttogta az ügyvéd gunyosan, egyik tovagördülő hintóra mutatva.

- Mi a manó, egy kocsiban? - kérdezte Miklós meglepetten. - Ők, a kik kutya-macska voltak!

- Igen! A főispánt itt, a mikor kinevezték, mindenki gyülölettel fogadta. Pártállása nem egyezett a polgármester ur nézeteivel. A polgármester ur pedig vezeti a közhangulatot, mert ez a nép majomtermészetű. Tehát a helyi társadalom ugyszólván kiközösitette a méltóságos urat, mert széltében-hosszában hiresztelték felőle, hogy lágyfejü, tudatlan ember, a ki valamikor még közönséges könyvügynök volt...

- Nos és most, a mint látja, a legjobb barátok. A főispán ur ugyanis megtudott a polgármester urról bizonyos titkos dolgokat, a melyeket egyébként mindenki tud, de senki sem mer hangosan beszélni, mert jaj annak, a kinek ez eszébe jutna. Itt látja ön ezt a hatalmas gyönyörü szinházat. A polgármester ur vezette az épitkezést. És hogy az e czélra forditott pénzt mily kitünően kezelte, azt pompás emeletes háza mutatja.

- Egyszerüen lopott. A koldusszegény, adósságokkal nyakig terhelt ember azon a napon, a mikor ez a szinház megnyilt, egyszerre tehermentes háztulajdonossá lett... Tovább megyek. A város aszfaltozásánál, a villamos vasut megalakitásánál, a városháza épitésénél mindenütt történtek csalások és sikkasztások... Ezeket egyszerüen eltitkolták. Spongyát reá! A polgármester ur gazdagodott, gyarapodott vagyonban és tekintélyben.

- Végül jön az igazi: Egy városi tanácsos eladta a középitkezésekhez szállitott téglát. A dolog kiderült volna s már nagy botrány készült, a mikor a polgármester ur megoldotta a gordiusi csomót. Az épitőmestert vonták felelősségre, állitottak ellene hamis tanukat, elitéltették a birósággal egy és félévi börtönre... Épen igy volt a vámnál is. Elhasznált jegyeket ujra forgalomba bocsátottak, ily módon nyolczvanezer koronával lopták meg a várost. A vámfelügyelő hat havi börtönt ül érte... Most egy éve pedig egyenesen a városi főpénztárból tünt el kétszázezer korona: ezért a főpénztáros kapott nyolcz havi börtönt... Itt mindenki tudja, hogy mind a három bebörtönözött ártatlan s a pénz egyedül a polgármester ur zsebeit nyomja. A lelkét azonban nem nyomja... Tehát a főispán ezeket megtudta, azért sietett a polgármester vele kibékülni és megbarátkozni.

- Egyszerüen azért, mert szabadkőmüves. Itt különben minden ember, a kinek szava van a közigazgatásban, szabadkőmüves. Igy, a ki érdekelve van, az hallgat. A ki pedig a polgárság soraiból szót emelne, azzal könnyen és hamar végeznek.

- Nem még az sem! Ez egy magyar város. Ez Nagydráva. Különben még nem mondtam el önnek jóformán semmit... Nem kell egyéb, csupán hogy kinézzen az ember az utczára... Látja odaát azt a siető, lakkczipős gavallért? Az a város képviselője. Mint pendelyes gyerek, a város közismert bicskása volt. Később irni kezdett, mindig nagyszáju és talpnyaló természetü volt, utóbb beférkőzött a kormány bizalmába, képviselő lett. Mindenkit meggyanusitott, megrágalmazott a lapjában, ezért többször volt alkalma a fogházat belülről is megismerni. Aztán egyet gondolt s miután ideje volt, tanult s mikor kiszabadult, vizsgákat tett le, végül ügyvédi diplomát szerzett... Ma a város képviselője és tekintély. Látja, hogy köszönnek neki?...

- Igen, de tudja-e, hogy ő az, a ki képviselő és fiskális létére tönkre juttatta a vármegye gazdálkodóinak felét? Hogyan? Hát uzsorával, csalással és zsarolással. Megtette azt is, hogy egy milliós örökséget, - a melyben a jogosan követelő feleket a pörben ő képviselte, - busás pénzjutalomért átjátszott az ellenfél kezére. Vagyis pénzért szándékosan elveszitette azt a pert, a melyet a felek ügyvéd nélkül is megnyertek volna... Vagy azt tudja-e, hogy váltót hamisitott?... Vagy azt, hogy egy előkelő, dusgazdag háztulajdonos fiatal feleségét elcsábitotta s a mikor a viszonynak vége szakadt, arra kényszeritette a szerencsétlen asszonyt, hogy négyezer koronáért vásárolja vissza a szerelmes leveleit, mert különben valamennyit nyilvánosság elé bocsátja a lapjában... De ezzel jóformán még semmit sem beszéltem el az ő közismert viselt dolgaiból...

- Azért, mert háta mögött áll a zsidóság. Ennek a nagyszájú embernek igen sok befolyást tulajdonitanak a kormánynál, ezenkivül ő tüntet a szabadelvűségével. Ebben a városban mindenki szabadelvű és minden szó, a mely ellene elhangzik, csak növeli tekintélyét, mert rögtön lármát csap, hogy ime: a reakczió akarja őt... őt, megsemmisiteni...

- Figyeljen meg minden egyes embert. Férfit és nőt. És ha talál nehányat, a ki becsületes, - férfit, a ki tiszta, asszonyt, a ki tisztességes, leányt, a ki tizenhárom éves korától kezdve erkölcsös életet él, - ha talál nehány ilyent: akkor ön kincseket talált a szemétdombon.

- Nem fog sikerülni soha. Önt ma még nem ismerik s igy ma még senki. Holnap azonban már az egész város ismerni fogja önt és az egész város megveti. Rettegni fognak öntől és éppen ezért gyülölni, üldözni fogja mindenki. Eleinte alattomban, később nyiltan.

- Be fogják a nevét, a multját, a jellemét szennyezni. És sikerülni fog nekik...

... Odakint a főtéren nagy riadalom támadt. Férfiak és nők, öregek és gyermekek jelentek meg a közeli utczákból, a hónuk alatt ujságcsomókkal, egy uj lap első számának megjelenését és czimét kiáltozva:

A nagydrávai publikum, a melyet nagyon meglepett a város első esti lapja, tolongva állta körül a rikkancsokat s néhány pillanat alatt szétkapkodta a lapok százait.

Veér Miklós lapja volt ez. A fegyver. Az első lövés. A kezdet kezdete. Egy kis fiu a városi kávéházba is bement egy csomó ujsággal. Popescu nagy érdeklődéssel vett a kezébe egy számot. Odakünn az utczán a járókelők megálltak, ugy olvasták a nagy szenzácziót: Kifosztott kisgazdák! Egy nagydrávai pénzintézet üzelmei!... Ilyen czimmel volt megirva a város egyik legnagyobb bankjának szédelgése, a mely bank zsidó vezetői felhasználták az általános gabonahiányt s a vármegye kisgazdáinak földjére oly kölcsönöket adtak, a melyeket azok nem tudtak egy összegben visszafizetni. Ha ennek az ujságczikknek a nyomán a nyilvánosság tudomást szerez a dologról, a hatóság kénytelen lesz közbelépni s igy esetleg a bankuzsorások karmaiból, a koldusbottól, sikerül nehány száz földes gazdát és családot megmenteni.

... De odakint a téren ujabb riadalom támadt. Hirtelen - mintha földből termettek volna elő, - nagy csapat rendőr jelent meg futó lépésben az utczákon, egyenkint állitva meg az ujságárusokat és elkobozva tőlük az összes lappéldányokat. Nemsokára lélekszakadva rohant egy nyomdász inas a kávéházba, egyenesen Miklóshoz:

- Szerkesztő ur, tessék bejönni a nyomdába, baj van! Ott van a vizsgálóbiró, meg a rendőrkapitány.

- Miért?... Mi ez?... Hát mit akarnak tőlem? - kiáltotta indulattól és haragtól remegve, elhalványultan Miklós.

- Én megmondom önnek! - szólt közbe Popescu. Ezért a czikkért az ügyészség a lapot elkoboztatta... Holnap a polgármester meg fogja tiltani a lapnak utczai elárusitását... Holnapután nem fog ön embert találni, a ki az ujságot kihordja és ha ön mégis szerkeszteni akar, hát nem fog nyomdát találni, a mely a lapját kinyomja...

Sietve bucsuzott el az ügyvédtől s szinte rohant a nyomdába, a hol a vizsgálóbiró akkorra már a sajtószabadság és a törvény nevében felturkálta, összedobálta, végül lefoglalta összes lapjait és kéziratait.

Ez volt a felelet Veér Miklós beköszöntőjére, ez volt a rajongó elme első napi derék munkájának dicső jutalma.

A Nagydrávai Ujság megjelenése óriási port vert föl a város lakossága körében. Nap mint nap leleplezett egyet azokból a gonosz üzelmekből, a melyeket a város urai saját hasznukra és a nép megkárositására eddig zavartalanul folytattak; nap mint nap fölszinre hozott egyet azokból a visszaélésekből, a melyeket a hatóságok türtek, sőt lepleztek és ezzel elősegitettek; nap mint nap megismertetett egyet ama jeles urakból, a kik embertársaikat csalták, lopták, kárositották uton-utfélen s az igy szerzett pénzből nagy lábon, urasan éltek és mulattak.

Nagydráván még három régi, erős ujság volt ezen kivül. Ezeket a lapokat az tartotta fönn, a mit elhallgattak. Ezek a lapok fényes jövedelmet huztak évről-évre, azokból a pénzekből, a melyeknek szerzési módját elhallgatták s a melyekből bünös szerzőik jelentékeny összegekkel támogatták a »helyi sajtót«. A publikum erről nem tudott természetesen semmit. Ezek a lapok mindjárt az első szám megjelenése után neki támadtak az uj lapnak s egyelőre - miután egyebet nem tehettek, - nagy hangon igyekeztek bizonyitani, hogy Veér Miklós minden irása hazugság és csak azért jött a városba, hogy a »tisztességes« embereket meggyanusitsa s ily módon a közönség krajczárjait »elzsebelje«.

Ez hivatalos hang volt, mintegy jeladás arra, hogy Miklóst a legelső alkalommal lehetetlenné tegyék. Miklós azzal válaszolt, hogy leleplezte lapjában az összes nagydrávai ujságirók üzelmeit, a kik csak olyasmiket irtak meg lapjukban, a mely dolgok elhallgatásáért nem sikerült pénzt kapniok.

És elkezdődött a nagy harcz. A leleplezett ujságirókat nyomon követték a képviselő ur bünei; majd sorra jöttek a városi és megyei köztisztviselők üzelmei; a rendőrség és a biróságok titkai, bünpalástolásai; az ügyvédek, orvosok, uzsorások és más pénzsóvár lelkiismeretlenek szédelgései; - a közönség olvasta ezeket, olvasta az egész város, de nem akadt egyetlenegy ember Nagydráván, a ki mert, tudott, vagy akart volna az általános romlottság ellen csak egy lépést is tenni...

... Két hónapja hadakozott már Miklós az igazság zászlaja alatt és még semmi pozitiv eredmény nem jutalmazta müködését.

Egy borongós novemberi délelőttön, a mikor az utolsó czikk megirása után elkeseredett gondolatokba mélyedt, egy előkelően öltözködött barna szakállú uri ember lépett a szerkesztőségbe.

- Jobban mondva a főkapitány! - egészitette ki keserü mosollyal Miklós. - Még nincs készen a mai lap, még nem lehet kobozni...

- Mondja, édes uram, miért bántalmaz ön a lapjában minden ártatlan embert, a ki önt sohasem bántotta?

- Ezt legfeljebb olyan ember kérdezhetné tőlem, - válaszolt hevesen Miklós, - a kit valaha ártatlanul támadtam. Ilyen azonban nincs.

Grünau Ármin főkapitány ur nem hagyta magát kizökkenteni angyali nyugalmából és folytatta:

- Sajnálom önt, fiatal ember, sajnálom, hogy igy eltévelyedett ebben az idegen városkában...

- Ha nem volna ez a »városka« rejtelmes és titokzatos, hanem nyilt és egyenes, bizonyosan nem tévelyegne benne senki.

- Ezért határoztam én el nehány barátommal, - a kik részvéttel viseltetünk az oly tehetséges és agilis egyének iránt, mint a minő ön is, a kit azonban talán félrevezettek, - hogy meg fogjuk önt menteni. Éppen tegnap este volt szó lapjáról a helybeli izraelita hitközség ülésén...

- Meg a szabadkőmüves nagypáholyban, ugyebár? - szakitotta félbe türelmetlenül Miklós. Bocsánat, uram, nem szorultam gyámokra.

- Vagy sikerül ezt a Szodomát megmentenem ugy, hogy a bünösök letörjenek és helyüket emberek foglalják el, vagy én pusztulok.

- Tizennyolcz sajtópör és - még vagy ötven! - válaszolt czinikus ridegséggel Miklós.

- No lássa, fiatal ember! - szólt atyailag a főkapitány. Most pedig még nem késő! Önnek egy más, tisztességesebb... akarom mondani komolyabb életpályán nagy alkalom nyilnék jelességeit érvényesiteni. Ön a lap eladásával olyan üzletet csinálhat most, hogy... ápropos! ismeri Boldizsár ezredesnek a leányát?

- Én, őszintén szólva nem szoktam a nőket megbámulni, de kevés oly ritka szépséget láttam még. Kár érte...

- No, no! Ön nem is sejti, hogy minő boldogság várhat önre. Ezt a leányt Boldizsár barátom önnek szánta, ha...

- Egy szót se tovább, uram! - kiáltott föl Miklós, székéről talpra ugorva, mint a sebzett tigris. Ön nagyon jól ismeri Boldizsár Rózsát, de engem nem ismer, következésképen ostoba, szamár tökfilkónak tart. Tehát jól jegyezze meg, a mit most mondok. Nem régen egy borzasztó csalódás csaknem nőgyülölővé tett... Akkor fogadalmat tettem, hogy nem fogok megnősülni... Időközben alkalmam volt - amint ime, napról-napra tapasztalják ön és igen tisztelt küldői - megismerkedni becses városuknak társadalmi viszonyaival... Most tehát föltettem magamban, hogy szivesen megszegem fogadalmamat, ha csak egy tisztességes leányt találok is Nagydráván... Sőt tovább megyek: nem is kell, hogy tisztességes legyen. Csak olyan leány legyen, a kiről semmi rosszat sem tudnak! Ha találok egy ilyen leányt Nagydráván s az hozzám jön: elveszem feleségül... Beláthatja tehát, hogy Boldizsár Rózsit épen nem vehetem el!... Eh, hagyjuk el, kérem a haszontalan fecsegést. Vége az audiencziámnak! Adieu!

- Remélem azonban - dadogta a főkapitány - hogy ez a beszélgetés nem fog holnap a lapban megjelenni...

- Legyen ön nyugodt! Ez a beszélgetés nem közérdekű! Volt szerencsénk!...

Ugyanezen az éjszakán Miklós nem tudott lenyugodni. Tépelődve járt-kelt a néptelen, alvó város kihalt utczáin és azon gondolkodott, hogy a román ügyvéd szavai csakhamar be fognak teljesülni. Két hónapi nehéz küzdelem után még azt sem mondhatja el, hogy akadt legalább egy ember, a ki a küzdelemben mellette foglalt volna állást. Ez nem csüggesztette volna el annyira, mint az a szomoru tudat, hogy már nem sokáig birja a vállalkozást - pénzzel. Ezen tépelődve, reménytelenül járt-kelt Veér Miklós a néptelen, alvó város kihalt utczáin.

Popescu jóslata lassan beteljesedett. Megtiltották a lap utczai elárusitását... Megvesztegettek mindenkit, a ki csak a lap megjelenéséhez hozzájárulni akart volna, a legcsekélyebb munkakészséggel is. Még csak a nyomda nyomott - kétszeres áron...

Éjfél után három óra lehetett, a mikor Miklós hazafelé indult. A budapesti gyorsvonat most érkezhetett, mert a Fő-utcza hajnali nyugalmát egymás után robogó bérkocsik hosszu sora verte föl...

A másik oldalon, a városi kávéház felől egy berugott társaság közeledett nagy zsivajjal. A társaság tagjai, kettő kivételével, férfiak voltak. A két nő közül, a kik az utczán őrületes tánczot járva, kibontott hajjal, rekedt hangon üvöltve az éjszakába - vezették a férfitársaságot, két általánosan ismert és általánosan »tisztelt« nagydrávai nő volt. Szőke Lili, a szintársulat primadonnája és Boldizsár Rózsi. A kompánia többi tagjai: a főkapitány, a városi főorvos, egy bankigazgató, egy törvényszéki biró, egy gyáros, két joghallgató voltak s valamennyiök között leghangosabb, legélénkebb: Cserkész Lajos, a nagy tekintélyű képviselő. Egyik főutczai szálloda előtt megállt a diszes csapat és összefüggéstelen, zürzavaros hangon tanácskozni kezdett...

... Az állomás felől egy elkésett bérkocsi közeledett... A szálloda előtt három idegen utas szállt ki a kocsiból: egy roskadozó lépésű öreg ur, egy idős urnő és egy tizenhat esztendős leányka. A mint néhány lépést tettek, hogy a szállodába becsöngessenek, a duhaj társaság utjokat állta.

- Ez a leány gyönyörü! - röhögött a bankigazgató és egy szál gyufával a leány arczába világitott.

- Kicsikém, ma velünk jön mulatni! - jelentette ki a világ legnyugodtabb hangján Cserkész Lajos ur és megfogta a megdöbbent leány karját.

Oly hirtelen történt mindez, hogy a három idegen még csak szóhoz sem juthatott a meglepetéstől... A részegek hangos kaczaja jutalmazta a képviselő ur bakonyi fellépését... De a következő pillanatban elnémult minden kaczaj. A képviselő ur egy hirtelen jött, csattanó pofon erejétől a falnak esett, a három utas pedig egy férfi védelme alatt szerencsésen bejutott a szálloda kapuin.

- Veér... Veér... riadt föl a banda az első meglepetés mámorából s körülállva Miklóst, fenyegetően emelkedő botokkal akartak elégtételt venni a sikerült pofonért.

- A ki pedig három lépésnél közelebb lép hozzám, azt én ölöm meg! - válaszolt nagy hidegvérrel Miklós. - És mindenért, a mi történik, főkapitány ur, önt teszem felelőssé!

Előre nyujtott jobbjában revolver csöve villant meg... A gyáva, berugott had némán állt félre utjából...

Miklós, lelkében mélyen felháborodva tért haza, - messze lakott, künn a Temető-utczában - és reggelig nem tudott elaludni. Gonosz álomnak szerette volna elképzelni ezt az éjszakai jelenetet, de nem lehetett. Megtörtént, rideg valóság volt az. Megtörtént, a huszadik században, Európában, egy hires ősmagyar városban, - Nagydráván.

... Vasárnap volt. Miklós tiz óra után kelt föl s kitárta az ablak szárnyait. Az ég borus volt s hüs szellő csapta meg az arczát. Szemközt, az utcza tulsó oldalán csinos kis ház vált ki a szürke, piszkos épületek sorából. Olyan volt az, mint egy darab arany a szemétdombon. Ablakai kitárva. Az egyik ablaknál fehér arczu, barna leányka nézegette a borus eget, ábrándos, borongós pillantásokkal... Egyszerre vették észre egymást... S a mint pillantásaik találkoztak, mind a ketten egyszerre huzódtak vissza az ablakból...

A mikor Miklós átfutotta az aznapi reggeli lapokat, nem kis meglepetéssel olvasta azokból a nagy betükkel nyomtatott ujdonságot, hogy:

- Az isten nem hagyja cserben az igazságot! - reménykedett Miklós, a mikor félredobta az ujságot.

Aztán végigterült a divánon és érzéketlen, öntudatlan gondolatokba merülve feküdt ott sokáig, mintha idő és tér fogalmai ismeretlenek lettek volna előtte...

... Estefelé, a mikor épen kifelé indult, hogy egy sétát tegyen a városban, a küszöbön csaknem összeütközött egy dult arczu, szétzilált haju, középkoru férfivel, a ki befelé rohant...

- Szerkesztő ur!... Az Istenért... Épen jó, hogy még itthon találom... Reiter, postai főtiszt vagyok... Jöjjön... Jöjjön velem azonnal... És mentsen meg attól, hogy rettenetes dolgokat cselekedjem... Jöjjön... Ön az egyetlen ember ebben a gaz városban, a kiben még bizni tudok... Jaj, ha csalódom!... Jöjjön velem azonnal!... Jöjjön, meg kell hogy keressük a - kisleányomat!...

Annak a kis fehér háznak az udvarán, a mely Miklós ablakaival átellenben volt, elvirult már a legutolsó őszi rózsa is, lehervadt a szőlőlugas legutolsó levele is.

A parányi, haldokló világ közepén, a kopár virágágyak fölött egy nyulánk termetü, tizenhét éves, ábrándos kék szemü, fehér arczu, barna haju leányka állt, a kinek üde, ártatlan szépségében nagy lelki tisztaság és jóság tükröződött.

Ott állt és nézte a haldokló kertet, a felleges égboltot, de gondolatai - mintha kérdeztek volna valamit a zizegő, aranybarna levelektől, a repdeső fekete madaraktól; - mintha egy szót, feleletet, biztatót vártak volna onnan a magasságból... valamire...

A válasz azonban csak nem jött és a szomoru leányka lassu léptekkel ment édes anyjához, a ki még a lugasban ült. Odament hozzá és gyöngéd, hófehér karjaival átölelte a nyakát annak, a kit oly nagyon szeretett, hogy rajta kivül eddig még senkit sem szeretett.

- Anyám! - kérdezte csengő, kellemes hangon - ki lehet az a szőke fiatal ember, a ki odaát lakik? Tegnap délelőtt láttam az ablaknál...

- Miért érdekel az téged, leányom; téged, a kit eddig soha senki és semmi sem érdekelt?

- Nem nagyon érdekel anyám, csak... csak épen hogy az éjjel felőle álmodtam...

- Ne gondolj vele semmit leányom és ne állj többé az ablakhoz. Azt az embert neked sohasem szabad ismerned, látnod sem és felőle álmodnod épen nem.

- Pedig... olyan nagyon szépet álmodtam... Csak legalább azt tudnám, hogy ki lehet.

- Azzal az emberrel nem lehet szépet és jót álmodni... Bolondság!... Mondom, hogy ne gondolj reá... És mit álmodtál?

- Nem sokat. Csak épen annyit, hogy a mikor udvarunkban a legszebben nyiltak a rózsák, ő jött anyámmal befelé, a lugasban megölelt, én pedig megcsókoltam és - olyan nagyon boldog voltam...

- Ebből is meggyőződhetsz arról, leányom, hogy az álomra nincs mit adni. Az álomban történnek a legképtelenebb, leglehetetlenebb dolgok...

- Látja, anyám, én nem titkolok el anyám előtt semmit... Anyám pedig még azt sem akarja nekem megmondani, hogy ki az a szép... akarom mondani, hogy ki az a csunya ember.

- De megmondom, leányom: egy ujságiró. Ha pedig bővebbet akarsz róla tudni, itt van a tegnapi ujság, olvasd el ebből az »Éjjeli orvtámadás« czimü czikket. Ebből magad is megitélheted őt.

- Ez nem lehet igaz, anyám, én nem tudom elhinni. Az az ember nem is olyannak látszik, a ki valakire rátámadjon. Nem igaz!

- De igaz, leányom; mindenki beszéli. Az az ember egy vad, félelmetes haramia, a ki megrabolja másoknak a becsületét. Nem én mondom ezt, leányom, csak igy hallom mindenkitől. Ennek nem lesz jó vége, mert az egész város ellensége. Azt mondják, hogy egy senki. Egy ágról szakadt csavargó. És ha már valakiről ilyen rosszakat beszélnek, az csak rossz lelkü ember lehet, a kitől mindenkinek tartózkodnia kell...

- Anyám mindig az emberekre hallgat. Nem hiszem én, hogy valaki, a ki oly komolynak és müveltnek látszik, mint ő, ily sötét lelkülettel birjon...

- Hogy az az egy csalódás, az első, - egyszersmind az utolsó is... Én nem akarom, kis leányom, hogy te is csalódjál, azért, ha nem akarsz megszomoritani, ne gondolj többé reá és ne beszélj róla...

- Látja, anyám, most is csalódtam, mert azt hittem, hogy ön... ön vigasztalni fog engem...

A szomoru leányka bement a házba s kis szobájában a földre borulva, fenhangon, gyermekies naivsággal imádkozni kezdett:

- Jó Istenkém, engedd, hogy annak az embernek jóságát és nemes lelkét minden ember, még a rosszak is megismerjék... Ha pedig igaz mind az, a mit róla beszélnek, akkor változtasd te jóra, nemessé őt...

Ettől fogva minden reggel ott állt a leányka az ablaknál, hogy minden nap lássa azt a titokzatos embert - legalább egyszer. És ha megtörtént, hogy egy napig nem látta, szomoru fehér arcza még szomorubbra változott...

Veszpréminé - igy hivták a szomoru leányka édes anyját, - gyermekeit aggódva szerető, gondos, jólelkü anya volt. Jól ismerte rajongva szeretett leányát, a kit sikerült ugy fölnevelnie, hogy a rossznak még tudása is távol maradjon lelkétől és gondolkodásától; tudta, hogy fogékony lelkében az érzelmek mély nyomokat hagynak.

Könnyen elképzelhetjük tehát kétségbeesését, a mikor most, hirtelen azt kellett hallania, hogy az ő leánya érdeklődni kezd az iránt a férfi iránt, a ki oly rövid idő alatt oly rettenetes népszerütlenségre tett szert a városban.

Nyugtalan lelke nem tudta megőrizni ezt a veszedelmes titkot; az első pillanatban nem is tudta, hogy mitévő legyen; leghelyesebbnek látta tanácsért rokonaihoz és ismerőseihez fordulni, miképen terelje el azt a nagy veszedelmet, a mely békés házát fenyegeti.

Egyik nőrokona, a ki ugyan Miklóst sohasem látta, de a ki napról-napra a legfrissebb és legválogatottabb hireket tudta felőle szines szavakkal előadni, azt tanácsolta, hogy hamarosan el kell vinni a leányt utazni. Minél gyorsabban és minél messzebbre, annál jobb.

Mások azt tanácsolták, hogy csak egy csöppet se nyugtalankodjék, mert az az ember nemsokára elveszi méltó büntetését: ki fogják tiltani a városból.

Abban azonban az összes jóakarók és szomszédasszonyok megegyeztek, hogy a szörnyü veszedelem már ott ég a ház fölött... Pedig az ártatlan, mit sem sejtő leányka épenséggel nem gondolt még ekkor semmire... Miklós pedig legrózsásabb álmaiban sem gondolt arra, hogy közel hozzá, a városban van egy leány, olyan, a minőre ő fogadalmat tett, a kiről még csak nem is tud senki beszélni semmit s a ki őt nem tartja rossznak... A ki imádkozott érte...

... A leirt hajnali, utczai jelenetre virradó vasárnapon futó tüz módjára terjedt el a hir városszerte, hogy a Nagydrávai Ujság szerkesztője Cserkész Lajos képviselő urat nyilt utczán, tettleg bántalmazta s hogy ezért a közbiztonság elleni kihágásért a rendőrség ki fogja tiltani a veszedelmes embert Nagydráva város területéről. Vagyis mindenki előre tudta, hogy ilyen lesz az itélet, holott igazság szerint azt előre még maga a kihágási biróság sem tudhatta volna.

Vasárnap este Cserkész Lajos megbizásából megszólitotta Miklóst az utczán két jogász gyerek s a képviselő nevében lovagias elégtételt kért.

- Uraim! válaszolta nekik röviden Miklós; először: most dolgom van; másodszor: nem párbajozom, mert ezt tiltja erkölcsi meggyőződésem; harmadszor: még ellenkező esetben sem párbajoznék egy olyan emberrel, mint Cserkész Lajos; végül negyedszer: ha még akar ez az ur valamit kapni tőlem, hát - kaphat!

Ezzel a felelettel aztán végleg diszkvalifikálta magát a »lovagias« érzésü nagydrávai »társadalom« szemében...

Miklósnak csakugyan dolga volt. Egy titokzatos ügy szálait kereste, - a melyben a nagydrávai rendőrség megtagadta a nyomozás teljesitését.

Reiter Imre postai főtiszt tizenhárom éves, Lujza nevü leánya szombaton délután hirtelen eltünt. Ezen a napon a megszokott órában nem érkezett haza az iskolából s bár a kétségbeesett szülők tüvé tették az egész várost, seholsem akadtak nyomára. Másnap, vasárnap reggel Reiter fölment a rendőrségre, tudakozódni, illetőleg jelentést tenni az esetről, de ott hosszas sürgés-forgás után, a bünügyi alkapitány röviden kijelentette, hogy a nagydrávai rendőrség elveszett gyermekek keresésével nem foglalkozik!... Kevés a rendőr. Kutassák a szülők, ha nem vigyáztak reá... Ne engedjék a gyermekeket egyedül az utczára, akkor nem vesznek el... Különben, ha elveszett, hát majd megkerül...

Hiába futkározott Reiter fühöz-fához, ajtóról-ajtóra, mindenki tovább utasitotta; eltünt leányáról azonban senki sem tudott fölvilágositást nyujtani. A végső kétségbeesésben, mintegy titkos sugallatot követve határozta el magát arra, hogy Veér Miklóshoz, a Nagydrávai Ujság szerkesztőjéhez fordul támogatásért.

Miklós, hallva a történteket, azonnal okozati összefüggést sejtett a kis Lujza eltünése és a rendőrség tartózkodó magaviselete között.

Hazakisérte az izgalomtól beteggé lett apát, elkérte tőle a gyermek arczképét s még azon este fölkereste a rendőrkapitányt - a lakásán.

- Kapitány ur! Van önnek tudomása arról, hogy a városban egy kis leány titokzatos módon, nyomtalanul eltünt?

- Ugy sincs!... Egyébként ön tudtommal nem detektiv, mi köze hát a dologhoz?

- Hogy nekem mi közöm hozzá, ahhoz önnek nincs semmi köze. Ellenben érdekel az, hogy a rendőrség miért tagadta meg ebben az ügyben a nyomozást.

- Ugy? Ön fenyeget és nem hajlandó velem ebben a tárgyban komolyan beszélni?

Az a czinizmus, a melylyel Miklóssal ez az ember beszélt, a vasat is megingatta volna. A mint kilépett az utczára, egy pillanatra megtántorodott. Él-e ő valóban? És élnek-e ezek itt mind, a kik körülötte mozognak? És valóban emberek-e ezek? Ennyire jutott volna a müvelt, czivilizált emberiség? Nem, itt nem elég az emberi igazság gyönge ereje. Elemi csapásokra volna szükség, hogy ezt az ujkori Szodomát megsemmisitse, elpusztitsa a föld szinéről, mert javitani, menteni itt már valóban nem lehet! El innen, el, hogy el ne sodorja őt is a veszedelem! El innen, el, a hol tiz igaz sem találtatnék!...

... De most megint az eltünt kis leány jutott eszébe... Nem bün-e már az is, hogy magára merészel gondolni, akkor, a mikor egy őrület szélén álló apa tőle várja legnagyobb kincsét, gyermekét; tőle, mert másban nincs és nem lehet bizalma; másban nincs is már itt semmi becsület, szánalom, emberség.

S ő? Hát ő kire támaszkodjék és mire?... Hirtelen Popescu jutott eszébe... Azt kereste egész este, akkor is, a mikor Cserkész segédeinek azt mondta, hogy:

A városi kávéház felé tartott. A főtéren épen a szinházból kifelé tolongott a tarka, előkelő sokaság. Ott ült Popescu a márvány asztalnál és bámulta az esti fényben csillogó tarka, előkelő sokaságot.

- Én mindenre csak egy tanácsot adhatok. Ha csak egy kissé tekintettel van ön saját magára, ugy vonuljon vissza. Még nem késő.

- Mert most van leginkább szükség az önfeláldozásra. Egy ártatlan gyermek elveszett. Egy tizenhárom éves kis leány. És a rendőrség kijelentette, hogy nem akar utána nyomozni... Érti ön miről van itt szó?...

- Hogy azt a gyermeket a rendőrség tette el láb alól... Legalább is része van benne...

- Az már nem! Mi okból tette volna? Hanem fölvilágositással igenis szolgálhatok. A gyermek egész bizonyosan él és ő is, mint minden kis leány, a ki Nagydráván elvész, megtalálható - a Hugó Irén házában...

Másnap korán reggel, még mielőtt a szerkesztőségbe elindult volna, kopogtattak a Miklós ajtaján. A szobaasszony lépett be s egy levelet nyujtott át... Egy kis fiu hozta, a ki választ vár... Apró, finom női irással volt a levél irva:

Semmi aláirás. Miklós önkéntelenül is elmosolyodott e naiv sorokon, de minden további érdeklődés nélkül irónnal ezt a három szót irta a levélpapiros tiszta oldalára: Manon. Maion. Marion.

Átadta a levelet és a maga részéről befejezettnek tekintette volna ezt az ügyet.

Mire Miklós a szerkesztőségbe ért, egyéb komoly gondolatai közepette addig már százszor is elfelejtette ezt a kis véletlen liezont. Nem gondolta, hogy még nagy folytatás következik utána.

Miklós föltette magában, hogy nem fog addig nyugodni, a mig a kis Reiter Lujzát és eltünésének titokzatos körülményeit föl nem fedezi. A lapban csak röviden irta meg az esetet, de annál erősebb szavakkal támadt a rendőrségre, a mely elég lelketlen volt a füle botját sem mozditani a különös ügyben. Azután neki indult az utczák végtelen, sikamlós, bünös sorainak.

Ugy érezte magát, mint a ki döntő ütközetre készül. Valóban, ez a dolog fogja az ő sorsát, helyzetét, a megkezdett munka eredményességét, vagy pedig teljes kudarczát eldönteni. Ha most sikerül neki földeriteni azt, a mit a rendőrség szemmel látható aggodalommal oly nagyon titkol és rejteget, akkor oly erős fegyver lesz a kezében, a melylyel máris győzött; - ha pedig ezt is kicsavarják a kezéből, akkor bukása kétségtelenül meg van pecsételve.

A társadalom ellen, akár jó, akár rossz irányban haladjon is az, egyes ember eredményesen nem harczolhat... Ebben a városban különösen nem... A tömeg rosszaságát egyetlen ember jósága meg nem változtatja... Ezek a szavak csendültek még mindig füleibe, a melyeket Popescu mondott neki, akkor, a mikor még az első lépést készült csupán megtenni... És gondolatai folytonosan csak ide tértek vissza... Vajjon nem jobb lett volna még akkor, a kezdet kezdetén mást gondolni és azt a kezdő lépést vissza vonni?... Nem! Még most is azt mondja, erős hittel, kitartó bizalommal, hogy nem! Most, a mikor pedig már sok-sok tapasztalata mást arról győzött volna meg, hogy lehetetlen magát továbbra is itt megtartania. Erős lélekkel áldotta meg az Isten s ő ezt az erőt csak fokozódni, növekedni érezte az elszánt, elkeseredett, semmi eredménynyel sem kecsegtető küzdelmek során... Tehát döntse el ez a kéznél fekvő eset az egész nagy ütközet sorsát. Azét az ütközetét, a mely egyetlen ember és a bünös város társadalma között foly életre-halálra...

... A Hugó Irén házát nem volt nehéz megtalálni. Ismerte mindenki ezt a Szepesi-utczában lévő egyemeletes hajlékot, a melynek kapuja alatt a ház tulajdonosnőjének nagy hirü kalapkészitő üzlete nyilt. Sárga tölgyfa kapui éjjel-nappal állandóan zárva voltak s csak csöngetésre nyiltak meg, akár nappal, akár éjjel... Egyébként a ház környéke épen nem volt forgalmas hely.

Miklós nagyon jól tudta, hogy ha egyszerüen bemegy a házba s a kis leány után kérdezősködik, semmiféle eredményt nem fog elérni. Csak egy mód állt tehát előtte: csellel bejutni a házba, kitapasztalni annak belső világát s esetleg meggyőződést szerezni, hogy ott van-e a kis leány valóban?

- Semmi módon sem fog a házba bejutni, szólt az ügyvéd, a mennyiben oda csak »bevezetett« urak és hölgyek léphetnek be. Ám nemsokára itt lesz a kávéházban egy jogász ismerősöm; arról tudom, hogy szokott oda járni s az talán be fogja önt vezetni. Azonban czélját el ne árulja neki; mondja azt, hogy csupa unalomból kiván egyszer Hugó Irén »éjszakáin« jelen lenni...

Az illető fiatalember csakugyan nemsokára megjelent s miután Popescu hosszasabban beszélt vele, meg is igérte, hogy bevezeti Miklóst a Hugó Irén zárt házába.

... Éjfél felé becsöngettek a Szepesi-utczai épület kapuján. Korosnak látszó nőszemély nyitotta azt ki s gyanakvó pillantásokkal fürkészte Miklós arczát.

Óriási, biborszinű szőnyegekkel és tapétákkal bevont terem tárult Miklós szemei elé, a melyet a menyezetről aláfüggő villanyos csillárok kápráztató fénynyel világitottak be.

A terem hajójában bársonyos székekkel körülvett asztalok sorakoztak, mint valami pazar keleti fejedelem kávéházában. Köröskörül függönyös páholyok, szintén asztalokkal és bársony székekkel, ezek mögött egy-egy ajtó rejtett szobákba nyilt...

Miklós a jogászszal egy félre eső páholyba ült s a mit onnan látott, az szégyenét kiáltozta ég felé a mai társadalom erkölcsi romlottságának.

A város legelőkelőbb urai, vezető férfiai és hölgyei vettek részt az orgiákban.

Az asztalok között a ház »urnője«, Hugó Irén sürgött-forgott anyjával; mind a ketten testes nők voltak, előbbi harmincz, utóbbi ötven éves lehetett. Hófehér kötő volt előttük s vacsorával, csemegékkel, italokkal és frissitőkkel szolgáltak a »vendégeknek«.

S azok a verdégek!... Miklósnak nem az volt furcsa, hogy ilyen bünbarlang a világon létezik s nem azt csodálta, hogy ha nem akad ember, a ki fölkutassa és megsemmisitse, hát miért nem zudulnak reá elemi, isteni csapások, mint egykor Ninivére - hanem furcsa volt előtte, hogy olyan embereket, a városban köztiszteletet bitorló egyéneket látott itt, a kikről talán sohasem hihetett volna el ily rettenetes züllöttséget.

Az egyik asztalnál két öreg ur ült; az egyik törvényszéki, a másik királyi táblai biró volt. Mellettük két kis leány: az egyik tizennégy, a másik tizenkét éves lehetett. Mind a négyen mohón itták a jégbe hütött pezsgőt; a leánykákon meglátszott, hogy a gyilkos ital kiölt belőlük minden érzést, minden öntudatot. Égő, lázas szemeik versenyt csillogtak a nyakukba akasztott gyémántokkal s tiszta fehér ruhájukban ugy néztek ki, mint két ártatlan, de megvakitott áldozati bárány a fertő oltárán...

Jobbra a másik asztalnál két főorvos suttogott kétfelől egy fejletlen, szintén igen kis koru leányka füleibe, a mitől a gyermek pirult, de - mosolygott is...

Közvetlen közelükben egy alig tizennyolcz éves dzsentri-fiu, Cserkész Lajos képviselő ur társaságában, mulattatta hangos és erkölcstelen élczekkel Boldizsár Rózsit és - az anyját. Szegény ezredes, a ki mitsem gyanitott arról, hogy feslett neje a leányát ide hurczolja azokon az éjszakákon, a mikor ő a kaszárnyában fárasztó szolgálatot teljesit; ha valaki ezt elmondta volna neki, képes lett volna az illetőt kardjával menten összeapritani.

... Mindenütt csupa ismerős arcz. Orvosok és ügyvédek, bankigazgatók és nagykereskedők, megyei és városi főtisztviselők, öregek és fiatalok mulattak, csupa serdületlen, 8-14 éves leánykákkal, zajos, bünös kaczajok és ártatlan sikongások zajában...

A terem másik oldala a »hölgyeké« volt. Ide jártak a város vagyonos, nagyuri dámái, volt közöttük már hatvan évet tulhaladott is és versenyt ittak a tuloldali férfiakkal, csakhogy ezek viszont 15- 17 éves fiucskákat itattak - »mulattattak«...

A szánalomra méltó, pezsgőtől eltorzitott gyermekarczokon meglátszott, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Volt közöttük sok, a kiket szülőik és nevelőik bocsátottak áruba a bünök eme szennyes piaczán... Voltak olyanok, a kikről szülőik azt hitték, hogy békés, szelid rokoni, vagy baráti házban aluszszák az ártatlanok veszélytelen és gondtalan álmaikat... Voltak végül olyanok, a kik egyszerüen eltüntek s a kétségbeesett szülők álmatlanul, őrjöngve keresték őket nappal és éjszakákon...

Itt nyelte el a kicsinyeket, a mit sem sejtőket, a boldogtalan szerencsétleneket a bünös város borzalmas, éhes, mohó torka, - a legszörnyübb erkölcsi és testi halál mélységes örvénye...

Voltak olyanok, a kiket innen egyenesen a kórházba, voltak olyanok, a kiket innen egyenesen a temetőbe szállitottak...

Hogyan folyhattak ezek a hihetetlen üzelmek egy oly városban, melynek szervezett rendőrsége, modern müveltség-szinezete és czivilizált társas élete van? S hogyan fejlődhetett ki annyi ember tudtával, titokban, de szemérmetlen vakmerőséggel ennyire? Miklós nem hitt a szemeinek. Szeretett volna a bünös társaság közepébe rontani s botjával és revolverével venni elégtételt az emberiség e nemtelen meggyalázóin. Szeretett volna kiáltani, orditani, hogy fejükre lázitsa az állatias érzésü gazoknak az egek és az elemek vészes haragját...

De ő egy gyermeket keresett, a kit előbb vissza kell adni szüleinek, - aztán jöjjön a bosszu, a felelősségre vonás.

Ki tartozik mindezért felelősséggel? A narkotizált gyermeki elméknek épen ugy, mint a szülőknek, a város, az ország és az egész müvelt világ polgárságának egyaránt? Kétségtelenül a városi közigazgatás, a rend, az erkölcsök, a szellemi és anyagi élet két vezető férfia, a kiktől minden függ és a kik nélkül semmi sem lehetséges: a polgármester és a főkapitány.

Azok pedig szintén ott ültek, együtt egy asztalnál, holt részegen, egy siró, nyilván ide most először hurczolt kis leánykát csititgatva, biztatva. Kinálták mindenfélével, étellel, itallal, pénzzel, ékszerekkel, - a leánykának nem kellett semmi, csak sirt szegényke, sirt keservesen.

- Hát akkor minek jöttél ide? szólt gunyosan vigyorogva a nagyfejű, vizes szemű polgármester.

- Azért, mert az utczáról csalt be egy asszony, hogy itt van édesanyám, aki nekem kalapot akar venni...

- Hallgass! orditott rá a főkapitány s ha nem teszed azt, amit mondok, sohasem fogsz innen hazamenni...

Miklós a legmélyebb felháborodással hallgatta ezeket a szavakat. Hirtelen megtapogatta zsebét. Ott volt a fénykép. Elővette... egy pillantást vetett arra és szinte nem is emberi, deliráló hangon kiáltott föl:

Egyszerre elcsöndesedett a zajló terem s a tágra nyilt szemek mind ott függtek azon a földult férfin, aki revolvert szorongatva kezében, lerohant a páholyból s kézen fogta a meglepett leánykát.

Mire a megrémült társaság fölocsudott volna az első meglepetés mámorából, Miklós már a házon kivül volt a gyermekkel.

Reggel Miklós a rettenetes éjjeli tapasztalat s a kis leányka megtalálásának részleteit irta, mikor kopogtattak a szerkesztőség ajtaján.

Miklós azt várta, hogy a büntanyán jelenvoltak valamelyike, talán éppen a polgármester jön, hogy megakadályozza a galád üzelmek, a Hugó Irén »üzletében« folyó dolgok leleplezését...

De nem. Egy középkorban lévő, becsületes, nyilt arczu, már megjelenésével is igazi uri ember benyomását keltő férfi volt...

- Doktor Steier helybeli ügyvéd vagyok, a megyei függetlenségi párt és a nagydrávai katholikus kör alelnöke... Ön meg fog lepődni, szerkesztő úr, hogy én vagyok talán az első ember ebben a városban, a ki önnek baráti jobbomat nyujtom. Mint városi és megyei bizottsági tag és mint bizonyos tekintetben exponált helyzetben lévő ügyvéd, talán sohasem provokáltam volna magam ellen a közhangulatot azzal, hogy ön mellé álljak, jóllehet igazáról meg vagyok győződve szivemből... De ön ismeretlenül is volt olyan szives és lekötelezett engem, oly dologban, a melyért én önnek köszönettel és hálával... nem!... barátsággal tartozom...

- Ön csodálkozik, ugyebár! De emlékezzék csak vissza: a mult éjjelek egyikén érkeztek a városba a szüleim és szeretett, áldott jó nővérkém, a kinek alig találná párját szorgalomban és vallásos becsületességben... Uram! Fölháborodott bennem a vér, a mikor hallottam, hogy a váratlanul érkezetteket ez a gaz banda éjjel az utczán megtámadta... És Isten tudja, mire nem képesek ezek az emberiességből kivetkőzött bestiák, ha ön véletlenségből ott nincs...

- Engedelmet, uram! vágott közbe Miklós, én csak férfias kötelességet teljesitettem...

- Épen azért tartozom hálával, mert tudom azt, hogy nem akadt volna a városban még egy férfi, a ki kötelességét teljesiteni merészelte volna... Azért, mától fogva, uram, vegye tudomásul, hogy küzdelmében nem áll egyedül; mert én egész lélekkel, minden erőmmel az ön segitségére, védelmére esküszöm föl. Segitségére, védelmére, szellemiekben, erkölcsiekben - és ha szükséges anyagiakban is. Én is csak egy ember vagyok, de valaki és valami vagyok s ha önt merészeli valaki bántani, az engem is bánt; a kinek és a minek ön ostora, annak ezentul én is nyiltan ellensége óhajtok lenni... Nem számolok a következményekkel, a mit tehetek szerény erőmmel, azt megteszem - önnel és önért! Még egyszer köszönöm, hogy férfi volt és kötelességét teljesitette akkor, mikor arra éppen szükség volt...

Odakünn az utczán, a szerkesztőség épülete előtt épen nagy csapat rendőr sorakozott, mert a polgármester rendeletet adott a főkapitánynak, hogy a Nagydrávai Ujságból, amelynek mai száma a Hugó Irén bünbarlangját leplezi le, - egyetlen egy példányt sem szabad az utczára kibocsátani... Ez történt a magyar jogállamban, az Urnak ezerkilenczszázhetedik esztendejében, a mire Miklós magában csak igy válaszolt:

- De nem szabad csupán reá biznunk mindent. Azért adott erőt, akaratot, testet és lelket. Föl fogjuk venni a harczot! Előre...

A nagydrávai kupaktanács összedugta a fejét nagy és fontos határozatra: mitévők legyenek ezzel a kóbor ujságiróval, a ki most már hónapok óta itt kellemetlenkedik, itt háboritja a város siri békéjét.

A nagydrávai kupaktanács tagjai csupa szabadkőmüvesek voltak, a kik itélkeztek elevenek és holtak fölött és dolgoztak valaki mellett, vagy pedig valaki ellen: - minden eszközzel...

A nagydrávai kupaktanács tagjai voltak - erről természetesen a laikusok semmit sem tudtak, - a törvényszék elnöke, egy táblai biró, a vizsgálóbiró, az ügyész, két alügyész, a bünügyi rendőr-alkapitány, egy városi tanácsos, a törvényszéki orvos és három nagy befolyásu ügyvéd.

A nagydrávai kupaktanács határozott minden ember sorsa fölött és jaj volt annak, a kire ez kimondta a szentencziát: azt lehetetlenné tették, eltávolitották, elpusztitották - minden eszközzel.

Ha megszólalhatnának azok, a kik párbajokban estek el, a kik öngyilkosokká lettek, a kiket a törvény és igazság ellenére börtön fenekére dobtak, vagy a kik nyomtalanul eltüntek: - azok nagyon sokat tudnának beszélni a nagydrávai titkos értekezésekről és annak végzéseiről.

Veér Miklós fejére is kimondta ez a titkos tanács az itéletet. Ki kell tiltani a városból... Ha ez sem használ, valami ürügy alatt a törvényszék elé kell állitani, majd ott elbánnak vele... Ha ez sem használ... akkor van még egyéb mód is...

Három napig hiába nyomták a Nagydrávai Ujságot. Egy árva példánya sem kerülhetett a nyilvánosság elé. A rendőrség egy szálig elkobozta, elrabolta azt, még a postára sem lehetett vinni egyet sem.

... Negyednapra volt Miklós a kihágási biróság elé czitálva. Ez a jeles biróság egy formális tárgyalást rögtönzött, a melyen jegyzőkönyvbe vettek mindent, a mivel Miklós védekezett s a végén az alkapitány felolvasta az itéletet. »Hogy Veér Miklós, mint a ki idegen, a városban semmi keresete, lapjával csak a köznyugalmat háboritja és ezért müködése a közbiztonság szempontjából veszedelmes: - köteleztetik, miszerint három nap alatt hagyja el a várost, mert különben ki fog tolonczoltatni s általában is Nagydráva területéről örök időkre kitiltandó volt...«

Veér Miklós még csak annyit jegyzett meg, hogy az itélet az igazságosságra fölesküdött kihágási biró asztalán előre el volt készitve, - a főkapitány kezeirásával, - de ezt már nem vették jegyzőkönyvbe...

Komoran távozott a rendőrségi épületből. Csüggedten, reménytelenül, leverve, összetörve. Most már ő is teljesülni látta Popescu szavait... Egy ember semmi. Neki itt vége. A gonoszság győzött. Ő megsemmisült, elbukott, csufosan, szégyenletesen, végképen. Mily könnyü is egy embert megsemmisiteni. Három ember kell hozzá, a kikre ráfogják, hogy biróság. Meg egy irás, a miről azt mondják, hogy itélet... Egyéb semmi... Hányszor bukott el s hányszor fog még elbukni igy az igazság...

Az ellenséges lapok jól megfizetett tudósitói kárörömmel szaladtak a szerkesztőségbe, hogy holnap egetverő czikkekben tapsoljanak a gazság diadalának...

Miklós szemei előtt vak homályban futottak össze az utczák, a tárgyak és az emberek. Forgott vele az egész világ... S a legutolsó kis inasgyerek is gunyos ábrázattal vigyorgott az arczába...

- Mit? - szólt Miklós csaknem bambán bámulva az ügyvédre. Elmegyek... Holnap... Vagy ma... Nincs itt semmi dolgom, semmi keresetem. Legyürtek. Végem van...

- Nem, kedves szerkesztő ur, szólt Steier oly nyugodt mosolylyal, hogy Miklóst szinte zavarba hozta, ön nem fog elmenni. Ön nincs legyürve. Ön most kezd élni.

- Ön semmit. A folytatás az én dolgom. De ön itt fog maradni, mert önre itt szükség van. Megfelebbezzük az itéletet. És meg fogja ezt a városi tanács semmisiteni; mert előre közölve volt a lapokban, mert a főkapitány befolyásolta a kihágási birót, mert az itélet előre meg volt irva, mert egyáltalán nincs törvényes indokokkal támogatva, mert - még tudnék száz és egy okot mondani. Egyébként olvassa el majd a holnapi fővárosi lapokat. Most megyek és sürgönyözöm az ön ügyében a belügyminiszternek. Az volt a baj, hogy ön eddig nem törődött azzal, hogy az ország is tudomásul vegye, mi történik itt, ebben a városban, ebben a - fészekben.

- Ne fáradjon, doktor ur, ugyis hiába! szólt Miklós kezével legyintve és keserü mosolylyal haladt tovább...

... Gyönyörü, csillagos este lett. Miklós komoly, nagy gondolatokban elmélyedve támasztotta zugó fejét, forró homlokát a hideg ablaküveghez. Odakünn az őszi szél bánatosan dudolt a hervadt lombokon egy szomoru melódiát.

A villanyos ivlámpák fehér fénye izzó szinpatinával vonta be a széles külvárosi utczát és egyenes vonalban sorakozó házait.

Miklós az átellenben lévő kis házra függesztette szemeit. Valami hiányt érzett kebelében ezen a napon, kora reggel óta s ez nem hagyta megpihenni gondolatait... Az a baljóslatu itélet nem bántotta annyira, mint ez a kis dolog... Pedig csekélység volt... Maga sem tudta, hogy miképen furakodott az a »jelentéktelen« képecske a szivébe... Csak egy arcz... Egy halavány, csinos, keskeny arcz... A formás homlok fölött hullámosan fésült barna hajkorona... A homlok alatt finom metszésű, messziről is ragyogó szempár, a melyből csak tiszta ártatlanságot lehet kiolvasni...

Minden reggel megjelent előtte ez az arcz, ama rövid idő óta, hogy először látta, - a mikor kinyitotta az ablakot... Valami csodálatos vonzó erő volt abban... Megszokta már... Egy kissé furcsának tünt föl saját maga előtt, de annyira megszokta, hogy most, a mikor egyszer véletlenül egész nap nem látta, üresnek érezte a világot és nem tudott lefeküdni...

A kis ház ott állt busan, ridegen, bezárva, befüggönyözve, az ivlámpa sárgás-fehér, halotti fényében, mint disztelen koporsó.

Egyszer nyilt a barna kapu... Idősebb nő lépett ki az utczára. Egy pillanatra megállt, tétova tekintettel, majd egyenesen átjött arra az oldalra, a hol Miklós lakott... Ugy szeretett volna kimenni, elébe állni és megszólitani, megkérdezni tőle, hogy hol van, hová lett ő... az a csinos arcz, a melyik ott szokott ábrándozni az ablakban... Eh!... Bolondság!... Ki az, vagy mi az?... Ő holnap, vagy holnapután már nem lesz itt... Az arcz pedig nem fog vele menni... Dehogy gondolt volna arra, hogy az az ártatlan leányarcz vele fog menni, mindig, mindenfelé, követni fogja lépéseit, érzését, gondolatait, hiven és elválaszthatatlanul, örökké, mint szerető földi őrangyala...

- Bocsásson meg uram... Nevem Veszpréminé... Sohasem jöttem volna ide önhöz, de a kis lányom beteg... És önt óhajtja látni...

- Hogy miért? Azt magam sem tudom... De talán ő sem tudja szegényke... Csak éppen meg akarja önt ismerni - közelebbről... Minden óhajtása, különösen most, a láz perczeiben, hogy önnel legalább egyszer... csak egyszer... beszélhessen...

A jó anya nem tudott többet mondani. Szemeibe könyek gyültek. A leányára gondolt, a ki most beteg... Csak ennyit tudott még nagy nehezen elrebegni:

- Arra kért az én kis leányom, mondjam meg önnek, hogy a kis Marion beteg, nagyon beteg és látni akarja önt... Ha könnyiteni akar szenvedésein, jöjjön, siessen hozzá... A kis Marion várja, nagyon várja...

... Miklós, mintha titkos erők vonzanák, habozás nélkül ment, ment át, abba az egyszerü, külvárosi, alacsony házba... Dehogy gondolt volna ekkor arra, hogy az első lépés, a melylyel a kis Marion szavára oda indult - életbevágó, döntő lépés volt, a mely két nemes, tiszta kebel sorsa, élete fölött határozott örök időkre... Hogy jóra, vagy rosszra vezetett-e ez a lépés, azt a bekövetkezendők fogják megmutatni...

A mikor Miklós belépett az egyszerü szobába, a hol minden tárgyon nagy szerénység, de minden tárgyon oly nagy rend, tisztaság és izlés uralkodott, a halavány leányka ott feküdt a divánon, mozdulatlanul. De most nem volt halavány. Orczáira gyönge piros rózsákat festett a láz tüze. S mégis oly szép, igy talán még szebb volt. Bágyadt kék szemei hirtelen fölcsillantak az örömtől, a mikor Miklóst belépni látta:

- Tudtam, hogy eljön! - susogta alig hallhatóan. - S hogy eljött, ezzel engem hosszas szenvedésből gyógyitott meg... Oly sok rosszat beszélnek önről, hogy én nem hihetem, hogy ember ily rossz legyen... Ma, lázas álmomban egy szózatot hallottam, mintha az égből jött volna s mintha kötelességemmé tette volna, hogy az ön lelkét megismerjem... És... és... ha valóban oly vad és embergyülölő... én... én... megjavitsam... De én ugy érzem, hogy maga jó... És ha jó, akkor... szeretem...

- Azt hiszem, - hebegte Miklós nem csekély zavarral, - hogy bennünket, nyilvánosság előtt szereplő embereket, csak tetteinkből és nem a szavainkból lehet megismerni... Attól függ minden, hogy a világ hogyan itéli meg viselt dolgainkat. A világ nagy ur. És én megvetem, gyülölöm lelkemből a világot. Abban különbözöm más emberektől, hogy nem adok a világra és az emberek előitéleteire semmit, csak haladok a magam utján. Legyen az az ut mások szerint rossz, ha én azt hiszem, hogy az jó, akkor - jó. Én a bünös emberek ellen küzdök. A bünös emberek pedig nagyon sokan vannak. Én tehát az ő szemükben rossz vagyok... De ön beteg...

- Tehát a világ... Önnek szülei is vannak, a kiknek bizonyára sokat árthat a világ, ha én...

- A szüleimnek az jó, a mi nekem jó... Én pedig csak a jót akarom és azt szeretem...

- Egyszóval, kisasszony, a világ szerint boldog az, a ki még az árnyékomat is elkerülheti... Miért adjunk alkalmat... talán... az ön boldogtalanságára... De többet is gondolok ugy-e bár, mint a mennyi illő volna? Nyugodjék ön meg, kisasszony és hallgasson a világra... Ne törődjék velem, felejtsen el, mintha nem is volnék...

... A leányka ajkain mosoly futott végig. Talán gunyos lett volna az, ha - nem lett volna oly ártatlan...

- Ezt csak mondja ön, de nem igy érez és nem igy gondolkodik, hanem épen ellenkezőleg... Én nem tévedek...

Miklós mélyen a szemeibe nézett a leánynak és félig öntudatlanul, gépiesen susogta:

- Minek örül? Annak, hogy beszélhetett egyszer egy emberrel, a kit lealáztak, összetörtek s a ki most gyáván elfutni készül innen... Tudja ön, hogy ki vagyok én?... A kit a rendőrség ma örök időkre kitiltott a város területéről s a kit el akarnak tolonczolni, mint a legutolsó vásári zsebmetszőt, mert a közbiztonságra veszedelmes. Mert utolsó, csavargó, hazátlan bitang... És miért?... Mert nem vagyok zsidó, nem vagyok szabadkőmüves és mert erélyes és őszinte becsületességemmel szálka vagyok az elfajult társadalom szemében... Komoly ember hitetlenül kinevet, ha ezt hallja és hazug futóbolondnak néz, pedig igy van... Ej, kisasszony, ön még igen fiatal és igen ártatlan ahhoz, hogy ily szinben ismertessem meg önnel a társadalmat, az embereket...

- Ön elmegy? kérdezte mélyen elgondolkodva. Ön el akar menni? Istenem, hát akkor én...

És kis hijja, hogy sirva nem fakadt. Miklós most már nem kételkedett többé, hogy ez a leány szereti őt. Hogyan? Miért? Mikor szerette meg?... Oly meglepő, oly érthetetlen, oly furcsa volt mindez, mint valami álom... Vagy talán az egész élet egy furcsa, érthetetlen, szinekben váltakozó álom?... S mi lesz ebből, jó, vagy rossz? Ha ő, a férfi, az erős, a makacs - elbukott: mi lenne akkor az élet viharában ezzel a gyönge nővel?... Legszivesebben itt hagyta volna s elfutott, elmenekült volna, hogy a leányka épen oly hirtelen elfelejtse, de... de épen az volt a baj, hogy... hogy ő is... mit csürje-csavarja a torlódó gondolatokat, mikor csak egy lett a vége minden okoskodásnak?... Érezte ő is, hogy ezt a leányt, a kit alig látott - szereti... Hogyan? Miért? Mikor szerette meg?... Talán a végzet kényszeriti, hogy a főkapitány előtt tett fogadalmát beváltsa? Hogy is mondta akkor? Ha csak egy tisztességes leányt találok is Nagydráván... Vagy csak olyan leány legyen, a kiről semmi rosszat sem tudnak... Ha találok egy ilyen leányt Nagydráván s az hozzám jön: elveszem feleségül!... Ez volna hát?... Eh! Miklós ugy gondolta, hogy bolondság, - de ugy érezte, hogy: - tiszta valóság: ez az!...

- Nem, ön azt nem fogja tenni... Ezzel önmaga itélné el saját magát... Ha ön érzi, hogy az ön részén az igazság, akkor ön itt marad, folytatja a küzdelmet és győzni fog... S ha ön szereti egy kissé a kis Mariont, megteszi ezt... Mert tudom, hiszem s ön elhiheti nekem, hogy a jó Isten nem engedheti elveszni - az igazságot. Ő nem hagyja cserben a jókat - soha, soha...

Itt Miklósnak eszébe jutott az a jelenet, a mikor Popescunak oly hévvel bizonyitgatta, hogy nem fog, nem tud szeretni soha, holott épen ő volt előbb azon az állásponton, hogy ezt a szót: soha - nem szabad könnyelmüen kiejteni, mert ez a fogalom: soha - a valóságban nincs...

Ott állt tehát a férfi, a teremtés koronája, a háborgó tengerek fölött, a viharzó orkán dühétől kivetve egy kopár szirtre, a honnan kétségbeesésében már-már le akart ugrani a mélységbe, a tört hajó roncsai után... És ebben a válságos pillanatban az Isten keze, a sors szele egy apró, fehér virágszálat, a nőt sodorja lábai elé... Az erős férfi csak reápillant a gyönge kis virágra és - egyszerre földereng homályos elméjében ismét a remény izzó napkorongja, az élet, a virágzás vágya, az elernyedt, elcsigázott büszke akarat energiája... Lázadó vérét imhol ismét belső forradalmak korbácsoló ereje üzi, hajtja előre... Most már csak egy vágy égeti szüntelen egész valóját: küzdeni, győzni - és meghalni soha, - mert van immár kiért, van miért: szeret és szeretik... Oh, a sivár, hétköznapi lelkek nem tudják, nem érzik azt, mit jelent egy rajongó, nagy sziv életében az a pillanat, a mikor az Isten keze odaejt eléje egy apró, szerény, fehér virágot...

... Másnap lázas izgalmakra, meglepetésre ébredt a nagydrávai közvélemény. A fővárosi lapok kivétel nélkül megirták a jogot, törvényt és igazságot meggyalázó kitiltást, annak minden részletét, okait és czélzatát egyaránt. Az egész ország sajtója megszólalt, fölzudult és kiméletlen hangon ostorozta a bünös város vezetőségét, az egész közigazgatást, erélyesen megvédelmezve Veér Miklóst, nemcsak mint ujságirót, de mint állampolgárt és egyhanguan tiltakozott az ostoba merénylet ellen, a kormány közbelépését sürgetve, a szégyenletes kitiltó végzés megsemmisitését követelve.

Mindenki elvesztette a fejét és mindenki megrémült. A polgármester, arczán a gyávák és jellemtelenek Káin-bélyegével, szaladt a főispánhoz; az viszont még jobban megijedt és nem tudott egy szóval sem okosabbat tanácsolni, mint hogy most már csak tessék végig játszani mindenkinek elvállalt szerepét a nagy komédiában. Ő mossa kezeit. Restelli ugyan, hogy épen az ő megyéjében és az ő székvárosában kell ilyen botránynak kitörnie, de - ki az oka?... Az az izgága ujságiró...

Maga Miklós szintén talpon volt. Terjedelmes táviratban informálta a belügyminisztert az ügyek állásásáról, röviden, de kimeritően ismertetve azokat a módokat, a melyekkel a város gonosz vezetői ő ellene és lapja ellen dolgoztak. Ám ne tegyen egyebet a miniszter, csak pillantson az ügy irataiba s alkossa meg magának a józanok, az igazságosak fölfogását...

Majd fölment a városházára, a hol a polgármestert és a főkapitányt épen bizalmas együttlétben találta s óriási hidegvérrel kijelentette előttük, hogy addig is, a mig ez az ügy végleg eldől, a városban fog maradni; karhatalmat pedig ugy alkalmazzanak vele szemben, hogy védeni fogja magát életre-halálra...

Az erélyes föllépés egyelőre megtette hatását, mert nyomban azt a választ kapta, hogy addig nem kell eltávoznia, a mig az ügye végleg jobbra vagy balra nem fordul.

A sajtó szava is megtette hatását ott, a hol az a legszükségesebb volt... Estére már megérkezett a nagydrávai polgármesterhez a belügyminiszter távirata, a mely igy rendelkezett: Veér Miklós kiutasitását megtiltom. Iratokat fölterjeszteni rendelem. Nagydrávai Ujság utczai elárusitását megengedem...

Hideg zuhany volt ez a város urainak fejére, jótékony hatásu meglepetés a gondolataiban lenyügözött polgárságra és diadalmi fénysugár Miklós előtt... Örömnap volt az Popescu és Steier ügyvédeknek épen ugy, mint Miklósnak és - a kis Marionnak... Bár ne örültek volna olyan nagyon... Talán később nem lett volna oly nagy csalódásuk és elkeseredésük sem...

... A Nagydrávai Ujság tehát ismét virágzott, próbálta irtani a gazt, söpörni Augias istállóját, a nélkül azonban, hogy az emberfölötti küzdelemnek valami eredménye lett volna... Nem volt abban a városban egyetlen egészséges fő, a mely hallgatott volna az igazság szavára.

Alig csillapultak le a kitiltási botrány izgalmai, a város ismét elmerült a fertő posványába... Irhatott aztán megint Veér Miklós tücsköt-bogarat... Ha nagyobb ügy volt, eltussolták, ha kisebb, ráfogták, hogy hazugság, - még Hugó Irénnel szemben is csak annyi történt, hogy pro forma »elitélték« 100, azaz egyszáz korona pénzbirságra...

Másrészt utóbb Miklós sem igen törte már oly nagyon magát eredmények után... Inkább szerelmének élt, mint hivatásának és szabad ideje minden perczét a kis Marionnál töltötte, a ki mintegy vezércsillaga volt életének... Mert ha a leányka nincs, vagy nem vetődik Miklós utjába, ki tudja, hol volna ő most, megfutamodva, megverve, lealázva... Vagy talán jobb is lett volna, ha ez igy történik!?...

Sokszor ő maga is elgondolkodott: nem a legjobb volna-e most nyugodtan visszavonulni ismét a fővárosba, a hol békés, szilárd exisztencziát biztositana - kettőjük számára?... De ugy tudott bizni, remélni, mintha az ő nagysága már csak napok kérdése lett volna... Hogyan? Mi módon?... Az ideálisták messzebb nem igen látnak, csak fölfelé... A ki előtt eszményi czélok lebegnek, az vajmi keveset törődik a földi jövővel, a - megélhetéssel... Vagy azt gondolta, hogy az a lap örökös kenyeret ad neki?...

A hosszu téli estéken, ha néha meglepte egy-egy aggodalmas gondolat, hosszan ült ott némán és szótlanul a leányka mellett a kis szobában...

Oly nagyon szerette a kis Mariont, hogy ha az csak egy szót szól neki, legott fölkerekedik és nyugalmasabb foglalkozást, szilárd talajt keres erejének értékesitésére...

De a kis Marion oly nagyon szerette őt, hogy egy szóval sem beszélte volna le, sőt ha látta, hogy Miklós bus és csüggeteg, ő biztatta, ő bátoritotta folytonosan...

Aztán néha a legcsekélyebbeknek látszó dolgok is döntő sulylyal birnak... Miklós leginkább azért nem távozott a városból, mert - ugy érezte, hogy egy napra sem tudna elválni Mariontól...

Pedig ugy fájt a leánykának, hogy nem mondhatja meg azt, a mi neki is, szüleinek is legfőbb gondját képezte; - sokszor már a nyelvén volt, hogy kimondja:

De csak mindig visszafojtotta az aggódó ész szavát a sziv lángoló nagy szerelme.

Az is egyre marta és ösztönözte Miklóst, hogy a város napról-napra megátalkodottabb közönynyel viseltetett tiszta, nemes törekvései, küzdelme iránt és az emberek, ha rendkivül mohó ujságvágygyal olvasták is szenzácziós leleplezéseit, nem szüntek meg görbe szemmel nézni reá és uton-utfélen gonoszabbnál gonoszabb mendemondákat költeni róla. Steier ügyvéd ugyan együtt dolgozott vele, de csupán azt érte el az is ezzel, hogy az ő tekintélye is alább-alább szállt minden nap...

... Miklósra és Marionra nézve igazi jótétemény volt, ha együtt lehettek... A leány alig várta azt a perczet délután, a mikor a fiu az ajtón kopogtat és Miklós nem találta meg nyugalmát sehol, csak a szerető, meleg sziv közvetlen közelében... Nem gondoltak ők semmire ilyenkor, csak arra, hogy egyik a másiknak életszükséglete, hogy nem tudnának meglenni, ha nem látnák, nem ismernék egymást.

Közben egyik nehéz kellemetlenség a másikat érte... Veszprémiékhez egyenkint jöttek a rokonok, a ház »baráti érzésü« jóakarói, a szomszédok és ismerősök, szörnyü álmélkodásaikkal és jóslásaikkal:

- Ki ez az ember?... Mi ez az ember?... Ember ez egyáltalán?... Honnan jött?... Hogy lehet ezt megtürni még a ház tájékán is?... Hisz a hová ez lép, ott máris romlás és becstelenség vetette meg lábait... Hisz ezzel a senkivel nem áll szóba a városban senki... Napról-napra a biróság elé czitálják rágalmazásai és becsületsértései miatt...

Ezt beszélték, de arról egy szó sem esett, hogy a sajtóbiróság kénytelen volt Miklóst minden vád alól fölmenteni, mert a mit megirt, annak valódiságát minden alkalommal bizonyitani is tudta a törvényszék előtt.

És járta a mendemonda, a pletyka, sok minden egyébről, a mik még csak a valószinüség látszatától is távol jártak.

A jó anyára azonban mindez nem maradhatott hatás nélkül. Sok keserves sirással és álmatlan éjszakával szenvedett meg azért, hogy - ugy szerette a leányát és hogy leánya ugy szeretett... De a kis Marion szeliden lecsókolta könnyeit és igy vigasztalta:

- Majd meglátja anyám, hogy az Isten mindent jóra fordit s mi még igen boldogok leszünk...

És a jó asszony nem sirt. Hanem lehetőleg nem állt szóba senkivel. Szakitott szomszédaival, ismerőseivel, rokonaival. Mert oly nagyon szerette a leányát. És mert a leányka oly nagyon szerette azt az embert...

Igy mult el a tél, lassan következett a tavasz és az a hónap, a melyben a rózsák nyilnak.

Az udvar tele volt piros és fehér rózsával. A virágok szerelmesen, illatosan, szinesen, boldogan hajoltak egymásra. Mintha mindegyik egy-egy csókos ajak lett volna. S ott állt közöttük a legszebb fehér rózsa, maga a szépség, ifjuság és a szerelem, - a kis Marion. Ott állt a rózsák között és ábrándosan nézett a derült, világoskék égre. Az ő ártatlan szemei is épen olyan szinüek voltak. A halvány, keskeny arcz, a csinos barna fej Miklós vállain pihent...

- Már megint olyan szomoru, édes! Nem mondja meg nekem, hogy miért? - kérdezte a fiu.

- Azon gondolkodom, Miklós, hogy vajjon mikor leszünk mi is oly boldogok, mint ezek a szerelmes rózsák?... És leszünk-e azok egyáltalán valamikor?

A fiu homlokán redők jelentek meg. Hosszasan elgondolkodott. Valami ugy fájt, sajgott a kebelében... Most érezte csak, ebből a nehány szóból értette meg, hogy ez a leány szenved, mert végtelenül szeret...

Nem!... Ennek a leánynak nem szabad csalódnia... soha... soha!... Ez a kis virág csak addig él, a mig reményeinek napsugarai éltetik s a mig el nem rabolják azokat szivétől a csalódás viharfelhői...

... És mintha egy nagy, döntő gondolat lepte volna meg Miklóst, hirtelen fölegyenesedett és határozott, erős hangon ejtette ki ezeket a szavakat:

- Igen, Mariskám!... Leszünk boldogok, mert kell, hogy boldogok legyünk... Boldogok, gondtalanok, szerelmünkben élve egymásé leszünk... bizonyosan, - mire ezek a rózsák még egyszer nyilni fognak...

A közönség a lapban csak a szenzácziót, a botrányokat, a pletykát kereste s inkább a bünök és gazságok élénk szinváltozata érdekelte, semmint hogy erkölcsi javulásra törekedett volna az ujság révén bárki is...

Nem sikerült tábort, hiveket toboroznia a jókból, mert azok a jók Nagydráván seholsem voltak...

Hiába kürtölte világgá a gazságát ennek a barommá sülyedt embertömegnek. Nem volt a ki meghallja.

Igaz, hogy egyelőre nem ártottak még neki, még nem tudták elnémitani, még nem tették lehetetlenné, sem pénzzel, sem csellel, sem erőszakkal... S mégis!... Hiába! Magától fáradt bele a sziszifuszi munkába...

És szerelmes lett. Szeretett valóságos, igazi szerelemmel. Ez aztán csakugyan akadály volt... de - éppen annak akadálya, hogy félbe hagyja, hogy békésen, nyugalommal, bántatlanul visszavonuljon. Félt az elválástól...

Pedig legjobban szeretett volna igy tenni. Csak nem tudott szembe szállni a szenvedélyekkel. Ha csak egy szót, parancsot kapott volna a kis Marion ajkáról! Érte, az ő szavára mindent megtett volna... A kis Marion azonban nem mert neki szólni. Ő is félt az elválástól.

Szerelem volt ez, a melyet titkos szenvedések, rejtett fájdalmak tettek még édesebbé, még erősebbé. Hatalmas, égő szerelem.

És mi lesz akkorra, a mikor a rózsák még egyszer nyilni, virágozni fognak, ifjan, üdén, szerelmesen?

Nézni és számlálgatni együtt a lugasból esténkint az eget és a csillagokat...

Nappal emberfölötti, de meddő küzdelemben, mint valami zakatoló, prüszkölő mozdony, a mely kattog és toporzékol tehetetlen, bolond dühében, de nem mozdulhat, mert besüppedt a mély gödörbe, - igy telt, mind unalmasabbá válva, Miklós ideje... Este édes, bizalmas, megnyugtató, csak a jelen perczeket látó és érező gyermeki boldog együttlétben... Szerelemben...

Ismét hónapok teltek el... Mult a nyár s közeledett megint a meleg, szőlőérlelő őszelő... Az is elmult...

És mi lett egy hosszu esztendő eredménye?... Mi történt ez alatt? Mi értelme, mi haszna volt a gyilkos küzködésnek?... Megváltozott-e valamiben egy esztendő alatt a bünös város képe - vagy pedig Miklós változott?...

Igy szólt a kis Marion reszkető, ábrándos hangon, az utolsó szót kissé erősebben hangsulyozva.

Miklósnak ismét az a jelenet jutott eszébe, a mikor tavaly a kávéház asztalánál Popescu azt mondta neki, hogy ebben a városban nem fog érvényesülni olyan ember, a ki az erkölcsöket, az egyesek és a köz életét javitani, tisztitani akarja, soha... Az a soha, a melynek létezését akkor tagadta, most valónak látszik... Vajjon való marad-e ez a soha, a melyet most a leánynak szivből elhisz...

Majd sorsára, életpályájára gondolt. S ugy látta, hogy az ujságiró leginkább abban különbözik más embertől, hogy neki nem adatott meg ismerni a lélek földi nyugalmát, a békés, zavartalan boldogságot, még - a szerelemben sem. Az ujságirónak még az öröme is félig keserüség, a pihenése is félig izgalom, a boldogsága is félig szenvedés. Az ujságirónak ugy kell végig suhannia az ürben, mint egy meteornak: sehol sem áll meg s csak addig sziporkázik, ragyog és éget, a mig el nem ég a saját hevétől... Ritkán ér a földre... Elhamvad még utjában, az ürben, a hidegben, a sötétben... Ez az ő pályája, sorsa, rendeltetése...

Ám a csüggedés végső perczeiben ott volt vállai fölött a nő, a földi őrangyal, a ki nem tudott elégedetlenkedni, nem tudott szemrehányásokat tenni, sem önmagának, sem a sorsnak, sem a férfinek, hanem ott lebegett áldott ajkán a biztató, életre ébresztő szózat:

- Ne én reám gondoljon, Miklós, hanem saját magára... Ha az ön sorsa jó lesz, az enyém is jó lesz...

Csakhogy ezt már nem értette meg Miklós... Ha megérti, bizonyosan régen elmenekült volna már ebből a városból, a Scillák és Charibdisok öléből...

Pedig közel volt az idő, a mikor a rózsák ujra nyilni fognak és még csak kilátás sem volt arra, hogy egymásé lehessenek, a boldog, szent házasság fönséges üdvösségében...

Napról-napra jobban és jobban küzdött Miklós az anyagi zavarokkal, a mit utóbb titkolnia sem lehetett... S a leánynak ugy fájt, hogy neki sincs semmije, hogy mind a ketten szegények s hogy boldogságukat csak akkor fogják elérhetni, ha Miklósnak sikerül más, biztosabb létalap, nyugalmasabb foglalkozás után nézni... De Miklós csak nem értette meg az esdeklő tekintetű, gyönyörü kék leányszemek néma beszédét...

Várta azt a szót... De az késett, egyre késett... Ki tudja, miért késett?...

Sokszor eltünődtek mind a ketten azon a különös jelenségen, hogyan ismerkedtek ők meg és hogyan tudták egymást oly hirtelen ennyire megszeretni. Minden nehéz akadály ellenére is.

- Erre nem tudok válaszolni... Magam is erre gondolok mindig, de csak azt érzem, egyre jobban, hogy szeretem... Mert még soha senkit sem szerettem... Mert nem tudnék mást szeretni... Mert bizonyosan a jó Isten rendelte igy... És maga miért szeret engem?

Fogós kérdés volt, a melyre megint Miklós nem tudott válaszolni; - csak lecsüggesztette a fejét zavartan, pirulva...

- Vagy meghalunk! - susogta alig hallhatóan a leányka. - Minden ő tőle jön, a magasságból!...

Egy délután, a mikor sürű ólmos eső áztatta a sikamlós utczát, Miklós a kávéház ablakánál ült, egyedül, mélyen elgondolkodva. A kékes szivarfüst karikákon keresztül sokáig elnézte, a mint a Fő-utczán keresztül időnkint öt-hat emberből álló munkáscsoportok huzódtak el, hangosan méltatlankodva valami miatt, heves taglejtésekkel beszélve egymáshoz. Csakhamar megtudta, hogy a hires Milovics-gyárnak ötszáz munkása és egyéb alkalmazottja sztrájkba lépett. Hétköznapi esemény volt ez, a mely nem igen érdekelte volna Miklóst jobban, mint általában egy ujságirót ilyen eset érdekelhet... Ám ez a sztrájk ezuttal mégis rendkivül fontossá vált reá nézve.

A városra ereszkedő nagy sötétség miatt a kávéházban épen az ivlámpákat és izzó fénykörtéket csavarták föl, a mikor három bőrig ázott munkás alakja jelent meg a kávéház ajtajában. Végig néztek a sárga fényben uszó csarnokon s a mikor Miklóst megpillantották, egyikük egyenesen hozzá lépett és egy zárt levélboritékot nyujtott át, a mely Miklós nevére volt czimezve. A három munkás ezután sietve távozott.

Miklós, a mikor a levelet először átfutotta, eleinte a munkások bosszuvágyának megnyilatkozását vélte abban fölfedezni, de később a levél különös, mérsékelt, mondhatni előkelő hangja fölébresztette benne az ujságírót, az érdeklődőt, a kutatót. Nem törődött többé az egyre jobban zuhogó sürü esővel, hanem rohant ki, keresztül a hidon, keresztül a sikos utczákon, egyenesen a Milovics-gyár felé, a hol egyszersmind lakása is volt az igazgatónak.

Utközben átgondolta, hogy ha világosságot akar deriteni erre a homályos ügyre, illetve, ha eredményesen akarja kipuhatolni, mi igaz a rejtélyes levélből és mi lappang a dolog hátterében, - ezt csak hirtelen erélyes föllépésével érheti el. Meg kell lepnie a gyárost, váratlanul, egyenesen, ugy, hogy az ne térhessen ki a felelet elől.

- Bocsánat uram, a múlt héten egy levelet kaptam bizonyos Dóczi Piroskától, a ki állitólag önnél nevelőnő. Azt irta, hogy okvetlenül keressem őt itt fel ma, halaszthatatlan ügyben kiván velem beszélni. Megengedné, hogy a leánynyal beszéljek?

- Piroska?... dadogta rendkivüli meglepetéssel Milovics... Piroskával... igen szivesen... azaz... de... Piroska csütörtökön elutazott...

- Lehetetlen, uram! Azt irta nekem, hogy föltétlenül kell ma velem beszélnie. Érti? Kell...

- Lehetséges, de... ej, hát mi közöm nekem hozzá... Legyen olyan szives, kérem és kiméljen meg a zaklatástól.

- Nagyon szivesen, csupán arra kérem, hogy ha ön Karlsbadba küldte, mondaná meg nekem közelebbi lakczimét, mert sürgönyözni fogok neki még ma.

A gyáros halálsápadtan dőlt hátra székében s nem tudott egyetlen szót sem kiejteni.

- Meg fogom mondani, susogta fuldokolva Milovics, csak... bocsásson meg, kedves szerkesztő ur... hirtelen megjelenése... megzavart...

- Én is igy akartam! - válaszolt határozott hangon Miklós. - És most ön be fogja vallani nekem, hogy a leány nincs Karlsbadban!

- Uram! - szólt hirtelen fölugorva és kezeit összetéve Milovics. - Miért faggat engem? Mit akar tőlem? Kije önnek az a szerencsétlen leány?

- Egyszerüen azért, mert - tudni akarom. És ön hiába tagadja, én már tudom, hogy csütörtökön meghalt s aznap el is temették...

- Egy szó sem igaz? Jöjjön ki hát velem a temetőbe, megmutatom a sirját...

- Nem bánom, akármit tesz is ön... de engem ne zaklasson... ne zavarjon... ne öljön meg...

Bementek a másik szobába, a mely vasajtókkal, rácsos ablakokkal volt védve. Itt volt a pénztár, négy hatalmas Wertheim-szekrénynyel.

- Foglaljon helyet uram, szólt Milovics és mondja meg nekem, hogyan és honnan tudta meg ön a leány halálát?...

- És ezek közül valaki ugyebár azt szeretné, ha a dolog a lapban megjelennék.

A gyáros lecsüggesztette fejét a mellére s egy perczig némán nézett a földre. Majd hirtelen mozdulattal, mint egy őrült, odarohant az egyik szekrényhez, föltárta annak aczél kapuját s egymásután dobálta onnan halomba az asztalra az aranyaktól terhes zsákokat és ezres bankókból összerakott kötegeket.

- Ne kérjen uram, én mégis adok önnek pénzt... Itt van, fogadja el, kettőnkön kivül senki sem tudja meg soha... Tizezer... százezer... félmillió... egy millió... Ime, dusgazdaggá, nagyurrá teszem önt egész életére... Ha kell, itt van két millió... három millió... Az öné ez, uram, csak ne kutassa többé, hol van Piroska...

Miklós hol a lázban örjöngő embert, hol a tömérdek pénzt nézte... Szemei kápráztak... A nem várt jelenet elvakitotta... Kábultan esett hátra a szék támlájához s arra gondolt, hogy ma nem jutott részére egyéb ebédre, mint - egy fekete kávé a kávéházban.

Késő este a főkapitány lakásán, a legelrejtettebb szobában izgatottan járkált föl és alá Milovics. Grünau az asztalnál ült és örökös szokásához hiven gunyosan mosolygott. A két férfi a bünügyi alkapitányt és a vizsgálóbirót várta, a kiket telefonon hivtak meg a bizalmas és titkos éjjeli tanácskozásra »rendkivül sürgős ügyben«...

- Azt hiszem, legjobb, ha hoznád teljesen őszintén szólok. Vagy tesztek valamit az ügyemben, vagy - agyonlövöm magamat.

- De sőt. Csak napok kérdése. Mert ha Veér csak annyit tud is, hogy a leány meghalt és eltemettük, minden esetre kutatni fog az eset okai után. Lehet, hogy már holnap, lehet, hogy csak egy hét mulva, két hét mulva... De bizonyos, amennyire őt ismerjük, hogy ki fogja kaparni és meg fogja irni a Nagydrávai Ujságban... S akkor végem van...

- Hogy Piroska áldott állapotban volt... Hogy ebbe nem tudott belenyugodni... S a legkomolyabban fenyegetett, hogy ha a gyermek megszületik, nyilvános botrányt fog csapni... Ez engem lehetetlenné tett volna családom és a társadalom előtt... És mert semmi más mód nem volt, hogy megakadályozzam nevem tönkretételét... gyilkossá lettem... Megmérgeztem a leányt... Óh, bár ne tettem volna! Meg fogja tudni a világ... Végem van... Azt hiszem, ha meg nem fogtok, kárt teszek magamban.

- Barátom! Eléje szórtam minden pénzemet... A fél vagyonomat neki adtam volna... Ott voltak előtte a milliók... Csak ki kellett volna nyujtania a kezét... Senki sem tudott volna semmit...

- No és... egy pillanatra elkábitotta a tenger pénz látása, de a másik pillanatban már olyan dühbe gurult, hogy azt hittem, meg fog enni... Hogy az ő becsületét meg lehet bármennyi pénzért is vásárolni? Azt gondolom én? Inkább éhezik, de becstelen pénz egy fillér sem kell neki...

- A bolond!... Igazán, azt kell hinnem, hogy az az ember vagy őrült, vagy szamár...

- Oh, nem! Csak legyünk őszinték... Egyszerüen jellemes... Bár mi is olyanok volnánk...

Nem kellett sokáig várakozniok. Csakhamar érkezett Becskereki dr. vizsgálóbiró, a ki sunyi arczczal az asztalt vizsgálgatva, mindjárt fölvetette az első kérdést:

Alig nehány percz mulva követte egy nevetségesen kikent, kifent, nyakig lefésült hosszu haju, savószemü, fiatal ember. Maga a megtestesült kétszerkettő, akinek zsebeiben állandóan ott voltak kis sárga füzetekben Sherlock Holmes detektiv-kalandjai; ezekből meritette összes jogi tudását Aladári Adolár ur, a bünügyi alkapitány.

Mind a négyen csodálatosan jó barátok voltak. Együtt nőttek fel, együtt diákoskodtak, együtt halásztak mindig a zavarosban s együtt emelkedtek a bünös jellemtelenség határtalan lejtőjén... egyelőre fölfelé...

Sulyos eset volt bizony ez a Milovics esete... Minden áron el kell ezt tussolni, de vigyázva, nehogy megint a hatóságok valljanak szégyent, mint a kitiltási komédia alkalmával. A titkos tanácskozás folyamán négyen a következőkben állapodtak meg: Milovics kijelentette s a többiek tudomásul vették, hogy pénz van bőven s nem kell sajnálni semmiféle költséget, ha ettől függ bizonyos szájak elnémitása, bizonyos fülek betömése. Becskereki vizsgálóbiró majd gondoskodik róla, hogy az ügy semmiképen sem fog a törvényszék elé kerülni. - Csak legyen mindig elég bor. Grünau főkapitány ur mindenhez hozzájárul és mindent helyben hagy, a mit itt elhatároznak. Végül Aladári alkapitány ur magára vállalta, hogy egy-két napra megakadályozza a Nagydrávai Ujság megjelenését, ha ugyan szükséges lesz, egyébként legfölebb egy hét alatt Veér Miklóst olyan szégyen éri, hogy nem fog többé irni Nagydráván... Minden esetre holnap a főkapitány ur hivassa föl magához a nyomdászt és intézze el vele véglegesen, hogy ne nyomja tovább Veér Miklós lapját... A többi - majd magától fog jönni.

Másnap délelőtt Kohn ur, a nyomdász, alázatosan kopogtatott be a főkapitány hivatalába, meggörbitett háttal közeledett annak iróasztalához s egy nyomdafestékes papirlapot tett elébe...

Senki sem tudta azt, hogy Kohn ur már hónapok óta üzi ezt a mellékfoglalkozást. Kinek mi köze is lett volna hozzá. Kohn ur üzletember volt (az ur szót csakis ő használta és csakis a maga neve után) és egy üzletember miért ne keressen ott, a hol keresni tud?!

Kohn ur tehát már hónapok óta hordta minden nap délelőtt azt a kis lisztát a főkapitánynak - havi száz korona fizetésért - a mely mindig jóelőre megmutatta, mi fog aznap délután a Nagydrávai Ujságban megjelenni.

- Várjon csak egy kicsit, Kohn barátom! szólt a főkapitány a hitsorsoshoz, belepillantva a lisztába.

- Beszélni akarok magával, komolyan, okosan. Itt látom: »Egy fiatal leány titokzatos halála.« - »Milovics ur, a milliomos« czimü czikket is. Mi van abban?

- Instállom, én nem tudok, én nem látok és nem hallok semmit. Tetszik tudni, hogy üzletember vagyok.

- Jól van Kohn! Csak azt akarom mondani, hogy a lapnak ma nem szabad megjelenni.

- Szerződés köt, instállom, január elsejéig. - Tetszik tudni, hogy én üzletember vagyok, - de becsületes, ha Kohn ur is a nevem...

- Nem lehet, méltóságos főkapitány ur, erről ne is beszéljünk. Én mindig becsületes ember voltam.

- Akarok instállom, hogyne akarnék, szólt fejét vakargatva a sunyi öreg, de csak egyenes uton. Tetszik tudni, hogy Kohn is legyek, meg becsületes se legyek... ez már kezeit csókolom, egy kicsit sok volna.

- Hogyne volna instállom, köhécselt a zsidó, hogyne volna! Ha például eltörik a gép...

- Na, szólt a főkapitány a homlokára ütve. Hogy ez sohasem tudott eszembe jutni!... Miért nem szólt erről soha nekem?

- Instállom, én nem szólhatok, vigyorgott ravaszul Kohn ur, mert tetszik tudni, üzletember és... mégis... becsületes ember vagyok.

- Helyes! itt van négyezer korona... A gép még ma, nyomás előtt el fog törni négy napra.

- Meglesz! szólt elégülten a kis zsidó, zsiros mellényébe rejtve a pénzt és a hogyan jött, meggörbitett háttal, alattomosan távozott.

Mialatt Kohn ur a főkapitánynál járt, Aladári alkapitány is fogadott titkos audiencziára egy izraelita polgártársat. Nem kisebb ember volt ez, mint Berger Móricz, egy - még a nagydrávai közönség által is került - rosszhirü lebuj tulajdonosa.

- Csak azért hivattalak, Móricz, szólt az alkapitány végignyujtózkodva székében, mert a rendőrség megint igénybe veszi nagybecsü szolgálataidat... Ezuttal ezer koronát kapsz s nem kerül semmibe, csak egy levélbe, meg egy utba... Tehát figyelj... Hazamégy és iratsz a feleségeddel egy névtelen levelet Veér Miklósnak, a Nagydrávai Ujság szerkesztőjének. Persze ez mind titok... Megiratod abban a levélben, hogy az a Berger Móricz-féle lebuj egy ilyen, meg olyan hely, a hol fosztogatják a vendégeket, a hol bünös üzelmek folynak stb. stb... A levelet még ma postára teszitek... Érted?... Holnap fogod a feleségedet, fölkeresitek Veér Miklóst és azt mondod neki, tudomásodra jutott, hogy valaki névtelen levelet küldött rólad hozzá... Igérsz neki száz koronát, ha azt a levelet neked átadja... Ő persze erre téged ki fog rugni... Te a feleségeddel együtt ide fogsz jönni és bünvádi följelentést tesztek Veér Miklós ellen zsarolás czimén... Te is, a feleséged is, tanuskodni fogtok, hogy az az ember követelte tőletek a száz koronát, másképen nem volt hajlandó a kompromittáló levelet kiadni... A többi a rendőrség dolga... Megértetted? Ezer korona... Menj és tedd, a mit mondtam...

Miklós, elvégezvén délelőtt a szerkesztőségben teendőit, a legnyugodtabb hittel távozott, hogy immár a lap készen van... A Milovics gyár titkáról természetesen csak annyit irt meg, a mennyit tudott, különösen kiemelve a gyáros pénztárában lefolyt jelenetet.

S a mig fáradhatatlan szorgalommal kutatott városszerte az ügy további, előtte még titokban lévő részletei után, álmodni sem merte volna, hogy gonosz csel, döntő aknamunka folyik ellene... Nem is sejtette, hogy többé ebben a városban az ő irott sorai nem fognak napvilágot látni... Nem is sejtette, hogy ő ebben a városban többet nem fog irni... Nem is hitte volna, hogy holnapután kimérik reá a döntő csapást...

Napestig szaladgált, járt, fáradt ki a temetőbe, onnan a gyárba, az ügyészségre, a rendőrségre, orvosokhoz, ügyvédekhez... csak annyit sikerült megtudnia, hogy a leányt csütörtökön csakugyan eltemették... Nos és miért furcsa ez ő reá nézve, a mikor az emberek, a hatóságok és az egyesek mind napirendre tértek a dolog fölött? Valaki meghalt, eltemették, punktum!... Ez minden nap megtörténik... A ki egyébre is kiváncsi, az ássa fel a sirt és kérdezze meg magát a halottat!...

- Eltörött a gép... Négy napig nem lehet azon nyomni semmit... Tessék megvizsgálni...

- Eltörött?... Négy napig?... Isten!... Akkor vége már csakugyan mindennek!...

... A kávéházzal szomszédos szálloda előtt fényesre ázott hintók sorakoztak... Az uri közönség gyülekezett a szálloda nagy termébe, fényesen, ünnepiesen, lelkesen, a főkapitány tiszteletére rendezett bankettre...

- Édes Miklósom! Most már vagy három éjjel olyan rossz álmok gyötörnek. Ugy aggódom minden pillanatért, a melyet nem itt mellettem tölt. Gonosz sejtelmek bántanak és sajnos, az én sejtelmeim nem szoktak csalni. Magam sem tudom, hogyan, miért, de valamitől félek.

- Rosszabbra már nem fordulhat! szólt mélabusan Miklós. Most már semmim sincs... Csak ön... És ön az én mindenem... Le vagyok törve, tehetetlenné vagyok téve... Elbuktam... Végem van! Mert - eltörött a gép...

- Már most mit fog csinálni? kérdezte, a fiu vállára hajtva szép fejét, a kis Marion.

... Sejtelmes, baljóslatu félhomály borult az ablakokra. A késő őszi légben hatalmas hegyek módjára torlódtak össze az eget elfödő, fekete sürü fellegek...

Miklóst is bántotta, nyugtalanitotta valami már napok óta, csak nem merte bevallani. Nem akarta még jobban megszomoritani ezt a busongó kis virágot. Csak átölelte a leányka nyakát, szorosan, mintha attól tartana, hogy már nem sokáig ölelheti s reszkető hangon kérdezte:

- S ha véletlenül sokáig távol volnánk egymástól? Ha például én elutaznám? Valamikor el tudna felejteni?

- Nem!... Nem tudom mi bánt... Képtelen vagyok egyszerre minden gondolkodásra, minden érzésre, minden cselekvésre... Nem tudom előre elképzelni még a holnapi napot sem... Olyan vagyok, mint egy eltört, összeroncsolt - gép... Eh, bolondság... Valahogy majd csak lesz...

- Nincs?... Nincs! Ezzel biztatom én is egyre magamat... De ha maga mondja, hogy: nincs, akkor el tudom hinni és meg tudok nyugodni...

... Miklós szólni akart épen, a mikor szokatlan, erős kopogás hallatszott az ajtón... Mind a ketten öntudatlan ijedelemmel ugrottak föl s a kis Marion még csak annyit tudott elrebegni:

- Engedelmet kérek... de... Aladári kapitány ur parancsára önt még a mai nap folyamán, azonnal a törvény nevében le kell tartóztatnom...

... Kinos, nehéz perczek multak igy el. A rendőrellenőr meghatott arczát félreforditotta és csaknem sirva fakadt. Ő nagyon jól tudta, hogy ártatlan embert kell elhurczolnia a szerető kebelről.

... A leány hirtelen fölegyenesedett, kitörölte szemeiből a könnyeket s szilárd hangon mondta ki e szavakat:

... Még egy hosszu, forró csók és Miklós elment... Mariska zokogva borult az ablak párkányára...

- Ön ellen bizonyos Berger Mór vendéglős bünvádi följelentést tett, hogy száz korona erejéig meg akarta zsarolni, bizonyos kompromittáló levél által... Beismeri a vádbeli cselekményt?...

- Hogy beismerem-e? Azt sem tudom, ki az a Berger Mór... Azaz tegnap beállitott hozzám egy zsidó és száz koronát igért egy névtelen levélért... Persze, kidobtam.

- Tehát... Fogalmazó ur, vegye jegyzőkönyvbe, hogy a terhelt beismeri a vádbeli cselekményt és a bünjelet képező levelet az iratokhoz csatolni kéri...

- Tiszta válasz!... Fogalmazó ur, vegye jegyzőkönyvbe, hogy a terhelt beismeri, miszerint a sértettel tárgyalt...

- Tárgyaltam? Nem! Csak annyit mondtam neki, hogy pusztuljon előlem, mert kirugom...

- Hogy mit mondott ön, azt a tanuk majd szemébe mondják... Berger Mór és Berger Mórné hallották, hogy ön száz koronát követelt a levélért... Ön beismeri hogy ilyen értelemben tárgyalt Bergerrel... Önnél a bünjel levél is megtaláltatott... Ez mind döntő bizonyiték ön ellen... Nincs tovább. Vegye ön tudomásul, hogy előzetes letartóztatásba helyezem.

- Mondja, kapitány ur - kiáltott indulatosan - meg van ön bolondulva? Mert mással nem tudom megmagyarázni ezt a komédiát.

- Vigyázzon, uram, mert ha a törvényt és annak közegeit sértegetni merészeli...

- Igenis, merészelem az olyan rongy embereket, mint a minők önök! Ez nem törvény! És ha azonnal szabadon nem bocsát az ur, ám majd lássa a következményeket.

- Elég! Ön le van tartóztatva, önnek nincs többé semmi szava. Vagy talán azt gondolja, hogy mert egyszer sikerült önnek a rendőrség terveit keresztülhuzni, hát ez sikerülni fog másodszor is? És nem áll a rendőrségnek módjában önt egyszer végleg eltenni láb alól?...

- Pedig nagyon könnyen megmenthetné magát minden kellemetlenségtől... Ha igéretet tenne, hogy eltávozik a városból s nem jön ide többé vissza... Gondolja meg... A biróság okvetlen elitéli. Ha azonban elmegy... én elsimitom az ügyet...

- Ugy? - tört ki Miklósból az indulat. - Ön fenyegetni akar? Nem és ezerszer nem! A biróság ártatlanul embert nem itélhet el!... Vegye jegyzőkönyvbe azt is, a mit most mondott...

- Azt már nem! S ha ön nem hajlandó az okos szóra hallgatni, majd megpuhitja önt a börtön... A biróság az én jelentésem szerint fog itélkezni. Nem hiszi? Majd meglátja!...

... Szegény Miklós hiába keresett jogorvoslást... Átkisérték a fogházba... És sem a vizsgálóbiró, sem a vádtanács, sem a királyi tábla nem bocsátotta szabadon... Csak hadd üljön az ilyen gazember a fogházban addig is, a mig a biróság az ügyben itélkezni fog...

A szük börtönczellában Miklós ugy érezte magát folytonosan, mint a ki a következő pillanatot már nem fogja megérni... Vagy beleőrül, vagy belepusztul ebbe a rettenetes fájdalomba és izgalomba... Sokszor ugy érezte mintha a szivére nehezedett volna az egész nagy épület... Sokszor azt várta, hogy mindjárt rászakad a czella boltozata... Mellette senki és semmi... Hideg, sivár falak, a melyeknek nem panaszolhatja el rettenetes szenvedéseit, a rajta elkövetett istentelen gazságot, a szörnyü gyalázatot s az önérzet háborgó tiltakozását.

Már az első napon szivesebben meghalt volna, semhogy még egy napot igy töltsön... De a szivébe be volt irva egy szó. S ő lelkével és agyával folytonosan olvasta azt a szót. És akkor nem volt előtte többé semmi; sem szenvedés, sem öröm, sem vágy, sem kétségbeesés... Csak ez az egy fogalom töltötte be egész valóját... Marion.

... S aztán valóban komoly veszedelem fenyegetné?... Lehetséges az, hogy a huszadik században, a fejlett jogérzék korszakában, valakit ártatlanul a börtönben tartanak?... Hisz ma még azokon a rémregényeken is jóizüen nevetünk, a melyekben ilyesmi olvasható...

... De mikor?... És most már, ha ki is szabadul innen, mi lesz azután?... Mi lesz odakint?...

Mindenképen reménytelen és vigasztalan volt a helyzete. Semmi jó kilátás, sem előre, sem hátra.

... De reá fogják bizonyitani, hogy bünös, mert van ellene két tanu s a törvény nem kiván egyebet, csak két tanut...

... Sok nehéz hét szenvedései élő-halottá változtatták Miklóst. Arcza beesett és megsárgult. Szemei elveszitették férfias, erőteljes fényüket. Háta meggörnyedt és a térdei roskadoztak...

- Legyen a mi lesz!... Öljenek meg, avagy maradjak életben, csak ő legyen és éljen, ő szeressen és maradjon hü mindvégig, a ki immár egyetlen reménységem, minden czélom és egész életem: - a kis Marion...

Ez töltötte be lényét, gondolkodását és érzését, reménytelen nappalain és keserves éjszakáin egyaránt, szüntelenül...

A tél mult, a hónapok teltek... Nemsokára jön ismét a kikelet, a verőfényes, a szép - és vele az a hónap, a mikor a rózsák nyilni kezdenek...

... Végre eljött a tárgyalás várva-várt napja... Miklós bizonyosra vette, hogy szabadul, mert nem hitte, hogy büntelenül elitéljék. Nem is tudta ezt az esetet elképzelni...

... Hogy mi történt azalatt odakint a külvilágban, arról sejtelme sem volt...

... Lélekben és testben megtörve állt a birák elé, szuronyos börtönőr kiséretében...

... A mi a tárgyaló teremben történt, az már csak mint homályos, lehetetlen káosz, ugy vonult el szemei előtt...

- Igazságot akarok!... És szabadságot!... Mert nem követtem el semmit!... Hiába bántanak!... Hiába üldöznek!... Ártatlan vagyok!... Ártatlan!...

Ez volt minden, amit az elnök kérdéseire válaszolni és a tanuk vallomásaira megjegyezni tudott. Ezt hangoztatta mindvégig...

... Hiába! A nagydrávai kupaktanács régen kimondta már fölötte az itéletet... S ennek csak utolsó aktusa volt az, a mikor az elnök a tárgyalás végén kihirdette, hogy a biróság Veér Miklóst a zsarolás vétségében bünösnek mondja ki és ezért őt egy évi fogházra itéli...

... Miklós nem hallotta végig az itéletet... Az első szavaknál összeesett... Ugy szállitották vissza a fogházba... Védője, Steier dr. felebbezést jelentett be. Azt sem hallotta...

... Másnap reggel, a mikor kinyitotta szemeit, ugy érezte, hogy most már csakugyan mindennek vége...

Nehezen kelt föl... Odavánszorgott az ablakhoz s a nélkül, hogy átgondolta, a nélkül, hogy érezte volna, mit csinál, összekötött a sarkainál három zsebkendőt és kötéllé csavarta azokat... Egy hurok és... az ablakrács... Hadd legyen igazán vége mindennek...

... Ebben a pillanatban megnyilt a czella ajtaja s egyik fogházőr lépett be azon... Levelet hozott, a mely Miklósnak volt czimezve...

... Miklós a levél elolvasása után hosszasan elgondolkodott, majd elővette a zsebkendőket, szépen kibontotta azokat és csendesen, érzéketlenül roskadt az ágy szélére...

Édes Miklósom! Legutóbbi levelében csodálkozását fejezi ki, hogy oly régen nem irtam. Oka ennek az, hogy beteg vagyok. Nem testi baj... Az nem hagy oly mély nyomokat, mint a lelki betegség.

Ön, édes, panaszkodik, hogy a mióta megfosztották szabadságától, állandóan beteg és szenved. Nekem százszorta nagyobb fájdalmat okoz az, a mi idekünn történik. Ez a sok mende-monda önről, a melyet bárki is hajlandó lehet elhinni, a ki nem ismeri önt ugy, mint én...

Száz és ezerféleképen átgondoltam és megvizsgáltam a helyzetet. Próbáltam beleképzelni magamat az ön helyzetébe. Én nem csatlakozom az emberek véleményéhez, de minden esetben arra a meggyőződésre jutottam, hogy ön az oka mindennek, a mi történt.

Nem volt egyetlen lélek, a mely az ön törekvését helyeselte, támogatta volna s ön még sem akart törekvésével szakitani. Pedig jól láthatta, hogy ez a küzdelem eltemeti egész jövőjét...

Nem hihetem el, hogy valaki épen semmit se törődjék a körülötte forgó világ véleményével, mert hiszen, ha jót, szépet cselekszik, megköveteli a világ hódolatát, elismerését.

... A mikor elérkezett a tárgyalás napja, telve reménynyel és félelemmel ébredtem... Mindenki bizonyosra vette szabadulását, a ki ezt nem szerette volna; csak én, a ki egyedül vágytam önt szabadon látni, én voltam tele rossz sejtelmekkel, hogy még sokáig lesz távol tőlem...

Képzelheti megdöbbenésemet. Bár sohase értem volna meg azt a napot! Bár sohase láttuk volna meg egymást! Én értem sem tudta ön megváltoztatni elhatározását s ez az elhatározás lett önre nézve végzetes. Igaz, hogy sohasem szóltam s ezért hibásnak érzem magamat, de, hogy őszinte legyek, ön is hibás.

Lássa, édes, ha ön igazán szeret engem, már régen itt hagyta volna Nagydrávát. Azt hitte, hogy czélt ér? Azért nem hagyott félben törekvésével?... Utóbb belátta, hogy hiába minden s nekem végtelenül fájt, hogy mégsem tett egy lépést sem jövője - a kettőnk jövője érdekében.

Mi kötötte Nagydrávához? Ezt nem tudom magamnak megmagyarázni. Ön azt fogja mondani, hogy én. De hátha más ok volt, a melyet nem mert ön előttem bevallani soha?

Ne nehezteljen reám őszinteségemért. Ezek a dolgok nekem okoztak szivfájdalmat és nem önnek.

De ki kell, hogy öntsem a lelkem keserüségét, mert most, az ön távollétében engem bántalmaz mindenki...

Ne busuljon, édes, jó az Isten, ő jól végez mindent. És ha ő egymásnak rendelt bennünket, akkor nem választ el más egymástól, csak a sirgödör...

Egyébként kérem, ne adjon sokat erre a levélre, mert lázas állapotban irom.

Csókolja és helyzetéhez képest minden jót kiván önnek örökké szerető hive: Marion.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Édes Mariskám! Vádjai fájnak, de nem tudok ellenük védekezni. Hogy önt is elvakitották, megingatták, azt tapasztalom, de nem vagyok képes megvigasztalni. A mit nekem tudnom kellett volna, azt, bár későn, megtudtam s erre megnyugtatásul csak azt felelem, hogy szeretem önt és mindenre kész vagyok önért. Ha ön is szeret, ezt elfogadja tőlem igéret gyanánt a jövőre. Ha nem szeret, akkor nem ir többet és én le fogom vonni a konzekvencziát.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Édes Miklósom! Ön azon gondolkodik, mivel szolgálhatott reá, hogy a sors ily keményen sujtja! Nem kell erre rászolgálni. Az igazak kiváltsága a földi szenvedés, azután annál teljesebb a boldogság. Minden rossz után jó következik. Én hü maradok önhöz minden poklokon keresztül. Nincs oka tehát semmi gyötrő aggodalomra.

Lássa, édes, az én kedves jó anyámnál szelidebb, türelmesebb lény nincs a földön és mégis, a sors mennyi kemény megpróbáltatást mért reá! De a sok szenvedés nem tudta az ő erős lelkét megtörni. Ennek bizonyitéka az, hogy még most is a mi szerető, gondozó édes anyánk. Bár testben gyönge, de a lelke erős, nem olyan, mint a minőt kishitüeknél tapasztalhatunk. Azért csak legyen ön is erős.

Azt kérdezi, hogy mivel töltöm napjaimat? Nincs óra, nincs percz, a mikor ne önre gondolnék és minden gondolatom önnél van. És türelmetlenül, nehezen várom, várom egy-egy boldogitó, megnyugtató levelét.

Higyje meg, az én sorsom sem jobb az önénél. A ki önt bántja, az engem bánt meg. Most a napokban is szemembe vágták, örülnek, hogy igy történt. Ne fájjon ez nekem? És csak gunyos, szánakozó arczokkal találkozom mindenütt.

Ugy-e, édes, ha a jó Isten megsegiti, hogy kiszabadul, kétszeres erővel fogjuk bebizonyitani az embereknek, mennyire nem érdemeltük meg bántalmaikat.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Édes Miklósom! A mióta önt letartóztatták, még nem voltam oly megnyugodott, mint ma. Édes anyám fölkereste az ön védő ügyvédjét, a ki azt a határozott kijelentést tette, hogy önt a felebbviteli főtárgyaláson föl fogják menteni és szabadlábra helyezik. Elképzelheti örömünket!

Anyám a hosszas nagy levertség után csaknem fölvidult. Régen nem érzett örömet szerzett nekünk az ügyvéd ur szavaival. Kivált nekem.

Most tehát csak bizzék a jó Istenben, az ő utjai kifürkészhetetlenek. Én nem látom már olyan sötét, fellegesnek egünket, mint eleinte. Ezerszer csókolja, szeretve forrón, Marion.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Kedves Veér ur! Ezuttal én irok önnek, de csak annyit, hogy Mariskám már egy hét óta rendkivül sulyos beteg. Levelet sem irhat... Lázas álmaiban csak az ön nevét emlegeti folytonosan... Iszonyu lelki állapotban vagyok... Sohasem éreztem magamat igy én, a ki már annyi gyermekemet sirba tettem, mint most, a mikor veszélyben látom legkedvesebb gyermekemet... Legyen ön mindamellett nyugodt... Ha állapota jobbra fordul, azonnal irni fog önnek... Üdvözli szeretettel Veszpréminé.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Édes Miklósom! Hetekig tartó, nehéz lázból csak most épültem föl és sietek önnek irni, remegő kézzel, de rendületlen szivvel.

Betegségemben is folytonosan önt képzeltem magam elé, önt láttam, önnel beszéltem és önt kivántam a valóságban is.

Idestova fél éve már, hogy megfosztották szabadságától. S én ez idő alatt minden este reménynyel feküdtem le s reménynyel vártam a másnapot, hátha meghozza a várva várt szabadulás és édes viszontlátás pillanatát.

... De ha egy kis igazság van, nem szabad, hogy most már ez a helyzet sokáig tartson!... Csak a hosszas szenvedés meg ne ártson az ön féltett egészségének... Elképzelem fájdalmait, mert érzem az én fájdalmaimat. Pedig én szabad vagyok. Csak önt láthatnám ujra szabadon!... De mikor?... Ha még egyszer beteggé tesz a bánat, ugy érzem, nem fogok többé ágyamból fölkelni...

Udvarunkon virul a virágbontó rügyfakasztó uj tavasz... Az én lelkemben borus, őszutói világ van, mint akkor... azon a szomoru napon...

... S csak sirni, imádkozni és vágyakozni tudok, ön után, egyébre nem vagyok képes... Istenem!...

... Az udvarunkban már bimbóznak a rózsák. Nem sokára ujra nyilni fognak... De jobb erre nem is gondolni!...

A legnagyobb izgalommal várom a döntést az ön ügyében. Mily soká lesz az is! Beletelik még három hét. Kétségtelen, hogy az ön iránti általános ellenszenv bénitja és lassitja igy meg az igazságszolgáltatás amugy is lassu kerekeit.

Édes Miklósom! Kimondhatatlan jó érzéssel töltött el az a levele, a melylyel nyugodt, csendes jövőt igér... A másik levelében ismét kétségét fejezi ki, hogy mi lesz, ha kiszabadul?... Csak már kint volna! Akkor minden jóra fordul! Igy borzasztó...

Addig is vigasztalják forró csókjaim és mulhatatlan nagy szerelmem. Igaz érzéseim pótolják a nagy szavak hiányát.

Édes Miklósom! Holnapután lesz tehát a nagy nap... Nem vagyok képes tollal és papirossal éreztetni azt a rettenetes harczot, a mely a lelkemet és agyamat dulja. A remény vivja ezt a szörnyü tusát - a kétséggel... Ha a remény győz, ha ön győz, mindent meg fog gyógyitani a boldogitó, édes valóság. Ön szabad lesz! Ebben a három szóban rejlik reám nézve a legnagyobb elképzelhető földi boldogság.

... Ha azonban az a másik, az a sötét rém diadalmaskodik, az ellenség, akkor... akkor az a holnaputáni nap a halálomat fogja jelenteni...

Azonban most inkább bátoritani, vigasztalni kell önt és nem csüggeszteni... Ha nekem elég lelki erőm volna!...

... Kivánom, hogy a holnaputáni nap végleges fordulatot, jó döntést hozzon az ön szomoru helyzetében. Ezért imádkozom minden este és reggel az egek urához.

... Kivánom, hogy az igazság olthatatlan fénye világitsa meg földi biráinak szemét.

... Kivánom, hogy minden ellenséges gyülölet, csel és hitvány gonoszság ereje semmivé törpüljön a bölcsen gondolkodni akaró és tudó agyak kritikájának sulya alatt.

... Kivánom, hogy az itélő székeken végre emberek üljenek, a kik magasztos hivatásukat és hatalmukat igaz czélok elérésére forditsák.

... Kivánom, hogy ezek az emberek ne engedjék magukat elsodortatni a guruló aranyak és az áramló érdekek zürös, szennyes, örvénylő folyamától.

... Kivánom, hogy a jog, a törvény, az emberi és az isteni igazság döntsön Justicia istenasszony mérlegében.

... Kivánom, hogy elégtételt nyerjen ön hosszas, nehéz, méltatlan szenvedéseiért.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A mogorva, ősz táblabirák elfoglalták székeiket a hosszu, zöldposztós asztalnál.

Előttük a potrohos törvénykönyvek épen olyan némák és ridegek voltak, mint az az öt tekintélyes, komoly fej, a melyek figyelmesen szegeződtek a vádlott felé. Ebben a pillanatban meglátszott mindegyikük arczán, hogy nincs többé előttük világ és ember, nincs fogalmuk talán életről és halálról, boldogságról és szenvedésről, szabadságról és rablánczokról sem, - csak az a potrohos könyv létezik reájuk nézve, a mely imhol fekszik előttük: - a törvény.

Az a megtört, görnyedt sápadt alak, a melyik ott ül a vádlottak padján, a szuronyos börtönőr őrizete alatt, szintén nem ember. Nem Veér Miklós az ő neve, nem a tollal való hadakozás mestere ő, csak - vádlott. A ki vagy bünös és akkor senyvedjen továbbra is a fogságban, esetleg ott is haljon meg, vagy ártatlan és akkor elbocsátják, menjen Isten hirével...

A főtárgyalás megkezdődött. A főügyész helyettese röviden inditványozta, hogy a királyi tábla járuljon hozzá az elsőfoku biróság itéletéhez...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Steier emelkedett ezután szólásra, a védő. Lángoló arcza és az előtte fölhalmozott rengeteg iratcsomó jelezte, hogy nagy, elszánt beszédre készült.

És beszélt... Eleinte nyugodtan, megfontolt szavakkal, később nekitüzesedve, harcziasan, mint ama görög demagóg. Minden szava egy-egy rettenetes, égbe kiáltó - igazság. Minden szava a lelkekbe, a vesékbe vágott. Azok, a kiknek ez a sulyos vádaktól terhes védőbeszéd szólott, nem voltak jelen; de a jelenlévők és a birák érthettek belőle, ha akartak, eleget...

Tekintetes Királyi Itélőtábla! Egy ember áll előttünk, látszólag összetörve, semmivé nyomoritva, - de a valóságban, az igazságos kritika mélyre ható szemei előtt mindnyájunk fölé emelkedve, igazi nagyságban, teljes fényben.

Gloria victis!... Nagy az valóban, a ki, a mikor az országban a legnagyobb ünnepelt hős gyanánt kellene büszkélkednie, - itt áll önök előtt... ebben a pillanatban még vádolva, lealázva, silánynyá nyomoritva, megkötözve lélekben és testben... egy pillanat mulva azonban már győzedelmesen, emelt fővel, mint diadalmas hérosz, félisten...

Igen, uraim, önök, a kik ebben a perczben talán még őszintén meg vannak győződve a vádlott bünösségéről, nemsokára bizonyitva látják teljes ártatlanságát, - méltatlan szenvedéseinek s ezzel diadalának teljes nagyságát.

Hallgassák önök a törvény intencziója szerint, elfogulatlanul - az igazságot. S adják meg ezt az igazságot annak is, a ki önöket talán szintén megbántotta, ámde önök itt most nem emberek, hanem sokkal magasabb, nemesebb lények: - itélő birák.

Vádolom a nagydrávai királyi törvényszék biráit, a kik marasztaló itéletet merészeltek hozni, holott a tanuk az elsőfoku biróság tárgyalásán oly lehetetlenül zavarosan és saját maguknak is ellentmondva vallottak, hogy figyelembe venni, törvény szerint, egyetlen szavukat sem lett volna szabad...

Vádolom a nagydrávai nyomozó hatóságokat, a vizsgálóbirót és a rendőrséget egyaránt, a melyek a védelem adatait és bizonyitékait nemcsak mellőzték, de a meglévő jegyzőkönyvek adatait is egyenesen, szemérmetlenül meghamisitva terjesztették a törvényszék elé... Vádolom az egész várost, az egész országot, az egész világot, a mely gyáva volt egy ember védelmére szavát fölemelni, holott tudta, látta, hogy azt az egy embert a nem-emberek hitvány érdekcsoportja üldözi a börtön fenekéig, onnan talán a dicstelen, szégyenletes halálig...

És miért, tekintetes királyi itélőtábla?!... Csak azért, mert az az ember egy esztendőn át kiméletlenül megmondta az igazat, mindent, a mi igaz és csak azt, a mi igaz...

Ezek azonban frázisok. Önöknek reális adatok, perdöntő bizonyitékok kellenek. Elismerem! A törvény is igy rendeli!...

Itt állanak ismét az első tárgyalás tanui, méltóztassanak őket kihallgatni... Ezennel leteszem a másodfoku biróság asztalára azt az ezer koronát, a melyet a koronatanu, Berger Mór deponált nálam a következő szavakkal:

- Ügyvéd ur, ezt kaptam Aladári kapitánytól, a miért megtettem a hazug följelentést... Itt van, nem kell! Gazember voltam egész életemben, de most, a mikor ártatlan ember szenved miattam a börtönben, fölébredt a lelkiismeretem... Ez a pénz megöl... Azt akarom, ügyvéd ur, hogy az az ártatlan ember mielőbb kiszabaduljon...

Itt áll és kihallgatásra vár a rendőrség két tisztviselője, a kik eskü alatt vallani fogják, hogy a másik szobában hallották, a mikor a kapitány kitanitotta Berger Mórt, hogyan irjon Veér Miklósnak apokrif levelet s hogyan tegyen ellene hamis följelentést és vallomást...

Itt áll önök előtt Berger Mórné és két pinczérleány, a kik tanui voltak, hogy ez az asszony csak heves családi jelenet után és csak életveszélyes fenyegetésre engedett férje ama fölszólitásának, hogy Veér Miklós ellen a biróság előtt terhelő, hamis vallomást tegyen... S ha ez még mind nem elég, ime, leteszek a biróság asztalára egy eredeti okmányt, a melyet az ügyészség nemrég elbocsátott szolgája lopott el és bocsátott rendelkezésemre s a melynek hiteles másolatát holnap az összes fővárosi ujságok, utánok a külföldi lapok is publikálni fogják. Nem hinném el magam sem, hogy ilyesmit valaki papirra vessen, ha nem volna az irás a kezeim között...

Tekintetes királyi itélőtábla! Leteszem az okmányt, a melynek hitelességét aláirói nem tagadhatják... Aláirta azt többek között egy királyi táblabiró is, a ki jelenleg sápadtan és reszketve ül önök között... Reá is mutatok... Nézzenek a szemébe!... De hadd olvassam a dicső neveket, a melyek viselői ellen egyébként a fegyelmi és bünvádi följelentést illetékes helyen már megtettem: Grancz Adolf főispán, Rattler Károly polgármester, Grünau Ármin főkapitány, Aladári Adolár kapitány, Becskereki vizsgálóbiró, dr. Drávay Zsigmond királyi táblabiró, Ray József törvényszéki elnök és a többi, a kik önöket talán nem érdeklik...

Nem szükséges folytatnom, ámbár folytathatnám... Önök itélhetnek, ámde meg kell fontolniok, hogy holnap az egész világ megismeri a tények igaz állását s az önök itéletét...

Hallottak. Tudnak. Gondolkozzanak s a vádlott ártatlansága tisztán áll az önök lelki szemei előtt... - Leirhatatlan az a hatás, a melyet Steier filippikája előidézett. Az utolsó szavaknál már a terem hallgatósága viharosan kiabált össze-vissza s a táblabirák maguk is izgatottan fölugráltak székeikről, hogy a beterjesztett okmány valódiságáról meggyőződjenek. Csak egy maradt ülve...

Az izgatott kedélyek nem csillapultak s elemi erővel tört ki a fölháborodás és rémület, a mikor a beidézett tanuk kihallgatását a tábla elrendelte s azok egytől-egyig szó szerint beigazolták a védőügyvéd állitásait...

Steier vérben forgó szemekkel, elszántan nézett szembe az átellenes helyen ülő főügyészhelyettessel... Látszott rajta, hogy ha akar, hát tud még szolgálni adatokkal, százszor annyival. Elég volt ez a néhány szó is. És ki gondolta volna, hogy ez a néhány szó egy várost rombol le és épit ujjá, egy hatalmas irányzatot sodor el, egy poshadó szervezetbe fog uj, friss, igazi vért, életet és erőt önteni...

Maga Miklós ugy ült ott, a vádlottak padján, mint valami üvegszemű, élet nélküli viaszbáb... Nem tudta elhinni maga sem, a mi körülötte nehány percz alatt történt. Nem tudta magát beleélni a hirtelen változásba. Mintha szinházban játszanák előtte ezt a drámát, a mely azonban csak az ő drámája, másoknak, a szabadoknak, - izléstelen komédia...

... A biróság tagjai már régen visszavonultak tanácskozásra... De a hallgatóság egyre lázasabban zajongva tárgyalt... Az a nehány kiváncsi... Miért nem volt itt, miért nem hallott meg mindent az egész város, az emberek tekintélyes tömege, hadd gyujtott volna gyors tettre gerjesztő lángot ezrek kebelében... Ha nagy tömeg lett volna, bizonyosan kirohan az utczákra s az elkeseredés első kitörése nyomán a porig lerombolja a bünök és gazságok aranyakkal bástyázott várait... De nem, a tárgyaló teremben csak nehány gyönge ember háborgott, méltatlankodott.

Azután bevonultak ismét, hogy mogorván, érzéketlenül elfoglalják székeiket a zöldposztós, hosszu asztalnál, az izgalomnak immár minden jele nélkül, mintha az imént semmi sem történt volna. Kezében fogta mindegyikük a tipikus, potrohos könyvet, a törvényt...

Leültek. Csak az öreg, kövér, pápaszemes elnök maradt állva és kihirdette a felebbviteli biróság - határozatát...

... Határozatát, mert pozitiv itéletet ebben a nagy ügyben nem mert hozni a nagytekintélyü, az igazságos királyi tábla...

... A másodfoku itélő biróság a törvényszék itéletét megsemmisiti... Uj itéletet azonban egyelőre nem hoz, - hanem a pör ujrafelvételét rendeli el... A vádlottat azonban addig is szabadlábra helyezni rendeli s egyben megállapitja, hogy előzetes letartóztatása helytelen, törvénytelen és jogtalan volt...

... A hosszadalmasan felolvasott határozatból csak annyit hallott, annyit értett meg, hogy szabadon bocsátják... Szabad... Szabad ujra...

... Ha ereje engedi, bizonyosan fölugrik és elrohan diadalmas, nagy örömmámorban...

... Szabad, szabadon mehet hát ismét a temető-utczai áldott, békés fehér házba...

... A hol ölelő karokkal fogadja a legszebb, a legjobb, a legdrágább; az az ártatlan, galambszivü leányka, a kinek a kitörő boldogság bizonyára piros rózsákat fest halvány, keskeny arczára...

... A rózsák. Igen. Épen most nyilnak. Megnyitja illatos keblüket a szerelmes május...

... S a szegény fiu nem örvendett a szabadságának, a mikor eszébe jutott, hogy a rózsák immár ujra nyilnak s ő még mindig senki, semmi, tehát nem válthatja be szent igéretét, a melyet az ujra fakadó rózsákhoz füzött...

... Kint volt az utczán. Járt. Szabadon. És lélekzett. Nem kisérte lépéseit porkoláb. Senki...

... Ment zavartalanul, kissé szédülve, át a forgalmas, zajos utakon, tarka néptől hullámos, nyüzsgő tereken...

... Az emberek megbámulták. Ma még csodálkoztak: vajjon szökött-e ez, vagy kibocsátották? Holnap azonban ez a kétkedő, gunyos és fenhéjázó tömeg kénytelen lesz elismerni, hogy ez az igénytelen, szürke semmi: - a század egyik győzedelmes hadvezére. Hadvezér, a kinek diadalmas seregét egy ember képezi s az az egy is saját maga... Holnap ez a város reszketni fog és el fog bujni a saját szégyene elől... Holnap ez a város tagadni fogja saját létét, virágzását, születését... Holnap ez a város megváltozik... A réginek emléke sem marad s lesz minden uj, egészséges...

... Miklós azonban nem erre gondolt. Távolról sem gondolt még arra, hogy megnyerte a vitát Popescuval szemben, hogy megnyerte a harczot egymaga a soktagu társadalom ellen, nem! Ő most csak arra gondolt, hogy az Isten megsegitette s nemsokára ismét ölelheti, csókolhatja szeretett Marionját, a kiért uj életet kezd és a kivel boldog, nagy, hős, ünnepelt lesz...

... Dobogó szivvel, félve suhant be a kiváncsi szemek elől a kis kapun... A rózsák között látta állni Mariont, várva, édesen, ártatlanul, boldogan, szerelemmel, mosolyogva...

... Szó nem hangzott el egyetlenegy sem ott... A két szerelmes öleléssel borult egymás keblére... És csak a csillogó, néma könycseppek beszéltek nagy boldogságságról, nagy szerelemről...

... Körülöttük a napsugár csillogott... A virágos udvaron pillék játszadoztak, kergetődztek... Fölöttük madarak énekeltek...

- Hogy nem tartotta meg az igéretét, ugy-e rossz fiu! No, de azért ne busuljon, édes és nézzen oda, gyönyörködjék az én rózsáimban, a melyek nekem oly nagy örömet fognak szerezni, ha teljesen kinyilnak...

... Ott álltak a rózsafák egytől-egyig, virág és bimbó nélkül, disztelenül, kopaszon...

... Hogy ne virágozhassanak, az összes rügyező galyakat levagdalta azokról - valaki...

Sikeresen fejezte be misszióját, avagy nem, ő a levert, az összetört, a megsemmisitett, azzal édes keveset törődött.

Egyetlen gondolat tartotta immár hatalmában egész valóját, lelkét és agyát, vérét és idegzetét: - a szerelme, a jövője.

De vajjon sikerül-e ismét visszafoglalnia az elhagyott pozicziót, sikerül-e egykönnyen visszaszereznie az eldobott kenyeret?... Most, a mikor meg van gyötörve, le van törve, most, a mikor már börtönt ült s még nem szabadult ki teljesen a sulyos bünvád lekötő bilincsei alul.

És ő pirult, mert azt hitte, hogy szégyenének bélyegét olvassák le lázas homlokáról.

Semmiféle czélja nem lehet más, mint - a kenyér... Hogy kenyeret tudjon adni annak, a ki eljön hozzá nagy szerelemmel s megosztja vele a jólét örömét, vagy a nyomor bánatát egyaránt, egyforma boldogsággal...

Szerelemmel fogja az őt boldogitani akkor is, ha nem lesz egyéb asztalukon naponta, csak - kenyér.

... Reszketve lépett régi főnöke, a virágzó lapvállalat kiadó tulajdonosának ajtaja elé.

Hogyan fogadja? Mi vár reá? Hátha szóba se áll vele? Hátha kiutasitja, kidobja szobájából, kiveri, mint a veszedelmes ebet szokták...

S ha belép, hogyan lépjen eléje? Mit mondjon neki? Önérzettel, vagy megalázkodva? Fesztelenül, vagy könyörögve? Mint a régi, vagy mint az összetörött? Mint ember, vagy mint ágról szakadt, csavargó, rongyos koldus.

... Belépett, de nem emlékszik, hogyan. Szólt, de nem érezte, hogy mit... Csak érezte, hogy ott találta magát a volt főnöke karjaiban.

- Óh nem! Önt ma dicsőiti a sajtó, nevét emlegeti az egész világ. Mert ön egy Szodomát, egy Ninivét romba döntött, ön a pakfongot igazi aranynyal cserélte föl...

- A belügyminiszter ma táviratilag felfüggesztette Nagydráva város egész közigazgatását... Minden embert fegyelmi eljárás alá vont, a ki csak ott müködött, főispántól le a legutolsó irnokig... Ma délben utazik el különvonaton a teljes hatalommal felruházott kormánybiztos... Lesz ott öldöklés...

- Ön azonban itt marad. Önt már versengve keresik a többi lapok kiadói, a konkurrenseim... De ön igen helyesen hozzám jött és itt marad... Ön az első ember a lapnál...

... Valóban az eset fölkavarta az egész világ közvéleményét... De mit érdekelte ez most már Miklóst?

Most tehát semmi akadálya többé boldogságuknak. S ez a legszebb győzelem, ez a legméltóságosabb elégtétel neki, a méltatlanul szenvedőnek.

Az események rohamosan következtek be egymás után. Néhány hét alatt nem maradt ember Nagydráván, a ki el ne vette volna jól megérdemelt büntetését. Ez a nehány hét izgalmas szenzácziók ideje volt az egész világsajtóra nézve. Rémesebbnél rémesebb adatok kerültek nyilvánosságra a bünös város sötét életének rejtelmeiből... Aztán megint csendes lett minden.

A lángok, a melyek egy nagy város romjait elhamvasztották, lassan lecsillapultak azzal, hogy a bünösök egytől-egyig oda kerültek, a hol Miklós hét hónapig szenvedett ártatlanul: - a börtönbe... Hogy majd csak akkor csapódjanak föl még egyszer, a mikor egy hosszadalmas, sablonos törvényszéki végtárgyalás fejezi be a gyilkos, de tisztitó proczedurát...

Őt csak szerelme, a kis Marion tudta egészen elfoglalni és foglalkoztatni... Marion... Ebben a névben bizott, ezzel küzdött, ezért harczolt tovább a reménytelenség rapjaiban; ez enyhitette fájdalmait a szenvedések gyötrelmeiben, ebben élt, győzött, ez tartotta benne a hitet a kétségbeesésben, - ez az ő egyetlen és drága, boldogitó elégtétele a gazokkal szemben...

S az a sok elismerés, a melyben részesült, mind nem tette őt boldoggá. Csak akkor érezte magát igazán nagynak, teljesen erősnek és boldognak, a mikor egy szép napon az ujságok föltünő helyen közölték, hogy »...Veér Miklós hirlapiró és Veszprémi Mariska jegyesek...«

Egy meleg, szőlőérlelő szeptemberi napon a nagydrávai városi kávéház nagy üvegablakánál ült Veér Miklós - most már gyönyörü ifju feleségével - és Popescuval beszélgetett...

- A feleségem rokonait látogatjuk meg s nem tudtam megállani, hogy le ne üljek egy kissé ehhez az emlékezetes asztalhoz, ábrándozni a multakról... Egyébként hogy van ön doktor ur?... És a város? Ugy-e, most végre tiszta, jobb és szebb, mint a régi... Mintha az emberek is nyugodtabb arczot viselnének... Mintha a levegője is más volna... Emlékszik-e, a mikor néhány év előtt itt arról a szóról vitáztunk, hogy »soha«...

- Vagy ugy?! mosolygott nem kis zavarral Miklós... Különben ez is csak azt mutatja, hogy annál fényesebb a győzelmem s igy eggyel több okom van büszkélkedni.

- Igaza van, szerkesztő ur! Sokszor elgondolkodom, vajjon mi önthetett önbe oly erőt és kitartást, minden gyilkos poklokon keresztül... Hite?... Bizalma?... Makacs szivóssága?... Vagy valami háttérben álló pénzes hatalom?... Nem tudom magamnak megfejteni.

- Pedig könnyü a megfejtés, doktor ur, szólt közbe egy bájosan csicsergő, naiv hang. Semmi más, csak az Isten...

- Igen! egészitette ki Miklós. Valóban ő, de ugy, hogy küldött nekem egy aranyos kis védő, vezető, biztató angyalt, a kit ugy hivtak, hogy: Marion...

... Csöndesen, szótlanul, áldott nyugalommal szemlélték sokáig a járó-kelő, nyüzsgő, szorgalmas, lelkes tömeget a főtéren...

... Egyszerre csak a mellékutczákból rikkancsok sürü csapata rohant elő s hatalmas piros nyomtatványokat szórt a lázas embercsoportok közé...

- Nem, szólt nyugtalan mosollyal Popescu. Ön tudja, hogy a város uj képviselőt választ. Azok a piros lapok a ma először kibocsátott kortesplakátok. Az uj képviselőjelölt neve is rajta van...

... Egy rikkancs a kávéházba is behozott nehányat. Miklós érdeklődve vett kezébe egyet a piros lapok közül, a melyen lángba borult arczczal olvasta... a saját nevét...