---

Tartalom

1. kötet

ELŐSZÓ
BEVEZETÉS

I. RÉSZ - A RENDSZERVÁLTÁS LOGIKÁJA
1. fejezet Állami vállalatok a rendszerváltás forgatagában
2. fejezet A kárpótlás
3. fejezet A tulajdonváltás joga és technikái

II. RÉSZ - INTÉZMÉNYEK, TECHNIKÁK
4. fejezet Az állam privatizációs és vagyonkezelő intézményei
5. fejezet Kvázi-tulajdonosok megjelenése
6. fejezet A legértékesebb cégek eladása külföldi befektetők részére
7. fejezet Az állami vagyonkezelő szervezetek altársaságai és ingatlanvagyona

2. kötet

III. RÉSZ - VITÁK, MEGOLDÁSOK, ÉRTÉKELÉSEK
8. fejezet Vissza-visszatérő elvi kérdések
9. fejezet Privatizáció és korrupció
10. fejezet A privatizáció mérlege
11. fejezet A privatizáció értékelése

IV RÉSZ - MELLÉKLETEK
12. fejezet Kulcsfogalmak részletes magyarázata
13. fejezet Az ÁVÜ, ÁV Rt., ÁPV Zrt. és az MNV Zrt. irányítói, vezető tisztségviselői
14. fejezet KI KICSODA a magyar privatizációban?
15. fejezet Szervezeti ábrák
16. fejezet Bibliográfia
17. fejezet Leggyakoribb rövidítések és jelölések
18. fejezet Privatizáció: ahogy a karikatúrista látta
19. fejezet English Summary

---

Előszó

Három évtized munkája van ebben két vastag kötetben. Még jóval a rendszerváltás előtt, 1980-ban pályakezdő kutatóként azon töprengtem, hogy miként lehetne visszafordítani a történelem kerekét az állami lakásszektorban. Azt, hogy az állam nem jó tulajdonos, már a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen megtanultam, miként azt is, hogy az államilag irányított lakáselosztás a tervgazdaság viszonyai között leginkább a középosztálynak, az állampárt funkcionáriusainak kedvez - tehát meglehetősen antiszociális. 1981-ben, a Valóság című folyóiratban jelent meg "Bérlőből tulajdonos - Egy lakásreform vázlata" című tanulmányom, amelyben azt javasoltam, hogy az állam adja át a bérlakásokat a benne lakó bérlőknek, és meg kell szüntetni az állami lakásépítést. Magam is csodálkoztam, amikor elképzeléseim a politikai rendszerváltást követően három év alatt megvalósultak.

A szó mai értelmében vett "privatizáció" témakörében 1990-ben kezdtem meg a szisztematikus adatgyűjtést. Ekkor már világos volt, hogy nem csak Magyarországon, de a szocialista világrendszer minden országában recseg-ropog a régi társadalmi berendezkedés. Számomra egy percig sem volt kérdéses, hogy mi fog történni: kisebb vagy nagyobb megrázkódtatások árán újjászerveződik a kapitalista piacgazdaság. Az is kézenfekvő volt, hogy ennek a folyamatnak a központjában a tulajdonváltás, a privatizáció áll, meg az is, hogy itt egy olyan világtörténelmi léptékű változás zajlik, amire még nem volt - és remélhetően nem is lesz - példa.

Ezekben az években az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága genfi székhelyű kutató osztályán dolgoztam, melynek fő feladata a kelet-európai szocialista országok, illetve a Szovjetunió gazdaságának elemzése volt. Így viszonylag könnyű volt meglátnom és megértenem, hogy az egyes országok számára mennyire szűk a mozgástér. Néhány év időkülönbséget, egyes módszertani és intézményi eltéréseket nem számítva, mindenütt nagyon hasonló volt a privatizációs folyamat. A szocialista tervgazdaságot egy kaptafára, a szovjet minta szerint, hozták létre. Genfből nézve erős érvek szóltak amellett, hogy ennek a rendszernek a lebontása is nagyjából azonos módon megy majd végbe, még ha az önmaguk problémáival elfoglalt országok politikusai, kutatói és állampolgárai az azonosságokat és hasonlóságokat nem igen vették észre. Genfből azt is jól lehetett látni, hogy a Nyugat egységes blokként kezel bennünket - minden országgal szemben azonosak az elvárások. Nincsenek "éltanulók", nincs "legvidámabb barakk", és nincs kivételezés sem. Hiába gondolta 1990-92 táján a magyar kormány, meg tőle függetlenül a csehszlovák és a lengyel kormány is, hogy ők majd különleges elbánásban részesülnek - kapnak Marshall segélyt, vagy elsőként veszik őket fel az Európai Unióba. Nem ez történt.

1993-ban tértem vissza Magyarországra. Azóta kutatóként, egyetemi oktatóként, köztisztviselőként, privatizációs vezetőként, állami és önkormányzati tulajdonú társaságok igazgatósági és felügyelő bizottsági tagjaként, szinte egyetlen napra sem távolodtam el az állami vagyon és a privatizáció témakörétől. Magyarán szólva, elég közel voltam tűzhöz, sokkal közelebb, mint a magyar és a külföldi kutató közgazdászok túlnyomó többsége. Persze, nem láthattam mindent, mert a privatizációs folyamat közvetlen szereplőinek mindig is érdekükben állt a rejtőzködés, sőt esetenként a valótlanságok terjesztése is. Csakhogy, a tűzhöz legközelebb álló, közvetlen szereplők tudása is korlátozott. Akik vevőként voltak részesei a történéseknek, azok maguk csak 1-2 vagy legfeljebb 10 tranzakciót láttak közelről. Az eladói oldalon folyamatosan cserélődtek a privatizációs apparátusok - a vagyonkezelő intézmények és a minisztériumok - munkatársai is. Ezért közülük is csak keveseknek lehet átfogó képük a teljes történetről.

Én viszont - mint már említettem - folyamatosan nyomon követtem az eseményeket, viszonylag közelről ismertem minden főszereplőt, és mindvégig módszeresen gyűjtöttem az adatokat, a sajtóban megjelent privatizációs tárgyú híreket és információ-morzsákat. Most, hogy megint lezárulni látszik egy fontos szakasz az ország történetében és a privatizációban is, eljött az ideje az összegzésnek.

2010. február 28.
Mihályi Péter

---